Kiváló szaktudás, kimagasló intelligencia, mérhetetlen empátia, és csillapíthatatlan törődés jellemzi a 40 éves szívsebészt, Dr. Callum Morayt. A páratlan szorgalmának, és végeláthatatlan tanulni akarásának köszönhetően hamar kivívta magának a kollégái figyelmét, és tiszteletét. Az édesapja számára a munkabéli példaképe. Hosszú ideig az ő munkásságára, az ő hivatástudatára építette Callum a saját világképét, emberekhez való hozzáállását, akármennyire sem szereti ezt bevallani. A maga útját akarja járni, a maga sikereit akarja elérni, de az apja hatását nem tudná letagadni akármelyik közös ismerősüket, vagy kollégájukat kérdeznéd. A testvérei 5 és 8 évvel idősebbek nála, mindketten orvosok a maguk választott szakterületein, de a koruk ellenére mégis a legfiatalabb öcs érte el a legnagyobb sikereket. Ő volt a helyi hírességek választottja, ha műtétre szorultak, az ő szakvéleményét kérték ki a nála idősebbek, és úgy tűnt, előbb-utóbb az apját is felül fogja múlni. Sokáig, ha Dr. Callum Moray neve szóba került, csak pozitív dolgokat regéltek róla. Ők csak azt látták, amit láttatni akart velük.
A valóság sokkal csúfabb ennél. Saját belátása szerint 25 éves korában ért el a csúcsra, azóta viszont folyamatosan lefelé tart. Elért egy szintet, ahonnan még magasabbra törhetett volna, ahonnan már 35 éves korára túl tudta volna szárnyalni az apját, és New York-i orvostársadalom jó részét, de ő más utat választott. Egy hatalmas csalódás olyan úton indította el, amely tudja, mennyire nem egészséges, mégsem akar tenni a javulásért. A drog, a szex, az alkohol annyira a szabadideje meghatározójává vált, hogy minden mással szemben előnyt élveztek. Foggal-körömmel harcolt azért, hogy a két élete ne folyjon össze, hogy meg tudja különböztetni Calt, és Dr. Callum Morayt, és úgy nézett ki, a nehézségek ellenére ez nem egy lehetetlen feladat. Évekig, mi több, közel másfél évtizedig sikerült két külön világként, és két külön személyként kezelnie a függőségét. Egy évvel ezelőtt azonban kis híján a saját kardjába dőlt. „Mi baj lehet belőle, egy alkalomtól még nem dől össze a világ” – hangoztatta a műtétet megelőző este, mikor betért egy „egyet fizet, kettőt kap” estére az egyik manhattani kocsmában.
A szívátültetési műtétek ugyan nem számítanak rutinbeavatkozásnak, azonban Dr. Moraynek igen. A szaktudása, és sikerrátája ezen a területen egészen a nyugati partig elterjedt. Adottak voltak a vele tökéletes szinergizmusban működni tudó műtősök, akikkel nemhogy hasznos volt, de szeretett dolgozni, és akikkel szavak nélkül is megértették egymást. Ez a tény nagyban hozzájárult az előző esti aggodalommentességéhez. A másnap azonban kellemetlen meglepetéseket tartogatott.
Míg máskor csak akkor szóltak egymáshoz a csapat tagjai, ha feltétlenül szükséges volt, addig ezen a napon számtalan megkérdőjelezhető paranccsal látta el az embereit a szívsebész. Meglepetten néztek őt, vissszakérdésekkel bombázták, és néhányan egyenesen képtelenek voltak elfogadni a döntéseit, de megcsinálták, mert ő volt bent a főnök, a hang, akire hallgatniuk kellett. A beteg a műtőasztalon életét vesztette, a hibás pedig egyértelmű volt.
