Hogy milyen vagyok igazából? Nehéz megmondani. Egy jó lélekdoki talán ki tudná bogozni, mielőtt nyugdíjba megy, de hozzá nem teszem be a lábamat. Szóval inkább elmesélem azt, amit mások is látnak belőlem. A munkában maximalista vagyok, alapos és precíz. Megbocsátom a hibákat, ha az okozója vállalja a felelősséget, de utálom az alakoskodást. Magamnak sem engedem meg a csalást. A kinézetem mindig kifogástalan: formás test, illendő ruha, szépen beállított haj, szolid smink, magassarkú. És naponta töltök órákat azzal, hogy ezt a szintet tartani tudjam. Sportolok, egészségesen étkezem, ritkán iszom alkoholt, rendszeresen járok kozmetikushoz és fodrászhoz, gondosan használom a bőrápoló szereimet. Nem vagyok fiatal, de a koromból könnyedén le tudnék tagadni. Élvezem, ha figyelnek, csodálnak, irigyelnek, vágynak rám.  
Nincs sok bizalmasom, barátom. Ők belátnak a professzionalitás maszkja mögé, ahol a nő rejtőzik, aki még mindig próbálja felépíteni magát, miután lerombolták. Láttak összeomlani, érzéketlenné válni, dühögeni és végül elfogadni, hogy az életem soha többé nem lesz ugyanolyan. Percek alatt vesztettem el majdnem mindenkit és ezt a sebet soha semmi nem fogja tudni elfeledtetni velem. Ez hozta ki belőlem a kígyó nyelvű viperát, hogy védje a megmaradt szilánkokat.
A szabadidőm felében a testemmel foglalkozom, a másik fele a lelkemé. Szeretek kényelmesen bekuckózva olvasni, szívesen nézek meg egy-egy történelmi filmet, imádok vásárolgatni. A hétvégi kiruccanások a legjobb meglepetések véleményem szerint egy nő számára. Az internet az egyik menedékem. A másik az erotika. Ha azt hiszed, semmi nem tudja elfeledtetni veled az aznapi válásodat, próbálj ki egy orgiát. Sok mindent dokumentálok online a közösségi oldalamon, minél csillogóbb képet festve az életemről. Igazából két netes személyiséggel is rendelkezem, van egy hivatalos és egy anonim, utóbbi játéknak indult az ex férjemmel. Sosem vállaltam rajta arcot, nevet, személyes információt, de a válásom óta tele van kép részletekkel a férfiakról, akikkel időt töltök. És tudom, hogy figyeli. Kicsinyes dög vagyok, aki megtanulta szeretni hosszan tálalva a bosszút.
Csak egy maroknyian tudják, hogy a napszemüvegeket nem divatból gyűjtöm és hordom. Érzékeny vagyok a napfényre, porra, egy erősebb szellő is irritálhat, a led lámpák korában nem is szívesen vezetek alkonyat után autót és igyekszem minimalizálni a tévé képernyő használatot is. A saját számítógépem és laptopom képernyőjén egy speciális fólia van. Nem vagyok elmaradva a technikában, de a diákjaim sokszor azt hiszik, mivel mindig papíron kérem a beadandókat az iskolai rendszerbe való feltöltés mellé.


