Nincs kifejezetten céges előírás arra, hogy mikor és hogy dolgozzam le a heti előírt óraszámaimat, egyetlen alkalommal kell bent maradnom valamelyik boltomban zárásra, de azt hiszem, hogy eléggé vállalható és ennyi áldozatot még hozhatok a jó ügy érdekében. Mára viszont szabadságot vettem ki amiatt, hogy az elintézendő ügyemet még csak véletlenül se zavarják meg telefonhívások, üzenetek fentről és lentről. Mert hogy vannak és pont emiatt teszem be minden esetben az earpodot, ami miatt nem egyszer néztek már hülyének, mert szerintük magamban beszélek.
- Van még kávéd? Szerintem szükségem lesz rá - April nyújtózik nagyot a kanapémon, a mozdulattól a hasa is kikandikál a felhúzódó trikó alól. Nem az enyém van rajta, akkor takarásban maradna a lány. Nem egészen öt órával ezelőtt még mindketten ébren voltunk, de ahogy szokott lenni, a filmezés igazán fárasztó volt számára, és mielőtt még véget ért volna az új Witcher évad első része, már a horkolására húztam el a számat nekem nem tetszően, de voltam olyan jófej, hogy betakarjam őt éjszakára egy takaróval.
- Hagyj belőle még, eggyel nem érem be - válaszolok bólintva, miközben végignézem azt, ahogy macskaként megindul a konyhám felé. Egészen otthonosan mozog már benne, tetszik neki a kényelem, a hatalmas bútorok, amik vendégcsalogatóak és nem feltétlenül olcsók.
- Ne bámuld a seggem! - rivall rám, mintha tennék ilyet. Elfordulok inkább, még végigböngészem a sportrovatot az újságban, de már tudom is, hogy a tábla alapján kire fogok legközelebb fogadni. Mindig van nyertes szelvényem, a bukásokról most itt és most inkább ne beszéljünk. - Mikorra mész lakást nézni? - érdeklődik, a hangja a távolság miatt olyan, mintha tengeralattjáróból beszélne. Nem érdekel igazán, meg amúgy is elég hangos tud lenni April, hallottam már párszor.
- Még van egy órám - közlöm vele nyugodtan, mint amikor Mackel múltkor megnéztük a bérsávos fizetésemeléses tervezetünket. Akkor, ott leginkább ráborítottam volna az asztalt, mert tudtam, hogy milyen cunamit fogunk azzal elindítani, de ki vagyok én a cég életében, hogy közbeavatkozzam?
- Arra, hogy elkészülj? - érdeklődik April, a csészényi kávéval lavírozva vissza a nappaliba. A másikban ott lifegett az a hatalmas croissant, amivel még tegnap lepte meg magát ma reggelre.
- Hogy odaérjek - kelek fel, de nem kezdek bele az öltözésbe. A köntösöm is olyan fekete, mint amilyen lesz az a ruha, amit felöltök magamra, amikor a nő elé állok. Pontosan tudom, kivel van találkozóm. Nem csak a vállalatról írt véleményeket olvastam el, hanem a nőnek is utánanéztem, a fellelhető információmorzsákat mind összegyűjtöttem. Nem voltak cenzúrázva a negatív vélemények sem, ami jó pont volt. Az már kevésbé, hogy a pocskondiázó véleményre érdemben nem lehetett reagálni és az ingatlaniroda ezt fel is ismerte. Még egy jó pont nekik. Fél óra alatt átérek a megbeszélt címre, és ha pontos akarok lenni, akkor nem egészen negyed óra múlva el kell indulnom, ha el is akarok késni, akkor is fél tíz előtt három perccel a nő kezét megfogva bemutatkozzak. Mindent elterveztem. Már csak a vis major esetek húzhatják át a számításaim. Egyikük ezek közül April, úgyhogy ideje őt kiraknom innen egészen estig, amikor meg nem jelenik az ajtómban a kedvenc pizzámmal a kedvenc helyemről. Mindig is tudta, mi a gyengém. - És mielőtt belekezdesz, nem foglak magammal vinni, mert akkor nem csak a lakás nem lesz az enyém, de még a híd alá se költözhetek - eresztek meg felé egy sajnálkozónak koránt sem nevezhető mosolyt. Van még egy hónapom költözni, addig lakást kell vennem. És pont. Egyik bátyámhoz se cuccolnék be szívesen, anyám és apám pedig a két kezét is összetenné, ha a kicsikéjük megint velük lakna. Örökre. Felfordul a gyomrom.
- Seggfej! - durcás a hang, de hogy érdekel-e? Nagyon jól tudod, hogy nem. April az unokahúgom, aki úgy döntött, hogy az egyetemi szünidőben az én hajlékomat használja otthonaként. Egy kicsit idegesít, hogy a haját képtelen kivenni a lefolyóból. Hogy a fogkrémet nem öblíti le a mosdókagylóból és hogy a használt ruháit nem képes a jó helyre bedobni én meg esténként azon rimánkodok magamban, mint egy vén, megkeseredett macskás nő, hogy csak nehogy hozzáérjek a bugyogóihoz ott, ahol nem kéne. Felnőtt nő, de inkább látnám még mindig a kishordó gyerektestével, amilyen volt tizenöt éve.

Kellett pár hét, hogy megtaláljam az igazit. Megnéztem az oldalakon fennlévő hirdetéseket és kép alapján kettő potenciális jelöltem volt, az egyikük az Alpha Properties által volt meghirdetve. A sok körös kérdéseimet követően a telefonos kishölgy feszengve próbálta menteni a menthetőt három nappal ezelőtt, a könyörgő él a hangjában pedig egy új, nyugodt hanghordozású nőt vonzott be a telefon túloldalán, de tudtam milyen a kezdők élete, a düh nem lobbant lángra bennem akkor.
Most itt állok Manhattan utcáján. A fekete zakóm alól kikandikál a fekete garbónyakú felsőm, a fekete nadrágom se színesebb a többi holmimnál. Nem azért hordom, mert slankít, nem is azért, mert bárkit is gyászolnék, egyszerűen csak a sötét színeket preferálom. Nem azért nincs rajtam kabát, mert ne fagynék oda a járdára a nívós épület előtt, hanem mert fél pernyi sétára sikerült leparkolnom az autót. A felém érkező, tűsarkú koppanásai mindannyiszor vonzanak, mégsem lépek a nő elé váratlan úriemberségből, megvárom, hogy ő érkezzen elém. A gyér napsütésben feketének tűnik a haja, a hivatalosnak tűnő, már-már céges előírásnak ható mosolyán átlátok. Mi is ezt tanítjuk, így eladhatóbb minden, ha kedvesnek tűnünk.
- Üdv, Miss al-Nassif - köszöntöm őt, és bár tudom, neki illene a kezét nyújtania az illem szerint, megint csak, nem érdekel. Az én kezem kúszik kettőnk közé a levegőben. - Logan Callahan vagyok, velem beszélt párszor telefonon és aztán pedig tegnap e-mailben is. Hogy van? - érdeklődöm. Csak nem sürgethetem meg, hogy ideje lenne megnéznünk a teljesen berendezett lakást, a hálót és hogy kényelmesek-e a matracok. Nem időzik a tekintetem rajta többet, mint kellene. Lakást akarok vásárolni, nem nőt.
- Azt mondta, hogy van portaszolgálat is az épületben. Ha jól láttam, parkolóház is tartozik hozzá, igaz? - kérdezek még egyet.

