One taxi for two

Én szerettem Sydneyt, most is nagyon sok száll köt oda annak ellenére, hogy New Yorkban nőttem fel és magamat alapvetően idevalósinak tartom. De most már ez nem ennyire egyszerű. Ausztráliában amerikai, Amerikában pedig már ausztrálnak érzem magam és felteszem, a környezetem is látja rajtam az aprócska jeleket, amik életem előbbi, vagy éppen utóbbi felét tükrözik. Húsz év itt, húsz év ott és minden arra utal, hogy életem következő húszasát újra az államokban fogom leélni. Hatvan felett pedig már megtippelni sem merem, mi lesz. Lehet nyugdíjra újra visszamegyek a kenguruk közé, nem lenne buta ötlet, meg kell hagyni.
Egyszer már hallottam a városok nemek és kor alapján történő jellemzését, de nem merültem akkor a részletekbe, most azonban izgatott szemekkel nézem Joant, majd elmosolyodom.
- Na és Sanghaj?- egyenesedek fel egy kicsit, majd felé fordulva rákönyökölök a combomra. - Arról mit gondol? - Nem is John Berger, ha jól tudom, az író nem jellemzett minden várost, de nagyon is érdekelne, hogy maga Joan hogyan tekint egykori városára, milyen tapasztalatai vannak onnan. Egyúttal én is elgondolkozok New Yorkon. Tekintetemet a mellettünk elsuhanó Manhattan ég felé kúszó épületeire szegezem.
- Szerintem New York egy makacs és sznob negyvenes éveiben lévő üzletember - pillantok újra Joanra és egy kicsit rajta tartom ravasz szemeimet míg fokozatosan mosolyodom el. Pontosan tudom, hogy ez akár első ránézésre én is lehetnék, egy öltönyös negyvenes éveiben járó férfi, azonban személyiségben én aligha érzem magamat sznobnak, vagy annyira nehéz esetnek, amilyennek és ezt a hatalmas várost gondolnám.
Nem kevésbé könnyű kérdést tesz fel ezúttal sem, mire elsőre csupán a fejemet vakarom. A „mindent” az érthetően nem lenne célszerű és érett válasz tőlem, pedig talán mégis ez áll legközelebb a valósághoz. Aztán tulajdonképpen csak feladom a helyes válasz keresését és mondom azt, ami nekem elsőre eszembe jut gyerekkoromból.
- Ha rajtam múlik, szerintem a Abe Stark Sports Centerben kötnék ki, ahol kiskoromban sokat jéghokiztam - nevetek fel, de ez az igazság. - Ha fiam lenne, lehet jobban értékelné. - Ezt szinte tényként kezelem, ugyanakkor sosem szomorkodtam, hogy miért nem fiam született. Kezdetekben azt hittem, nehezebb dolgom lenne egy fiúval, feltehetőleg keményebb gyerekkora lett volna, mint Alicenak, viszont ahogy közeledünk a felnőttkorba kezdet azt érezni, hogy most érek szülőként a kritikus pontra. Van, hogy a lányom mondatából egy szót sem értek. Egy szót sem, mintha nem egy nyelvet beszélnénk!
- Okvetlenül! - Meg szeretném hallgatni az élményeit, de ahogy elnézem a pozíciónkat, kezdünk kifogyni a rendelkezésekre álló időből, így megértem, ha nem akar most belekezdeni nagyon történetekbe.
- Kávéhoz akkor is lenne kedvem, ha egyedül kellene elfogyasztanom - vallom be, hogy nagy koffeinfogyasztó vagyok (és halkan megjegyezném: kritikus is!), azonban teljes mértékben úgy érzem, hogy ez a beszélgetés sokkal tovább is tudna tartani egy szervezett találkozó alkalmával.
- Mindenképpen szeretnék rá alkalmat keríteni a következő napokban.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem néztem volna ki Joanból azt, hogy már szülő. Nem is tudom, mi miatt lehet ez, de lehet, hogy csak az érett nőt látom benne, aki minden bizonnyal pont olyan jó anya lenne, mint amilyen jó testvér. Nyilvánvalóan ezt nem az én dolgom megítélni, mindazonáltal a személyisége kétségtelenül kellemes és elbűvölő, természetesen minden csábító gondolattól mentesen értve ezt. Ha fogalmazhatok így: objektívan látom ilyennek. Nem számítottam arra, hogy nehéz lenne új kapcsolatokat kialakítanom itt, de azért nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találok egy kedves szomszédot.
Fejemben egyből rajzolom is a női szájakból elhangzó igenek és a nemek jelentéseinek ágrajzát, ahogy Joan sorolja az előforduló lehetőségeket, de nagyon hamar kiül arcomra a teljes pánik, merthogy lényegében megérkeztem a végtelen permutációk világába. De az biztos, hogy minden jelenthet mindent, ami végül is egy megerősítés Joantól, elvégre pont ezt tapasztaltam lányommal én is. És meg kell hagyni, nem csak a lányommal, ugyanis a lányom pedig Judyra ütött. Lehet ezért szeretem mindkettőjüket annyira. Bizony, jelen időben.
- Igen? - Válaszolok frappánsan a segítségére és próbálom nem elnevetni magam, amíg ő is megpróbálja kitalálni az általa felvezetett logika szerint, hogy akkor ez most igen, talán, vagy pedig nem. De én férfi vagyok, ez talán segítség lehet számára. Ahogy a piros is piros, nem pedig… ahh nem is tudom, mi volt az a szín, amit Alice mondott? - Szóval a megérzésemre kell hagyatkoznom, értem. - Fejtem meg válaszának tényleg jelentését, miután csak sikerül elnevetnem magam.
- Keresni fogom önt, ez biztos! Illetve… téged - mosolyodom el, elvégre nehéz egy csettintésre átállni tegezőbe. Kell nekem ehhez egy kis hatásszünet. Egyébként szeretem ezt a logikát, egyetemista gólyaként is ezt csináltuk: ittunk, mindegy, hogy azért, mert átmentünk, vagy azért, mert megbuktunk a vizsgán. Szerencsére azért utóbbi kevesebb volt, az is betudható annak, hogy nehéz egyetem nehéz szakját választottuk. Aztán persze egyre inkább háttérbe szorultak az ivászatok és az én figyelmem is egy nőre irányult. Majd minden megváltozott.