Texasból származom, San Antonio-ban születtem több mint negyven éve, Angelica Marianne Hudson néven. A családomról nem sokat lehet mondani, a szüleim alig húsz évesek voltak, mikor a világra jöttem. Próbáltak tisztességesen nevelni, nem sok sikerrel. Fiatalok voltak, szegények, csak a katolikus család miatt házasodtak össze, miután kiderült a terhesség. Én pedig egy hasfájós babaként toppantam be, aki pattanásig feszítette az idegeiket. Mire elég nagy lettem megérteni a dolgokat, már utálták egymást. Tinédzser voltam, amikor sikerült párterápiára menniük és javítani a kapcsolatukon. Ennek az eredménye lett a húgom, Leona. A család szeme fénye, aki tizenhat évvel fiatalabb volt nálam és az egyik legnyugodtabb baba a világon. Még három hónapos sem volt és már a kedvenc gyerek posztján díszelgett, ahonnan soha senki nem dönthette le. Amíg otthon laktam, én voltam a bármikor ugratható dadusa, akinek ráadásul még a diákmunkával megkeresett pénzét is megpróbálták elvenni, hogy többet adhassanak a család hercegnőjének. Mindig is jól tanultam, az iskola volt az egyetlen hely, ahol dicsértek, így amikor csak lehetett, részt vettem az extra programokon, versenyeztem és önkénteskedtem. A legtávolabbi egyetemekre jelentkeztem, még Alaszkába is, mert szabadulni akartam. Végül a Columbia lett a választásom, mert ők kínáltak teljes sport ösztöndíjat. Irodalom szakra kerültem be, mellette pedig vívásban és íjászatban versenyeztem országos szinten. Hazudnék, ha azt mondanám, csak magam miatt választottam. A barátom 14 éves korom óta, Jamie, szintén sportoló volt, cselgáncsozó, csak ide kaptunk mindketten teljes támogatást. És ez az egyik legjobb iskola. Persze utána még az első évben szakítottunk is, hála a vizsga időszakkal járó stressznek. Majd újra összejöttünk pár hétre rá és hónapokkal később megint szét mentünk. Három évnyi adok-kapok kellett, hogy megértsük, ugyanazt akarjuk, de kellett idő felfedezni és kiélvezni az egyetemi életet előtte. Utána már nem is vitáztunk szinte soha. Még akkor sem, mikor ő az utolsó évében visszamondta a vizsgáit és diploma nélküli halasztást választotta, én viszont már benn voltam a doktori programban is. Összeköltöztünk a barátainkkal, megkérte a kezemet és én könnyek között mondtam igent. Kis esküvő volt, otthon San Antonio-ban a szülei hátsó kertjében. Nekem csak egyetlen koszorúslányom volt, a húgom. A szüleim szeme fénye, akire fényes jövő várt, hála az egyetemi alapnak, amit spórolni kezdtem számára, amint kezdtem pénzt keresni. A távolság sokat segített a kapcsolatunkon, kezdtem őt megszeretni és rendszeressé váltak a kirándulásai fel hozzánk New York-ba, amikor néhány évvel később saját lakásba költöztünk. Heteket töltöttem tervezéssel, szabadságot vettem ki a látogatásai alatt és együtt bejártunk minden helyet, amit látni volt érdemes. A szüleim már ritkán jöttek, mi sem gyakran mentünk haza, de kaptak minden alkalmon, amikor nem nekik kellett egy aktív tinédzsert pesztrálni, ráadásul szívhatták a véremet is a gyerek témával. Azt sosem bírták elfogadni, hogy mi nem terveztünk egyet sem.
Soha nem hagytam el az egyetemet, amit Jamie sosem fejezett be és minden évvel jobban gyűlölt. Doktori fokozat, tanársegédi állás, adjunktus, helyettes tanári poszt. Egymás után vettem a fokokat a ranglétrán, imádva a munkámat és még inkább a főnökömet. Dalton Mezcal professzor volt az irodalom szak dékánja és mindent megtett azért, hogy minőségesebbé tegye a tanítást. Mellette pedig egy nagy tudású, mély érzésű férfi volt, akiért rajongtam és mire a harmincas éveimbe értem, többet jelentett nekem, mint a saját apám. Nem kicsit törtem össze, amikor rákkal diagnosztizálták. Megbeszéltem Jamie-vel, hogy szeretnék mellette lenni és segíteni neki, ő pedig morogva, de elfogadta. Hetek teltek el vizsgálatokra való