Épp csak bólintanék az általa kijelentett nyilvánvaló tényre, amikor ráborul a vállamra. Elnevetem magam. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen ebben a percben mit találok nevetségesnek, de a vodka legyűrt. Nem vagyok é hozzászokva ehhez a lázgőzös rémálomhoz, amit ittas állapotnak neveznek jobb helyeken. – És a megoldás erre az, ha rám telepszel... Teljesen logikus. – természetesen csak ugratom. Ha emiatt el akarna húzódni sem engedném. A buszon utazóknak fogalmam sincs mi járhat a fejében, ha ránk néznek, de nem is igazán foglalkoztat. Fogalmam sincs, hogy mikor voltam utoljára ennyire boldog. Mármint persze Yena oldalán nem volt nehéz annak lennem, de a magam sötét kis mocskosságai miatt sosem volt olyan felhőtlen, mint most, amikor a testvéremet végre visszakaptam. Tényleg itt ül mellettem. Itt. Mellettem... Olyan szörnyű érzés, hogy végig az pulzál a fejemben, hogy bárcsak sosem ment volna el. Megmentett volna vele. És ettől rosszul érzem magam, hogy még iránta is képes vagyok ekkora önzéssel érezni. Ráadásul annyira felesleg azzal foglalkozni, hogy mi lett volna, ha... Ha tud róla, hogy miben sántikálok, sosem ismerem meg jobban a lányt, akibe tetőtől talpig beleszerettem. Számomra is új, hogy ahogy az ablakon kifelé bámulok nem mindenféle ostobaságon kattogok, hanem rajta. Írjak neki, vagy sem? Ha írok, ebben az állapotban biztos leírom a teljes igazságot. Talán az lenne a legjobb, ha kikapcsolnám a telefonomat. Épp, amikor elhatározom, hogy megteszem önvédelemből, a testvérem karja az enyém köré siklik. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy megfeledkezzek róla, hova is készültek az ujjaim az imént.
– Igen. – nem akartam ennyire szűk és őszinte választ adni neki, mert tudom, mennyire a szívén viseli a sorsomat. Nem különben én is az övét...  – Mármint nem többet, mint mások az én helyzetemben. – újabb mondat, amit megbánok. Mégis még mindig mosolygok irányába. Biztos a pia beszéltet ennyire lazán, őszintén, és kissé érzéketlenül. Nem kellene elmerülnöm a témában. Nem is akarok, így csak vállat rántok, hogy érezze, ez most egyáltalán nem számít.  – De öhm, úgy gondolom neked sem volt kevesebb munkád... Biztos nagyon fáradt lehettél a műszakok végére. – próbálom ráterelni a szót. Nem csak azért, mert még véletlenül sem akarok mélyebben belemenni abba, hogy talán munkahelyet váltok, vagy hogy ez miért van, vagy hogy úgy érezze, sajnálnia kellene bármit is. Nem akarom, hogy így gondoljon rám. Sosem akartam. Mégis, amikor úgy alakult és éreztem, hogy engem tart a legfontosabbnak, valamiért olyankor voltam a legboldogabb. Persze, a szüleink mindig is nagyon fontosak voltak és lesznek, hiszen éppen miattuk akartam ezt az egész borzalmat, amibe belevágtam végül, de ha őszinte akarok lenni, és miért is ne lennék? Mindig a bátyám állt hozzám a legközelebb. És mindig ő miatta akartam én is jó gyerek lenni... Talán drámaian hangzana, ha ezt kimondanám, de végsősoron ő tartott a helyes úton.
A gondolataimból végül az szakít ki, hogy megérzem az ujjait a kézfejemre csúszni. A tekintetem rögtön lezuhan arra a pontra, hogy aztán a széles mosolyom karcsúvá változzon át. Elkapom a tekintetem, ismét az ablaküvegére bámulok, de azon kapom magam, hogy nem a tájat figyelem, nem az éjszakai fényekkel foglalkozok, hanem a bátyám arcát keresem az örökmozgó tükörben. Nem csak amiatt kell megráznom magam, hogy megszólal, a combomra csapó tenyere is felébreszt eufórikus állapotomból. A merengésemnek annyi...
 – Hát szédülök. – tárom fel előtte az első dolgot, ami eszembe jut arról, hogy meséljek valamit. Sosem tartottam magam túl érdekes embernek, de ez elég ostoba kifogás, ha a testvéreddel olyan régen láttátok egymást, mint mi ketten. Főként, ha olyan jó testvérek vagytok, mint mi. Persze vigyorogva nézek fel rá, mert nem akarom, hogy aggódjon. Ez amolyan jófajta szédülés... Pont olyan, mint amit az első csókomnál éreztem, Yenaval.
