Egész életedre, személyiséged minden apró részletére rányomja bélyegét az, ahogy gyermekként kezelnek téged. Legalábbis ez az, amivel magyarázom azt az óvatos, a külső szemlélő számára akár ridegnek is tűnhető távolságtartást, ami minden mozdulatomat, fintoromat, szavamat kiválóan jellemzi.
Nehezen találom a helyem társaságban, nem szeretem, ha egynél több ember van a közvetlen közelemben. Gyanús értetlenséggel fogadom, ha bele akarnak vonni valamibe, ha megszólítanak, ha nem néznek keresztül rajtam. Sejtelmem sincs, milyen protokoll szerint kell eljárnom, ha valaki kedvesen fordul irányomba, miként válaszoljak az érdeklődésre és hogyan viszonozzam azt. Igyekszem hát elkerülni az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket.
Nehezen kérek segítséget, talán mert a mai napig nem hiszem el igazán, akadna bárki is, aki hajlandó lenne áldozni a szabadidejéből kicsinyes, gyerekes problémáimra.
A határozottság se volt soha egyike erősségeimnek, talán ez is az lehetett volna, ha hagynak kibontakozni, de néhány furcsa kivételtől eltekintve senki se vette a fáradtságot, hogy tényleg megismerjen.
Az egyetlen, amiben minden kétséget kizáróan jó vagyok, amit örömmel csinálok, ami közben kiegyensúlyozottnak és boldognak érzem magam, a munkám. Egy napon azt is elérem talán, hogy másik nagy szenvedélyem, a főzés, legyen a kenyérkereseti lehetőségem is, de addig is, tökéletesen beérem azzal, amim már van.

Soha, senki nem beszélt születésem körülményeiről. Míg bátyámét lelkesen mesélték a családi találkozókon, addig az enyémről hallgattak, akár a sír és aki mégis megkérdezte, csak hosszú, dühös pillantást és pisszegést kapott válaszul, semmi egyebet.
Gyerekként nem értettem. Furcsának találtam, ez igaz, de nem foglalkoztam vele túl sokat, nem volt jelentősége egészen addig a napig, míg anya be nem avatott, míg el nem mondta, mindenkinek jobb lett volna, ha halott maradok, ha nem próbálnak újraéleszteni, ha nem mentenek inkább meg.  Mert így, minden, amit a körülöttem lévők fejére hozok, az szenvedés. Tulajdonképpen még akkor se értettem igazán, minden, ami megmaradt abból a délutánból fájdalom és kétségbeesés. Nem tudtam, mit követtem el, miért haragudott meg rám, mivel engesztelhetném ki. Soha nem is derült ki. Mire reggel felébredtem, elment és nem jött vissza többet.
Évekkel később, a bátyám avatott be a részletekbe. Tőle tudom, hogy halva születtem, hogy nem lett volna szabad életben maradnom, hogy ezért kaptam a Diablo nevet, amellett, amit nekem szántak eredetileg.
Meglehet, a tudat, hogy még a saját édesanyám is annyira rettegett tőlem, hogy el kellett menekülnie, okozta a későbbieket, meglehet, semmi köze nem volt a tudásnak ahhoz, hogy valóban balszerencsét hozok a környezetemre. Bármelyik is legyen, a tényeken nem változtat.

12 voltam, amikor a kislány alatt, akivel a parkban azon versenyeztem, melyikünk ér előbb a fa tetejére, leszakadt egy vékonyabb ág. Rosszul esett, a lábát törte. A szülei nem engedték többé a közelembe.

14 voltam, amikor a tanterem ablakának hollók csapódtak.  A diákok engem hibáztattak, a tanárok pedig egyetlen szóval se tiltakoztak. Otthonról tanultam attól a naptól kezdve.

17 voltam, amikor életem első és egyetlen szerelme balesetet szenvedett. Azt suttogták, én löktem a biciklis elé, ezzel pedig ő is egyetértett. Többé nem nézett rám senki kétszer.

20 voltam, amikor kigyulladt a mikrónk. Egy szót se szólt miatta senki, de a konyhaajtóra másnapra zár került.

25 voltam, amikor….