Kérdésére aztán órámra pillantok, egy kicsit szívemhez is kapok, hogy ennyi időbe telt átjönni Manhattanbe, ami persze betudható a növekvő forgalomnak is.
- Huh! Azt hiszem, fél óra múlva már interjún leszek. Megtisztelő, ha gondolsz rám! - Annak ellenére, hogy korántsem vártam volna el tőle, feltételezem ugyanis, hogy sok dolga akad, holott jól esnek szavai. Pár perc múlva aztán erősen előre lendül testem, ami az övnek hála nem csapódik az előttem lévő ülésnek. Lenyelem a pillanatnyi indulatomat, amit a sofőr ébreszt bennem és kicsatolom az övemet.
- Köszönöm a közös utazást! Szerintem ma szerencsém lesz. - Ha így indul a nap, hát elhiszem, ezzel a gondolkodással nem ártok magamnak semmiképpen. - Keresni foglak facebookon, ha úgy neked is megfelel. - A válaszát még mindenképpen megvárom, majd kiszállok az ügyészség előtt. Óvatosan csukom be az ajtót, de ahelyett, hogy elköszönnék, még előveszem pénztárcámat és a sofőr lehúzott ablakához lépek enyhén görnyedt testtartással.
- Köszönöm az utat, viszont kérem, hogy a hölggyel maga mögött már kellemesebben vezessen! - tekintetemben ezúttal nyoma sincs annak a kedvességnek, amit Joan tapasztalhatott. Átnyújtom a pénzt, de mielőtt magához venné a Joan útját is tartalmazó összeget, még egyszer rászorítok a dollárokra és szemkontaktusunkkal nyomatékosítom, hogy ne nézzen hülyének. Végül bólint, így én is elengedem a pénzt, majd hátrébb lépve integetni kezdek.
- Szép napot Joant! - Integetek, míg tényleg finomabban elhajt a taxis, csak aztán fordulok meg az épület felé, hogy egy mély sóhaj keretén belül immáron teljesen komoly arccal megigazítsam öltönyömet.
Nos, hát akkor irány az interjú!

John & Joan

Azt gondolom Carrie Bradshaw és barátnői élete a Szex és New York képkockáin olyasfajta cultural reset volt mindannyiunk életében, hogy azok a nők - és természetesen férfiak -, akik hasonló életet élnek, mind átélik ugyanazokat a dolgokat, amelyeket Carrie is fejteget a The New York Star hasábjaira írt cikkeiben. Pártalálás, családalapítás, a szingliség élvezete és az egyedül maradástól való félelem. Mind-mind olyan dolgok, amelyekre különböző élethelyzetekben mi magunk is másképp reagálunk. Szerettem hozzám hasonló gondolkodású emberekkel tölteni az időmet, de ugyanolyan kellemesnek találtam, ha valaki ismeretlen érvrendszerét érthettem meg a vele folytatott beszélgetésen keresztül. Talán valamelyest még kihívás elé is állítottam magamat, mert nem egyezhet mindig mindenkivel a véleményem, viszont attól még ugyanúgy el kell fogadni azokat, akikkel ugyanarról a dologról mást gondolunk.
Nem kifejezetten kerestem az olyan helyzeteket, mint a ma reggeli is, ugyanakkor nem hittem abban a fajta zárkózottságban, amiben néha a szüleim éltek - talán a koruk miatt és nem is feltétlenül a kínai származásuk miatt. Nyilvánvalóan megvolt a magunk szemlélete, ami a világot illeti, de az öcsém karrierje és a saját boldogságunk érdekében is engednünk kellett ebből a fajta hozzáállásból. A hagyományainknak és családi szokásainknak még így is tudtunk adózni. Viszont nem mondhatom el magamról, hogy olyan sok más ország és nemzetiség észjárásával és kultúrájával tisztában vagyok - nem jobban, mint bárki, akinek van némi fogalma arról, hogy milyen különbözőek is vagyunk mi emberek. Pontosan ezért fogadtam érdeklődve John magyarázatát, amit igazából én csaltam ki belőle.
- Őszintén szólva ezek máris olyan dolgok, amelyek miatt megérhette ott lakni. - Mosoly formálódott az ajkaimon. - Szerintem kevesen vannak, akik stresszes és bizalmatlan életet szeretnének élni. De azt hiszem nehezebb változtatni, ha már megvan egy-egy városnak az adott hangulata. - Amikor ezt kimondom, eszembe jut valami, amiről Johnnak is be szeretnék számolni, ezért pár másodperc erejéig a taxi ülésén helyezkedem, hogy a testemmel jobban férfi felé tudjak fordulni.
- Tudta, hogy John Berger egy azt mondta, minden városnak van neme és kora? Szerinte Róma nőies, Odesszával együtt. London egy csibész tinédzser, Párizs pedig egy fiatal férfi, aki idősebb nőbe szerelmes. - Megmosolyogtatott a gondolat, ami annyira megragadt egyszer bennem az olvasását követően, hogy most vissza tudtam idézni. - Maga szerint New York micsoda? - Én fiatal, gazdag örökösnek képzeltem, követhetetlenül zsúfolt társasági élettel és fáradhatatlan életkedvvel.
- Nem is tűnik annak. - Ezt egyáltalán nem félek kijelenteni. Egyébként sem azért tettem a megjegyzést, mert le akartam szólni őt a kora miatt. Szerintem sem harminc, sem negyven fölött nem áll meg az élet, sőt sokkal több lehetőségünk van élvezni azt, mert jó esetben stabil életkörülményeink, kapcsolataink és anyagi hátterünk van ehhez.
