3 évvel ezelőtt.
Lélegezz, már nem történhet semmi rossz!
Mondogattam magamnak, miközben a saját szüleim csuklójára csatoltam fel a bilincseket. Mikor végre a kocsi elhajtott, megkönnyebbültem rogytam térdre és felzokogtam. Képes voltam a saját szüleimet letartoztatni. A pokol legalsó bugyrában fogok szenvedni! Melyik gyerek az, aki képes lecsukni a szüleit?
Ott feküdtem a nappalinkon, a parkettán és sírtam. Huszonnégy éve minden percemben ezért a félóráért imádkoztam.
Mikor eljött az iskola, mindig szakadt, mocskos voltam, mindig kigúnyoltak, hogy nézek ki. Miért nem viselek szép lányka ruhákat, mint a korombéliek. Persze nem mondhattam azt, hogy nincs rá pénzünk, hogy míg ők otthon a pónikkal játszanak, én addig bujkálok a szüleim elől és próbálok rájönni, hogy miért áll minden második nap egy rendőrautó a feljárónkon. De persze ezt tíz évesen nem nagyon érthettem meg. Aztán jött a gimi, ott szabadult el a pokol. Sok hormon túltengéses tinédzser, aki meg találja a leggyengébbet és ezzel próbálva fenntartani a hierarchiát halálra gúnyolni. Aztán, egyik pompom lánynak sikerült eltörnöm az orrát és persze pénzes anyukák és apukák karöltve kezdtek el fenyegetni.
Csak közben rájöttem, hogy apám mit művel, hogy miért jár annyi ember hozzánk, hogy miért tartanak megfigyelés alatt. Mindent felfogtam.
Az egyik rendőr a szárnyai alávett és elsimítva az ügyemet, lebeszélte a szülőkkel, hogy a rendőrségnek kell dolgoznom. Nem jelenik meg sehol sem, az erőszakos viselkedésem és kifizetem a lány kórházi költségét. Mintha nekik olyan sokba került volna. Nekik ez aprópénz lett volna. De végül sikerült egy hónap után a kezelési költséget és reménykedtem, hogy nem akarja plasztikáztatni.
Aztán egyre fontosabb dolgokat bíztak rám a rendőrök. Titkos aktát fénymásolása, interneten való keresgélés. Nem is figyeltem rá igazán mit is csinálok, csak mikor a saját szüleim aktái jöttek velem szembe. Amikor végig olvastam az aktát, már majdnem sírva is fakadtam, mikor hirtelen egy erős marok megragadta a vállamat.
- Kölyök, ugye te nem lépsz erre az útra? – a szavai szinte belém hasítottak. Mi lenne, ha folytatnám én is? A kisebb verekedések, az agresszió csak ide vezet. Nem tudtam mit válaszolhatnék, csak ültem és olvastam a több lapot betöltő priuszsorozatot. Lopás, testi sértés, drogárulás, visszaélés, csalás. Annyi féle minden elkövettek, hogy nem is bírtam végig olvasni. Aztán vaskos ujjak kiemeltek egy szót. Prostitúció. Anyám neve alatt volt, több alkalommal letartoztatták ez miatt. A szemeim kikerekedtek. A rendőr féltett és tudta, hogy a világom kifordult a sarkából azzal, hogy felnyitotta a szemem mivé válhatok, ha folytatom azt az életet.
Fel sem tűnt, hogy mikor ott dolgoztam szinte kiképeztek. Hogyan keressek meg embereket, hogyan gondolkozzak bűnözőként. Mikor eljött a tovább tanulási idő, természetesen nem volt kérdéses mi lett a választás. A szüleim elől persze titkoltam. Biztos, nagyon büszkék lettek volna, hogy egy prosti és egy drogos gyereke rendőr lett.
A padló hűvösen simogatta a halántékomat. Elmosolyodva néztem a szobám felé, mert sosem lehetett igazi gyerekkorom. A rendőrök mindig elcipelték őket, de mindig visszatértek. Még egy intézetben is jobban nevelkedtem volna.
Aztán hirtelen valaki belépet a lakásba, én felnéztem, de késő volt. Bumm, Bumm, és Bumm.
Egy hét múlva ébredtem fel a zokogó barátnőmre, hogy ébredjek már fel. Nem tudtam mi történt velem, és ő sem volt nagysegítség, minden második szavát elsírta, az egészből semmit nem értettem. Aztán bejött az orvos és közölte, hogy valaki lelőtt, minden golyó a gerincembe fúródott, de veszélyes lett volna kiműteni, így egy acéllemezzel biztosították, és csak reméli, hogy a megfelelő kezelések után képes leszek talpra állni.
Napjainkban.
Az a kis merengés az életemből, majdnem megölt. Nem tudom kilőtt le, vagy miért. De meg fogom találni! Mindennap kínszenvedés volt, tele küzdelemmel és kudarcokkal. Azóta a drogosztályon nyomozó lettem, a jobb lábam nem hajlik rendesen, de talpon vagyok, és még mindig keresem a mocsadékot aki ezt tette velem.
Az asztalomnál merengve valaki a nevemen szólított. A teljes nevemen.
- Aurelia Keithon? – kérdezte a futár, mire feltettem a kezem és a futár készségesen oda hozta a levelemet.
- A helyi börtönből küldték. John Keithon… - csak a név, ennyi maradt meg bennem, a szavai elvesztek a szája és a fülem között. Nem bírtam feldolgozni, hogy most mégis, három év után mit akarhat tőlem? Az Örsön megfagyott a levegő és mindenki suttogva kezdett el beszélni, mindenki tisztában van vele, hogy mikor mit tettem. Hogy mennyire padlóra küldött a dolog, hogy majdnem meghaltam, hogy azóta nem tudok rendesen menni. Megszállottja lettem a saját ügyemnek.