Négy napja érezhetem magam újra szabadnak, de ennyire ne rugaszkodjunk el a valóságtól, mert a fejem még mindig próbál alkalmazkodni ahhoz az életmódhoz, amit lecsukva kellett megszoknom. Az első két nap jó volt, már olyan szempontból jó, hogy Domi megkongatta a vészharangokat és nekem megint csak fel kellett szállnom a vonatra, amin én maximálisan csak utas lehetek. Baszki, nem én irányítom az életemet és nem minimális ráhatásom sincs, hogy mi történik, ha meló van én megyek és mindegy, hogy a melót Domi vagy Garrido adja. Visszaszereztük Assiat, Dominique kislányát. És aztán? Aztán pár napig semmi nem történt, a nagy büdös semmi, aminek én mellesleg baromira örültem. Tudtam, hogy ha kellünk, hívnak, ha pedig nem hívnak, akkor maradjunk nyugton. Már megtanultam az elmúlt jó pár évben, szóval jah, nem vágok eret csak mert nincs meló, nem dőlök kardomba, csak mert Garrido lapít, Qadír meg felszívódott, igaz, rohadtul nem is kerestem. Lehet meg kellene köszönnünk, hogy kiálltak értünk és kihoztak abból a pokolból, de ne üljünk már fordítva a lovon, Qadír rángatott bele ebbe az egészbe, ő is juttatott dutyiba, asszem ezt hívják pillangó effektusnak. Vagy inkább tükörbe nézhetnék és elfelejthetném az anyámmal való találkozásomat, akkor könnyebb lenne bevallanom, hogy az egyetlen hibás az én magam lennék, végtére is, kurvára nem kényszerítettek semmi, még ha aztán kilépni már nem lehet.
Szerintem az utóbbi harminchat órában csak az erkélyre mentem ki bagózni és mást nem csináltam, ez viszont kezdte felerősíteni bennem a letargiát. Kezdtem begolyózni teljesen, már nem volt elég az, hogy Domi seggét bámuljam, ahogy lehajolgat Assiaért, kezdtem megfulladni és nem a cigifüstbe.
Az megvan, mikor régóta vársz egy eseményre, aztán feladod, nekiállsz mást csinálni és pont akkor következik be? Mit tudom én, várod a postást, de egy idő után már csak elszaladsz a boltba, erre fel pont akkor jött? Nah, nagyjából erről van szó most is.

- Elmegyünk valahova? - kérdezem Domit, aki éppen talán főz, de nem tudom, mert nem látok fel a konyhapultra innen a kanapéról, ahonnan a TV-ben leadott híreket bambultam. - Mit tudom én, mondjuk lehet köszönnem kellene apámnak is így lassan másfél év után. - Megvonom a vállamat, miközben felülök a seggemre. Kolumbia óta baszki, azóta nem láttam az apámat, nem is jelentkeztem telefonon, egyszerűen nem léptem vele kapcsolatba. Ha nem lenne Qadír, aki valószínű tájékoztatna a bátyja haláláról, akkor lehet azt hinném, hogy már rég nem is él, vagy az étterme csődbe ment.
- Aztán befalhatnánk hat amerikai palacsintát. - Nem vagyok éhes, de ha a szegény embert hirtelen megvendégeli a király, normális hogy minden csodaételt be akar falni, én is ezt érzem a dutyi után. - Mondjuk ketten? - Nekem amúgy nincs bajom a lányával, tényleg, tegnap még bújócskáztam is vele, de azért most már akarnék egy kicsit kettesben is lenni Domival. My bad.

- Megnyugodtál? - kérdezem Domitól már az utat figyelve. Nem részletezem, de egyértelműen a pár napja történt eseményre utalok, amikor kitépték kezei közül a lányát és esélyes volt, hogy örökre elveszi, meg még az is, hogy mindketten visszamennek Párizsba, aztán mintha mi sem történt volna az elmúlt években, folytatódna az életünk egymás nélkül.
Napszemüvegem takarja szemeimet, de félszegen rá pillantok, mikor megszólal a telefonomon az a csengőhang, ami egyértelművé teszi, hogy valamelyik főnököm hív. Feszülten sóhajtok egyet, majd nem hangosítom ki, hanem inkább fülemhez emelem a mobilt. Oh hogy baszná meg...
- Igen? - Garrido az, nyilván. Jobban szeretem, mikor Qadír hív, mert akkor tudom, hogy nincs meló, hanem csak valami információt akar átadni nekem. Nem hosszú a hívás, tulajdonképpen elmondja, hogy hova vár, meg hogy most, aztán már szakad is meg a vonal. Az én gyomrom meg görcsbe rándul, mert nem a megszokott helyre hív, bár mit tudom én, mi lett a megszokott hely számára amíg én sitten ültem, de igazából marhára mindegy.
- Közbejött valami... - húzom el szám sarkát közölve Domival a hírt, de eközben kihasználom az útszakasz adta lehetőségeket és csak részben szabályosan nyomok egy száznyolcvan fokos fordulat a szembe savba.
- Találkoznom kell a főnökkel. Ha gondolod, kiteszlek, vagy megvárhatsz majd a kocsiban is, remélve, hogy nem fog sokáig tartani. - Mert amúgy nem szoktam órákig dumálni Garridoval, szerintem a találkozásaink átlagos ideje nincs meg negyed óra sem. Testbeszédem eléggé megváltozik a hívástól, feszültebb és komolyabb vagyok, elsősorban mert nem tudom, mire számítsak úgy, hogy nem találkoztam a főnökkel úgy egy éve. Mindig volt valami, ami miatt én, meg Tod és Sainz nem tudtuk érdemben végezni a feladatainkat, először majdnem szitává lőtt minket a rivális banda, aztán jött Kolumbia, meg a farmos bujkálás, végül pedig háromnegyed éves csücsültünk azért, hogy aztán még csak bűnösnek se ítéljenek minket.