Elgondolkodva bólintok a szavaira, amikor arra terelődik a beszélgetés, hogy milyen érzés olyan helyen lenni a lányával, ahol ő maga felnőtt. Azt hiszem ha lenne gyerekem, én is úgy gondolkodnék, mint ő. Szeretném vele megismertetni a helyet, ahonnan a családja származik és azokat a szokásokat, amelyeket a nagyszülei mai napig tartanak. De Kínát és az Egyesült Államokat összehasonlítani merőben más, mint Sydneyt és New Yorkot, nem lebecsülve ezzel az utóbbi városok közötti különbségeket. - Ha nem vagyok túlságosan tolakodó, mit mutatna meg neki leginkább? - Kérdőn pillantottam felé, a szemöldökeim enyhén megemelkedtek. Ezzel talán kissé az ő személyes terébe is bemerészkedtem, mert a válasza jóval inkább kellene, hogy róla árulkodjon, mint a lánya érdeklődési köréről. Ugyanakkor tényleg úgy éreztem, hogy szeretném őt jobban megismerni és ha csak egy szeletét is, de megismerne azt, hogy milyen ember ő, és mi mindent tart fontosnak fiatalabb korából.
Én sem vagyok szégyenlős megnyílni felé, hiszen talán lesz még alkalmunk összefutni a környéken, amit olyan könnyű körül írnom. Határozott véleményem van egyes dolgokról és persze vannak olyan apró részletek, amelyekről egyáltalán nem tudnék nyilatkozni, de nem gondolom hogy merőben más tapasztalatunk lesz Johnnal. - Ne felejtsen el beavatni a saját élményeibe később - jegyeztem meg mosolyogva. Őszintén szólva nem volt különösebb okom arra, hogy Brooklyn Heights szószólójává váljak és senki nem kérte rajtam számon, hogy mit mondok másoknak a lakóhelyemről, de van abban némi igazság, hogy az ember minél idősebb, annál inkább érdeklik olyan dolgok, mint a lakókörnyezetük.
- Vagy megbeszélhetünk egy időpontot is, amikor beavathat az állásinterjú részleteibe. - Igyekeztem nem túl direkt lenni az ajánlatot illetően, de azzal csitítottam magamat, hogy ez az egész nem jelenti azt, hogy egyúttal randira is invitáltam őt. Elvégre egy édesapáról van szó, akivel egy környéken lakunk és valószínűleg találkozunk még. Csak az utóbbi miatt gondoltam, hogy egyszerűbb kellemes ismeretségként kezelni ezt már az elejétől kezdve.
- Persze, csak nyugodtan. Bármikor. - Majdnem kicsúszott a számon, hogy ha valami elfogyna a konyhájában, akár akkor is állok a rendelkezésére, de ennyire rámenős már én sem voltam. Az üzlettársam és barátnőm Layla biztosan magabiztosan mondott volna ilyesmiket, de voltak még helyzetek, amelyekben tanulhattunk egymástól.
- Lenne kedve? Úgy értem a kávéhoz. - Mosolyogva vontam fel a szemöldökeimet a kérdés mellé. Nem tudnám felmérni vajon gondot okozna-e hosszasan Sorenről beszélnem - meglátásom szerint egyáltalán nem, mert amennyire féltettem őt bizonyos dolgoktól, annyira szerettem is, egészen pici baba kora óta. A pelenkás időszakát nem adtam volna persze csak úgy ki bárkinek, ellenben arról, hogy pontosan miért és mennyire vagyok büszke rá, már annál szívesebben meséltem.
- Ugye? Azt hiszem igaza van, ez a legnehezebb kérdés. Pedig én nem is vagyok szülő. - Ellenben ez az alapkérdés sokszor merül fel a szüleim és közöttem. Miért nem alapítok már családot, miért tartom fontosabbnak a karrieremet? Ők úgy gondolták a saját elképzelésük szerint lehet jó életem, én viszont rendben vagyok úgy vele, ahogyan jelenleg élem azt.
Magam sem tudom mi vett rá, hogy úgy osztogassak tippeket a lányok neveléséről, de összességében jól esett tudni, hogy csak mert nekem nincs gyerekem, nem vagyok teljesen kizárva a témából. Elvégre én is voltam húsz éves, tudom milyen lánynak - és nőnek - lenni, milyen dolgok járnak akkor a fejünkben. Nem ismerem John lányát és nem tudhatom milyen az észjárása, de ha kicsit is hasonlít az édesapjára akkor aranyos lány lehet, nyílt az ismeretlen dolgokra és kellemes társaság.
- Csak jusson eszébe, hogy a nőknél az igen az igen, a nem pedig nem. De az igen néha talán, a talán pedig valójában nem, és az is előfordul, hogy az igen ténylegesen nemet jelent. - Nehezen bírtam, hogy ne nevessem el magamat, tulajdonképpen pár másodpercbe telt csak, hogy felcsendüljön a nevetésem.
- Így tökéletes - bólogatva tudatosítottam magamban a tényt, hogy mostantól kezdve tegeződhetünk. Nem volt közöttünk üzleti viszony és valóban nem tartottam olyan idősnek sem őt, hogy formális maradjon a viszony közöttünk. - Mi lenne, ha a közös koccintás az állásinterjú utánra maradna? Eredménytől függetlenül. - Még ha az előbb biztos voltam is benne, hogy felveszik majd - és továbbra is így gondolom -, azért a legközelebbi találkozás lehetőségét nem akartam ilyen konkrét dologtól függővé tenni.
- Hány órakor gondoljak majd rád, John? Mikor lesz pontosan az interjú? - Az édesanyám szokása volt azzal küldeni engem és az öcsémet is iskolába egy-egy dolgozat előtt, hogy gondosak felkészült azok időpontjaiból, és megesküdött nekünk, hogy gondol majd ránk. Így ha fizikailag nem is volt ott nekünk, de mégis éreztük valamilyen formában a támogatását. Én pedig megtartottam ezt a szokást és szerettem volna jó kívánsággal elköszönni John-tól, amikor megérkezünk a taxisofőrnek bediktált első helyre.

