- Ügyes vagy – határozottan nem voltunk olyan jóban, hogy így járjak el, de egy apró puszit nyomtam a lány arcára, a kávémat pedig már nem is lassan kortyolgattam, hanem egy húzásra hajtottam fel. Mivel erős, szinte teljesen ízesítetlen italhoz vagyok szokva, egyáltalán meg sem kottyant az, hogy a kapszulás kávégépet egyben letoljam a torkomon. Pár pillanatig még az arcomban kellett tartanom az ital egy részét, ami miatt úgy nézhettem ki korán reggel, mint egy elfuserált mókus, a szénaboglya miatt, ami ezer felé állt a reggeli ébredés miatt. Ezt a látványt minden bizonnyal megkoronázta azt, hogy konkrétan bajszom lett az ital habjától, én pedig hatalmas szemekkel néztem a lányra magam előtt. Kedvem lett volna megkérni arra, hogy ő nyalja le a szám széléről az italt, de mielőtt az effajta csodás tervemet elkezdtem volna megvalósítani, egyszerűen csak lenyeltem az innivalót, majd kulturáltan, szalvétával távolítottam el a felesleget a számról.
- El kell rohannom valahova, de délután jövök. Hozzak valamit ebédre? – mivel nem nyúlt túl hosszúra a beszélgetünk, egyszerűen csak Szoszó feje tetejére tetem a tenyerem, miközben a fürdőszobába rohantam. Valószínűleg tudta, hogy a fiúval akarok találkozni, aki után látszólag kutatnia kellett. Nem volt túl nehéz megtalálni egy olyan gyereket, aki egyáltalán nem bujkál, de mivel nem tudtam a nevét és csupán csak egy babakori képem volt róla – amit valamiért apánál találtam meg – egy kicsit elhúzódott ez a művelet. Mégis úgy gondoltam, hogy jó döntés volt annak idején a farkamra hallgatni az eszem helyett, mivel alapvetően bekalkuláltam, hogy talán a munka mellett lehetőségem lesz felkínálkozni a lakótársamnak.
Most ilyesmire még nem szántam el magam, csak hívtam egy taxit, ami egyre inkább kezdet kínossá válni. Tudtam, hogy Elle-t majd meg kell látogatnom, ami jó indok lehet arra, hogy a nyuszit – még nem találtam meg neki a tökéletes nevet – elvigyem majd sétálni, ajándékot vegyek a kedvenc és mellette egyetlen nagynénémnek, emellett pedig még ki is könyörögjek tőle egy jó kocsit. Ha minden úgy zajlik le, ahogy azt elterveztem – márpedig elég jó voltam ebben, szóval nem lehet másképp – akkor szükségem lesz az autóra, mivel letelepedni készülök. Egyelőre minden túl ideálisnak tűnik, mivel a kamu egyetemista álcám működik, Sora bekajálta, hogy 22 vagyok és medenceőrként dolgozom a szabadidőmben. Mondjuk ez igaz volt, mivel az eddigi évek alatt már megtanultam, hogy a legjobb hazugságok a valóságon alapszanak, emiatt tényleg még enyhén vizes, klóros hajjal szoktam hazamenni a műszakok után, illetve a bőröm is beszívja a medence illatát. Jó úszó vagyok, de a kamu fuldoklókat csak akkor mentem meg, ha jó csajokról van szó.
Az ajándékot nem lekenyerezésnek szántam. Szimplán csak szerettem annyira azt a nőt, hogy valami jelentőssel akarjam meglepni, hiszen hosszú idők óta most találkozunk először. Jelenleg nekem mégsem az volt a legnagyobb problémám, hogy vajon találok-e valami neki tetsző ékszert, hanem sokkal inkább zavart az, hogy mennyire izgulni kezdtem a találkozó előtt. Tudom, hogy moderálnom kell magam, amiben sosem voltam túl jó, ugyanakkor legalább volt időm átnézni a fiú – az öcsém, Henry – social media profiljait, ami miatt legalább fel fogom ismerni őt. Gyakorlatilag annyira felkészületlenül, mindent otthagyva indultam el otthonról, hogy ha most meglenne a saját autóm, lényegében azt sem tudnám, hogy pontosan kit kell keresnem. A tenyerem minden méterrel izzadtabb lett, amikor a taxi lefékezett és fizettem, egyszerre akartam elmenekülni és berontani az üzletbe. Mikor kiszálltam, pontosan egy másodpercem volt ellenőrizni azt, hogy nem maradt-e fogkrém a szám szélén, az elaludt hajamat rendesen sikerült beállítani, és normálisan is nézek ki.