- Maradj itt - nézek Domi már az álló autóban. - Ha bármi lenne - bökök a kesztyűtartó felé - az ott van. - Tudja, mi van benne, a parkolóházban is onnan vettem elő a fegyvert, ami aztán mindkettőnk életét is megmentette. Jah, ez most itt veszélyes terep, de a múltkorihoz képest ez itt a "mi" területünk, egy olyan sztriptízbár előtt állunk, ami Garridohoz tartozik, ami nekünk jó, ellenben a fönökeim egytől egyig barmok, szóval vigyázni kell.
Közben meglátom Garridot, eléggé meghűl bennem a vér, mert azt hittem, hogy én szépen besétálok, aztán majd ugyanúgy szépen kisétálok csak némi információval, arról nem volt szó, hogy ő is megemeli a seggét. Egy alig hallható baszdmeget lenyelek még, aztán kiszállok az autóból, megkerülöm azt és még mindig napszemüvegben Garrido felé veszem az irányt. Még nem vagyok ott vele szembe, de már innen is látom a szeméből, hogy ez az ember még mindig egy őrült. Egy őrült zseni, aki kurvára eléri a célját, bárkin kelljen átgázolnia.
- Patrón? - Sainz kezdte még el így hívni, aztán én is átvettem tőle. Elvileg spanyolul főnököt jelent, ez meg itt előttem egy elég befolyásos családból származó kolumbiai. Utálom a kolumbiaiakat, nem tudom, mondtam-e már, de mindegy, mert mióta ide kerültem, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Garrido lesz a főnökök, akinek szót kell fogadnom, én meg így tettem és azóta máshogy nem is tehetnék. De nem arról szól a mi ismeretségünk, hogy barátok legyünk, szóval marhára mindegy is, mit gondolok a kolumbiaiakról.

Némán kezdek el bólogatni Dominique kérésére, mert jah, végül is valaki biztosan rájuk tud nézni, csak nem könnyű kitalálni, hogy ki. Mindenkinek megvan a maga dolga és lehet, hogy Grace szívesen is babázik, vagy csak nagy örömmel fogadja a pénz, ami csurran-cseppen neki a bébiszitterkedésért, de valószínűleg a fiúk annyira nincsenek elköteleződve eziránt, én meg most nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy hasonló kérésekkel forduljak akár Sainzék, akár mások felé.
- Gondolom Grace úgyis megkéri Olivert, hogy ugorjon át, amint Chris kilép az ajtón. - Ez a pár nap is bőven elég volt arra, hogy nyilvánvalóvá váljon Grace kialakulóban lévő kapcsolata, úgyhogy szerintem nem kell őket nekem nagyon noszogatnom, meg Grace sem arról híres, hogy szeret egyedül lenni. De persze, valamit csak tudok tenni azért, hogy Domi megnyugodjon.
Szeretem, sőt, igényleg, hogy őszinték legyenek velem az emberek, úgyhogy jól esik, hogy Domi nem próbálja szépíteni a helyzetet, hanem bevallja, hogy még mindig nem tud dűlőre jutni fejben Assia elrablásával, amit persze hosszasan elemezhetnénk, hogy mennyire számít igazi rablásnak, de igazából mindegy.
- Matt nem fog visszajönni - felelem anélkül, hogy rápillantanék, de a hangom elég határozott ahhoz, hogy mégis nyugtató tudjon lenni. Megértem, ha fél egy ilyen trauma után, de én biztos vagyok benne, hogy egy jó darabig most nem fog mocorogni, nem úgy, mint a telefonom, amit ennél a csengőhangnál sosem kihangosítva veszek fel. Nem csak Dominak nem tetszik, nekem sem az, hogy most hív a főnököm, de nincs választásom. Egy erős szájhúzással tudatom vele, hogy hát ez van, mit tudok tenni azon kívül, hogy nyomok egy visszafordulót és jobban rányomok a gázra amíg meg nem érkezünk Garrido bárja elé.
- Ja, emlékszem, de az teljesen más helyzet volt - felelem míg kikapcsolom az övemet. - A különbség most az, hogy az itteniek nem a riválisok. Húzd meg magad és ne csinálj semmi butaságot, akkor nem lesz gond. - Azt most hagyjuk, hogy mennyire bízok a saját főnökömben, de volt rá kilenc éve, hogy lefejezzen, ha a dutyiban nem bérelt fel erre valakit, akkor most sem támad kedve. Remélem.
Nem reagálok már Domi válaszára, én is tudom, hogy múltkor sem ment neki, talán jobb is, ha most sem erőlteti, de ezért jó, ha tud a meglapuló fegyverről. Ruhámat megigazítva szállok ki az autóból, már fél szememmel láttam, hogy kijött a bejárat elé, úgyhogy nem tökölök.
Maximálisan elfojtom sóhajomat és leveszem a napszemüvegemet, amit egy laza mozdulattal a pólómba tűzök. Öröm látni, hogy Garrido még mindig annyira barom, mint eddig volt, de legalább meglepetés nem ér. A kiszámíthatóságot mindig jobban szeretem. Már régóta benne vagyok ebben a szarban, most szépen bemegyünk a falak mögé, hogy ne tudjanak lehallgatni, vagy kamerára venni minket, szépen ledumáljuk a munkát, pár perc jópofi és baromkodás, aztán én megyek a dolgomra. Ez alapvetően be is következik, azzal a kicsit sem apró különbséggel, hogy Garridot jobban érdekli Domi, mint az idő szűke. Szemeim szúróssá válnak pár másodperc erejéig, majd próbálok nyugodt maradni és lenyelem a sok káromkodást, aminek nyilván nem adok hangot.
