to reagan

be careful who you Trust. salt and sugározni Look the same

Annyi gondolat kering a fejemben, hogy jelen helyzetben egy értelmeset sem tudok kiragadni onnét. Nem értem az egészet, ami az elmúlt egy órában történt. Na, meg úgy a többi két hónapban, ugyanis azóta húzódik anyám életmentő műtétje, amire senki nem tud egy épkézláb válasszal előállni, hogy mégis miért?!
Miután úgy döntöttem, kezembe veszem a dolgokat és felkeresem a kórházban ezt a bizonyos Dr. Michaelsont, ott azt állították, hogy ilyen nevű orvosuk márpedig nincs. Sőt, mi több, anyám neve sem csengett ismerősen egyik nővérnek sem. Kérdezem én: mi van?
Érzelmek tömkelege tódul a fejembe, ahogy kiérek a város szívéből, de leginkább a düh és az értetlenség keveréke foglalja el az első helyet. Ami nyilvánvalónak tűnne, mégsem annyira az, mivel ezernyi „miért” követi a feltételezést. Miért mondaná azt anyám, hogy beteg, ha nem az? Vagy miért hazudna arról, hol kezelik? Egyáltalán honnan vannak azok a papírok?
Haza most egész biztos nem megyek, mert félő, hogy a nagy indulattól asztalt borítanék, először mindenképp jó lenne megnyugodni és legfőképp pedig rendezni a fejemben a káoszt. Bradley nem opció, az utóbbi két napban kicsit idegesítőbb lett a kelleténél, és jelen pillanatban nincs idegrendszerem hozzá. Szóval elég kézenfekvőnek tűnik Reagan, bár itt is lenne pár ellenérvem, miért nem kellene bekopognom hozzá, de a másik oldal győz most, szóval Queens felé veszem az irányt.
Még mindig nem teljesen rendeztem magamban ezt az egész dolgot Reagannel kapcsolatban, egyszerűen nem tudok rá teljesen közömbösen gondolni, hiába próbálom elterelni a gondolataimat Braddel és még ezer más dologgal és hiába bizonygatom azt is magamnak, hogy tudok rá barátként tekinteni. Az ő irányába talán egész jól mutatom az utóbbit, bár ez csak a saját megítélésem.
Mire odaérek, még mindig nincs egy normális gondolatom, így miután rátapadva a csengőre végre kinyílik az ajtó, kérdés nélkül rontok be a lakásba, ledobva a táskám a bejárati ajtó mellé.
- Nem értem, baszki. Biztos én vagyok a hülye, de egyszerűen nem tudok rájönni az egész nyitjára – meredek Reara mindenféle köszönés és felvezetés nélkül, mintha tudnia kellene, miről van szó. Azzal most egyáltalán nem törődöm, hogy zavarom-e vagy éppen indult-e volna valahová. Ez most mindent felülír.
- Létezik, hogy valaki csak úgy hobbiból átveri a családját és papírt is hamisít hozzá? – elmélkedem tovább hangosan, ahogy az ideúton eddig is, de ebből Reagan valószínűleg nem ért egy kukkot sem, amire kicsit beljebb kerülve rá is jövök.
- Ugye rám érsz? – kérdezem, de a tekintetem elárulja: most nem fogadok el nemleges választ. Ritkán vagyok ennyire céltudatos, most tényleg szükségem van valakire, aki segít megoldani a rejtélyt.
 

Történt egy nagy előrelépés bennem Hannahval kapcsolatban. Igen, még mindig marhára akarja teljes lényem azt a lányt és ha róla van szó, képtelenségnek tűnik elfogulatlannak maradnom, de miért is kellene úgy tennem, mintha az lennék, mikor a világot sosem tudtam objektíven nézni. A nagy változás, amiért jócskán megszenvedtem nem kevés hónap alatt, az az elengedést, mégpedig én a köztünk kibontakozó kapcsolatot engedtem el úgy, hogy közben Hannaht nem száműztem az életemeből. Hogy erre tényleg képes voltam, vagy mindössze jól csengő szöveg, az mindegy, nem? Ha azt merem állítani, hogy elengedtem és jelenleg tényleg ezt is érzem, akkor tegyük fel, hogy így is van, nem számít, hogy időnként még fel-felrejlik bennem az üresség okozta hiány. Nem mondom, hogy stabil vagyok már, de egyértelműen stabilabb mentális állapotok uralnak, mint hónapokkal ezelőtt, ami összességében király. Valószínűleg ebben nagyon szerepet játszott az öcsém is, aki kis időre elvonta a figyelmemet a szerelmi problémáimról és visszarepített az iktertestvéremig. Feltépett egy másik sebet, ami segített, hogy ne kapargassam a másikat, így az némileg be tudott forni és ennek most örülök, merthogy ennek már tényleg örülni kell.
Mondjuk így belegondolva az is nagyban segített, hogy tudomást szereztem Hannah pasijáról, ami elsőre földhöz vágott és rohadtul mérges lettem rá, amiért nem mondta, de azért lassacskán kezdem felfogni, hogy hol a helyem és egyáltalán mi közöm van ahhoz, hogy ő kivel lóg, meg miért várom, hogy megossza velem az életét, mikor mi egyértelműen... mondjuk ki, szakítottunk. Tisztában vagyok a helyzettel, csakhogy az utána maradt magány mindig arra késztett, hogy mégis ráírjak, mégis figyelemmel kísérjem az életét és gondoltam, most hogy mindketten tudjuk már, hogy ő neki van már párja, így lényegében büntetlenül meg is tehetem. Végtére is barátok még léhetünk; végtére is megszokott, hogy a lányoknak van egy barátnőjük, akikkel megosztják a dolgaikat; végtére is én szintúgy egy lány vagyok, mint azok, akik a férfiak kezét fogják.
Én is azt hittem, hogy mindezek jó okok arra, hogy ezentúl bármikor összefussunk, viszont épp ésszel sosem gondoltam volna (részegen igen), hogy egy teljesen nem várt időpontban a hallójáratomat véresre hasítja a csengő éles hangja, amit az ő vékonyka ujjai keltenek. Nagyokat pislogva állok arrább, hogy bejöhessen ebbe a lakásba, amely azóta eléggé üres és zord lett, hogy már csak én lakom benne. De Hannah ismeri a járást, volt régebben olyan időszak, mikor többet tartózkodott itt, mint saját otthonában. Megkérdezném, hogy mizu, de ezúttal esélyem sincs megszólalni. Jó ég Hannah, mi ez az in medias res?
Nagy kérdő szemekkel fordulok a besétáló lány után, miközben egy laza mozdulattal becsukom mögöttem az ajtót.
- Üdv a világomban... - Fogalmam sincs, miről beszél egyáltalán, de a hangulatát abszolút át tudom érezni jóformán minden témában. Én sem értem az embereket, magamat, de Hannaht sem, kinek bockolgatásával már helhagytam, nem értem öcsém logikáját sem, de a főnökömet is ide sorolhatnám. A maaximális együttérzésem ellenére biztosra veszem, hogy ki fogja fejteni, mi törtért, merthogy biztosan történt valami, Hannah nem szokott a semmitől ennyire kiakadni.
- Öööö - Kérdésére már élesebb képet kapok, feltételezem, hogy anyjáról lehet szó, de még mielőtt azon tanakodnék, hogy nála mi a helyzet, a kérdésre reflektálva előbb saját családom életével kapcsolatban túrom át az emlékezetemet. - Biztosan létezik, sokan basszák át a családtagukat... De várj, mi az, hogy hobbiból? Azért az elég beteges lenne, ha ezt valaki csak úgy ok nélkül csinálná. - Felelem így hirtelenjében csak azt, nem tagadom, hogy Hannah ezzel úgy csapott le rám, mint derült égből egy villámcsapás.
- Mindig rád érek, tudod jól! - És ez most nem csak ilyen "hello cica" béna szöveg, ezt teljesen komolyan gondolom. Mindig ott leszek mellette, ha baj van (meg akkor is, ha nincs baj). - Mi történt? - lépek hozzá közelebb és ledőlök a kanapéra. Kérdésére csak elmosolyodom. Oké, hogy legutóbbi alkalmakkor tisztáztuk, hogy relatíve rendeződtek a dolgok közöttünk, de azért én még mindig az az ember vagyok, akire bármikor számíthat. Mondjuk az, hogy ilyen felkavart állapotban látom engem is nyugtalanná tesz. Eléggé ragadós.