One taxi for two

Széles mosollyal bólintok, bizony én is megtapasztaltam már a Joan által említett nyakbaakasztható névjegykártyák fenomenális funkciótlanságát. Persze, érhető, ha mágneskártyával van összedolgozva, de ettől még az új tagoknak nehézséget okozhat. Érdekes gondolatok merülnek fel az út során és bár érezhetően próbálunk megkapaszkodni a semleges, de közös témák markolataiban, én azért úgy érzem, hogy meglepően könnyen sikerül még egy ilyen ad hoc rohanós szituációból is egy remek beszélgetést kialakítanunk, míg útban Manhattan felé száguldunk a forgalomnak talán megengedhető maximális sebességgel. És Joan tekintetében van valami, ami a vad sofőr hullámvasútszerű vezetése ellenére is az útról a szemeire vonzza pillantásom.
Érzem, hogy Joan nagyon jól ismeri a költözéssel járó rengeteg terhet és feladatok tömkelegét. A fejem is megfájdul mindezeken végig gondolni, de egyáltalán nincs okom panaszra. Nem rosszul élem meg a jelen helyzetemet, sőt mi több, egy részem újra tinis izgatottsággal teli, aminek nem teljesen tudom az okát.
- Valóban, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. - Csak az őszinteség kedvéért. Néha még én is meglepődöm a teherbírásomon, de jelenleg még azt mondom, húsz évvel ezelőtt, sokkal fiatalabban olyan éveket éltem át, amik gyorsabban lefogyasztottak. Ez az idei év azokhoz képest bakfitty.
A helyi póklakosokra azonban valamiért csak magamban teszek egy erős megjegyzést, elvégre velük még Alice-nak is el kell tudni bánni. Ez a felnőtté válás valahányadik állomása! Ahhoz, hogy talpraesett és önálló nő legyen előbb magamat kell rávennem, hogy ne féltsem őt mindentől és mindenkitől, csakhogy ez igen nehéz feladat. Pláne egy olyan apának, aki egyedül neveli egy szem lányát. És ebben a mondatban minden szót pirossal ki kell jelölni.
Hiába éltem Ausztráliában közel húsz évet, azért nem egyszerű csettintésre összeszedni azokat a mérvadó különbségeket, amik a mindennapi életben visszaköszönnek. A kliséken kívül, persze. Megváltoztatom súlypontomat, hogy kényelmesebben üljek és könnyebben bírjam a Manhattan belvárosát jellemző főleg derékszögű kanyarokat.
- Ausztráliában az emberek sokkal nyugodtabb mentalitással bírnak, mint az itteni New York-iak. Nincs az a rohanós életfelfogás. Illetve az a tapasztalatom, hogy bizalmasabbak is egymással. De ezek csupán az én személyes élményeim, nem mernék általánosítani teljes országokra vetítve. - Hiszen rengeteg szóbeszéd van, hogy délebben, esetleg a nyugati parton az amerikaiak is lazábbak. Hogy őszinte legyek, nem igazán tudom erre a megfelelő választ, de nekem a kinti élet cseppet sem volt rossz a kezdeti katasztrófa után sem. Én szerettem az ausztrálokat és igyekeztem felvenni az ottani életformákat.
- Ó, nem érzem magam öregnek! - húzom ki magam és egy sunyi mosolyt is megengedek magamnak, miközben orrom hegye felfelé kúszik. Egyébként valóban nem gondolnám, hogy koromnál fogva kevesebb lehetőségem van élvezni az életet, vagy kikapcsolódni.
- Nem a furcsa szóval jellemezném ez az érzést. Valószínűleg az izgatottság helyén valóbb. És egyben örülök is, hogy megmutathatom a régi mindennapjaim egy részét neki. - Ezen nagyon sokat gondolkodtam, elsősorban még otthon, egyedül. Milyen lesz majd, ha itt élünk, Alicenak vajon mennyire lesz más az itteni élet, elvégre, ha nekem más volt húsz évesen valamennyire az ausztrál  levegő, biztosan neki is sok minden új, nem csak a helyszínben, hanem - mint ahogy előbb említettük -, a mentalitásban is.
Rendkívül üdítő hallani Joan tapasztalatait a lakóhelyünket illetően. Emlékszem én is olyan környéken nőtem fel, ahol összetartó volt a közösség, de azért hébe-hóba találkozunk ezzel ellentétes esetekkel is és ilyenkor összetehetjük a két kezünket, hogy a mi költözésünk több szempontból is sikeres volt.
- Igen, egy jó lakóközösség áldás tud lenni - helyeslek, miközben fél szememmel az utat lesem. Lehet, már csak a miheztartás végett is, avagy nem árt kinézni az ablakon, mielőtt rosszul lennék a kanyaroktól. Pont, mint a buszon, általában.
- Köszönöm, ez nagyon kedves - nézek rá hálásan, s bár tudom, hogy nem lehet ennyi ismeretséget követően mély rálátása arra, hogy vajon mennyire lehetek én jó jogi szakember, mégis szavai lórúgásként érnek és én is elkezdem magam optimizmussal feltölteni a normális méretű izgatottságon túl. - Valószínűleg úgyis rövid időn belül megtudja majd, hogy mik a fejlemények a jó közösségnek hála. - Hiszen én is igyekezni fogok ápolni a jó viszonyokat és Joanhoz hasonlóan szívesen társalgok amikor módom van rá. Másrészt egyúttal ezzel jelezni is kívánom, hogy örömmel vinném tovább ezt az igen érdekes incidenssel induló ismeretséget. És ha már itt tartunk, a kávézója kifejezetten hívogatóan hangzik, kíváncsi lettem.
- Elnézést! - Ahogy kimondja a címet, már veszem is elő telefonomat, hogy felírjam bele a hallottakat, máskülönben valószínűleg elfelejteném az utcaneveket és a kávézó nevét. Talán udvariatlan telefonozni ilyen beszélgetések közben, de ezúttal Joan is pontosan láthatja, hogy milyen céllal pörtyögöm a betűket a telefonomba. Megmosolyogtat a harmadik utcanév, amit szintúgy bevések a telefonomba, nyomok egy mentést, majd teszem is zakóm belső zsebébe elegánsan a kütyüt. - Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem szabad kihagynom. Meglátom még, mikor megyek arra és írok, ha gondolja. - No de nincs meg a száma, aggódhatnék, de ezt nem érzem problémának, valószínűleg a közösségi portálokon könnyen meg fogom találni. Ha nem, legfeljebb átkopogok.
