Heroes do not wear red cloaks

           

Két hónap hosszú idő. Ha azt vesszük alapul, hogy ennyi idő telt el az utolsó megbízásom óta, amikor visszahívtak. Ha egyszer valaki a rendszer része lesz, akkor nem nagyon lehet kiszállni. Illetve lehet, csak talán másnap egy betoncsizmával fog csücsülni a Hudson mélyén. Csak akkor lehet végleg magunk mögött hagyni ezt a világot, ha a Főnök azt mondja, nincs ránk többé szükség, de még akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy nem lesznek olyanok, akik beolvadva a hétköznapi emberek tömegébe, nem figyelnek meg bennünket.
Velem szemben pedig számtalan ütőkártya van a kezükben: illegálisan vagyok az országban, ők segítettek ahhoz, hogy legyen fedél a fejem felett, és tulajdonképpen, a jelenlegi állandónak mondható munkámat is nekik köszönhetem. Én tehetek róla, hogy a legkötelezettjük lettem, nem mintha lett volna bármi más választásom.
Tomson távol tartott attól, hogy újra állandó megbízásokat kapjak, noha nem tudom, hogy mindez mennyi kapcsolatának a megmozgatásába került, még inkább nem tudom, hogy ha egyszer majd benyújtja ezért a számlát, akkor mit vár érte cserébe. Ő azt mondja semmit. Én azonban megtanultam, már odahaza is, hogy még a levegő sincs ingyen amit belélegzünk. Tulajdonképpen az egész életünk számtalan tartozásból tevődik össze, szívességek egész hálózatából, amiért egyszer majd minden bizonnyal el kell számolnunk.
Tegnap este azonban megcsörrent a telefon, és a jól megszokott számról kerestek. A férfi hangja, aki semmiféle módon nem mutatkozott be, olyan volt mint egy gépi automata, amelyik a lényegre szorítkozik, érzelmektől mentesen, tényszerűen közli a feladatot, majd a végén megkérdezi, hogy megértettem? Az sosem kérdés, hogy ráérek vagy sem, ahogyan az sem, hogy vállalom vajon? Ezek soha nem lehetne opciók az esetemben. Ha hívnak megyek. Néha arra gondolok, hogy talán történik valami csoda, valami nem várt csoda, amely elszakít ettől a világtól. Amelyben olyan lehetek mint azokban a reklámokban az amerikai nők. Szép házban,  tökéletesen felszerelt konyhával, boldog és mosolygó gyerekekkel, egy szerető férfival az oldalán. Tudom, hogy mindez pusztán a valóság egy erőteljes és idealizált kiszínezése, nekem mégis ez az egyetlen kapaszkodóm néha. Ezek az ostoba, és lányregényekbe illő álmok, amik valóra sosem válnak ugyan, de életben tartanak. A felszínen tartanak, és emlékeztetnek arra, hogy miért hagytam magam mögött a hazámat. Az ember nem megy el csak úgy onnan, ahol lehet szegénységben él, de mégis a sajátjai között van. Az ember csak akkor hagyja maga mögött a biztonságot, ha jobb életet remél, ha többre szeretné vinni. Hiszen otthon már kinőtte a saját korlátait.Kitörni Veracruz szegény negyedéből majdnem olyan lehetetlen, megülni Makrancot, azt az éjfekete mustángot abban a lovardában, ahol Guillermo dolgozott alkalmanként,és ahova néha beszöktetett, hogy kicsit a jószágok közelébe lehessek.
Megértettem. Rövid volt a válasz, és a vonal fél percen belül megszakadt. Megértettem, de ez nem jelentette azt, hogy nem voltak bennem kétségek, nem volt bennem félelem, nem voltak bennem aggályok az egész kimenetelével kapcsolatban. Hiszen a futárok, noha alapvetően a Jamaikai védelme alá tartoztak, fogyóeszköznek számítottak. Gyakran a vak szerencsének, vagy éppen a saját lélekjelenlétünknek köszönhettük, hogy egyik vagy másik megbízást gond nélkül lebonyolítottuk, mert nem volt mindegyik sima menet. Tánc a kaszással. Nevetve hívta így a megbízásokat az a szőke hajú lány, akit mindenki csak Molly néven ismert, és aki egy esős novemberi vasárnapon kiterítve feküdt egy bronxi szegénynegyed szélén, egy lepukkkant kék furgonban. Az volt az utolsó tánca a kaszással. Nem kérdeztük mi történt. A futárok sosem akarják tudni hogyan halt meg a másik, mert a boldog tudatlanság tart életben.