to reagan

be careful who you Trust. salt and sugározni Look the same

Eszemben sincs rázúdítani a problémáimat egy másik emberre, főleg nem Reaganre, de jelen pillanatban egész biztos vagyok abban, ha nem beszélem ki magam rendesen és nem jövök rá, vagy legalább nem lépek a megoldás útjára, tuti meg fogok őrülni. És hát igen, Rea. Most ő kell ide, mert egyrészt tudom, hogy ő nem kíván a háta közepére. Talán. Másrészt pedig nincs is kedvem máshoz most és tudom, hogy ha valaki, ő tud segíteni a válaszokban. Legalábbis remélem, mert úgy érzem, én ehhez kevés vagyok.
Mikor megérkezem hozzá és elkerekedett szemekkel enged beljebb, majd azt mondja „üdv a világomban”, rájövök, hogy hasonlóan érezhette magát akkor, mikor én szakítottam vele. Tulajdonképp most jövök rá, milyen szar érzés is ez, amikor semmiben nem látsz logikát és eléggé érintett vagy a témában. Na, de erre majd később visszatérünk, most még mindig nem értem az egészet...
- Oké, akkor nem hobbiból, de mégis mi oka lehetne rá? – tárom szét a karom egy sóhaj kíséretében, mert hát tényleg, mi lehetne az indok? Ha itt helyben agyon vernek sem mondanám meg. Nem hazudhatja valaki azt, hogy halálos beteg, miközben nem is az! És mi van, ha bevonzza ezzel és tényleg az lesz? Valahogy nem tudom elképzelni az anyámról, hogy egy ilyen kipattanjon a fejéből, de a leglényegesebb a „miért” lenne.
Nagyon jó érzés, hogy Reara tényleg mindig lehet számítani. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor rázott le, de az is azért volt, mert... hát, okkal. Egy néma „köszönöm” hagyja el a számat, majd a kérdésére rájövök, hogy hiába is várok bármiféle megoldást addig, amíg nem vázoltam fel neki a helyzetet. Ennyire azért ő sem profi. Én is leülök, mielőtt nekiállnék a mondandómnak.
- Anyám műtétjét húzzák-halasztják, otthon senki nem tud egy épkézláb magyarázattal előállni erre, úgyhogy fogtam magam és bementem a Presbiterbe, hogy magam járjak utána. Na most, az onkológián azt mondták, hogy nem dolgozik náluk ilyen nevű orvos – felpattanok ültömből és úgy folytatom. – De ha nem dolgozik ott ilyen nevű orvos akkor mégis hogy van az anyám leletén az ő pecsétje az ő aláírásával? – Ez abszurd, tényleg. Miközben beszélek, össze-vissza gesztikulálok, tényleg teljesen felmegy bennem a pumpa. – Még ha ki is rúgták vagy felmondott, akkor is nyilván hallottak már a nevéről – teszem hozzá, mert hát nyilván nem néztek volna rám olyan hülyén a nővérek, ha nem először hallják ezt a nevet. – De hogy biztosra menjek, azért rákérdeztem az anyámra, akiről szintén nem hallottak semmit.
Indulás előtt háromszor néztem rá arra a jelentésre, hogy biztos, hogy a Presbiter Kórházba kell-e jönnöm, mert képes vagyok elfelejteni, mire kiérek a bejárati ajtón. De ezt fixen megnéztem. Az volt.
- Szóval ebből jutottam arra, hogy itt valaki nagyon át akar verni engem. Meg gondolom az apámat is. – Nyilván nem csak engem, nem?
Visszaülök és a fejemet masszírozom, hátha belekúszik valami értelmes gondolat is, de amiért ez nem következik be, úgy pillantok Reara, mint aki tényleg tőle várja a megoldást, ami valószínűleg nyilvánvaló, csak én nem látom a fától az erdőt.
- Szerinted? – adok is hangot a kérdésemnek, majd a közel eső párna után nyúlok, aminek a sarkát kezdem el bizergálni, mert tehetetlenségemben mindjárt itt őrülök meg. Lehet, hogy rögtön haza kellett volna mennem és anyám elé állni, hogy ugyan, mégis mi ez az egész? De mi van, ha tényleg csak én vagyok a vak és valamit félreértek?

