Tányérdobálás, üvöltözés, apám öve… míg másoknak a fogápolás, forró vízben való fürdés adja a lefekvés előtti rítusát, addig nekem ez. Furán abszurdnak találom, hogy a szüleim csak bennem látják a problémát, magukban viszont már annál kevésbé. Nem értem, hogy mit várnak el. Hogy ilyen családi körülmények között majd mindenből a legjobb jegyet fogom hazahozni? Egyáltalán mikor tudnék tanulni? Ahhoz, hogy energiám is legyen, nem ártana valami normális, tápértékben gazdag ételt kapnom, nem csak a szaros alsópolci agyon-akciózott, két napja lejárt ételeken élnem, meg penészes kenyéren. És ez a jobbik eset, ha van is mit ennünk. De bezzeg anyámnak a tíz – igen, tíz! – macskája nem a legolcsóbb tápot, meg konzerveket kapja, á, ugyan. 16 év alatt hozzászokhattam volna már ehhez a fajta életvitelhez, és valamilyen szinten így is van… ettől függetlenül nem lesz elfogadhatóbb, hogy a háziállatok több figyelmet és ételt kapnak, mint a saját fiuk. Nem értem, minek kellett engem a világra kúrni, ha ennyire a macskák vannak előnyben részesítve, semmint én. Nem tudom, hogy mi pattanhatott el nálam ma. Végül is nem volt semmi különös a ma délutánban. A pénteki óráimnak vége volt, hazaértem éhezve, és gondoltam, legalább egy kis vajas kenyeret csinálok magamnak. Még az is nagyobb gasztronómiai különlegesség volt, mint az a pancsolt borzalom, amit anyám szégyenletesen házi koszntak nevez. Tudok főzni, ráadásul szerintem egész jól is, de ha nincs miből megvennem a hozzávalókat, akkor mire megyek vele? Szarból márpedig nem lehet várat építeni, hát még normális vacsorát csinálni. Valószínűleg ezért sem lepődnek meg rajta, hogy sokszor inkább valamelyik haveromnál, vagy valami csajnál töltöm az éjszakáimat, ott legalább valami normálisat is sikerül a szervezetembe juttatni. De mikor ma hazajöttem, és nekiláttam volna a vacsorámnak, csak leosztást kaptam. Számomra abszolút jogosnak tűnt a kérdés, hogy a macskák miért nincsenek kizárva a konyhából, és miért tudnak odaférni az összes kajánkhoz, de anyámék még ekkor is bennem keresték a problémát. Nem kértem elnézést azért, mert az elmúlt 24 órában csak két Snickersre futotta, amiből az egyiket a tanárom (!) adta nekem a mai nap folyamán, mert látta, milyen sápadt vagyok. De természetesen én voltam a hibás, és az anyámmal való fél órányi üvöltözést követően apám is becsatlakozott a buliba, csak ekkor már hozta az övét. Csattant az ostor, én pedig szokás szerint tűrtem. Most azonban nem hallgattam el, hanem tovább mondtam a magamét, ami csak még több sebbel gazdagította a ruhától fedett felsőtestemet. Két órán keresztül tartott ez, mikor egyszer csak úgy döntöttem, hogy kész, vége, elegem van. Bezártam magam mögött az ajtómat, odatoltam az ajtó elé a szekrényt, és elkezdtem összepakolni. Lezuhanyoztam, fogat mostam, szájvizeztem, rendbe tettem magamat, felöltöztem valami kényelmesbe , majd a sporttáskámmal, és minden szükséges cuccommal az oldalamon kimásztam az ablakon. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, csak sétálni akartam egyet. Elsétáltam a város határáig, majd vissza. A sötétben kilógtam egy tőlünk nem annyira távoli farmra, hogy leszedhessek pár almát, szőlőt, barackot, meg amit találtam. Innen szoktam kielégíteni a gyümölcs iránti szükségletemet. A farmot vezető öreg nagyon kedves, tisztában van vele, hogy néha elcsenem egy-két termését, ő cserébe csak annyit kér, hogy hétvégente egyszer jöjjek ki hozzá, és segítsek be azokban a dolgokban, amikhez ő már túl öreg. Szeretem az öreget, és szívesen állok a rendelkezésére. Ő maga többe néz engem, mint a saját szüleim, még úgy is, hogy a megismerkedésünkkor épp almát loptam tőle. Az úton eleszegettem a gyümölcseim felét, határozott léptekkel haladva a célom felé. Tudtam, hogy hova, pontosabban kihez szeretnék menni. Ő mindig képes volt megnyugtatni, mindig képes volt feledtetni a gondjaimat. Tudtam, hogy hol lakik, tudtam, hogy hol a szobája, és szükségem volt az energiára, hogy fel tudjak kapaszkodni az erkélyükre. Nemrég jelent meg egy új alkalmazás. Snapchat a neve, vagy mi. Nem tűnt rossznak, hát letöltöttük mindketten, aztán ezen keresztül küldjük egymásnak a különböző kihívásokat, és azok teljesítéséről szóló bizonyítékokat. Jobb ötlet híján most is ehhez fordulok. A tavaly nyári munkámból vettem ezt a telefont, hogy legalább egy kis boldogságot csempésszek a magánéletembe – amiről természetesen a szüleim mit sem tudnak. Odaérve a házukhoz, felkapaszkodok az egyik fájukra, hogy aztán pár perccel később már a teraszán legyek. Felülök a korlátra, leteszem a táskámat a földre, és küldök egy fotót Jasmine-nek a saját, teraszra vezető ajtajának külsejéről. Remélem ennyi elég lesz neki, hogy kinézzen rajta és beengedjen. Ha nem, hát még odaírok mellé egy rövid üzenetet is, ami pont a maga egyszerűsége miatt annyira hatásos: „Beengedsz? Majd megfagyok idekint.”
Közel egy órája beszéltem telefonon, és az sem hatott meg különösebben, hogy anya bekopogott párszor az ajtón, megkérdezte nem ennék valamit, esetleg kivigye a mosnivalókat. Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy a saját lelkiismeretét elnyomja annak tekintetében, hogy közel két hete szobafogságra ítél az apám. Az ok rém snassz, és bár szerinte ezúttal túl messzire mentem, én azonban jogosnak éreztem. Mrs Pittesh csak azért karózott meg kétszer is kémiából, mert egyszerűen nem bírja elviselni a képemet. Rajtam vezeti le minden visszamaradt frusztrációját. Tehetek én róla, hogy könnyebb őt átugorni mint megkerülni? Szóval van Gregory Hise, annak a fodrásznőnek a pattanásos képű fia, aki Mrs Pittesh haját is dauerolni szokta kéthavonta egy alkalommal. Innen már nem nehéz összekombinálni, hogy ki vette rá Gregory-t hogy cserélje ki a dauervizet hidrogénre, és ki az aki miatt Mrs Pittesh majd egy hónapja parókában kénytelen járni a suliba, mert konkrétan a fejbőréig leégett az összes haja. Apa szerint akár komoly kárt is szenvedhetett volna. Én erre csak vállat vontam, és szájhúzva kijelentettem, hogy az a kémiatanár, aki nem tud különbséget tenni a szagtalan hidrogén meg a dauervíz erős ammóniaszaga között az meg is érdemli ami történt. És bár bizonyítani nem lehetett semmit, hogyan is lehetett volna, attól még mindenki tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez az egész az én művem volt. Egyúttal üzenet is volt a kémitanárnőnek, hogy ha tovább baszakodik velem, akkor lesz ennek még folytatása. Apa ettől függetlenül komolyan behúzta a féket, és két hétre elvette a bankkártyámat, korlátozta a mozgásomat. Egyedül a mobilt tarthattam meg, de azt is csak azért, mert elég komolyan megfenyegettem, hogy ha azt is elveszi, akkor egyszerűen lelépek itthonról. Nem tudom hova mentem volna. De azt tudtam, hogy kivel. Számtalan érdekkapcsolatom volt, számtalan olyan alak lógott körülöttem akikről tudtam, hogy csak az apám miatt vannak velem jóban, és sok olyan is volt, akikkel én is hasonlóan csak érdekből barátkoztam. Nem is lényeges ez a része. Volt azonban valaki, aki nagyjából fél perc alatt úgy tekert az ujjai köré, mint az ízletes medvecukrot szokta az ember ha éppen rohadtul unatkozik. Köze nem volt ahhoz a világhoz, amiben én mozogtam, ellenben nagy volt benne az ambíció és kellően simulékony és pofátlan volt, hogy elérje amit akart. Ez pedig mérhetetlenül imponált nekem. Ahogy az is, hogy noha elég sok dologra rá tudtam venni, annyira sosem volt hülye, hogy magát bajba keverje a két szép szememért. Meg hát nem csak a két szép szememért, de ez már más lapra tartozik. Így azért fair alapon működtünk: ha te megteszed ezt, én megteszem azt. Ha lehet ilyet mondani, az egyetlen barátom volt, vagy valami olyasmi. Az ember a barátjával ágyba szokott bújni? Jah, végülis erre mondják, hogy testi-lelki jóbarát. Riley a telefonban már egy órája nyomja a sódert arról a rövidtávfutó srácról, akinek olyan vádlijai vannak, hogy egy kiadós szexnél ha rátekeredik a gerincét elroppantja. De persze közöttük semmi ilyen nem volt. - Csak a petting volt….még csak az, de szerintem az is orbitális volt.