Vannak ügyfelek, akik készpénzzel fizetnek, tetemes borravalót adnak, mindezért cserébe mérhetetlen diszkréciót, és nem utolsó sorban különleges bánásmódot várnak el. Vannak ügyfelek, akik telefonon adják le a kívánságaikat, a megfelelő kondíciókkal, de soha nem jönnek el az irodába, vagy éppen teszik be a lábukat az ügyfélszolgálatra. Larry, a főnököm szerint nem lényeges, hogy ki és pontosan milyen utat szeretne, mindaddig amíg teljesíthető kérésekkel áll elő. Sokszor megfogalmazódott már bennem a kérdés, hogy miért nem mondtam még fel? Hogy miért nem csinálok valami olyasmit ami érdekel, amit itt hagyhatok magam után, ha a testem hirtelen úgy dönt, hogy feladja a küzdelmet? Vagy olyat, ami korábban még csak eszembe sem jutott volna. Ejtőernyővel egy szabadugrás, elutazni Nepálba, megnézni a Kreml-t, vagy éppen egy őrségváltást a londoni királyi palotánál. Vagy felszállni egy hajóra, és bejárni vele a teljes karibi szigetvilágot. Koktélt szürcsölni egy kietlen tengerparton a kókadozó pálmák alatt, ha egy pár órára kikötöttünk, vagy éppen figyelni a hajót követő delfinrajokat. Búvárkodni. Akár szabadtüdővel is. Rengeteg ember számára szerveztem meg már repülőutakat, segítettem nekik, és tettem kényelmessé az utazásukat azzal, hogy nekik semmi más dolguk nem volt, mint felszállni a megfelelő járatra és elutazni. Én azonban nem nagyon mentem eddig sehova. Amíg azt hittem, hogy még sok időm van, hogy talán úgy fogok megöregedni mint bárki más, különös és talán nevetséges módon éppen akkor fogtam mindent az időhiányra. Most pedig, amikor tudom, hogy akár a mai napom is lehet az utolsó, most nincsenek kifogásaim. Azt hiszem kicsit talán jól esik mások álmainak részévé válni. Jól esik velük együtt készülni egy utazásra, keresni a legjobb átszállási lehetőségeket, a legkényelmesebb járatokat, vagy éppen a legolcsóbbat. Szeretem ezt csinálni, mert így kicsit úgy érzem, mintha jogom lenne nekem is tervezni az ügyfelekkel. Red Cupcake. Amikor Larry előlállt azzal első alkalommal, hogy szeretné, ha én lennék velük a kapcsolattartó, kinevettem. Azt gondoltam, hogy valami bizarr cukrászda Manhattan szívében, ami elsősorban a felső tízezer, vagy legalábbis az erősen felsőosztályba tartozó, különleges ízléssel megáldott emberek gyűjtőhelye. Nem is tévedtem akkorát. Édes álmokat és gyönyörrel teli órákat ígérnek a kellő anyagi háttérrel rendelkezők számára. Diszkrét és minden szempontból kifogástalan hely, akik nem csupán egy adott helyszínen nyújtanak szolgáltatásokat, hanem akár utazni, illetve utaztatni is hajlandóak. Legtöbbször havonta egy alkalommal jelentkeznek, és adják be az igényeiket, majd házhoz kérik a jegyeket, valamint az utazási kondíciókkal kitöltött utazás brossúrát. Nem egyszer szerveztem már nekik járatokat Európába, vagy éppen Közép-Ázsiába, de akár az óceánra is találtam számukra olyan fuvart, aki hajlandó volt egy hatalmas monstrumra leszállni. Persze megfelelő szolgáltatásért. A Red madamját ez a része nem érdekelte. Számára csak két dolog volt fontos: hatékonyság és diszkréció. Ami alapvetően az intézményét is jellemezte. Személyesen még sosem volt alkalmam találkozni vele, általában telefonon beszéltünk, és egy titkárt vagy éppen titkárnőt küldött, hogy átvegye tőlem az anyagot, valamint kifizesse a megfelelő összeget. Mindig készpénzben, és mindig ügyelve arra, hogy ne csupán a fáradozásaimat fizesse meg, hanem hazafelé biztosított számomra egy sofőrt is. Fogalmam sincs, hogy az ilyet elutasítani, vagy elfogadni illik, mert én az esetek többségében elfogadtam. Pazar berendezésű, sötétkék Bentley ami többnyire úgy gurul végig Manhattan belvárosán, mint egy éjjeli portyán járó, puha