 

Amilyen hirtelen tűnik fel Hannah az ajtómnál, mely számomra mindig olyan érzés, mintha a gyomrom vetne egy gyors bukfencet, olyan hirtelenséggel csap bele a dolgok kellős közepébe. Én ezt mindig imádtam benne és bárhogy tagadnám, ezúttal is azt kell mondanom, hogy feldobja a napot az érkezése, illetve Hannah személyisége.
Eleinte csak tippelni tudok, hogy miről lehet szó, de az elmúlt időszak történései alapján azért ki tudom következtetni, hogy talán a barátja, vagy az anyja betegsége lehet a középpontban. Én a srácból jobban kinézném, hogy papírokat hamisít, ám ennek inkább nem adok hangot, végtére is ha nem róla lenne szó, nem akarok rossz érzést kelteni benne.
- Bármi is az oka, az elég komoly lehet. Hivatalos iratokat csak akkor hamisítanak, ha nincs más mód, vagy nagyon elkötelezettek valami iránt. - Lemásolom széttárt karjait és még a vállamat is megvonom hozzá, elvégre fogalmam sincs, miért vetemedik valaki arra, hogy ekkorát hazudjon. Tudom, hogy költői kérdés, hisz ha ő sem tudja, én sem tudhatom a választ, de egyúttal abban is biztos vagyok, hogy részletesen el fogja mondani, miről is lenne szó.
Amikor leül a kanapéra, én is lehuppanok mellé. Egykor ez a kanapé mindig foglalt volt, úgy kellett egy fenéknyi helyet túrni magamnak rajta, de most kinyújtott lábakkal is kényelmesen elférnénk mi ketten egymás mellett. Ez jó érzés önmagában, habár kezdek teljesen megőrülni egy ekkora lakásban egyedül.
A rák nagyon veszélyes betegség. Amióta az öcsém meghalt - ugyan nem rákban -, azóta nagyon mélyen érintenek a súlyos betegségek és azok kezelései. Nincs ez másként Hannahval sem. Mikor azt hittem, hogy ő a beteg, én sírógörcsökben hasítottam át New Yorkon az egyetemig, hogy tőle tudjam meg az igazat és hiába esett le nagy kő a szívemről, ahogy tudomásomra adta, hogy nem ő a beteg, hanem az anyja, attól még tudom jól, mennyire nehéz időszak ez neki. Kidüllednek szemeim a történet hallatára, ilyennel én még nem találkoztam és mivel nagy komolysággal állok a témához, ezért nehezen fér össze a fejemben, hogy az anyja mégis miben mesterkedhet és mi ez a nagy kavarás.
- Biztos, hogy a Presbyterian kórházban kezelték és nem máshol? - Merthogy ez az első persze ami eszembe jut, de kétség kívül az én fejemben is megfordul az, ami Hannaht zavarhatja. - Kinéznéd anyudból, hogy ezzel hazudna nektek? Volt már hasonló húzása ezelőtt? - Mélyet sóhajtok, miközben a hajamba túrok. Próbálom magam belehelyezni az anyja helyébe, habár nem könnyű feladat. Pár másodperc múlva talpaim újra a földhöz érnek és a dohányzóasztalon bekapcsolt állapotban virító laptopomat húzom magam elé. Ha van ilyen nevű orvos, aki egészen híres is, akkor annak nyoma kell, hogy legyen a világhálón.
- Találtál már róla valamit a neten? Mi pontosan az orvos neve? - kérdezem tőle látszólag készen a gépelésre. Miután elmondja, rákeresek, hogy mit lehet tudni róla. Elsőre nem találok róla semmit, de ez nem az első eset, könnyen lehet, hogy csak pontosabban kellene rákeresnem, azonban Hannah látványa arra késztet, hogy a kijelző helyett inkább felé forduljak.
- Hannah, hééé... - kúszok hozzá közelebb. - Bárhogy is, ha hazudott nektek, akkor az azt jelenti, hogy nem beteg, ami mindenképpen nagy öröm az egész családnak, gondolj erre. - Közben átkarolom, mondhatni magamhoz ölelem vigasztalásként. Tudok a barátjáról, de annyira nem foglalkoztat. Hannaht illetően makacs tudok lenni, de tekintettel vagyok rá, úgyhogy nem is érintem meg úgy, hogy kétségeket keltsek a szándékaim felől, melyek ezúttal teljes mértékben csak a támogatásról szólnak.
- Ha viszont tényleg álca lenne minden... nincs semmi sejtésed, ami okot adhatna rá? Apáddal jól megvannak? Vagy mit tudom én, nem lehet köze a karrierjéhez, vagy az új kapcsolatodhoz? - Én nem állítom, hogy meg akarná csalni az apját, távol legyen tőlem ez a gondolat, de ha tényleg nincs is ilyen orvos, akkor valahová ment az anyja, mikor azt mondta, hogy hivatalosan kezelésre megy.
- Mióta tart ez a "betegség"? - Két kezem ujjaival is mutatom az idézőjeleket. - Nem kezdődött el semmi az életetekben pont akkor, vagy pont azután, hogy a rák híre kiderült nála? - Lehet teljesen felesleges ennyit kérdeznem, de nagyon aggódom érte. A legjobb az lenne, ha tényleg nem szenvedne betegségben az anyja, borzasztó átélni egy családtag elvesztését és nagyon szeretném, ha Hannahnak nem lenne még nagyon sokáig része hasonlóban.
- Kérsz valamit inni? Vagy... - nézek a dohányzóasztal távolabbik részébe ahogy eszembe jut, hogy ezúttal is ott lapul egy megbontott gumicukros zacskó. A laptop mellett nyújtózkodva megragadom, hogy aztán Hannah felé nyújtsam. - Ez még mindig állati finom! Emlékszel? - A gumicukor, ami régen közös kedvencünk volt és nem adtunk senkinek belőle, csakis egymásnak. Mindig ezt ettük, ha vigasztalni akartuk magunkat, vagy egymást valamiért.