Rajah & Logan

Idid my own business.

Albert öblös hangja tölti be az irodám falait. Hallani belőle, hogy mennyire nem elégedett és sürgeti az azonnali eredményeket.
- Megértem, hogy az ingatlanpiac most egy kicsit, hogy is mondjam, de stagnál. – fognék bele a bevezetőmnek, de még azt sem hagyja, hogy végigmondjam.
- Nem érdekel Rajah, hogy mennyire ingadozik a piac. Ismersz már jól. Attól még nem fogom jól lakatni az alkalmazottjaimat, mert éppen az egekben van egy új lakás ára. Mindig megtaláltad a piaci rést, és ebbe a negyedévben ugyanezt várom el tőled, különben lőttek a bónusznak. – kezdek vörössé válni, de Albert mégiscsak a tulajdonos és nem beszélhetek vele úgy, mint egy beosztottammal. Tőle függ a keresetem, hiába vennének a két szememért egy új ingatlant, ha utána túladnának rajta.
- Rendben, igyekezni fogok összeállítani egy új markentingtervet és a pénteki meetingen kitérek arra is, hogyan fogjunk elérni az általad várt bevételt. – dörzsölöm meg a homlokomat a gurulós székemben hátradőlve és mosolyt erőltetve a szép pofikámra.
- Reméltem is, hogy ezt fogod mondani…még egy szóra. A jövő héten lesz a Preybiterian kórház adománygyűjtő estje. Gerald nem bír magával, és a véremet szívja a megjelenésed miatt. Mindenképpen félretetettem neked egy jegyet, de ha szükséged van még egyre, akkor jelezd, ha nem…tudod, hogy érted fog menni. – Geraldot két éve ismertem meg az egyik céges vacsorán, amikor Albert új befektetők után nézett. Már az első alkalommal kifejezte az érdeklődését az irányomba, de egyetlen meghívására sem mondtam igent. Rühelltem, ha ennyire hajtanak rám, de azért az egómnak és a hiúságomnak kedvezett, hogy töretlenül érdeklődik irántam.
- Nagyon hízelgő Albert, hogy a drága barátod még mindig hisz abban, hogy fel tud csípni. Mikor unja már meg? A múlt hónapban nem egy modellel jelent meg a Befektetők bálján? – elevenítem fel a legutóbbi emlékemet róla. Még emlékszem a szőke hajú, gazella típusú lánykára, aki alig töltötte be a huszonkettőt.
- Az a kapcsolat már nincs sehol. Ha végre hajlandó lennél beadni a derekadat, akkor nem nézelődne más háza táján. Rajah pasik százai hevernek a lábaid előtt…mikor fogják már bekötni a fejedet? – őszes szakálla alatt egy csintalan mosolyt vélek felfedezni.
- Amikor beadod a válókeresetet. Mióta is éltek külön már Virginiával? Édesem…a látszatházasság sem nyerő manapság. – vetem át az egyik lábamat a másikon és így kivillan a fekete combfixem is.
- Rengetegbe kerül egy válóper, és ameddig a közös vagyont költi, nyugodt vagyok. Kinőttem már a gyerekes kalandokból. Mindenki ott keresi a boldogságát, ahol tudja.  – vonja meg a vállát, én pedig megigazítom a fülemben lévő headsetet.
- Igaz, nem mindenki olyan szerencsés a válása kapcsán, mint én. Üdvözöl Wallid, de most mennem kell, mert Peter segge be van sózva. – pillantok át az üveges ajtóm irányába.
- Mikor fogod előléptetni? – kérdez rá az öreg játékos, de csak fejrázást kap válaszért cserébe.
- Nem most…mennem kell. Vigyázz a koleszterinedre. – nyomom ki a skypehívást és mutatom az asszisztensemnek, hogy fáradjon be.
- Mit szeretnél Peter? – a hajamból próbálom kiszedni a fülhallgatómat is, mikor a kis naptárral meg jegyzetekkel dobálja meg az asztalomat. Szerettem, ha lényegre törő postokat hagy nekem, de ezt még gyakorolnia kellett. Precíz volt, de körülményes és nem mindig sikerült jól rangsorolnia a teendőit.
- Egy óra múlva találkozód van. – nem mintha erre emlékeztetnie kellett volna. Amber új volt nálunk és a kedves érdeklődő majdnem megette reggelire, mire át tudtam venni a telefont, és menteni a menthetőt. Át kellett gondolnom, hogy meg akarom-e tartani a lányt, de úgy voltam vele, hogy mindenkinek jár egy második esély. A keretem szűkre szabták erre a három hónapra, így nem baltázhattunk el egy lehetséges vevőt.
- Tudom, Peter. Délben találkozóm van Henriettel. Kérlek az egyik tetőteraszos étterembe foglalj helyet. Nem szereti a nyüzsgést, ügyelj rá, hogy az étlapon legyen kagyló is. Valami új diétán van…régi ügyfél, nem akarjuk elveszíteni. – kissé türelmetlen szájhúzással adom a tudtára, hogy most már ideje kimennie, mert még át kell öltöznöm, de nem veszi a lapot.
- Mi lesz a fizetésemeléssel Rajah? – kérdez rá, de erről most cseppet sincs kedvem csevegni.
- Majd beszélünk róla a héten. Sipirc a dolgodra. – terelem ki az irodából és a vállfával együtt megyek át a mosdómba.


A bordó színű ruhám mindig nyerő. Oldalt kissé felskiccelt, a combfixem ízlésesen bukkan elő, ha a helyzet úgy kívánja. Eleinte nem sokat adtam a megjelenésre, aztán rá kellett jönnöm, hogy nagy arányban ez adja a siker kulcsát. A leendő vevők ötvenöt százaléka az ingatlanos kinézete alapján dönt. Mekkora ostobaság…mondtam volna régebben, de mára be kellett ismernem, hogy ezek a közvélemény kutatások nagyban elősegítették a munkám gyarapodását és sikerességét. A férfi öltözéke nívós, a fekete még jól is áll neki, amint észreveszem az út másik oldalán. Nem éppenséggel siető alkat, megvárja, hogy elé érjek, és egy kis időt hagyjak arra, hogy röviden végigmérjen. Aranyom nem most kezdtem a szakmát. Tőlem le is vetkőztethetsz a szemeddel, a lényeg, hogy megvedd a lakást. Szolid, de megnyerő mosollyal állok meg tőle pár centiméterre, amikor a keze a magasba lendül. Kissé megemelkedik a szemöldököm, de csak egy jól ismerő tudja, hogy nem szeretem, ha a férfiak nem adnak az illemre.
- Üdv Mr. Callahan. Köszönöm jól a hideg idő ellenére. Ivott már kávét? – vetem fel a kérdést, miután megszorítom a kezét és az épület felé indulok meg, de a testtartásommal jelzem, hogy bevárom.
- Igen, huszonnégy órás portaszolgálat, saját parkolóház és edzőterem. Nem tudom, szeret sportolni? – függesztem rá a barna íriszeimet. A testi adottságaiból nem tudom felmérni, hogy mennyire függő a terem kapcsán, de inkább folytatom. – A tetőn egy úszómedence…és van szauna is. – fejezem be elérve a forgóajtót és belépve rajta azonnal a portaszolgálat előtt állunk meg.
- Ruben az 52-es lakás előkészítve az igényeimnek megfelelően? – odasétálok a pulthoz és elveszem a mágneskártyát, majd a lift felé araszolok a férfit fürkészve.
- Remélem nincs baja a magassággal, mert a tizenharmadik emeletre megyünk. – tájékoztatva nyomok rá a gombra és a csilingelő szóra ki is nyílik a felvonó ajtaja. Elsőként lépek be a tükörrel ellátott négyzet alapú térbe és kattintok rá a tizenhármas jelzésű gombra, ha a másik fél is csatlakozott. A gyomrom liftezve remeg meg, amint megemelkedünk, de valahol félúton meg is akadunk. – Öhm..egy pillanat. – a táskámat a vállamra igazítom és a kijelzőt fürkészem az utasításokat kémlelve. – Biztos csak megakadt. – biztosítom egy negédes mosollyal és már kezdem én is elveszíteni picit a türelmemet.