Rossz ómen talán, hogy a mai megbízásom is Bronx-ba szólt. Egy református templom kertjébe kellett leszállítani a csomagot, majd átvenni a pénzt, és két órán belül leadni a Redrumban. Nem volt mögöttem védelem, nem volt semmi, csak én magam, meg az apró, alig egy A4-es papír méretével megegyező doboz.
Ködös és piszkos volt a beköszöntő éjszaka. Gyorsan, szinte észrevétlen váltott a szürkület éjfeketébe, és hamarosan olyan sötét volt, mire felvettem a csomagot és elindultam vele, mintha öreg este lett volna. A gyomrom egyetlen apró kis teniszlabdává változott, és feszes görcsben volt egész idő alatt. Két hónap kiesés ebben a munkában elég komoly időnek számít, és gyakran berozsdál az ember. Nem mindig érzékeli a veszélyt, vagy nem mindig kapcsol elég gyorsan ahhoz, hogy felismerje, mikor kell visszavonulni, vagy mikor kell inkább saját szakállára lefújni a megbízást, ha veszélyben érzi a kifizetést. A saját élete soha nem lehet kétségek tárgya. Azzal a Jamaikai sem számol.  Tízből hat ember megbízható, pár hét és biztosan pótolható lesz bármelyik futár. Én is az vagyok. Fogyóeszköz.
Nem gyanakodtam, milyen gyorsan és mindenféle problémától, hosszú várakozástól mentesen zajlott az egész ügylet. Nem gyanakodtam, amikor mindenféle kérdés és egyéb üzenet, megjegyzés nélkül adták át nekem a pénzt. Akkor sem gyanakodtam, amikor hagyták, hogy gond nélkül megszámoljam a kötegeket. Nem gyanakodtam, hiszen a legtöbben örülnek annak, hogy az általuk megadott, és biztonságosnak ítélt helyre leszállításra kerül a csomag.Tudják, hogy a Jamaikaival nem jó ujjat húzni, noha egy futár esetleges kiiktatása még nem lehet status quo. Ahhoz több kell. Ahhoz egy elosztót kell megölni, azt meg kevesen vállalnák be. Nem gyanakodtam egész végig, sőt talán örültem, hogy ennyire könnyedén ment, és annak is örültem, hogy talán egy időre most megint nyugtom lesz.
Visszafelé tartottam, magam mögött hagyva a fekete falú, árnyékban szinte egyetlen masszának tűnő szegényes toronyházakat. A silány ablakok mögött pislákoló szolíd fényeket, magam mögött az egész sikátort, hogy az egyik szórakozóhely mögött kilépve az utcára leintsek egy taxit és a Redrumba vitessem magam.
Pár lépés volt már csak hátra, már csak egy tűzlétra, meg egy csurig megtöltött kopott zöld konténer, amikor hirtelen életre keltek az árnyak. A szórakozóhely basszusa vészjósló ütemet dobolt a felgyorsuló szívverésemmel. Megtorpantam, amikor a konténer mögül előlépett egy hatalmas, szinte az égig nyúló alak, a másik oldalról, egy régen bezárt füszerbolt törött kirakata mellől pedig egy alacsonyabb, de masszív valaki kezdett közelíteni. Halk, szinte károgásnak beillő kacajuk nem sok jót ígért.
- Hola, chica bonita. Ilyen későn efféle rossz környéken….cöööh….cöhh- szisszentett és cöccögött a nyelvén megakasztva az elülső fogai között, és a közepes méretű kandelláber szórt fényében láthatóvá vált ahogy megcsóválja kissé lehajtott fejét. Folyamatosan közeledett felém, a másikkal együtt szinkronban. Lépteik alatt nyekergett a kavics.Csak álltam ott, a vállamra szorítva a barna bőrtáskát, amelyben a pénz lapult. Csak az utca végét kellett volna elérnem….nem hiszem, hogy nem tudtam megcsinálni. Éreztem, az utolsó idegszálam is felfogta, hogy ez az a helyzet, amitől minden futár fél. Nyeltem egy nagyon, a torkomban a szívem gyakorlatilag lehetetlenül nagyokat dobbant. Alig tudtam levegőt is venni.
- A helyzet az, tudod kislány, hogy a Jamaikai a múltkor fél kilóval elszámolta magát. És hiába reklamáltunk, zárt kapukat döngettünk. Szóval úgy döntöttünk, hogy a fájdalomdíjat most szépen visszavesszük és egálban vagyunk.- az óriás beszélt, a hangja olyan volt, mint amikor körömmel karistolnak egy fatáblát. Libabőrös lettem tőle a félelemtől. A szavainak végén közel lépett hozzám, és a kezét erőszakosan a derekam köré csavarta, majd közelebb rántott magához. A másik egy karnyújtásnyira állt meg tőlem, mintha egy képzeletbeli falka Bétája lett volna, akinek pusztán az élvezetet nyújt, hogy az Alfa elégedett.
