Amikor az ember eléri a kimerültségnek azt a fokát, amikor már a legkisebb szellő is az idegeire megy, tényleg nem árt kiereszteni a gőzt. Rég éreztem magam ennyire feszültnek, általában nem idegesítem fel magam apró-cseprő dolgokon. De most mégis azt érzem, hogy ivás közben még véletlenül leharapnék egy darabot a pohárból. Inkább be is dobom az egyébként elég strapabíró üveget a mosogatóba és megtámaszkodom annak szélén. Veszek pár mély levegőt, mire lenyugszom annyira, hogy vissza tudjak menni az asztalomhoz más testi épségének veszélyeztetése nélkül. Talán a fáradtság teszi, talán a sok munka, vagy inkább a kettő együtt. Nehezemre esik a kollégáimra mosolyogni, akik a folyosón ácsorogva beszélgetnek, így inkább gyorsítok a lépteimen és csöndben elhaladok mellettük. A jókedv ebben az esetben nem ragadós, inkább csak minél távolabb szeretném tudni magam tőlük. Szerencsémre viszonylag távol esik az asztalom a többiekétől, amiért most kifejezetten hálás vagyok, így elviselhetőbb az alapzaj, ami szüntelenül jelen van az irodában. A táskámból előkotrom a fülhallgatómat, amikor már a minimális zaj is zavaróvá válik, hogy még véletlen se halljak beszélgető embereket és oda tudjak figyelni a munkámra. Viszonylag hamar végzek minden teendőmmel, néhány email elküldésén és pár telefonon kívül nincs sok tennivalóm a nap hátralévő részében, ezért lecsukom a laptopomat, becsúsztatom a táskámba, összepakolok az asztalomon és olyan gyorsan hagyom el az épületet, amennyire csak tudom.
A hatalmas üvegajtón kilépve megkönnyebbülve szívom be a kinti levegőt. Hirtelen ötlettől vezérelve nem hazafelé indulok, hanem pont ellentétes irányba, hogy felkeressek valakit, akire mindig rázúdíthatom minden nyűgömet. Pár percet kell csupán várnom a metróra, ami ilyenkor annyira tömött, hogy az emberek heringek módjára állnak és ülnek minden kocsiban. Három megállóval később kipréselem magam az emberek közül a peronra és a megfelelő feljárót keresem. Az aluljáróból felfelé jövet cikázgatok a hol lassabb, hol még annál is lassabb emberek között, hogy végre a felszínre jussak és irányba állítsam magam, ami sosem sikerül elsőre, hiába élek már itt egy ideje. Szerintem soha nem fog összejönni, hogy elsőre a jó irányba forduljak. Az utcatáblák szerencsére elég egyértelmű segítséget nyújtanak, így még én is hamar betájolom magam és a kis kávézó felé indulok, ahol anno alkalmanként besegítettem. Ha minden igaz, akkor Nikki ma bent lesz, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Tudom, hogy neki panaszkodhatok, ha ahhoz van kedvem, de ha csak csöndben szeretnék ücsörögni valakivel, akkor arra is kapható. Most nem is tudom, melyikre lenne nagyobb szükségem egy jó kávén kívül. Néhány perc séta után átverekszem magam az utca túloldalára és már egészen közel látom is az ismerős feliratot a falon a kávézó nevével. Az ajtón belépve azonnal megcsap a kellemes kávé illat, ami eddig a legjobb dolog, ami a mai napon történt velem. Mélyet sóhajtok, majd a pulthoz megyek, ahol a várakozásaimmal ellentétben nem Nikki, hanem egy ismeretlen nő ácsorog.
- Szia, Nikki bent van ma, ugye? - teszem fel szinte elhadarva a kérdést és reményekkel teli telepszem le a pulttal szemben kihelyezett székek egyikére.

Hónapok óta most először van, hogy nincs edzésem pénteken, vagy, hogy nem kell órát tartanom a spanyol tanítványomnak. Ez merőben felemelő érzés, főleg, ha azzal összekötjük, hogy nekem a péntek egy rövidebb nap az EPA-nál, így egészen délelőtt kilencig azt hiszem, hogy szabad a délutánom. Ez viszont nem igazán van így egy telefonhívásnak köszönöhetően, pedig nagyon rám férne egy kiadós pihenés. Az elmúlt időszak mind érzelmileg, mind fizikailag kimerített. Túl sok változás történt hirtelenjében, és az EPA is bőven ellátott munkával, még akkor is, ha egyelőre mindenki újoncként kezel, és így sok segítséget kapok, ha valamiben elakadok. Persze ez nem azt jelenti, hogy mások megcsinálják helyettem, hanem leginkább azt, hogy valamilyen útbaigazítást vagy megerősítést adnak. A helyi sajátosságokat még mindig szokom, és ez okoz némi fennakadást néha a gondolatmeneteimben, így a munkavégzésben is. Ráadásul most még a szabadságolások is szépen leterhelték a bent lévőket, mert helyettesíteni kell, így az a munkaköröm, amit eredetileg végzek, kicsit kibővül, átmenetileg.
Az meg, hogy a mellékállásomban is érzelmi viharok alakultak ki, így én sem szívesen megyek be, és ők sem szívesen hívnak, kicsit tényleg megterhelt érzelmileg, és érintett anyagilag is. Végül is annak a féltestvéremnek a közeli ismerősénél dolgozok kisegítőként, akiről sosem tudtam, illetve, akitől megtudtam, hogy az apám, bocsánat, apánk, engem még véletlenül sem akar látni, de leginkább tudomást sem akar rólam venni. Na, nem mintha én bármikor valami komolyabb erőfeszítést tettem volna az Ő felkutatása érdekében, de azért ez mégis csak megterhelt, még akkor is, ha nem igazán akarok erről tudomást venni, így nem is beszélek róla senkinek. Az elképzelés és a biztos tudás két nagyon különböző dolog.
Tényleg jót tett volna, ha ma kicsit lazulhatok, de, ha belegondolok, hogy abból meg az lett volna, hogy elkezd járni az agyam az elmúlt időszakban történteken… Lehet, hogy az a kilenc óra hívás mégis csak jól jött. Így nincs lehetőségem agyalni a dolgokon, mert az új kávézó, ahova kisegítőként jelentkeztem, most behívott délutánra. Tudják, hogy mikor érek rá, és csak remélni merték, hogy igent tudok mondani, így róluk egy nagy kő esett le, hogy nem kell túlterhelniük a bent lévőket, csak arra a pár órára, amíg odaérek az EPÁ-tól, ami leginkább két óra, ha a forgalom is úgy akarja, ha nem, akkor két és fél.
Ez a munkaerőhiány nem volt betervezve, de az egyik beszállító átmenetileg felfüggesztette a szállítást, mert az egyik gépkocsijuknak lejárt a műszakija, egy másik pedig kisebb balesetet szenvedett, így a javításig ők nem tudnak szállítani. A balesetben csak néhány kisebb személyi sérülés történt, rándulások, zúzódások, karcolások, amennyire megtudtam, és leginkább a kocsik törtek, így az anyagi kár a jelentős. A kávézó viszont nem tudja megvárni ezt a szállítás-kimaradást bevállalni, mert már a holnapi napot is csak nagyon vészesen tudná a raktárban lévő alapanyagokból kigazdálkodni, azt is csak akkor, ha nem történik egy váratlan roham a vendégek részéről, nemhogy heteket. Így a főnök a saját, és egy másik alkalmazott, Nikki a „céges” autóval, indult a beszerzésre. Ez viszont a felszolgáló és bartender állományt csappantotta meg ma délutánra.
Úgyhogy a szerencsés forgalomnak köszönhetően kettőre már a kávézóban voltam, hogy beálljak felszolgálni. Amikor beértem, mindenek előtt egy jó erős feketét kértem, ami öltözés után már a pult alsó részén várt, ahol csak mi tudunk hozzáférni. Kellett a löket, bár egyelőre szerencsére nem túl nagy a forgalom, de azért van.
Hamarosan egy sötét hajú, első látásra kedvesnek tűnő vendég jön a pulthoz és Nikki felől érdeklődik. - Sajnos most nincs bent - mondom meg neki a csalódást keltő hírt együtt érzően. -De hátha én is tudok segíteni - mosolygok rá kedvesen. - Esetleg, ha kérsz valamit… - tartok egy nagyon rövid szünetet - esetleg egy kávét, akkor abban biztosan fogok tudni segíteni - nézek rá kedvesen. Látom rajta, hogy valami gond lehet, mert egy kicsit idegesnek tűnik. Jó emberismerő vagyok, és könnyen meglátom az ilyeneket másokon. - És, ha kérsz egy sütit vagy szendvicset, akkor arra még meg is hívlak - ajánlom fel neki kedvesen. Ez a húzás általában be szokott jönni a tapasztalataim alapján, és a vendégek még egy ilyen helyen is, (ami nem egy kocsma) kicsit megnyílnak, amiben most is bízom. Tudom, hogy néha már az is segít, ha egy másik embernek elmondjuk, hogy mi bánt vagy zavar minket, még akkor is, ha az a másik ember nem egy ismerős, hanem egy idegen.