rohanással, intézkedéssel, majd kemoterápia következett, így amit csak lehetett, átvettem a feladatai közül. Először életemben elfeledkeztem Leona látogatásáról is. Jamie azt mondta, átvállalja néhány napra és nem kell aggódnom, a húgom már van 18 és biztosan élvezni fogja a nagyobb szabadságot. Így maradtam az imádott főnököm mellett nap közben, aki élete legrosszabb részét élte át. Gyanús sem volt számomra, hogy azt mondták, nyugodtan vegyek be altatót és feküdjek le korán, hogy másnap újult erővel segíthessek. Nekem eszembe sem jutott rá kérdezni, mit csináltak együtt, amíg pár héttel később anyám fel nem hívott. Leona, az alig nagykorú húgom terhes volt és a doki szerint a New York-i héten fogant a baba. Mielőtt még megszólalhattam volna, Jamie mellettem teljesen elfehéredett. Én pedig tudtam a tekintetéből, hogy mi történt. Kikapcsoltam. Leállt az agyam és percekig tartott megértenem, hogy a telefon már nem nálam van, hanem kettőnk között az ágyon és anyám zokog, örömében??? Azt ismételgette, hogy hála az égnek, nem valami utcai zenész az apa. Hogy mi támogatni tudjuk Leonát a terhessége alatt és ha le akar mondani a kicsiről, örökbe fogadhatjuk. Végre lesz egy unokája. Utána csak a hányingerre emlékszem. Fogalmam sincs, hogyan keltem ki az ágyból, hagytam ott a lakást és rohantam tizenkét háztömböt a barátnőmhöz, de nála tértem magamhoz a kanapén zokogva, akadozva bökve ki, mi történt. Rosszul voltam, napokig nem bírtam enni, a gondolat, hogy a férjem lefeküdt a húgommal, akit születése óta ismert, túl sok volt. Jamie hamar rájött hol vagyok, de a barátaim nem engedték hozzám és körbe hívtak mindenki mást is, elmesélve nekik mi történt, ezzel kiközösítve őt. A mobilomat így is ki kellett kapcsolnom, mert folyamatosan zaklatott. Először bocsánatért esedezve, majd engem hibáztatva, hogy távol voltam, a végére már azzal vádolt, hogy csak azért csalt meg, mert én kezdtem. Kizárt, hogy Daltonnal nem voltam együtt legalább érzelmileg. Letiltottam mindenkit. A szüleim még rosszabbak voltak, követelték, hogy beszéljek Leonával, nyugtassam meg, hogy nem haragszom rá, mert az idegesség rosszat tesz a babának. Közben pedig teljesen eltervezték az életünket, kezdve azzal, hogy Leona hozzánk költözik és a szülés után egyetemre is megy. A kicsire pedig pár évig vigyázhatok én is, hiszen nőként nem olyan meglepő, hogy feladom a munkámat és délutánonként, estére ott lesz a férjem és az anyja, hogy átvegye a feladatokat. Fél napba csak nem éghetek ki, nem? Amikor pedig Leona végez, külön költözhet tőlünk és áttérhetünk az osztott felügyeletre, amikor csak minden második héten lesz nálunk a kicsi és vissza mehetek dolgozni, mintha el sem mentem volna. Röviden, elterveztek mindent úgy, ahogy nekik a kisujjukat sem kell mozdítani és nem érdekelte őket, mennyire tesz az egész engem tönkre. Unokát akartak, akivel büszkélkedhetnek a barátaik előtt és tényleg az övék, de valójában nem nekik kell vele foglalkozni. Mikor pedig nemet mondtam két sírási roham között, azt mondták, addig ne keresem őket, amíg nem választok istennek tetsző cselekedetet???
A barátaimon keresztül találtam az ügyvédemet, egy számító, rideg nőt. Foggal-körömmel harcolt, hogy minden, amit miattam szereztünk a házasságban az enyém maradjon. Én pedig betűre követtem az utasításait. Tájékoztattam a bankot a helyzetről és minden számláról csak közös személyes megjelenéssel lehetett pénzt levenni. Összepakoltam a lakásból mindent, ami az enyém, mielőtt ott hagytam neki. Persze az ő hivatalos papírjait gondosan lefénymásoltam. Lemondtam vagy átírattam minden szolgáltatás számlát az ő nevére, tudva, hogy egyedül nem tud mindent fizetni. Még a szüleimnek is meséltek róla Leona előtt, hogy egyedül hagytam. Nem kellett sokáig várnom, hogy a nyakára küldjék a húgomat, aki elvárta, hogy egész nap kényeztessék.
