Kirk & Scarlett

Nagyon büszke voltam a ma megnyíló kiállításomra. Egyrészt hosszú idő óta ez az első önálló tárlatom, amelyen nem osztozom senkivel. Mármint itt és most, az összes fellelhető felületen az én alkotásaim vannak. Moe bácsi gyakran viccesen megjegyezte, hogy nem is érti miért görcsölök ezen annyit, hiszen ő maga egy egész galériát is hajlandó lenne megvásárolni nekem, de hát tudjátok hogy van ez: szeretem feláldozni magam valamiféle mazochista módon az éhező művészek szent oltárán. Ettől valahogy kézzelfoghatóbbnak és értékelhetőbbnek érzem az alkotásaimat.
A jelenlegi kiállítási darabjaim előzménye, és egyáltalán az, hogy ez létrejöhetett, valamikor három évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor megismertem Lornát. Imádtam őt festeni. Olyan volt, mint egy életre kelt Vénusz szobor, amelyik nem kilép a habok közül, hanem valamiféle különös módon hol alámerül, hol pedig felbukkan onnan. Csodásan széles csípője, érzékien dús ajkai, fantáziarengető telt keblei, és mindenhol kerek idomai voltak. Akár egy istennő, amelyiknek még csak fogalma sincs róla mennyire csodálatos. Ellenben mellé egy végtelenül szeszélyes, kiborító hisztérika is volt mélyen búgó, agyon dohányzott hanggal, és nem kevés fűvel a szervezetében, amit volt szíves szinte megállás nélkül pöfékelni még akkor is amikor vázlatokat készítettem róla. Mégis odáig voltam érte, de elsősorban a külsőségekért, amely nekem akkor sem lesz, ha egy fél életet végizabálok pofátlanul.
Egy elvadult, mámor trip-es pillanatában, amíg én előkészítettem a műtermet, valami eszement ötlettől vezérelve televagdalta a fürdőkádat ananásszal, majd nemes egyszerűséggel csontpucéran belefeküdt. A hatás fokozása érdekében még vagy három konzerv eper befőttet is maga köré öntött, mondván: “meglegyen a színhatás”. Ezek után rágyújtott egy mentolos cigarettára, és közölte velem, hogy ő két óráig ebben a gyümölcsös csodában óhajt lubicoklni, szóval ha rajzolni akarom őt  a készülő képekhez, akkor hajrá! Azt hiszem ekkor kattant valami az agyamban,és az átlagos nő álarca mögött felbukkant a bolond, nem éppen normális művész, aki meglátott valamit ebben az egészben. Nem a vázlatfüzetemet hoztam, hanem a gépemet, és egy teljes sorozatot lőttem el Lornára az ananászos-epres fürdővízben. A baj az volt, hogy akárhogy is dolgoztam később a képeken, nem sikerült egy igazán használható színvilágot összehoznom. Kivéve persze ha hiteltelenül agyonfilterezem a képeket, de az meg nem az én stílusom. Végül azt hiszem egy kábult éjjelen, egy üveg közepesre behűtött konyak, meg némi szivar hatására úgy döntöttem, hogy Lorna marad a képeken, azonban a gyümölcsös hátteret megfestem magam. Ebből születtek aztán azok a montázsok, amelyek millió féle verzióban készültek a három év alatt. Különféle modellekkel, különféle gyümölcsös kompozíciókkal. Sadie amikor meglátta, először azt kérdezte, hogy vajon milyen újfajta dizájner drogot szereztem be, és reméli, hogy nem fog az agyamra menni, vagy károsodni tőle bármelyik szervem. Megnyugtattam, hogy a drognak ehhez semmi köze, mire lebiggyesztette meggyvörös, amúgy csókolnivalóan gyönyörű ajkait, és azt mondta, hogy kár, mert így legalább lehetett volna valamire fogni a képek alapvetően kissé bizarr mivoltát. Mert kinek jut eszébe adott esetben egy kosár túlérett áfonyákkal megrakodott kosarat festeni a sivatagba, és annak közepére lovagló pózban egy mulatt szépség fotóját kopírozni, seggig érő borgárfekete hajjal, és olyan pillantással amely újabb lyukat ütne az amúgy is ementálira hasonlító ózonpajzson? Rajtam kívül valószínű nem sokaknak. A galéria tulajdonosa eleinte kétkedve fogadta a képeimet, amikor fél évvel ezelőtt beállítottam egy teljes kollekcióval, és nem voltam hajlandó darabokban, kizárólag egyben lehetőséget biztosítani, hogy a nagyérdemű felé kiállítsa. Kiröhögött. Azt mondta, hogy a nyolc éves lánya különb képeket csinál képzőművészet órán, én meg mondtam, hogy kíváncsian várom mit alkot a kis poronty. Három nap múlva felhívott, hogy érdekelnék a képek. Tudom, tudom….ez az a fajta dolog, az a fajta művészet, ami hasonlít egy alapvetően csúnya és rosszul öltözött pasira: ha sokáig nézed, akkor hidd el meglátod az értékeit, szóval ne ítélj két perc után. Mondjuk egy csúnya és rosszul öltözött pasas öt perc múlva sem lesz jobb, de az én képeimhez tényleg idő kell. Meg néha egy kicsivel több ital, de ez most mellékes.