to reagan

be careful who you Trust. salt and sugározni Look the same

- Igen, ezt én is tudom – vágom rá, mikor azt mondja, hogy nagyon elkötelezettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki hivatalos papírt hamisítson, mégpedig olyat, amiben a saját végítélete van, végképp. – Bocsi. Csak egyszerűen képtelen vagyok tisztán látni, hogy mégis mi a jó ég hajthatja? – kérek elnézést a hirtelenségemért, bár teljesen felesleges, hisz ha valaki, Rea pontosan tudja, hogy ha ilyen vagyok, akkor sem szándékos.
A nappaliba érve, mint már korábban is, engem is kicsit váratlanul ér a csend és az üresség, mert ha valamire, erre a lakásra tényleg nem ez volt a jellemző. Kicsit olyan, mint amilyen én lettem, mióta megléptem a számomra is kicsit nehéz lépést Rea irányába. De vissza a témára. Mégis miért hazudik az anyám ilyen komoly dologban?
A kérdésére újra megpróbálok visszaemlékezni a papírra, amit otthon néztem még meg.
- Ezerszer megnéztem és memorizáltam – motyogom magam előtt, de mostanra már kicsit elbizonytalanodtam ebben is. – Csak nem vagyok ennyire hülye, ha le tudtam vizsgázni szerves kémiából – vonok vállat, mert hát az egy utálatos tantárgy a részemről, mégis átmentem rajta. De ez teljesen mindegy most. Nincs baj a memóriámmal, tudtommal. – Ettől függetlenül persze benne van a pakliban, de mondjuk azt, hogy arra tíz százalék eset van, hogy elnéztem a kórház nevét. – Bárcsak ez lenne a bibi. Komolyan én lennék a legboldogabb, ha ez csak egy felesleges fejfájás lenne.
- Nem tudom, mi lenne a motiváció arra, hogy ilyet hazudjon. Nem észleltem semmi ilyen húzást tőle, de ki tudja, ha az ember jól csinálja? – Akkor is annyira idegen ez a gondolat számomra. Elég szar érzés lenne, ha rá kellene jönnöm, hogy mennyire nem ismerem a saját anyámat.
Felcsillan bennem a remény, mikor Rea a laptop felé nyúl. Durva, hogy a 21. században nem jutott eszembe bepötyögni a telefonomba a nevet. Végülis akkor még az is lehet, hogy nem is Presbiter volt a kórház.
- Még nem is néztem – kapok a fejemhez, hiszen tényleg hülyén érzem magam. – Egy zseni vagy. David Michaelson – mondom a nevet, ami a leleten volt, ám mikor egy perc elteltével Rea még mindig csak görget és kattintgat ide-oda, mély sóhaj kíséretében a kanapé háttámlájának vetem magam. Nem létezik ilyen orvos? Akkor mégis ki a franc ez az ember és miért van rajta a neve anyám papírjain?
- Mindig van valami, amin pörögnie kell az agyamnak, hihetetlen, de tényleg – sóhajtok, mikor magához húz és én is visszaölelem őt. Tényleg megnyugtat egy kicsit. Ez a lány ért hozzá, hogy kell hatni rám.
- Nem tudom. Lehet, hogy új családja van? Úgy tesz, mintha meghalna, hogy aztán vígan élje tovább a másik életét? – elmélkedem, aztán rájövök, hogy ez rosszabb lenne, mint egy szappanopera. Egy halk, kettős nevetés hagyja el a szám, mielőtt lemondó fejcsóválással a tenyerembe temetném az arcomat.
- Ó ugyan, anyám a legboldogabb, hogy a család barátainak fiával randizgatok – emelem égnek a tekintetem, hiszen tényleg, mindig, minden összejövetel alkalmával sulykolták belénk ezt az egészet, talán ezért is nem működik olyan flottul, mint kellene. Rájövök, hogy ezt nem feltétlen kellett volna kimondanom Rea előtt, mert nyilvánvaló, hogy a sebek még nála is gyógyulnak, hiába mutatja azt, amit én, hogy már rég túl vagyunk a másikon. Tudom, hogy nem így van. Mindenféle szabadkozás helyett azonban inkább el is terelem a témát.
- A karrierje őszintén, fogalmam sincs, hol tart most – vallom be. Sosem szoktam vele ilyesmiről beszélgetni.
Gondolkodni kezdek, mikor Rea újabb kérdéssorozatot zúdít a nyakamba. Kicsit úgy érzem magam, mint egy vallatáson, de persze ezzel semmi bajom, hiszen örülök neki, hogy próbál segíteni és rájönni a dolgok nyitjára.
- Öhm... – gondolkodom hangosan. – Akkor kezdődött, mielőtt mi ketten... – célzok a szakításunkra. – De ehhez nyilván semmi köze. – Mondjuk inkább, hogy a betegségnek van ahhoz egy kis köze, hogy én megléptem azt a lépést, amire nagyon nehezen szántam rá magam, de ezt nem kell neki tudnia. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy ennyire befolyásolható vagyok. És tényleg, ez csak egy adalék volt. A kedvében akartam járni. Márpedig úgy nem lehet kapcsolatot kezdeni, ha már van egy.
Némán ingatom meg a fejem az italra, a gumicukor viszont sokkal inkább vonz. Mikor felém nyújta, mosolyogva veszek belőle.
- Látom, jól megdézsmáltad már – pillantok rá. – Ugye nem vagy nagyon bánatos? – Hirtelen eszembe jut, hogy tuti, hogy nagyon magányos itt egyedül. Ki ne lenne? Nem ehhez van ő szokva. – Reagan, ha nagyon magányos vagy, szólj, bármikor átjövök, szívesen – mondom őszintén. Nem akarom, hogy csak rajtam legyen a hangsúly. Oké, problémám van, de tudnia kell, hogy ha kellek, bármikor számíthat rám.
Azon kapom magam, hogy már vagy a tizenötödik gumicukrot eszem nettó két percen belül, így a maradék négy szemet Rea felé nyújtom.
- Amúgy te nem kérsz? – nevetem el magam, aztán oda is adom neki a maradékot. – Vigyáznom kell az alakomra. – Persze mindenki tudja, hogy rengeteget tudok enni, de sosem látszott meg rajtam. Most viszont sokkal inkább azzal kell törődnöm, hogy mi van ezzel a David Michaelsonnal?