A kabátomat a kezemben szorongatva léptem be az üzletbe, egy kicsit abban reménykedve, hogy lehetőségem lesz egy kicsit összeszedni magam, mielőtt valaki megszólítana. Nem számítottam rá, hogy ezt pont az öcsém teszi majd meg velem, emiatt talán a tekintetem egy fokkal több értetlenséget tartalmazott, amikor összeszedtem a bátorságom és elszakítottam a szemeimet valami óráról, ami nekem biztosan szörnyen állt volna.
- Jó napot – talán csak megszokás volt, hogy egy aprót biccentettem neki, a hangom egész magabiztosan csengett. Miközben a vonásait térképeztem fel, egy kis mosoly bujkált a szám sarkában, aztán elszámoltam magamban háromig, és úgy kezdtem el színészkedni, mintha megint akcióban lennék és be kellene olvadnom valahova.
- Megköszönném a segítségedet, Henry – a tekintetem csak egy pillanatra vándorolt el a névtáblájára, pedig pontosan tudtam hogyan hívják őt. Annak ellenére is, hogy a koreai nevével előbb tisztában voltam és úgy szoktam meg őt, a Henryt erőltettem a nyelvemre.
- Viszont tegezz nyugodtan, elvégre majdnem egyidősek vagyunk – biztos vagyok benne, hogy bizonyos helyzetekben talán vissza tudtak volna tartani a szeretteim, most azonban úgy hazudtam, mint a vízfolyás – Egy hölgynek szeretnék ékszert vásárolni. A harmincas évei közepén jár, csinos, kifinomult nő. Melyik ékszereknek van szezonja jelenleg, amik elég klasszikus ahhoz, hogy passzoljon a nőhöz?

Talán még akkor sem fogtam fel azt, hogy pontosan hova készülök és kivel fogok találkozni az elkövetkezendő időben. Ahogy fogytak a percek és a taxiban ráztam a lábam, hirtelen nagyon örültem volna annak, ha az édesapám velem van és meg tudja fogni a kezem. Sokan talán azt gondolták otthon, hogy nem nevel engem elég férfiasnak, hogy túlságosan elnéző az egy szem fiával szemben, aki egyfajta mini me-ként szolgált neki. Talán emiatt tudtam korábban komolyan elkezdeni foglalkozni a balettel, aminek a mi országunkban sosem volt jó a társadalmi megítélése. Vagy ugyanez vonatkozott végül az általam befutott, újságírói szakmára is, amivel a szüleimnek nem volt baja, de valószínűleg jobban örült volna anya annak, ha üzleti vonalon kezdek el mozogni. A balesetem miatt neki már gyakorlatilag mindegy volt az, hogy mivel foglalkozom, mivel a balettet fel kellett adnom. Nem volt lehetőségem komolyabb eredményeket elérni a tánccal, nem voltam annyira edzett és nem vettem annyira komolyan sem, hogy most edzéssel foglalkozzak, vagy saját táncstúdiót üzemeltessek. Az pedig, hogy az életemben egy folyamatnak úgy lett vége, hogy nem tudtam elvarrni a szálakat, alapvetően szorongást idézett elő bennem.