- Te félsz? Nézd már! Reszket a kis csillag! Ne félj kislány! Nem kell tartani tőlünk. A pénzt szépen visszavesszük, és mellé grátisznak te meg mi egy picit most jól érezzük magunkat.- úgy éreztem kifut a lábaimból az élet. Szerettem volna láthatatlanná válni. Vagy szerettem volna visszapörgetni az időt. Felhívni Tomsont, hogy bajban vagyok, hogy segítsen. Ő segítene….ugye segítene? Az óriás belehajolt a nyakamba. Forró lehelete szinte billogot égetett a börömbe. A lélegzetvétele arról árulkodott, hogy legbelül szétfeszíti az erő, és valami más….amit azt hiszem én váltottam ki belőle.
- Vigyétek a pénzt…én majd…én majd megoldom….de én ezt nem…nem szeretném….- naív voltam? Minden bizonnyal, de akkor és ott ez volt az egyetlen fegyverem: tiltakozni.
- Nem kérdeztem mit szeretnél!- csattant ekkor az óriás hangja, majd a tenyere is visszakézből az arcom jobb felén. Megtántorodtam, és a bal kezemmel odakaptam. A fájdalom egy másodperc alatt hasított belém, és az orcám lüktetni kezdett, de nem a puszta fájdalomtól, hanem a lehetséges szégyentől. Most bántam igazán, amikor nem hallgattam legutóbb Tomsonra: ideje lenne megtanulnom lőni.

code by Chocolate cookie

Heroes do not wear red cloaks

         

Lupita mama végtelenül bölcs asszony volt. Az egész életét végigdolgozta, éppen csak megtanult írni és olvasni, már azon kapta magát, hogy az esküvőjére készítik elő, mindössze tizenöt évesen. Mert nem volt idő művelődni, meg többre vinni. Elég ha csak annyit tud hogyan készítsen ételt a lehető legkevesebből, hogyan nevelje a gyerekeket, és hogyan maradjon csendben a férje mellett, ha az szólni talált az asztalnál. Lupita mama azonban már más szellemben nevelte a sajátjait. Nem feltétlenül azt akarta, hogy többre vigyék mint ő, inkább azt, hogy választási lehetőségük legyen. Hogy megválaszthassák hogyan és kivel akarnak élni, és ezt mikor akarják megtenni. Az édesanyám volt a legidősebb és egyetlen lánygyermeke. Büszke volt a szépségére, és büszke arra amilyen emberré vált. Különös, hogy én is egyetlen leánygyermeke voltam az édesanyámnak, és engem talán még nála is szabadabban neveltek.
“Ha kinyitod a kalitka ajtaját egy madárnak, az nem kalitka többé, hanem egy hely, ahova mindig visszatér, ha biztonságra vágyik.” mondogatta gyakorta Lupita mama, miközben még éjjel tíz órakor is a ruhákat mosta. Mert pénzünk nekünk sosem volt sok, de tisztesség, és szeretet, családi összetartás annál több.
Mint mondottam, a nagymamám bölcs asszony volt, mely bölcsességeket valahogy ösztönösen hordozta a génjeiben, és időnként, a semmiből, a csendből szólalt meg, és mondott valamit, amivel tökéletesen ráérzett az akkori gondolataimra, vagy a lelkemben dúló viharokra. Mindig azt mondta, hogy ne arra törekedjek, hogy valamit tökéletesen csináljak, hanem arra, hogy mindig megőrizzem önmagamat, bármi is történjék. Mert mindenki hibázik. A tökéletesség csupán illúzió, semmi más.
Minél több időt töltök távol a hazámtól, a szüleimtől, a bátyáimtól vagy éppen Lupita mamától, annál inkább érzem, hogy elveszítem azt aki valójában vagyok. Egy darabot magamból otthon hagytam. Egy fontos darabot, amely után minden nap és hét, minden hónap és év egyre több mindent tördel le belőlem, és változtat meg bennem. Nem vagyok többé ugyanolyan, noha azt is gondolom, hogy az ember idővel amúgy is változik, mert ez az élet rendje. Csak kérdés, hogy ezt a változást hogyan tudja feldolgozni, elfogadni vagy éppen megélni.Mennyire fordít hátat annak, aki egykor lenni szeretett volna még gyermekként, amikor az álmodozás olyan természetes.