Fáradtan, az utóbbi időben a szokottnál sokkal fáradtabban hagyom magam mögött az irodát, ahol a munkaidő alig akart eltelni. Ez a néhány óra a hatalmas üveg épületben általában pikk-pakk elsuhan, aztán az épületen kívüli teendőkkel foglalkozom. Ma viszont, mintha ólomlábakon vonaglottak volna az óra mutatói. Hosszadalmas és fárasztó volt a bent töltött idő, legalább a mai nap nem kell az irodai órákon kívül mással is foglalkoznom. Természetesen telefonon ezek után is elérhetőnek kell lennem, ha bármi történne, de titkon reménykedem benne, hogy a mai nap már semmi sem fog befutni – vagy legalábbis semmi olyan, ami ne érne rá holnap. Fáradt, nyúzott és nyűgös vagyok a folytonos hajtás miatt, már igazán rám férne egy kis pihenés, amit egyelőre sajnos nem engedhetek meg magamnak, de amint alkalmas lesz az idő, egy pár napot tuti kiveszek, a telefonomat kikapcsolom, a laptopomat eldugom, még a céges autó kulcsát is mélyre elrejtem a táskámban, nehogy véletlen beleakadjak.
Ha délután szeretném kiereszteni a gőzt, akkor be szoktam térni abba a kávézóba, ahol akkor dolgoztam alkalmanként, amikor visszajöttem a városba és az utolsó pár hónapomra való tekintettel szinte senki nem volt hajlandó munkát adni nekem. A semminél jobb volt, nem dőlt a lóvé, de legalább annyira elég volt, hogy nagyjából ellássam magam. Szerencsére az albérleti díjba nem rokkantam bele, mivel Nora egészen nagylelkű volt, amikor megengedte, hogy az éppen üresen álló lakását használjam – igencsak jutányos áron. Kezdetnek jó volt a kávézóban dolgozni, legalább néha kirángattak a betérő vendégek és a kollégák a zavaros gondolataimból. Főleg Nikki, aki szintén sok hullámvölgyön van túl a maga harmincöt évével a háta mögött. Irigylésre méltó türelemmel rendelkezik, amit néha ki is használok, ha szeretném az aktuális problémáimat rázúdítani; a mai nap is erre készülök. De ha csak rra van szükségem, hogy valaki ott üljön mellettem, amíg elszürcsölöm a kávémat, Nikki erre is kapható.
Kocsival nem lenne túl célszerű arrafelé menni a délutáni dugót tekintve. Nem, mintha amúgy nem lenne folyamatosan dugó a városban, még éjszaka is, de délután, amikor mindenki megy haza a munkából, az embernek kedve támadna kanállal eret vágni, miközben vezet. Kocsi helyett a metrót választom, ahol nagyjából tíz percnyi heringparti után szinte kivetődöm a peronra. Az utcán sikerül betájolnom magam és elindulok a hangulatos kis kávézó felé, ahol csalódásomra Nikki helyett egy ismeretlen lányt találok a pult mögött. Ez még nem jelenti azt, hogy Nikki nincs itt, lehetséges, hogy hátul van éppen. Letelepszem a pulttal szemközti székek egyikére és Nikki holléte felől érdeklődöm, de a félelmem beigazolódik, nincs bent. Lemondóan sóhajtok, egy darabig nem is válaszolok a feltett kérdésekre. Kicsit csalódott vagyok, ez egyértelműen lerí az arcomról. Mélyet sóhajtok, aztán igyekszem egy mosolyt magamra erőltetni, de a fáradtság hamar letörli azt a halovány mosolyt is az arcomról. - Úgy tudtam, ma bent lesz - merengek el a pár nappal ezelőtti üzenetváltásunkon, szinte csak magam elé motyogva. - De lehet, hogy összekevertem a napokat - legyintek végül, mert minden esély megvan rá. Nem jellemző rám, hogy dátumokat és napokat összekeverjek - ha jellmező lenne, valószínűleg munkám sem lenne már -, de amilyen kimerült vagyok az utóbbi időszakban, nem kizárt. - Egy kávé jól esne, igen - bólogatok lassan, és a lassúságom már önmagában is elég indok egy kávéhoz. - Egy lattét kérnék, egy kis vaníliasziruppal - adom le az itt megszokott rendelésemet. - Ma már nem is várható, hogy bejön? - érdeklődöm a pult túloldalán lévő lánytól, hátha tudja, mikor jár erre legközelebb Nikki.

A kávézóban most szerencsére nincs akkora nyüzsgés, mint szokott, de azért páran vannak bent, akik már mind a rendelésüket fogyasztják. Dolgozók közül viszont csak ketten vagyunk a bártenderrel, aki most hátul telefonál, de azért az alap dolgokat én is el tudom készíteni. A nehézséget számomra leginkább az jelenti, hogy a díszítés tökéletes legyen, ahhoz valahogy nincs elég kézügyességem. Az összetevőket viszont pontosan ismerem, így nem okoz túl nagy fejtörést bármilyen, itteni ital előállítása. Nem ez az első kávézó, ahol dolgozok, így már van rutinom. Jelenleg az egyetlen igazi nehézséget talán az jelenti, hogy előadjam a vendégek számára, hogy fitt és pörgős vagyok, pedig most kicsit utol ért a fáradtság. Ettől viszont függetleníteni kell magamat, mert itt most nem engedhetem meg magamnak, hogy lustuljak. Az életvitelem költséges, mert olyan dolgok vannak az életemben, amik nem engedik, hogy az edzéseket és önvédelmi órákat leépítsem. A tánc sem az, amit mellőzni tudnék, mert az számomra az egyetlen olyan kikapcsolódás, ami tényleg feledtetni tudja velem a gondokat. Az EPA egészen jól fizet, de szükségem van az egyéb munkákra is, mint a spanyol tanítvány vállalása és ez a kisegítő állás. Így felveszem a kedves mosolyomat, és próbálom pörgősen kiszolgálni a vendégeket. Amikor az összes asztallal végzek, akkor a pultnál vagyok, hogy az ottani teendőket is elvégezzem.
Hamar érkezik viszont egy újabb vendég, aki a pultnál foglal helyet. Első kérdése viszont rávilágít, hogy ő talán inkább számít itt törzsvendégnek, mint olyannak, aki most fedezi fel a helyet. Bár az sincs kizárva, hogy csak Nikkit ismeri a privát életükből. Viszont ezzel kapcsolatban nem tudok neki jó hírekkel szolgálni, mert Nikki az, akit a főnök megkért, hogy most segítsen neki a beszerzésben. - Igazából dolgozik, de az egyik beszállítóval átmeneti gondok adódtak, és a főnök őt vitte magával, hogy elhozzák a szükséges alapanyagokat - tájékoztatom kedvesen. Fáradtnak és kicsit talán ezért összeszedetlennek is tűnik. Viszont szeretném megnyugtatni, hogy nem ő emlékszik rosszul, Nikki dolgozik, és, ha nem ma délelőtt beszéltek, akkor a megbeszéltek igazak is, csak most az élet közbeszólt. Válaszom nyomán viszont mintha csalódottságot vélnék felfedezni a hangjában és a tekintetében, de ezt nem tudom most orvosolni.
A rendelését végül mégis csak leadja, így talán mégis lesz lehetőségem egy kis életet, energiát lehelni belé. - Azonnal készítem - válaszolok mosolyogva. - Legyen egy kicsit erősebb a szokásosnál, vagy ne változtassak rajta? - érdeklődök kedvesen. Talán ez a legfinomabb módja annak, hogy a tudtára adjam, hogy észre vettem rajta a fáradtságot, segíteni szeretnék, hogy ez enyhüljön. Ráadásul teljese átérzem ezt a helyzetet, és nem feltétlen azért, mert most én is fáradt vagyok, hanem azért is, mert egyébként is pontosan ismerem ezt az érzést. A kérésének megfelelően készítem be a gépbe a kávét, és előveszem a vaníliaszirupot is, valamint kikészítem a cukrot, édesítőt, és a tejszínt, amiből kedvére tehet majd az italába.
- Sajnos nem igazán tudom megmondani, de én zárás előtt nem igazán számítok a visszaérkezésükre - mondom szomorkásan. - Miről lenne szó? Esetleg én nem tudok segíteni? Jó hallgatóság vagyok én is? - mosolygok rá bíztatóan, hogy, ha arról van szó, nekem is kiöntheti a lelkét. Nikkinél igaz, hogy fiatalabb vagyok, de úgy gondolom, hogy több kátyúból és katasztrófából másztam már ki, mint sokan akár az idősebb korosztályból, vagy talán bárki, aki itt van, mint vendég, vagy itt dolgozó. Persze ez nem azt jelenti, hogy nálam rosszabb sorsú személy nincs, vagy, hogy mindent tudok, vagy mindenre van megoldásom, de sokat tapasztaltam már.

