Néha úgy érzem, mintha két, egymástól teljesen különböző ember élne bennem...


A gyermek és az iskoláskorú Maxine mindenképpen egy a mostaninál sokkal jobb változata volt az énemnek. Akkoriban még őszinte kapcsolatokat ápoltam, teljes szívéből szerettem a családomat (még talán az anyámat is, annak ellenére, hogy elhagyott minket az édesapámmal) és rengeteg igaz baráttal vettem körbe magam.
A tánc már alig 7 éves koromban a szenvedélyemmé vált, akkor váltam azzá a szorgalmas lánnyá, aki éveken át végigkísérte az életemet. Állandóan az álmaimra koncentráltam és tettem is érte, hogy elérjem a céljaimat, viszont ennek ellenére az iskolában is sikerült jól teljesítenem. Oké, mondjuk csak ki: világi stréber voltam, de egy percig sem bántam, mert tudtam, hogy egy nap talán szükségem lesz arra a bizonyos táncművészeti ösztöndíjra.
Azért igyekeztem minél több időt tölteni a barátaimmal is: pizsamapartik, házibulik és éjszakai mozimaratonok is kaptak helyet a hosszú listán, ami a szabadidőmet jelölte. Miután apám megkötötte élete üzletét én váltam azzá a lánnyá, aki minden alkalommal szponzorálta a felsorolt tevékenységeket, de örömmel tettem, mert szívesen költöttem a pénzem azokra az emberekre, akiket szerettem.
Párkapcsolatom soha sem volt: egészen addig, amíg egy születésnapi házibulin nem találkoztam Bastiannel. Bár az az éjszaka sokáig egy homályos folt volt az emlékezetemben, de ennek ellenére hamarosan már egy párt alkottunk. Ő volt az első és eddig egyetlen szerelmem, akivel szinte minden tökéletes volt...


Poser, vagyis az újdonsült férjem már egy teljesen más kaliberű férfit jelent nekem. Ő vált azzá az emberré, aki, mikor elöntötte az életemet a szar rossz, az egyetlen mentsvárnak bizonyult. Kiút volt a káoszból, éppen ezért egy másodpercig sem gondolkoztam, hogy miként lehetne máshogy megoldanom az életem: mindösszesen csak pár nap alatt hozzámentem, ő pedig betartotta, amit ígért és finanszírozta a kórházi kezeléseimet.
Akkoriban ugyanis már nem számíthattam senki másra: az édesapám meghalt, más családtagom nem igen maradt, a barátaimra pedig nem számíthattam, mert teljesen szétszéledtek a világban. Bastien is eltűnt az életemből, megélte a saját álmát és ezért nem hibáztathattam: mégis megtettem...
A táncot viszont nem tudtam elengedni. Hiába törtem meg a súlya alatt, hiába jártam meg egyszer már a rehabot és hiába estem olyan szerencsétlenül az egyik előadás alkalmával: egyszerűen nem tudtam a balett nélkül élni. Azért pedig, hogy minden a régi legyen, szó szerint mindent igyekeztem megtenni.


A tükörképemmel farkasszemet nézve már csak elenyészve láttam azt a lányt, aki évekkel ezelőtt még igyekezett megtartani az egészséges egyensúlyt az élete és a tánc között. Ha Oroszország nem tört meg eléggé, akkor már más sem fog, ugye? Minden egyes alkalommal ezt az egy mondatot kérdeztem magamtól és naivan válaszoltam is rá, mert őszintén hittem azt, hogy ura vagyok a saját életemnek. Hát, egyáltalán nem voltam... Most pedig már úgyis minden mindegy.

- Hát itt vagy, kedvesem!
Csak hideg mosollyal az arcomon bólintottam válaszként és mindenféle érzelem nélkül csúsztattam a kézfejemet a férjem tenyerébe. Még csak pár hete voltunk házasok, mégis kezdtem már hozzászokni a színjátékhoz, amit én indítottam el hónapokkal ezelőtt a világ előtt.
- Szeretném, ha megismerkednél pár emberrel - mondta csendesen, de elég határozottan ahhoz, hogy tudjam: ezek a személyek valamilyen oknál fogva fontosak a számára vagy majd azok lesznek. Tehát úgy kell velük viselkednem, hogy ne legyen rám panasz: nem mintha általában lett volna, megtanultam már tökéletesen alakítani a saját magamnak kiszabott szerepemet.
Még a pókerarcomat is egészen könnyen sikerült fenntartanom, amikor szembefordulva a férfiakkal, egy közülük kimondottan ismerősnek tűnt.
- ... Blanchet.
Csak a családnevét hallottam, de éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam, hol is láttam már azokat a szempárokat. Vagyis inkább kin...
Addig is tudtam, hogy a férjem nem tisztességes ember, de mivel soha sem érdekelt, hogy mivel keresi a pénzt, amivel azokat a kezeléseket fizeti, amik a visszautat jelentik nekem a baletthoz, ezért most sem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Annak viszont inkább, hogy óhatatlanul is felsejlett az emlékeimben egy arc, amit eddig mélyen elnyomtam magamban, de elfelejteni soha sem tudtam...

Mikor visszautasítottam a sofőr ajánlatát, hogy megvárjon a kórház előtt és a kezelés után hazafuvarozzon, még nem gondoltam volna, hogy megint életem egyik mérföldkövéhez fogok érkezni...
Csak egyedül akartam egy kicsit lenni és ezen az sem változtatott, hogy, mire végeztem, esni kezdett az eső, nálam pedig még egy kardigán sem volt. Ennek ellenére kimondottan jól esett csuromvizesen sétálni a város utcáin és hiába kezdett már sötétedni, az sem zavart. Kicsit úgy éreztem magam, mint tizenéves koromban, amikor a lányokkal előszeretettel táncoltunk a szakadó esőben, mert akkor még egyáltalán nem számított semmi más, csak az éppen adott pillanat.
Mostmár viszont minden apró percet ki kellett élveznem, ha egy kicsit is szabad akartam lenni. Éppen ezért megálltam az egyik sarkon, az ég felé fordítottam a fejem és hagytam, hogy az esőcseppek végigfolyjannak az arcomon, lemosva magukkal a sminkem egy részét és a tarkónál összekötött hajamat is az uralmuk alá vegyék.
Egészen addig élveztem a ritka pillanatot, amíg egy férfi szó szerint a lábaim előtt nem kötött ki. Lenéztem rá: a szeme alatt egy monokli látszódott, a szája széléről pedig egy vékony vércsík jelezte, hogy éppen az előbb kapott egy ütést valakitől. De nem ez volt az, ami megdöbbentett, hanem az ismerős arc, aminek az emlékétől bármennyire is akartam néha, egyszerűen képtelen voltam megszabadulni.
- Bastien? Ez... - lehetetlen, akartam mondani, de a helyzet abszurditása egész egyszerűen belémfojtotta a szót, ezért csak néztem őt és próbáltam előre helyretenni az életem éppen szétesni kezdő darabjait.