- áradozik a telefonban, a hangján hallom, hogy fejben még mindig a tegnap esténél jár. - Ilyen kis tipitapi akármi? És az elég volt neki?- érdeklődöm, mert bár személyesen nem ismertem a srácot, de a híre hozzám is eljutott és hát nem éppen annak a pettingelős fajtának írták le. - Dehogy tipitapi….mondom, hogy petting volt. Leszoptam.- majdnem egyben lenyeltem a telefont a döbbenettől, aztán egyszerűen és mindenféle egyéb magyarázat nélkül beleröhögtem. Kellett fél perc, hogy magamhoz térjek. - Bocs baby, de ha te egy srácot simán fixálsz alulról, az nem petting, hanem már kőkemény szex. - De csak a számban volt…- jóistengyerele! A szemeimet forgattam, és azon gondolkodtam, hogy ebben a csajban valami elképesztő módon keveredett a naivizmus és a fehérmájúság. Nem csoda, hogy a srácok úgy odavoltak érte, meg a D kosaras melleiért. Már éppen készültem neki elmagyarázni, hogy a dolgok nem így működnek, és ezt igazán tudhatná, mert előbb vesztette el a szüzességét mint én, amikor pittyent egyet a telefonom. Eltartottam magamtól és megnéztem ki keres. Először azt hittem hívás, de a felvillanó kis kép jobb oldalon egyértelműen jelezte, hogy nem hívás. Illetve nem klasszikus értelemben. - Figyelj kiscsaj, vissza foglak később hívni, és elmagyarázom a lényeget. Addig is igyekezz a gyalogkakukk farkát a szádon kívül tartani még.- nem vártam meg a reakcióját, hanem bontottam a vonalat, és elolvastam a snap üzenetet. Szélesen elvigyorodtam, de még nem mentem oda az erkélyajtóhoz, helyette hasra vágtam magam az ágyon és visszapötyögtem. “Honnan tudjam, hogy az vagy akinek mondod magad? És ha lenyúlták a telód?” Végül elnevettem magam, félredobtam az ágyon a telefont, majd a kétszárnyú, teraszra vezető tolóajtóhoz léptem és eltoltam jobb oldalra. Jobbra és balra néztem, majd sietősen intettem neki. - Gyere be, mielőtt az apám meglát, és még két hét szobafogságot kapok!-az már smafu, hogy Dalton éppen megfagyni készült odakint, bár tudom, hogy erős túlzás, kifejezetten a lelkem rá érzékeny felére akart vele hatni. Sikeresen, tegyük hozzá. Ha végre lejött a korlátról, és belépett a szobámba, gyorsan becsuktam mögött az erkélyajtót, sőt még a bordó sötétítőt is behúztam utána, amin ugyanúgy átjött a fény, lévén nem blackout fajta, de ezt inkább már csak megszokásból csináltam. Lefejtettem a válláról a hátizsákot amint közelebb léptem, majd a két kezem közé fogtam az ő kezeit. - Mi van, te hobbiból jégcsapokat fogdosol? Hogy lehet valakinek ilyen hideg keze? Na add ide! Mondom, hogy add ide! - húztam magam felé, és mielőtt bármit is mondhatott volna egyszerűen a két tenyerét a hasamra simítottam. Ott tudott a hideg kéz leggyorsabban felmelegedni, lévén az ember hasánál a legforróbb, a belek miatt….orvostan, nem akarok belemenni. - Ha bármiféle szexista faszis megjegyzést teszel, nyakonváglak! Először engedj fel, legyen meleg a kezed, aztán majd dumálhatunk.-jegyeztem meg neki, miközben azért egy aprót szisszentem az elején, amikor a két hideg kéz a forró bőrömhöz ért. Aztán felnéztem rá. Veszett szarul nézett ki, valószínű megint nem a legjobb napja volt. És valószínű, hogy talán nem is hozzám készült eredetileg, de valahogy mindig itt kötött ki. Az íriszeim ide-oda cikáztak az övéin. Próbáltam valamiféle módon és biztatóan mosolyogni is. Ha őszinte akarok lenni, vele kapcsolatban rettentően sokrétű érzések kavarogtak bennem. - Megint balhé volt otthon?- kérdeztem végül, majd a két kezét megfogtam és hátravezettem a derekamon, én pedig közelebb simultam hozzá, hogy át tudjam karolni a nyakát. Cirógatni kezdtem a tarkóját. - Ettél ma már rendesen? És ne hazudj! Anya két órája próbálja a lelkiismeretfurdalását levezetni rajtam és egy fél hadseregre való kaját begurítani a szobámba. Én egy falatot nem tudnék enni, de rád nagyon rád férne. Kérsz? Van minden. Illetve minden is. Csak sütiből vagy háromféle. Dobd le magad az ágyra, mindjárt jövök!-húzódtam el végül tőle, hogy a szobát mindössze alig öt percre hagyjam el, és egy közepes méretű zsúrkocsival térjek vissza. Az emeleti konyhában volt, anya valószínű ott hagyhatta, hátha később meggondolom magam és mégis ennék valamit….vagy esetleg mindent. Szerintem hamarabb fog annak örülni, hogy elfogyott a kocsiról az étel, mint megkérdezné, hogy tényleg én ettem meg? Amúgy sem először eszik nálunk Dalton. Ha jobban belegondolok az utóbbi időben egyre sűrűbben fordult elő, hogy itt kötött ki, miután az őseivel összebalhézott. - Ha akarsz itt is maradhatsz. Tudod, hogy elég nagy és kényelmes az ágyam, és ígérem nem kenem fel éjszakára az uborkás pakolást sem az arcomra.-vigyorodtam el, és az ágy végében lévő kerek , fehér műszőrmével letakart rattanfotelbe huppantam, törökülésbe vágtam magam, és onnan figyeltem őt tovább. Az a gáz, hogy vannak emberek, mint én is, akik jó körülmények közé születnek, és majdhogynem a kisujjukat is alig kell mozdítaniuk bármiért, és vannak olyanok mint Dalton, akik amúgy pokoli tehetségesek és mindenért sokszorosan kell megküzdeniük. Mások nem érdekelt, de ő nagyon is érdekelt. És ennek csak részben volt köze a szexhez. A másik felét még kínzás alatt sem ismertem volna be.
Van egy kisebb lelkiismeretfurdalásom azért, amiért mindenféle bejelentés nélkül idejöttem. Nem akartam zavarni Jas-t, most azonban mégis úgy éreztem, hogy rá van szükségem. Haza nem mehetek, a többi barátom pedig szóba sem jöhetett. Szeretem őket, és örülök, hogy vannak nekem, de lássuk be, nem túl diszkrétek, és valószínűleg már reggelre híre kelne annak, hogy hol vagyok. Ez pedig a legutolsó dolog, amit szeretnék. Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán észre fogják-e venni, hogy a fiuk nemhogy egész nap, de egész hétvégén nem ad magáról egy csepp életjelet sem, vagy el lesznek foglalva a maguk bajaival? Mindenkinek vannak problémái, tudom, de ha már egyszer megcsináltak, legalább egy kis törődést jó lenne, ha biztosítanának még mellé. Nem pedig ezt, amit nap-nap után kapok. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon van-e társasága, alszik-e már, de úgy éreztem, tennem kell egy próbát vele. A telefonra ránézve szerencsére elérhető állapotot mutatott az alkalmazás, ami csak egy plusz löketet adott a mászásnak, és annak, hogy ne törjem ki a gerincemet. Ha lenne egy jól fizető munkám, ami mellett még szabadidőm is lenne, akkor biztos elmennék hegyeket mászni. Kicsiben kezdenék először, természetesen teremben, de aztán szépen fokozatosan haladnék egyre feljebb. Az az egyik nagy álmom, hogy egyszer én is megmásszam a Mount Everestet – erről persze senki nem tud, mert ez még számomra is hiú ábrándnak tűnik. Ahhoz először évek tapasztalata, kiemelkedő állóképesség, és méregdrága felszerelés kellene. Az első kettővel még nem is lenne gond, ha megfelelő étkeztetést biztosítanának nekem a drága szüleim, hisz imádok edzeni, futni, mászni, kerékpározni, ágytornázni, de a nem-létező energiám, és a még kevesebb szabadidőm ezt is jócskán megnehezítik. De álmodozni ér. Türelmesen, lehunyt szemekkel szívom be a friss, vihar előtti, éjszakai levegőt, és ismét eszembe jut a Himalája. Ha egyszer eljutok oda, és sikeresen megmászom – na meg sikeresen le is jövök -, akkor határozottan elmondhatom magamról, hogy elértem valamit, ami igazán boldoggá tesz. De addig? Keresem az apró örömöket az életben, amelyek hol testiségben nyilvánulnak meg, hol egyéb egészségromboló tevékenységekben. Ezzel próbálom elfeledni azt, ami otthon folyik. De nem fogom hagyni, hogy ez hosszú távra lelombozzon, és a földbe tiporjon, nem fogom hagyni, hogy az álmaimnak gátat szabjon. Egyszer igen is el fogok jutni a csúcsra, még ha bele is döglök! A telefon rezgése hoz csak vissza a valóságba, és ugyan elmosolyodom a válaszüzeneten, mégsem őszinte