Reggel az EPA-nál a főnököm rám bízta a mai vízmintavételeket. Ez azt jelentette, hogy egész nap kint kell lennem, és autóval az egyik tótól a másikig kell kocsikáznom, és begyűjteni az előre meghatározott mintákat. Nincs vele bajom, de megküzdeni a reggeli csúcsforgalommal eléggé idegőrlő. Volt olyan lámpa, ami négyszer, négyszer! fogott meg egymás után, mire át tudtam rajta vergődni. Az első egy helyszínem a város másik végében van, és a forgalomnak hála már most az elején csúszásban vagyok. Ez a kocsi nagyon spéci szerencsére, mert mini hűtők is be vannak szerelve, pontosabban, elektromos hálózat a működtetésükhöz, hogy a minták a csúszások miatt ne sérüljenek.
Sorra kell vennem szinte az összes tavat, de legalább is a nagyobbak biztosan meg kell látogatnom. Ebben a munkában viszont van néhány nagyon pozitív dolog, például, hogy kint vagyok a levegőn, és nem egy irodában kell ülnöm a számítógép előtt, és az is szuper, hogy a víz rám mindig nyugtatólag hat, és most is lecsitítja a forgalom által megtépázott idegeimet. Felcímkézem az üvegcséket, elvégzem a helyszíni vizsgálatokat, és mindent beteszek a megfelelő helyre. Menet közben azért be-betérek egy-egy útba eső kávézóba, vagy valahova, hogy igyak egy feketét, mert azért a koffein kell. Szinte azon élek.
Már fél négy van, és én még nem végeztem az utolsó helyszínen az összes mintavétellel, így biztos vagyok benne, hogy a délutáni csúcsba futok bele, ha egyből visszaindulok. Így fel is hívom a főnökömet, és azzal a meghagyással, hogy szólok a laborosoknak is, engedélyezi, hogy kikerüljem a csúcsot, és csak később érjek vissza. Fel is hívom a labort, hogy ne várjanak vissza, de sokat segítene, ha mindennek a pontosa helyéről és kezelési utasításáról hagynának egy leírást, ami meg is ígérnek, és biztosítanak, hogy nem lesz túl nagy munka vele, és igazából számítottak is erre. „Ez egy ilyen nap. Ezzel mindig mindenki megcsúszik”. Ezzel a mondattal búcsúzik a labor vezetője, így megnyugtat, hogy nem én rontottam el a dolgot, csak ez az infó az elején kimaradt, amikor útba indítottak.
Amikor mindent elraktam feliratozva, mégis neki indulok a visszaútnak, de egy ismerős környéken feladom. Tíz perc alatt alig egy fél utcát sikerült megtenni, és még hol van az EPA? Jó messze, és én nem akarom az utat gyök kettővel megtenni, így a következő lehetőségnél betérek egy mellékutcába, onnan pedig csak még egy kanyar és már ott is vagyok a Rubiosa Kávézónál, ahol René a felszolgáló. Bírom a srácot, egészen jól összebarátkoztunk. És bár elég helyes, de sosem lesz köztünk semmi, mert, ha más nem is, de én látom rajta, hogy meleg. Ez természetesen nem baj, és az ilyen sosem zavart, de nem tervezek nemet váltani, így ennek a kapcsolatnak annyi az esélye, mint hóembernek a bozóttűzben. Ezt viszont én nem fogom szóba hozni, mert ez legyen az Ő magánügye; ha akarja, majd beavat, ha nem, akkor sincs semmi baj részemről. Megállok a kávézó parkolójában, nem állítom le a motort, mert akkor a hűtők kikapcsolnak, de a pótkulccsal szépen ráfordítom a központi zárat és a riasztót, majd a kulcson kívül csak a bankkártyámmal és a telefonommal besétálok az épületbe. A táskámat a csomagtartóba tettem a biztonság kedvéért, hogy ne legyen szem előtt.
- Szia René! - köszönök neki, amikor a pult közelébe érek. - Egy presszót - mondom a szokásos rendelésemet. Többet már nem kell mondanom, mert mindig ugyan így iszom, két édesítő, és egy egészen kicsi tej. - A többit meg majd később - nézek rá szélesen mosolyogva, jelezve, hogy most nem villám látogatok. - Mizu? Hogy vagy? Mesélj valamit! - jönnek a felvezető körkérdéseim. Én is kisegítek egy másik kávézóban, mint felszolgáló, és ez valahol mégis eseménydúsabb, mint az én napom, így azt hiszem jobb, ha ő kezdi az élménybeszámolóját, mert az enyém nagyon rövid lenne. Meg egyébként is kell a figyelemelterelés, mert a forgalomnak ismét sikerült felhúznia, és nem akarom ezt másokra.