léptű fenevad. Egy fél pohárka, jó minőségű ginnel mindig kiszolgáltam magam, mire hazaértünk, és több alkalommal csórtam el apró, arany színű papírba csomagolt csokoládé falatkákat. Három napon át gyűjtöttem és szortíroztam az ehavi rendelést. A többsége európai út volt, de jó néhány dél-amerikai és néhány ázsiai megrendelés is volt közötte. Az ünnepek alatt és után mindig rengeteget utaztak a Red lányai, köszönhetően annak, hogy az üzletemberek, vagy nők többsége, még hosszabbra nyújtott egy-egy kiruccanást, amit szeretett volna emlékezetessé tenni a Red-ből exkluzív szállított lányok némelyikével. Miközben várakoztam a fogadó térben, hogy értem jöjjön a Madame embere, azon morfondíroztam, hogy vajon ezek a lányok meddig tudják ezt úgy csinálni, hogy talán még kedvük is lelik benne? Vajon hol érkezik el az a pont, amikor már kiégnek, amikor érzelmileg kitikkadva várnak valami kedves és lelküket simogató gesztusra? Mikor fáradnak el érzelmileg, mikor jut eszükbe, hogy az élet valójában nem végtelen, mint azt gyerekként gondoljuk, hanem nagyon is véges. Vagy így vagy úgy. Talán nem is különbözöm tőlük annyira. Amíg ők órákban mérik, hogy egy időre valaki életét boldoggá teszik, addig én egy hónapban teszem ugyanezt. Ők pénzért teszik, én csupán az érzésért. Drága ár az enyém, és sokszor fájdalmas megfizetni. Én hazudok, ők nem. Kicsit feszengve ülök a magnólia színű selyemmel kárpitozott kanapén, ölemben a fekete, bőrkötéses, jelzés nélküli mappa. Szoknyámról leseprem a láthatatlan szöszöket, majd figyelem az időnként felbukkanó, majd távozó embereket. Némelyik lány kedvesen biccent és sietve tovább halad, mögötte sikoltva surrog a selyem pongyola, amit éppen visel. Nagyjából negyed órás várakozás után tűnik végül fel egy középkorú, kissé kopaszodó férfi. Orrára biggyesztett szemüvege felett, apró ürge szemekkel mér végig, majd illemtudóan meghajol. Közli, hogy a Madame titkára, Oscar jelenleg éppen elfoglalt, és némi késéssel számíthatok az érkezésére, addig is intézkedett nekem egy italról, amit hamarosan megkapok, valamint a türelmem kéri. Biztosítom, hogy semmi probléma, és szívesen várok, amennyit szükséges, az italt pedig köszönettel elfogadom. Újabb percek telnek el a várakozással. Néha nevetés töri meg, amint két lány karon fogva lép be a fogadó térbe, összehajolnak, szőke üstökük szinte egybeér, és kacagásuk magával ránt engem is. Elmosolyodom. Kedvelem a vidám, és mosolygós embereket, mert mellettük egy időre elfelejthetem azt amin nap mint nap keresztülmegyek. Amin most is keresztülmegyek. A csontomban érzem a fájdalmat, amint szinte váratlanul hasít belém a gerincemnél. Vonásaim összerándulnak, arcom egyetlen grimaszos ránccá változik, és picit előre dőlök a mappára, hogy néhány hosszabb és stabilabb lélegzetvétellel elejét vegyem egy keserves fájdalom okozta pánikrohamnak. Lasan beszív, majd ugyanolyan lassan kifúj, mindezt háromszor megismételve.Úrrá leszek rajta, ahogy mindig, ettől még egyre nehezebben viselem. A táskámban annyi gyógyszer lapul, mint egy kisebb édességbolt cukorkás üvegének tartalma, annyi injekciós tű, amivel akár egy kiábrándult, halál után áhítozó drogosnak tűnhetnék. Minden nap így indulok el otthonról, és minden nap reménykedem abban, hogy egyikre sem lesz szükségem mire hazaérek. Ostoba vágyak ezek. Egyetlen napot szeretnék mégis úgy élni, mint régen: a fájdalom legfeljebb egy karcolás, ha éppen lehorzsolom a térdem, gyógyszert akkor veszek be, ha elviselhetetlenül fáj a fejem, és a táskámban rúzs meg parfüm lapul, nem pedig egy kisebb patika. Megérkezik az italom. Egy vörös hajú, csinos, bájos mosolyú de madárcsontú lányka hozza. Kezén a bőr szinte