Az apja segítségével sikerült elsikálni a hosszú hónapokig elhúzódó pereskedést, Callum viszont olyan szinten magába esett a hibázásának köszönhetően, hogy még mélyebbre süllyedt a függőségében. Míg régebben a munkában érezte magát igazán élőnek, addig manapság már a kórház gondolata is gyomorgörccsel látja el. Elvégzi a rá kiszabott munkát, a lehető legszakmaibban próbálva kivitelezni, azonban nem vállal el se felesleges kockázatokat, se ambiciózus felajánlásokat. Úgy véli, hogy a korai halálba vezető út minden egyes nappal közelebb van számára, és ennek megfelelően sosem tervez egy napnál tovább. Ha az ájulásig itta, és drogozta magát, a következő nap inkább ébred fel keserű, csalódott szájízzel, mintsem örömtelien, hogy túlélt még egy kemény éjszakát.
Úgy érzi, hogy számára már nem tartogathat semmi jót az élet, és ennek megfelelően tengeti a napjait, türelmetlenül hajszolva magát a temetőbe tartó úton. Ha az ember a magányos ebédszünetében sírköveket nézegetek a hírek olvasása helyett, az már egy intő jel – lehetne, ha hagyná, hogy valaki észrevegye őt.
A sivár, kilátástalannak tűnő jövő jelenképében azonban felcsillant egy apró szikra. Egy fénypászma, ami talán tud rajta segíteni. Egy személy, aki külsőre ugyanazokkal a fájdalmakkal, ugyanazokkal a gondokkal, ugyanazokkal a lehetőségekkel marcangolja magát, mint ő maga. Egy szempár, melyből az egyik sír, a másik nevet. Egy mosoly, amely az első látásra megdobbantotta a szívét. Egy név, amelyet akarva-akaratlanul sem tud kiverni a fejéből: Carmelia.

Ha az ember megindul a meredek lejtőn, a csúcsra csak hosszú és nehéz úton tud visszajutni. Hatalmas elhatározás, rengeteg energia, és számtalan erőfeszítés szükséges hozzá, ami lássuk be, nem könnyű. A kulcsfontosságú pont, úgy vélem, az elhatározás. Könnyű dolog azt mondani, hogy le akarok fogyni, ha nem vagy képes érte feláldozni semmit. Ha pedig valaki nem akarja leadni a százhúsz kilónyi súlyfeleslegét, akkor valószínűleg nem is fogja, legyen segítségére akár a legjobb orvos, akár a legjobb személyi edző, vagy a legjobb dietetikus. Így lesz a tettetett elhatározásból álom. De ahogy a szüleink mondják nekünk gyerekkorunkban: váltsd valóra az álmaidat, ne hagyd, hogy csak álmok maradjanak. Azt már nem közölték velünk, hogy ezek elérése milyen nehéz feladat. Én nekem is van egy… igazából több álmom. De túlságosan mélyre süllyedtem már ahhoz, hogy ebből egymagam ki tudjak lábalni. Szükségem lenne valamire, valakire, aki képes megadni az első löketet, és aki kitart mellettem a gyógyulásom utolsó utáni pillanatáig. Túl gyenge vagyok hozzá, hogy egymagam érjem el a céljaimat, ahhoz pedig túl gyáva, hogy segítséget kérjek. Ironikus, nem? Mi, orvosok, és egészségügyi dolgozók folyamatosan az egészséges életmódot, a kiegyensúlyozott étrendet, a stresszmentességet hangsúlyozzuk, közben mi is ugyanolyan esendők, ugyanolyan halandók vagyunk, mint az embertársaink. Vagyis… még valamilyen szinten rosszabbak. Míg ők, az átlagemberek boldog tudatlanságban élnek a problémáikkal, az egészségtelen életvitelükkel, addig mi tisztában vagyunk vele, hogy a káros szenvedélyeink milyen hatással vannak a szervezetünkre, mégsem teszünk ellene. Vagy legalábbis nem eleget.  
Sosem voltam egy könnyű eset, ezt belátom. Skóciában születtem harmadik testvérként egy báty, és egy nővér mellé. Én voltam a legfiatalabb, és egyben a legrosszabb is. Állandó csínytevések, folyamatos rosszalkodások, kiszökések, és mindezek ellenére a legsúlyosabb büntetésem a szóbeli dorgálás volt. Elég arra, hogy megfékezzen néhány napra, de nem annyira, hogy véglegesen leállítson. Nem voltam se rossz szándékú gyermek, se buta, de szerettem a figyelem központjában lenni. Ennek köszönhetően pedig rengeteg barátom lett.