Mindig az első benyomás a legfontosabb a másikról, a látvány. Persze, megértem, amikor a nők az igazira vágynak és várnak, a szőke hercegre fehér lovon, akinek egy cseszett nagy vityillója van a fehér kerítés mögött és legalább hat porontyra vágyik titokban. Erős, magabiztos, de gyengéd is, a tenyerén hordozza a nőt. Na, mindezt elfelejthetjük a munka világában. Felőlem bármekkora anyai ösztönökkel is rendelkezhet az aktuális munkavállaló, ha fingja nincs róla, mennyi  kettő meg kettő és ha háromszor mondok el valamit, akkor sem képes felfogni. Igen, ágybetéteknek az ilyenek jók, de arra már nem, hogy a reggel ott érjen mellettük az ágyban. Tulajdonképpen anélkül nézem az efféléket kurvának, hogy egyrészt kimondanám és derogálóan nyilatkoznék róluk, másrészt meg minek pazaroljam rájuk a drága időmet? Mert az én időm tényleg drága, Mack szívja is a fogát miattam, mert ameddig a többiek arról visítanak, hogy kellene pénz, egyre nehezebb ugyanazt a színvonalat biztosítaniuk maguknak, én addig a pénzem után megyek és Mack seggébe feltolom a bicskanyitogató kérdéseimet is. Hogy érdekel-e, mennyire idegesítem fel ezzel és mennyire válik kényelmetlenné a helyzet számára? Tudod, hogy nem izgat. Kurvára leszarom.
A piros és annak árnyalatai nőkön (bordó, burgundi, meggy, és a "kurvapiros" ) magabiztosságot sugallnak, nőiességet, szexualitást, tisztában vagyok ezzel. A siker színét jelzi számomra, a nő mosolya pedig egyértelmű értéket képvisel; azt akarja, hogy vegyek, én meg nélküle is venni akarok. Függetlenül attól, hogy ő adja-e nekem oda a lakást, a potenciális vevő jelen helyzetben nem létezik. Én vevő vagyok. Olyan bankszámlával, ami megengedheti ezt a Manhattan-béli lakást magának. Hogy ki adja nekem oda, nem igazán izgat, csak a jatt miatt. Tudom, hogy kap részesedést, de néha sikerül nagylelkűnek lennem. Ha kedvesek velem, tőlem is azt kapják viszonzásul. Látom az arckifejezését, a reakcióját, amint meglepem a kezdeményezéssel, de beleuntam már a felesleges tiszteletkörökbe elég régen.
- Szokásom kávézni, igen - reflexszerű válasz, és mielőtt még eljátszanám a hős lovagot, előreengedem a nőt, képes kinyitni magának az ajtót, ebben biztos vagyok, de a forgóajtó megkönnyíti mindenki dolgát. A kérdésemre adott válaszára bólintok. Nem mintha a biztonság hiányától tartanék Manhattan ezen részében, de mindig jobb egy portás jelenléte, a kameráké, mert így legalább mindig tudják, hogy ki hova tart épületen belül. Szórakozottan elmosolyodom a nő felsorolására.
- Néha meglátogatok egy-egy edzőtermet. De ma már ennek kellene a normálisnak lennie, nem igaz? Elvárás a társadalomtól - jegyzem meg hirtelen, annak ellenére is, hogy az eddig látogatott teremtől nem fogom megvonni a tagságom, majd kihasználom az itteni adottságokat - már a medence és a szauna tekintetében. Nem nyomorgok be mellé a két ajtó közé, megvárom, hogy felszabaduljon egy újabb harmad, s azon át is követem őt. Hagyom, hadd rendezze a dolgát a portással, a férfit csak egy biccentéssel üdvözlöm. Ahogy a nő megindul a liftek felé, nem vagyok rest követni őt, de az a kis odaszúrás a részéről szórakoztat. Már a másodikat skiccelem fel a neve mellé.
- Szeret mindenkit egy kicsit kóstolgatni? Megkockáztatom, imádja az egészséges vitákat, ahol felhozhatja a logikus pro- és kontra érveit is, Miss al-Nassif - míg a lift nem érkezik meg, a szemeim a nő arcélét járják be, remélve, hogy választ is kapok a felvetésemre. Ha fosnék a magasságtól, nem ezt a lakást akarnám megvenni, hanem a híd alatti helyet pécézném ki és sátorban laknék. A Hudson-mentén mosnék és a kukákból halásznám ki az ételmaradékot. Kis túlzással persze. Benyomulok mellette a liftbe, ahogy nyílik az ajtó, és a zizegő énje mellett az én nyugalmam elég nagy kontrasztot alkot. Hátammal támaszkodom neki a tükörnek mögöttem, a kezeimet zsebre dugva nyugtatom. Nem terveztem, hogy beavatom életem minden egyes változásába, mert nem pszichológust játszani jöttem ide, hanem lakást vásárolni. Épp lehunynám a szemeimet arra a maradék hét emeletre, amikor a lift nagyon zökkenve panaszos hangot hallatva akad meg. A megjegyzéseire felsóhajtva nézem meg a haját, a testének vonalát, azt a táskaigazgatást, amivel jelzi, nem éppen nyugodt alkat, aki esetleg szeretne lazulni is.
- Előfordul a lifteknél, hogy egyszer-egyszer elromlanak, megakadnak. Remélem hozott hatnapi hideg élelmet, ha esetleg beragadnánk ide addig - kontrázok rá. - Majd elfordulok, ha pisilnie kellene, Miss al-Nassif - toldom meg a szavaimat ezzel a megjegyzéssel, amivel remélem, még inkább kiakasztom őt. - Esetleg próbálja meg megnyomni azt a vészhívó gombot - adok neki tanácsot. - Nem volt áramkimaradás. Vagy talán fél a sötéttől? - érdeklődöm tőle, de meghagyom neki, hogy ő izegjen és ficegjen kedvére, ha már szereti a kezében tartani a dolgokat. Ránézésre ilyen volt, mindig tervező típus. Vele ellentétben nekem nem volt sürgető és halaszthatatlan programom, mint mondtam, szabadnapot vettem ki, a napomat arra áldoztam, hogy nyélbe üssek egy üzletet és aláírjak egy papírt. Az sem befolyásolna, ha beragadok ideig-óráig egy teljesen idegen nővel a liftbe. Lakva ismerszik meg az ember, na de nem összesen két négyzetméteren pár órán keresztül, nem igaz? Ha enged nekem és belátja, hogy elég lesz a vészhívó gombot megnyomni a pánikolás helyett, akkor Ruben hangja zongorázik be a köztünk beálló csendbe.
- Áh, üdv! Miben tudok segíteni? - érdeklődik kedélyesen. - Ha jól látom, megakadtak odafenn. Jól vannak? - keresztezve a lábaimat még mindig nem mozdulok el a tükör mellől. Én megvagyok, de hogy a nő milyen hangulatban van, azt nem tudhatom.
- Persze, príma minden! - jelzem felé, mert én tényleg jól vagyok. - Csak szívunk egy kis magaslati levegőt a zárt térben - irónia? Hol?

