Pontosan tudtam, hogy milyen hátulütői vannak annak, hogy lényegében lecseréltem egy megbízható, már bevált csapatot egy teljesen tapasztalatlan, azonban lelkes és lendületes fiatalokból összerakott csapatra. Mindennek megvan persze az előnye és a hátránya, én pedig pontosan tudtam, hogy magamat szopatom keresztbe azzal, hogy ezeknek a srácoknak esélyt adok a cégnél. Mivel egy professzionális külkereskedelmi vállalat vagyunk, nem feltétlenül kellene azzal szórakoznom, hogy huszonéves, tejfölösképű, jobb életben reménykedő fiúkat hozok a cégbe, de úgy gondoltam, hogy őket legalább nem lehet megdugni, és valahol el kell kezdeniük megszerezni azt a bizonyos rutint, ami elég lesz ahhoz, hogy jó munkaerővé váljanak majd. Én magam sosem kerültem olyan helyzetbe, mint ők, emiatt pedig talán egy kicsit empatikusabb voltam, amikor a felvételt intéztem. Tudtam, hogy jól fog mutatni az önéletrajzukban egy olyan cég, mint a Neoyang, és mivel mindegyik jelölt nagyjából az unokaöcsémmel volt egyidős, nem feltétlenül csak az ész szempontjából döntöttem. Ezt persze teljes mértékben befolyásolta az is, hogy Braylennek mennyi fájdalmon és keserűségen kellett keresztülmennie az apja miatt, én pedig úgy voltam vele, hogy ha erősen heteronak tűnő fiúkat hozok a céghez, akkor legalább azon nem kell aggódnom, hogy az apja bármelyikkel megcsalná az édesanyját. Alapvetően nem voltam a beltenyészet híve, emiatt pedig képtelen voltam megregulázni azokat az embereket, akik így vagy úgy, de jelenleg alattam foglalnak el helyet. Éppen ezért is történhetett meg a héten az a bizonyos eset, amikor az egyik beosztottam nem helyesen járt el a munkakörében. Egyáltalán nem akartam mondjuk lebaszni egy huszonéves fiút, viszont kijöhetett volna a szituáció rosszabbul, ami miatt én magam szerettem volna megbeszélni a dolgokat. Éppen ezért, végül csak a cafeteriáját egyeztettem vele az előző nap, amikor odajött a nap végén, viszont ma már szerettem volna komolyabban elbeszélgetni a titkáraimmal. Tudom, hogy valamilyen szinten tartanak tőlem az emberek, emiatt pedig képtelen voltam nem mosolyogni, miközben végig sétáltam a folyosókon. Vicces volt látni, ahogyan hirtelen megalázkodnak nekem az amúgy nálam idősebb és tapasztaltabb – legtöbb esetben még alacsonyabb is – kollégáim, én pedig egyáltalán nem velük akartam foglalkozni, hanem a fiatal titkárokkal, gyakornokokkal. Mivel már korábban csináltam egy beosztást, ami elősegítheti azt, hogy privátban beszélgessünk, lényegében egy napra jutott nekem hat fiatal, mivel több mindent is meg akartam velük vitatni. Szerettem volna tudni azt elsőkörben, hogy egyáltalán, hogy érzik magukat nálunk, és mivel segíthetek nekik abban, hogy a munkájuk gördülékenyebb legyen. Mivel a korábbi életem folyamán még nem nagyon tapasztaltam azt, hogy ilyen tekintélyem is lehet, képtelen voltam nem jól szórakozni azon, hogy egy kicsit megijedtek tőlem. Utoljára tartogattam a saját személyi titkárom, aki előtt szigorú pillantással álltam meg. - Ebédeltél már? – a kérdés egyébként költői volt, mert pontosan tudtam, hogy a mai nap folyamán kettőtől háromig fog valaki beugrani helyette – Ha nem, akkor ne is készülj rá. Ma velem ebédelsz. Ezzel pedig ott is hagytam, én pedig a zsebembe nyúltam a mobilomért és igyekeztem azt imitálni, hogy elfoglalt vagyok, de valójában csak azon járt az agyam, hogy mi az istent ehetnénk mi ketten együtt. Mivel nem nagyon ismertem az ízlését, viszont a vállalatot sem tartottam disznóólnak, kizártam minden comfort foodot, és úgy voltam vele, hogy talán a tészta lenne a legelegánsabb. A személyi asszisztensem nem volt koreai származású, ezért nem sokkolnám a mi ételmegosztásunkkal, ezt már meg tanultam a finnyás unokaöcsém miatt.
Kezdőlap
