Azt mondják, hogy a család nagyon meghatározó az ember személyiségének fejlődésében. Sosem szabad elfelejteni, hogy honnan jöttél, és ha akarnád, talán akkor sem tudnál szabadulni tőle. Ez azokban az esetekben persze nem rossz dolog, ha olyan közegben nevelkedtél, mint amilyenben én, azokat meg csak sajnálni tudom, akik előtt intő példa a származásuk. Tudom én, hogy az embert nem a családja határozza meg, és hogy ez a szó nem feltétlenül a vérrokonokat takarja, de az én esetemben ennél nem is lehetne másképp.
Szinte tökéletes gyerekkort tudhatok magam mögött, csupa jó és követendő példával előttem. Ugyan a heves vérmérsékletem, és az igazi ír temperamentumot nem tudom letagadni, de nem is szeretném. Nálunk egy családi ebéd – amiből aztán van jó sok vasárnaponként – mindig vidám és hangos. Tele nevetéssel, vitákkal, ugratásokkal. Mindenki egymás szavába vág, túl akar tenni a másikon, és attól sem retten vissza, ha ennek érdekében lódítania kell valamennyit. Mind különbözőek vagyunk, ugyanakkor mégis teljesen egyformák. Le sem tagadhatnánk, hogy egy vérből valók vagyunk, én pedig ezt világéletemben büszkén vállaltam.
Noha jellemző rám a spontaneitás, és a szétszórtság, azzal próbálom kompenzálni, hogy nem akadok fenn azokon a dolgokon, amik nem sikerülnek egyből. Nem stresszelem túl magam, inkább legyintek egyet és könnyedén túllépek. Azt persze nem mondanám, hogy lehetetlen a lelkembe gázolni, de inkább támadok, semmint meghúzom magam. Az egyáltalán nem én lennék. Egyébként is, ennyi testvér mellett – szám szerint négy – már megtanultam, hogyan szerezzek érvényt az igazamnak.
Néha kissé úgy tűnhet, hogy felelőtlen, és túlontúl laza vagyok, de ez csak az érem egyik oldala. Az a bizonyos másik oldal képes arra is, hogy minden apróságot megjegyezzen, hamar összerakja a mozaikdarabokat, és minden körülmények között megbízható, akire lehet számítani. A pontosság ugyan nem tartozik az erényeim közé, de hazudni nem szokásom, és a hibáimat is töredelmesen be szoktam vallani. Nagyon töredelmesen…
Valószínűleg ostobaság, talán a mai világban naivitásra is vall, de még mindig hiszek a szerelemben. Az egy másik dolog, hogy egyelőre még nem találtam meg azt a bizonyos nagy Ő-t, de ez nem tántorított el soha attól, hogy keressem. Valahol biztosan létezik számomra is a herceg, még ha nem is fehér lovon érkezik, hanem mondjuk egy fehér biciklin. Azzal is kiegyeznék. Egyébként nem vagyok csélcsap, bár nem zárkózom el az ismerkedéstől. Talán túlontúl nyitott vagyok erre a világra, de mivel úgy neveltek, hogy mindenkit olyannak fogadjak el, amilyen, ezért meg sem fordul a fejemben, hogy mások ítélkezzenek.
Időnként hajlamos vagyok ostobaságokat, meggondolatlanságokat művelni, amivel talán egyszer veszélybe fogom sodorni magam, de nem szeretem az unalmat. Mindig igyekszem lekötni magam, programot szervezni, és új dolgokat kipróbálni. A családom sűrűn jár templomba, így ez a program a vasárnapi ebédeken kívül állandó. Én azonban szívesen járok a menhelyre önkénteskedni, vagy télen ételt osztani a szegényeknek. Nem gondolnám, hogy ezzel megváltom a világot, de ha egy kicsi jót is tehetek, akkor megteszem. Talán ezért adok a hajléktalanoknak is automatikusan pár centet, mikor az aluljáróknál elmegyek mellettük. Ki tudja, lehet egyszer valamelyikük még megmenti az életem, ha a magas sarkakon egyensúlyozva megbotlok a lépcsőn a metróhoz menet.