Felnevetek.
- Jaj, dehogynem! Mindannyian elfogultak vagyunk a saját családunkkal. - Ezt nem kell szépíteni, értem én, hogy van ez. Nagyon tetszett a válasza. - Akkor a kávé mellett szívesen meg is hallgatnám - felelek egyből, de nem szavába vágva. Ha egy óráig mesél a testvéréről, akkor egy óráig fogom hallgatni a büszke nővérét, szeretem az ilyen beszélgetéseket és ez nagyon felpezsdített így ültömben is, útban az interjúm felé. - Óh, igen, ismerem és egyúttal átérzem. Néha nem könnyű egyben támogatni, de közben a helyesnek vélt ösvényen tartani a tini fejeket. Ráadásul mi a garancia arra, hogy amit én helyesnek vélek, az valóban az is? - Tapasztalatok miatt, mondhatnám, de változnak az idők és lehet, ami régen működött, az mára már nem járható út. Én az elmúlt húsz évben mást sem csináltam csak felülértékeltem saját magam döntéseit, amivel ráhatással voltam Alice életére, hol a tudta nélkül, hol pedig khm… veszekedések árán. De talán kissé elkalandoztam.
- Szeretném is, ha a legszebbeknek élné meg - felelem, bár érződik az a bizonyos él a hangomban, amit én is kihallok Joan hangsúlyából. Igen, legyen szép, legyen boldog, legyen szabad Alice, de ne úgy, hogy azt később megbánja. Egyelőre nem történt ilyen és így hiszek abban, hogy nem is lesz ezek után sem gond. -  De egyébként tündér lány, nem panaszkodhatok szülői szemmel sem. - Voltak olyan pillanatok, amikor határozottabbnak kellett lennem vele, de azok sem kellett aggódnom olyan miatt, minthogy vágná az ereit, vagy le akarta volna borotválni divatból a haját, nem akarta tele tetoválni az egész testét, nem nézem ki belőle, hogy lefeküdne egy halom férfival, vagy tönkretenné magát, úgyhogy én úgy érzem, hogy ő egy nagyon jó gyerek.
- Köszönöm a tanácsokat, minden ilyenre nagy szükségem van - jelzem finomat, hogy ha vannak ötletei, mire figyelhetnék, ne tartsa magában. - Sajnos a legtöbb velem egy cipőben járó szülő ismerősömnek fiú gyereke van, így nagyon nehezen tudok belelátni abba, hogy mire kellene kiemelten figyelni egy húsz éves lánynál. Ráadásul még a szüleim is három fiút neveltek fel - túrok újra hajamba, de nem kellene, mert csak elrontom a frizurámat. Persze, ha tanácsokat kevesebbet is kapok a lány gyerekekkel kapcsolatban, még mindig ott vannak a szülői ösztöneim.
- Ez kölcsönösen fer ajánlat. - Noha nem tudom, hogy pontosan hány éves férfiakra gondol, de a nálam fiatalabbak gondolkodásában tudok segíteni.
- A koccintás sem hangzik rosszul, de én támogatnám, ha megelőlegeznénk a tegeződést. - Közelebb áll hozzám is, illetve közelebb hozza az embereket. És kényelmesebb is.

John & Joan

- Ennek azt hiszem a legrosszabb verziója, a nyakba akasztható fajta, amit csak lehajolva tudna elolvasni az ember. Mit lehetne tenni, megrángatni egy teljesen idegen nyakában a belépőkártyát? - Mosoly jelenik meg az arcomon, s finoman megrázom a fejemet. Nem szoktam túl sűrűn összehasonlítgatni a saját munkámat másokéval, nem töprengek azon félévente, hogy mennyivel jobb saját vállalkozást vezetni, mint valaki másnak dolgozni, mert mindkettőnek megvannak úgy az előnyei, mint a hátrányai is. Míg az irodában dolgozó, szellemi munkát végző emberek egy része - nem mind - a nap végén leteheti a munkát és nem kell gondolnia sem rá a következő munkanapig, míg nekik kijárnak a hétvégék és az ünnepnapok, addig egy vállalkozónak a nap huszonnégy órája és az év összes napja munkanap. Viszont nem kell, hogy ez azt jelentse, hogy amikor bármelyik cégtulajdonost, vagy vállalkozót megkérdezzük arról, milyen érzés abban a pozícióban lenni, csak a panaszáradatuk legyen a válasz. A többség tudja, hogy mire vállalkozik, de még így is van tanulnivaló út közben. Épp, mint John meg én a neveinkkel. Ez is egy tanulási folyamat, annak pedig igen kellemes fajtája.
- Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a felét sem láttam annak, amit szerettem volna ott. - Nyilván minden utazásnak és nyaralásnak megvannak a maga fő attrakciói, viszont Ausztrália önmagában is egy annyira izgalmas hely, hogy jóval több időt lenne érdemes szánni rá, mint amennyit egy átlagos turista eltölt ott.
- Nem irigylem, komolyan. Egy hasonló kaliberű költözés agyrém lehet, amikor más dolga is akad... - Az államat finoman megemeltem, mintha csak rá akarnék mutatni, a pillantásom pedig egy rövid időre az öltönyére suhant, hiszen önmagában ez elárulta, hogy most nem a költöztetéssel akadnak dolgai. Akármennyire is szép látványt nyújt egy férfi öltönyben, azt hiszem ez már határozottan olyan viselet lenne, ami nem alkalmas közepesen nehéz bútorok és dobozok cipelésére.
- Abban nem lennék olyan biztos. Akadnak még pókok errefelé is, csak kevésbé veszélyesek, így biztosan nem olyan komoly ellenfelek. - Megmosolygom a szavait, a rövid családi betekintést, amiből csak azt tudom leszűrni -  már ha bármit le akarok hirtelen egy új szomszéddal kapcsolatban -, hogy közeli kapcsolat és jó viszony jellemzi őt a saját lányával. Mindig megdöbbentenek azok a történetek, amelyeket nehéz sorsú, otthonról kirakott gyerekek, fiatalok mesélnek el. Jellemzően elhessegetem az öcsém piszkálódását azzal kapcsolatban, hogy gyereket kellene szülnöm, mégis tudom, hogy ha meg is történik, sosem tudna az gyerek olyasmit csinálni, ami miatt én ki akarnám őt rakni. Az öcsém is épp eleget szemtelenkedik velem, mégsem tudnám elviselni, ha nem látnám legalább hetente.