 

Bennem van a késztetés, hogy segítsek neki megfejteni a bűvös rejtélyt, hogy mégis miért hazudhat az anyja nekik ilyen súlyos, már amennyiben tényleg hazudik, de minél inkább Hannah arcát fürkészem, annál biztosabb vagyok, hogy valószínűleg tényleg így is történt. Nyilvánvalóan, ha túl könnyű lenne a válasz, akkor már ő is régen megfejtette volna és az is nyilvánvaló, hogy nem én leszek az a nagyon okos, aki egy csettintésre kirakja a Rubik kockát, csak zavar, hogy nem tudok hasznos lenni számára. Nem felelek újabb kérdésére, hiszen szerintem erre sem feltétlenül választ vár, inkább csak követem őt. Én nem vagyok rá mérges, ha igen, azt pontosan érezni fogja. Mi tagadás, könnyen ki tudok borulni, de nem egy ideges, kikészült lány pánikszerű stílusa fog megborítani még Hannah személyétől függetlenül is.
Jobb ötlet híján kérdésekkel bombázom, olyanokkal, amiket én tennék a helyében. Azt mondjuk nem tudom, mi köze a szerves kémiának a kórház nevének megjegyzéséhez, de én nem értek ehhez, úgyhogy csak némán próbálom elfojtani a bennem felszakadó kuncogást. Nem tudom miért, de nagyon aranyosnak találom Hannah reakcióját, ahogy újra felülbírálja saját magát és végül diplomatikus választ ad.
- Biztosan jól emlékszel rá, ha többször is megnézted és egyszerűen biztos vagy benne - döntöm enyhén oldalra fejemet, még pár másodpercig fürkészem megbabonázó szőke tincseit, majd aztán a laptop felé fordulok.
- Nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember már úgy hazudik, mintha iskola első osztálytól kezdve azt tanulnák. Elég ritka az az ember, aki senkinek nem hazudik, vagy teszem azt, nem játssza meg magát egyáltalán. - Igen, tudom, ezzel egyúttal azt is bevallom, hogy én is szoktam hazudni, sőt, én megmondom őszintén - és most tényleg őszintén -, hogy úgy tudok hazudni, mint a vízfolyás, szoktam is, sőt, van, akinek teljesen más személyiségnek adtam el magamat, vegyül például az új szakácsot a Woodhouse konyháján, akinél egy diplomás stréber csajnak állítottam be magamat csak azért, hogy megtapasztaljam, vajon hány napba telik, mire magától rájön, hogy mennyire nem olyan vagyok, mint aminek állítottam magam. Teszt, avagy kísérlet, vegyük így, aztán majd bocsánatot kérek tőle, hogy ennyire átbasztam.
Egyébként én mindent lecsekkolok a googleben. Ez onnan ered, hogy mikor New Yorkba jöttem, akkora lexikális tudáshiányban szenvedtem az itteniekhez képest, hogy kellemetlenül éreztem magam, de legalább megtanultam minimális idő alatt bepötyögni a keresőbe a szavakat és még kevesebb idő alatt megtalálni a világhálón a szükséges választ. Szóval azt mondja...  D a v i d _ M i c h a e l s o n. Enter. Görget. Görget.
Oké, szóval azt mondtam, hogy rohamosan meg tudok találni mindent a neten, ezt úgy értettem, hogy mindent, ami valós, vagy nem tagadja a valóságot. Nos, ilyen nevű orvost nem ír az internet a Presbyterian kórházra. És ha az internet nem írja, akkor no way, hogy a mai világban mégis Dr. David Michaelson rákra szakosodott orvosként ott dolgozzon.
- Hannah... én öhm, nem találtam ilyen orvost. Vagyis nem írja se a kórház hivatalos oldala, sem úgy bármi más. Komolyan, még a LinkedInt is megnyitottam. - Igazából csak magamat vigasztalom ennyire, hogy én tényleg megpróbáltam.
Látom, hogy tényleg nagyon maga alatt van, már az ajtóban is éreztem, de minél több időt töltök vele most, annál inkább megijeszt, hogy most tényleg nagy a baj. De ha így vesszük, legutóbb én rohantam hozzá pánikolva, amikor elmondta, hogy az anyja rákos, ehhez képest most, ha csak ezt a részét nézzük, mindenképpen jó hír az, hogy nem is az. Tudom, hogy most nem túl nagy vígasz ez a harag és kétségek közepette, de én pontosan tudom, milyen elveszíteni egy hozzánk közel álló családtagot betegségben, borzalmas. Többek között ezért is tudom ennyire együttérzően magamhoz ölelni vékonyka testét.
- Hát... talán? - Igaz lehet az, amit Hannah mond, csak én nem úgy ismertem meg a családját. Nem mintha megismertem volna mélyen, de a lányuk génjeit és viselkedését már elég jól kielemeztem párszor. - Mondjuk én nem úgy ismerem a családotokat, hogy ne merne bármelyikőtök bátran a másik elő lépni és közölni vele, hogy mit akar. Szóval szerintem anyud is van annyira önfejű és erős jellem, hogy ne folyamodjon ilyen hamisításokba, hanem megmondja, hogy most kicsit külön akar élni. Neem? - Nagyon óvatosan pillantok rá, már-már aranyos arccal cárom a lebaszást, hogy mekkora egy bunkó vagyok, de hát Hannah is lazán megmondta nekem, hogy vége, nincs tovább.