A munkanap végeztével fáradtan, de ettől függetlenül lelkesen veszem az irodát elagyva az irányt egyenesen a kis kávézó felé, ahol rosszabb napjaimon én is sokszor megfordultam a pult másik oldalán, ahogy Nikki mind a mai napig teszi. Ő már akkor is főállásban főzte a kávét a betérő vendégeknek, már akkor is olyan türelme volt, amit a mai napig irigyelek, és már akkor is úgy beszélt a munkájáról, mintha hosszú évek óta ott dolgozott volna, pedig nem sokkal idősebb nálam. Már szinte látom magam előtt a jelenetet, ahogy beérek, Nikki lefőzi a szokásos kávémat, leülünk beszélgetni, ő közben kiszolgálja, aki a pulthoz lép, aztán folytatjuk a beszélgetést és olyan gyorsan eltelik pár óra, hogy észre sem vesszük Ez a legjellemzőbb ránk. Nikki és Nora az a két személy, akikkel bármiről bármeddig el tudok beszélgetni anélkül, hogy megutálnám az embereket egy pillanatra is. Általában jobb szeretek egyedül lenni – főleg a munkám miatt is, ott éppen elég hülyével hoz össze a sors –, de őket kettejüket még sosem kívántam a pokolra.
Csalódottan veszem tudomásul, hogy Nikki nincs bent. Emlékszem a beszélgetésünkre, megegyeztünk benne, hogy ma beugrom és beszélgetünk, mert ma ő zár és nem is siet sehova este, szóval ráér. És abban is szinte biztos vagyok, hogy a mai napot beszéltük meg, de kicsit elbizonytalanodom, amikor a pult mögött álló lány közli velem a rossz hírt. Összekevertem volna a napokat? Tegnap kellett volna jönnöm? Vagy holnap? Már egyáltalán nem vagyok benne biztos, de ha itt vagyok, akkor már iszom egy kávét. Csöndben hallatom végig a magyarázatot és bólogatok. Ismerős, ilyen akkor is történ néha, amikor én itt dolgoztam. Nem tudom hibáztatni érte Nikki-t, hülye lett volna ellenkezni a főnökével és az állását kockáztatni. Majd megbeszélünk egy másik időpontot.
Leadom a szokásos rendelésem és a pult lapját, az öreg fa apró repedéseit nézegetve várom a kávét. Kicsit meghökkenve emelem fel a kérdésemet, amikor finoman a tudtomra adja a pult túloldalán sürgő-forgó lány, hogy szarul nézek ki. – Igen, az most jól esne – bólintok végül egy pillanatig sem tagadva a nyilvánvalót. Az alványhiánytól és a monitor bámulásától égő szemeimet visszafordítom a fa felület felé. Jól esik végre valami olyat nézni, ami nem mozog, nem villog, teljesen statikus és nem áraszt magából kék fényt.
- Remek – sóhajtok a tény hallatán, hogy ma már Nikki valószínűleg nem lesz elérhető, ahogy arra számítottam. Sebaj, gondolom nem világgá ment, majd összehozunk egy másik alkalmat. – Igazából csak beszélgetni akartam velel, neki is lett volna mesélni valója, nekem is, meg már rég is találkoztunk, szóval megbeszéltük, hogy dumálunk egy kicsit, de ez most nem jött össze – vonom meg a vállam a tényeket konstatálva, de nagy lány vagyok, túl fogom tenni rajta magam, csak a kelleténél egy kicsit nyűgösebb vagyok. Olyan érzésem van már bő két hete, mintha négy ember helyett dolgoznék és az sem lenne elég, valami mindig rossz, valami sosem elég jó, szabadságot nyilván nem tudok kivenni, még esténként otthon is dolgoznom kell sokszor, magamra semmi időm, lassan csak a munka körül fogonak a mindennapjaim, néha a hétvégéim is, és ez így összességében kezd az agyamra menni. Nikki biztosan rákérdezne a főnökömre, akiről pontosan tudja a véleményemet, mivel nem egyszer áradoztam róla neki, aztán én rákérdeznék, hogy mi volt a Tinderes sráccal, akivel már kétszer találkozott. Biztosan beszélnénk Emilyről, aki még mindig próbál betörni az influencer világba a kemény negyven követőjével, és egyéb amúgy jelentéktelen dolgokról, amik kicsit mindkettőnket kikapcsolnának.
- Régebben, amikor én is itt dolgoztam, akkor előfordult, hogy az egyik beszállítónak az egyik sofőrje Jersey-ben keresett minket, és csak egyszerűen nem hozták ki, amit rendeltünk, mivel “nem találtak minket” – húzom el a számat és macskakörmöket rajzolok a levegőbe az indokukat említve. Szegény sofőr néha a bal kezét alig találta meg, ráadásul jogosítványa is volt – lehet, hogy még mindig megvan neki –, de nyilván mi voltunk a hibásak, amiért nem költöztünk át a srác kedvéért Jersey-be.

Tudom, milyen fáradtnak lenni, nagyon is. A három munka és az edzések önmagukban is fárasztóak, de sajnálatos módon én még aludni sem tudok rendesen. Ezért én gyakran hülyéskedek azzal, hogy nekem a kávé az életben maradáshoz kell. Persze tudom, hogy ez mennyire nem jó és nem egészséges, de legalább a tüneteket elfedi. Persze e mellett nekem még vannak egyéb trükkjeim is, amik szintén a fáradságot hivatottak leplezni. Ilyen például egy szemcsepp, amiben van egy kis érösszehúzó hatóanyag, ami enyhíti az égő érzést, és amitől kevésbé érzem fáradtnak a szememet, és így magamat is. Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én azt vettem észre, hogy, ha fáradtak a szemeim, akkor magamat is fáradtabbnak érzem. Ezért is vettem pár hete egy újat, mert a régi már fogyóban van. A gond csak az, hogy akkor úgy eltettem, hogy azóta sem találom. De mivel ezen a bizonyos „jó helyen, ahol biztos meglesz” nem volt időm gondolkozni, megkértem az egyik kolléganőt, hogy mivel ő amúgy is megy ma délután a patikába a saját gyógyszereit kiváltani, egy ilyen cseppet vegyen nekem, amire már oda is adtam az összeget, a különbözetet meg holnap rendezzük, ha változott az ára. Nekem nincs időm, lehetőségem bemenni most a patikába.
Az új vendégemen is látszik, hogy mennyire fáradt, és miután közlöm vele, hogy Nikki nincs bent, még csalódott is. Ismerem az érzést, amikor a kimerítő nap végén számítasz valami jóra, ami egy kicsit feledteti veled a gondokat, de az utolsó pillanatban értesülsz róla, hogy ez mégsem fog megvalósulni. Ez utóbbi alapból szörnyű érzés, de erre a fáradság, legalább is tapasztalataim szerint, még rá tesz egy lapáttal, és az ereje szinte padlóra küld.
A velem szemben lévő lány, kérdésemre, egy pillanatra felkapja a fejét, és azt hiszem egy rövid ideig, hogy elküld melegebb éghajlatra. Végül mégsem ez történik, csak csendesen visszahajtja a fejét, és újra a pult felületét tanulmányozza, miközben válaszol. A kávé egy élmény, amit mindenki a saját ízlése szerint szeret fogyasztani, és sokan nem is szeretnek ettől eltérni, és minden apró változtatást észrevesznek, amitől lehet, hogy nem is ízlik nekik már annyira az a bizonyos fekete. Ennek a tudatában veszek elő egy olyan kávét, ami csak egy kicsit erősebb, de az íze megegyezik azzal, amivel itt készítjük a vaníliás lattét. Valamint egy egészen kicsit most többet teszek az őrleményből a gépbe. Ez a kettősség pedig egy erősebb kávét eredményez, remélhetően, ízválzotásmentesen. Miután lefő, szépen egymásra helyezem a rétegeket, és áldom az eget, hogy ennél nem kell egy különleges díszítést varázsolnom a tetejére, mert az a nap napig nem megy. Persze a készítése közben figyelek a vendégre, hogy ne szakadjon meg a beszélgetésünk.
- Úgy tűnik ez a nap mindenkinek a kellemetlen meglepetések napja - húzom el a számat egy pillanatra. - De holnaptól már bent van, és ha Neked is jó, akkor holnap megejthetitek azt a beszélgetést - mondom kedvesen. - Parancsolj, a vaníliás latte - helyezem elé a kért italát. - Egyébként, ha nem vagyok indiszkrét, sok bent a munka vagy a főnök elviselhetetlen? - tippelek egyet, hogy mi lehet nála a baj forrása. Ez pedig általában bejön, de ha mellé is megy, akkor is sokszor megosztják a gondjaikat. Még Washington D.C-ben az egyik olasz kávézóban, ahol dolgoztam, ott mondta az öreg tulaj, hogy egy jó pultos kicsit olyan, mint egy pszichológus. Ezt próbálom most alkalmazni, hogy kicsit enyhítsek a rossz hangulatán.
A történetén elnevetem magam, mert ez már kabaréba illő. - Végül is felháborító, hogy csak miatta nem költöztetek el - mosolygok rá tettetett döbbenettel és hitetlenséggel. - De most nem erről van szó, mert akkor szerintem szimplán megkérjük, hogy ezután a kitérő után, legyen kedves a jó címre kihozni a rendelést - mondom kedvesen. Megértő szoktam lenni az ilyen helyzetekben, mert ez bárkivel előfordul, hisz emberek vagyunk, de azért a hiba helyrehozatala nem maradhat el. - Most a két szállítókocsiból az egyiknek lejárt a forgalmija, a másik meg balesetes, így az sem közlekedhet egyelőre. Viszont két személyautó meg kell, hogy el tudják hozni a rendelést - osztom meg vele a mostani helyzetet. Ha úgy is dolgozott itt régebben, akkor valamelyest úgy is belelát a dolgokba.
Menet közben pedig pakolok és mosogatok egy kicsit, hogy azzal is haladjak. Viszont egy fordulás közben a pulthoz érek, és a kötényem zsebénél egy szokatlan nyomást érzek, így belenyúlok a zsebembe. És végre megtalálom a szemcseppet, amit korábban megvettem. Nekem már nincs rá szükségem, mert lesz egy másik, és ezek bár felbontás nélkül tovább elállnak, de azért így is véges a szavatosságuk. Nekem ebből pedig egy üvegcse elég majdnem egy évig. - Ezt neked adom, hogy kicsit enyhítse a szemfáradságodat - helyezem a még teljesen bontatlan dobozt a pultra. Ahogy látom, neki most nagyobb szüksége van erre, mint nekem, és hamarabb is. - Nekem szokott segíteni. Napi kétszer egy-két csepp, de legfeljebb háromszor kettő. És ne aggódj! Teljesen legális és vény nélkül kapható - bocsátom előre, mire valami rosszat feltételez. Sajnos itt az állomokban virágzik az illegális termékek kereskedelme, de a rendes segítőkészség kihalóban van.