Volt egy érzésem, hogy érdekelni fogja Domi, tudtam, hogy hallott róla már, ahogy sokan mások is tudnak róla a bandából. Qadir többek között, csak hogy mondjak egy szép példát, ebből kifolyólag pedig valószínűleg arról van szó, hogy nehogy már Garridonak ne mutassam be, ha Qadirnak is megtettem. Ez érthető, leszámítva, hogy kurvára nem tartozom neki ilyen formaitásokkal, ami pedig Qadirt illeti, az jóval bonyolultabb találkozás volt, ami túlnyúlt a bandán.
Mikor Garrido befelé fordul, én Domira pillantok és biccentek neki elég kikészült fejjel. Érti. Még nagyon új neki ez az egész, de egy-két szitut már átélt velünk, csak abban reménykedhetek, hogy valamennyire azért mégis hatottak rá azok az események és sejti, hogy most pofát be kell fogni és tűrni kell a szavakat és tetteket, legalábbis neki mindenképpen.
Fapofával hagyom, hogy végigtaperoljanak, itt mindig ez van, meg amúgy úgy a banda legtöbb területén ez az első, amit megkapom ajándékba, mert még ennyi év után sem bíznak bennünk. Garrido nem bízik bennem, ami arra késztet, hogy én sem bízzak benne. Még egy pillantást vetek a lányra, mielőtt belépnénk a főnök után. Ami a látványt illeti, engem nem lep meg, igazából eléggé be is jön a látkép, ami persze gondolom Domit megbotránkoztatja.
- Látom beszereztél pár újat míg én ültem - jegyzem meg körbenézve a táncoló csajokon kellően magabiztosan lépkedve a területen. Régen kurvasokat lógtam itt, most sem vagyok vak, elég jókat válogatott be Garrido, bár kétségtelenül elég kellemetlen a helyzet úgy, hogy Dominique itt van mögött, Garrido meg előttem. Nem puhultam meg sem a börtönben, sem azért, mert kijelentettem, hogy Domi hozzám tartozik, úgyhogy ezúttal már ő is a „családunk” tagja. Ezt Sainzék már elfogadták, Qadir kivár még, Garrido meg szerintem kezdi felfogni, aztán gondol, amit akar.
- Nagylelkű vagy - Ez egy baszdmeg akart lenni és szerintem Garrido is tudja. Szeretek azért odabökni, hogy érezze a törődést, de végső soron tudom jól, hogy nem mondhatok nemet. - A börtönben is jól jöttek volna, de az édeshármast is nagyon szeretem - mosolygok rá az egyik lányra, akit amúgy Daniellanak hívnak. Igen, ismerek néhány régi táncost, az pedig elég jót jelent, hogy még mindig tudom néhányuk nevét. Édeshármas… amúgy nem rossz, de azért egy erős utalás tőlem a mögöttem lévőnek, tudom, hogy rosszul esik neki mindez, de ha meghámozza a szavaimat, rájöhet, hogy az édeshármas egy jelzés, hogy nem felejtettem el őt, csak sajnos most úgy kell játszanom ahogy Garrido fütyül, ez pedig azt jelenti, hogy lazának tűnök, de legbelül kicsit sem vagyok az. Talán látja rajtam a lány, aki ezerszer jobban ismeri a testemet, mint a főnököm a testbeszédemet.
Csak akkor fordulok hátra, amikor Dominak szegez egy kérdést. Mélyebb levegőt kell vennem, hogy nyugodt tudjak maradni, a nyakam enyhén megfeszül, azonban a válaszára már az öntelt vigyoromat kell halványítanom. Nekem tetszik a válasz, szerintem nem túl erős, de azért önkifejező, úgyhogy részben elismerő, részben buja pillantással mélyedek szemeibe, majd aztán újra a főnök felé fordulok.
- Na és Sainzék? Ők nem jönnek? - Ha igen, akkor ez bizony meló lesz, ha nem, akkor egy kicsit összeszorul a gyomrom, mert ez esetben kifejezetten engem akart látni és ezt sosem szeretem.

Egyikünk sem érzi magát biztonságban ebben a bandában, én sem. Én miért nem? Ezek ketten (Qadir és Garrido) simán megölték az egyik társukat, nem egy csempészt, nem egy dílert, hanem egy olyan fontos személyt, akivel kezdetek kezdetén ismerkedtek meg és aki nélkül sosem jutottak volna el erre a szinte. Zack pedig úgy tűnt, köpött a rendőrségnek, amit követően hamar a temetést kellett szervezni. Én azt hittem, a nagybátyám jóbarátja volt, aztán persze lehet, hogy nem. Mikor lelőttem Zackot (ki más lett volna a takarítóbrigád elsőszámú csőcseléke, ha nem én), egy kicsit magamat is szívem lőttem. Éreztem, hogy ha még Zack is így járhatott, én sem vagyok sérthetetlen.
Azzal, hogy nem hagytak a börtönben megrohadni és annyi pénzt égettek el csak azért, hogy kihozzanak minket, egyértelműen arra utal, hogy terveik vannak velünk. Ami még nekem is ijesztő, de érzem, hogy most adós vagyok és törlesztenem kell nekik, ezért nem tehetem meg, hogy a semmiből lázadni kezdek Garrido minden hülye megjegyzésére. Tudom, hogy csak játszik Domival, csipkedi, ízlelgeti, hogy miként reagál a lány, úgyhogy amíg nem gurul el valakinél a gyógyszer, én koncentrálhatok arra, ami a feladatom. Merthogy Garrido velem is pont úgy játszik, ahogyan Domival, csak míg rólam elég könnyen lepereg, Domin lehet, hogy megragadnak szavai és túl nagy jelentőséget tulajdonít neki. Nem tudom mi játszódik le a fejében, de kicsit tartok attól, hogy zokon veszi, amit lát.
