Ujjaim görcsösen simulnak a kandallóvasra, amiről azt se tudom tulajdonképpen, hogyan került a kezembe, miközben lassú léptekkel oldalazok a nappali kijárata és egyúttal a kapcsolók felé. Őszintén bánom már, leszavaztam azon futó gondolatomat, a biztonság kedvéért égve hagyok minden villanyt a közelben. Győzött végül a józan ész és az, nem mindegy, mekkora az a bizonyos összeg a számlákon. Nos, most azt kívánom, bár ne vettem volna félvállról szomszédom figyelmeztetését.
Ébredésem követő néhány pillanatban fel se fogtam igazán, mi keltett fel. Békés nyújtózkodást követően a csipát igyekeztem kidörzsölni szemeimből, mikor szapora, hangos dobogás harsant fel az emeletről, mintha valaki nehéz cipőben szaladgált volna egyik szobából a másikba, majd vissza. Az álom még hátra maradt, zsibbasztó köde olyan gyorsan szállt tova, mint még semmi más, én pedig már pattantam is fel, levágva magamról az este, csomagomból sebtében előkapott takarómat. Aztán, mire feleszméltem, már szorongattam is az egyetlen tárgyat, amit fegyverként is használhatok, ha ne adj isten szükségem lenne rá.
Lassú, csendes léptekkel folytatom utam a bejárat felé és szinte érzem, ahogy a feszültség egy része lepattan vállamról, mikor ujjaim végre megmarkolják az ajtókeretet. Fentről furcsa csikorgás és újabb, lépéseknek tűnő zaj harsan fel, én pedig szinte bőrömből is kiugrok ijedtemben.
A lehetőséggel, felkapcsolom az összes utamba kerülő lámpát és felrobogok az emeletre elzavarni, bárki legyen is ott, épp csak pár másodpercre játszok el. Kellemes megelégedéssel tölt el már pusztán a gondolat is, ténylegesen kockáztatni azonban nem merek és a biztonságos megoldás mellett határozva, úgy, ahogy vagyok, alsónadrágban, pólóban és nyulas mamuszban a bejárati ajtó felé osonok, amit elérve úgy vágódok ki a szabadba, mintha egy egész rinocéroszcsorda lihegne a nyomomban.
- És most mi legyen – orrom alatt dörmögve pillantok végig újdonsült otthonomon, amit a legkevésbé se ilyennek képzeltem el álmatlan éjszakáimon és most véletlenül se a kinézetére gondolok. Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék most. Pontosabban van, de valóban jó ötlet becsöngetni olyasvalakihez, akit csak néhány órája ismerek, akinek meghívását udvariasan ugyan, de mégiscsak visszautasítottam és aki határozottan meg akart verni találkozásunk első pár percében? Csakhogy nem ismerek senki mást, az udvaron pedig mégse álldogálhatok pirkadatig és még abban se vagyok biztos, a kinti világosság elég bátorságot nyújtana ahhoz, hogy egyedül visszaóvakodjak a házhoz. Más választásom nem lévén, megindulok hát a korábban megtudakolt irányba, hogy nem sokkal később az enyémhez valóban meglehetősen hasonló ajtó előtt ácsingózva, továbbra is elfehéredő ujjakkal szorongatva a vasat, becsöngessek, némán fohászkodva, vegye a fáradtságot valaki és nézze meg, ki zavarog az éjszaka kellős közepén.

Beazonosíthatatlannak tetsző, mégis, kétségtelenül a fejed fölül, a házad emeletéről, érkező zajra ébredni minden, csak éppen kellemes nem. Óráknak tűnő percekig csak fülelek, abban reménykedve, álmodtam csak az egészet és ahogy az ébrenlét lassan átveszi az uralmat, megszűnik a hangzavar. De hiábavaló minden néma imám, a hangoskodás marad és nem úgy fest, mintha egyhamar abba akarna maradni.