Egy nehéz nap végén kellemes kikapcsolódásban bízva jöttem a kávézóba, de sajnos csalódnom kell. Mindig nehéz összeegyeztetnünk olyan napokat, amikor valamelyikünk tényleg ráér, és legalább egy kicsit tudunk normálisan beszélgetni anélkül, hogy egyikünknek egy óra múlva rohannia kelljen tovább. Képben vagyok, mennyire feszes Nikki beosztása, hiszen egy jó darabig együtt húztuk itt az igát. Mégis reménykedtem, hogy a mai találkozó valóban össze fog jönni, mert nagy szükségem lett volna rá. Csalódottan ülök a pultnál, amióta közölte velem a túloldalt álló lány, hogy Nikki sajnos nincs bent, váratlanul hívta a kötelesség és mennie kellett valahova a főnökkel. Vajon még mindig George a főnök, vagy azóta itthagyta ezt a kócerájt és elköltözött Balira, amiről mindig is álmodozott? Se kutyája, se macskája, de álmai mindig voltak. Csak pénze nem sok, hogy meg is valósítsa azokat az álmokat.
Csöndben beletörődve, hogy Nikki nincs és nem is lesz ma már bent ücsörgök a pultnál. Ha már itt vagyok, egy kávéra biztos maradok, mert jelenleg ahhoz is extra koffeinre van szükségem, hogy eljussak hazáig.
- Nem ilyen egyszerű, de majd beszélek vele – mosolygok halványan. Mindig nehezen tudjuk összeegyeztetni a napjainkat, mivel nekem is problémás ilyen szempontból a beosztásom. Elvileg ma már semmi nem várható, de bármelyik pillanatban hívhat a főnököm, hogy most azonnal menjek ide vagy oda. Nem az ő hibája, én vállaltam el az állást. Szeretem csinálni, szeretem, hogy valamiért felelősséget kell vállalnom, hogy fontos dolgot csinálok, de néha kimerítő. – Köszönöm. – Magam elé húzom a poharat és azonnal belekortyolok. Még az sem zavar, hogy a forró ital égeti a nyelvem. Valóban erősebb a szokottnál, de hátha ad egy kis plusz energiát, ami a nap hátralévő részéhez megadja a kellő löketet. – Inkább a munka – sóhajtok, amikor magam elé rakom az italt. – De ez sem teljesen igaz, inkább csak a munka mennyisége – javítom ki magam. Tényleg szeretek minden nap felkelni, bemenni az irodába, szervezkedni, elvégezni, amit rám bíznak, de most azt érzem, ha nem vehetek ki pár nap szabadságot, akkor le fogok dőlni a székemről hamarosan. – A főnököm rendes fickó, tényleg. Csak azt nem értem, ő hogy nem fárad el soha – gondolkodom hangosan Kaan soha ki nem merülő energia készletéről. Irigylem, amiért ennyire energikus és soha nem látszik rajta a fáradtság legkisebb jele sem. De az is lehet, hogy csak jól leplezi.
- Ugye? – kérdezem színlelt felháborodással még a sofőr malőrénél maradva. Szép is lett volna, ha emiatt még nekünk kellett volna bármin változtatni. Nem tudom, hogy még mindig megvan-e ez a beszállító, ha pedig igen, még mindig alkalmazzák-e ezt a sofőrt, de szerencsére ez már nem az én gondom és ez így van jól. Szerettem itt dolgozni, de örülök neki, hogy néhány nyűgtől megszabadultam a felmondásommal egyetemben. – És Nikkit vitte magával? – bukik ki belőlem a kérdés meglepetten. Nikki hírhedten rossz sofőr. Nikki borzalmas sofőr. Tájékozódni sem tud jól a városban, a parkolástól retteg, vezetni meg rosszabbul vezet, mint egy hetvenes éveiben járó néni, aki két kézzel kapaszkodik a kormányba és ahelyett, hogy felemelné az ülést, nyújtogatja a nyakát. – Nehogy még egy kocsi karambolozzon. – Egyetlen egyszer ültem be mellé, amikor már nem is tudom, hova mentünk. Megbeszéltük, hogy kényelmesebb, ha együtt megyünk, Nikki kocsijába pedig bőven befértünk ketten. Soha többet nem ültem azóta mellette. Nem szoktam félni az autókban, de Nikki mellett többször meg kellett kapaszkodnom. A vicc az, hogy tudja magáról, mennyire rosszul vezet, de ennek ellenére vezet. És még soha nem volt balesete. Tipikusan olyan, mint a komédiákban, amikor mögötte öt vagy hat autó tömegkarambolozik, de ő csak tovább hajt, mert neki semmi baja, fel sem fogja, mekkora galibát okozott. Elég kétségbeesett lehet a főnökük, ha már Nikkit volt kénytelen magával vinni. – Ha elfogadsz egy tanácsot, soha ne ülj be mellé a kocsiba! – Figyelmeztetem, ha nem lenne tisztában a kolléganője készségeinek hiányával. Egyrészt bosszantó, hogy ilyen emberek is jogosítványt kapnak, másrészt viszont gyakran nevetek a szerencsétlenkedésein. Párhuzamosan nem tud parkolni, merőlegesen is csak nehezen.
Mosogatás és pakolászás közben nem zavarom a fiatal lányt, inkább a kávémat szürcsölgetem és a telefonomon ellenőrzöm a naptáramat és a főnököm naptárát is a holnapi teendőket sorba véve. A szokásos meetingeken és konferenciahívásokon kívül még beraktam holnapra egy találkozót, mert az egyik befektető sürgősen találkozni akar valami miatt Kaan-nal. Természetesen a részleteket nekem nem árulta el, de nem volt túl boldog, hogy legkorábbra is csak holnap délelőttre tudtam bepaszírozni. – Ó – meglepetten nézek fel a telefonomból, amikor átnyújtja nekem a szemcseppet. – Köszönöm – óvatosan a kis doboz felé nyúlok. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt komolyan gondolja. – Biztos vagy benne? Neked nem fog kelleni? – kérdezem meg a biztonság kedvéért, mielőtt felvenném a pultról a még bontatlan csomagolású dobozkát. – Nehogy más is meghallja és rávesse magát – poénkodok halkan, mielőtt valaki tényleg felkapná a fejét. Igazából egy percig nem jutott eszembe, hogy illegálisan szerzett akármit próbálna rám sózni valaki itt a kávézóban, de azért nem rossz a megerősítés.
- Egyébként régóta itt dolgozol? Még nem láttalak errefelé. – És nem is panaszkodik a rossz mosogatógép miatt, a nyikorgó ajtók miatt, az öreg hűtő miatt, a kávézó felett lakó hangosabb család miatt sem, amiket Nikkitől minden egyes alkalommal végig kell hallgatnom.

A vendégem arcáról egyértelműen leír, hogy csalódott az elmaradt találkozó miatt. Átérzem a helyzetét, de bármennyire is szeretnék neki segíteni, nem tudok. A beszállítónk sajnos nem a szomszéd utcában van, ráadásul még át kell verekedniük magukat oda-vissza a new yorki forgalmon, ami már önmagában is szívás. - Sajnálom - mondom együtt érzően. Ismerős helyzet, hiszen nekem sem fél pillanat egy találkozót összehozni valakivel, és nagyon komoly szervezést igényel a részemről. Még Rae-vel, aki a lakótársam is alig találkozok, de egy kötetlen programot összehozni szinte lehetetlen. Mentősként neki teljesen más a munkabeosztása, mint az enyém, így ritkán van egyszerre szabadidőnk. E mellé jön még az, hogy nekem annyi elfoglaltságom van, hogy csak aludni járok haza.
Megértően hallgatom, ahogy beavat a fáradtságának okába, és abba, hogy nem érti, a főnöke hogyan is bírhatja a tempót. - Vannak, akik jobban bírják, mert kevesebb pihenéssel is megvannak. De az is lehet, hogy neki vannak olyan praktikái, hogy elősegítik a nyugodtabb, pihentetőbb alvást - gondolkozok hangosan. - Mennyire rendes? - kérdezem hirtelen, de folytatom is szinte azonnal. - Mert lehet, kellene kérned tőle, mondjuk, egy hét olyan szabit, amikor tényleg el tudsz vonulni a munkától. Egy pár nap, amikor rendesen tudsz aludni, a telefonodat is mellőzve, az valószínűleg sokat segítene. Nekem volt olyan, hogy akkor aludtam a legjobban, amikor egy kemény edzés után elmentem egy masszőzhöz, aki kilazította az izmaimat, és utána hazaérve, még egy forró zuhany, és úgy dőltem be az ágyba, hogy reggelig meg sem mozdultam. A reggel pedig frissen ért. Lehet Neked is jót tenne egy ilyen - mondom kedvesen. Tudom, hogy egy ez sokszor, sokaknak luxusnak számít, de lehet, hogy ez kifizetődőbb, mint liter számra inni a kávét, és a fáradtság miatti hibák miatt még többet idegeskedni, ami még kevesebb alvást eredményez. Ezzel sajnos egy olyan mókuskerékbe tud bekerülni az ember, amiből csak akkor van kiszállás, ha már nincs más választás, mert mondjuk, balesetet eredményez. - Ezen felül azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy a főnökök sokszor, ha már nagyon felgyűlt a munka, lejjebb tudják adni a beosztottjaikra a feladatokat. Ez pedig, ha a stresszen nem is feltétlen könnyít, azért sokat tud jelenteni nekik - avatom be egy nyilvánvaló ténybe, amiről sokszor megfelejtkezünk. Ez persze nem zárja ki azt, hogy egyébként sokat dolgozik a főnök, vagy ne lenne rendes, de neki vannak olyan „lazítási” lehetőségei, ami nem mindenkinek adatik meg. Illetve, mint vezető, feltételezhetően jobban is keres, ami ismét megnyit olyan pihenési kilátásokat, amik nem mindenkinek adatik meg.
A korábbi beszállítói malőr elemezgetése során kiderül, hogy őt is legalább annyira „felháborítja”, hogy miért nem lehetett elköltözniük egy másik címre, csak, hogy a kiszállítás zökkenőmentes legyen. Ezen persze sikeresen elnevettem magam, de szerencsére nem feltűnően, hogy mindenki figyelmét felhívjam magunkra. - Igen, nem igazán volt más lehetőség - mondom egy kicsit elhúzott szájjal. - Rendben, megfogadom, és köszönöm a figyelmeztetést! - jegyzem meg kedvesen. - Én csak délutánra tudtam bejönni, mert az EPA-nál dolgozok főállásban, a bartenderünk meg notórius gyorshajtó, amit most a rendőrség azzal honorált, hogy átmenetileg bevonták a jogsiját az összegyűjtött pontjainak honoráriumaként - húzom el a számat, de látszik, hogy az együttérzés azért nem megy teljesen. Persze valamilyen szinten átérzem, hogy mennyivel könnyebb néha kocsival, de lehet nélküle is élni, hiszen nekem sincs sajátom kocsim, ráadásul lehet, hogy csak a szerencsén múlt, hogy nem lett belőle végzetes baleset. Tío is gyorsan hajt, de ő FBI-os, és szolgálati kocsival megy általában, így pedig egy kicsit más. Rajta valóban életek múlnak. - Nikkinek meg csak követnie kell George-ot - osztom meg vele, amitől hátha megnyugszik, hogy talán nincs akkora baj, mint elsőre hallatszik. Ha valaki követ valakit, ahhoz nem kell túl nagy tudás, sőt, kifejezetten kényelmes. Volt, hogy D.C-ben én is hulla fáradtan vezettem, és hosszan ment előttem egy kocsi, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy automatikusan követem, és addig nem is volt baj, amíg rá nem jöttem, hogy nekem már vagy három kanyarral hamarabb másfelé kellett volna menni.
- Igazán nincs mit! - hárítom a hálálkodását. - Persze, hogy biztos. Nekem van másik, e miatt ne aggódj - nyugtatom meg mosolyogva. - Reméljük azért nem - mondom szélesen mosolyogva, de azért körbenézek poénból, hogy van-e valaki a közelben.
- Néhány hete jöttem, de csak kisegítek, így tényleg nem vagyok túl sokat itt - avatom be a részletekbe. - Egyébként Flor vagyok - mutatkozok be, ha már ilyen jól elbeszélgetünk. - Korábban az Upper East Side-on voltam egy kávézóban, és bár ott jobb felszerelés volt, de személyes okok miatt jobb volt, hogy eljöttem. George egyébként néha hálás is, hogy itt vagyok, mert a nyikorgó ajtókat már megjavítottam, mert nagyon idegesítettek - mondom nevetve. Én úgy szeretek dolgozni, hogy a legelkerülhetetlenebb zajokat produkáljam, mint például a kávéfőző morajlása, és egy vendéglátóhelyen valahol el is várják a betévedő személyek, hogy azt az élményt, amiért jönnek, ne zavarják meg nagyon, ls egy állandóan nyikorgó ajtó idegesítő. Engem is idegesített, így a legközelebbi adandó alkalommal orvosoltam a problémát.