Rajah & Logan

Idid my own business.

Amber ballépésnek hála voltam jelen ezen a találkozón. A tervem az lett volna, hogy bedobom a mélyvízbe és át is adom neki a lehetőséget, de túl sok elvárással és a jutalékhoz való ragaszkodás végett kénytelen voltam lecserélni az egyik gyakornokomat a saját személyemre. Irodavezetőként nem lett volna muszáj terepen mozognom, de a piac kezdett visszaesni, nekem meg bevételt illett produkálnom. A ma reggeli meeting is azt erősítette, hogy megvan kötve a kezem. Ilyenkor elgondolkodtam azon, hogy mekkora hátrány főnökkel dolgozni, amikor nyithattam volna saját irodát, vagy eladom az ingatlanjaimat és elindulok valami föld körüli utazásra. Negyvenen túl már nem hajszolom úgy a sikert, mint a húszas éveim elején. Hiányzik belőlem a versenyszellem (na ez nem mindig igaz), de más dolgok kerülnek előtérbe. A közeledő orvosi időpontom meg a döntés, hogy miképpen essek teherbe. Sokkal égetőbb problémának véltem, hogy találjak egy apajelöltet, mintsem bezsebeljem a mai jussomat. A bordó ruhával, szinte már éreztem is a kezeim között megforduló ropogós zöldhasúakat. Magabiztosság nélkül ebben a szakmában senkinek sincs helye, és mégis az első benyomás a férfi láttán némileg elbizonytalanít. A tetőtől-talpig fekete öltözet utalhat arra is, hogy egy arrogáns pöcs, vagy éppen egy magas pozícióval bíró intelligens férfi. Hamar billen át a mérleg nyelve az első felvetésemre, mert még azt sem várja meg, hogy az illemnek megfelelően zajlódjon le a bemutatkozás. A pökhendiséget sohasem díjaztam, de azért a mosoly szüntelenül ott feszít a számon. Nem neszelheti meg az ellenszenvemet, mert abból nem jövünk ki jól, vagyis én nem jövök ki jól.
- Remek, ebben az esetben mindenképpen iszunk egyet. – tudatom vele az elképzelésemet. Üres gyomorral nem hagyhatja el a lakást. Ez talán az egyik legfontosabb szabályunk. Mindig legyen bekészítve egy kis ital és mellé valami étel is, hogy kívánatosabbá varázsoljuk az eladni készülő ingatlant. Elindulunk a bejárat felé, az még működőképes, hogy én menjek elől, de nem kell sokáig nélkülöznöm a társaságát. Az előtérben felvázolom, hogy milyen szolgáltatással rendelkezik az épület. Az arcára kiülő mimikát figyelem, hátha lecsaphatok egy apró információra és onnan tovább görgethetem a beszélgetés fonalát.
- Nem igazán foglalkozok a társadalmi elvárásokkal Mr. Callahan. Nekem ugyanúgy megfelelne, ha nem járna oda, de a testalkatából arra következtettem, hogy szívesen látogat hasonló létesítményeket. A sport nemcsak divat lehet, hanem életmód is. Gyanítom maga nem a trendet követi mindenben. – utalok az ismerkedési etikettjére, vagy arra, hogy mennyire hajaz a feminista világra. Az egyenlőség csak egy dolog, de azért nem árt, ha egy nő más helyzetben is nőnek érezheti magát. Ruben kedvesen fogad bennünket, azt hiszem Peter is idetelefonált kétszer, hogy mennyire fontos lenne a pontosság, meg a kérések teljesítése a potenciális ügyfél érkezése előtt. A mágneskártyával a kezemben iramodok neki a liftnek, hogy minél hamarabb körbe tudjam vezetni a lakásban.
- Kóstolgatni? – ízlelgetem a szót. – Nincs ellenem az egészséges vita Mr. Callahan, és igencsak listabarát ember vagyok, de azért szeretem azt is, ha valaki le tud nyűgözni, legalább annyira, hogy elhallgassak. Manapság ritka. – mosolyodom el most az először őszintén, miközben a lift meg is érkezik, és beszállhatunk. A magasságra tett megjegyzésemet figyelmen kívül hagyja, ezért a gomb benyomása után a tükör mellett keres magának helyet, én meg tartva a távolságot arrébb is állok. Nem igazán szeretek szűkös térben lenni, de az i-re az teszi fel a pontot, amikor két emelet között ragadunk. A huszonegyedik században nem értem, hogyan is történhet mindez meg. A nyugalmam utolsó szalmaszálaiba kapaszkodva kutatok a panelen a vészhívó, vagy valami útmutató után. Az agyam még nem kapott rövidzárlatot, de közel állok hozzá, hogy a mesterien felépített imidzsemet dobjam sutba. A férfi megint a „humorosabb” oldalát villantja meg előttem, bár én egyáltalán nem szórakozok jól rajta.
- Hatnapi élelemmel sem húznám ki. – pillantok rá futólag. – Arra nem fog sor kerülni, hogy lássa lehullani rólam a bugyit Mr. Callahan. Némi segítségnek jobban örülnék, aminek hasznát is veszem, nemcsak az elmés megjegyzéseknek. – folytatom, de nem igazán jutok előrébb és a táska pántja is csúszkál a vállamon.
- Hogy erre miért nem gondoltam? – kapok a fejemhez színlelten, aztán csak összepréselem az ajkaimat. – Nem félek a sötétben, és nem kaptam tájékoztatást arról, hogy áramkimaradás lett volna az épületben. Szimplán rossz időben szálltunk be a felvonóba. – nem tétlenkedve nyomok rá a gombra, hogy ennek a szituációnak minél hamarabb vége szakadjon. Ruben ismerős hangja megkönnyebbülésként suhan át a testemen és el is mosolyodom, hogy lát bennünket.
- Remekül. – kezdenék bele, de a mögöttem álló kontrázik. – Mr. Callahan azt akarta kifejezni ezzel, hogy két emelet között ragadtunk. Tudna esetleg szólni a karbantartónak? – érdeklődöm behízelgő hangon.
- Máris Miss al-Nassif. – szakad meg a vonal, én meg a táskámba kotorászva szedem elő a telefonomat. – Mire jó ez. – lelkesülök fel, de azonnal letörök, amint meglátom a térerő hiányát. – A fene essen bele. – rázom meg a készüléket, de nem érek el vele semmilyen változást.
- Mr. Gutenberg csak egy óra múlva tud ideérni. Megpróbálok mást is Miss, de attól tartok egy kis türelmet kérnék Önöktől. – Ruben információi nem nyugtatnak meg, de igyekszem a helyzet pozitív részét megragadni.
- Várjuk a segítséget. Köszönöm Ruben. – közlöm vele és most a törzsemmel a férfi felé fordulok.
- Egy órát kibír anélkül, hogy viccet csinálna mindenből? Megköszönném. – mosolyodom el, aztán nekitámasztom az oldalammal a táskát a lift fala és közém, hogy szabadon turkálhassak benne a nyugtatóm után kutatva.