viasszerűen áttetsző, és amikor összeér a bőrünk, megérzem milyen hideg az övé. Van még valami azokban a világos, gleccsereket idéző szemekben: mélység és kilátástalanság. Nem hiszem, hogy önszántából van itt, noha nem is kényszerítik. Egyszerűen nem lát más lehetőséget. Halkan megköszönöm, ő pedig fáradt mosollyal biccent fejet, majd távozik. Kezemben az itallal várakozok tovább, az előttem lévő asztalra helyezem a mappát, majd kényelmesen hátradőlök, egy kevésbé fárasztó és feszes testtartást veszek fel. Körmeim ritmust dobolnak az üvegpoháron: pamm-padamm-padamm-pamm. Csendül az üveg, én pedig az első kortyra az ajkaimhoz emelem, és a pereme felett előre pillantva, tekintetem összeakad valakiével. Sötét, dús szemöldök alatt, tarka olasz nyarakat idéző mélyszínű szemek. Ő is engem néz, majd határozottan felém indul. Ő minden bizonnyal Oscar lehet, a Madamme titkára. Sietve húzom el a számtól a poharat, de még megajándékozom magam az első és egyetlen korttyal. - Üdv! Carmelia vagyok. Gondolom magát küldték értem.- nyelem le sietve az italt, majd a poharat visszaeresztem az ölembe, és a mappáért nyúlok, hogy magamhoz húzzam. Elvégre ezért vagyok itt.
Azt szokták mondani, hogy a legbiztosabb üzlet az életben mindig az, amely az emberek alapvető szükségletere és ösztöneire épít: az étkezésre, a ruházkodásra, és bizonyos testi igények kielégítésére. A társadalom sajátos téveszméje az, hogy egy erotikus szalonban dolgozni olyan, mint mikor egy kisgyereket tévedésből bezárnak egész éjszakára a cukorkaboltba, hogy aztán másnap reggel a kövön fekve, masszív gyomorrontással találják meg, állapota ellenére földöntúli mosollyal az arcán, mert kétségbeesés helyett fejest ugrott az édes élvezetek nyújtotta mennyországba. A valóság viszont ettől nem is állhatna távolabb: ez is csak egy munkahely, ugyanolyan mint bármely másik ezer meg ezer, a különbség mindössze abban rejlik, hogy itt nem talpig öltönybe és kosztümbe öltözött robotok tologatják íróasztal mögött ülve a papírokat, és a munka nem szellemi síkon zajlik, sokkal inkább a test egy másik bizonyos tájékára fókuszál. Mindenkit a sorsa, szerencséje, vagy akár balszerencséje hoz ide, van aki sutba vágja a morált és aggályokat, élvezi azt a meglehetős luxust amit ez az élet biztosít, míg mások úgy evickélnek végig minden munkanapon, mint a hajótörött, aki ereje végét járva, az óceán végtelen kékjében úszva végre megpillantja a szárazföldet, amit el kell érnie. A "prostitúció" szó az évszázadok alatt meglehetősen pejoratív csengésű hangzást kapott, száz megkérdezettből kilencvenöt biztosan a bűnnel, a nyomorral és kilátástalansággal hozza összefüggésbe a fogalmat, holott mint a mellékelt ábra mutatja, lehet törvényes keretek között, és teljes mértékben kulturált módon űzni ezt az iparágat. Az itt dolgozó lányok nem útszéli, közönséges és műveletlen átlagkurvák, sokkal inkább a mai divatos szóval élve escortok, és munkájuk nem kizárólag a testi szükségletek kielégítésére korlátozódik. Az elvárások tekintetében nem csupán a szemet gyönyörködtető külső és kifogástalan alak nélkülözhetetlen, hanem a beszélgetés, a tánc, a politika vagy művészetek ismerete is - a lányok sokszor nem csak néhány óra idejére, hanem néha hetekig, hónapokig is foglalkoznak egy vendéggel: társas eseményekre, üzleti utakra kísérik őket, remek hallgatóságként, vagy sokoldalú kommunikációs partnerként is funcionálnak. Ebből természetesen adódik, hogy a kliensek csaknem minden tagja a felső tízezerből, vagy a középosztály felső rétegéből kerül ki, akik mind hajlandóak, mind képesek horribilis összegeket is kifizetni a lányok nyújtotta szolgáltatások összességéért. Kicsit olyan