Határozott, merev, eszes és jószándékú. A legfőbb jellembeli alappillérei. A katonaságban tett szolgálatának köszönhetően személyisége biztos alapokon fekszik. A szíve ugyan elkalandozott, tisztelettudó, becsületes és alázatos ennek ellenére. Kemény és időnként nyers, nem foglalkozik az érzelmekkel beszélgetés közben. Egyenessége neveléséből ered. Az édesapja rangos katona, már leszerelt. Az ő szárnyai alatt esélye sem volt lazább, lezserebb életre. Emellett egy áram, és fűtés nélküli faluban felnőve, ebben az évszázadban már igencsak maradiasságra nevelik az embert ezek a körülmények. Észak-Korea konzervatív nemzetének minden alapjegye fellelhető benne.
Nem akart katona lenni. Zenélni szeretett volna. Zongorán kiválóan játszik, többször zenélt kisebb előadásokon. New York emiatt nem ismeretlen a számára. Azonban a szeretett bátyja, aki apja után katonává vált, elhalálozott. Ennek köszönhetően vette át a helyét, s lett belőle is magasabb rangú tiszt.
Jellemzően csendes, csak ha a helyzet kívánja, akkor beszél. Szűkszavú, ritkán és csak számára kivételes személyeknek mesél a korábbi életéről. Mimikája a koreaiak jellegzetessége ellenére kifejező. Képtelen az arcizmaival birkózni, ha zavarban érzi magát, vagy ha valamilyen szokatlan hatás éri. Egyébiránt kedves ember, aki szívesen meghallgat másokat, segítséget nyújt, ha kell, ha módjában áll.
Fizikuma kiváló az erőnléti szinten tartásnak köszönhetően. Kivételesek a reflexei, rendkívülien bánik a fegyverekkel, épp úgy a szabad kezes verekedésben is kimagaslóan jól teljesít. A logikájának és a higgadt gondolkodásmódjának köszönhetően remek stratéga. Több idegen nyelven is beszél. Olvasott, tanult férfi.
Gyengesége a szíve. Egy balesetnek köszönhetően megismerkedett egy Dél-Koreából érkező nővel, akinek hatására nem csak a személyisége fejlődött rengeteget, de az érzései is. (Azzal nincsenek tisztában, hogy korábban a New York-i látogatásai során már találkoztak egymással.) Megtapasztalta a törődés, a figyelmesség, az odaadás, a csodálat, a védelmező ösztön és a vágyakozás fázisait is. Ezek az érzelem-dimenziók számára még újak, korábban nem érzett így senki iránt sem. Értelmeznie, felfedeznie, megismernie kell még, mit jelent számára a szívbeli átalakulása, s hogyan fog hatni rá jellemileg.
A gyertyaláng mellett, őrségváltás után, a saját otthonában:


Úgy teszi le a tollat, mintha logisztikai kérdéseket tárna fel elé, pontosan milyen szögben álljon meg az asztal sarkán. A mindig egyenes háta most előre görnyed. Arcizmai megrándulnak, miközben előre mered a sötétben. Zsebéből előkerül a kendő, amely hordozza még a nő illatát...
A pislákoló gyertyafényben nem látszódik tisztán annak mintája - ámbár emlékszik rá, hiszen oly' sokszor fogta már tenyerébe - úgy dörzsölgetik ujjai, mintha kapaszkodóként használná a valóságba.
Azt mondják, hogy éles a határvonal a zsenialitás és az őrület között, ahogy a gyűlölet és a szerelem között. De semmi sem olyan erős, lebilincselő és megbénító, mint az a határvonal, ami elválasztotta őket. A Koreát keresztül metsző vonalnak hála, ez a szeretet, ez a vágyakozás, ez a tiszta, mélyről jövő csodálat, soha beteljesülőnek tűnik.