Mikor felfedeztem, hogy az öcsémmel kapcsolatban rendelkezem még egy ilyennel… Hogy maga a tény, hogy megkaptam azt a kistestvért, akire egész életemben vágytam… Egyszerre szabadított fel és taglózott le. Tudtam, hogy önzőség, amit most csinálok. Mivel volt egy nő, aki felkereste anyát, akadt sejtésem arról is, hogy a fiú jó körülmények között, boldogan nőtt fel. Nekem pedig ezt nincs jogom megbolygatni. Talán hazudtam, amikor azt állítottam, hogy munka miatt jövök el ide. Akkor meg egyértelműen, mikor jelentéseket írtam arról, hogy Szoszó miatt haláli biztonságban voltam… Mert őt arra használtam, hogy Henryt meg tudjam találni feltűnés nélkül. Nyilvánvalóan nekem is megvoltak a saját eszközeim, de nem közelíthettem meg bátyjaként jelenleg. Fájt ez nekem? Nyilvánvalóan. Érdekelt? Nem igazán. Maga a tény, hogy van egy testvérem, folyamattá változott, mikor megtudtam mindezt. Egy újabb olyan dolog, aminek majdnem képtelen voltam normális véget varázsolni, természetesen anya miatt. Ő eldöntötte, hogy az öcsémnek nem lehet hozzám köze, én pedig egy fényképet sem foghattam a kezemben róla… Nemhogy megölelhessem, vagy egyáltalán lássam. Ha jobban belegondoltam most, Sora mutatott róla fényképet, mégsem voltam képes visszaidézni a fiú vonásait. Annyira meg akartam már nézni magamnak, hogy egyszerűen csak fejvesztve elrohantam. Egyébként kit érdekelnek a fényképek, ha lehetőségem van megtekinteni a hús vér fiút a saját szemeimmel?
Jó voltam abban, hogy szerepet játsszak. Ennek részben az volt az oka, hogy a munkámban muszáj volt felvennem különböző perszónákat annak érdekében, hogy ne akarjanak kinyírni. Jelenleg viszont, mikor megpillantottam a fiút, hirtelen kiürült az agyam és nem volt olyan könnyű kitalálni azt, hogy mit kellene csinálnom. Talán összesen három alkalommal számoltam el magamban egytől tízig, aztán vettem egy mély levegőt és elkezdtem beleolvadni abba a szituációba, amiben benne vagyok. Egy ékszerboltban találkoztunk, tehát vásárolnom kell valamit. Ciki lenne az én státuszomban kisétálni úgy, hogy nem vettem semmit. A legjobb tudomásom szerint pedig Elle a városban van, ami annyit eredményez, hogy meg fogom látogatni. Felnőtt, dolgozó emberként, aki kifejezetten jó fizetést kap, szintén égő lenne ajándék nélkül beállítani hozzá. Szóval össze kell kötnöm a jelenlegi helyzetet és felismerni azt, hogy mennyire kedvező mindaz, amiben benne vagyok. Ékszert tudok venni a nagynénémnek az öcsémtől. Kicsit sem akartam ettől a tudattól inkább bebújni a takaró alá és ott maradni egész életemben.
- Tudsz olyat mutatni, ami annyira ritka, hogy még senki sem hordja? – elég rendesen incselkedtem vele, és ezzel tisztában is voltam. Az arcomon szétterülő mosoly tökéletesen arról árulkodott, hogy jól szórakozom – Azt szeretném. Nem számít mennyibe kerül.
Alapvetően az volt a célom, hogy egy váratlan helyzet elé állítsam és ez alapján döntsek arról, hogy pontosan mit akarok vele kezdeni. Jó emberismerő vagyok és maga a tény, hogy odalépett hozzám nem jelentette azt, hogy extrovertált, mivel a munkaköri leírásában van, hogy szakszerű kiszolgálást kell nyújtania a vásárlóknak. Most, hogy volt szerencsém találkozni vele, hirtelen már nem tűnt jó ötletnek annyiban hagyni ezt az egészet. Talán újra el fogok jönni ide… De mennyi ékszert kell megvennem ahhoz, hogy legyen bátorságom elmondani neki a valódi szándékom.
- Csak tippelek – vontam meg a vállam – Huszonhárom vagyok és egyetemista. Szöulból jöttem tanulni, szóval nem. Nem voltam itt diákmunkás. De ha van felvétel, akkor talán érdekelhet a hely.
Ahogy elmosolyodtam, magam sem tudtam azt, hogy mennyi kapacitásom lenne ide bejárni, de talonban kell tartani minden lehetőséget. Tudtam én, hogy hogyan kell elrejtőzni az emberek szeme elől… Az arcukba kell állni, és most pont ugyanezt tettem a kamu egyetem sztorimmal és azzal is, hogy úszómesterként bohóckodtam egy uszodában.
