- Az ördögbe is... - mormogom, ujjaim elszakadnak a húroktól, így az akkordok egy utolsó pendüléssel a levegőben maradnak, majd nyom nélkül elenyésznek. Összehúzott szemöldökkel végzek némi csuklómunkát, közben megköszörülöm a torkomat: hát ezzel jár számomra alig egy hét kihagyás is. Az utolsó sornál a hangszálaim fellázadtak, és olyan, a fül számára nem éppen kellemes módon hozták ezt tudomásomra, mint mikor az ezer éve kertbe kihajított és elfeledett, rozsdaette serpenyő találkozik a fűnyíró pengéjével. Talán nem árt beiktatnom néhány percnyi szünetet, követve a remek tanácsot, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. Legalábbis nem most, és nem azonnal.
Leteszem a hangszert, a fekete gitár tükörfényes lakkozásán a másodperc töredékéig látom megvillanni sötét hajam és mélybarna szemeim reflexióját. Torna ide vagy oda, az ujjaim még mindig zsibbadnak kissé, de már legalább használhatóak: sajnálatos módon sűrű velejárója ez annak, ha valaki olyan helyen dolgozik, ahol - törvényes keretek között - friss, vagy már éppen hervadásnak induló hölgyek kínálják fizetőképes férfiak számára a bájaikat. A fenébe a szóvirágokkal, mondjuk ki nyíltan: ha valaki kidobóemberként funkcionál a Red Cupcake nevű kuplerájban. A vendégek között mindig akad egy-kettő, aki többre vágyik, mint amit fizetett, vagy éppen vehemensen rá akarja venni a lányokat olyasmire, amit eszük ágában sincs vállalni. A múlt héten ketten is beleestek nálam a szórásba: az egyiknek egy kezembe kerülő felmosónyelet törtem el a hátán, a másiknak meg az orrcsontját mélyen az arcába applikálva magyaráztam el, hogy nem dugunk, ha a másik nem akarja, akkor sem, ha ez a munkája. Pedig a fickó legalább száz kiló izomköteg volt, olyan állkapoccsal, mint aki egy fél vaddisznót fel tudna zabálni nyersen. Ezek után nyilván térdcsapkodva röhögne körbe mindenki, ha azt mondanám, gyűlölöm az erőszakot, pedig ez a pőre igazság. Két év afganisztáni szolgálat után hazatérve az ember nem nagyon válogathat: vagy elvállal bármilyen állást, amit elé sodornak a lehetőségek, vagy pisztolyt tart a saját homlokához és meghúzza a ravaszt. Tekintve, hogy a fegyvereket egy életre sikerült meggyűlölnöm, és a tökéletlensége ellenére is ragaszkodom a tyúkszaros kis életemhez, inkább az első verzió mellett tettem le a voksomat.
Egy gyors mozdulattal kelek fel a fotelból - másokkal ellentétben, akik az én koromban már szenvelgő arccal számolják össze reggelente a működésképtelen porcikáikat, én mindig fitten tartom magam, feszesen, mint egy felhúzott íjhúr. Megfelelő mennyiségű edzés, semmi alkohol, semmi drog, és kőkemény elhatározás kérdése az egész.
A konyhába sétálok, jeget csapok a kissé most is lüktető bütykeimre, körbe is tekerem őket egy használaton kívüli törlőruhával, aztán nekitámaszkodom a pultnak, és a velem átellenben lévő mikrosütő üvegében nézem a kicsinyített mását a karcsú, szálkás alaknak, aki most üres tekintettel bámul maga elé, és aki történetesen az én ruháimat, meg az én nevemet viseli.


- Egy pöcs vagy, DiMeo! - sipítja felém toporzékolva a véleményét, olyan pillantást vetve közben rám, ami nem kimondottan "beszéljük meg" szándékú, hanem olyan gyilkos hárpia jellegű, amitől más ember egyetlen pillanat alatt szarja össze magát.
- Mondj olyasmit, ami az újdonság erejével hat rám. Mellesleg tudtommal soha nem ígértem neked semmit - közlöm vele sztoikus nyugalommal. Az ember, ha az efféle szituációkon heti, vagy havi rendszerességgel esik át, úgy vérteződik fel a szebbik nem sajátos hisztije ellen, mint egy középkori lovag a csatába indulás előtt.
- Szemétláda! - sziszegi még felém sértett méltósággal, majd távozik, minden erejét beleadva a drámai ajtócsapódásba, ami tiszavirág életű kapcsolatunk remek záróakkordja. Hallom, ahogy a ribancverda felbúg a ház előtt, és olyan gumicsikorgással távozik, mint egy remek mellekkel megáldott Schumacher, aztán nem marad más utána, csak a csend.
Letérdelek, óvatosan szedegetem össze a padlóról a női csalódás törött üvegpohárban testet öltött szilánkjait - ha jól számolom, három hónap alatt ez pontosan a harmadik. Minden nő, aki az utamba akad és akivel dolgom van, a pofára esés keserű szájízével távozik tőlem, és mindegyikünk megtanulja, hogy van akit nem lehet megmenteni, mert nem az a sorsa, hogy megmentsék. Ilyenkor jön a meglepetés, a sírás, az átkozódás, meg a "pöcs vagy DiMeo" és hasonló, nem éppen kényeztető és dicsérő jelzők rám aggatása, amit már meg sem tudnék számolni, hogy hányszor vágtak a fejemhez.
Meglehetősen sok mindenen estem át már át életem folyamán: volt ezerféle munkám, néha erősen a törvény és törvénytelenség peremén egyensúlyozva, voltam katona, jártam háborúban, kiszámíthatatlan időközönként veszek részt a mai napig ökölharcokban, rengeteg dolgot megtanultam, megértettem, elfogadtam - de a női lélek, és annak rejtelmei olyanok, mint a fekete függöny mögé dugott színházi színpad. Sosem tudni, mi lapul mögötte. Pedig érdekel, istenemre esküszöm, hogy érdekel, már csak azért is, mert ha így haladok, meg fogom érni azt a pillanatot, mikor az én fényképemet mutogatják majd elrettentő példa gyanánt a párkapcsolati tanácsadók. Bár akkor legalább elmondhatnám, hogy elértem valamit az életben, végeredményben a negatív példa is példa, nem? Lényegében azon sem lepődnék meg, ha egy nap megjelenne a fejem felett egy felhő, benne a "csődtömeg" felirattal, és bármerre járnék, ott lebegne felettem, mint a képregényekben a szereplők körül a párbeszédbuborék.
Mit tehet az ember olyankor, ha valamit nem tud, nem képes megérteni? Két választás áll előtte, személyiségétől és vérmérsékletétől függően: vagy belátja, hogy annyi az esélye, mint egy lapátkezű hentesnek megszerelni egy finomprecíziós műszert, vagy eldönti, hogy változtat ezen, és tanulni akar. Én pedig sosem voltam az a típus, aki feladja - nem fogom hát most sem. Nem vagyok kőből, sem fából, én is vágyom normális kapcsolatra, megélt érzelmekre. Csak meg kell találnom a nyitját, a kulcsot a zárhoz. Talán eddig csak egyszerűen nem jó helyen keresgéltem.