- Anno sokszor mesélted a szüleiről, hogy mennyire önfejűek és csak az lehet, amit ők akarnak - Ezt már az előzőek továbbgondolásából szűröm le, még ha ezzel tök jól újraélem azt az időszakot, amíg még együtt voltunk. Tapasztalatok ide vagy oda, sorra szöknek ki ajkaim közül a szavak, amiken esetleg Hannah újfent elgondolkodhat, nem lehet-e bennük mégis valami.
- Áhh - veszem tudomásul kellemetlen mosollyal, hogy az annyira mennyire boldog az új kapcsolata miatt. Ez... csodálatos, de nem, ezúttal nem akarom, hogy újra átjárjon a fájdalom és visszamenjek a szobába sírni, úgyhogy erőt veszek magamon és keresek egy témát, amivel egy csettintésre elterelhetem erről a beszélgetést. De mielőtt én szólalnék meg, Hannah előbb talál menekülőutat.
Igazából én sem tudom, hogy mi van most a szüleimmel. Ha nekem kellene megfejtenem őket, akkor nagy bajban lennék szerintem, úgyhogy nem irigylem Hannaht. Igazából kezdek kifogyni az ötletekből, meg nem is arról vagyok híres, hogy örökké kitartó vagyok, csak nagyon jó lenne, ha megszületne a megoldás. Elég hasznavehetetlennek érzem magam.
Elég nagy gyomrost kapok, mikor belegondol, hogy mikor is kezdte az anyja ezt az egész mizériát játszani velük, de csak felnevetek kínomban attól, ahogy próbálja menteni a helyzetet.
- Nyilvánvalóan semmi, persze... - forgatom szemeimet, de nem gúnyosan. - Amire ezt mondják, ott már biztos, hogy bűzlik valami - kacagok fel, miközben magam alá gyömöszölöm a lábaimat.
Egy kis ideig csendben maradok, mivel elmerülök a gondolataimban. Nem mondom, hogy készpénznek veszem, hogy az anyja azért kezdte ezt az egészet el, mert kiderült számára, hogy van köztünk valami, de túlságosan jó vagyok az összeesküvések gyártásában, pláne, hogyha azokat önmarcangolással kell megfűszerezni. Az eredmény pedig az, hogy mindjárt elhányom magam. Igazából ennek tudatában vetem fel, hogy szívesen hozok valamit inni, de aztán meglátom a kedvenc nasinkat és a lustaságom győzedelmeskedik.
- Öh... - elég erős fordulatot vet a kérdése, én nem akartam, hogy a nasizásból ez legyen, de valahol azért jól esik, hogy a kérdése egyértelműen arra irányul, hogy ő is sok emléket fűz ehhez a szemétkajához. Megelőz viszont szerencsére, ami utólag kiderül, hogy nem is annyira szerencsés, mert csak még kellemetlenebb a szituáció számomra. Sosem szeretem bevallani, hogy gyenge vagyok, de igen, nem tudom jelenleg a valóság ellentétét állítani, pláne, hogy Hannah nem is kérdezte, hanem kijelentette.
- Ez kicsit komplikált - suttogom végül miközben kifújom a tüdőmben rekedt levegőt. Rá pillantok, hogy tényleg végig akar-e hallgatni, holott most nagyon benne voltunk az anyja körüli témába, de sejtem a reakcióját. - Az elmúlt egy évben elég sok minden rám szakadt. Az egyetemisták elköltöztek, elég váratlanul is - húzom el szám sarkát a közbeékelt megjegyzésre - én meg még nem találtam lakótársakat. Jó, annyira nem is erőltettem meg magam érte. - Ezt be kell vallanom. Pár embert megkérdeztem, de ennyi. Rossz így egyedül, de nem gondolnám, hogy valóban ettől érezném magam magányosan.
- Öcsém jobban aggaszt. Próbáltam nyitni felé, de nem hajlandó velem érdemben szóba állni. Kábé olyan, mintha elveszítettem volna őt is Gery után. - Nagyon-nagyon mély vizekre evezek, nyelnem is kell egyet, hogy ne kerüljek annyira emocionális állapotba, jól jön, hogy felém nyújtja a gumicukrokat és így van mit a számba tömnem.  
- Jah, már csak tíz kiloval kevesebb vagy mint az átlag - vigyorodok el, de kicsit groteszk a fejemen ez a hangulat. Még pár gumicukrot eszek, mikor rájövök, hogy már csak pár szem van, úgyhogy azokat gyorsan visszapasszolom Hannahnak.
Ahogy ezzel együtt Hannahra nézek, elfog a késztetés, hogy megöleljem és hozzá bújjak, át is pozícionálom magam, de az utolsó lépés előtt mégis visszavonulót fújok és csak inkább hátra dőlök.
- Amúgy tök jó lenne, ha újra többet találkoznánk... - érezhetően megakadok, nem így akartam befejezni a mondatomat, de próbálom megválogatni a szavaimat és nem csak úgy egyben rázúdítani a kegyetlen valóságot, de elfogy az erőm, így végül pontosan ezt teszem, egy sóhajtást követően. - De kurvára vissza akarlak kapni, mert hiányzik mindaz, ami köztünk volt. - Beszívom alsó hajkamat, nem is bírok Hannahra nézni, úgyhogy jobb, ha inkább a konyha felé tekintek el. Ez szörnyen gáz helyzet, csak el akartam mondani neki, hogy mit érzek és én még mindig szeretem őt, szóval ha többet találkozunk, ezt jó ha tudja.