A legmeglepőbb talán az volt számomra is, hogy a húsz képből, három már úgy került ki a falra, hogy eladva. Ez egyrészt jó érzés volt számomra, másrészt, meg talán bebizonyította, hogy nem csupán az a művészet, amit az ember szeme megszokott, és nem is az, amibe belemagyarázzák. Moe bácsi szerint van tehetségem, amit én szeretnék néhanap tényleg elhinni. Ez pedig nem álszerénység, vagy valami efféle, pusztán én másképp látom magam, vagy éppen azt amit alkotok. Nem mondom, hogy nem tetszik…..vagy ne érezném jónak….csak egyszerűen….én nem biztos, hogy feltétlenül a saját falamra akasztanám ki a képeimet. Mondjuk így is van egy a szobám falán, amit két éve festettem, és amely az egyetlen olyan képem, amit emlékezetből készítettem. A pasas sosem vetkőzött le nekem….sőt azt sem tudja, hogy a világon vagyok, én mégis képtelen voltam őt kiverni a fejemből, így aztán hosszú hónapokig festettem az aktot róla, míg végül úgy éreztem képes leszek elengedni ezt a fajta megszállottságot egy totálisan vadidegen iránt. Nos, nem sikerült. Mellékes.
Eredetileg nem terveztem eljönni. Aztán Sadie meg én egy órán keresztül gubbasztottunk a lakásomban, elfogyott két üveg bor, egy vaníliás szivar félig, amikor erőt vettem magamon, az ital meg bátorságot is adott, hogy kissé már betintázva, de végül mégis megérkezzek a saját bemutatómra. Erre a bejárat mellett még ráküldtem két pohár pezsgőt, és már nagyon nagy királynak éreztem magam, mire az első terembe érve sétálgatni kezdtem a képek között, mint bármelyik látogató. Igazából nem volt rólam sehol kint fotó, hogy én vagyok én, és a képeket csupán úgy írtam alá, hogy “Scarabeus”. Ez volt a művésznevem. Nem kell mögé semmiféle jelentéstartalmat gondolni. Nagyjából tizenhét évesen erősen bemákolva találtam ki, amikor az egyik képemet a megszokott Scar Mo helyett, ezzel a szóval láttam el. Azóta így írok mindent alá. Ha egy újságíró faggatna róla valószínű savanyú képet vágna, ha elmondanám, hogy nincs mögötte semmiféle hagymázas sztori. Ezeknek mindig kéne a dráma, ami momentán nem sűrűn van. Sadie-t valahol lecsapták a kezemről, ami nem meglepő, mert egyrészt jó csaj, másrészt, meg ismert. Ez a kettő meg bőven elég kombináció, hogy mindig kifogjon magának valakit. Egykor a bulikban is mindig így volt. A tipikus sztereotípia voltunk mi ketten: ő volt a jócsaj akire mindenki felfigyelt, a gimi népszerű pompomlánya, én meg voltam a barátnő, aki mindenhova elkíséri, és szóval tartja a jósrác és vezérszurkoló amúgy rém béna és büdös szájú haverját. De én odáig voltam Sadie-ért, szóval nekem nem okozott gondot. A büdös szájú sokszor annál inkább. Mostanra ez azért már másképp néz ki, de alapvetően még mindig ő az aki hamarabb felszed valakit, mit én. Éppen vigyorogva emelem meg felé a pezsgőspoharamat, amikor hirtelen valami puhát érzek legfelül a hátamnak csapódni és egy éles fájdalmat a sarkamnál. Hirtelen pördülök meg, és a kezem a magasba lendülve menekíti az értéket: a pezsgőt. Egy rém mókás mukit pillantok meg magammal szemben, a kezében egy fényképezőgéppel, ő maga pedig hol zavarodottan, hol derülten próbál elnézést kérni az előbbi összeütközését.