vigyor ül a képemen. Az ambícióm, a kedvem elmondhatatlanul ingadoznak, és utálom is, hogy most ilyen vagyok. Ráfognám én ezt arra, hogy kialvatlan vagyok, éhezem, de tudom jól, hogy a mai után elszakadt bennem valami. Valami, ami már régóta érett, de eddig nem bukott ki a felszínre – és pont ezért van most szükségem Jas-re. Nem válaszolok az üzenetre, hisz hallom, hogy elneveti magát és erőtől kicsattanva kukkant ki az erkélyajtón. A savanyú mosolyom máris boldoggá válik, ahogy megpillantom, és játékosan visszaintegetek neki, mielőtt lelökném magam a korlátról. Felveszem a földről a táskámat, és komótos léptekkel lépek be Jas szobájába, ahol már dobom is le a cipőimet. Nem akarom a kelleténél jobban összepiszkolni a padlót. - Te aztán nem tűröd az ellenkezést - nevetek fel halkan, szándékosan ügyelve a hangszínemre. Nem hiányzik, hogy az ősei felébredjenek és máris tudomást szerezzenek az ittlétemről. Mivel nincs más lehetőségem, hagyom, hogy irányítsa a kezeimet, és nem tagadom, egy kicsit sikerül is belebizseregnem, mikor a csupasz hasára teszi a tenyeremet. Halk sóhajt eresztek meg, ami egyszerre köszönhető annak, hogy a bőrét érinthetem, illetve annak, hogy… ja, egy kesztyűre sem futja a szüleimnek. De macskakajára van pénz, nyilvánvalóan. Meséltem a vitáinkról Jasnak, arról is, hogy nem vagyunk az elit tagjai, arról viszont még nem, hogy mekkora szegénységben, és milyen életviszonyok mellett élünk. Nem akartam, hogy sajnáljon, nem akartam, hogy jótékonykodni kezdjen, mert jól tudtam, hogy ez lenne a vége. Próbálna kiszedni abból a patkánylyukból, és ebben semmi sem állíthatná meg. Ismerem már annyira őt, hogy tudjam, milyen az, mikor a fejébe vesz valamit. Képtelen lesz elengedni. Ezért is próbálom elkerülni az olyan útvesztőkbe kerülésemet, ahonnan nincs kiút a számomra. - Ugyan, eszem ágában sem volt kényelmetlen megjegyzést tenni. Ilyennek ismersz talán? - teszem fel a költői kérdést mosolyogva. Igen, pont ilyennek sikerült megismernie. Ettől függetlenül most teljesen igazat mondok, semmi szexista, semmi faszis megjegyzés nem fordult meg a fejemben. Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy valami ismerős, nyugalmat biztosító helyen lehessek. A szűkölködéshez hozzá vagyok szokva, így ez a szoba több, mint elég. Főleg a társaságom miatt. Látom, hogy próbál a fejében egy kisebbfajta pszichoanalízist lefolytatni, amin ismét felnevetek. A mosolyomat a kérdése sem törli le az arcomról. - A végén még azt fogom hinni, hogy rohamod van, úgy ingázik a szemed össze-vissza - tudom, hogy ezzel elkerültem a válaszadást, és nem véletlenül. Valószínűleg szavak nélkül is ért a mondandómból. Újabb sóhaj szakad ki belőlem, mikor a kezemet vezeti, ő pedig hozzám simul, és simogatni kezdi a tarkómat. Lehunyom a szememet, úgy próbálom élvezni az érintését. Ezzel valahogy mindig sikerül megnyugtatnia. Nem hagy azonban sok pihenési lehetőséget, máris anyáskodni kezd. Anyáskodni… egyidősek vagyunk, mégis jobban törődik velem, mint a saját szüleim. Ketten együtt, összevetve! - Ettem egy Snickerst, két almát, meg pár szem szőlőt. Csak a szokásos - felelem neki mosolyogva. Nem mintha sok lehetőséget adna válaszra. Olyan pörgés van benne, hogy az valami elképesztő. Ilyen az, hogyha az ember normálisan táplálkozik, és nem csak színleli az energiáját, mint ahogy én teszem azt a suliban, vagy a közösségekben? - Bármi jöhet, csak süteményt ne - a cukorigényemet már így is többszörösen kielégítettem a mai menümmel. Aztán ismét magamra hagy a gondolataimmal. Sóhajtok egyet, és ledobom magamról a kabátomat, amit leterítek a székére, aztán besétálok a fürdőszobájába, hogy legalább a lábaimat megmoshassam és ne kelljen a több kilométeres sétámat szagolnia. Mire visszaér, addigra már feltűrt nadrággal, mezítláb lépdelek az irányába. - Mondtam már, hogy egy kész főnyeremény vagy, ugye? - nevetek fel, ismét halkan, miután meglátom, hogy mennyi kaját hozott nekem. Miután ő leült a fotelébe, én még mosolyogva odasétáltam hozzá, hogy nyomjak egy hosszú, törődő csókot a homlokára, majd a feje búbjára. Ezt követően pedig helyet foglalok az asztalánál, és találomra az egyik tányérért nyúlok, és mit sem törődve a rajta lévő tartalommal, elkezdem eszegetni. Kishíján elélvezek, hogy valami normális ételt érezhetnek az ízlelőbimbóim, aminek egy mély sóhajjal ötvözött nyögéssel adok hangot. - Istenem, ez de jó - szólalok meg teli szájjal, nem nagyon törődve senkivel és semmivel. De aztán csak sikerül észrevennem magam, és ekkor ismét Jas felé fordulok. - Bocsánat. Na nem mintha nem hallottad volna már ezt tőlem elégszer - lássuk be, ő az egyedüli olyan partnerem, akit ha törik, ha szakad, képtelen vagyok elengedni. Nem csak azért, amit az ágyban nyújt, hanem… mindenért. - Hogy végre válaszoljak a kérdésedre is… ja, balhé volt. Elég durva, ami azt illeti - arról már nem beszélek, hogy a hosszúujjú alatt kész lila foltos az egész felsőtestem. Ahogy mondtam, nem szeretném, hogy aggódjon miattam. Ugyanakkor… nem ezért jöttem? Mert jól esik, hogy valaki törődik is velem? A mai új volt. Eddig is voltak kék-zöld foltjaim, de azokat könnyen rá tudtam arra húzni, hogy milyen izgága vagyok, és hogy biztos csak megint nekimentem valaminek. Na de ezt... ezt már nehezebb lenne kimagyarázni. Újabb tányérért nyúlok, újabb falat ételt kapok be, arra viszont már jobban odafigyelek, hogy se ne egyek túl gyorsan és nyeljek félre, se ne beszéljek zabálás közben. - Igazából ezért is jöttem ide. Nem tudom, hogy… hogy kérdezzek rá, és nem is akarlak még nagyobb bajba sodorni, mint amibe eleve kerültél – ami egyébként zseniális volt, ha még nem mondtam volna -, viszont… szükségem lenne a segítségedre - veszek egy mély levegőt, és míg próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy miként tálaljam elé azokat, két újabb falaton is végigrágom magam. - Itt maradhatnék? Éjszakára, csak éjszakára. Mármint nem csak mára, hanem az elkövetkezendő napokban is. Éjszakákban. Reggel, mielőtt felkelnének az őseid, már itt sem vagyok, és csak akkor jövök vissza, mikor már alszanak - remélem ebből sikerül leszűrnie, mire akarok kilyukadni: nem szeretném, ha erről bárki is tudna. - Fogalmam sem volt, hogy hova máshova mehetnék ezzel. De ha túl sokat kérek, akkor csak mondd, és már itt sem vagyok. Világ életemben nem akarnék a terhedre lenni - legalábbis nem jobban, mint amennyire most vagyok. Azt meg bezzeg meg sem kérdeztem, hogy egyáltalán zavarom-e...
Sosem voltam az a fajta aki gyűjtögetett és ragaszkodott. Sokkal inkább az, aki gyűjtögetett, élvezte ameddig lehet, aztán tovább lépett. Gondolhatná bárki, hogy lélek nélkül születtem, hogy egy érzéketlen, törtető picsa vagyok, akik sosem azt nézi kit tapos éppen el, hanem kit kell leszopni, hogy feljebb jusson. Van ebben igazság, nem is kevés, de tény, hogy bizonyos emberek, akik még ha váratlanul vagy kéretlenül is toppantak az életembe, meglehetősen fontos szerepet töltenek ott be. Itt elsősorban nem a családomra gondolok természetesen. Tény, hogy Dalton-t illetően meglehetősen ambivalens érzéseim és gondolataim vannak, és éppen annyira szeretném egy lapon említeni és kezelni az egyszeri pasasokkal, ő valahogy mégis más. Szeretném leszögezni, hogy még véletlenül sem a sajnálat vezet, valahányszor megjelenik az erkélyen, mint egy éhes, ázott és a fészekből kipicsázott madárka és csak néz rám, azokkal a mélyen ülő, alapból is szomorú szemeivel. És nem is feltétlenül annak a reménye, hogy ma este megint és újra felavassuk az ágyat. Nem ő vette el a szüzességem, de amikor együtt voltam vele ezt kurvára bántam. Egyszerűen csak tudom, hogy ha ezzel a pillantással megjelenik, akkor valami nagyon nincs rendben nála otthon. Mostanság pedig ez egyre többször előfordul. Többször próbáltam erről faggatni, többször igyekeztem megtudni, hogy mégis mi a fene folyik náluk otthon, de meglehetősen szűkszavú volt. Terelt, vagy egyszerűen elviccelte a dolgot, esetleg egyszerűen csak az érzékeimet vette célba, és amikor a keze a derekamra siklott és magához ölelt, pillanatok alatt elfelejtettem mit is akartam úgy percekkel korábban. Éppen tőle. Apám valószínű, az éjszaka ellenére is a dolgozó szobájában tölti az időt, azt mímelve, hogy roppant fontos kampány előkészítést kell végeznie, miközben tudom én is, ahogy az anyám is tudja, hogy videóchatel éppen valamelyik aktuális gyakornoklánnyal. Anyám a szobájába vonult vissza, és nagyon nagy eséllyel elaludt valamelyik rémesen unalmas és giccses sorozaton. Ettől függetlenül nem akarom, hogy ha esetleg ide enné őket a fene az emeletre, meghalljanak bennünket. Én elméletileg éppen túl vagyok a szobafogságom tizedik napján és csak telefonon érintkezhetnék bárkivel. Persze gyanítom, hogy apa is tudja, hogy ezt az egész hülyeséget utoljára tizenegy évesen tartottam be úgy igazán, és akkor is csak azért, mert rohadtul féltem lemászni a fán. - Perszehogy nem. Főleg akkor ha éppen a jeti tökeit fogdostad percekkel korábban. Atyaisten, mi a francért nem hordasz kesztyűt, mint minden normális ember ebben a hidegben?