to reagan

be careful who you Trust. salt and sugározni Look the same

Nem véletlen vezetett ide az utam a kórházból. Több szempontból is Reagant láttam a legmegfelelőbbnek, aki segíthet rájönni a dolgok nyitjára. Nem akartam mással megosztani ezt a különös dolgot, amit egyelőre még én magam sem tudok kirakni, mellesleg nem is tudom... Tényleg ő volt az első, aki az eszembe jutott, ami nyilvánvaló, nem meglepő, és hiába próbálom elhessegetni a gondolataim közül azt a tényt, hogy még mindig visszavágyom hozzá, nem igazán sikerül.
- Oké, ez igaz, de az anyámról beszélünk. Meg a családomról. Tudod, New York legtisztességesebb házaspárja, blablabla... Mindene megvan, nem látom értelmét, miért tenné?! – kontrázok rá mégis, hiszen sehol nem látom ebben az egészben a logikát. Tényleg az utolsó ember lenne az anyám, akiből kinéznék bármi ilyesmit.
Értékelem Rea erőfeszítéseit, nagyon is, de látom én is, hogy eléggé hiábavalóak, ami mondhatni, nem nyugtat meg.
- Tehát nem létezik – vonom le a következtetést, amire már nyilván ő is rájött, épp csak nem mondja ki. Hálás vagyok neki, hogy nem hajt el élből, hiszen megtehetné, sőt, már rég meg kellett volna tennie, mert hát csak a baj van velem, nyilván attól is fáj a feje, ha meglát, a háta közepére sem kíván, túl akarna rajtam lenni, én pedig képtelen vagyok ezt tiszteletben tartani. Lassan rosszul leszek magamtól.
Ennek ellenére kérdés nélkül ölelem vissza, sőt, titokban még egy kicsit az illatát is magamba szívom, és legszívesebben nem is mozdulnék innen. Mikor azonban vázolja, hogy szerinte mit tenne az anyám, ha valóban az lenne a helyzet, amit az előbb mondtam, kissé elhúzom a szám.
- Hát, nem is tudom. Mondjuk lehet, hogy benne van, hogy mit szólnának az emberek, ha ez így történne? Anyámnak elég fontos a méltósága. – Lehetséges lenne, hogy tényleg ez áll a háttérben? Komolyan, mint egy szappanopera?! Ahh. Ez hihetetlen, komolyan. Miért ilyen bonyolult minden?
- Ez igaz. – Tényleg csak az lehet, amit ők akarnak. Az én nézeteim eléggé eltörpülnek a mi családunkban, sőt, általában meg sem kérdezik a véleményem, csak elém állnak és közlik a tényeket. Ezzel ki tudnak kergetni a világból és már nem egyszer szóvá tettem nekik, hogy néha úgy érzem, mintha abszolút nem is számítanék, de aztán mindig jön valami, ami miatt meg elhiszem, hogy mégis. Ez egy ilyen ördögi körforgás vagy mi.
Persze rögtön az jut az eszembe, hogy mégis mi köze lehetne ennek az egész históriának ahhoz, hogy Reagannel együtt voltunk? A szüleim nem tudtak erről, mindössze annyit, hogy a legjobb barátnőm, és azon kívül, hogy párszor ott aludt nálam -dehát ebben nincsen semmi-, nem igazán utalhatott semmi arra, hogy szorosabb kapcsolat is lenne köztünk. Aztán persze lehet, hogy nem lepleztük elég jól.
- Gondolod, hogy mégis lehet bármi köze hozzá? – kérdezem, mert mikor azt mondja, hogy ilyenkor már bűzlik valami, én is elgondolkodom rajta. De hát mi lenne? Azt hazudja, hogy haldoklik, hogy szakítsak Reával? Hogy járjak inkább Braddel? Áhh, ez teljesen hülyeség. Ki tenne ilyet?
Kicsit aztán másfelé terelődnek a gondolataim, egy cseppet tényleg aggódom Reagan lelkivilágáért. Ott akarok lenni neki, ha bármi gáz lenne. Mikor pedig azt mondja, hogy kicsit komplikált, már sejtem, hogy itt közel sincs minden rendben.
- Újra meg kellene tölteni élettel a kecót – bólogatok, hiszen tényleg üres minden itt most nagyon, vagyis jobban mondva talán inkább szokatlan. – Persze elhiszem, hogy egyedül is képes vagy rá, de azért többen mégiscsak jobb buli – mosolyodok el. Nekem sem ártana már külön költöznöm a szüleimtől, és nagyon szívesen jönnék ide, hiszen a lakás jó helyen van, szeretem a hangulatát, és itt van Reagan is, de sajnos az nem biztos, hogy jót tenne a kapcsolatunknak.
A másik dolog viszont nagyon elkeserít, éppen elég lehetett az egyik testvérét elveszíteni, nem értem, miért viselkedik így vele az öccse?
- Nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy segíthetnék – nyújtom felé a kezem, hogy megfoghassam az övét és hüvelykujjammal végig simítsak a kézfején. Legszívesebben felkeresném és jól fejbe kólintanám, hogy térjen már észhez és foglalkozzon a nővérével, de én ehhez valószínűleg kevés vagyok.
Elmosolyodok a megjegyzésére, de mikor visszanyújtja a gumicukrot, lepasszolom az asztalra, „jó lesz az még későbbre” alapon.
- Igen, szerintem is tök jó lenne – vágom rá lelkesen bólogatva, mert nekem is nagyon hiányzik, mikor viszont folytatja, megállok a mozdulatban. Engem is elfog a nosztalgia, szeretném most minden gondomat és bajomat eldobni és csak úgy, pár órán át nem gondolkodni. A baj csak az, hogy utána még több gond zúdulna a fejemre, ezt tudom jól.
Pár pillanat kellemetlen csend áll be kettőnk között, tényleg, csak az óra kattogása töri meg a csendet, ami ilyenkor még gázabb érzést kelt. Felsóhajtok és én is a kanapé támlájának vetem a hátam, sőt, még a fejem is hátra döntöm, úgy bámulom a plafont tovább.
- Nekem is nagyon hiányzik, de a dolgok ennél sokkal komplikáltabbak – mondom alig hallhatóan, mintha nem lennék biztos abban, hogy kimondjam-e. – Én is ugyanúgy szenvedek, nehogy azt gondold, hogy sosem gondolok... ránk – emelem fel a fejem és óvatosan pillantok rá. Kicsit tartok tőle, hogy most olyan úton indultunk el, amin nem igazán szabadott volna, de gyenge pillanataimban nem tudom véka alá rejteni, hogy még mindig szeretem, és nem csak barátként.

 