ez, mint egy zárt körű, elit klub, csak éppen itt nem golfot, vagy pókert játszanak. Egy escort lánynak nem csak a szexre kell koncentrálni, arra ott vannak a prostik - ennél sokkal bővebb spektrumon kell megfelelnie. És természetesen az egyik legfontosabb priritás a diszkréció: ez a szalon minden egyes dolgozóját tekintve kőbe vésett törvény, beleértve engem is. Hogy egy ilyen helyen, ilyen ügyfeleket tekintve milyen létjogosultsága lehet a munkámnak? Nos, itt is akadnak olyanok, akik hajlamosak átlépni bizonyos határvonalakat: nem fogják fel, hogy noha pénzen sok mindent meg lehet venni - ezeknek a nőknek a szolgálatait is - csak éppen nem lehet mindent kötegnyi zöldhasúakkal elsimítani. A lányokon múlik, kivel kívánnak kapcsolatba kerülni, sokaknak pedig ezen tény megértése és elfogadása, illetve az elutasítás piszkálja a hiúságát, és sérti az önérzetét, ami néha akár tettlegességig is kész lenne fajulni, nem csupán az escortokkal, hanem egymással szemben is - amolyan "ki pisál messzebbre"-jellegű, farokméregető verseny ez a kliensek között. Az én munkám ilyenkor közbelépni, elsimítani a kedélyeket, vagy ha más módszer nem marad, kipenderíteni innen a szalon békéjét aláásó delikvenst. A kiebrudalt ügyfél aztán egy életre kitiltásra kerül a Red Cupcake-ből - erről a főnökasszony drákói szigorral gondoskodik - és odahaza elgondolkodhat rajta, mennyire volt jó ötlet elcseszni a jó sorsát, meg a szerencséjét. A mai nap kimondottan csendes, nagyjából tíz lány tartózkodik a szalonban. Egy részük hátul, az úgynevezett VIP-szobákban szórakoztatja partnerét, a többiek a társalgóban beszélgetnek, sétálgatnak, és fecsegnek semmiségekről. A legkevésbé sem bánom, hogy zökkenőmentes műszaknak nézek elébe, csak Oscar telefonja töri meg az eseménytelenséget, amikor is megkér, hogy helyettesítsem. Nem az első alkalom, és nem is utolsó: kiérdemeltem, hogy bekerüljek nála a bizalom körébe. Közeleg a délután 1 óra, a legújabb lány beígért érkezésének ideje. A folyosón várakozom, egyenes tartásban, az ágyékom előtt összetett kezekkel, mint a testőrök valami nagykutya politikus oldalán az aktuális beszéde alatt - két év alatt a seregben úgy beleverik az emberbe az efféle viselkedést, hogy dörzspapírral sem lehetne eltüntetni a nyomát. Hála az égnek, meg a vezetőség rugalmasságának, itt legalább uniformis nincs: egy farmer és egy fekete póló munkaruha gyanánt tökéletesen megteszi. Két lány siet el mellettem, Susannah és Ava. Egyforma szőkék, egyforma idősek, és egyforma készségesek. A nevetgélés közben felém villantott mosolyukból ítélve, akár velem is azok lennének, és a munkámnak ez az a része, ami ellen még a főnökasszony sem támasztana kifogást. Más munkahelyeken kajautalvány van, vissza nem térítendő támogatások, nálunk dugókupon - csak éppen még eddig nem éltem vele, és a közeljövőben sem óhajtok változtatni ezen az elhatározáson. Nem mintha nem lennék biztos benne, hogy ne kapnék meg mindent, mi szem-szájnak ingere, és azt sem lehet állítani, hogy lenézném ezeket a lányokat, mert tőlem teljes mértékben távol áll az ítélkezés. Egyszerűen alapelvem, hogy nem keverem a szórakozást meg a munkát - az efféle igényeim kielégítésére mindig találok aktuális partnert, akár tiszavirág életű kapcsolatok árán is. Megcsörren zsebemben a telefonom, nem ignorálhatom a hívást, de beszéd közben is felfigyelek rá, hogy egy csinos, huszonöt-harminc közötti fiatal nő jelenik lép be az ajtón, majd némi tétovázás után helyet foglal a folyosó egyik öblös mélyedésében kialakított pihenőrészben. Kissé zavarban van, ennek ellenére többé-kevésbé leplezett kíváncsisággal hordozza körbe a tekintetét a helyiségben. Nem kell sokáig