Tőlem mindenféleképpen elvárás, hogy jó megfigyelő legyek és, hogy gyorsan kiismerjem az embereket. Az árvaház és az utca megtanított sok mindenre, ami a túléléshez kell. Ehhez tartozik, hogy gyorsan kiismerjem az embereket. Ez azóta sem változott, csak talán annyiban, hogy a főiskolán volt alkalmam pszichológiát is tanulni, így talán kicsit tudatosabban is meglátok dolgokat. René egy kedves, szerény és visszafogott srác, akit kedvelek. Igazából nem tudom, mi, de valami azt súgja, hogy neki sem rózsaszín felhős, habos-babos élete volt eddig. Hogy az ok, ami miatt ilyen visszafogott, az vele született, vagy felvett, tanult szokás, ami már eggyé olvadt a személyiségével még nem tiszta, de ritka errefelé az előbbi. Erről persze kérdezni nem fogom, de kicsit aggódok, hogy hogyan is fog tudni boldogulni ebben a hatalmas metropoliszban, ahol ritka a segítőkész ember. Vagy legalább is az ártó szándék hamarabb megtalálja az embert, mint a segítőkészség. Vagy kétszer voltam itt olyan helyzetben, hogy idegenek segítségére lett volna szükségem, de senki sem akart belefolyni semmibe, és sokkal könnyebb volt félrenézniük. Nekem mindkét esetben oltári mázlim volt, és volt olyan segítségem, akire tudtam, hogy történjen bármi, időben érkezik, és megment. Ritka az ilyen, mint ahogy az is, hogy, aki nem másokat eltaposásával akar előrébb törni, vagy a saját nyomorát igazolni.
Látom felragyogni René arcán a mosolyt, ahogy belépek, és egy kicsit nekem is őszintébb lesz az örömöm ettől. Igazából ki sem kell mondanom, hogy mit kérek, már fordul is a géphez. - Köszönöm! - mondom hálásan. - Nem, nem rohanok. Engedélyt kértem a főnöktől elkerülni a dugót, így van időnk - osztom meg vele a helyzetet mosolyogva egy nagy levegővétel kíséretében. A nyugtató levegőre viszont tényleg szükségem volt, mert, ha csak felelevenedik bennem a sok duda, amit a „zsenik” nyomkodnak, hogy haladjanak, hogy eltűnjenek előlük az autók, máris egekben a vérnyomásom.
- Azért egy kávézóban több érdekes ember megfordul, mint napközben a parkok tavainál - mondom játékosan. Egy ilyen helyen több idióta fordul meg, akik kiborítják az embert, mint hétköznap napközben, egy parkban. Az ilyenekről pedig lehet bőven mesélni, mert néha annyira kiborítják az embert, hogy valakinek ki kell öntenie a szívét egy bartistának is, ha nem akar rájuk önteni valamilyen rendelést.
- Na, látod! - mondom lelkesen. - Ha nem számolom a benti két főt, akivel ma összefutottam, akkor Te vagy a tízedik…, de lehet tizenegyedik ember, akit ma látok - mondom nevetve. A kocsiban ülőket nem számolom. - Ráadásul ezek nagy részét is csak messziről láttam - adok még egy kis plusz infót. Mielőtt igent mondok, azért gyorsan szétnézek, hogy mennyien is vannak pontosan itt, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe, ha mondjuk, a főnöke bejön. - Nem lesz gond? Nekem jó itt a pultnál is - kérdezek rá azért mégis, hiába van csak egy vendég rajtam kívül jelenleg itt. Gyakran szoktam én itt a pultnál is fogyasztani, és tudom, hogy innen, mármint a pult túloldaláról is lehet beszélgetni, és még baj sem lehet abból, ha valaki bejön, vagy meglát a főnök. Nem akarom bajba sodorni.
- Óh, köszönöm! - mondom hálásan. - Nagyon jól néz ki - tanulmányozom az elém rakott finomságot, és le sem tagadhatom, hogy szinte máris folyik érte a nyálam. Nálam nehéz mellé lőni sütivel, mert elég édesszájú vagyok. Talán, amit nem szeretek, azok a nagyon tejszínhabos dolgok. - Szóval? Milyen furcsa vevőkkel futottál ma össze? - kérdezem kíváncsian, ahogy magam elé veszem sütit. Nem ezzel akartam kezdeni, de képtelen vagyok ellenállni egy ilyen finomságnak.