Már önmagában az kihívást jelentett, hogy akkora háztartásban nőttem fel, ahol én voltam a hetedik, az elátkozott. Sosem gondoltam így magamra és meglepődnél, ha azt mondanám, a világ legszerencsésebb figurájának gondolom magam. Tényleg így van, mert a bátyáim minden létező hülyeséget elkövettek már addigra, mire én betöltöttem azt a kort, amikor elkezdhettem volna mindent. Így csak a legjobb pillanatban kaptam fülest tőlük ahhoz, hogy mit ne csináljak, ha nem akarok lebukni végül. Bevált. Azt viszont már közel sem szeretem annyira, amikor minden egyes családi összejövetelen boncasztalra pakolnak, megsorozva engem azokkal a kérdésekkel, hogy mikor lesz már nálam is gyerek, miért nem hozom el a barátnőmet és miért nem nősülök már meg, pedig ideje lenne. Arra egyikük sem gondol, hogy valójában én mondjuk nem akarnék gyereket, mert szabad akarok lenni és maradni is. Arra egyikük sem gondol, hogy nem lételemem a házasság, vagy az, hogy egyáltalán akartam-e a nyakamba egy párkapcsolatot. Nekem tökéletesen megfelel az az állapot, amiben most létezem; egyedül, fel- és kihasználva az egyéjszakás kalandokat, ahol semmiféle kötelezettség vagy kötöttség nem terhel engem. Az, hogy most itt vagyok Manhattan ezen részén, egyértelművé teszi a jöttömet: a lakás presztízs, és ha már alapvetően nem szórom a pénzem, egyfajta befektetésként kezelem a következő vásárlást.
A nő temperamentumossága már az öltözékének kiválasztásával egyértelműen megjelenik, amit nem bánok. Sokkalta inkább gyengéim a határozott nők, mint a gyengéd nebáncsvirágok, de amikor már az én nadrágomat is ráncigálják, azt nem bírom. A döntés, miszerint még egy kávét magamba önthetek, elnyeri a tetszésemet és bólintva reagálok minderre, mert ugyan miért ellenkeznék? Legalább megnézhetem a konyhát tüzetesebben, azt, hogy milyen gépekkel van felszerelve. Az, hogy a lakáskomplexum minden hájjal megkent épület, megint csak nem lep meg igazán, ám a nő csipkelődése érzékelhető. Fáradt volt, vagy csak unta már ezt a felesleges köröket, egyelőre nem tudtam belőni, de ha engem kérdeznétek, nem is akarom tudni. Szórakozottan mosolyodom el a hallottakra.
- Csak azt teszem, ami nekem jól esik, sem többet, sem kevesebbet, Miss. Egyébként meg több módja is van a hétköznapi stressz levezetésének, az egyik valóban az edzés és a testmozgás. Ha pedig ez azzal párosul, hogy nem kell beleerőltetnem a testemet a nadrágjaimba és nem akarok meghalni hat méter séta után, vállalom - adom meg a válaszomat normális hangsúllyal és hangerővel, nélkülözve minden jelet arra, hogy gúnyolódnék is akár egy percre is, ám részemről ennek a témának véget is vetek. Ezek alapján belátható, hogy az edzőtermet itt (is) preferálom. Válaszom igazán már csak a lifthez sétálva érkezik meg kettőnk közé, ahol azonban felhívom a figyelmét arra, hogy talán kissé furcsa módon igyekszik eladni nekem a lakást, második alkalommal is rákóstolva arra, milyen is lehetek. S hogy tisztázzuk, bátorkodom előhozni neki az észrevételeimet.
- Valóban ritka, de azt gondolom, hogy nem a vevőnek illenék lenyűgözni. Egy jó vevőt nehezebb találni, mint egy jó lakást és szolgáltatót - a legszívesebben tökön szúrnám magam, mert az üzleti érdekeltség ma sem maradhatott ki a napomból. Pedig istenemre legyen mondva, erőteljes bennem a késztetés, hogy emberi kommunikációt folytassak, ne pedig a statisztikai adatok és a nyomorult mutatók alapján gondolkodjak. A szűk, tükrökkel borított helyiségben állva épp olyan az a kalitka, hogy a nőt minden szögből megnézhessem. Elölről a sziluettjének vonala homokóraként gömbölyödik a csípőjénél, oldalról pedig olyan lankák és dombok takarják a pőre bőrét, amikre ritkán adódik lehetőségem azt mondani, ez már igen. Pedig részben eltakarja a ruházat azt, ami lényeges volna, de mégsem igyekszem kihasználni az alkalmat és úgy dönteni, megéri lecsapnom erre a kínálkozó lehetőségre. Ezért sem szólok inkább semmit sem, csak hagyom, hogy a vaskos fémszálak felemeljenek minket a megfelelő emeletre, azonban nem vagyunk olyan szerencsések, hogy meg is érkezzünk.
A nő hirtelenségére adott válaszaim nem nyerték el a tetszését, mégis elmosolyodok. Lassan, élvezettel telien. Eszem ágában sem volt róla leszedni a fehérneműjét, bár fogadni mernék rá, hogy a két domináns szín közül választott, ugyanolyan vörös, vagy a fekete került rá a bőrére. Lehetnék rámenősebb, visszakérdezhetnék mindezekre, mégsem teszem. A sokadik nekifutásra is vehemensebb szavaira felpakoltam a karjaimat a levegőbe, mintegy jelezve, megadom neki magam és többet nem szólok, hogy nehogy felborítsam a tökéletesen nyugodt napjait. Ehelyett hagyom, hogy ő vegye a kezébe ügyünk alakulását, miközben a fejemet a mögöttem feszítő tükröknek engedtem, arcomra pedig egy türelmes, már-már meglehetősen idegesítő mosoly ült. Szórakoztató volt a nő viselkedése, ez tagadhatatlan, de mint mondtam, a Rubennel közös pillanatait nem szakítom félbe az elmés megjegyzéseimmel, viszont az, ahogy csendre lettem intve, igencsak tetszett, nem is bírom megállni azt, hogy felnevessek. A bólintásom előbb érkezik meg, mint a szavaim a nő felé.
- Ha ezt óhajtja, akkor természetesen kibírom csendben is. Nem lételemem a beszélgetés sem, ha azt szeretné, mint két darab fagyott szar álljunk egymással szemben, benne vagyok - nézek végig a nő vonásain könnyedén, rezzenéstelen és megbánást nélkülözőn. A szövetkabátot lecsúsztatva a vállaimról hajtom azt félbe, kibontva a zakóm gombját is. A kabát a földre hajtva végzi miután kiszedem annak zsebéből a fekete telefont, én pedig nem tartottam be a saját ígéretem, ülve kényelmesebb várakozni, ezért le is engedtem magam, seggemmel a kabátomra helyezkedve, a hátamat döntve neki a hűvös falnak mögöttem. Felhúzott térdekkel kissé terpeszben ülök ott, alkarjaimat támasztva a térdeimnek, a jobbomban pedig ott figyel a telefon. Pont akkor villan fel annak képernyője, amikor ránéznék az órára. Lehet én vagyok, de az a hirtelen megjelenő hatvan üzenet semmi jóval sem kecsegtet, ezért inkább megnyitva az alkalmazást tekerek az olvasatlanok tetejére, hogy mindenki problémáját szemöldökráncolva raktározzam el az agyamban. Elvileg nem dolgoznék ma, ehelyett mit is csinálok? Megint a munka, amiért balommal megdörzsölöm az orrnyergem, kinyújtva a lábaimat is. Félig elakadok, annál magasabb vagyok, mintsem kényelmesen elférjek ebben a mini halottasházban. Azért olykor sikerül a nő felé is elnéznem, mennyire eszi a kefe és mennyire akarja megtörni azt a hatvan perces csendet, amit olyan nagyon ő kért. Ha ő nem is beszél, az állandó táskacsörgés megadja az alaphangulatot.
Nők!? Ki érti őket?!