Megvonom a vállamat, hiszen nem ismerem nála jobban a szülei így egy-két megjegyzésen kívül nem tudok több észrevételt tenni neki. Ha valamit nagyon sejtenék, képes lennék a szemébe mondani, még akkor is, ha tudom, fájna neki, viszont ezúttal már én sem vagyok tele ötletekkel. Nincs közöm a szüleihez, de Hannaht talán még tudom nyugtatni, azok fényében is, hogy mik történtek velünk az elmúlt időszakban. Amiben viszont egyértelműen tudok segíteni, az az orvos személye, illetve személytelensége, merthogy az említett kórházban elvileg nem dolgozik a megadott nevű orvos.
- Úgy tűnik… - felelem enyhén félrehúzott szájjal. Nem akarom egyébként félrevezetni, mert ha meg létezik, akkor most jó nagyot kavartam, de én továbbra is azt vallom, hogy ami az interneten nem található meg, az nem is létezik. Szóval maradjuk annyiban, hogy ez egy elég nagy bukó az anyja történetében, aminem hallatán már az én gyomrom is elkezd görcsölni.
- Csak egy felvetés, amit szintén figyelembe lehet venni - mondom az ölelést követően, elvégre az anyja nagyon szereti, ha minden úgy alakul, ahogy ő azt szeretné és a család becsülete örökké sértetlen lenne. – Most így belegondolva, nem is tudom már, hogy az én szüleim tudják-e rólam, hogy leszbi vagyok… - elgondolkodok, mert ez nálam tök régi dolognak számít, már-már evidens is számomra és a környezetemnek, ellenben a szüleim már nem számítanak abba bele és nem emlékszem, hogy bármikor is említettem volna nekik. Szimplán azért nem, mert teljesen mindegy volt, tudják-e vagy sem, én itt élem New Yorkban, nem vagyok már kisgyerek sem, szóval nem igazán tudnak már szigorú ráhatással lenni a mindennapjaimra. De ha rákérdeznének, valószínűleg elmondanám nekik mintha mi sem lenne természetesebb, aztán ők meg reagálnak ahogy akarnak. Még egy gyereküket nem akarják elveszíteni.
- Lehet apa kiakadna amúgy - teszem hozzá, mert azért lefutottatok egy gyors szimulációt, hogy mégis mi történne, ha kiállnék eléjük és képükbe mondanám. - Kiakadna, elmenne inni, aztán másnap úgy folyatja az életét, mint azelőtt. Kb. ezt tudom kinézni belőle - nevetek fel, legalább nem csak az ő szüleiről pofázok, hanem már az enyéimről is. Nem tudom, ez a történet mennyire segít Hannahn, de legalább ezt is tudja. Mert egy kicsit akarom is, hogy tudja. Arról viszont fogalmam sincs, hogy miről van információjuk a szüleinek.
- Hát, talán. - Ennél határozottabb igent, vagy nemet én sem tudok mondani. - Mikor már nagyon szorossá vált a kapcsolatunk, hirtelen történt veled valami, ami miatt mégsem akarnál többet. És bár megindokoltad valamikkel, de sosem éreztem azt, hogy az igazság hangzott el. És ezt nem úgy mondom, mintha feltételezném, hogy hazudtál, hanem pusztán csak furcsa voltál. Mintha te sem tudtad volna, mit miért csinálsz és ezért fordult meg a fejemben, hogy mennyire voltál akkor befolyásolás alatt a szüleid által, akár tudat alatt is. – Tény, hogy ennél őszintébben még sosem fogalmaztam meg az érzéseimet. Igen, álmatlan éjszakáimon ez is eszembe jutott, hiszen a szakításkor, ha jól emlékszem, megemlítette a szüleit is és akkor sem értettem, hogy mi köze ehhez nekik. Bár akkor ott semmit sem értettem, csak az volt világos, hogy Hannah nem engem akar elutasítani magától, hanem a leszbiséget. Amit egyébként meg tudok érteni, csak hát, azok a fránya érzéseim iránta ne lennének még mindig olyan erősek.
Azért próbálok nem túlságosan belemászni az életébe, elvégre erre semmi jogom nincs, sosem volt, de most meg még csak egy pár sem vagyunk. Ezért is részben örülök annak, hogy a gumicukor és miegymás rám tereli a témát, még ha ezzel magamat kellemetlen helyzetben találom. De az a helyzet, hogy nagyon régóta vágyom arra, hogy tudja, mi van velem, csak nem bírtam felkeresni és a szemébe mondani az egészet. Vigyáztam, hogy ne zúdítsam rá az a halom zsáknyi érzelmet, amit szépen gyűjtögetek itt magamnak. Csakis magamnak, végtére is, nincs senki most körülöttem Indian kívül, akivel úgy megoszthatnék ilyen személyes érzéseket. Hisztit, ha úgy tetszik.
- Hát igen. Csak kicsit félek, hogy szar alakokat fogok ki, vagy stréber apácajelölteket, akikkel ugyanolyan kihalt lesz a hely, mint most – mondom félig kacagva, bár istenigazából inkább bőgnék. - Azon is gondolkodtam, hogy örökbe fogadhatnék egy kutyát. Vagy kettőt. Mindkettőre jutna egy teljes szoba, csak az a gáz, hogy nekem kellene őket eltartanom, én meg jobban szeretem, ha engem tartanak el.  – Ez is poén, amolyan fél-poén. Azért némi lakbért levehetnének a vállamról.
- Nem várok ebben segítséget, mert tulajdonképpen csak mi ketten tudjuk rendbe hozni a kapcsolatunkat – felelek Hannah reakciójára az öcsémet illetően és bár egyértelműen Redről beszélek, azért ez a mondat megállna a helyét kettőnk viszonyában is.
Miután Hannahnak átpasszolom a gumicukrot és ő azzal, hogy az asztalra helyezi diszkréten és némán megjegyzi, hogy továbbra is szeretne tíz kilóval kevesebb lenni, mint az átlag. Imádom a testét, azt, hogy ilyen vékony, noha néha azért aggódtam már érte emiatt. Persze a gumicukor az nagyon egészségtelen, ezért ennyire kurva finom!
Látom rajta az érzelemhullámvasutat, amit két mondatommal váltok ki belőle. Egyfelől tényleg nagyon szívesen találkoznék vele, viszont nem hazudtam egyik alkalommal sem, mikor azt mondtam, hogy én még nem tudok rá csak barátként tekinteni és fáj is ilyen módon találkoznom vele. Ezen úgy tűnik, hogy nem tudok változtatni. Nem akartam viszont megbántani, arcán végignézek a kegyetlenül kínzó csend közben legszívesebben visszaszívnám az előbbieket.
Már mondta, hogy komplikált, ebből kiindulva pedig azt sejtem, hogy nem fogok újat hallani, sőt, nyilvánvalónak érzem, hogy mindkettőnknek egyre kellemetlenebb, hogy újra és újra bepróbálkozok nála, hiszen bárhogy nézzük, ezúttal is ezt tettem. Kétségtelenül nincs még egy ember a földön, akiért valaha is ennyit küzdöttem volna. Nem is értem, miért nem tudom már végre feladni.
Nyelek egyet, ezúttal nem török meg annyira, hanem enyhén megdöntöm fejemet és érdeklődő tekintettel nézek szemeibe.
- És, ha nem gáz ilyet kérdeznem… mi miatt szenvedsz? És miért hagyod magad szenvedni? Ez miért jó és miért éri meg neked? – Ez igazából mind egy kérdés, csak nem tudom, hogyan fogalmazzam meg normálisan. Ahogy nem értem az anyját, úgy őt sem, de talán, ha erre most választ ad, végleg el fogom tudni engedni. Ez az a szegmens, amit sosem tudtam megfejteni azokon a sötét álmatlan éjszakákon.