New York és Washington D.C. is hatalmas város, és így mindkét helyen az emberekről elmondható, amellett, hogy egy réteg szeret mások hátán felkapaszkodni, és ezért átgázolni mindenkin, de igaz az is, hogy egy-egy személlyel, annak problémájával, életével, múltjával nem akarnak általában foglalkozni, így jól el lehet tűnni, pontosabban bele lehet olvadni a háttérbe. Nekem pedig ez életmentő; eltűnni az emberek szeme elől. Ez alól pedig csak az kivétel, akit én akarok kivétellé tenni, és ebbe a körbe tartozik itt René is. Megkedveltem, és mindig feldobja a napomat, ha találkozhatok vele, és úgy tűnik, hogy ez kölcsönös.
Örömteli kérdésére, hogy most időzhetek, csak szélesen elmosolyodva bólogatok megerősítésképpen. Annak pedig örülök, hogy most ennyire kevesen vagyunk, bár az üzlet szempontjából nem a legelőnyösebb, de a beszélgetés szempontjából mindenképpen hasznos.
- Akkor csak az Upper East Side-on vannak mindig fura vendégek - húzom el egy pillanatra a számat. Az volt az első munkahelyem a városban, és minden napra akadt egy-két fura személy, még akkor is, ha nagy többségében öltönyös, kosztümös alakok jártak be. Bár lehet, ezek a személyek dolgoztatják meg legjobban a felszolgálók idegeit. A mostani kisegítő helyemen, kicsit már jobb a helyzet.
Tényleg nem akarom bajba sodorni, így megnyugodva hallgatom, hogy erre nem fog sor kerülni, csak lefutja a kötelező köröket ez ügyben. Ha viszont szünete van, akkor biztosan nem akar ácsorogni, így helyet foglalok egy asztalnál. Én is talpon voltam ma egész nap, bár én már kitapasztaltam, hogy nekem nem jó, ha megpihen a lábam, mert utána csak rosszabb. Majd este, éjjel pihen. De ez én vagyok.
Hamarosan csatlakozik is hozzám, és megerősít, hogy nem csak a külseje étvágygerjesztő az általa választott sütinek, hanem az íze is. Így már nem is tudok tovább ellenállni neki, és megkóstolom. Ahogy megfordítom a számban, automatikusan behunyom a szememet, hogy még jobban át tudjam élni az isteni íz kombinációt. Krémes, puha és kellemesen édes. Tökéletes. Kérdésére, hogy tudni szeretném a sztoriját, csak bólogatok, mert a szám már megint tele van ennek a csodának a következő adagjával. Ahogy elmeséli, hogy valaki tizenöt cukorral issza a kávéját, először döbbenten nyílik tágra a szemem, majd kicsit fintorogva húzom össze. - Fúj! Jézusom! Az nem kávé, az cukor - csúszik ki a számon, ami átfut az agyamon, és miután lenyelem a számban lévő falatot. - Én annyira nem bírom, amikor valaki ilyen helyen adja ki magából a feszültségét, és olyanra zúdítja, aki nem is tehet róla. Azért remélem nem vetted a szívedre? - kérdezem kedvesen érdeklődve túltéve magam a kávés cukor által okozott sokkon. Majd automatikusan a pult felé nézek, mert úgy rémlik, mintha lett volna ott egy csomó kispapíros cukor egy pohárban; és igazam volt; tényleg ott van. - Hmmm…. ez isteni! Nagyon szépen köszönöm! - mondom hálásan válaszolva a kérdésére, miután lenyelek egy újabb falatot.
- Te itt laksz Manhattanben, jól emlékszem? - kérdezem érdeklődve. - Csak, mert van egy kolléganőm, aki most lakást keres, mert nem bírja az ingázást a kislányával Bronxból, és költözne, de nem tudja, merre kellene kezdenie a keresgélést - vázolom fel a dolgot, hogy miért érdeklődök. A dolog hátteréhez hozzátartozik, hogy férjétől elvált, és kicsit néha magatehetetlennek tűnik nélküle, így jól jön neki egy kis segítség. - Esetleg nem láttál a környékeden kiadó lakást? Vagy mi a tapasztalatod az itteni környékről? - érdeklődök kedvesen. Én is szoktam látni, hallani, ha a környéken, ahol lakok, van megüresedett, kiadó lakás. Hátha René is belefutott ilyenbe. Vagy tud valamilyen instrukciót adni, hogy egyáltalán ajánlja-e egy egyedülálló anyukának a helyet.