Nem vagyok büszke arra, aki itt lett belőlem ebben az országban. Nem vagyok arra büszke, hogy szinte semmit nem tudtam megvalósítani azokból a célokból és álmokból, amik miatt elindultam. Amik miatt egyáltalán magam mögött hagytam az otthonomat, tudván, hogy az esély a hazatérésre, hogy akár egyszer is megint mexikói földre lépjek majd, majdhogynem lehetetlen. Az a pénz, amit néha hazaküldök, amely itteni szemmel nézve nem sok, de nekik bizony rengeteg pénzt jelent, nem tisztességes úton szerzett. Nem lehetek arra büszke ahogy hozzájutottam, amilyen árat fizettem érte. Néha tudom, hogy ha közvetve is, de minden bizonnyal vér tapad hozzá. A Jamaikai nem csak drogokkal üzletel, és nem csak arról híres, hogy minden üzletét fehér ingben és a tárgyalóasztalnál köti.Tudtam ezt már akkor is, amikor az első megbízást elvállaltam, és tudni fogom mindig, hogy ebből nincs kiút. Megszökni lehetetlen és értelmetlen, mert ez az élet bárhol utolér. Amíg a Jamaikai önként úgy nem dönt, hogy többé nincs rám szüksége, én nem tehetek mást, mint megyek ha meló van. Sosem kérdezem meg, hogy mennyire veszélyes, hogy mennyire vagyok attól, hogy búcsút mondjak az életemnek? Ez egyszerűen nem volt benne egyszer sem a számításba, ahogy az sem tulajdonképpen, hogy a futár nem jut biztonságosan vissza a megbízójához. Ritkán történt velem atrocitás, de előfordult már. A harmadik olyan eset után, amikor vágott felkarral tértem vissza a Redrumba, Tomson úgy döntött fegyvert ad a kezembe. Én azonban nem tudtam vele bánni, nem is akartam. Talán a mai este volt az első olyan, amikor ezt a döntésemet megbántam.
Mennyire rettegtem, amikor hirtelen ott találtam magam a félhomályban a két férfival? Minden porcikámban éreztem a rettegést. El tudtam volna képzelni mi mindent terveznek tenni velem, de nem mertem. A harag és a megvetés, amely az óriás szavaiból csepegett, tökéletesen világossá tette a számomra, hogy megpróbálhatok ugyan a lelkére beszélni, de nem sok értelme van. Ha van is lelke, az ott és akkor, abban a pillanatban elolvadt, belefolyt, a sötét betonkockák, törött repedéseibe. Lélektelen nevetése, a megvető hangja, az ahogyan rajtam próbált elégtételt venni valamiért, amiről én tehettem a legkevésbé a koponyám belsején úgy karistolt végig, mintha szegecses körmökkel mart volna belé.
Szuszogva és remegve vettem a levegőt. Józan akartam maradni, bár ebben a helyzetben talán az a leghibásabb döntés, ha beszélni próbál az ember, mert az csak olaj a tűzre. Így volt ez nála is. Mégis nem maradt más választásom. Hogyan védekezzek ellene? Egy ilyen hatalmas emberrel szemben is esélytelen a küzdelem, nemhogy úgy, hogy van még mögötte egy másik is.
Közel volt hozzám. Olyan közel, hogy szinte fájdalmas volt érezni a bőrét azon az apró felületen amelyet nem fedett éppen ruha. A leheletében olcsó gin gőzölgött meg a sós óceáni hal. Haja csapzottan terült el a ruhámon. Nevetése konok módon megvető volt, a szuszogása pedig több mint gyomorforgató. Azt hiszem most először tudatosult bennem, hogy mindaz amit éveken át őriztem valakinek aki különleges lesz a számomra, oly közel van ahhoz, hogy darabokra törjék, amilyen közel még sosem volt. Gyomorszájon vágott a gondolat. A pofon csupán a testemnek fájt, a lelkem addigra már reszkető, bénító gombóccá csomósodott.