Rajah & Logan

Idid my own business.

Kezdtem úgy érezni, hogy a munka csak még egy leszívó erő, és nem éppen a motivációm gyökere. Szerettem Alberttel dolgozni, neki köszönhettem, hogy eddig jutottam, és már irodavezetővé léptettek elő. A megannyi dolgos hétköznap, a túlórával megspékelt hétvégék, a fényűző vacsorák nem hoztak lázba. Belefáradtam a jópofa kontra behízelgős viselkedés kombójába. A mai napnak úgy indultam neki, hogy simán megmutatom az érdeklődőnek a lakást, nyélbe ütjük a szerződést, és egy újabb elégedett ügyféllel a portán távozom. Helyette megjelent egy mindenre fittyet hányó férfi, aki nem mellesleg saccolva is fiatalabb nálam. A magabiztosság a második idegennyelve, mert biztosan nem érdekli, hogy milyen írott vagy íratlan erkölcsi szabályok alkotják egy új ismeretség kereteit. Nem hozom szóba az előre nyújtott kezet, a bevárást...szerettem volna egyszerűen lezárni a találkozást. Az arcmimikám néha talán a kelleténél jobban tükrözte, hogy mennyire nincs ínyemre a csipkelődő beszélgetésforma. Amber hibája volt, hogy ide kellett jönnöm, Peter a béremelésekkel traktált, és még a maximumon kellett bevételt generálnom március végéig. Kayse azt mondta volna erre, hogy álljak fel és hagyjam a hátam mögött az egész mizériát. A nőgyógyász, illetve a meddőségi specialistával beiktatott dátum is közeledett. Valahol mélyen már valami stabilitásra vágytam, amolyan összebújós, semmittevős kapcsolatra, ahol nem kell feltétlen a jó oldalamat mutatnom. Wallid megértő férj volt, de azt a bizonyos pluszt az anyagi hátteren kívül nem tudta megadni. Gazdag voltam, és mégis boldogtalan. Az idegen férfi előtt nem borulhattam ki, de a liftes téma betett. A szűk közegben nem mozogtam komfortosan, és habár mindazon túl tettem volna magam, hogy enyhe szóváltásban nézzük meg az ingatlant, de abban már nem, hogy hatvan percre összezárnak bennünket. Nőből voltam…hullámzó hangulattal és a félelemmel, hogy kicsi lesz a tér. Pánikrohamot még nem kaptam, nagy és erős lánynak vallottam magamat, de talán egy jógaóra, vagy meditáció elkélt volna az elmúlt hetekben, hogy a stresszszintem a normálist súrolja.
Némi iróniával fűszerezve adja a tudtomra, hogy ebben a szituációban ő a vevő, én meg az eladó. Mondhatnám, hogy nincs igaza, de sajnos nagyon is az van. A stílusom nem állja meg a helyét, lehetnék kedvesebb, vagy inkább visszahúzódóbb is. Megfontolom a mai ebédet is, nem biztos, hogy olyan jól bírja az idegrendszerem még egy „hisztis” ügyfél kívánságlistáját. Peter szeretett a kezem alá dolgozni, de már nyílt a bicska a zsebében, és azt várta, hogy elő fogom léptetni. Az eredményei nem voltak rosszak, de olykor noszogatni kellett, hogy valaminek neki lásson. A főnöke voltam, és nem az anyja, mégis féltem, hogy elveszítem a jobb kezemet, ha keményen vezetem fel az érveimet az előléptetés késleltetésével. Egyre nő bennem a feszültség, ahogyan Ruben is rossz hírekkel szolgál. A karbantartó nincs a közelben? A hidegvéremet nehezen palástolom a hasonló, majdnem menthetetlen kálváriákban. Nem túl kedvesen kérem meg az utazótársamat, hogy maradjon csendben, mert nem nagyon tetszik, hogy mindenhez tud valamit fűzni. Megértettem az álláspontját a sport kapcsán is. Végül Ruben és a vészhívó elcsendesednek és kettesben maradunk a kis fülkében. A táskámban kezdek el lázasan kutatni a nyugtatóm után, de persze semmit nem találok meg. A csípőm és a lift fala közé ékelem be, hogy kihalásszam belőle a lényeget, de egyelőre sikertelenül teljesítek. Pofán csap a férfi felől érkező riposzt. Nem bunkó, de amikor teljesül a kérésem, valahogyan bennem is realizálódik, hogy mennyire idegesítő lesz a közöttünk beálló csend. Mr. Callahan leveszi a kabátját, és nem vagyok rest figyelemmel követni a mozdulatsort. A zakó kigombolása és a lezser helyfoglalás a földön…nem túl hétköznapi egy méregdrága ruházat másképpen való felhasználására. Valamiért sznobnak hittem, aki félne bekoszolni az aranyat érő ruhát, de megint csak az előítéletek beszéltek belőlem. A telefonja társaságát választja, én meg végre meglelem a kis fiolát. Felpattintva a tetejét két piros szem pirulát csúsztatok a kezembe, és nyelem le minden folyadék nélkül. Felsóhajtva rázom össze a táskám tartalmát, és húzom be a cipzárt, hogy aztán az alkaromra fektessem rá. A férfi még mindig a telefonját bámulja, miközben igyekszik a lábát is kinyújtani, de nem nagy sikerrel. A tomporommal támaszkodom neki a falnak és rogyasztom be a térdeimet, hogy némi egyensúlyt nyerjek. A lift falát bámulom, meg a villogó gombokat, aztán elunom ezt a tevékenységet is, és hangosan veszek levegőt. A pillantásom mindig a férfira vándorol vissza, mire megtöröm a csendet.
- Sajnálom az előbbit. – megvárom, hogy felszegje az állát, és rám nézzen. – Valóban maga a vevő, és nekem most szebbé kellene tennem a dolgot, de a lift vadonatúj, így fogalmam sincs, hogy mi az oka annak, hogy bent ragadtunk. – nagyon jól megy a rogyasztás, de a térdeim zsibbadnak, így kihúzom a gerincemet és kiegyenesedem a táskát meg a vállamra igazítom. A kabátomat elől szétgombolom és kicsit meglegyezem az arcomat.
- Vegye úgy, hogy találkozott a hárpia oldalammal. Nem boríthatnánk fátylat rá? Jobban örülnék, ha nem csendben telne el a maradék…ki se merem számolni hány perc. – döntöm neki a fejemet a falnak és lehunyom a szemhéjamat egy percre.
- Miért itt akar lakást venni? A környék jó, az is lejött, hogy van pénze…de ez még egy befektetés, vagy új fejezet az életében? – tekintek le rá kíváncsian, ha időközben nem állt fel. A kabátban melegem van, de lusta vagyok levenni, mert akkor még azt is a kezemre kell aggatnom.
- Még egy tippem lenne. A munkája végett kell lakást keresnie? – valóban a kíváncsiságom óriási, de megvan rá a lehetősége, hogy nemet mondjon, vagy kerülje a válaszadást.
- Nem tudom, de én jobban szeretem a csendesebb környékeket, ahol nincs sok ember. A fitness terem jó, meg a szauna is…azonban soha nem vágytam egy tetőtérbe. Meglátszik, hogy nem bírom jól a bezártságot és a magasságot sem. – felfelé pillantok a lift tetejére, aztán ismételten Mr. Callahan-re.