Dominique tudja, milyen életet éltem… tulajdonképpen egészen addig a pontig, amíg haza nem jöttem Kolumbiából, úgyhogy nem fogok szépíteni, régen tényleg kurvasokat gyönyörködtem ezekben a szajhákban. Nem adok hangot Garrido költői kérdésére, de ezúttal őszintén vigyorodom el, mindenfelé erőltetés és színjáték mentesen. Mi tagadás, jah, régi „szép” idők. Aztán mindenki döntse el maga, hogy mennyire szépek azok valójában, de az kétségtelen, hogy több éjszakám telt dugással, mint mostanság.
-  Rosiet - nézek rá a lányra. Nem igazán gondolkodtam a válaszon, de ennek is megvan a maga története. Rosie. Egy ex-brooklyni lány, akinek elcsesződött az élete, mondjuk saját bevallása szerint jól megvan ezzel az életstílusával, én meg régebben ezt jócskán kihasználtam. Aztán kiderült, hogy eléggé hasonlítunk és sok mindenben megértjük egymást, úgyhogy sok éven át már csak nem is azért feküdtünk le, mert annyira akartuk volna, hanem pusztán csak vágytunk egy kihevült testes dohányzós beszélgetésre, amikor mindketten kifejtjük, hogy mennyire szar minden, majd mentünk a dolgunkra. Rosie még meg is fogja köszönni, ha kiteszem valamelyik távoli utcasarkon és így ő is hazamehet korábban, mint eredetileg kellene. Ha meg Garrido leköveti, hogy megdugtam-e a lányt vagy sem, akkor marhára sok szabadideje van és egészen biztos, hogy olyanokon töri a fejét, ami nem viszi előre az üzletet.
A mi közegünkben van egyfajta etikett, aminek szerves része az a csipkelődés és baszogatás, amit most Garrido művel Domival, miután engem elkussoltat. Velem is gyakran csinálja ezt, de nem sokan mondhatják el, hogy kivételek ez alól. Meg ami azt illeti, mi is ezt csináljuk egymással a srácokkal, mintha ez az egész csak egy teszt lenne. „Ha nem állod ezeket és nem támadsz vissza, akkor gyenge vagy.” Domi pedig ezúttal erőset szúr vissza, nekem tetszik a beszólás, de nő pár egységet a pulzusom ezzel együtt.
- Senki sem kérte, hogy fogadd el, Garrido. Hacsak nem valaki más mondta - erős utalás ez tőlem Qadirra, vagy valaki más befolyásos személyre, akinek valamiért az az érdeke, hogy engem békén hagyjanak. Nem tudom, hogy így van vagy sem. - Vedd úgy, hogy Domi az enyém, ha tökéletes munkát vársz tőlem, tiszteletben kell tartanod a magánéletemet. – Ezt nem fenyegetés, a hangom sem olyan, mindössze egyszerű ténykinyilvánítás. Nem várhatja el, hogy hőséges maradjak, ha ő nyomás alatt tartja azokat, akik fontosak nekem. És minek dobtak ki akkor annyi pénzt ügyvédekre, ha most egy ennyire faragatlan húzással elérik, hogy lázadni kezdjek, amiben aztán megölnek majd. Ez senkinek sem hiányzik, én sem akarom, de szerintem ők sem. Úgyhogy térjünk is a lényegre, ami egy whiskyvel kezdődik.
– Hármat! – helyesbítem Garrido pincérhez intézett szavait. Én is kérek, nyilván, de ha már itt tartunk, Domit is vegyük be a buliba. Elvégre vendég itt, mint én, csak kicsit máshogy. Rákacsintok, kissé elegánsan, kissé huncutan.
Az viszony egy kicsit baljóslatú, hogy bevallja, tud a munkámról egy-két dolgot. Valószínűleg én is ezt feleltem volna a helyében - csak szavakkal -, de információ tudatában lenni ebben a világban eléggé veszélyes. Igazából ezzel a bólintással elintézte, hogy ha én meghalok, őt is tuti ki akarják végezni majd és mondanom sem kell, ettől a gondolattól nem jött meg az étvágyam.  
Egészen biztos vagyok benne, hogy Dominique nem most hall fenyegetést az életével, meg a lányával kapcsolatban, már csak azért sem, mert mindezeket már én is sokszor közöltem vele, csak más stílusban. Ezek ilyen kötelező körök, amivel mi magunkat nyugtatjuk, hogy tartsa a száját, mert ha nem, következményekkel számolhat, úgyhogy ezúttal nem érzem azt, hogy meg kellene szólalnom, pláne Domi válaszát hallva, ami azért jól esik, még ha egyértelműen azt sugallja, hogy innentől én felelek érte.  
Már épp kezdtem féltékeny lenni, hogy ennyire leragad Domin, igaz, van szemem, látom, hogy nő és nem is rossz, úgyhogy félig megbocsátok Garridonak. Már-már kezemet csapom össze örömömben, hogy végre mehetünk és a lényegre térhetünk, az mondjuk felvet némi problémát, hogy Sainzék ezúttal otthon csücsülnek és csak én kellek ennek a baromnak. Én is lehúzom a whiskyt mielőtt válaszolnék.
- Kurvajó, máris hiányzik! - Mégis milyen lett volna? Sok ott a meleg, csak épp nem láva formájában, meg van rajta sok kis sziget, amik a bandákat szimbolizálják. - Találkoztam egy-két emberrel - teszem karba kezeimet, ahogy odaérünk a VIP szobába. - Olyannal is, akit megkértél anno, hogy figyeljek, mert veszélyes lehet. Azzal a csávóval nem volt gond, ellentétben a brooklymiakkal, akik néha nem bírtak magukkal – foglalom össze az ott látottakat, gondolom pár infónak azért még ő is tud örülni. Volt, hogy nekünk támadtak, de próbáltam én személy szerint nem feltűnést kelteni, hogy tisztán tudjam magam tartani. Azok a brooklyniak sosem fogynak el, hiába vannak sokan a halálban, vagy pedig börtönben. Örökké gyilkolni fogja egymást a két banda.