- ]visszafogott hangerővel, de a rekedtségében igenis lebaszásról árulkodó hangszínnel szidom le ismét, mint egy rossz gyereket. A kezét a hasamra teszem, és érzem abból, ahogy megremeg, hogy sokkal inkább a megnyugtató melegség okozza ezt most nála, semmint maga a gondolat, hogy engem érint. - Aztán majd csodálkozol negyven évesen, hogy a farkad nem tudod megfogni pisálás közben, mert olyan szinten tropára mentek az izületeid. Tudod szivi a hajad és a körmeid vissza tudnak nőni, de a kezed, ha egyszer tönkre megy….na az nem nő vissza. Még. Az orvostudomány jelenlegi állása szerint legalábbis.- ]sutyorogtam neki tovább, miközben rendíthetetlenül melegítettem a kezeit. A tenyerem a kézfejére simítva, kicsit fel és le mozgattam a hasamon, egyre inkább igyekezve olyan bőrfelületeket érinteni, amit még nem fagyasztott le. - Ilyennek. Ilyennek is. Most azonban látom, hogy tényleg nincs semmi frankón nálad. De ahogy mondtam, először felolvasztalak, aztán majd beszélgetünk.- próbálom közben leolvasni az arcáról, hogy mi a helyzet, de mint mindig most is tökéletesen leplezi. Nem feltétlen póker arc ez, sokkal inkább egy olyan ember arca aki már belefáradt a küzdelembe, minden nap a családjával. Az igazság az, hogy jó lenne valahogy segíteni neki, bár nem vagyok egy terézanya tipus, de azt is tudom, hogy lábbal tipornám a férfiúi büszkeségét, ha valami ilyesmivel előhozakodnék. Pedig kénytelen leszek, ha nem beszél róla soha, pedig itt vagyok, meghallgatom. Egyetlen faszim problémája sem érdekel úgy igazán, a legtöbbet meg sem hallgatom, mondjuk a legtöbbnek az a gondja, hogy az apja nem engedi, hogy jogsi nélkül vezesse a ribancvörös Maserati Ghibli-jét. Mondjuk Dalton sem feltétlenül a faszim, csak időnként összejövünk, időnként egymás idegein is táncolunk egy kicsikét, időnként itt dekkol nálam akár több napot is, időnként kaját adok neki, mert attól félek, hogy egy erősebb óceáni szél felkapja és messzire viszi. Igazából meg nem tudnám fogalmazni, hogy mi van kettőnk között, de nem is nagyon mentem bele még ennek a mélylélektani elemzésébe. - Aha. Te meg kurva tehetségesen tereled el a témát. Amúgy a hirtelen és szinte célnélküli szemmozgás nem a roham jele, sokkal inkább annak következménye, amikor az agy nem kap elegendő oxigént, és bizonyos létfunkciókat gyakorlatilag minimalizál, vagy nemes egyszerűséggel működés közben kikapcsol. Szóval mielőtt hülyeségeket beszélsz, tudd, hogy orvostanoncokka ljárok bulizni.- További faggatózás helyett úgy döntök, hogy ideje valami normális ételt adni neki, mert a snikers és az alma nem éppen a legtáplálóbb étel, még akkor sem ha amúgy mindkettő külön-külön finom. Szóval marad a minden földi jóval megpakolt kis zsúrkocsi, amit egyszerűen elé tolok hogy vegyen róla amit akar, én meg közben a kerek rattan fotelbe telepedem és onnan figyelem őt. Komolyan mondom néha elgondolkodom, hogy vajon mi a fene folyhat náluk pontosan otthon. Mert nálunk is van gyakran balhé, főleg mert apa igyekszik minden szempontból kontroll alatt tartani, de azért olyan durva még soha nem volt a helyzet, hogy szó szerint még a zsúrkocsit is magamba legyek képes tömni, ha nem figyelnek oda. Pedig most láthatóan Dalton úgy eszik, mint aki legalább egy hete nem látott normális ételt. Lenne rá egy százasom, hogy ez így is van. - Azt hiszem Gerda csodálkozni fog, ha reggel anyám legurítja a kiskocsit a nagykonyhára. Szerintem évek óta nem látta, hogy mindent is megettem volna róla. - mosolyodom el, miközben finoman előre dőlök így török ülésben és megtámasztom a két alkaromat a combjaimon. - Nehogy abbahagyd a kaját! Dupla öröm ez. Te jól laksz, rólam meg azt hiszik megint van étvágyam.- jegyzem meg, aztán a szemöldököm ráncolom arra a kijelentésre, hogy balhé volt megint náluk. Várom a folytatást, hogy végre talán mesél arról mi is történik pontosan otthon, de megint csak hallgat. Miközben beszél, szinte alig rezdül a szempillám, ellenben nagyjából két milisecundum per milliméter sebességgel emelkedik szépen lassan mindkét szemöldököm és kerekednek el a szemeim a csodálkozástól. Oldalra döntöm a fejem, mint egy kíváncsi kölyökkutya, majd jobb kezemmel hátranyúlok, és kioldom a hajamat a lófarokból, beletúrok és elrendezgetem a vállaimon. Eltelik talán öt perc is a utolsó mondata, jobban mondva a mentegetőzése után, ami igazán felesleges, hiszen tudja, hogy nálam mindig van helye. Akár az ágyamban, akár azon kívül. Veszek egy mély levegőt, újabb két perc, megpaskolom a saját combjaimat, majd feltornázom magam a fotelből és odasétálok hozzá az ágyamhoz, ahol éppen ücsörög. Leveszek az egyik tányérról egy falatka kenyeret, rárakok egy adag sült húst, majd felé nyújtom és addig tartom az ajkai előtt, amíg ki nem csippenti az ujjaim közül. Közben végig őt figyelem, végig a szemeibe nézek, és a pillantását egy másodpercre sem engedem elkalandozni rólam. Ha így tenne, ha kerülni akarná a tekintetem, akkor finoman az álla alá nyúlok, hogy visszafordítsam őt magam felé. - Mi casa su casa….jobban mondva ez az apám háza, de érted a lényeget.-mondom először totál komolyan aztán legyintek egyet, hiszen ebben a formában a mondás egy kicsit ferdítés. - Viszont….nem menekülhetsz előlem örökké, ugye tudod?- nyúltam a nyaka felé, és ha nem húzódott el, akkor a sötét pulóver vonalát, a nyakrésztől átfuttattam a mutatóujjam, mintha egy ívet rajzolnék le. Ha elhúzódott, akkor is, mert utána nyúltam….és bár folytatni akartam a mondanivalómat, megakadtam. Ahol az ujjammal bal oldalon kicsit jobban elhúztam a pulóver anyagát láttam kivillanni valamit. Zöldes, apró folt volt, mintha a vége lenne valami sérülésnek, de alig volt egy penny méretű. Lehet csak rosszul láttam, lehet csak a fények játszottak velem, de…. Homlokráncolva nyúltam a pulóvere után, és az alját megragadva, elkezdtem felfelé húzni. Számítottam részéről tiltakozásra, ez azonban nem akasztott meg abban, hogy meglássam az oldalától, a háta felé futó hatalmas zöldes-lilás foltot. Rémülten néztem hol oda, hol rá, végül akár kihúzta a kezeim közül a ruhadarabot akár nem, én végül leengedtem azt. - Elárulod végre, hogy mi a kurvaélet folyik nálatok otthon? Dalt, nézd! Én csak egy csaj vagyok, akit néha meghúzol, stimm! A csaj akivel jól lehet marhulni, aki minőségi füvet szerez ha arról van szó, stimm. De az a csaj is vagyok, aki törődik veled. Felfogja az a csökött agyad végre, hogy érdekel, hogy tényleg érdekel mi van veled?- nyúltam két tenyeremmel az arca felé, majd rásimítottam, és magam felé fordítottam. - Öt perced van, hogy beavass végre a bizalmadba! És fel ne merj innen sértett, önérzetes hímsoviniszta módjára állni és itt hagyni! Gyerünk, beszélj! Ezúttal komoly voltam, komolyan néztem rá, és mindent komolyan is gondoltam.