A problémák akkor kezdődtek, mikor bejelentették a szüleim, hogy költözünk. Nem egy másik városba, vagy az ország másik felébe, hanem egyenesen Amerikába. Akkor még szinte fel sem fogtam, hogy mekkora távolságokról beszélünk, egyedül csak annyit tudtam, hogy nem akarok elszakadni a barátaimtól. Hisztiztem, vergődtem, és mindent megpróbáltam megtenni azért, hogy ne menjünk el. Gyerekesen viselkedtem, de hát gyerek voltam, semmit nem tudtam még arról, hogy munka, karrier,  vagy visszautasíthatatlan lehetőség.
Borzasztóan nehezen éltem meg a következő… szűk tíz évemet. Nem találtam a helyemet. Az addig állandóan izgő-mozgó, életvidám fiatal Callumból egy lusta, semmivel és senkivel nem törődő, csendes, visszahúzódó gyerek vált. Ez végigkísérte a tinédzserkoromat. Mérges voltam apámékra, amiért elszakítottak a barátaimtól. Mire elkezdtem megbékélni a gondolattal, addigra már eltelt három év az iskolás éveimből, és megkaptam a magam bélyegjeit. Állandó és folyamatos terrorizálások, szájhősködések célpontjává váltam, én, az eszes, de visszahúzódó gyermek. Osztályelső voltam mindvégig, szinte próbálkoznom sem kellett érte, és ez, illetve az introvertáltságom könnyű célponttá tett. Tűrtem, amit tűrnöm kellett, nem szóltam róla senkinek. Úgy gondoltam, hogy ami nem öl meg, az majd megerősít.
De nem tett erősebbé. Vagyis… részben. Fizikailag nem váltam erősebbé, mentálisan viszont egy felnőttével vetekedtem. Az engem ért verbális bántalmazások elébe mentem, és felvállaltam minden gyengeségemet, kifordítottam őket, és karikatúrát csináltam belőlük. Az erőszakoskodó fiatalok mindig a gyengébbet veszik célba, mert ő számít nekik könnyű célpontnak. Azonban, ha valaki képes kiállni önmagáért, képes visszaszólni nekik, le fognak szállni róla, és mást keresnek. Én ezt tettem. A sértéseik leperegtek rólam, és miután rájöttek, hogy nem tudnak célt érni velem, békén hagytak. Sokat segített, hogy az addig háttérből figyelő, és az erőszakoskodó gyerekekkel együtt nevető osztálytársaim, látva a változásomat, értékelve a vicceimet, egyre és egyre jobban kiálltak mellettem. Közbeszóltak, elhívtak magukkal játszani, és még sorolhatnám. Az osztály kirekesztettjéből én váltam az osztály egyik legkedveltebb alakjává. Mindössze tizenöt éves voltam ekkor.
Ugyan Amerika nem vált a szívem csücskévé, és Skócia felé vágyott a szívem, beletörődtem, hogy míg nem érem el a felnőttkort, addig a szüleim döntenek a sorsomról. Legalábbis akkor, ha nem akarom magamnak túlságosan megnehezíteni a későbbieket. Úgy gondoltam, hogy ha végzek az iskolával, visszaköltözöm a hazámba, és ott folytatom tovább a tanulmányaimat. Az élet azonban mást tartogatott számomra.
Az újdonsült barátaim annyira a szívemhez nőttek, hogy képtelen voltam visszautazni. Közös terveink, közös programjaink voltak, egyesekkel közös egyetemre, közös képzésre adtuk be a jelentkezésünket, melyek közül néhányukat mind a mai napig kollégáimnak, és barátaimnak nevezhetek.