- Tudna mondani néhány részletet, hogy miben más az ausztrál élet? - A különbségek ugyanúgy megvannak Kína és az Államok között is, de számomra Ausztrália is épp olyan idegen mentalitásban, mint korábban az amerikai is volt. - Ne így fogja fel! Még ha kevés időnk is akad felnőttként csak úgy a parkban üldögélni. - A megrovásomban ott van az a kedvesség, amivel folytatni is igyekszem a szavaimat, miközben megtámaszkodom az előttem lévő ülés háttámlájában, hogy ne csússzak el teljesen a helyemről, hála a taxisofőr vezetési stílusának. - Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát - halkan felnevetek, a pillantásom pedig cinkosan villan a férfire. Viszonylag hamar újra elkomolyodom és újabb kérdéssel fordulok hozzá. - Nem furcsa, hogy a lánya abban a környezetben van, ahol maga nőtt fel? - Én biztosan éreznék némi nosztalgiát, ha a férfi helyében lennék. Viszont sem visszatérő lakos, sem szülő nem vagyok, amiért jogom lenne így gondolkodni.
- Abszolút. Én legalábbis kezdettől fogva így éreztem, habár bennem is van jó adag közösségi szellem és szeretek hozzájárulni ahhoz, hogy tartsam a kapcsolatot a környezetemmel. - Jó ideje azt gondolom már, hogy ezeket az érzéseket az édesanyám a gyereknevelésbe ölte, nekem viszont a kávézóm és a helyi ismerőseim azok, akiken kiélem ezen vágyaimat. Nem érzem kényszeres pótlási vágynak ezt, szimplán az életem ezen szakaszában élvezem, hogy megtehetem ezt, megvan az a fajta szabadságom, amit talán egy harminc évvel ezelőtt nevelkedett, kínai nő - édesanyám - nem engedhetett meg magának. Akármilyen nyílt gondolkodásúak is a szüleim, vannak olyan elvek, amelyeket nem változtatott meg, hogy Amerikában élnek és nem a Föld másik felén.
Az arcomon egyre inkább szélesedő, de még így is mondhatni visszafogott mosollyal hallgatom őt. Rövid ideje ismerjük egymást és még rövidebb ideje utazunk egy taxiban, mégis úgy érzem, jól esik ez a beszélgetés és akármeddig tudnám folytatni. Nem éreztem magam kellemetlenül, valószínűleg mert a megfelelő hangnemet ütöttük meg már a legelején és vannak olyan élményeink, amelyek nagyon hasonlóak a másikéhoz. - Nem sokat értek a joghoz, de azt hiszem magával igenis nagyot veszítenének, ha nem alkalmazzák. Ilyen téren fontos adalék egy teljesen új álláspont vagy megközelítés. - Amit egy sok évig más kontinensen élő munkavállaló száz százalékig biztosít. - Szurkolok, hogy megkapja az állást! - Azután, hogy megosztotta velem a taxiját, azt hiszem ez a legkevesebb, amit mondhatok neki. Így is jócskán meg kell még köszönnöm, amikor egyikünk kiszáll.
- A Degraw és a Clinton sarkán vagyunk. A neve cuphouse. - Már csak azért is tettem hozzá a nevet, mert a Cobble Hill-en több kávézó és vendéglátóipari egység is van, így talán egyszerűbb lesz megjegyezni. - Most, hogy jobban belegondolok, a Court Streetre fut ki az utca, így még testhezálló is lehet majd beazonosítani. - Őszinte mosoly ül ki az arcomra, ahogyan a fejemet odafordítom, John felé.
Nem esik nehezemre felelni a kérdésére, még jól is esik, hogy kvittek vagyunk abban a tekintetben, hogy immár mindketten tisztában vagyunk a másik származási helyével, s bár egy vérbeli helyivel van dolgom, mégis biztos vagyok benne, hogy tudnánk újdonságokat mondani egymásnak, ha a lakóhelyünkről mesélünk. Talán meg is lesz a lehetőségünk erre annak a bizonyos kávénak a társaságában. - Tehetséges és szép is, de nem tőlem hallotta, illetve elfogult sem vagyok, természetesen. - Újabb halk nevetés tör ki belőlem, a kezemet a hajamhoz emelem, hogy néhány tincsen végigsimítsak, még ha nem is szabadult el a frizurám. - Azt hiszem erről órákig tudnék mesélni, hogy mennyire tartom megbízhatónak a szépség ipart és mennyire féltem a saját öcsémet, de... - mély levegőt veszek és pár pillanatig gondolkodom azon, hogyan is fogalmazzam meg a dolgot. - Inkább támogatjuk benne és figyelünk rá, mint hogy később az derüljön ki, hogy a saját feje után ment és rosszul járt miatta. - Soren okos fiú, de attól még nincs az az ember a családban, aki ne féltené őt, függetlenül attól, hogy mekkorára nőtt. - Ön biztosan ismeri ezt az érzés, John... - Kijelentem ugyan a dolgot, a szemöldökeim mégis megemelkednek, mintha csak kérdést intéztem volna felé.
- Húsz? Wow... - elismerő mosoly formálódik az ajkaimon, néhány bólintással nyugtázom a tényt. - Ahogy mondani szokták, ezek lesznek a legszebb évei. Habár apa szemmel biztosan másképp látja ezt. - Melyik szülő ne tenné? Húsz évesen az ember éppen túl van a bolondos, hormonzsúfolt tinédzser éveivel és épp a rosszabbnál rosszabb döntések kapujában áll - hajfejtés és piercingek, rosszuk választott párok, túltolt bulik, ha csak a minimumot akarjuk emlegetni. Persze vannak olyanok is, mint én, aki a harmincon túl sem ismeri még a saját alkoholtűrési határvonalát. - Szóval egyedül nevelte fel? Nem lehetett könnyű dolga egy lánnyal. Amíg tudja, hogy ki a legjobb barátnője és melyik fiú tetszik neki, nem lehet gond így húsz évesen sem. - Azt hiszem egy olyan tapasztalt szülőnek nem is kell megmagyaráznom ezt, amilyen John is, hiszen húsz éve volt megismerni a saját lányát, akiről korábban olyan megmosolyogtató szeretettel beszélt.