- Ugyan már, Jas… én mikor tűntem neked utoljára normálisnak? - a kérdésre nyilván nem válaszolok most sem. El fog jönni még ennek a témának az ideje, de nem most. Egyelőre csak azt szeretném, ha kicsit nyugodtan ellehetnénk egymással, mindenféle gondok nélkül. - Erre két reakcióm is van! Először is meglepődnék, ha én megérném a negyven éves kort, másodszor meg, ha ez valami oknál fogva mégis megvalósulna, akkor azt, hogy addigra nem lehetnek működő robot karjaim. Gondolj csak bele, mi menő lenne egy, esetemben két olyan kéz, mint amilyen Luke-nak volt. Teljesen robotikus, mégis emberinek kinéző - elviccelem a dolgot, mert mi mást tehetnék? Sírjak? Az életvitelem akaratomon kívül is olyan, hogy ha ez sokáig fog még folytatódni, akkor biztosra veszem, hogy 30 éves korom előtt el fog érni valami olyan krónikus betegség, aminél nem a gyógyulás céljából fogják az orvosok felírni a gyógyszereket, hanem hogy könnyebbé tegyék az utolsó heteket, hónapokat. Elmondhatatlanul egészségtelen, ahogy táplálkozom, ahogy alszom, ahogy létezem, és ebből előbb-utóbb tudom jól, hogy gondok fognak lenni. Főleg akkor, ha ez változatlanul így fog maradni még évekig. 16 éves vagyok, lassan végzek a középiskolával, és végre a magam urává válok – ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a helyzetem is jobbá fog válni. Szeretném, ha így lenne, és harcolni is fogok érte, de biztosíték hiányában nem fogok feleslegesen reményteli álmokat dédelgetni. - Aha. De ha valakinek mondjuk az epilepsziás rohama a nyakszirti lebenyéből indul ki, ahol ugyebár az elsődleges látóközpont található, annak károsodása miatt kialakulhat akaratlan szemmozgás is. Lehet, hogy nem vagyok az osztály legjobbja, de nem vagyok teljesen hülye sem. Szeretek olvasni - főleg, mióta megvettem magamnak ezt a telefont, és lényegében egy teljesen új világ nyílt meg előttem az internethez való hozzáférés miatt. Nyilván az sem otthon. Viszont hamar rájövök, hogy kicsit bunkóbb hangnemben sikerült zárnom a válaszomat, ezért lehajtott fejjel, bocsánatkérően nézek Jasmine-ra. Mégiscsak én vagyok az, aki most segítséget akar kérni tőle, amihez nem feltétlenül a magamra haragítás a legjobb módszere. - Ne haragudj… - nézek rá ismét, és csak merem remélni, hogy ezzel le is zárjuk a témát. Nem tagadom, részben azért is olvasgattam orvostudományi cikkeket az elmúlt időszakban, mert tudom, hogy Jasmine minek készül, és úgy gondoltam, hátha a közös témákkal több időt tölthetek el vele. Tudom, szánalmas. Ugyanakkor hazugság lenne azt mondani, hogy az ilyesfajta érdekességek nem ragadtak meg bennem. Egy pillanatra megállok a regg-eb-vacsorában, épphogy csak nem esik ki a teli számból az ételmaradék, és úgy pillantok fel Jasre. Kész lennék megkérdezni, hogy hagyjam-e abba az étkezést, nehogy ezzel túlzott feltűnést keltsünk, de ő máris biztosít róla, hogy nyugodtan folytassam. Lenyelem vagy három-négy adagban azt az ételmennyiséget, amit a számba tömtem, és mosolyogva szólalok meg. - Biztos vadító egy látvány lehetek, hogy így tömöm a pofámat, és levegőt is alig veszek. Csoda, hogy még nem vetetted rám magad - nevetek fel halkan, kiélvezve az utolsó békés, könnyed pillanataimat, mielőtt nekilátnék az ideérkezésem céljának feltárásához. Nehezemre esik kimondani a szavakat, de úgy érzem, jelenleg hatalmas szükségem van a segítségére, és a támogatására is. Nem ezért olyan nehéz, hanem a gondolat miatt, ami ezt fogja magával vonni: rá fog kérdezni arra, és teljesen jogosan, hogy miért? Miért van erre a bujkálásra szükség? Szívesen mondanám, hogy fel vagyok készülve a kérdéseire, de azzal csak magamnak hazudnék. A percek, míg csak bámul rám, szinte óráknak tűnnek, és a gyomrom is úgy összeszorul, hogy képtelen vagyok tovább enni. Várom a válaszát, kívülről próbálva türelmesnek tűnni, belül viszont úgy érzem, majd kiugrik a helyéről a szívem. Fogalmam sincs, hogyha ő elutasítja ezt a lehetőséget, akkor hova fogok menni. Nincsen C tervem, ő pedig egyszerre volt az A és a B is. A felém nyújtott cseppnyi adagot elveszem, bár az étvágyam továbbra sem tért még vissza. Majd ha kapok tőle egy biztos választ, akkor valószínűsíthetően enyhülni fog a feszengésem, addig viszont képtelen vagyok elengedni magam. Tartom a pillantását, nem nézek el másfele. Próbálom kiolvasni, hogy vajon mit gondolhat, mi járhat éppen abban a szép kis fejében, de túlságosan is lefoglal az idegeskedés. Halvány mosoly kúszik az arcomra, és egy mélyet sóhajtva ejtem le a fejem megkönnyebülésemben, mikor végre megtöri a csendet, és olyat mond, ami zene a füleimnek. - Köszönöm szépen, Jas. Valahogy megpróbálom meghálálni - nézek vissza rá hálásan, egyre élénkebb mosollyal. Fogalmam sincs, hogy mivel tudnám kárpótolni ezért, de biztos ki tudunk valamit találni. Nem húzódok el, mikor felém nyúl a kezeivel. Előbb-utóbb valószínűleg úgy is rájött volna, ha nem is feltétlenül ma, de az elkövetkezendő éjszakák valamelyikén. Most még kellően sötét van ahhoz, hogy ha levenném a felsőmet, akkor se feltétlenül lásson mindent, de ez nem fog mindig így lenni. Ha itt fogok maradni éjszakánként, napközben pedig… akárhol is vagyok, akármit is csinálok, minden bizonnyal a fürdést nála kell megejtenem, és lássuk be… ha egyszerre vagyunk egy helyen, általában nem egyedül szoktuk ezt a tevékenységet végezni. Előbb-utóbb úgy is kiderül minden. Akkor már legyen előbb. Ez fut végig az agyamon, miközben egyre feljebb húzza a felsőt, és érzem az értetlen tekintetét magamon. Mikor elengedi a pólót, sóhajtva pillantok fel rá. Eltoltam az arcomon pihenő tenyereit, és a csuklójánál fogva próbáltam arra noszogatni, hogy leüljön. Ha nem közvetlenül mellettem foglalt volna helyet, akkor az irányába csusszanok, balosommal a derekát átkarolva, másik kezemmel pedig a combját simogatván. - Tudom, hogy így van, Jas, ehhez eddig kétségem sem fért. Ugyanakkor nehogy azt hidd, hogy te csak egy újabb strigula vagy a kis képzeletbeli noteszomban. Te vagy kétségkívül az egyik, ha nem a legjobb barátom, nem véletlen hát, hogy pont hozzád jöttem. Csak… - megakadok a szavaimban, mert jelenleg fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Hogy kezdjek bele? Vagyis… hol? - Nem könnyű erről beszélni, na! Hadd gondolkozzak egy kicsit! - sóhajtok fel, majd a combján pihenő tenyeremen legeltetem a tekintetemet. Finoman cirógatom a bőrét, ujjaimmal fel-alá járkálok, közben próbálok erőt venni magamon, hogy beavassam… igazából mindenbe. Egy-két percbe is beletelik, mire végre újra a szemeibe nézek. - Az szerintem lejött, hogy nem épp idilli az én családom. És még enyhén is fogalmaztam. Elég nagy szegénységben élünk, az az igazság. Nem azért nem eszek, mert ne akarnék, vagy ilyen-olyan elfoglaltságok miatt nincs rá időm, hanem mert egyszerűen nincs mit. Ha van is, azokat is inkább nevezném mosléknak, semmint rendes tápértékkel rendelkező ételeknek. A legjobb az egészben az, hogy valami elbaszott oknál fogva van 10 macskánk abban a retkes kicsi lakásban. A macskák természetesen a legjobb ételeket kapják, nekünk meg marad a legalja, ha egyáltalán marad. Ebből szokott a legtöbb gond lenni otthon. Én felemelem a hangom, hogy dobjuk ki azokat a macskákat, vagy kapjanak ők a silányabb fajtából, amire először az anyám áll nekem, később pedig jön az apám is, aki a maga munkakerülő alkoholizmusából kiindulva csak tetézi a bajt. A szavak hamar tettekké válnak, ha még mellette be is van állva. Azt viszont jól tudja, hogy olyan helyeken hagyja ott a nyomát, ahol a ruha fedi és nem látja senki. Biztos láttál már párat te is. Általában neked, és másoknak is egyaránt azzal szoktam magyarázni, hogy ügyetlen vagyok, elestem, vagy nekimentem valaminek, de az esetek 95%-ban ez az apámnak volt köszönhető. Ma… nos, ma kicsit túltoltam a harcias énemet. Csak mondtam és mondtam a magamét, mit sem törődve azzal, hogy apám hányszor csap rám az övvel, a spatulával, meg a többivel, és hát… itt vagyok. Elegem volt az egészből, és el akartam tűnni onnan - még magamat is meglepem, hogy milyen nyugodtsággal mondom végig a történetemet. A sírás, rimánkodás időszakán már túl vagyok, hisz számomra ez nem csak alkalmi dolog, ez mindennapi. Megszoktam, hogy a földbe vagyok tiporva a szüleim által, és hogy nem néznek semmibe. - Nem értem egyébként őket. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Miért kell a világra baszni egy gyereket, ha a macskáiddal jobban foglalkozol, mint vele? - komoly kérdést teszek fel, de továbbra sem mutatok ki a közönynél különb érzéseket. Belefáradtam. - Mielőtt megkérdezed, miért nem beszéltem erről se neked, se senkinek, egyszerű: nem szorultam rá a mások általi sajnálkozásra, és a felesleges jótékonykodásra. Eddig is túléltem, ez után is túl fogom élni - remélhetőleg. - Épp ezért is… nem azért jöttem hozzád, hogy a kajádat egyem, vagy az ágyadat foglaljam, jó nekem a föld is, ha úgy van. Csak annyit kérek, hogy ne küldj el, legalább egy pár éjszaka erejéig. Napközben nem fogom az idődet húzni, ha nincs kedved hozzám, valahogy biztos feltalálom magamat a városban. Nem akarok a nyakadon csüngeni, csak… már a puszta jelenléted is nyugalommal áraszt el. Valahogy mindig segítesz elterelni a gondolataimat, akár szavakkal, akár tettekkel teszed azt. Bár lássuk be, legtöbbször a tettek azok, amik nálunk beszélnek - nevetek fel halkan, majd nyomok egy apró csókot a nyakára. - Egyébként örülök, hogy elmondtam ezt neked. De… megkérhetlek arra, hogy ne menjünk bele végtelenül a részleteibe? Vagy legalábbis ne ma, ne most. Beszélhetünk még róla, nem azt mondom, hogy ne, csak… jelenleg inkább arra van szükségem, hogy egy kis időre elfeledhessem a szar életemet, és hogy legalább egy kicsit jól érezhessem magamat - mert ahhoz kétség sem fér, hogy Jas társaságában ez eddig egy-két kivételtől eltekintve mindig megvalósulásra került. Akár csak egy közös filmezésről volt szó, akár bármi másról.