- Igen, igen – megerősítettem, majd bővítettem a személyleírást – Közel állunk egymáshoz. Esetleg mutassak róla fényképet?
Nyilvánvalóan Elle egy nagyon csinos nő volt, de ettől függetlenül egyáltalán nem tartottam tőle, hogy egy ilyen fiú… Aki az öcsém, történetesen rá akarja majd vetni magát, vagy esetleg megkeresné a nőt a közösségi médián. Az én vérem volt, ösztönösen tudnia kell, hogy Elle annak ellenére sem jöhet be neki, hogy különösen gyönyörű nő, kedves arccal.
- Szereti az aranyat, de az ezüst véleményem szerint jobban áll neki – ahányszor vittem neki ajándékot, abban a saját furcsa önmegvalósításom is ott volt. Ez alapvetően jellemző volt az ajándékvásárlási szokásaimra is.
- Ez az ajándék nem provokatív egy kicsit? – alig tudtam visszafogni a feltörni kívánó nevetésem – Nem félreérthető? Ha meggyőzöl róla, hogy így van, akkor maradhatunk ennél, de nem szeretném, hogy a fejemhez legyen vágva.
Mondjuk Elle valószínűleg értékelné a nagyvonalúságom, de ettől függetlenül úgy éreztem, hogy anyámnak szívesebben küldenék egy Serpenti ékszert azok után, amit a legutóbb adott elő. Vagy talán egyenesen egy igazi kígyót kellene a nyakába akasztani.
- Megnézhetjük őket azért – akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra, amikor Elle-t a hölgyemként emlegette – Mind az ezüst, mind a rose gold darabokat. Én bízom az ajánlatodban.
Jelen helyzetben a pénz tényleg nem volt mérvadó, szóval valószínűleg szórakoztatónak találtam volna azt a fajta pofátlanságot, amit esetleg a fiú tanúsíthat felém. Ha én a helyében lennék, talán ugyanúgy a legdrágább darabokat mutogattam volna mindenkinek… Ki tudja. Csak akkor vettem észre, hogy egy ideje visszatartottam a lélegzetem, amikor egy pillanatra le tudtam venni a szemem az arcáról.
- Egyébként – magam sem tudtam, hogy mivel kellene elhúzni a beszélgetést, szóval megragadtam a korábbi vonalat a munkával kapcsolatban – Szeretsz itt dolgozni?

A magam részéről, nagyon komoly elképzeléseim voltak azzal kapcsolatban, hogy mit tudnék kezdeni az öcsémmel. Nem túl meglepő az a felismerés, hogy rengeteg minden volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mit kellene vinnem és mondanom neki, ez pedig igaz volt még abban a pillanatban is, amikor megálltam az ékszerbolt előtt, ahol Sora szerint dolgozott. Talán hülyén hangzik, de egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy elmenekülök, csak hamar elnyomtam magamban az érzést, mert sokkal jobban akartam látni őt annál, hogy ennyire könnyen megpróbáljak megfutamodni. Amíg nem bizonyosodtam meg a saját szememmel arról, hogy minden rendben volt vele, addig nem hittem volna el ezt.
Egyetlen találkozást akartam. Egyszer beszélni vele, és talán az lenne a legjobb, ha utána nem zavarnám meg az életét, elvégre nem igazán tudtam arról, hogy pontosan mi a helyzet vele otthon, milyen körülmények között nőtt fel, és miként bánik vele a családja. A másik féltestvére – vagy talán nekem lehet még egy lánytestvérem is? – úgy tűnt, hogy törődik vele, de onnantól kezdve, hogy nem volt esélyem találkozni Henryvel a természetes közegében, egyszerűen képtelen lettem volna elhinni, hogy minden okés körülötte még akkor is, ha valaki erről végzéseket lobogtat.
Ismerem magam elég jól, és tisztában vagyok azzal is, hogy ha valamit a fejembe veszek, illetve, ha valamibe belemelegedek, akkor szinte biztos, hogy túlságosan elmerülök a dologban. Most ünnepélyesen megfogadtam, hogy mielőtt halálra rémiszteném a gyereket, egyszerűen meghúzom a határokat… És pont addig volt ez a fejemben, amíg meg nem pillantottam a pult mögött állva. Éreztem, ahogy kiszárad a torkom és egy pillanatra emlékeztetnem kellett magam arra, hogy viselkednem kell. Pedig annyiszor hazudtam már arról, hogy pontosan ki vagyok és mik a szándékaim, hogy ennek már rutinból kellene mennie. Most mégis elakadtam, és érzelmessé váltam, valószínűleg azért, mert ez személyes ügy volt, nem pedig munka.