Csoda akkor történik, amikor nem várjuk. Éppen ettől lesz csoda. Ugyanakkor a magam fajtákkal sosem történik ilyesmi. Mi megszoktuk, hogy hihetünk benne, de nem tapasztalhatjuk meg. Mégis az idegen, semmiből érkező kiáltás, a vad, ugyanakkor védelmet ígérők szavak megakasztották az óriást abban, hogy tovább szorítsa a csuklómat, és vonjon újra közelebb magához. Engem félrelökött, egyenesen neki a szeméttel megpakolt rozsdás zöld konténerek egyikének. A hátam nekivetettem, és próbáltam behúzódni a sötétségbe. Apró gombóccá zsugorodtam, és eljátszottam, hogy egy időre láthatatlanná tudok válni. Jelentéktelen kis porszemmé az egész világon. Hiszen ez is vagyok, nem? Átkulcsoltam a lábaim, és lehajtottam a fejem, egészen a térdkalácsomra. A hátizsák lecsúszott az esés következtében a vállamról, és most a karomon átfűzve, mellettem feküdt. Nem mertem felnézni, még a szemeimet is összeszorítottam, úgy könyörögtem magamban, hogy legyen vége…..bárhogy is, de legyen vége. Kiugorhatnék és elkezdhetnék futni, de egyszerűen a félelem megbénított.
Hallottam a hangokat, a kiabálást, a tompa puffanást….hallottam a szitkozódást, a szörcsögő remegő hangot, az óriás nyüszítő káromkodását, és az idegen érces, mély hangját.
“Háromig számolok….”
Hallom a hangot, mely után lábak csusszannak a földön, majd futásnak erednek, és csak messziről vernek visszhangot a sikátor falain ide-oda koppanva. Óvatosan emelem fel a fejem, pislogok bele a sötétségbe, és nézek fel, amikor meglátom az idegen férfit előttem. Nem jön közelebb, én pedig hálás vagyok, hogy időt enged nekem arra, hogy feldolgozzam mindazt ami történt. Arcomon még mindig ég az óriás kezének lenyomata. Mintha fémes ízt is éreznék a  számban. Odanyúlok az ujjammal, és szisszenek fel. Enyhén felrepedt a jobb szám sarka. A szemem mellett tompa fájdalom, holnapra valószínű nyoma lesz az ütésnek, most csak éget belülről.
A férfi hangja lágyabbá válik, mélysége mégis megnyugtató, bár bizalmat nehezen ébreszt bennem. Igaz ha ő is bántani akarna, akkor valószínű megtette volna. Felemelem a fejem és a raktárépületek keltette piszkos arany fényben láthatóvá válik a körvonalam, ahogy kicsi kintebb csusszanok a konténerek takarásából. Bólogatok.
- Igen….jól….azt hiszem.- mikor megszólalok érzékelem az ajkaimban a szúró fájdalmat, amely a felreped szájsarok okozhat. Felé nyújtom innen a földről a kezem, ezzel is jelezve, hogy jöjjön közelebb,és egyben hitet téve arra, hogy elhiszem: nem fog bántani.
- Segítenél felállni innen?- kérdem csendesen, és a kezét nyújtotta, megfogtam azt, majd amennyire erőmtől telt álló helyzetbe tornáztam magam. A hirtelen helyzetváltástól, meg még valószínű az egész helyzet okozta sokk hatására, enyhén megbillentem, és meg kellett kapaszkodnom a felkarjába, hogy valamennyire visszanyerjem az egyensúlyom. Végül sikerült stabilan megállnom, és amennyire erőmtől telt megigazítottam magamon a kabátot, meg a hátamra igazgattam a zsákot. A hajam kisepertem az arcomból.
- Köszönöm.Hálás vagyok, hogy….öhm...nem esett bajod neked sem ugye?- nézek végig rajta, mert csak a hangokat hallottam, odanézni nem mertem, így nem tudtam mi történt az előbbi percekben.
- Épp taxit akartam fogni, amikor ezek ketten rám rontottak. - nem mondhattam el az igazat, ahogy azt sem, hogy korábban éppen velük üzleteltem, és valójában az kellett nekik, ami a zsákomban lapul.Meg talán más is. Sőt biztosan más is.
- A nénikémnél voltam látogatóban.- teszem még hozzá, talán a hihetőség kedvéért. Gyűlöltem magam a hazugságért. Hogy ez a férfi a semmiből jött a védelmemre, hogy nem is tudta ki vagyok, vagy miért bántottak, ő egyszerűen és kérdések nélkül a segítségemre sietett. Én pedig hazugsággal hálálom meg. Hát milyen ember vagyok én? Olyan, aki úgy véli, amit nem tud, abból nem lehet baja.
- Nagyon hálás vagyok a segítségedért….én…- nem tudom mit kellene mondanom.Valahogy szeretném tényleg meghálálni, csak fogalmam sincs hogyan. Vagy egyáltalán igényli e.Elképzelésem persze volt róla….kérdés Tomson mennyire örülne neki.

code by Chocolate cookie