Igazságszerint sosem voltam úgy igazán tisztában semminek a pénzben mért értékével, vagy úgy alapvetően azzal sem, hogy mi mennyibe kerül. Gyerekkoromtól kezdve minden egyszerűen csak ott volt, és néha még kérnem sem kellett. Nem éreztem, hogy ez gond lenne, azt sem tudtam, hogy másoknál ez nem így van. Valamikor hét-nyolc évesen szembesültem az ellenkezőjével, nagyjából akkor amikor iskolába kerültem és körülöttem a gyerekeknek nem volt annyi minden ami adott esetben nekem. Persze ettől nem szálltam magamba, sokkal inkább felsőbb rendűnek éreztem magam, felettük állónak. Hogy beképzelt lettem volna? Minden bizonnyal, de én akkoriban ezzel mit sem törődtem. Ahogy most sem sűrűn érdekel, hogy másoknak miért nincs valami, ami nekem mondjuk igen. Dalton más. Mindig is más volt. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán mert volt benne valamiféle erős és semmiféle módon meg nem magyarázható tartást, valamiféle dacos, James Dean-re hajazó lázadó büszkeség, amivel legszívesebben szembeköpte volna a világot, hogy ő már csak azért is megmutatja, hogy viszi valamire. Azt mindig is tudtam, hogy nem élnek nagy lábon, legalábbis hozzánk képest nem. De hogy pontosan milyen körülmények között, azt csak sejtettem. Leginkább abból, hogy valahányszor eljött hozzánk, a kaja az mindig elfogyott. Örökké éhes volt, amit leginkább a bolond poénjaival igyekezett leplezni, vagy éppen azzal, hogy szerzett valahonnan jó minőségű füvet. Amit aztán még a hajnal beköszönte előtt annak rendje és módja szerint elpöfékeltünk, és igyekeztünk csendesen egymás vállába belefúrni a fejünket, hogy elfojtsuk az állandóan kitörni készülő nevetésünk. Úgy nagyjából akármin. Dalton gyűlölt panaszkodni, még kevésbé szerette ha megpróbálok rajta segíteni. Ettől függetlenül mégis segíteni próbáltam. Na nem direkt módon mert akkor úgyis ellenállásba ütközök- a franc essen a hülye konok fejébe- hanem úgy, hogy szinte ő legyen az aki nem tudja visszautasítani. Mint ahogy most is teszem. - Utoljára? Nem is tudom. Talán még a középsuli előtti utolsó nyári napon, amikor végigdumáltuk az egész éjszakát a csillagokról. Emlékszem, hogy te magyaráztad el nekem az összes csillagképet. Addig a napig egész egyszerűen csak a nagy feketeség volt számtalan fehér pöttyel, amiben én aztán semmiféle logikát nem láttam.- magyarázom neki, visszaemlékezve arra a bizonyos estére. És hogy miért is volt olyan emlékezetes? Mert elloptuk anyám konyakos üvegét, ami majdnem tele volt, és tizennégy éves hülyegyerekek módjára szívószállal iszogattuk. Ja és hát akkor próbálgattuk a szárnyainkat az első pettinget illetően. Pontosabban nekem az első volt, mint kiderült neki már nagyon nem. Persze a lemaradásomat hamar behoztam. Nem csak általa. De ez már egy másik történet. - Tizenkilenc vagy és már temeted magad. Fasza!- biggyed le az ajkam sokkal inkább a cinizmus jeleként semmint a szomorúság okán. Őszintén szólva nem tudom honnan ez a hülyeség, de legszívesebben fejbecsapnám érte. A robot karos megjegyzésén azonban kibukik belőlem valami hülye nevetés, aminek a hangszínét igyekszem visszafogni. Nem akarom, hogy apáék meghalljanak. Jó persze meg tudnám magyarázni éppen mi az amin ennyire röhögök, de nincs kedvem anyám félórás “De biztos jól vagy, Kincsem?” kezdetű kérdéshalmazait hallgatni. - Hát figyu! Sok perverzióm van, tudom. De nem szívesen engednélek a csiklóm közelébe a robot karjaiddal. És ha zárlatot kap vagy valami? Ott fog pörögni megállás nélkül én meg beledöglök a konstans orgazmusba.- teszem a szám elé a kezem, beleröhögve a tenyerembe. Azt hiszem megállapítható, hogy ha Dalt a közelemben van akkor a hülyeség és a négyzetre emelt képtelen baromság még inkább jelen van.Nálam is. Viszont azzal az orvosi megjegyzéssel eléggé meglep. Nyúlik is a képem, pislogok is jó párat, és hitetlenül kerekednek el a szemeim, majd bólogatva jegyzem meg mintegy mellékes hangsúllyal, hogy hiszem is meg nem is amit mond. - Ahha és hobbi szinten orvosi könyveket olvasol. Vagy te is az NYU-ra akarsz felvételizni érettségi után? Kötve hiszem.-és ez amúgy igaz is, mert mindig az volt a terve, hogy ha megvan a középsulis záróvizsga, ő dobbant innen. Bevallom, hogy azért ezt úgy szar volt hallgatni. Sok haverom volt, rengeteg érdek kapcsolatom, de olyan igazi barátom csak ő volt. Jó persze ez sem az a klasszikus barátság volt, mert több volt közöttünk annál, hogy néha elvoltunk egymás mellett. Mert amúgy egymás felett és alatt is tök jól működtünk. Szóval azért előre tartottam tőle, hogy egy nap majd összeszedi magát és tényleg lelép. Nem akarok erre gondolni, pedig még akkor is néha be-be villan az egész amikor nézem hogy tömi magába a kaját. Őszintén szólva nem először látom ilyennek, de talán most először látom, hogy más is van ott, nem csak az éhség. - Vadító hát….gondoltam, hogy miközben a mártást tömöd magadba csak lazán lesmárollak, és megkóstolom én is.- csóválom a fejem röhögve, aztán intek, hogy egyen már, ne dumáljon annyit. Végül aztán én is mellé telepedek, amikor már úgy érzem, hogy legalább a kezdeti éhséget elnyomta magában, meg persze válaszolni akarok a feltett kérdésre. Végre talán majd elmondja, hogy mi ez az egész náluk, hogy mi a fene történik, amiről soha nem beszél. Mert igen. Örökké nem futhat előlem. Én a barátja vagyok, hát ki a picsa hallgatná meg ha nem én? Szavak nélküli választ kapok egy véletlen, majd szándékossá tett mozdulat következtében. Nem látok mindent ebben a szűrt fényben, de nem is szükséges. Nem az volt a szándékom, hogy vérciki helyzetbe hozzam, de a harag másodpercek alatt önti el az agyam. Okos gyerek vagyok, gyorsan kapcsolok, és most értettem meg, hogy nem feltétlenül a kaja náluk az egyetlen probléma. Csak sejtem mi történhet, de az okokat nem. Faggatom, sarokba szorítom, egyszerűen tudnom kell, mert másképp nem fog bennem ez az indulat csillapodni, amit maga a tény váltott ki, hogy valószínű fizikailag bántalmazzák otthon. Ő meg nem beszél róla, hanem egyszerűen rejtegeti. De miért? És miért előlem? Átkarol. Már maga az érintése valamennyire lecsendesít, de a szuszogásom, ami továbbra is ingerültségről árulkodik, az nem marad abba. Nem rá haragszom….illetve csak félig. Mert nem beszélt róla. Persze felfogom valahol, hogy egy olyan srác mint Dalton mégis hogyan kezdett volna bele abba, hogy elmondja: “Figyelj Cica, tök jól megvagyunk, jó együtt meg minden, de amúgy otthon időnként szíjat hasítanak a hátamból.” Abszurd és képtelen lett volna ez közöttünk belátom, de akkoris. - Tényleg? Innen nézve nem úgy tűnik.- szúrom közbe a pillanatnyi csendbe, amikor megáll, hogy levegőt vegyen, vagy rendezze a gondolatait. Nem egy strigula vagyok. Hát ha ennyire nem bízik meg bennem, akkor inkább legyek egy strigula, akkor legalább tudom, hogy mégis hogy állunk egymással. Le kellene állnom tudom, de jelen pillanatban ő az egyetlen, a villámhárító, akire minden elfojtott indulatomat rá tudom zúdítani. Majd elmúlik. És el is múlik, azzal egyenesen arányosan amíg beszélni kezd. Az első mondatok sokkolnak, a továbbiak meg egyszerűen ledermesztenek. A combomat cirógató kézfejét kezdem önkéntelenül is magam is simogatni miközben beszél. Lassan a lélegzetvételem is szabályosabbá válik, és már nem haragot érzek. Nem is sajnálatot. Nem tudom megfogalmazni mi ez. Azt hiszem a tehetetlenség érzése ilyen. Jöhetek én itt neki ennivalóval, meg átmeneti menedékkel, végleges megoldást én nem tudok neki erre adni. Azt hiszem felfogom és megértem, hogy miért akar innen minél hamarabb lelépni. Hogy rohadjon meg az egész világ! - Képzelem mennyire nyugalommal áraszthat el a pulykakakas énem. ingatom a fejem grimaszolva, próbálva oldani a feszültséget. Tudom, hogy most erre van szüksége, én meg hát….mondjuk úgy önző, szemét módon sarokba szorítottam itt a kérdéseimmel. Ujjaimat az ujjai közé fűzöm, aztán előre dőlve hagyom, hogy egy apró csókot hintsen a nyakamra. Szabad ]kezem szinte rutinszerűen simítom a tarkójára és túrok bele alulról a hajába. - Egy idióta kis gyökér vagy!- nyunnyogom valahova az ő füle mögé, majd elhúzódom tőle és felállok, elengedve a kezét sétálok az íróasztalomhoz, a laptophoz. Kikeresem a youtube-on a korábban beállított playlistemet és elindítom az első dalt. Mikor meghallom az ismerős ritmust már elkezdem mozgatni a csípőm, mikor visszafordulok felé, a kezem előre nyújtom, ökölbe szorítva ide oda tekergetem, mintha egy motringot segítenék valami öreglánynak letekerni. - Tiszteletben tartom a kérésed, úgyhogy a megdumálást elnapoljuk. De nem fogod megúszni, azt garantálom. De rendben, lazulásra van szükséged, lazulást kapsz. Emlékszel a kopasz srácra, aki olyan magas mint egy harangtorony és legalább olyan öblös hangja van?- riszáltam magam oda hozzá a zene ritmusára, és mikor közel értem eltoltam a gyakorlatilag majdnem csont üres zsúrkocsit, hogy hozzáférhessek. A combjai közé fúrtam be magam, a kezét megfogtam és a derekamra vezettem. - Travis….olyan a neve mint egy kivénhedt postásnak, de pfúúúú öregem, nagyon komoly cuccot hozott. Van még két szálam. Unalmas és egyhangú estékre tartogattam, de azt hiszem ez most kifejezetten jól fog jönni mindkettőnknek. Ellazulunk, a plafonon repedéseket számolunk, és eltervezünk egy olyan közös életet ami soha nem lesz, de legalább jót röhögünk azon, hogy még tervezni is képtelenek vagyunk.- még mindig így riszáltam, de már kis terpeszbe helyezkedtem a combjai közé fogtam az ő combjait, és végül ráereszkedtem lovagló ülésben. Két karommal átfontam a nyakát. - Mit szólsz? Eléggé ki fog kapcsolni, hogy ma este ne gondolj semmire? Vagy választanál még valami extrát is mellé?- emelgettem a szemöldököm és próbáltam mosolyogni. Nem volt könnyű. De neki most erre volt szüksége. Kicsit felejteni akarta a szar életét, így aztán én most megosztom az enyémből azt ami nekem is a legjobb. Mert nekem hiába van meg minden, egy istenverte kalitkában élek. Még azt sem tudom mennyibe kerül egy kiló kenyér. Bárhonnan nézzük mindketten elcseszettek voltunk a magunk módján.
