Mégis hol a francban vagyok...?! Pedig befordultam balra, aztán jobbra, majd a szobornál keletnek, ott lefelé a szűk utcán, majd megint balra, s most kellene elém táruljon a kikötő, melynek azonban még a moraját sem hallom. Megígértem magamnak, hogy fejlesztem a tájékozódási képességem, ezért nem fogok telefonos segítséget kérni, de azt hiszem, hogy mikor leszálltam a metróról, már akkor lehetetlen küldetésbe fogtam. Mondjuk, talán nem egy határidős hajóút előtt kellene kísérleteznem...
Egy utolsó segítséget még megpróbálok begyűjteni egy idős hölgytől, aki a látszat ellenére sokkal mogorvább, de azért a néma, komor iránymutatása - mely egy karlendítéssel is felérne - végül elvezet a kikötő irányába. Csak egyetlen utcát tévedtem!
Egy igazán lenge, térdig leereszkedő szövetkabát takar csupán, mely alatt egy fekete ing díszeleg egy fekete-fehér kockás nadrágtartóval, alul pedig egy térdnél szakadt nadrággal. A stílusom nem feltétlenül olyan elegáns, mint a többi tanárnak az egyetemen, sőt, már az első pillanattól kezdve kinéztek az extravagáns stílusom és a kölyökképem miatt, de hát ez legyen a legkevesebb. Nem igazán adok mások véleményére, hiszen én így vagyok kerek és egész, s ha jól érzem magam benne, miért érdekelne más? Elvégre nem a megjelenésemmel tanítom a szobrászatot, s a művészek valahol a lelkük mélyén enyhén őrültek is. Néhányunk nem csak mélyen.
Egy tíz perces bóklászás után gurulós bőröndöm és bakancsom is leparkol végre azelőtt a kisebb méretű hajó előtt, mely elvisz minket hamarosan Nantucket szigetére, ami nincs elérhetetlen távolságban New York városától. Nem is terveztem azért átszelni az óceánt már az első hetekben, de egy ilyen kiruccanásra egyszerűen nem mondhattam nemet. Az egyetemen – pontosabban annak faliújságán egy kávé közben - futottam bele ebbe az ihletgyűjtő mozgalomba, ami művészlelkeknek szervez néha utakat bizonyos csodás helyekre. Elvégre a tájnak és a természet csodáinak hatalmas ereje van a lélekre, s ez a csoport igyekszik némi szórakozás mellett megismertetni az emberekkel a világ apró csodáit. Ilyen a Nantucket-sziget is, mely az év ezen szakaszában már nincs tömve turistákkal, így ki lehet élvezni nyugalomban a hely adottságait, a város bágyadt légkörét, s a világítótorony körül keringő meséket. Az egész esemény mindössze egy hétvégét ölel át, azaz ma, pénteken indulunk, s valamikor vasárnap estére érünk vissza. Számomra ez pedig bőven elegendő egy kis kikapcsolásra, hogy levessem magamról az elmúlt hetek fáradalmait és izgalmait.
A beszállás hamarosan megkezdődik, én felmutatom a jegyem, aztán már robogok is feljebb a fedélzetre. Onnan egy lépcsőn irányítanak lefelé a hajó belsejébe, ahol egy kisebb szobába lehelyezhetem a holmim arra pár röpke órára, amíg utazunk. Ahogy elnézem, van itt ugyan pár szoba, de most erre nem igazán van szükségünk. Ellenben az illatokat érezve eszembe jut, hogy az ebédem fogalmam sincs hogyan, de elmaradt, s úgy hiszem, hogy egy jó kis ebéd - majd egy levezető ital – remek társaság indító lehet. Ezekkel a tervekkel indulok meg egyelőre vissza a fedélzetre, csak hogy láthassam, ahogy hamarosan elhagyjuk a kikötőt, s a délutáni napsugarakkal itatott hullámokban elveszünk.  
Nem vagyok az a kategória, aki egy társasági eseményen magába burkolózik, hiszen ha erre vágynék most, akkor bezárkóztam volna hétvégére a tetőtéri lakásom mélyére. Most inkább megismerném a csoport többi tagját, így rögtön az első emberre esik a választásom, akit meglátok a korlátnál. Akaratlanul is beletúrok szőke tincseim közé, úgy lépek a leányzó mellé közvetlenül, persze, soha semmi sem úgy alakul, ahogy az ember eltervezi.
- Hell... - az utolsó betű bennem ragad azonban, hiszen bekúszik a látóterembe valami fentről zuhanó dolog, ami egyből arra ösztönöz, hogy kicsit meglökjem oldalra a lányt, s én is ugorjak egyet az ellenkező irányba. Már csak abban reménykedek, hogy valami tényleg landol a padlón, s nem csak hallucináltam... De nem! Már csak azt nem tudom, hogy mennyire örüljek annak a vergődő, görcsös sirálynak, ami hamarosan előttünk fogja kilehelni a lelkét.