Szomorúan kell tudomásul vennem, hogy a mai napra tervezett találkozó elmarad. Nem tudok mit tenni, ha az élet vagy a munka közbeszól, akkor akármennyire is búslakodom miatta, el kell fogadnom a helyzetet. Velem is megtörténhetett volna éppen, hogy nem tudok jönni, mert túlóráznom kell, vagy éppen a nyakamba szakad valami váratlan feladat, esetleg azonnal szüksége van valamire a főnökömnek, ami halaszthatatlan. Akkor valószínűleg Nikki lenne letörve. Nehéz összehoznunk egy normális találkozót a gyakran mindkettőnk kaotikus munkarendje miatt, de előbb utóbb már csak sikerül végre normálisan leülnünk és beszélgetnünk.
A találka ugyan nem jött össze, de ettől függetlenül a kávéról nem mondok le, ha már felajánlották. Jó fog esni az energialöket a nap maradékát valahogy átvészelni. Fásult és fáradt vagyok, most azt érzem, ahhoz is külön erőfeszítést kell majd tennem, hogy erről az egyébként nem túl kényelmes székről felálljak majd, kisétáljak az ajtón és hazamenjek. Bele sem merek gondolni a kupiba, ami otthon vár. Reggel semmi kedvem nem volt összepakolni magam után, mivel sikeresen elaludtam, meg sem hallottam az ébresztőm egyébként borzasztó idegesítő hangját, amire nem is értem, hogy nem lehet felkelni, úgyhogy csak gyorsan összeszedtem magam, aztán már indultam is be az irodába. Mire beértem a legtöbb kollégám már rég a feladataiba mélyedve dolgozott. A főnököm ugyan nem volt boldog a késésem miatt, de különösebben nem is foglalkozott vele. Éppen egy tárgyalásra indult, talán ideje sem volt azzal a negyed óra csúszással több időt feleslegesen eltölteni.
- Hát én olyanról nem hallottam, hogy ő pihenne - kuncogok fel a felvetésre. Kaan minden egyes nap keményen dolgozik. Talán csak egyszerűen ilyen fából faragták. Strapabíró, kitartó és a cége a mindene. Szereti csinálni, amit csinál, szereti a cégét, szereti azt vezetni. Viszont az nem rossz ötlet, hogy nekem egy pár napra el kéne vonulnom messze a munkától, kikapcsolni és mással foglalkozni. - Biztosan jót tenne - bólogatok elismerően. - Csak azt nem tudom, ki csinálná meg azt a rengeteg dolgot, amit én szoktam. - Mire visszamegyek, annyi mindennel kell majd utolérnem magam, hogy sose lesz vége. De valamit biztosan kitalálok, ha nagyon akarok. Nem az IT miatt félek, azt jó kezekben tudnám hagyni, de az asszisztensi feladatok nem lennének rendesen ellátva.
Rendesen elkalandoztunk a befuccsolt találkozó témájáról, de legalább hamar túllendültem ezen a kis kudarcon. Nincs is sok értelme ezen morfondírozni.
- Környezetvédelemmel foglalkozol? - kérdezem meglepetten két korty kávé között. - Ott mit csinálsz pontosan? - Soha nem volt rálátásom, hogy az ilyen kormányhivatalokban pontosan mi is történik, milyen munka zajlik. Másrészt viszont érdekes választásnak találom másodállásnak ezt itt, mivel teljesen más terület. De talán pont ez benne a jó, hogy nem folyamatosan ugyanazzal kell foglalkoznia, mégis csinál valamit. A szemcseppet nem vagyok benne biztos, hogy elfogadhatom, de miután megerősíti, hogy van neki másik, mégis elveszem. Ez biztos sokat fog segíteni. Nekem is eszembe juthatott volna beszerezni valami hasonlót, de elég ritkán fordulok meg drogériában vagy patikában. Ha megyek is, akkor is inkább jó előre megveszek mindent, hogy ne kelljen egy darabig megint mennem.
- Millie - viszonzom a bemutatkozást, ha már ennyire belemélyedtünk a beszélgetésbe. - George tényleg csak néha hálás - sóhajtok visszaemlékezve az itt eltöltött műszakokra. George érdekes figura, nagyon ritkán fejezi ki, ha valóban hálás, de ettől még nem rossz főnök és egész tűrhető is a fickó. Az üzletvezetéshez ért, és igazából az a legfontosabb talán. Na meg az, hogy nem üldözi el a beosztottjait kiállhatatlan stílussal. - Régen sokat morgott a nyikorgó ajtók miatt, csak azt nem értettük, hogy miért nem csináltatta eddig meg - vonom meg a vállam. Férfi létére ő is megpróbálhatta volna, de azt is javasoltuk, hogy szóljon valakinek, aki konyít hozzá.

A vendégem elég fáradt, és a hír hallatán, hogy Nikki nincs bent, letört is lett. Én viszont szeretnék ezeken valahogy segíteni, és nem csak azért, mert ez valahol munkaköri elvárás, hanem, mert tényleg segíteni is szeretnék. Ha van lehetőségem, akkor miért ne segítsek, főleg, ha csak annyiból áll a dolog, hogy meghallgatom, és kedvesen válaszolok neki. Egy jó szó nem kerül semmibe, és mindenkinek jól esik. A kávé meg magától értetődő egy ilyen helyen, így természetes, hogy kap egy a számára megfelelő feketét, ami szintén segít, hogy átmenetileg elűzze a fáradtságérzetet, ami lehet, hogy önmagában is jót tesz a hangulatának.
- Akkor kérdezd meg a titkát, és, ha lehetőséged nyílik rá, áruld el nekem is - nevetek vele én is halkan. Nekem is jól jönne, ha annyira bírnám a munkát, edzést, nem alvást, mint a főnöke. Most is fáradt vagyok, és tényleg számítottam arra, hogy szabad leszek, de az élet közbeszólt. De talán majd este. Talán most éjjel fogok tudni rendesen is aludni. Minden esetre a ma már magamba döntött kávéadag pörgésben tart, és csak én érzem, és csak azok látják rajtam, hogy mennyire ki vagyok merülve, akik nagyon jól ismernek. De szerencsére itt nincsenek ilyen emberek, így el tudom titkolni, ami egy munkahelyen kifejezetten hasznos tud lenni.
- Ha nem egy ember, akkor többen, és munkaszervezés szempontjából is jót tenne, ha most, egy előre tervezett időpontban esnél ki, amikor át tudod adni a folyamatban lévő dolgokat, mintha egyik napról a másikra dőlsz ki - világítok rá vezetői szempontból is a dologra. - Ha a főnököd olyan, hogy lehet vele beszélni, akkor beszéljétek meg, hogy el tudj menni egy rendes szabira, ahol mindent magad mögött hagyhatsz, és utána sem vár rád minden, amit otthagytál és azóta rád gyűlt. Ez a munkahatékonysághoz is hozzátartozik, amit egy jó vezetőnek figyelembe kell vennie - próbálom bíztatni, hogy keresse a lehetőséget a pihenésre. Persze ez az én számból elég furán hangzik, mert én sem pihenek soha rendesen. De ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy másnak sem kell pihennie. A kimerültség gyengíti az immunrendszert, és hamarabb megbetegszünk, és akkor mindenképpen kidőlünk, ami a munkahelyünknek, az ottani vezetőségnek sem jó. Én nem a munkahelyem iránt érzett lojalitás miatt nem pihenek, hanem, mert személyes okom van rá. Ha mozgásban vagyok, akkor nem agyalok olyanon, amin nem kéne; ezért is nem alszok, mert akkor agyalok, vagy rosszabbik esetben a tudatalattim agyal.
- Igen - erősítem meg mosolyogva. - Eredetileg főleg a hulladékgazdálkodással foglalkozok, meg én tartom a kapcsolatot Puerto Ricoval, de mostanában sokszor megyek ki vízmintavételezésekre itt a városban - avatom be a részletekbe. Tényleg szeretem, amit csinálok, csak fárasztó, főleg, ha kint vagyok, mert itt vezetni kimerítő a forgalom miatt. - De Te mivel is foglalkozol pontosan? - kérdezek én is vissza. Eddig olyan jól elbeszélgettünk a munkájáról, de arra nem tértünk ki, hogy mit is csinál pontosan, pedig biztosan tudna mit mesélni ő is.
- Örvendek - fogadom a bemutatkozását. - Én nem vagyok itt annyit, és voltam már rosszabb helyen is. Ha csak nem hálás, de kifizet, és nem gátol a munkavégzésben sem, akkor engem nem zavar a dolog - válaszolok őszintén. Volt már egy pár munkahelyem, hiszen már a középiskola utolsó évében is dolgoztam mondhatni aktívan, így találkoztam már tényleg nagyon rossz főnökkel is. George-ot pedig én nem sorolom a rossz főnökök közé, bár a jók közzé sem igazán. - Igazából azt én sem, mert ezek nem azért nyikorogtak, mert szorultak, hanem a kenőanyag kopott ki, így csak egy erre használatos spray kellett - mondom majdnem nevetve. Ha komolyabb lett volna a baj, akkor azt én sem csináltam volna meg ennyire könnyedén, de valahol el kellett kezdeni, és most működött. - Nem fájt neki eléggé, hogy orvosolja - vonom meg a vállamat. Engem zavart, orvosoltam. Ha ettől elpártoltak volna a vendégek, akkor lehet jobban érdekelte volna a dolog. A hűtőt nem igazán szándékozok megjavítani, de, ha majd megromlik valami, ami életmérgezést okoz a vendégeknél, akkor majd lép. Bár mi próbálunk erre figyelni, de, ha meg nagy mennyiségben kell kiborítanunk, mondjuk a tejet, akkor az is fájni fog George-nak. Anyagilag legalább is.