A mai napom terveket illetően nem is lehetne egyszerűbb. Reggel Aprilt kilakoltatom a lakásból, hogy aztán megvegyem a sajátom, végül elmegyek edzeni, talán ismerősökkel is találkozom utána, hogy a legvégén megint April verjen nálam tanyát és idegesítsen halálra a szuka megjegyzéseivel. Kedveltem mindig a lányt, hiszen rokon, de azért vannak dolgok, amit nem hogy a nőmtől, de senkitől sem nézek el. Ilyen volt a tamponcsere is például, amire nem vagyok kíváncsi egyáltalán.
A tervem csakis az én fejemben létezik ilyen tökéletesen, mert a nő kóstolgató énje előtérbe kerül és mindent megtesz azért, hogy az agyvizemet egy pillanat alatt az egekbe szöktesse, a sokadik piszkáló megjegyzésére viszont képtelen vagyok befogni a pofám. Nem azért van a megjegyzés a részemről, mert kisebbségi komplexusok alakultak ki nálam a születésem pillanatában az öt testvér legkisebbjeként, vagy nem azt a figyelmet kaptam meg, amire szükségem volt gyerekként. Nem. Azért mert ha nem is volt támadó jellegű egyetlen szava sem kimondottan, pontosan tudom, hogy a nők képesek anélkül a gerincedben megmártani azt a szaros szablyát is, ha még csak a kezükben sem látod.
A nézeteltérésünk csúcspontját akkor hágjuk meg mi ketten, amikor ez a csoda lift úgy nem dönt, hogy két teljesen idegennek bemutatva megáll a két emelet közti üres tér kellős közepén. Próbálnék segíteni a nőnek, ötletet adni, hátha csak ő is fullban tolja az idegbeteg verziót, de ahogy lehűt, nem ad más megoldást: kushadjak, mint azok a bizonyos kutyák, akiknek hiába van ott az acsargó pofája, akkor is csak csendben, fülüket-farkukat behúzva képesek az óvatos habzsoló zabálásra. Innen is ugyanaz az ötlet pattan a gondolataim közé: kell nekem egy kutya, hogy jobban lássam, mire is hogy reagálnak, hátha azzal a nőket én is jobban megértem. Régen feladtam már, az első és egyetlen házasságom is zátonyra futott Foghatnám a fiatalkori meggondolatlanságomra, de be kell látnom, hogy azóta se voltam szerencsésebb a kapcsolatok terén, mert azóta például eszembe se jutott senkit se feleségül venni, még ha ez egyfajta predesztináció is lenne a Callahan családban. Kivéve Zeke-et. Ő előbb vágná fel az ereit, mintsem legyen egy tisztes felesége. Nem lennék akkor sem meglepve, ha fél város kopogtatna be nála, hogy ismerje el a zabigyerek-hadsereget.
Nincs túl sok lehetőségünk arra, hogy minél messzebb kerüljünk egymástól, de azt tudom, ha egy nő mond nemet, akkor az tényleg az is. Megválok a kabátomtól, hogy ne koccanjanak össze a golyóim a lift padlóján ülve és hogy ne legyen kényelmetlen az ülés a hivatalosnak ható szereléstől, a zakómat is kigombolva helyezkedem el az elkövetkezendő hatvan percre, ameddig meg nem érkezik a segítség és úgy nem szabadulunk ki, mint Willie a fogságból. Ha a nő nem akarja hallani a hangom és nem kér belőlem, istenemre mondom, megadom neki, amit kér. A telefonom a kezembe csúszik, hogy némán, hangok nélkül adózzak az unatkozás órájának, ahol aztán mégis csak a problémák ezernyi hullámával szembesülök egyszerre. Felsóhajtok, megvakarom a borostával fedett állam élét, de a koncentrálásban a nő folytonos csörgése zökkent ki, akkor sem nézve fel, amikor pedig egyértelmű: a nő engem néz. Azt, hogy meddig bírom itt vele kettesben, a némaságot választva.
Fogadnom kellett volna arra, melyikünk töri meg a csendet, biztosan a markomat ütné annak nyereménye. A hang csendesen ér el hozzám, de a szemeim érdeklődően irányultak a nő felé, mert mégis csak nekem intézte a szavait, ha már lehet, nem leszek bunkóbb az átlagnál. A nő láthatóan zavarban van, vagy legalábbis kényelmetlen neki a helyzet, csak azt nem tudom, hogy az, hogy bevallja, ő is tévedhetett, hogy bocsánatot kér, vagy tényleg a szűk helyiségek nem tesznek neki jót, mégsem válaszolok meg neki semmit sem egyelőre még. Helyette az órára pillantok, nem egészen hat percig bírta szavak nélkül.
- Még ötvennégy perc - csak a miheztartás végett válaszolom meg neki azt a kérdést, amire tulajdonképpen nem kíváncsi. Nem tehetek róla, szeretem, ha ki vannak mondva a dolgok, mégsem voltam vele ellenséges, csak tényközlő. Már épp megválaszolnám az ezernyi kérdést, tényleg levegőt is veszek hozzá, amikor saját magáról is megoszt információkat. Nekem kényelmes odalent, nem zavart sosem, ha egy nőre fel kellett néznem.
- Vegye le a cipőjét és a kabátját is, kényelmesebb lesz úgy, és ha kell, segítek leülni is önnek - javaslom, mert nincs szüksége egyikünknek sem arra, hogy eláluljon itt feleslegesen. Ha enged nekem, úgy valóban felállok, összehajtva neki a kabátját helyezem azt le a földre, hogy a kezemben megkapaszkodva kényelembe helyezze magát. Ha enged nekem és nem utasít el, hogy aztán megint helyet foglaljak a sarokban. - A munkám már egyébként is ide, Manhattanbe szólít, területi vezetőként dolgozom, úgyhogy a lakás, amiben most élek is itt van. Azt viszont csak bérlem, ahol a szerződésben benne van az, hogy nem tarthatok kutyát. Egyszerűbb lenne egy olyat bérelni, ahol lehetne kutya a háznál, de anyáméknak is saját házuk van, családi. Ha megtehetem, hogy vegyek magamnak lakást, akkor miért ne tenném meg? - vonom meg a vállaimat. - Inkább ebbe ölöm bele a pénzemet, mint felesleges hülyeségekbe, amit csak pillanatnyilag tudok kiélvezni és nem hosszú távon. Nevezhetjük befektetésnek, nekem ez egy új lehetőség. Ráadásul apám részéről olasz vagyok, úgyhogy a magánszféra sok esetben esélytelennek mondható. Négy idősebb testvérrel magam előtt pedig én leszek a legkisebb Callahan, hiába hagytam már el a pelenkát és a tojáshéjat a seggemről - féloldalas mosollyal jelzem, hogy a nagy családot nem bánom, mégis ott tartok, ahol: kutyát és nem gyereket akarok. A telefonom rezgése idegesíthetne is akár, mégsem érzem szükségét idegbeteg módjára gépelni a válaszokat. Szabadságon vagyok, oldják meg nélkülem.
- Milyen az ön lakása? Ingatlanosként mire van szüksége, hogy otthon érezze magát? Szereti azt a helyet, ahol él?- érdeklődöm, hátha azzal, hogy nem csak kérdez, hanem mesélhet is, valamennyire lenyugszik.