A közeledésére felkapom fejem, a kérdésére pedig szabályosan összerezzen minden izmom, mint amikor valakit tetten érnek. Előbb rá pislogok nagy szemekkel, majd körbe magunk körül.  – Hát én nem... – de ezt a hazugságot már nem tudom megkezdeni, neki nem. Egyszerűen nem tudnám eltitkolni előle a lányt.  – Mármint, hát van valaki. Van valakim... Egy lány az! Van barátnőm... Igazából már kimondtuk, hogy az enyém. – máskor is ennyit halandzsázok, vagy csak a pia miatt van? Vagy csak miatta? Neki esik nehezemre ilyen nehezen kibökni ezt az egészet? Biztosan.  – Szóval van valakim, igen. Hát van. Végül is van. – megköszörülöm a torkomat, újra kipillantok az ablakon, mintha nagyon keresnék valamit.
 – De neked biztos izgalmasabb történeteid vannak... – és ismét terelek. Esküszöm szégyellem magam, hogy így viselkedek vele, de könnyebb, mint a szemébe nézve mesélni erről az egészről. Felpillantok rá, majd széles mosollyal fürkészem az arcát, vajon mennyire fog beavatni az átélt történetekbe. Jó lenne hallani őket. Mindet...

-The bond between brothers is Unbreakable.-

- Nem panaszkodtam, csak megjegyeztem. - persze a képemről süt, hogy élvezem, hogy mellettem van, már szinte rajtam. Az én világom akkor kerek, ha a bátyám itthon van. Egészen egyszerűen ebben nőttem fel, ehhez szoktam hozzá. Ő adott biztonságot, útmutatást, és sokszor példát is. Nem mintha a szüleink ne lennének tökéletesek minderre, de a bátyám mégis csak az én különleges kötelékem. Nem tudom, hogy másoknak hogyan alakult a kapcsolata a testvéreikkel, nem szoktam erről beszélgetni senkivel, igazság szerint vele sem. Ezt az érzést megtartom magamnak. De soha életemben nem titkoltam, vagy lepleztem előtte, mennyire felnézek rá, hogy milyen fontos nekem. Ez most is így van, ezért elviselem, hogy rajtam csüng.
- Nem hiszem, hogy elengednek egy teljes hétre. - vállat rántok. Nem bánom, mert szeretem a munkámat. De azért jól esne több időt tölteni vele, hamár itthon van végre. Persze, amit utána mond elég szívbemarkoló - tekintve a helyzetemet. Kedvem lenne bőgni, vagy beleüvölteni az ingem karhajlatába, de csak mosolyogva bólogatok. - És a világ máris újra kerek. - nem gúnyolódok. Egyszerűen közlöm a valóságot. Számomra minden sokkal jobb, könnyebb, ha itt van. Persze ez az egész helyzet Yenával nem annyira, hiszen találkozni vele most nehezebb lesz, hogy ő is itthon van. És persze beszélni róla, főként.
Őt hallgatva eljátszottam a gondolattal, hogy talán nekem is hajóra kéne szállnom és elhúzni innen a francba. De persze ezt sosem tenném meg. Nem csak a szüleim miatt, de már Yena nélkül sem bírnám. Ha erősebb lennék, biztosan megtalálnám a módját, hogyan szerezzek több pénzt, hogyan segítsek még többet be otthonra, hogy esetleg Yeon Jun válláról is levehessem a terheket. Bármit megadnék... - és hát el is adtam a szívem.
- Elhiszem. - bólogatok értőn. - Talán nem neked való ez a munka... - reflektálok a masszőrre. Nem akarok beleszólni az életébe, meg a döntéseit befolyásolni, de persze nem bánnám, ha maradna itthon végre. Szükségem lenne rá, akármennyire önzőség ez a részemről. Nyílván kérni nem fogom, mert tiszteletben tartom az ő életútját. Ott van nekem Soren, betölti a barát szerepét és ezért nagyon hálás vagyok neki. Tulajdonképpen -szinte- csak miatta mondhatom, hogy nem vagyok magányos, elveszett. Mármint persze nem is mondhatnék ilyet, mert ott van Yena is, aki mellett mindig új életre kapok, annyiféle színt hozott az életembe, hogy már elképzelni sem tudom, hogy léteztem előtte. De azért a testvérem nélkül elveszettnek érzem magam. Bármennyire ciki vagy sem ilyen korban. Ez van.
Hallom, amit kérdez, de képtelen vagyok rávágni az igazságot. Hazudni azonban nem akarok neki, úgyhogy marad az aranyközépút, és terelek.
- Hmmpff. - vállat rántok, aminek hála egy kicsit megbököm őt. Félmosollyal nézek ki az ablak felé, majd újra le az ölembe. Nem mondhatom el, hogy éppen a Yenával való kapcsolatomon rágom magam, meg azon, hogy mit szólna hozzá, ha tudna róla, milyen egy számító, mocsok öccse van. Nem tudnám elviselni, ha nem csak fizikailag, de máshogyan is eltávolodna tőlem. Szóval egyelőre inkább lapítok. Amíg csak tehetem...