A nagy pörgősségem ellenére azonban vannak csendesebb pillanataim is, amikor szívesebben merülök el egy jó krimiben, vagy valami szirupos romantikus regényben, minthogy kimozduljak a lakásom rejtekéből. Imádok illatos gyertyákat gyújtani hozzá, megszállottja vagyok a karácsonynak, és mindennek, ami az ünneppel kapcsolatos, illetve újabban szívesen kísérletezek a konyhában. Igazi csapongó művészlélek vagyok, aki vagy nyugodt, akár egy hegyi tó, vagy olyan háborgó és kiszámíthatatlan, akár a tenger.



A Brooklyn-i házról már messziről lerítt, hogy melyik nemzet gyermekei lakják, hiszen a Szent Patrik-napi dekorációból nem volt nehéz kitalálni. Mindenféle lóherék zöldelltek a verandán, és mókás koboldok figyeltek az ablakokból a közeledő vendégekre. Egy pillanatra megtorpantam, és magamba szívtam a kora tavaszi friss levegőt. Csodás vasárnapnak néztünk elébe, de ez sosem volt másképp, amikor összegyűlt az egész család.
Be sem kellett nyitnom az ajtón ahhoz, hogy tudjam, nagyjából már mindenki megérkezett a szülői házba, ugyanis akkora hangzavar szűrődött ki, hogy egy méretes olasz család is megirigyelt volna bennünket. Nos, igen, az O’Connell klán, ha összegyűlt, az sosem visszafogott esemény volt. Varázslatos, meghökkentő, a legtöbb embernek bizonyára túl sok lenne, én viszont ebben a bájos zűrzavarban éreztem magam mindig a legjobban.
- Hahó, megjöttem! – kiáltottam el magam, miután benyitottam. Egyből megcsapott az ebéd illata a konyha irányából, és az a kellemes melegség, ami egy házat igazi otthonná tett. Észre sem vettem, hogy kint még ennyire hűvös van, csak amikor jóleső érzéssel töltött el a fűtés hője. Erről árulkodott egyébként a tükörképem is, melyen az arcom enyhén kipirosodott. Éppen a képmásomtól elfordulva szabadultam meg a sáltól, amikor először a kutya rohamozott meg, majd a fiatalabb bátyám nyomott cuppanós puszit az arcomra üdvözlésképpen.
- Éppen ideje volt, hogy megjöttél! Már csak rád vártunk, ráadásul Bria mindjárt megfojtja Colint. Kár lett volna, ha lemaradsz róla! – vigyorgott csúfondárosan. – Hm, te híztál? – dőlt kissé hátrébb, mint aki jobban meg akar magának nézni valamit.
- Jaj, Shane… - bokszoltam bele játékos figyelmeztetéssel a vállába. – Ne legyél ilyen kárörvendő, és nem, egyáltalán nem híztam! – szegtem fel az államat dacosan. – Csupán arról van szó, hogy túl sok réteg ruha van rajtam. Ha lettél volna olyan figyelmes, hogy felveszed a kedvenc húgodat, akkor nem kellett volna metróval jönnöm. – dorgáltam meg kicsit, de végül beadva a derekam, hagytam, hogy a csípőmet átkarolva a nappali felé kormányozzon.
- Szia, apa! – a széles vállú, jó kiállású fickó éppen a kandallóban lévő parazsat piszkálta, amikor megszólítottam. Nos, igen, Duncan O’Connell még mindig úgy nézett ki, mint valami ír harcos. Én legalábbis annak láttam már kislány korom óta, és volt egy olyan érzésem, hogy ez soha nem is lesz másképp.
- Szervusz, Tündérem! – egyenesedett fel a hangom hallatán, széles mosollyal fordulva felém. – Az ember azt hinné, hogy a családi összejövetelek feltöltik az embert, de… - vidáman megrázta a fejét, aztán két öles lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, hogy erős karjaiba zárjon pár pillanat erejéig.
- Valld be, hogy igazából imádod, mikor ekkora a ricsaj! – bökdöstem meg a mellkasát nevetve.
- Persze, hogy imádja! Egy szavát se hidd el, imád lódítani és panaszkodni. – anya tettetett felháborodással bámult be a konyhát és nappalit elválasztó boltívből, éppen nagyban kavargatott valamit egy tálban.
- Tudom! – bólogattam komolyan, aztán levetettem magam a legközelebbi fotelbe, megörülve annak, hogy nem kell a kanapén osztoznom senki mással. – Hol vannak a többiek? – utaltam a három hiányzó testvéremre.