Rajah & Logan

Idid my own business.

A szélsőséges helyzetek a legrosszabb oldalamat hozzák ki. Az ügyfél lenne az első meg a kedvességem, ha nem terelődne el a figyelmem arra, hogy a lift megáll. Bevallom, hogy sok mindent meg tudok oldani az életemben férfiak nélkül is, de a klausztrofóbia még rajtam is túlmutat. A tetőpontot ott érjük el Mr. Callahan-nel ahol szinte ráförmedek, hogy maradjon csendben, különben nem tudok koncentrálni. Ruben megjegyzése csak olaj a tűzre, és habár egy óra nem tűnne soknak, de egy zárt térben még az egy perc is sok, nemhogy a hatvan belőle. Tüzesen keresem a táskám alján rejlő nyugtatót. Tudom, hogy nem szép dolog, de jobban érzem magam, ha valamivel kontroll alá sikerül terelnem a kiakadásom határait. Lesznek áldozatok, most éppen a velem tartózkodó férfit emelném ki, de aztán kissé felülkerekedek a pánikon és szépen be is kapok két szemet a bogyóból. Elsőre bizarrnak tűnne, de hozzászoktam már ahhoz, hogy a legkedvezőbb és leggyorsabb módon szüntessem meg a kellemetlen tüneteket. A közel hatperces csendháborúban eljutunk odáig, hogy Mr. Callahan a földön kössön ki a kabátjára ülve, én meg valami torzszülött pózban álljak és várjak a felmentőseregre. Komolyan mondom, hogy Kayse kinevetne, ha most látna. A megszokott kedvességemet félúton kidobtam a kukába, és ha kicsit is javítani akarok a helyzeten, akkor nekem kell előbb megtörnöm a jeges hangulatot. Igyekszem számolni, és latolgatni, hogy mekkora eséllyel nem küld el a francba, aztán hangot is társítok a gondolataimnak. Kérem szépen nagy dolog, hogy bocsánatot kérek. A legtöbb esetben annyiban hagynám, de rá vagyok utalva egy idegenre, és nem igazán szívlelem, ha tényleg csendben marad a következő ötven percben is. Nagy valószínűséggel megkísérlem az öncsonkítás valamilyen formáját, vagy megírom a végrendeletemet.
- Több mint amire számítottam. – halványan mosolyodom el a nekem szánt válaszán. Mit is vártam tőle, hogy majd átadja a helyét, vagy egyből megindulnak belőle a szavak? Kezdetnek nem rossz, ha mégis hajlandó velem kommunikálni. Ezer kérdéssel bombáztam meg az előbb, de addig jutunk, hogy mennyi még az összezárt percek száma? Kissé égek belül a szégyentől, hogy cserben hagyott a nagy elképzelésem, meg a profi hozzáállásom. Rajah ne felejts el beiratkozni valami menő önfejlesztő tréningre. A felém irányuló tanácsa viszont meglep.
- Remek ötlet. – helyeselek és a táskámat nyújtom felé, ha feláll a következő másodpercekben. Kibújok a kabátomból és összehajtva a fenekem alá igazítom, de a cipőmből nem vagyok hajlandó kibújni. Mi lesz, ha a harisnya nem fedi el a lábszagomat, és a végén úgy szednek ki innen bennünket, hogy elájult? Nem kockáztatnám meg, így csak a kabátomra ülök le felhúzott térdekkel, és a táskámat visszavéve az ölembe fektetem. Nem sokáig bírom a súlyt, szóval marad a sarok és ott szépen össze is húzom. A telefonom a kabátom zsebében pihen néma üzemmódra kapcsolva. Megígértettem Peterrel is, hogy a következő két órában nem fog zaklatni, mert nagy eséllyel nyélbe ütök egy lakáseladást. Nem taglalnám neki, hogy ez mekkora jutalékkal járna a részére is, mert ha van egy kis esze, akkor kapcsol.
- Területi vezető? – szöknek szárba az ajkaim. – Bocsásson meg mindenre gondoltam, de arra nem, hogy ilyesmivel foglalkozna. Nem is tudom valami divatguru, aki ért az öltönyökhöz, vagy szimplán ügyvéd. Meredek, ugye? – döntöm neki a tarkómat a lift falának és a szemébe nézve folytatom.
- A kutya jó érv…akkor még egy pont, amiben tévedtem. Az itteni lakásoknak az az előnye, hogy csak kevesen engedhetik meg maguknak, ezért az állattartás sem lehet akadály. Amennyiben kijutunk innen, akkor szerintem tudok újat is mutatni…mármint ez egy olyan információ, ami segít elképzelni a tökéletes otthont, és némileg a lakást is egy új perspektívába helyezi nekem. – toldom meg a véleményemet.
- Ejha olasz családból származik? – emelkedik meg az egyik szépen ívelt szemöldököm.
- A nagy család fogalmát megértem…nekem is van egy bátyám és egy húgom. Sajnos a bátyámmal nem tartom a kapcsolatot. – nem merülök bele a részletekbe és kapóra is jön nekem, hogy témát vált és rám tereli a szót.
- Jelenleg én is Manhattanben élek, csak egy harmadik emeleti lakásban…pontosabban lakásokban, amiket összenyitottam. Hatalmas a tér…ez az egyik legfontosabb, hogy otthonosan érezzem magamat. A másik a rengeteg fény és növény a lakás különböző pontjain. Van egy cicám is, aki szeret az erkélyen lustálkodni. New Yorkban a csendért aranyat fizetnének, és valahogyan én is így vagyok vele. Szükségem van a magányra, hogy gondolkodni és töltődni tudjak egy hektikus nap után. Brooklynban is van egy ingatlanom, amit éppen kiadok. Mondhatni rendelkezem elég ingatlannal, hogy befektetésként tekintsek rájuk, ahogyan maga. A pénz illékony és nem sok értelme van, ha nem forgatjuk. Az ingatlan még mindig az egyik legbiztosabb befektetés, még ha drága is. – nyújtom ki a lábamat.
- Miért költözött ide? Nem tetszett Olaszország? Az egyik álmom, hogy bejárjam Szicília szigetét…ha lehet, akkor a helyiek nézőpontjából. Nem sok alkalommal tudok utazni, de ha mégis, akkor hosszabb időre szeretek elszabadulni, akár egy-két hónapra. Az a minimum, amennyi idő alatt megszokok egy új környezetet, elsajátítom a nyelv alapjait. – tűnődőm el azon, hogy mennyire régen voltam már szabadságon. A gyerekvállalás is valami hasonló lesz…