Mire az ügy bíróság elé került, kívülről úgy tűnhetett, készen állok szakítani és új életet kezdeni. Belül? Miután elmúlt az undor, leginkább dühöngtem, de eszem ágában sem volt alá ásni az ügyvédemet. Amíg vége nem lett a válópernek, hallgattam, és a legelőnyösebb feltételeket kaptam. Utána? Elszabadítottam a poklot. Irodalmat tanítok, pontosan tudtam, hogyan lehet egyetlen mondattal tönkre tenni valamit. Kíváncsi volt szomszéd a távozásom okára, akivel „véletlenül” futottam össze a vegyesboltban? „Elköltöztem, mert a férfi, akivel 21 évig együtt voltam, teherbe ejtette az alig nagykorú húgomat “. A matekot rá hagytam. Jamie hamarosan dühöngve hívogatott, hogy semmi jogom kiteregetni a szennyest, mert most mindenki az épületben liliomtiprónak hívja. Akkor szereztem hívás rögzítő appot a telefonomra. Meg akartam szabadulni a családomtól, akik kitagadtak és legszívesebben a húgomhoz házasították volna a férjemet? Nyílt poszt a közösségi médiában arról, hogy ideje tovább lépnem és felvettem annak a vezetéknevét, aki tényleg apa volt számomra az elmúlt két évtizedben, Daltonét. Még a középső nevemet is megváltoztattam, mert anyám adta nekem a nagyanyám után, aki szintén a húgomat és a dédunokát választotta. Eredmény? Újabb dühös üzenetek és telefonok, ha már a komment funkciót csak a baráti köröm számára tettem elérhetővé. A húgom megjelent egy újszülöttel az ajtómnál és követelte, hogy beszéljünk. Hívás az exem munkahelyére és megkértem a legpletykásabb titkárnőt, adja át neki: „elváltunk, tiéd lett a lakás, nem tartozom nektek semmivel, főleg nem pénzzel. Szedd össze a húgomat és a gyereketeket, mielőtt rendőrt hívok “. Ezek után nem csak kiabálás, hanem jó adag fenyegetés is érkezett a telefonomra, amelyek felvételét egyenesen a rendőrségre vittem, távolságtartó végzést kérve a volt férjem ellen. Meg is kaptam, neki pedig a keresztelő utáni ünnepi ebéden adta át egy kézbesítő, akinek jó pénzt fizettem az időzítésért. Az álló háború majdnem egy évig tartott, még megegyezésre jutottunk: soha senkinek nem mondanak rólam semmit, soha nem keresnek és visszamennek Texasba, én pedig leállok. Ha kilengenek, pert indítok rágalmazásért és ami még az eszünkbe jut; van néhány ügyvéd barátom, aki szívesen ötletel az ügyben. Elfogadta. Azóta nem sokat hallottam róla, de tudom, hogy van még legalább két gyerekük és nehezen talál elég jól fizető állást, így együtt élnek a szüleimmel. Biztos vagyok benne, hogy akkor még követett a közösségi médiában, egy régi barát az iskolából kikotyogta. Ennek már több mint öt éve. Közben én a munkában kezdtem egyre nagyobb szerepet vállalni, még inkább előre törni. Élveztem az életet? Még szép, de nem álltam és ma sem állok készen valakiben megbízni annyira, hogy együtt tudjak élni vele. És sosem leszek képes igent mondani újra, amíg nincs házassági szerződésünk beton biztos hűtlenségi záradékkal. Ami tényleg megviselt lelkileg, az Dalton halála volt. Keményen harcolt, évekig, de végül a rák győzött. Én pedig teljesítettem az utolsó kívánságát és az újságban megjelent gyászjelentésben elismertem több évtizedes szerelmi kapcsolatát Vincenttel, a legjobb barátjával, akivel közös sírban nyugodhatnak most már. A cikket pedig bekereteztem és elküldtem a vér szerinti családomnak „igen, tényleg titkoltam valamit a főnökömmel kapcsolatban “ üzenettel...