Az orvosi pálya szinte elkerülhetetlen volt a számomra. A nővérem, és a bátyám is követte az édesapánkat, így az én utam is ki volt kövezve előttem. Dönthettem volna másképpen, de nem akartam. Érdekelt az orvoslás. Fogalmam sem volt, hogy milyen irányba akarok majd szakosodni, de ez az első pár évben nem is számított. Az alapok lefektetése, a rengeteg tanulás, és ismeretszerzés végül a sebészet irányába vitt el engem. Érsebészet, idegsebészet, szívsebészet – ezen három lehetőség közül kellett választanom. Kizárásos alapon az utolsó lett a nyertes. Nem akartam senkinek sem a nyomdokaiban járni, a saját utamat akartam kitaposni. Nem akartam érsebész lenni, mint édesapám, és nem akartam idegsebész lenni, mint a nővérem. Az elhatározás megvolt, már csak tennem kellett érte.
Az első szerelem, az első párkapcsolat az én életemben kissé későn lépett be. Míg mások 22-23 éves korukra már házasok voltak, esetleg szülők is, addig én teljesen magányos voltam. Nem randiztam még senkivel, nem keltette fel senki sem az érdeklődésemet, és nem is éreztem ennek hiányát. Az első szerelem mindenki életében olyasvalami, amit nehezen tud elfelejteni. Legyen szó akármilyen hosszúról, akármilyen rövidről, jóról, vagy rosszról, ez mindvégig velünk marad. Az első randevú előtti ruhaválasztási téboly, a feszült várakozás, az első csók előtti rettenetes izgatottság, az első közös együttlét előtti feszengés, vagy az első „szeretlek”. Nem hittem volna, hogy ez az én életemben is el fog jönni, és hosszú ideig nem is volt rá igényem. De az elsők végül engem is elértek. És ezek olyan nagy nyomot hagytak bennem, amelynek lenyomatát még ma is hordozom magamon.
Jasmine-nek hívták a lányt. Hosszú, szőke haj, tündöklő kék szemek, a világ legszebb mosolya, és olyan alak, melyet mintha egy szobrász művelt volna meg a legaprólékosabb hozzáértéssel, a mesterművének szánva a keze munkáját. Ő volt az első lány, akin megakadt a szemem, aki már a legelső pillanattól elrabolta a szívemet, akivel el tudtam képzelni, hogy minden reggel mellette ébredjek, és minden este az ő keblén hajtom álomra a fejemet.
Három évig voltunk csak együtt, ez alatt viszont megéltünk mindent, amit csak lehetett. Végigjártuk az összes elsőt, csupán egy valami maradt ki. A házassághoz szerencsére egyetértően viszonyultunk. Úgy véltük, hogy nincs szükségünk erre a papírra, hogy boldogok legyünk, hogy szeressük egymást. Közös lakásban éltünk, közösen éltük az életünket, az a plusz egy papír számunkra nem különösebben befolyásolt semmit. Így is felhőtlen volt a boldogságom, és nem tudtam, hogy mi ronthatná el. Örömteli, problémák nélküli magánélet, és felfelé ívelő, kimagasló karrier. Kellhet ennél több?
A tündérmese azonban abban a pillanatban foszlott szét, ahogy elérkezett a szülés pillanata. Én éppen egy konferencián voltam az apámmal, és a születés beindulásáról nem is szereztem tudomást, csak mikor hazaértünk. Ekkor már öt napos volt a kicsi. Az időeltolódás miatt csak online tudtuk tartani a kapcsolatot, ő viszont sehol sem említette meg, hogy korábban kell a kórházba mennie, mint ahogy ki van írva. Egy héttel korábban folyt el a magzatvize. Ha tudtam volna, hogy mi történik odahaza, nem érdekelt volna a konferencia, az első gépen utaztam volna hazafelé.
Ő neki azonban ekkor már csak hűlt helyét találtam. Se egy üzenet, semmi. A ruhái ki voltak pakolva, az addig élettel teli ház már csak fakó emléke volt önmagának. Teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt. Próbáltam felhívni Jasmine-t, de nem tudtam elérni. Próbáltam a szüleinél keresni, de nem tudtak semmit. Próbáltam a legközelebbi barátaival beszélni, de nem mondtak semmit. Felszívódott, és fogalmunk sem volt, hová mehetett. Én pedig egyszerre kerültem magam alá, és váltam megszállottjává az igazságnak. Tudni akartam, hogy mi történt, hol van, és miért ment el minden szó nélkül.