- Most akkor én választok, vagy ki? - Egészen eddig még nem szólt bele abba, hogy kit húzzak a farkamra, gondolom Domi miatt most nagyon rá akar kényszeríteni olyanra, amihez egyrészt semmi köze, másrészt meg nem tudom mit ugrál ezen a témán. Ha ő nem tudna dönteni, megérteném, de tudomásom szerint rólam van szó, én meg választottam egyet. Akit akarok. Én értem, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyok Garridoval szemben, de eddig még csak abba szólt bele, hogy honnan hova vigyem a cuccot. Ezek alapján pedig eléggé olyan érzésem van, hogy valami nagyon elkattant nála az elmúlt időszakban és elkezdett olyasvalamikkel is foglalkozni, amiket leginkább magasról le kellene szarnia. Vagy csak túl sok mostanság a szabadideje.
Amúgy gondoltam, hogy ki fog akadni, már csak azért is, mert nem néztem ki belőle, hogy megérti a szavaim jelentését és nem csak a faszméregetést veszi ki belőle. Amúgy vágom mit mond, vagy csak próbál kinyögni és ha nem ebben a szituációban lennék, egyet is értenék vele azzal az aprócska különbséggel, hogy jelen esetben most ő olyannyira belepofázik a magánéletembe, amivel önmagának is ellent mond.
- Hívtál, itt vagyok. Ha magasról teszel a magánéletemre, akkor legyél szíves ne Domiba szállj bele, hanem mondd, hogy miért kellek. - felelem úgy, mint aki minden szava után megálljt parancsol magának, holott a testem már teljesen megfeszülve várja, hogy az indulatom és szemeim által is kisugárzott gyűlöletem valamilyen formában kiteljesüljön. Talán, ha nem lenne itt Dominique, elszabadulnának az indulatok, én meghalnék, de hogy ezzel Garrido élete is megváltozna - bármennyire is tagadná ennek ellenkezőjét -, az is biztos.
„Nekem nem kell tiszteletben tartanom semmit” - mondja a vezető, aki másnapra halott lesz. Ha nem másnapra, akkor egy éven belül. Ha ő nem tiszteli azokat, akik neki dolgoznak, a katonái sem lesznek hűek hozzá. Nekem eddig érdekem volt megvédeni a főnökömet, de azután, ahogy látom, hogy játszik Domival és mennyire figyelmen kívül hagyja a bandától távol álló értékeimet, sokkal inkább fogom keresni az alkalmat, amiket „véletlenül” megölhetem. Még nem fogtam fel, miért ezt a brandet akarja maga köré építeni, de általában egy rasszista indok felel meg válaszként: mert egy kibaszott kolumbiai.
Ahhoz képest, hogy mennyi érzés kavarog bennem és minduntalan szikráznak szemeim, a tekintetem nem rezzen és a szívem is visszafogottan ver, mintha képes lennék befolyásolni az adrenalinszintemet, ami hát jó nagy faszság. Egyszerűen csak számtalan kellemetlen és torokszorító pillanatot éltem át, a testem is és agyam is tudja, hogy ilyenkor nagyon higgadtnak kell maradni, mert ha nem, kibaszottul el tudnak durvulni az események. Jó lenne, ha senki sem halna meg csak azért, mert Garridonak elég szar napja van. Legalábbis ma.
Mivel bevágom magam a rideg, már-már konzervált állapotomba, szépen megbeszélem magammal, hogy több engem ért beszólás nem tud rajtam sebet ejteni - beleértve azt is, hogy a mai napon Garrido szerint nekem nem jár ital -, bízok benne, hogy végre tényleg leszáll rólunk ez a baromarcú és a tárgyra térhetünk. Nyilván nem így lesz.
Én sokáig nem szólok bele kettejük beszélgetésébe, mert tartok tőle, hogy csak fokoznám az indulatokat, de tekintettel arra, hogy két temperamentumos ember néz egymással farkaszemet, a katasztrófa kódolva van. Mindketten leszarjuk, hogy mi a helyzet Garrido farkával, viszont elég erősen kikerekedik a szemem, amint az anyaság kerül szóba. Érezhetően ez is csak kakaskodás, de ijedten pillantok Domira, azt remélve, hogy talán megijed Garridotól. Fejemet forgatom lassan, hátra nemleges kifejezésem célba ér, de arra még én sem számítok, hogy keze lendül először és nem a szája.
Teljes testem megremeg, ahogy fülemben visszhangozni kezd az ütése. Számomra is teljesen új ez a helyzet, még sosem ütötték meg a főnökömet és nem Domi részéről akartam ezt a csodálatos pillanatot átélni. Nem jellemző rám, hogy pár másodpercre lefagynék, de most tényleg leblokkolok.
Kérdőn, már-már hitetlenkedve nézem a lányt. Mikor rám pillant, ezúttal nem tudok magamra bátorságot erőltetni. Nagyon sok embertől meg tudom védeni Domit, a főnököm esetében ez már kétes, de ha van valaki, akitől nem bírom, akkor az saját maga. Eddig higgadt szívverésem a semmiből szökött a végletekbe és levegőért kapok, ahogy megindul kifelé. Ekkor pillantok csak a főnökömre. Tekintetem aggódó – na nem ő érte aggódok -, de közben ott van benne valami, ami tiltja, hogy utána menjen, vagy bárkit utána, esetleg a lányáért küldjön. Ha rajta vezeti le ezt az egészet, a csapatának vége. Ki vagyok én, hogy megtegyem, mi? Pedig mindketten tudjuk, hogy ha hárman – Tod, Sainz és én – ellene fordulunk, akkor ő is kurva nagy szarban lesz, nem csak mi.