- Csak nem szoktam ennyit inni... - vallom be férfiasan. Nyilván sejtette magától is, nem vagyok az a lerészegedő típus. Most meg hát persze, hogy be vagyok tojva. Egyáltalán nem akarok az alkohol miatt olyan dolgokról mesélni neki, amiket egyébként jól titkolnék. És az ilyen impulzusok bizony képesek járatni a szánkat anélkül, hogy lenne rá hatásunk, ugyanis a józanész kikapcsol. És mivel ez már megtörtént, rohadtul félek attól, hogy egyszerűen eljutok arra a pontra a szédülések közepette, hogy csak úgy elmondom neki mindazt, ami megtörtént. Hogy mi motívált, hogy még most is hazudozok. Neki és magamnak, Yenának, mindenkinek. Talán még két pohár elég lett volna ahhoz, hogy a forró gőz annyira elnyomja, tompítsa az elmém, hogy ne gondolkozzak csak beszéljek és beszéljek. Talán neki is, és nem is emlékezne rá, bármit is mondok. De most? Így? Rettegek tőle.
És persze, hogy a nőkre terelődik a szó. Szívem szerint leásnám magam a kerek közé, hogy azokon pattogva jussak hazáig, addig sem kellene beszélgetnünk róluk. Nem akarok titkolózni, meg úgy tenni, mintha ki akarnám zárni, így amikor felajánlja, illetve megkérdezi, hogy megmutatjuk-e egymásnak a lányokat, hát belemegyek. Előkotrom a telefonomat és megkeresem az utolsó szelfit, amit Yenától kaptam. (Különben nagyon keresnem nem kell, mert ez a hátterem is.) Egészen kihúzom magam, hiszen nagyon büszke vagyok rá, hogy egy ilyen csodálatos, gyönyörű lánynak pont egy ilyen srác kell, mint én. Hiszen a nagy képletbe az anyagiakat is bele kell vennem... Sőt, bár szégyellem, elsőre azt hittem, hogy üresfejű gazdag család hercegnője. Már jól tudom, hogy nem az. És így ittasan még az is a számra jön, hogy nem csak a barátnőm, de a szerelmem is.  
- Muti. - tartom a tenyerem felfelé, hogy elvehessem az ő készülékét és megleshessem, ki a szerencsés, aki elrabolta a szívét. - Nagy a szerelem? - kérdezem őszinte kíváncsisággal.
És hát persze sikerül olyan bénán megfogalmaznom a kapcsolatomat Yenával, hogy persze, hogy visszakérdez. Én meg csak tátogok-hápogok, mint egy partra vetett, levegőért küzdő hal. Igazából vízért, hiszen a parton éppen fulladnak... De esetemben mindegy. - Ki-, ki-, kimondtuk. - tényleg dadogtam?! Igyekszem a lányra koncentrálni, akit mutat nekem közben(?), ha még nem mutatta, akkor meg csak úgy magam elé bámulok, s csak akkor fordulok felé, amikor a vállamra telepszik a keze és nonverbálisan erre késztet. - Jaj, dehogy! Fúj, nem. Nem! - a kelleténél biztosan jobban tiltakozom, de a gondolat, hogy másokkal osztozzak Yenán, elszörnyeszt. Soha nem adnám másnak, és a felébredésem, a gondolat kapcsán felébredt féltékenység (amelyről eddig nem tudtam) elég rémísztő.
Inkább nem boncolgatom tovább ezt a témát, gyorsan ráterelem a szót. Egyébként is azt gondolom, hogy több mesélni valója akad. És részegen meg jobb is, ha nem kezdünk lelkizni, mert tényleg elbőgöm magam és kitálalok neki mindenről is. Figyelmesen hallgatom inkább, miről mesél nekem, de belátom elég szűkszavúvá válik. - Bármikor. - ha azt mondta volna virágot fogunk együtt kötözni, vagy megtanít fonni, arra is épp ilyen lelkesen reagáltam volna. Mert mindegy nekem, mit csinálunk, csak együtt tegyük azt. És természetesen erre igyekszem felhívni a figyelmét. - De komolyan... Valami kaland csak történt veled ennyi idő alatt. - gyanakvó somolygással nézek rá. Az érdeklődésem őszinte, semmi másról sem beszélnék szívesebben, csak róla.
A kérdése olyan váratlanul ér - persze nyilvánvaló volt eddig is a hozzáállása, ő mindig is ilyen volt, csupaszív velem/hozzám -, de lelkileg nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt elérzékenyülés nélkül el tudjam viselni. Megköszörülöm a torkomat és bólogatni kezdek lelkesen, közben persze érzem, hogy gombóc készülődik odabenn, amit nehéz lesz visszafojtani. Ennek ellenére meg kell próbálnom. - Tudom. - felelem, persze megremeg a hangom és ebből már tök egyértelmű, hogy valami nem okés velem. Miért vagyok ilyen béna? Yenával szemben pazarul alakítottam a seggfejet, de ha Nielről van szó, elbaltázom az első alkalommal. Talán neki nehezebb hazudnom... - Bárcsak hamarabb hazajöttél volna. - elnevetem magam, de olyan keserédesen, hogy én sem tudom eldönteni, hogy most kacagok, vagy sírok. Hogy másszak ki ebből!? Mit mondjak, hogy ne mondjak semmit!? Nem akarlak elveszíteni...

-csak mondom, hogy simán lebirkózlak   -Brother