A családom szerencsére a végtelenségig támogató volt velem, az édesapám pedig a kapcsolatai révén a legjobb nyomozót fogadta fel az érdekemben. Még a legjobb lévén is két hónapba telt, mire valamire való hírekkel tudott szolgálni. Az utam Franciaország szívébe vezetett. Ez volt az első közös európai úticélunk, így elmondhatatlan szívfájdalommal töltött el, mikor megláttam Párizs ismerős panorámáját.
Nem számított az érkeztemre, de ez így volt jó. Látni akartam a gyermekemet, akit számomra érthetetlen okokból elszakított tőlem, és teljesen felszívódott a Föld felszínéről. Nehéz volt megtalálni, de végre sikerült. Ami azonban az ajtónyitáskor fogadott, arra nem voltam felkészülve. Ott volt ő, Jasmine, és a kezében a kicsink. Vagy legalábbis… ezt hittem. Miután megláttam a gyermek vonásait, rögtön ráeszméltem, hogy nem én vagyok az apja. Se a Jas, se az én családomban nincsenek ázsiai felmenők, így nem volt nehéz összerakni az egyet, meg a kettőt. Lemondóan engedett be végül a házba, és ültünk le beszélgetni. Ellenkezésre, vitára, tányérdobálásra számítottam, ehelyett egy értelmes, nyugodt diskurzust folytattunk le. Nem volt erőm veszekedni. Annyira lerombolt ez az információ, hogy képtelen lettem volna akár egy picit is feljebb emelni a hangom.
A csúcson voltam, legyőzhetetlennek éreztem magamat. Túlságosan elbizakodottá váltam, és ez lett végül a vesztem. Elindultam a lejtőn, amely először az alkohollal kezdődött, később a fűvel, azt követően pedig egyre több, egyre változatosabb szubsztanciáknak adtam át magam. Olyan mély nyomot hagyott bennem Jasmine árulása, amelyet aztán évekig nem tudtam elfelejteni. Állandó bulizásba, önpusztító életmódba, és egyéjszakás kalandokba fúlt az összes szabadidőm. Tisztában voltam vele, hogy ez nem jó, de túl mélyen benne voltam már, hogy egymagam ki tudjak belőle lábalni. Segítséget túl szánalmasnak éreztem kérni, így… nem kértem. Többször próbáltam kikúrálni magamat a függőségeimből, de mindhiába. Amint jobban, egészségesebben kezdtem érezni magam, rögtön eluralkodott rajtam az önbizalom, amely kimozdított a lassú, komótos gyógyulásból. Ahelyett, hogy óvatos léptekkel tettem volna le a szereket, eldobtam mindet egyszerre. Ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva, ezzel egyenes út vezetett a visszaeséshez. 15 éve küzdök ezzel, és ahelyett, hogy bármilyen előrelépést tettem volna, csak még mélyebbre süllyedtem. Tudom, hogy nem egészséges, tudom, hogy nem normális, és tudom, hogy ezzel nem csak a karrieremet, de a szabadságomat is kockáztatom, de… az az igazság, hogy nem érdekel. Nem érdekel, hogy a következő nap velem, vagy nélkülem fog elkezdődni, ugyanakkor bennem van az élni akarás is. Fura kettősség, tudom. Mintha két személyiség lenne örök versengésben egymással. Dr. Callum Moray, a szakmájában kiváló szívsebész, és egyszerűen csak Cal, aki az éjszakai tivornyák központi alakja.
Úgy gondoltam, hogy senki nem tud megérteni engem. Talán még mindig így van, fogalmam sincs. De hosszú idő végre újra bekerült az életembe egy olyan személy, aki kiváltotta belőlem az érdeklődést. Akiből árad a hozzám hasonló dualitás. Aki a világnak mosolyog, de a szemei szenvedésről árulkodnak. Aki szeretne boldog lenni, de valami belső hang, késztetés, erő, nevezzük akárhogy, mégiscsak visszatartja. Meg kellett közelítenem. Meg kellett szólítanom. Meg kell ismernem. Jelenleg ennyi tart engem a felszínen, mielőtt végeláthatatlanul visszasüllyednék a fuldokló mélységbe.