Most félek. Elég sokszor van ez így Garrido mellett, de ezúttal nincs meg az a konfortom, hogy ha nem csinálok én nagy hülyeséget, akkor engem sem fognak bántani. Mélyet sóhajtok... mintha csak elfogadnám, hogy tegyen velem, vagy mondjon nekem bármit, ha ezzel nem Dominique után ered. És ha bárki kérdezné, hogy jó ötlet volt idehozni Domit, megmondanám, hogy én már ott ki akartam rakni az autóból, ahol a hívás ért, hogy a lehető legtávolabb legyen a főnökömtől, pont azért, mert Garrido egy fasz, minden tekintetben.

Magasba szökik a szemöldököm, ahogy mégis megkínál. Mindegy is, mivel, csak a gesztus groteszk azok után, ami történt, persze lehet itt van a szar elásva. Tudom a koreográfiát, ha kínálnak, vegyél, ha tiltanak, kussolj és ezt valahogy könnyebb úgy eszközölnöm, hogy Domi miatt nem kell aggódnom. Pontosabban amiatt nem, hogy újfent egymásnak esnének a főnökkel, mert hát valljuk be, az engem is agresszívvá tett. Elveszek egy szivart.
- Isaiah... - akit kért, hogy figyeljek és én így is teszek már pár éve. A vezetéknevét nem tudom, de gondolom mexikói neve volt, mert az. - Semmi jelét nem láttam, hogy ismerné a brooklyniakat, de még azok is leszarták, hogy ő is a dutyiban van - fejtem ki kérésére ezt is, de mint mondtam, ő pont nem releváns már számunkar. A brooklyniak már annál inkább, engem is ők akartak megölni a parkolóházban és még sok más alkalommal, az anyagunkra pályáznak és minden másra, amik nekünk van. Márpedig most - legalábbis én eddig úgy tudtam - miénk New York domináns része.
- Felületes információ, de azt rebesgetik, hogy megpróbálnak Staten Island felé nyomulni. - Ami megint csak hozzánk tartozik, de tény, hogy a mi bázisunk inkább Manhattan és Bronx, már csak földrajzilag is, de hát... egy ekkora városban minden utcasarokért háborúzni kell, szóval hogy mi az enyém és tied, az egy kurva jó kérdés és már korántsem olyan időket élünk, amikor a bandák tiszteletben tartották egymás területeit.

Nagyon közel vagyok ahhoz, hogy válaszoljak neki valamit, de ezúttal inkább megtartom magamnak a gondolataimat és nem fogok pofázni, egyfelől azért is, mert részben igaza van, de szigorúan csak részben. Az tény, hogy voltam olyan hülye és leparkoltam Domival a bár előtt, viszont a telefonban sürgősebbnek tűnt a találkozás és nem akartam vesztegetni az időt azzal, hogy kiteszem őt egy megfelelő helyen, másrészt pedig én azt mondtam Dominak, hogy maradjon a kocsiban és ez így is lett volna. Itt jön a "de". Már bocsánat, de Garrido hívta be és ő erőltette, hogy velünk tartson, miközben mindenki tudja, én is, ő is, hogy utálja a nőket és ha ilyen gesztust tesz, akkor nem a jószándék vezérli. Ezt felhánytorgathatnám neki, de jah, úgy vagyok vele, hogy másnak megtenném, a főnökömnek már nem érdemes. De ettől még utálom. Ugyanígy nyelek egy nagyot, amikor meg kellene köszönnöm, hogy még nem ölte meg Domit. Éreztem, hogy ebből baj lesz, azt is, hogy Garrido feleslegesen fogja basztatni, ám egyúttal az is várható volt, hogy Domi sem fog higgadtan viselkedni. Egy kicsit reménykedtem abban, hogy valamilyen oknál kifolyólag mégis, de hát nincsenek csodák.
Sok mindenben különbözök Garridotól, köztük abban is, amit Domi a szemére hány, hiszen én jobban tisztelem azokat, akik velem, vagy nekem dolgoznak, a nőkről nem is beszélve, ugyanakkor azt is be kell látni, hogy nagyon sok bűn alól én sem mentesülök. Összességében én is csak egy szar ember vagyok, ki tudja, talán azért is, mert csak állok és meredten nézek magam elé, mikor elcsattan az a pofon. Talán tehetnék valamit, igen, megvédhetném Domi, ám ő megvédi magát - túlságosan is -, így egy szempillantás alatt fordul a helyzet. Dominique távozik, én pesig hosszú másodpercekig nem tudom, milyen reakcióra számíthatok Garridotól.
Az a vigyor elég ijesztő. Nagyon sok jövőkép megfordul a fejemben, nem épp pozitív kimenetelűek és Garrido fenyegető, bosszús szavai is csak szűkítik ezen lehetőségek számát. Nem épp megnyugtatóak. Assia jut elsőként eszembe, a testem ugyan nem, de a lelkem pár pillanat erejéig megremeg, hiszen nemrég élt át Dominique olyan napokat, amikor félnie kellett a lányáért. Pontosabban a lánya hollétéért. Ezelőtt viszont már az épségéért is. Pont ettől féltem, mikor pár nappal ezelőtt a kanapén beszélgettünk a lányáról és az egészben csak az a bosszantó, hogy ez elkerülhető lett volna, ha nem enged teret az indulatainak. Majd valahogy megoldjuk, ha tudjuk, már amennyiben kijutunk innen ma.