- Ha segít nekem megérteni a férfiak gondolkodását, szívesen adok tippeket a tini lányokkal kapcsolatban. - Ugyanazzal a cinkos pillantással néztem rá, mint ő korábban felém. Ha meg is van az esélye, hogy a kávét nem ünneplésként tudjuk elfogyasztani, hát felkínálok egy olyan lehetőséget, amitől még a közös csevegés megmaradhat. - Mondja John... - megnedvesítettem az ajkaim, mielőtt folytattam volna. - Zavarná ha közvetlenebbül beszélgetnénk? Vagy kövessük a hagyományokat és csak azután engedjünk meg magunknak hasonlót, hogy együtt ittunk valamit? - Még csak alkoholnak sem kell lennie. Nem terveztem még annál is inkább átlépni a határokat, ahogyan már megtettem és eszemben sem volt elijeszteni őt a nyíltságommal, szimplán úgy éreztem, hogy ha egy pár ismeretlen és kívülálló fül - a taxisofőr - előtt is tudtunk ennyire könnyedén beszélgetni, megtehetjük ezt továbbra is.

One taxi for two

Micsoda véletlen egybeesés, a hasonlatának megfelelően én éppen egy állásinterjúra tartok, ennek megfelelően pedig fájdalmas mosoly és hozzá hasonlóan cinkos tekintet jelenik meg rajtam. Nekem most itt a családomon és néhány ismerősömön kívül mindenki nevét meg kell tanulnom, arról nem is beszélve, hogy hiába használ Ausztrália egy nyelvet Amerikával, azért bőven van különbség a nyelvben is és a szokásokban is. Húsz évesen sokat törtem magam, hogy asszimilálódjak az ausztrálok közé, nem ment egyből, de azért az idők során elsimultak a különbségek. Visszatérve New Yorkba azt gondoltam, hogy egyből visszaszellemülök az itteni életstílusba és nyelvezetbe, de nagyot tévedtem. Egyértelműen öregszem, már nem megy ez annyira gyorsan, persze látva Alicet... ő a semmiből képes volt felvenni az itteni élethez szükséges adottságokat, pedig sosem élt itt ezidáig.
Joan szavaiból ítélve arra tudok következtetni, hogy ő is pontosan tudja, milyen helyzetben vagyok, ami azt jelenti, hogy nem törzsgyökeres New Yorki. A vicces az ebben, hogy én eredetileg annak tartanám magam.
- Pontosan. Ezért mindig nagyon örülök, ha a munkahelyen viselnek névjegykitűzőt. Egy nagy cégnél máskülönben csak memóriajátékhoz hasonlóan tippelném meg, hogy ki hogyan mutatkozhatott be. - Csak a tapasztalat beszél belőlem, ingatanberuházó cégnél annyi emberrel dolgoztam együtt, hogy nem lehetett elvárni egyikünktől sem, hogy mindenkit megjegyezzünk.
- Ezt nagy örömmel hallom, még ha egy alkalommal valóban nem lehet kellően megismerni a helyet. A távolság miatt mondjuk megértem, hogy innen nem feltétlenül Ausztráliába mennek az emberek nyaralni. - Az ellentétes évszakok miatt ennek ellenére is nagyon szeretik az emberek azt a kontinenst, én ezt vettem észre. És ha már távolság, a költözést sem egyszerű ilyen méretekben kivitelezni.
- Közel tízezer USA dollár egyébként a költöztető cég, konténerrel, hajóztatással és biztosítással együtt úgy, hogy a nagy bútorok valószínűleg maradnak ott. De ha belevesszük, hogy nekem ott kell lennem Sydneyben a kiköltözéskor az még plusz repülőút is, úgyhogy nem egyszerű. De a logisztika sosem volt egyszerű műfaj. - Végül csak fáradt mosollyal vállat vonok és kissé lazítok a szoros nyakkendőmön. Legnagyobb szerencsémre a költöztetőcég sok mindent megszervez helyettem, a konténeres utaztatás eddig nem a legdrágább, csak hat-nyolc hét, mire megjönnek ilyen távolságból a hajók. Nem szeretnék panaszkodni, de valóban kellően sűrűek a napjaim jelenleg, sok mindent kellett szerveznem egyszerre, a rengeteg papírformától kezdve a költözésen át a munkakeresésig bezárólag és ez jócskán kivesz az erőmből. Viszont élvezem, a magam módján amennyire lehet, de mi tagadás, lefekvés előtt Alice gyakran felveti, hogy nézzünk meg egy filmet és én mindig belemegyek, ám rendszerint arra ébredek, hogy egy pléddel betakarva nyomom a kanapét. Aztán másnap megkapom, hogy már megint bealudtam a filmen, úgyhogy a történetet a lányom meséli el. Elismerem, hogy mostanában nem én vagyok a legmenőbb partiarc apuka.
- Akkor valószínűleg véget ért a pókkergető pályafutásom, amelyet önkéntesként végeztem a lányom megbízásából - sóhajtok, mintha tényleg sajnálnám, hogy vége szakadt annak az időszaknak, de ha valami nem fog hiányozni onnan, akkor azok a pókok és a kígyók. Talán a lányom sosem érezte rajtam, de az én hátamon is jócskán felállt a szőr, mikor azokat a gyors dögöket tessékeltem ki a házból, csak mert lecsapni őket jóformán lehetetlen volt, kivéve, ha nem negyven kiló súlyt dobunk rájuk.