A nőnek nem lett volna szabad idetévednie, neki pedig - főként katona tisztként - nem szabadott volna elbújtatnia. Szigorú és halálos a kimenetelek lehetősége. Az a gyönge szerencse, ami elkísérte őket csak ahhoz volt elég, hogy a nőt hazajuttassák. Ahhoz nem, hogy a továbbiakban is segítségükre legyen. És ha lenne maréknyi esze, akkor ennyivel letudná a kettejüket rejtő lehetőségeket. Azonban hiába teltek el évek, hiába próbált megfeledkezni róla, hiába gyötörte magát testileg, képtelen volt megszabadulni a nő nevetésétől, kezének puhaságától, vagy a félő, már szinte némán kérő tekintetétől, ami mindig olyan lázasan kérte őt, és csakis őt, hogy vigyázzon rá... Mégis, hogyan kellene szemet hunynia afelett, milyen törékeny? Hogyan kéne hátat fordítania a szívének? És mégis ki mond ítéletet afölött, hová húz a lelke - ha már egyébként is hátra hagyta, amikor a nő elment -?!
A narancs színű fény ritmustalan tánca mellett végül felegyenesedik ültő helyéből. Az asztal sarkára lekerül tiszti fejfedője. Vet egy utolsó pillantást a házra, amit hátra hagyni készül. Öngyilkosság a javából. Valószínűleg nem fog többé hazatérni, s ha meg is teszi, akkor már nem várja szabadság, a nemzete, az osztaga sem. És a szülei is lemondanak róla. Mindezt miért? Az áruló szíve miatt.
Tudja jól, hogy nem lesz zökkenőmentes az utazás, de kész rá, hogy szembe szálljon a sorsával és átírja a azt, ha szükséges. Csakhogy még egyszer lássa, megérintse, és hallja őt...
Így történik, hogy végleg bezáródik a kapu mögötte, kongó ürességet hagyva maga után. Ezer történettel, emlékkel és érzéssel, amit a falak őriznek majd tovább. Félvállra ejtett táskával, gyalog indul el. Eltökélt szándékának csillogásával a szemeiben, a korábban megírt levelével szíve fölötti zsebében.
New York. Az úti cél. Az utolsó lehetőség. A hely, ahol korábban már érintkezett kettejük életútja. Talán most, talán még egyszer megmentheti őket a Nagy Alma. Talán van esély rá, hogy egy rövid időre, hogy egy utolsó lélegzetvétel erejére még találkozhassanak. És amikor ez megtörténik, Jin-heon újra levegőt vehet. Mert amióta elszakították őket egymástól, olyan mintha lélegzetvisszafojtva várakozott volna. Mit tehet hát egy fuldokló? Kézzel-lábbal küzd és reménykedik.


Minden elv, a család, a tanítás, törvény és hit ellen szegülve próbálom elérni az álmomat. Hogy eljussak hozzá. Sokat segít, hogyha lehunyom a szemem, csak elképzelem, hogy ott áll előttem és azzal a mindig félő, kérdő szemeivel néz rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy örülhet-e, vagy inkább sírjon órákig miattam. Tudom, hogy mit kockáztatok, pontos fogalmam van arról, hogy mit hagytam hátra, hogy mi fog történni velem, amikor rájönnek, hogy megszöktem a szökhetetlen börtönünkből, és hogy miféle szégyenfolt kerül majd a családomra. A szüleimre. Nem kérhetem tőlük, hogy óvják meg a fiúk nevét, hogy mindenféle légből kapott történetekkel palástolják el, mit tettem, hogy tiszt maradhassak, de nem is kértem. Elengedtem a múltam azért, hogy lehessen jövőm. Ott lehessen jövőm, ahová tartozom. Mellette.
Ennek ellenére a szívem vadul vágtat hozzá, mintha mindig is ott dobogott volna csak igazán, a közelében. Nevetséges, mert egyszer sem mondtam ki, hogy mit érzek. Talán nem is volt szükség rá. Most viszont készen állok rá, hogy a tudtára adjam, hogy mit érzek. El kell mondanom. Tudnia kell. Nem számít mi fog történni a jövőben, de annak, ami közöttünk van, törhetetlennek kell maradnia. A nevemnek, a szívemnek a szívében, az emlékeiben. Hogy mindig, amikor rám gondol, majd tudja, hogy ez a férfi, kész érte megtenni bármit...
S ha a sors el is választ majd, a levelem a kezében marad.