Tekintetem Garridora vetül. Sosem esett egyetlen szó sem eddig a családjáról, valamit hallottam, hogy ki az apja és hogy az az ember se semmi, de semmi személyeset. Szóval az anyja már nem él... igazából nem akkora hír ez, hogy meglepődjek, de mégis elraktározom ezt az információt, ha másért nem is, akkor azért, hogy tudjam, Domi is pont olyan szépen betalálhatott Garrido fájó pontjára, mint ezelőtt fordított esetben. Tyű bassza meg!
Testem teljes adrenalinban van és ez az állapot csak egy kicsit enyhül, mikor Garrido elengedi Domit. Vagyis inkább most elengedi. A felém intézett szavaira szemeimből elvész az az erős tekintet, ami eddig mutatkozott bennük, egy pillanatra jó érzés fut át, mintha csak azt feltételezném, hogy valamennyire számítok neki, én mint a csempész, aki kilenc éve neki dolgozik, de hamar elhessegetem a gondolatot. Túl édes, túl szép, Garrido pedig bizonyára kitervelt már valamit, ami miatt az az érdeke, hogy most elengedje Domit és egyúttal engem se büntessen. Bólintok, amolyan "köszönöm"-ként.
- Ezek után biztos lehetsz benne, hogy nem fogom. - Nem tudom, mennyire érzi hangomból, de nem vádaskodás miatt mondom, hanem mint bandatag, aki érzi, hogy elbaszott valamit. Fejre is állhatok, az elmúlt lassan tíz évemet velük éltem le, nem tudok magamra nem tagként tekinteni, aki felelősséggel van irántuk. - Elnézést! - hallkan, de őszintén hangzik el tőlem így a végére. Merthogy ezzel Domit is veszélybe sodortam (aztán ő is engem), de Garrido és a banda is kellemetlen szájízzel fogja eltölteni a következő órákat. Egyiküknek sem hiányzott ez, nekem meg aztán főleg nem.

Jobb is, hogy elterelődik a téma, igazság szerint már kezdetektől arra vártam, hogy úgymond "szakmázzunk". Elmondom neki, amit tudok, mindent, amit hallottam és éreztem a börtönben saját bandánktól és egyúttal a riválisoktól is. Mindkét csoportból szép számmal lakják azt a retkes helyet és nem életbiztosítás még a lakatolt cella sem, ha a szomszédban olyanok alszanak, akik bármikor szívesen elvágnák a torkod.
- Nem tudom, most mennyi tagunk van - felelem elsőként ezt a kérdésére, miközben én is meggyújtom a szivart, amivel ő kínált meg. - És nem tudom mennyi minden változott az elmúlt egy, másfél évben míg én a világ kietlen pontjain ültem a seggemen, de ha azt mondjuk, hogy minden a régi és vagyunk azért szép számmal, akkor talán meg lehet próbálni kiégetni onnan azokat a barmokat. - Csak kurva nagy vérveszteséggel járna. Nehéz ez, mert ha rájuk hagyjuk, akkor a területet, Staten Islandot, akkor azzal nő a bátorságuk és tovább mernének minket gyengíteni. Szóval szerintem... - Meg kellene mutatni nekik, hogy hol a helyük... - És nem New Yorkban. Nem tudom mit várt tőlem. Én már évek óta fizikai harcban állok velük, a parkolóházban is ők akartak eltakarítani minket hármunkat és legszívesebben szétlőném az összes barom fejét gépfegyverrel, nyilván ki akarok őket füstölni azokról a területekről, amik eredetileg a miénk.
- De talán az egésznek csak akkor van értelme, ha utána biztosítani tudjuk azt a területet. Jobban rá kellene tennünk a kezünket azután is, hogy eltakarítottuk őket onnan. - Tegyük fel, elmennek, aztán egy év múlva kétszeres számban és ötször annyi fegyverrel jönnek vissza. Ha jövőre elérik, hogy övék legyen S.I., akkor rohadtul felesleges most elveszítenünk annyi ember. Ki tudja, talán magamat is beleértve. Most nekünk eléggé periféria Staten, vagy foglaljuk el, de akkor tekintsük fontosnak, vagy ne küldjünk érte azt remélve, hogy annyival beérik. De nem fogják, mert nem olyanok, mint ahogy mi sem.  
Azt vágom, hogy ez egy nagy teszt a részéről, de úgy vagyok vele, hogy legalább meghallgat. A végén úgyis az lesz, amit ő meg Qadir gondol, úgyhogy tök mindegy, én itt mit csacsogok mérgemben. Nem tudom, milyen választ várt tőlem, én egyértelműen lőném őket, amíg mozognak, még ha erre a felvetésre Qadir feltehetőleg megfogná a gerincemet és kitépné a testemből. Az ilyenekben egyébként jobban hasonlítok Garridora, én is a tettek embere vagyok és nem a szépeké, ez tény.

Nem gondolom, hogy bármelyikünk is elfelejtené egy csettintésre az elmúlt percek történéseit, de ő bólintással jelzi, hogy elfogadja a bocsánat kérésemet és egyúttal kész lapozni rajta, én pedig szintúgy jobban járok, ha végre a lényegre térünk. Tisztában vagyok vele, hogy jobb meghúzni magam az elkövetkező órákban, napokban, de ki tudja, mit hoz a jövő és Garrido mennyire fog bosszút állni Domi miatt. Ami biztató lehet, az az, hogy neki sem érdeke bandán felül feszültséget kelteni, vagy ez esetben fokozni. Az igazi konfliktusforrás a másik csoport New York túloldalán.
- A talánokat ti tudjátok határozott kijelentéssé formálni - felelem neki, utalva ezzel rá és Qadirra, akik nálam, mint egy frissen szabadul börtön töltéknél sokkal többet tudnak a jelenlegi állapotokról. Ezt veheti úgy is, hogy hát ő a főnök, addig semmi sem biztos, amíg ő igent nem mond rá.
