Cisco azt mondta, mostanság túlságosan sokat iszok. Én meg azt mondom, igen, de! És bizony ott az a de szócska, ami után olyan indokokat tudok felhozni, amikbe egyszerűen nem lehet belekötni. Mint például, hogy nemrégiben szakítottunk Jaxonnal, ráadásul nem túl finoman, ha szabad így fogalmaznom és az egészben az a legrosszabb, hogy a nagyvilág engem állít be hibásnak, holott az egész egy nagy félreértés és ha a sajtó nem fújna fel egy kis baráti ölelést, akkor nem is kellene senkinek sem magyarázkodnom és Jaxon sem nézre rám úgy, mint egy dilisre. Nem tudom, hogy teljes egészében ez okozta a szakításunkat, vagy csak ez robbantotta a bombát, de én bárhogy is, a múltat nem lehet megváltoztatni.
"Nem sírhatsz örökké csak a szobádban" - mondta szintúgy Mr Cisco, az érintett legjobb barátom, akit én akkor is meg fogok ölelni, ha már férjnél leszek, mert ebből az egyből nem engedek senkinek. Ő ismer már nagyon régóta, s vele sosem léptem túl a barátság határvonalát, ezt mindenki tudhatná, még a drága paparazzik is, akik mégis akkora bulvárhírt robbantottak egy egyszerű ölelésből, mintha nem mást, mint Elon Maskot smároltam volna le. De mind tudjuk, ha a kedves paparazzi tudta is jól, hogy kit ölelek meg barátiasan, akkor is neki érdekében áll olyan durrantani, hogy egyből címlapra kerülök, neki teljesen mindegy, hogy a hír az igaz-e, vagy hogy én mit szenvedek el ezért. És bizony, már megint itt vagyunk, egy újabb botrány, ezúttal nem is anya, hanem én. Pedig apa pont megjegyezte pár hete, hogy végre "nagy a csend" a bulvár oldaláról. Hallottam hangjában a büszkeséget, s mégis... ő is tudja, én is tudom, hogy anyával sincs minden rendben, plusz ha már csend, én most jól megtörtem azt a szakításom hírével. De talán ez az utolsó este, mikor már minden barátommal ittar rá egy rövidet és nem merem biztosra állítani, de szerintem kezdek rendbe jönni.
Nem akartam taxit hívni, hogy hazajöjjek a buliból, de szerencsére nem is kellett, mert az egyik barátnőm pont a közelbe lakik, az ő barátja pedig eljött érte és hazahozott mindkettőnket. Még egy szoros öleléssel meghálálom a fuvart a kicsit ittas csajszinak, majd kiszállok és heves integessel megvárom, míg kifordulnak az utcából. Csak ezután sóhajtok egy mélyet és pillantok a házunkra, amit nem kevés megfigyelőkamera vesz körbe. Röhejes, de már én is kezdek besokkalni a paparazziktól, nem véletlen a hatalmas sövény sem a kerítések tövében végig. Hideg szellő kap bele teljesen kiengedett hajamba, s simít végig meztelen lábamon. Ilyenkor mindig megbánom a rövidebb ruhákat, viszont már itt vagyok a ház előtt, a nap bár még nem készül felkelni, de tudom, hogy aki ma alszik, az már rég elaludt és még korántsem akar felkelni, aki pedig ébren van, annak biztosan oka van, mint ahogy én sem véletlenül az éjj közepén nyitok be a főbejáraton. Szemöldökeim hirtelen összébb húzódnak, ahogy észreveszem, hogy nincs a földszinten teljesen sötét. Az első gondolom egyből az, hogy valaki megint égve felejtette a villanyt mielőtt felment volna aludni az emeletre, ám ahogy ledobom magassarkúmat és beljebb topogok mezítláb, megpillantom a nappaliban anyát.
- Anya! Hát te? Hogyhogy nem alszol? - suttogva kérdezem, miközben közelebb lépek topogok hozzá, hogy arcát is megpillanthassam, közben pedig leteszem mini válltáskámat a kanapéra. - Minden rendben? - közeledek még mindig felé óvatosan.
Egy kicsit aggódom. Nem akarok úgy tenni, mint aki semmit sem sejt, pláne, hogy mostanság sem először veszem észre, hogy anya nehezen alszik - ha egyáltalán alszik - vagy éppenséggel ivott volna, ettől függetlenül nem akarom éreztetni vele, hogy egyből felkavaró érzelmek lepnek és már azelőtt kombinálok fejben, hogy ő bármit is válaszolhatna. Igazából ezer oka lehet, hogy miért van még ébren, na meg elég csak magamra néznem... én is ébren vagyok, akkor ő miért ne lehetne?