- Miért, ha az lennék, az változtatna a dolgon? Vagy tudod mit? Ott parkol kinn a DeLorean, a doki meg Marty szerintem nem bánják ha elugrunk egy körre, és visszamegyünk pár percet korrigálni a korábbi bakit.- halálosan komolyan, majdhogynem sértett képet próbálok vágni, de az efféle kamu faarcozás nekem hosszú távon nem nagyon nagyon működött. Szóval prüszkölve elröhögöm magam.
- Jéééézus! Komolyan ne vedd! Kicsit megtapostál, de nem probléma, járok két kört a teremben, és szerintem olyan szépen visszapumpálódik az élet a lábamba, mintha gumiból lenne. Mellesleg….- miközben beszélek, azon gondolkodom, hogy honnan ismerős nekem ez a pasas. Olyan fizimiskája van, hogy azt nehéz lenne elfelejteni. Úgy értem….vannak egyéniségek, akikre akkor is emlékszik az ember, ha csupán néhány percet töltött a társaságukban.De vele, vele határozottan több időt töltöttem. Fix, hogy ismerem. Megfestettem volna valamikor? Vagy fotóztam? Mókás a mosolya, szóval lehet az ragadott meg, nem tudom. Ráncolom is a homlokom, amikor egyszercsak beugrik. A neve ugyan nem, de más igen.
- NYUSZIIIIIIII!- üvöltöm el hirtelen magam, és a megvilágosodás már elő is hozza belőlem a bolond és józan gondolkodásra nem feltétlenül képes, a pillanatban tökéletesen elvesző lányt, és gyakorlatilag úgy ahogy vagyok, egy lendülettel ugrom is az ismeretlen nyakába. Remélem elég jó a lélekjelenléte és a gépet menekíti, különben mellkassal szépen odapaszírozom magunk közé a masinát, de ez sem fog visszatartani a túlzott örömködéstől. Miután meglapogattam, továbbra is ügyelve arra, hogy a pezsgő azért megússza a dolgot, magyarázni kezdek, kézzel és lábbal.
- Pár éve….részt vettünk együtt egy darabban. Valami jótékonysági akármi volt, az édesapám cége beszállt egy kisebb összeggel, én meg az amatőr színitudásommal. Te voltál a nyuszi benne én meg a fehér királynő….Alice csodaországban. Aztán jött valami búsképű lovag egy reggel, és közölte, hogy mostantól ő lesz a nyúl, mert te kiszálltál. Jól otthagytál. Emlékszel rám? Ne már, hogy nem emlékszel….na gyerünk….három találatból meglesz a nevem is.- pördültem meg a saját tengelyem körül, a fejem felett tartva a pezsgőspoharat, aztán megálltam vele szemben felvont szemöldökkel, kíváncsian várva, hogy vajon rájön segítség nélkül ki is vagyok? Nem mintha én alapvetően ne írtam volna be az emberek emlékezetébe magam. Főleg ha arra gondolok, hogy kis híjján engem is kicsaptak a darabból, miután úgy döntöttem egy reggel, hogy az aznapi felolvasó próbát egy szál lángvörös bikiniben akarom végigülni. Voltak elvadult ötleteim. Még ma is vannak néha.