- Ó, igen. Emlékszem erre az estére. Hát még arra, amit a mesém után csináltunk - mosolyodom el, ahogy felidézem az emlékképet. Nem sok saját könyvem van, de az egyik ilyen a csillagászattal foglalkozik. Igaz, csak hobbi szintűek, és nem túl szakmaiak a leírások, de mivel ezeket kellően áttanulmányoztam, így valószínűleg bármelyik korombélinek tudnék újdonságokat mondani. Hát még akkor Jasmine-nak, akit látszólag előtte teljesen hidegen hagyott az asztronómia. Pedig szerintem az egyik legérdekesebb témakör a világban. Mi volt előttünk, mi lesz utánunk, van-e még élet rajtunk kívül. Minden felfedezésünkkel arra jövünk rá, hogy mennyire nem tudunk semmit, és ez egyszerre izgalmas, egyszerre rémisztő. A csillagászat volt az egyik első tudományos témakör, ami igazán megfogott engem, és ezekről mind a mai napig szívesen olvasgatok. A tudásommal azonban nem szoktam előrukkolni senkinek. Miért tenném? A korombéliek csak azt látnák, hogy mekkora sznob vagyok, mekkora stréber, lévén tanulni tök gáz. Ezért inkább azt mutatom, amit látni szeretnének, amit, valljuk be, én magam is élvezek. Ha nem élvezném, akkor valószínűleg nem is csinálnám. Egyszerűbb a hülyét adni, egyszerűbb a csajok után futkározni és mindenféle csínyben részt venni, esetleg azokat kitalálni – ilyenek a lázadó tinédzserek, ilyen vagyok én is. De visszatérve arra az estére, tény és való, hogy nem a csillagképek azok, amik maradandó emléket okoztak, hanem Jas. Ugyan voltak hiányosságai, a technikája sem volt a legjobb, de lássuk be, az első alkalmakkor senki nem fogja megrengetni a másik világát. Mindezekért bőven kárpótolt a lelkesedésével, és az életerejével – amit, valószínűleg nem kis mértékben, a benyakalt alkohol is segített. Szép este volt, és sajnálom is, hogy ilyen szép estéink nincsenek már. - Egyszer megismételhetnénk - ha már ezen gondolkozok, szóvá is teszem. Nem a pettingezésre gondolok, hanem arra, hogy a magunk nyugalmában kifekszünk egy késő nyári éjszakán a rét közepére, és csak beszélgetünk. - Legalább nincsenek hamis képzeteim - mosolyogva felelem neki, még annak ellenére is, hogy tudom, ha ezt sokáig folytatom, akkor ki fogom nála húzni a gyufát. De szerencsére a robotkaros megjegyzésemnek nagyobb hatása van benne, a nevetését hallva pedig csak szélesebbé válik a mosolyom. - És az miért baj? Tudsz ennél szebb halált elképzelni? - már én is nevetek vele a túlélénk fantáziám miatt. Túlságosan abszurd dolog elképzelni egy ilyesmit, de pont ebben van a varázsa. - Vagy. Vagy! Gondolj bele, csak gondolj bele, ha mondjuk leszedhető lenne a csuklótól lefelé, és ki lehetne cserélni mondjuk egy vibrátorra. Hát milyen multifunkcionális lenne már! - nem meglepő, hogy alig kezdtünk el róla beszélni, máris szexuális vonatkozásokba fulladt a téma. Nem mintha ezzel bármi bajom lenne, hisz kettőnk közt mindig úgy forr a levegő, hogy az már-már éget. Ha egy-egy találkozásunk nem fullad mindenféle utalgatásba, akkor ott már valami gond van. Szerencsére ritka az ilyen mifelénk. - Lapozzunk, ha kérhetlek. Már bocsánatot kértem - kérem őt, és csak remélem, hogy lezárhatjuk ezt a témát. Nem szokásom okoskodni, most sem akartam, egyszerűen csak kibukott belőlem. Nem tett jót nekem ez a mai, és ezt annál jobban érzem, minél közelebb kerülünk a témához. Ettől függetlenül nem akarok teljesen kifordulni önmagamból. A végén még rájönne, hogy nem is vagyok olyan jó társaság, mint ahogy azt mutatom mindenkinek. Túlzok természetesen. Jasmine az, aki a barátaim közül a legjobban ismer, még annak ellenére is, hogy nem tud mindent rólam. De ha meghallja, mi folyik nálunk, valószínűleg sokkal jobban kitisztul a rólam alkotott képe, és betömődik egy-két szándékosan otthagyott hézag. Az viszont frusztrál valamilyen szinten, hogy az este ilyen korán irányt változtatott. Egy kicsit szerettem volna még kiélvezni a társaságát, enni még pár falatot, aztán egyszer, akár akarom, akár nem, úgy is rátértünk volna a témára. Fájdalmaim vannak, amelyeket most még jól tudok titkolni, mivel a figyelmem egy igencsak jelentős részét ráfordítom, de ahogy később megnyugszom, ellazulok, a védelmem is le fogom engedni. Elég lesz két-három ide nem illő nyögés, Ő már valószínűleg ennyiből tudni fogja, hogy valami nem stimmel. De helyette véletlenül, vagy kifinomult női megérzésből, elébe megy mindennek. Meglátja az egyik sebem, azonban szerencsére egyelőre ennyiben hagyja a vizsgálatomat. A többire is sor fog majd kerülni, ebben százszázalékig biztos vagyok, ha akarnám sem tudnám titkolni őket. Ideje végre nyitnom valaki felé, és olyan szinten is a bizalmamba fogadni, ahogy még soha. Úgy érzem, Jasmine az az ember, akiben elvárások nélkül megbízhatok. Csak merem remélni, hogy nem fogok tévedni. Ezért is esik rosszul, ami az elhangzott szavai mögött meghúzódik. Ugyanakkor nem vagyok annyira hülye, hogy azt higgyem, ezt szívből komolyan gondolja. Ideges, és abszolút jogosan az. De ha elmondom neki az indokaimat, akkor meg fogja érteni, miért nem beszéltem erről soha, senkinek. Ugye meg fogja? - Akár elhiszed, akár nem, így van - ennyit felelek csak a grimaszolását látván, és a pulykakakas megszólalását hallván. Nem tudom, mi van benne, ami ezt hozza ki belőlem, de nem tudok mit tenni ellene. Rengeteg mindenbe nem avattam be eddig, de ez nem az ő hibájából fakad, hanem a sajátomból. Az okaimat lediktáltam neki, az már rajta áll, hogy ezeket mennyire képes elfogadni. - Mondj olyat, amit én nem tudok - nevetek fel lehunyt szemekkel élvezve a közelségét, aztán bambán keresem őt, mikor hirtelen feláll mellőlem. Elindul egy zene, Jasmine pedig táncba kezd, ami az értetlen arckifejezésemre máris egy örömteli mosolyt varázsol. Szinte megbabonázva nézem a mozgását, ugyanakkor hamar a hatalmába kerít egy kérdés. - Nem félsz attól, hogy a szüleid benyitnak, hogy miért zenélsz itt hajnalok hajnalán, mikor aludnod kéne? - az meg pláne nem hiányzik, hogy kiderüljön, még én is itt vagyok. Ahogy mondtam neki, jelenleg egy kis relaxra van szükségem, nem a fejmosásra, amit az apjától kapnék, ha meglátna hívatlanul a lánya szobájában. - Ha elkezdenék kutatni a fejemben, biztos rájönnék, ki az, de Isten megbocsáss, most más köti le a figyelmem - épp hogy csak a derekára vezeti a kezem, már akkor is elengedek egy könnyed sóhajt. Hálás vagyok neki, hogy enged a kérésemnek, és nem most kezdjük el firtatni az otthoni életemet, hanem majd egy későbbi napra tartogatjuk. Lehet már holnap, lehet még most este vissza fogunk rá térni, egyelőre fogalmam sincs. Jelenleg felejteni szeretnék, és erre nem is lehetne jobb társaságom, mint Ő. Nyomok pár apró csókot a fedetlen hasára, míg ő mesél, és mosolyogva nézek fel rá, mikor az ölembe ül. - Jas… Mit gondolsz, ha ilyen pózban, ennyi szettben rámülsz, akkor be fogom érni csak ennyivel? - nevetek fel, miközben a következő csókot a pólóján keresztül a szegycsontja közepére nyomom. - Ezért imádlak annyira, te. Még választási lehetőséget is adsz - a füves megjegyzésére egyébként szándékosan nem válaszoltam. Nem azért, mert feltétlenül rossz ötletnek tartanám, hanem inkább azért, mert nem tartom a legjobbnak sem. Fogalmam sincs, hogy jelen állapotomban mit váltana ki belőlem, és könnyen lehet, hogy fél óra múlva már az élettörténetemet mesélném neki, nem a potenciális, valószínűleg soha be nem következő közös jövőnket. - Jól van, benne vagyok. De előtte, ha már van választásom, az extrát kérném - kacéran vigyorogva nézek rá, ahogy először az álla alá, majd a nyakára nyomok pár csókot, eddig derekán pihenő kezemet pedig lentebb vezetem a nadrágja vonaláig. Odaérve, nem túl szívbajosan csúszik be alá a tenyerem, ugyanúgy a bőrén folytatva az útjukat, míg el nem érek a fenekéig. Kissé rekedtesen felsóhajtok. - De ez amúgy a te hibád. Itt csábítasz a tánc közbeni csípőmozgásoddal, az ölembe ülsz majdnem egy szál semmiben, na meg még eszembe is juttatod az első közös pettingünket - arcomat elhúzva tőle nevetek fel, és a tekintetét keresem. Ha nem távolodik el, akkor az előbbiek után most az ajkaihoz hajolok, hogy egy lágy csókot kérhessek tőle. - Az utóbbit akár fel is idézhetnénk - mosolyogva súgom az alsó ajkára, mielőtt újra birtokba venném azt. Jól tudom, hogy az azóta eltelt években jócskán tökéletesítette a technikáját, és valószínűleg pont ezért nem vagyok képes betelni vele. De nem is akarok.