Lassan, minden cseppet kiélvezve borítom magamba a kávét, amihez most különösen nagy reményeket fűzök. Tényleg szükségem van egy kis plusz löketre a nap hátralévő részéhez. Ez a koffeinadag minden reményem, hogy nem alszom el a metrón és kötök ki valahol Coney Island-en véletlenül. Egyelőre érezhetően még nem fejti ki a hatását, de az íze szinte tökéletes.
- Ha sikerült belőle kihúznom, mindenképp! - Irigylem a főnökömet a kitartásáért és a végtelen energiájáért, de jobban belegondolva, nem biztos, hogy szeretnék ebben hasonlítani rá. Folyamatosan dolgozik, nem pihen, mindig a toppon van, mindig a legjobb oldalát mutatja, mivel mindenki ezt várja el tőle; az alkalmazottai, a befektetők, alvállalkozók, az üzleti partnerei. Szóval tényleg mindenki. Kíváncsi lennék, ő mikor engedi el magát, mikor és hogy ereszti ki a fáradt gőzt, hogy mindig ennyire fenn tudja tartani legalább a látszatot. Mondjuk elég hülyén néznék ki, ha odaállnék elé és kerek-perec megkérdezném ezt. Szerintem ő sem tudná hova tenni a dolgot, maximum a kezembe adna egy stóc papírt, hogy inkább azokkal foglalkozzak. Valóban jó lenne már egy kicsit kiszakadni a hétköznapi mókuskerékből, nem a cég ügyes-bajos dolgaival foglalkozni, egy időre kikapcsolni a laptopomat és a telefonomat, semmi olyan dologra még csak rá sem nézni, ami egy picit is eszembe juttathatná a munkámat - amit egyébként szeretek. Jó lenne nem késő éjszaka lefeküdni és hajnalban kelni, a saját dolgaimmal foglalkozni, akár a városból is elmenni egy kicsit. Egyszerűen csak nem tudom, hogy lehetne ezt megvalósítani. Annyi mindenre kell folyamatosan odafigyelnem, hogy el sem tudom képzelni, kit bízhatnék meg ideiglenesen a feladataim elvégzésével. Azt sem tudom, kiben bíznék meg ilyen téren száz százalékosan. Szabadságról visszajönni és más után takarítani a sz@rt még rosszabb, mint nem elmenni szabadságra.
Normál esetben nem szeretem, ha a munkámmal és az időbeosztásommal kapcsolatban tanácsokat adnak, pláne ha olyan ember próbál segíteni, aki egyáltalán nincs tisztában a munkámmal, a beosztásommal, a napi feladataimmal és azok fontosságával. Egyszerűnek hangzik mindezt összehozni, hiszen csak egy kis csapatmunka kéne hozzá, de ez sok tényezős, amiket inkább el sem kezdek sorolni a pult túloldalán álló lánynak. Most fáradt vagyok hozzá, nem szeretnék ebbe belemenni, ahogy abba sem, hogy nem tudnám jó szívvel a főnökömet otthagyni napokra. Így inkább csak bólogatok és ráhagyom.
- Majd meglátom, mit tehetek. - Valószínűleg nem sokat, egyenesen semmit, de hátha a főnököm is hajlandó egy kicsit kompromisszumosan hozzáállni a kérdéshez és legalább egy-két napra elengedne.
Érdekesnek hangzik az ő munkája is, mondjuk egy olyan dolog, ami nem áll túl közel hozzám. Nyilván, szelektív hulladékgyűjtésről már hallottam, de nem sokat tudok a környezetvédelemmel kapcsolatos egyéb lehetőségekről. Egy ekkora, hatalmas, folyamatosan nyüzsgő városban, ahol naponta annyi a szemét, hogy el se lehet addig számolni, vajon hogyan lehetne tudatosabban szemetelni? Biztosan lennének rá alternatívák, ha pedig minden ember egy kicsit jobban odafigyelne rá, akkor azzal a bolygónak is nagy szívességet tennénk.
- Eredetileg etikus hacker, de most személyi asszisztens és a cég IT részlege is hozzám tartozik. - Ahogy nekem a vízmintavétel, neki esetleg az IT-val kapcsolatos dolgok nem mondhatnak sokat. A legtöbben az informatikával foglalkozókat nagy darab, copfos, kockás inges, vagy valamilyen metál együttes logóját viselő fickónak képzelik. Valóban kevés nő van a szakmában, de én szeretem, hogy inkább gépekkel kell foglalkoznom, nem emberekkel.
Ha már ennyi ideje beszélgetünk, esedékes egy bemutatkozás is. Az egészen idilli csevejből a mobilom rezgése zökkent ki egy kicsit. Szerencsére képernyővel lefelé fekszik a pulton, így tudom még ignorálni. Az is lehet, hogy csak valami mezei értesítés jött, amivel tényleg nem kéne most foglalkoznom.
- Fizetni mindig fizet rendesen. Egyszer volt itt régebben egy srác, Daniel vagy Dylan, már nem emlékszem, ő full time dolgozott itt. George egy nappal később fizetett, a srác meg felmondott. Gondolom azóta kétszer is biztosra megy, mikor is kell fizetést adnia az alkalmazottainak - húzom el a számat. Tisztán emlékszem még a srác arcára, mert olyan durva szeplői voltak, amikkel ritkán találkozik az ember. Ráadásul vörös is volt, az akcentusából pedig egyértelműen ír. Végtelenül nyugodt természetnek tűnt, ezért is ért mindenkit meglepetésként a hirtelen jött felmondása. - Jó, hát George azért nem arról híres, hogy mennyire talpraesett lenne. Egyszer teljesen kiakadt, hogy nem ment az irodájában lévő kicsi kávéfőző, miközben csak ki volt húzva - nevetgélek az emlékeken. Nikki-t hívta be az irodájába, aki röhögve jött ki. George-nak nem ez volt az első hasonló bénázása, okozott nekünk pár felejthetetlen pillanatot. - A pasiknak nem kéne az ilyenekre jobban odafigyelniük amúgy? - kérdezem még a nyikorgó ajtókra visszautalva. - Néhány annyira szerencsétlen… - sóhajtok fáradtan, közben a telefonom ismét aprókat rezeg. Négyig számolom a beérkező értesítéseket.  