Egyébként, ha meg kellene mondanom, kire hasonlítok jobban, Qadirra vagy Garridora, nem tudnám rábökni, hogy egyértelműen a nagybátyámra. Valahol fél úton vagyok kettejük között, a higgadtságomat Qadirtól örököltem, a tettlegességemet meg Garridotól. Néha sokkal inkább azt érzem, hogy Garridoval egészen egy síkon mozgunk, annak ellenére, hogy gyakran utáljuk egymást, mint a szart. De ugyebár az utálat kit érdekel, ha van tisztelet, meg egy csónakban egy irányba evezünk.
Ahogy mondja is, a mennyiség mindig relatív. Ha sok van nekünk pénzből, emberből, fegyverből, baszhatjuk, ha a másik félnek meg kétszer annyi. Én értem, hogy Garrido hogyan gondolkozik. Neki tényleg csak a pénz számít, meg a terület, amit megszerzünk tőlük. Ő nem néz annyiszor szemtől szembe bizonyos fickókkal, akik fizikailag is megkeserítették az én életem. Barátokat veszítettem el, hiába mondom azt, hogy alig van nekem olyanom. Éveket kellett néhány konkrét barom miatt szenvednem Kolumbiában, egy farmon meg a dutyiban, bennem igenis keltettek haragot és személyes érzelmeket is, szóval én kimondom, én el akarom vágni a nyakukat, hogy többet ne molesztálhassanak se engem, se a szeretteimet. Ezt persze nem kezdem el kifejteni a főnökömnek, mert amúgy is tök mindegy lenne. Szerintem nincs olyan, hogy közös érdek. Mindig személyes érdekek vezérlik az embert és ha az egyezik a másikéval, kialakul egy irány. Abban a pillanatban, hogy a személyes érdekek nem egyeznek meg, főként a vezetők körében, elkezd darabjaira hullani a rendszer.
Nocsak, talán Garrido is kezd rájönni, hogy már kilenc éve vagyok a banda része és nem a zöldfülű tagja vagyok a birodalmának. Mondjuk elsőként ijesztő az, amit mond. Egyáltalán nincs jó érzésem ezzel kapcsolatban és ha rosszat sejtenék – márpedig miért ne sejtenék -, azt gondolnám, hogy rám akarja hárítani a felelősséget és olyasvalamit rak a nyakamba, amivel elintézhet örökre. Vagy tényleg annyi minden van, hogy valami mást is be kell vonni a dolgok sűrűjébe és ez pont én lennék, ez esetben nem akar maximálisan eltenni láb alól. Nem tudom, mi a fasz van, de majd kiderül. Nekem meg úgy őszintén, nincs választásom.
Előrébb dőlök a fotelben, jelezve ezzel, hogy figyelek, de kérdésem nincs, mert már pontosan tudom, mi a feladatom. Kurva nagy gyomorgörcs gyötör, izmaim feszülnek, de igyekszem elhessegetni a jeleket. Nem mutathatom, hogy félek, mert az gyengeség lenne, viszont nem ez az egyetlen dolog, ami kavarog a lelkemben. Izgatott vagyok, a vérem pezseg. Valahogy fluktuálok a lelkes barom és a normális civil ember mentális állapota között. Egyrészről marhára elegem van ebből az egészből és kellene még hat hónap szabadság, de hát ez nem olyan élet, hogy Hawaiion süttethetem kedvemre a hasamat, amikor jól esik.
Garrido nem tudja, de ahhoz, hogy az én szintemen életben tudjunk maradni, elég sok fogaskerék szükséges, úgyhogy nem most kell beszerelnem az agyamba ezeket az eszközöket. Persze miért is mutogattam volna a leleményességemet, még a végén fenyegetést láttak volna bennem, kussolni meg még mindig előnyös. Majd meglátja, hogy kilenc év az nekem is kilenc év tapasztalat.
- Megértettem - jelzem bólintással együtt, hogy oké, vettem az adást és értem, mit vár tőlem. A két nap már jóval kijózanítóbb információ, mire gondterhelten szívok egyet a szivarból. Végül újra bólintok, látszólag fejben már teljesen máshol vagyok, már most elkezdett járni az agyam a hogyanokon, de a szivart követően felegyenesedek és némi színészkedéssel ugyan, de magabiztosan a szemeibe nézek.
- Nem fogok csalódást okozni! – Igazából ez az egyetlen cél, nem az, hogy tényleg nekem kellene megalkotnom egy teljes stratégiát. Ezt kb lehetetlenségnek tartom, biztos, hogy nem rám bízná Garrido a feladat. Talán most ő is tanácstalan, hogy mi hogy legyen, vagy ezzel szépen el tud tenni láb alól, mivel megvan a megfelelő indoka arra, hogy miért leszek totál alkalmatlan a puszta létezésre is. Egy kicsit remélem, hogy Qadir még szeret.
- Főnök? – Azzal felállok, kérdésem egyértelműen arra utal, hogy távozhatok-e, vagy akar-e még tőlem valamit. Ezek után tényleg nincs vesztegetni való időm, másfelöl pedig meg akarom nézni, hogy Domi él-e még. Meg hogy hol van egyáltalán, szóval ha engedélyt kapok, távozok a bárból.
A vip részlegből kifele egészen gyorsan szedem a lábaimat, még egy csettintést teszek a kedvenc táncosom felé, aki visszakacsint. Ismerjük egymást, ez pont nem jelentett semmit, de ha netán Garrido látta a mozdulatot, talán újfent nyomatékosítani tudtam benne, hogy én akkor is őt választom és nem azt a táncost, akit ő ajánlana nekem. Nem mintha ennek az egésznek lenne bármi reális tartalma, csak egy néma elköszönés volt ez kettőnk között, semmi több.
Aztán kiérek a fényre és már tudom, hogy ezúttal meg lettem baszva.