- Mi van közted és Dalton között? - Mi lenne? Semmi.
Mindennapos és szinte már visszatérő beszélgetés foszlány volt ez Ava a barátnőm, és közöttem, ha szóba kerültek a srácok, vagy éppen az, hogy ki az aki mellett akár hosszabb távon is képesek lennénk lehorgonyozni. A lányok már csak ilyenek. Jár a szájuk, hogy nincs szükségük a pasikra, csak egy ideig, de valójában mindegyikünk vágyik arra, hogy komolyan vegyék. Hosszú távon is. Az ilyen kérdések alkalmával döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerem Daltont. Úgy értem elég sok mindent megosztott velem, elég sok dolgot elmondott, számtalan olyasmit is, amit mások nem is sejtenek róla, de igazából, ha a dolgok mögé nézek, valójában mégsem tudok semmit. Úgyhogy ezekre a kérdésekre még igazából őszinte is volt az a válasz, hogy nincs közöttünk semmi. Jó volt vele, és éreztem, hogy nem is vágyik többre, meg igazából én sem. Vagy nem tudom…. - Bármikor megismételhetnénk.-adom feleltül huncut módon a felvetésére, visszagondolva arra az estére, meg még számtalan másikra. Igazából ugyanaz voltunk a másik számára:kikapcsolódás, komolytalankodás, az élet feletti kötéltáncban fogva egymás kezét, és nem akartuk komolyan venni még saját magunkat sem. Lázadtunk, tulajdonképpen mindennel szemben. Elképedve hallgatom a felvetését a robotkart meg a vibrátor illetően, és az arcomon szélesedik a vigyor, még fel is horkanok egy szívből jövő nevetésben, és a fejem hátravetve kezem a szám elé téve, visszafojtva a hahotázást nevetek. Mikor végül hagyom lecsusszanni a kezeim az ajkaimról a fejem csóválom, és hitetlenkedve cöccögök is mellé. - Én benne vagyok, de a szabadalom hetven százaléka az enyém. A tiéd a harminc százalék, plussz a csajok, akiken prezentálhatod a multifunkciós vibrátor karodat. Úristen, Dalt, te tényleg nem vagy normális!- még mindig nevetek vele együtt, és jól esik, komolyan jól esik látni, hogy végre jó kedve van. Mikor megjelent az erkélyem ajtajában kicsit olyan volt, mint aki éppen most készül a halálára. Az étvágyát látva azt hiszem értem is, hogy miért. Őszintén szólva nem arra számítottam, hogy ma este beállít hozzám, még csak arra sem, hogy ha ez mégis így lenne, akkor valami komoly, lelkizős témába fogunk belemenni, pedig éppen azt tesszük. Véletlenül látom meg a sérüléseit, és az igazság az, hogy kurvára felbassza vele az agyam. Nem csak maga a tény, hogy az apja cipóra veri, és minden bizonnyal nem ez az első eset, bár eddig elég jól titkolta előlem a dolgot, hanem az, hogy azt hitte, a végtelenségig titkolhatja előlem. Persze nem tudom mit vagyok úgy oda, elvégre még csak nem is járunk, és még ha azt is állítja, hogy többet jelentek neki azoknál a csajoknál, akiket hobbi és napi szinten megfarkal, akkor sem sok közöm van az egészhez. De mégis jogot formálok magamnak arra, hogy legyen. Méghozzá azért, mert én tényleg törődöm vele. Haragos és sértődött vagyok egyszerre és legszívesebben üvöltenék vele. És igenis tudni akarom mi történik otthon, azt is tudni akarom, hogy miért, azt meg még inkább, hogy miért gondolja, hogy ezt neki kell egyedül megoldania, mint valami kibaszott mártírnak. Napolni akarja a témát, én meg nem fogok rajta rugózni. Már csak azért sem, mert tudom, hogy fordított esetben igen erőteljesen nyűgös lennék, ha ő akarna egy olyan beszélgetést kikényszeríteni belőlem, amit én nem akarok.Ettől függetlenül egy idióta gyökér, ezt pedig közlöm is vele. Bár azt hiszem ez már némiképp az enyhülésem első jele. Mondjuk ilyen könnyen nem ússza meg, és ezt ő is tudja, de egy időre hajlandó vagyok a téma felett szemet húnyni. - Hogy mi az amit nem tudsz? Veled kapcsolatban vagy úgy nagy általánosságban? Veled kapcsolatban valószínű még azt sem tudod, hogy amikor elmész, akkor olyan hangot adsz ki mint egy kanos jávorszarvas.-röhögöm el magam prüszkölve, miközben őt nézem és a reakcióját. Imádom amikor kiakasztom, és azt hiszem a figyelem elterelés egyik leghatásosabb módja jelenleg ez. Miközben elriszálok tőle az asztalhoz, még a vállam felett hátranézve kicsit flegma ábrázattal jegyzem meg. - Az általánosságról meg csak annyit, hogy Roddy-t meg fogják vágni történelemből és ha ez így lesz, akkor ugrik a félévi pontszáma, és nem sok esélye lesz, hogy bejusson arra az egyetemre, ahova a nagyméltóságú apuka olyan nagyon be akarja tuszkolni a halálosan negatív IQ-s fiát.- tudja, hogy miért gyűlölöm annyira Roddy-t és miért kárörvendek ezen az egészen annyira. Odáig voltam érte még vagy két évvel ezelőtt. Én kis naív hülye. Aztán persze ahogy az lenni szokott gerincre vágott, megajándékozta magát a szüzességemmel, és összejött valami fekete hajú könyvtároslánnyal, aki állítólag már D kosaras melltartót hord. Nagy cucc, apa csinálta neki, még a szilikon súlyát is meg tudnám mondani. Szóval az önérzetemet rendesen megtépázta, de persze nem sírtam utána sokáig. Nem sokkal később ismertem meg Daltont. Viszont a Roddy gyűlölet így sem apadt, és azt hiszem nem is fog. Most azonban, ahogy elindul a zene, azt hiszem a lazulásé lesz a főszerep. Miközben az ölébe ereszkedem, a tekintete végigszánkázik rajtam, és pedig nem vagyok rest tovább szórakozni vele. Beszélek neki Trevorról, de úgy tűnik, hogy a fedetlen hasam jobban leköti, és kuncogva rezzenek össze, amikor megérzem a köldököm felett nem sokkal a csókját. Bólogatok. - Igen, úgy gondolom, hogy be fogod érni ennyivel. Kénytelen leszel egyelőre beérni ennyivel. De ne aggódj, csak egy kicsit foglak kínozni. Tényleg.-nevetgélek vidáman, miközben a zene ütemére lassan és kínzóan erőteljesen hozzásimulva mozgatom a csípőmet, mint valami megveszekedett keleti hastáncos. A kezemet a tarkójáról előre vezetem, és lágyan, óvatosan simítok végig mutatóujjammal az alsó, majd a felső ajkán, végül bevezetem az ajkai közé, hogy végül finoman kihúzzam azt. - A-a félreértettél! Nem választási lehetőséget adtam. Az egyik nem zárja ki a másikat. Az extra az extra. És….aaahhhhh jesszus!- szakad bent a szó, meg minden amit mondani akartam, amikor megérzem a nadrág alá csúszó kezét a fenekemen. Összerezzenek az érintésére a csupasz bőrömön. - Felhívom a figyelmed, hogy tíz napja nem voltam sehol, és nagyjából ez idő óta a vibrátoromon kívül nem nagyon volt senki, aki kicsit kezelésbe vett volna, szóval csak óvatosan. Különösen érzékeny vagyok.-az arca közelít az enyémhez, még mindig mosolygok, amint az íriszeim ide-oda cikáznak a vonásain, végül egy hatalmas szusszanást követően hagyom, hogy a forró ajkam az övére tapadjon. Komolyan mondom megbolondít ez a srác! Közelebb simulok hozzá, nekifeszülök a mellkasának. - Mindent….mindent felidézhetük, bármit...csak….csókolj már!-zizgem, és lihegem én is valahova a szájára és nagyjából baromira nem érdekel, legalábbis az elkövetkezendő úgy cirka három percben, amikor kis híjján az ajkai közé fulladok, hogy miről is volt eddig szó. Nagyjából a világ sem érdekel, így csak némi fáziskéséssel jut el az agyamig az ajtómon a kopogás. Először halk, majd kicsit határozott. Még mindig Daltont csókolom, amikor meghallom anyám hangját az ajtó túloldaláról. - Jasmine kiscsillagom! Minden rendben? Nemsokára megyek aludni, nincs valamire szükséged? Ha nehezen is, de elhúzódom Daltontól, és lihegve támasztom a homlokom az övének. Megpróbálok visszatérni a valóságba, de elég nehezen megy. Végül az ajtó felé fordulok, és válaszolok az anyámnak. - Minden oké anya! Menj aludni nyugodtan, én is nemsokára lefekszem.- az utolsó szónál nagy vigyorral fordulok vissza a srác felé, és mellé még kacsintok is egyet. - Akkor jó éjt kincsem
Kezdőlap