Engem Tío egyik beosztottja gyakran csak „Energizer nyuszinak” hív, mert annyit pörgök, hogy rossz nézni. Ez persze azért van, hogy ne tudjak gondolkodni, mert ha gondolkodok, akkor eszembe jut, hogy milyen veszélyben is vagyok, és ezt el akarom kerülni. Suli mellett is mindig dolgoztam, és lényegében mondhatni egy háztartást vezettem, mert Tío bár mindent meg tudott oldani, de a munkája miatt neki is kevés volt az ideje. Tanulás mellett lehet főzni, mosni. Most pedig a több munkahely az, ami szintén folyamatos pörgést biztosít az edzések és a tánc mellett.
[color=#DD8512]- Köszönöm! - mondom hálásan. Persze tisztában vagyok, hogy erre a beszélgetésre nem fog sor kerülni. De értékelem a gesztust.
Látom a szemén, és érzem a hangján, hogy szeretné ezt a témát hanyagolni. Persze valahol érthető, hiszen most kikapcsolni jött ide. Egy külső személy pedig nehezen tud érdemben segítséget nyújtani, ha nem ismeri a valódi hátteret, és én is ebbe a kategóriába tartozok. Így csak egy apró bólintással veszem tudomásul a válaszát. Ő sem tudhatja, hogy én miért dogozok ennyi helyen egyszerre, és így nem is tudna nekem olyan dolgot mondani, ami segíthetne megoldani ezt a dolgot.
- Hát így már értem a dolgot - húzom el a számat. - Az asszisztensek dolga tényleg talán a legnehezebb, mert az bizalmi állás - értek meg sok dolgot. - Akkor biztosan Te vagy az is, aki a külső támadásoktól védi a céget - vonok le egy ésszerű következtetést. - Nekem is van a fővárosban egy barátnőm, aki etikus hacker, bár neki ez inkább „másodállás” - jegyzem meg kedvesen. A lány Tío munkatársa, és törvényszéki szakértő a fő munkaköre, de sok virtuális támadást is kivéd, vagy ezzel segít egy-egy nyomozást. Persze én ez utóbbiról nem tudok. - Az IT-s kollégák mit szólnak hozzád? - érdeklődök. Bár már ebben a szakmában is egyre több a nő, azért még mindig inkább fiús szakmának számít. Egy női kolléga fogadtatása pedig elég változó, ráadásul Millie még jól is néz ki, ami „felzaklathatja” a férfi infósokat, főleg, hogy lehet, jobb is, mint ők, ha már hacker.
A mobilja persze nem hallgat túl sokáig, de azt hiszem, hogy személyi asszisztensként, lehet az eddigi inkább a meglepő.
Tágra nyílik ki a szemem, mert egy nap fizetéscsúszás után azért merész egyből felmondani. Legalább is szerintem. - Más előjele nem volt? - kérdezem csodálkozva. Ha valaki annyira rá van szorulva a pénzre, hogy egy nap késés is komoly gondot okoz neki, akkor merész húzás egyből felmondani. Főleg, mert ha tényleg nyitástól zárásig itt dolgozott minden nap, akkor munkát keresni sem olyan egyszerű. - Azért remélem, ilyen tényleg nem fordul elő túl gyakran, bár egy nap azért nem feltétlen a világ vége. Legalább is számomra. Pláne, ha ez csak egyszeri alkalom volt, és nem állandósult jelenség - fűzöm hozzá a saját meglátásomat. Egyszer én is csúsztam az albérleti pénz kifizetésével egy napot, de a főbérlő egy szót sem szólt, csak megköszönte, hogy bevittem neki. Nem volt szándékos, csak elnéztem a napot, és este tízkor már nem akartam bekopogni az ajtaján. A főbérlő pedig megnyugtatott, hogy nem történt semmi, mert csak egy nap volt, és eddig rendesen fizettünk, ráadásul látta, hogy nincs is mozgás nálunk, amikor ment a pénzért. A szolgáltatók sem kapcsolják ki a gázt vagy a villanyt, ha egy napot késik valaki, hanem felszólítást küld. Bár nem vagyunk egyformák.
Tío otthon hobbiból asztalos munkákat végez, mert az nyugtatja és kikapcsolja. Valamint ex-katona, így szinte mindent meg tud javítani, ami elromlik a lakásban. Engem pedig ez mindig érdekelt, ráadásul úgy voltam vele, hogy egyszer majd én is elköltözök, és nem rángathatom át állandóan, hogy ez vagy az igényel javítást, ha éppen akkor nincs pasim. Így sok mindent megtanultam megjavítani. A kávéfőzős megjegyzésére viszont elnevetem magam, mert nem tudom visszatartani. - Elvileg, de; nekik kéne ebben profinak lenni. De vannak olyan nők is, akik nem tudnak főzni - vonok vállat. - Kicsit mindegyik abszurd. Viszont én úgy vagyok vele, hogy ezek szerint sosem volt rákényszerítve, hogy ilyet kelljen csinálnia. Nekem a főnököm, és nem a pasim - vonok vállat jelentőségteljesen. George számomra egy kicsit élhetetlennek tűnik, aki vállalatvezetésben jó, de nem úgy tűnik, mint aki más területen is megállja a helyét. Bár én a magánéletéről nem tudok semmit, mert nem vagyok itt annyit, de valamiért ezt a következtetést tudom levonni. Millie pedig lehet ki tud javítani, ha tévedek, hiszen Ő jobban ismerheti, mert többet dolgozott vele, mint én.

A benti őrültek házához képest a kávézóban lévő nyugalom fokozatosan telepszik rám. Sikerül egy kicsit lelassítanom, habár teljesen nem tudom elengedni a benti dolgokat. Azt hiszem, akárhol is leszek, akármilyen helyzetben, a munkám valamelyest mindig ott fog motoszkálni az aktuális gondolataim között. Na jó, talán nem minden helyzetben. Régóta ez az első stabil dolog az életemben, talán ezért is agyalok rajta ennyit, még akkor is, amikor mással is foglalkozhatnék; ha ezen gondolkodom, akkor talán eszembe jut valami, amit jobban csinálhatnék, amiből kihozhatok a száztíz százalékot. Ez nem teljesen egészséges, de most végre van mibe kapaszkodnom, ami sokat segít abban, hogy ne zuhanjak megint vissza abba a sok szarba, amiből végre sikerült nagyjából kikecmeregnem.
A kéretlen tanácsot elraktározom magamban, de talán igaza van, nem ártana időt szakítanom egy kis pihenésre. Ha egyszerű beosztott lennék, akinek csak a közvetlen kollégáival és felettesével kéne a szabadságáról egyeztetnie, akkor már biztosan kivontam volna magam a forgalomból pár napra. De esetemben túl nagy a felelősség, túl sok mindenre kell koncentrálnom és nem hiszem, hogy a főnököm pár napig meglenne nélkülem. Önzőség lenne magamra gondolnom első sorban, amikor fontos dolgok vannak az asztalon. De valamilyen módon jó lenne egy kicsit kiszakadni a hétköznapi mókuskerékből.
- Igen, nem egyszerű - sóhajtok a pultra felkönyökölve.  Nem tudom, hogy Kaan megbízna-e másban annak a fényében, hogy kerültem a céghez. Az előző asszisztense óriási veszteséget okozott a cégnek, amikor kiszivárogtatta a terveket a konkurenciának, ezzel pedig örökre elásta magát Kaan szemében. Nem tudom, mennyire kísérletezne új asszisztenssel, akárcsak pár napra is. - A cégen belül és kívül is elég sok minden van, amit el kell rendeznem. - Kezdve azzal, hogy reggelente a lakásánál találkozunk minden nap. - Igen, olyasmi - bólintok a megállapításra, de a szakmai részletekbe nem megyek bele. Feleslegesnek tartom. Azért ez nem egészen erről szól, az etikus hacker inkább támadást indít a rendszer ellen feltérképezve annak gyenge pontjait, hogy aztán a szükséges fejlesztésekre tegyünk javaslatot. De ha mi ezt időnként nem tennénk meg, akkor a folyamatosan fejlődő technikának és módszereknek köszönhetően valószínűleg olyan könnyű lenne az adatlopás, mint a levegővétel. Szerencsére már ezeket a folyamatokat is inkább csak koordinálom, de ha szükség van segítségre, akkor számíthatnak rám a kollégák. - Meglepően jól fogadtak, de a legtöbbjüket nem nagyon érdekli, hány éves vagy ki az, aki felettük áll, csak teszik a dolgukat - magyarázom a kávét kavargatva. Az informatikusok zöme egész nap a számítógép felett ül, tényleg nem foglalkoznak vele, kinek kell jelentést tenniük, és szerencsére, ha gond van, akkor csapatként is együtt tudnak dolgozni. Már az első napjaimon sem kellett attól tartanom, hogy esetleg keresztbe akarnak tenni, vagy szabotálni akarják a mindennapi teendőimet, a karrieremet, a cégnél betöltött pozíciómat.
Nyilván a telefonomnak meg kell szólalnia, de eleinte igyekszem nem tudomást venni róla. Egy mezei irodista szerencsés helyzetben van, ha lejár a munkaideje, teljesen jogosan nem foglalkozik a céges telefonjával. Nekem viszont, azt hiszem, sosem jár le igazán a munkaidőm. A sokadik rezgésnél felfordítom a képernyőt és szembesülök az üzenetekkel.
- Úgy tűnik, vissza kell még majd mennem. Egy tárgyalást előrébb hoztak holnap reggelre. - Ami azt jelenti, hogy nem érek rá holnap reggel előkészíteni a papírokat, hanem még ma le kell ezeket tudnom.
- Igazából fogalmam sincs - csóválom meg a fejem az ír srácot érintő kérdésre. - Nem faggattam ki róla, de elég hirtelen lépett le - vonom meg a vállam és felhörpintem az utolsó korty kávét. - Ez isteni volt, köszönöm - mosolygok a lányra hálásan. Tényleg jól esett, és úgy tűnik, nem csak a túlélésért volt szükségem erre a koffeinlöketre, hanem a még rám váró papír munkához is jól fog jönni.
- Ez is igaz - értek vele egyet. Sok nő nem mozog otthonosan a konyhában. - De a legtöbb séf mondjuk pasi - gondolkodom hangosan tovább. - Viszont George tényleg egy érdekes figura, kicsit tutyimutyi, de ha üzletről van szó, akkor nagyon vág az agya. - Tipikusan olyan, mint akik rosszak matekból, de ha pénzt kell számolni, akkor centre pontosan el tudnak számolni fejben is. - Viszont nekem lassan majd mennem kell, de még egyelőre nem jött meg a lendület. - Ahelyett, hogy már úton lennék, még mindig a pultnál ülök és várom, hogy beüssön a kávé, de eddig hiába.