- Ezzel a szöveggel kell értékesíteni egy ilyen boltban? – egészen halvány mosoly volt az arcomon, amikor meghallottam a szavaim. Soha nem dolgoztam hasonló helyen, mert nem szorultam rá – Mik a legdrágább ékszeretek a boltban, amit jelenleg meg tudok tekinteni?
Nem voltam biztos abban, hogy mennyi jutalékot kaphat azután, ha veszek valamit tőle, de ebben a pillanatban hirtelen átkozni kezdtem magam az izgatottságom miatt. Ha kicsit jobban átgondolom ezt a találkozót, akkor tudtam volna készpénzt levenni, hogy jattolhassak neki. Most csak abban reménykedhetek, hogy meg tudom tenni ezt bankkártyával is.
- Akkor mutasd meg a legfrissebb darabokat – mosolyodtam el. Ezen a ponton realizáltam, hogy egyelőre talán ez lehet a legkönnyebb módja annak, hogy szóba elegyedjek vele és megpróbáljam felmérni, hogy mennyire lehetséges köztünk még egy találkozó… És már megint ott tartok, hogy túl lelkes vagyok. Nem lenne szabad ennyire beleélnem magam ebbe az egészbe, mert arról volt szó, hogy csak megnézem magamnak.
- Akkor szerinted nem lenne jobb ötlet egy időtlen darabot választani? – értem én, hogy szezonális divatokat, de az 1940-es évek óta keresett ékszerek biztosan nem lesznek cikik egy évvel később. Mondjuk annyira nem értettem az ékszerekhez, mert csak pár ezüstkarkötőt és karórát viseltem, amit az utóbbi időben inkább felváltotta az okosórám.
- Mit tanulsz? – szerencsére az egyik szakterületem a kultúra volt, ami miatt a nyelvembe tudtam harapni és nem rákérdezni arra, hogy egyáltalán miért dolgozik egyetem mellett. Dél-Koreában a felsőoktatás elsősorban úri mulatságnak számít, mivel nagyrészt azok a diákok engedhetik meg maguknak, akik eleget le tudnak tenni az asztalra a közoktatásban. És pont az bizonyítja, hogy mekkora verseny van az országban, hogy végül én is egy kisebb, vidéki egyetemre jutottam be, amit nagyon szerettem. Nem nagyon gondolkoztam mondjuk szöuli oktatási intézményben, de szerintem nem is feltétlenül lett volna esélyem.
- Furcsa ez, mert olyan érzésem van, mintha üvöltene ez rólam – mosolyodtam el – De akkor annyira nem vészes a dolog?
A stílusérzékemről például szerintem lerítt, hogy inkább a koreai divat határozta meg az ízlésem, de gondolom ez betudható annak is, hogy valójában már inkább közelebb voltam a harminchoz, mint a húszas éveim elejéhez. Nyilván ezt nem kellett Henry orrára kötnöm, miután közöltem vele, hogy valójában egyetemista vagyok.
- Hát, a jelenlegi munkám elég unalmas – mosolyodtam el óvatosan, majd végül a tervén változtattam egy kicsit – Add meg te valamelyik fiókod és majd kereslek ezzel kapcsolatban, mert vannak más pályázataim is futóban most.
Én pedig megpróbálhatom eldönteni, hogy pontosan melyik kamu accountomról írjak rá. Nyilván muszáj volt fenntartani – még ha titokban is – egyet kettőt, amit aktiválhattam egy adott munka keretein belül, amire követőket meg lájkokat vettünk. Nyilván az én arcommal könnyű behazudni azt, hogy mikro-influencer vagyok és így próbálok feltörni, mert nem az a fontos, hogy mit gondolnak rólam az emberek.