Talán össze kellene szednem minden bátorságomat és megnézni, mi folyik itt, ki érzi úgy, jó ötlet más otthonában randalírozni, mert, bár sokáig lakatlan volt, őszintén kétlem, ne tűnt volna fel a behatolónak, már nem ez a helyzet. De egyedül vagyok és szégyen, nem szégyen, félek. Fogalmam sincs, mi várna az emeleten, mivel kellene szembenéznem. Nekem pedig se fegyverem, se tapasztalatom az efféle helyzetekhez. A kevésbé életveszélyesnek tűnő lehetőséget választom hát inkább és olyan csöndben, amennyire csak lehetséges, az egyetlen önvédelmi eszköznek is elmenő tárgyat szorongatva kommandózok a kijárat felé.
Megkönnyebbülten remegnek meg tagjaim, ahogy az ajtó bezáródik végre mögöttem. Néhány röpke másodpercet engedek magamnak arra, fellélegezzek, mielőtt újabb problémával kellene szembenéznem. Miszerint mihez kezdek most. A telefonom bent felejtettem és bármennyire szeretném is tárcsázni a rendőrséget, nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy visszamenjek érte.
A környéken viszont senkit se ismerek. Az egyetlen, akivel beszéltem se tűnt éppen annak a típusnak, aki szívesen nyújtana segítő kezet, bár meglehet, mindössze azért érzem így, mert üdvözlés helyet megverni szeretett volna. Még sincs más választásom, mint az otthona felé indulni. Ő, ha szívesen nem is fogad majd, legalább tud a létezésemről és nem kell elmagyaráznom neki, ki vagyok. Mégis megfordul a fejemben, a legjobb mégiscsak az lenne, ha hazamennék. Hiszen az éjszaka közepe van. Mit fog szólni, ha megzavarom?
Zavartan toporogva csöngetek be ennek ellenére is, hátrálva néhány lépést ezt követően, biztos, ami biztos. Csak hogy még egy felet megtegyek visszafelé, ahogy az ajtó mögött meglátom szomszédom morcos ábrázatát.
- Bocsánat, tudom, hogy késő van – őszintén szusszantok, abban a reményben, idővel megérti, ha lett volna más lehetőségem, nem éppen őt keltem fel.
Zavartan pislogva követem tekintetét, mi, nyilvánvalóan, egyből kiszúrja mamuszomat. Úgy tudtam, hogy rég meg kellett volna szabadulnom tőle és akkor nem hozna most ilyen kellemetlen helyzetbe.
- De igen. Vagyis nem tudom. Furcsa zajt hallottam az emeletről, mintha lenne ott valaki – lehet, hogy tévedtem? Rá várva volt időm elgondolkozni még egyszer azon, mi ébreszthetett és ijeszthetett meg. A ház régi, meglehet, a csöveket vagy a cserepeket hallottam csak nyikorogni és az Angelo által meséltek miatt egyszerűen túlreagáltam.
- Bemehetek? – tekintetét követve átnézek házamra, de még társasággal se érzem az erőt magamban ahhoz, hogy visszamenjek. – Csak amíg kivilágosodik? – sejtelmem sincs, mennyi lehet az idő valójában, de remélem, nem kell túlságosan sokáig zavarnom szomszédomat.
- Hívni akartam a rendőrséget, de nincs nálam a telefonom. Meg mi van, ha nincs is ott senki? -  van esély rá, legalább akkora, ha nem nagyobb, mint annak, valaki betört hozzám. - Nem akarom zavarni őket feleslegesen és talán ha várok egy kicsit, elmegy az a valaki - már ha egyáltalán létezik, ugyebár, de azt hiszem, ezt felesleges hozzátennem.

Egészen másképp képzeltem el első éjszakámat új otthonomban. Számítottam arra, elköltözni, egyedül maradni, tiszta lappal indítani nem lesz egyszerű menet, hogy ismeretlen akadályok gördülnek majd elém. Mégis, mindig azt képzeltem, a ház, amit megvettem a menedékem lesz. Ahova visszahúzódhatok, ha túl sokká válik a külvilág, ha magányra, csendre van szükségem, hogy ez lesz az a pont, ahol biztonságban érezhetem magam. Tulajdonképpen ez volt, ami tartotta bennem a lelket, amiért bátor tudtam maradni, mert bármilyen rosszul éreztem is ott magam, ahol eddig éltem, azt mégiscsak ismertem, akár a tenyerem. Most azonban, hogy szomszédom szavai valódinak bizonyulnak, fogalmam sincs, mihez kezdjek.