Az én hibám volt. Miattam történt minden. Nekem kellett volna a legnagyobb árat fizetni érte, mégis én vagyok az egyetlen, aki túlélte.
A közösség tagjai mindent elkövettek, hogy olyan távol tartsanak a többiektől, amennyire csak lehet, én pedig nem is próbálkoztam közel kerülni hozzájuk igazán. Egyszerűbb és főképp biztonságosabb volt így mindenkinek. Mégis, valamilyen furcsa, érthetetlen okból kifolyólag, voltak, akik nyitottak felém, akik elérték, ha csak egy kicsit is, de kimásszak a burokból, amit védelemből építettem magam köré.
Barátok lettünk, közeliek, valakik, akik mindenben számíthattak egymásra, akik mindig ott voltak a másiknak. Legalábbis így kellett volna lennie.
A kirándulás az én ötletem volt. Senki nem tiltakozott, mindannyian szívesen csatlakoztak, de én voltam az, aki kitalálta, aki kiválasztotta és kibérelte a kisrepülőt, amire azon a szépnek induló délelőttön mindannyian felkászálódtunk.
A vihar a semmiből csapott le ránk. Őrjöngve és félelmetesen, minden elsöpörve az útjából. A pilóta tapasztalata mit sem számított, esélye se volt az ég haragjával szemben. Elvesztette az irányítást gépe felett, az pedig olyan könnyed gyorsasággal zuhant le, mintha csak elvágták volna a zsinórt, ami az égen tartotta eddig.
Rettegés és fájdalom, amire emlékszek. Zsibbadó végtagokra, zsongó elmére, összeszoruló mellkasra. Testembe maró szúró fájdalomra, mit tompa, szűnni nem akaró sajgás követett. Az orromat, szemeimet maró füst szagára, furcsán távolinak ható kiáltásra, sikolyokra.
Egy üres, rideg kórházi szobában tértem magamhoz. Egyedül voltam, egy fiatal nővér és az időnként betévedt orvos nyújtotta az egyetlen társaságot, senki nem jött látogatóba. Napok teltek el, mire megtudtam, miért.
Megöltem mindenkit.


A levelek két hónappal később érkeztek. Az elsők minden szava haragtól csepegett, de ártalmatlannak tűnt. Ijesztővé csak később vált a helyzet. A vérrel írt sorok, a borítékból kihulló köröm, penge és haj, ami a végső döntést meghozta helyettem.
El kell mennem innen, olyan messzire, amennyire csak lehet.


Manhattan új kezdettel kecsegtetett. Egy hely volt, ahol tiszta lappal indíthattam, ahol nem ismert senki, ahol esélyem lehetett beilleszkedni.
A ház hirdetésére véletlenül akadtam rá és bár az ára gyanús is lehetett volna, nem volt időm arra, hogy válogassak, hogy ezen gondolkozzak. Habozás nélkül vettem meg, áldva a sorsot, hogy nem csak egy új otthont, de új munkát is találtam ugyanazon a helyen.
Boldogságomra azonban rányomta a bélyegét némiképp a látvány, ami a megadott címen fogadott, újdonsült szomszédom figyelmeztetése nemkülönben. Elsőre persze nem hittem neki, biztos voltam benne, csak valami furcsa módja ez annak, ahogy az újakat üdvözlik a környéken, de elég volt néhány órát töltenem egyedül a sötétben, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak hogy igaza volt, de még csak nem is túlzott. Néhány perc múlva pedig már az ajtaja előtt állva találtam magamat, kandallóvasat szorongatva, némán imádkozva, legalább most az egyszer legyen hajlandó segíteni nekem elijeszteni a betolakodót.
Legnagyobb meglepetésemre segített is, de mindhiába. Nem találtunk senkit, ahelyett azonban, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem, mert a hangok továbbra se szűntek meg. A ház régiségére fogva a különös zajokat minden követ megmozgatva olyan gyorsan igyekeztem kicserélni mindent, ami pénzemből kitelt, amennyire csak lehetett, abban a reményben, ezzel véget ér a rémálom. De csalódnom kellett.
Reményem sugarát egy nyugodt, békés életért már az első kanyar kioltotta.


Ajtaja előtt állva, a padláson talált gyanús feljegyzéseket szorosan mellkasomhoz szorítva, többnapos álmatlanság alkotta táskákkal szemem alatt, sokadjára fordul meg a fejemben, jobb lenne hátat fordítani. Nem ismer engem, semmi oka segíteni és már így is többet tett értem, mint eddig bárki, csak kihasználnám kedvességét azzal, ha ismét hozzá fordulnék. De sejtelmem sincs, mi mást tehetnék. Hiába kutattam hosszú éjszakákon át, semmivel se jutottam közelebb a megoldáshoz, sőt csak egyre tanácstalanabb leszek, minél többet töröm rajta a fejem.
El is felejthetném, hagyhatnám a fenébe az egészet. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyhatnék mindent, ami történik körülöttem. A hangokat, a papírokat, a tarkómon felálló szőrt, akárhányszor éjszaka el kell sétálnom a konyháig kielégíteni szomjúságomat. Ideig-óráig menne is valószínűleg, épp csak elfoglaltságot kell találnom magamnak, hogy minél kevesebb időt tölthessek otthon. De hosszútávon? Képtelenség.
Elhatározásra jutva teszek még egy lépést a bejárat felé, mielőtt ismét megtorpannék. Mi van akkor, ha miattam van ez az egész? Mi van akkor, ha azzal, a segítségét kérem csak belekeverem valamibe, amibe nem kellene? Mihez kezdek, ha megsérül miattam? Aggódó fintorral pillantok fel a házra, mielőtt sóhajtva sarkon fordulnék inkább és visszaindulnék otthonom felé. Egyedül is meg tudom oldani, nem kell segítség.