- Ő az – valószínűleg Elle-nek lenne egy-két szava ahhoz, hogy mutogatom a fényképeit idegen fiúknak, de amiről nem tud, az egyrészt nem fáj neki, másrészt pedig most ajándékválasztásról van szó, ami egy nő esetében mindig vészhelyzetnek számít.
- Te, szakmai szemmel melyiket javasolnád hozzá? – nyilván kikértem a véleményét, mert ő az, aki részmunkaidőben ékszer értékesítéssel foglalkozik. Én nagyjából csak olyat vásároltam volna meg, ami szerintem jól nézett ki, meg elsősorban magamból indultam ki. Pont ez volt az oka annak, hogy nem szerettem az arany ékszereket. Az én bőrszínemmel olyan voltam velük, mint valami bűnöző.
- Attól függ, hogy egy adott napon milyen ruhát vesz fel – vontam meg a vállam – A gyűrűk és fülbevalók alapdarabok nála. A nyakláncok és karkötők azok az aznapi ruháinak a milyenségétől függ.
Nyilván nem sok értelme van egy hosszú ujjú blúzhoz karkötőt felvenni, de ez elsősorban az én véleményem volt. Viszont szinte biztos voltam benne, hogy Elle rendelkezik annyi ékszerrel, hogy tényleg a ruháihoz tudja őket párosítani. Ezért nem zárkóztam el attól, hogy több dolgot is vásároljak.
- Vannak olyan különálló darabok, amiket szettekben is tud viselni? – legszívesebben rákérdeztem volna, hogy ő ebből mennyit profitál, de nem tettem. Mindkettőnk érdekét az szolgálja, hogy lecsupaszítsa a bankszámlámat egy kicsit, mert a nagynénémhez én is fordulni akartam egy kéréssel, amire nem volt elég pénzem. Csak az éppenséggel négy keréken gurul és többszázezer dollárba kerül.
- Ezt a szöveget itt tanítják nektek? – egészen elképedtem azon a magas szintű értékesítési technikán, amit itt lenyomott nekem ez a huszonpár éves gyerek. Én biztos nem tudtam volna utána csinálni, pedig volt már pár pofátlan húzásom az életben – És a hölgy vásárlóid szeretik? Ha túl népszerű, akkor nem kérem, mert valami egyedibbet szeretnék neki. Ha sokan megtekintik, azonban kevesen tudják megfizetni, akkor érdekel.
- Azért megnézném azokat is – vontam meg a vállam – Hátha a kedvesemnek is találok valami szépet.
Nem is hazudtam most akkorát, mivel Sora tényleg kedves volt a szívemnek, és szívesen megajándékoztam volna valamivel. Más kérdés, hogy valószínűleg nem lenne könnyű kimagyarázni azt, hogy honnan futja egy ennyire drága ékszerre, ha alapvetően rászorulok, hogy felesben fizessük az albérletet, ugyebár. Nem is beszélve arról, hogy talán az ékszerek egyáltalán nem érdeklik.
- Ez jobban tetszik – böktem a vastagabb felé, ami tényleg nem formázott egyértelműen egy kígyót, meg alapvetően el tudtam képzelni Elle karján is – Mennyibe kerül?
Én is csalónak vagy tolvajnak nézném magam, ha pont az árakról nem beszélnénk, de érdeklődnék afelől, hogy az ékszerek mennyibe kerülnek. Pedig tényleg két legyet ütnék egy csapásra, ha nem üres kézzel távoznék innen.
- És a fizetés korrekt? – hallottam olyan misztériumokat a luxus márkákról, hogy nem szívesen költöttem túl sokat ilyen termékekre, ha magamnak vásároltam. Mégse jó érzés olyan ékszereket hordani, amit ötévesek bányásztak.
- Egyik se túl jó opció – mosolyodtam el – De a lényeg, hogy biztonságban vagy.
Talán ez már tényleg kezdett túl sok lenni, amitől a fülem vége is elvörösödött. Finoman haraptam be az ajkam, majd némi gondolkozás után újra terelni kezdtem a témát.
- Nekem ajánlanál valamit? – szinte biztos voltam benne, hogy rám akar majd sózni valami drága cuccot, de ha ma ennyivel hozzá járulok a jókedvéhez, akkor teljesen rendben voltam a dologgal. Legalább egyszer sikerülne boldoggá tennem, még ha kis időre is.