- Nem ismerek mást rajtad kívül én se, nem tudtam, hova mehetnék – talán hiba volt felkeresni, talán nem, egyvalami azonban kétségtelen, ő az egyetlen, akihez jöhettem.
- Talán? Nem tudom, olyan valódinak tűnt. Lépteket, mintha valaki fel-alá járkált volna – erre eddig nem gondoltam, de meglehet, igaza van és tényleg csak álmodtam. Bár, akkor egy idő után fel kellett volna tűnnie, a hangok elmaradnak, de egész biztos vagyok benne, nem csitultak, míg ki nem léptem a bejárati ajtón.
- Köszönöm – halovány mosolyt eresztek meg irányába, hálám jeléül, ahogy félreáll az ajtóból. Nem habozok, óvatosan haladok el mellette, meg is torpanva szinte rögtön, nem tudva, merre induljak a rengeteg lehetőség közül.
- Visszamegyek, hátha elmentek – ez volt a terv legalábbis, mikor elhagytam a házat, de most már nem vagyok olyan biztos benne, jó ötlet, mert mi van, ha nem mennek el, csak mert kivilágosodott. A mutatott irányba indulok, meg se állva kanapéjáig, minek egyik szélén, közvetlenül a karfa mellett, el is helyezkedek. Érdeklődőn figyelem vendéglátóm mozgását, tekintetem nem véve le a pontról, ahol eltűnt, mikor nem látom már, merre jár.
Hálás mosoly szökik arcomra a sör láttán, nem iszok bár gyakran, de azt hiszem, erre a nagy ijedelemre jól fog esni. Várakozásommal ellentétben azonban nem kapom meg egyik üveget se, helyette Angelo jelenik meg egész közel hozzám. Meglepetten rezzenek össze, ahogy tenyerei vállaimra telepednek, de bármekkora legyen is az önkéntelen késztetés, hogy elhúzódjak tőle, mozdulatlanságra ítélem egész testemet.
- Öhm… - mit mondhatnék erre? Mit vár tőlem, mit tegyek? Nem örülök annak, ami történt, nem tetszik a gondolata annak, idegenek törtek hozzám be és úgy tesznek, mintha az övék lenne minden, de hogyan akadályozhatnám meg őket ebben?
Zavart pislogás csak minden, amivel reagálni tudok újabb váratlan mozdulatára és elrohanására. Nem ismerem őt, alig néhány szót váltottunk, de ha alaposabban is belegondolok, első találkozásunk fényében nem is annyira elképesztő hevessége.
- Mit akarsz azokkal? – őszintén kétlem ugyan, szándékában állna ártani nekem bármelyikkel is, mégse tudom teljes egészében eltüntetni hangomból a gyanakvást. Szinte ösztönösen szorítom ujjaimat a kezembe nyomott viperára és azt hiszem, kínosan hosszú idő telik el, mire felfogom tényleg, mi is van nálam tulajdonképpen.
- Figyelek – bólintok is, mert hát most már tényleg arra koncentrálok, amit mond, már csak azért is, mert szeretném tudni valóban, mire készül. – Nem? – bár kérdése meglehet, pusztán költői volt, mégis késztetést érzek arra, hogy közöljem, sejtelmem sincs, miféle törvényekre utal. Mert abban biztos vagyok, nem az átlagos, mindenki által ismertekről van éppen szó, már csak mosolya alapján is.
- Várj-várj! – felpattanva utána nyúlok, s ha szerencsém van és nem siet el menet közben ismét, szabad kezemmel csuklójára markolok. Épp csak annyira, hogy jelezzem, szeretném, ha lassítana egy kicsit. – Mi van, ha tényleg van ott valaki és veszélyes? Nem akarom, hogy megsérülj – fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha neki is baja esne miattam. Hogyan birkóznék a bűntudattal meg, hogy alig egy napja ismerem és máris gondot hozok a fejére.
- Veled megyek, ha valóban át akarsz menni, csak… jól meggondoltad? – egy biztos, bármennyire aggódjak is az esetleges következmények miatt, nem fogom hagyni, hogy egyedül oldja meg az én problémáimat. S bár hálás vagyok segítségéért, remélem, meggondolja magát és mégiscsak a rendőrségre hagyhatjuk a felderítést.