várakoznia, előbb Curtis áll meg előtte néhány mondat erejéig, alig két perccel később pedig megérkezik Mona, kezében egy pohár itallal. Ő egyike azon kevés lányoknak, akik noha maradéktalanul elvégzik a munkájukat, gyanítom hogy minden este szemen köpik magukat érte a fürdőszobai tükörben. Befejezem a beszélgetést, visszasüllyesztem zsebembe a telefont, és figyelem a lányt. Idegesnek tűnik, ujjai alig hallható, kristályos csengéssel dobolnak a pohár oldalán. Nos, ahogy mondani szokták, az ital minden necces helyzetben idegnyugtató hatással bír, gondolatban jár a piros pont Curtisnek. A fickó kinézetre ugyan nem egy latin amorózó, de a viselkedését tekintve olyan, mint egy első osztályú komornyik egy század eleji angol kúriában. A lány felnéz, tekintetünk egymásra talál és összekapcsolódik. Látom, ahogy nyilván akaratlanul, de kissé kihúzza ültében magát, és olyan sietve kortyol bele a gin-tonicba, mintha azért indulnék el felé, hogy elvegyem tőle. Mikor megállok előtte, a hangját is meghallom: meglehetősen in media res jelleggel indít. - Üdvözlöm, Max vagyok - mutatkozom be én is. - Igen, azt hiszem hogy önre vártam. Bocsásson meg a helyzetért, a főnökasszony ma egész nap házon kívül van, a helyettese pedig igyekszik lépést tartani az üzleti élet néha kiszámíthatatlan tényezőivel. Jobb híján kénytelen lesz beérni az én segítségemmel. Kérem... erre - mutatom az utat a folyosón, az épület belseje felé. Látom, ahogy a lány magához veszi a mappáját, és szapora léptekkel követni kezd a sötétvörös, puha szőnyegen, amely tökéletesen elnyeli lépteinek kopogását. Beérünk a társalgóba, ahol Carmelia szemmel láthatóan lenyűgözve figyeli a luxus és elegancia azon egyvelegét, ami a mai napig impozáns még számomra is, pedig én aztán tényleg nap mint nap láthatom. A bárpult közelében álló asztalhoz kísérem, amely mellett két jókora, kényelmes fotel kínálja kényelmét, helyet foglalunk, és egyformán várakozásteljesen pillantunk egymásra. - Óhajt egy újabb italt? - kérdezem. - Remek a választékunk - teszem hozzá, és várom, rendel-e magának valamit. Én egy ananászlét kérek Franco-tól, a szalon bártenderétől, és mikor újra egyedül maradunk egy amolyan "mit szeretne tudni" mozdulatot teszek a kezeimmel. - Gondolom előzetesen már egyeztetett Mrs. Murphy-vel. A tulajdonosnővel, természetesen - sietek leszögezni félreértések elkerülése végett. - Akkor nyilván azt is közölte, mik a kérései önnel szemben. Hé, lazítson - próbálom kissé megnyugtatni. Fogalmam sincs, miért tűnik a kelleténél kissé feszültebbnek, talán a környezet van rá ilyen hatással, talán az a tény, hogy most készül fejest ugrani ennek a munkának a tengerébe. - Gondoljon olyan természetességgel erre a helyre, mint egy fodrásszalonra. Csak itt a fő események nem kimondottan derékon felül történnek - dőlök hátra kényelmesen. - Mondja, régóta végzi a munkáját? - érdeklődöm. - Csak a mappa miatt gondolom. Még szinte sosem láttam ilyen mértékű precizitást - noha nem tartozik a munkakörömhöz a felvételi beszélgetéshez hasonló csevegés, de szeretném kissé oldalni a kényelmetlenségét, mert a befeszülés néha a legrosszabbat hozza ki az emberből, ezt tapasztalatból tudom. Azt már most megállapíthatom, hogy bámulatosan szép nő, finom, harmonikus arcvonással és tökéletes alakkal. Megkockáztatom, hogy talán a legszebb az itt dolgozó lányok közül, de a dobogón mindenképpen rajta van. Fogalmam sincs, miért választotta ezt a munkát, a luxuskörülmények vonzzák-e, esetleg a kényszerűség vitte rá, de nem faggatózom, elvégre ez a legkevésbé sem az én dolgom. A feladatom mindössze arra koncentrálódik, hogy körbevezessem, és segítségére legyek az első munkanapján.
Kezdőlap