Személyi asszisztens. Ez sok mindent megmagyaráz. Ez egy olyan bizalmi állás, amit nehéz helyettesíteni. Az előző, D.C-i munkahelyemen is keresett a főnök ilyen beosztottat mielőtt csődbe ment a cég, de nem igazán talált, és felvetette, hogy talán lehetnék én. Körülbelül fél percig gondolkoztam a dolgon mielőtt elutasítottam, bár ő ezt nem tudhatta, mert csak másnap akarta meghallgatni a válaszomat. Ettől függetlenül mégis úgy gondolom, hogy Millie-re ráférne a kiadós pihenés, mert bármennyire is jól végzi a munkáját, ki fog dőlni. A fáradtság, a krónikus fáradtság, pedig rontja a teljesítő képességet.
Az IT-s kollégái biztosan jó fejek lehetnek, ha ennyire könnyen fogadták a dolgot, bár tény, hogy az informatikusok nem olyanok, mint „mások”. Ráadásul én leginkább olyan férfiakkal, és nőkkel vagyok a legközelebbi kapcsolatban, akiknél a munka megköveteli harcias szellemiséget. Tío FBI-os, aki leginkább élet elleni bűncselekményeket tár fel, old meg, így az ő munkatársaiban bizony jócskán buzog a tesztoszteron. Bár mindegyik tiszteli a nőket, és nagyon óvják is őket, egy női felettest nehezebben fogadnak el, mint egy férfit. Persze elfogadják, de jóval körülményesebb bizonyítania, hogy jó vezető, mint egy férfinek a szemükben. Más osztályokról pedig hallottam olyat, hogy bár a tisztelet megvolt, mégsem voltak képesek rendesen együtt működni, így csökkent a megoldási ráta, így a vezetőt áthelyezték.
- Akkor tényleg szerencsés vagy - mosolyodok el, miután figyelmesen meghallgattam. Tudom, hogy vannak kivételek, és nem minden infós kocka, mert én is ismerek néhány ilyet, de azért a legtöbbjük mégis az. Leülnek a gép elé, és lehet, soknak még az sem tűnne fel, ha egy ellenkező nemű falatnyi fürdőruházatban jelenne meg előttük.
A telefonja viszont csak nem nyugszik, és miután megnézi, közli, hogy még sincs vége a munkanapjának, vissza kell mennie. - Sajnálom! - mondom együtt érzően. - Készítsek egy másikat elvitelre? - intek a fejemmel a pohara felé.
A volt kolléga, akit én már nem ismertem, különös jelenséget produkált, bár úgy tűnik, mi nem fogjuk megfejteni az okokat. Nekem is volt olyan főnököm, az utolsó D.C-s, hogy nem fizetett, bár nála a végére már rendszeressé vált, és többen fel is mondtak. Én kivártam, és lehet, hogy én jártam jól, mert a csődeljárás után, mivel a bíróság kötelezte a kifizetésre, és kártérítésre, így elég szép összeget kaptam én is, és még sokan mások is. Persze a vezetőség a családjaikkal együtt meg szépen anyagilag elúszott, de így jár az, aki sikkaszt. Szerencsére mi, a céges kishalak, erről nem tudtunk, így néhány meghallgatást leszámítva, nem is kerültünk igazából kapcsolatba a hatóságokkal ebből a szempontból. De itt ez egyszeri alkalom volt, ami inkább figyelmetlenség, vagy technikai hiba lehetett.
- Örülök, hogy ízlett - mondom mosolyogva.
- Tényleg - mondom egy pillanatnyi meglepettséggel, hogy valóban; a legtöbb közismert séf férfi. Én ebbe még azt hiszem nem is gondoltam bele igazán. - Akkor lehet, majd erre alapozva fogom beültetni a fejébe a bogarat, hogy kellene egy új hűtő - mondom mosolyogva. George-ot még tényleg nem sikerült ennyire kiismernem, de, ha meglengetem előtte, hogy mivel járhat egy rossz hűtő, akkor lehet, teljesebb képet kap, mintha arra várunk, hogy egyedül jöjjön rá. - Köszönöm a segítséget! - mondom hálásan.
- Akkor maradj még egy kicsit. Mit szólnál, ha hívnék neked egy taxit, miután azt az asztal kiszolgálom, és addig is van időd erőt gyűjteni? - kérdezem kedvesen. Az nem sok idő, mert csak fizetnének, hiszen a férfi a kártyájával intett nekem. De az, amíg a taxi is ideér, lenne ideje megvárni a kávé hatását, és még könnyen be is jutna a munkahelyére. Persze feltartani sem akarom, mert az lehet az állásába kerülne, amit mindenképpen kerülni kell.

Elég ironikus, hogy részben egy kis nyugalomra vágyva jöttem be a kávézóba, de az agyam közben folyamatosan pörög. Nem tudom kikapcsolni, nem tudok jóformán egy percre sem másra gondolni, mint a munkára. Akármilyen görcsösen próbálkozom, nem megy. Sőt, minél jobban nem akarok rá gondolni, annál inkább csak azon jár az eszem. Megszoktam, hogy az én munkaidőmnek jóformán nincs vége, nem reggel kilenctől délután ötig ülök egy irodában, hogy aztán pontban ötkor letegyem a lantot. Ha kilépek az irodából, az nem jelenti a napom végét és ezzel minden alkalommal tisztában vagyok, amikor magam mögött hagyom a második otthonomként szolgáló épületet. Panaszra nincs okom, mert szeretem, amit csinálok, a kollégáimmal meglepően jól kijövök, még a főnökömmel is megtaláltuk a közös hangot - hamarabb is, mint azt reméltem. Hasznos, amit csinálok, végre nem érzem magam a társadalom peremére kiszorítva.

- Igen, eléggé - bólintok határozottan. Eleinte kicsit tartottam az IT részlegtől, az ott dolgozóktól, de minden félelmem felesleges volt. Egy-két meglepett szempárral találkoztam csak az első napjaimon, de szerencsére egyik kocka sem húzza a száját, amiért a céges hierarchiában felette állok.

Szeretném ignorálni a telefonomat csak egy pár percre, mellőzni, ameddig lehet, de a sokadik értesítés már elég okot ad arra, hogy ránézzek. Sejtem, miféle értesítések sorakozhatnak a képernyőn és a sejtésem beigazolódni látszik. Még vissza kell mennem az irodába egy utolsó perces változtatás miatt. Mivel személyi asszisztensként az vállalkozás üzleti oldalában is érintett vagyok, együtt kell tudnom élni az üzleti élet szeszélyeivel. A változtatások nem ritkák, de elég nehezemre esik elfogadni, hogy a fél estémet emiatt bent kell töltenem az irodában. Sóhajtva pörgetem végig az üzeneteket gyorsan, aztán beletörődve a táskámba süllyesztem a mobilomat.

- Kedves tőled, de félek, akkor éjszaka sem tudnék aludni - utasítom el finoman az ajánlatot az újabb adag kávéra. Kell az energia, de nem akarok túlzásokba esni. Nem lenne jó, ha éjjel egyik oldalamról fordulnék a másikra folyamatosan, vagy a plafont bámulnám, vagy fel-alá járnálnék a lakásban. Akkor holnap még a mostaninál is hasznavehetetlenebb állapotban lennék. Az utolsó cseppeket is kiiszom a pohárból és már készülnék indulni, de a lábaim nem visznek. Csak elindulni nehéz, de az most kifejezetten nehezen megy.

- Ebben a forgalomban? - kérdezem a vállam felett az utcára mutatva. - Hagyd csak, megyek metróval. Pár megálló és sokkal gyorsabb most azzal, mint a városban vergődni, de azért köszönöm - mosolyodom el a végére. Jobban preferálom a belvárosban a tömegközlekedést, mint az autókázást, ami Manhattanben szinte mindig borzasztó lassú. A céges autót sem túl gyakran használom, csak ha napközben céges dolgok miatt kell mászkálnom. Megvárom, amíg Flor végez az említett asztalnál, aztán végre erőt veszek magamon és felállok a székről.

- Köszi a beszélgetést és a kávét. Remélem, még találkozunk - intek neki búcsúzóul, aztán fogadom az éppen bejövő hívást az egyik kollégámtól és elindulok a kijárat felé.

Azt hiszem Millie valahol szerencsés, mert bár nagyon fáradt, és az elmondottak alapján alig van szabadideje, mégis olyan helyen van, ahol megbecsülik, ahol fontos és ezt éreztetik is vele, és gondolom, honorálják is, a kollégái pedig elfogadták. IT-snak születni kell, így egy eléggé egyedi gondolkodásmódot, látásmódot tudhatnak magukénak, amiket mások nehezen, vagy néha egyáltalán nem értenek. Millie-t főnökként is elfogadták, így valóban szerencsés ebből a szempontból legalább is. Így mosollyal nyugtázom, amikor megerősíti ezt a tényt. Ez persze számomra nem jelenti azt, hogy irigyelni kéne mindenben, mert biztosan van neki is olyan az életében, ami senki sem szeretne átvenni tőle, de ő szívesen lepasszolná másnak.

- Rendben - mondom mosolyogva, amikor visszautasítja a kávét. Remélem az, aminek a végét most hörpinti le, ad neki elég erőt és lendületet, hogy kibírja a nap végéig, amíg hazaér, és ágyba dőlhet.

Amikor felajánlom, hogy hívok neki egy taxit, visszautasítja a forgalomra hivatkozva. Nem ellenkezek, mert lehet benne valami, bár a tömegközlekedés sem valami rózsás itt, és, hogy melyik a célravezetőbb, azt mindig az adott helyzettől függ.
Gyorsan kiállítom a számlát az asztalnál, ahova hívtak, és a kártyás fizetésnek hála a tranzakció is gyorsan megtörténik. A kézpénzes fizetéssel sincs semmi bajom, de most lehet a számolással nekem is lenne bajom, mert ahhoz már én is túl fáradt vagyok.
- Én köszönöm - értem a beszélgetésre, mert szeretek kicsit megismerkedni másokkal. - És igazán nincs mit. Én is remélem, és azt is, hogy, ha legközelebb erre jársz, akkor már Nikkivel is tudsz találkozni - mondom még búcsúzóul.