- Nos, Molly még a szobájában fejezi be a leckéjét. Brianna hívott magával egy vendéget, akit láthatóan Colin bátyád is ismer, ugyanis mióta megérkeztek, azóta ezzel cikizi a nővéredet. Borzasztó… - azzal anya vissza is vonult a saját felségterületére. – Negyedóra múlva mindenkit az asztal körül akarok látni! – szólt még vissza erélyesen, mire Shane és én vigyorogva néztünk össze.
- Szóval Bria hoz valami fiút? – vonogattam a szemöldököm sokatmondóan.
- Úgy hallom gyorsan terjednek a hírek… - a nővérem hangja úgy csattant mögöttem, mint valami ostor. Látszott, hogy nagyon fel van paprikázva, mert legalább olyan vörös volt az arca, mint a haja.
- Csak nem szégyelled, hogy elhívtad Patrick Morrisont? – a hangos lábdübögést követően, ami a lépcső felől szűrődött be, kisvártatva megjelent Colin is.
- Hagyd már abba, Colin! Annyira gyerekes vagy! – a nővérembe legalább akkora határozottság és dac szorult, mint belém. Kiváltképp akkor, ha úgy érezte, hogy sértegetik és cukkolják. Colin profi volt abban, hogyan bosszantson fel bennünket. Engem is beleértve, de szerencsére úgy tűnt, hogy mára megúsztam a céltábla szerepét.
- Na ne! Ez az a Patrick Morrison? – fordultam hátra tátott szájjal, nagyra nyílt csodálkozó szemekkel.
- Nehogy te is belekezdj! – szűkültek össze a szemei, ahogy rám nézett. Pontosan akkor, amikor felhangzott a csengő. – Jézusom! Viselkedjetek, oké?! – jelentőségteljesen körül hordozta a tekintetét mindnyájunkon, mielőtt eltűnt volna az előszobában, hogy beengedje a vendégét.
- Miről maradtam le? – a húgom jelent meg a nappaliban, valamiféle süteményt majszolva. Biztosra vettem, hogy a konyhából lopta le a tálcáról a hűlő desszertet.
- Csak a szokásosról… - vigyorogtam, de nem voltam hajlandó felállni a remek helyemről, nehogy valaki más elfoglalja ekkora tömegben. Ez a veszély igenis reális volt.
- Emberek, bemutatom Patricket! – szólalt meg ünnepélyesen Brianna, és olyan pillantást vetett ránk, hogy mind értsük, ideje moderálni magunkat.
- Helló, Patrick! – nyújtottam felé a kezem barátságosan.
- Remek! Akkor mindenki itt van! – anya újra bedugta a fejét. – Üdvözöllek, Patrick! Üljetek asztalhoz! – kezdett el beterelni mindenkit az étkezőbe, ahol természetesen már meg volt terítve. – Óvatosan szedjetek a ragulevesből, mert még meleg! – mindenki a megszokott helyére ült le, én Molly és Colin közé. – Nos, meséljetek! Kivel mi a helyzet… Nessa? – éppen a levest szedtem a tányérra, elég váratlanul ért a kérdés. Általában nem velem kezdődött a beszámolás sora.
- Nagy hírem van! – húztam ki magam ültömben. – Elnyertem a Beranger-ösztöndíjat a New York-i irodába. Tudjátok, azt, amit pár éve Bria is Sacramentoba… - tettem hozzá magyarázatképpen, ha nem tudnák egyből hová tenni. – Hétfőn kezdtem, és remekül sikerült is a bemutatkozásom a főnöknél. Ugyanis mellette fogok dolgozni egy évig. – jelentettem be, mire apa egyből a szavamba is vágott.
- Ez nagyszerű! Igazán büszke vagyok rád! – nyúlt felém, hogy egy pillanatra megszorítsa a kezemet.
- Akkor is, ha azt mondom, hogy szó szerint sikerült hasra esnem az első pillanatban előtte? – már előre tudtam, hogy hatalmas nevetést fog kiváltani belőlük a sztorim, nem is kellett csalódnom. Azért láttam, hogy Molly és Shane próbálta egy kósza pillanatig visszatartani a nevetést, de szinte egyből belőlük is kirobbant.
- Nem is te lennél… - rázta az anyám a fejét, de az azért megnyugtatott, hogy inkább csak velem nevetnek, és nem rajtam. A végére természetesen már az én arcomon is széles mosoly ült.
- Molly? – a legfiatalabb O’Connell szerencsére hamar át is vette tőlem a szót, én pedig inkább belemerültem a gőzölgő leves ízébe.