- Teljes képzavarban szenvedek. Egyszerre érzem magam helyinek és új lakosnak, szóval még kell egy kis idő, mire visszarázódok. Bár a régi ismerősök és a családom meggyorsítja azért ezt a folyamatot - döntöm enyhén oldalra fejemet, miközben egy újabb éles kanyaron leszünk túl. - Most, hogy újra járok azokon a helyeken, ahol fiatalkoromban is, feleszmélek, hogy milyen gyorsan telnek az évek. Legutóbb még én nyomtam barátaimmal a Prospect Park padjait, mostanra pedig már a lányom. - És azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyit változott velem a világ és ezt leginkább Alice jóvoltából látom. De nem csak én változtam, hanem bizonyára Brooklyn is. Tisztában vagyok azzal, fogalmam sincs a hely aktuális állapotairól. Ami egykor volt, az lehet megszűnt és lett helyette új, legyen szó szomszédos lakókról, az emberek hozzáállásáról, vagy ne adj isten, helyi bandákról. Joan válaszától derűsen magasba szöknek a szemöldökeim.
- Na, ezt nagyon jó hallani! - Leginkább azért, mivel sokan húzzák szájukat Brooklyn hallatán, pedig szerintem rendkívül sok bája van.
- Vagyis inkább összetartás jellemző a lakhelyünk környékére, mintsem széthúzás... - kérdezem is és részben kijelentem is, magam sem tudom eldönteni, de rendkívüli örömmel veszem tudomásul, hogy jó közegben vagyok és a biztonság is fokozatosan javul.  
- Meglátjuk - mosolyodom el, mint aki rosszban sántikál, miközben kissé felé döntöm felsőtestem. - Bizakodó vagyok, de hogy őszinte legyek, nagy előrelépés lenne ez a karrieremben. Ezidáig azt Ironfish ingatlanberuházó cégnél dolgoztam és bár a végzettségem megvan a pozícióra, könnyen lehet, hogy találnak nálam alkalmasabb személyt. Ami nagy hiba lenne... - teszem hozzá kissé sunyin, de szó mi szó, egy ilyen interjúhoz kell az önbizalom, én pedig most nem azért ülök egy taxiban, hogy felvázoljam a csekély esélyeimet, ami egy igen kis szám százalékban kifejezve. Így hát nem árt az optimizmus és az önbizalom.
- Nagyon szeretném elfogadni az ajánlatát - felelem, mintha csak azt kívánnám: "legyen így, vegyenek fel és kávézzunk egy jót közösen", ami csak részben az ünneplés miatt ennyire kecsegtető számomra. - Szívesen betérnék egyszer a kávézóba. Mi a címe? - Kétlem, hogy elmentem volna már mellette, de sosem tudni.
Oh, ezaz! Az utóbbi néhány gondoltunk óta fogalmazom magamban a kérdésemet, amivel megtudhatom, honnan származik, anélkül, hogy túlságosan nagy fordulatot vetettem volna a témánkban, de így a kérdésemre már nincs szükség. Szóval Sanghai. Alapvetően nincs sok kapcsolatom a várossal, azonban kínai származású kollégáim voltak már, valamint az egyik barátom is félig kínainak vallja magát.
- Hű, akkor nagyon tehetséges lehet az öccse. - Nem semmi, ez rendkívül nagy szó. - És szerencsés is olyan tekintetben, hogy a családja ennyire támogatja. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. - Mondom ezt úgy, hogy én is tűzbe mennék a lányomért, szóval a család fontossága talán mindkettőnk számára közös tulajdonság.
- Kereken húsz - felelem viszonylag gyors válaszidővel, majd ezúttal is kikerekednek szemeim, ahogy ezt kimondom. - Néha fel sem fogom, hogyan telhetett el hirtelen ennyi idő - pislogok nagyokat magam elé nézve értetlenül. - A születése utáni évek nagyon élénken élnek bennem. Mivel egyedül neveltem fel Alicet, így nagyon hamar bele kellett tanulnom az apaságba. Aztán úgy begyorsult az idő, hogy tapsoltam kettőt és már ilyen nagylány lett. - Hiába, szeretek a lányommal büszkélkedni, ez pedig azt is jelenti egyben, hogy talán a vártnál több szó hagyja el róla a számat, de legalább nem mondhatjuk, hogy unalmasan telne az utunk. Alapvetően ezalatt a kis idő alatt is azt szűrtem le Joanról, hogy nagyon nyitott személy, akivel én is szívesen beszélek a megszokottnál személyesebb életemről is, végtére, nincs mit titkolnom. Persze ettől még nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni magunkat a feleségem történetével, így azért azt jobbnak véltem kikerülni, arról nem is beszélve, hogy nincs olyan alkalom, amikor ne fájna még ennyi év után is. S ez így lesz örökké.

John & Joan

Családi vonás lehet nálunk Liuknál, hogy könnyedén kapcsolatot teremtünk más emberekkel, akár teljesen idegenekkel is. A koruk ellenére még a szüleinknek is eléggé talpon kell lennie ezen a téren, hiszen nem volt még túl rég, hogy teljesen új környezetbe költöztünk mindannyian. Mindezt az öcsém, Soren érdekében, aki tizenéves fejjel nem csak maga látott lehetőséget abban, hogy New Yorkban kamatoztassa a tehetségét - pontosabban az adottságait. Mind akartuk egy kicsit azt a fajta változást, ami egy ilyen kaliberű költözéssel jár, mind hajlandóak voltunk új életet kezdeni. Nem volt semmilyen konkrét kötődésünk ehhez a városhoz, vagy országhoz, de még csak a kontinens sem bírt korábban bármiféle vonzerővel korábban. Ugyanakkor mind tisztában voltunk azzal, hogy Syao Ran modell karrierje szempontjából mennyit jelent az amerikai ügynökség megkeresése. Az ő sikere nem jelenti azt, hogy mi csupán végig az oldalvonalról figyeltük őt.
Sőt, személy szerint abban hiszek, hogy az élet nem pusztán egy lehetőséget ad nekünk, akár személyes, akár a karrierünkben beálló változásról van szó. Az egész egy folyamat, ami állandó jelleggel formálódik és egyik nap teljesen mást hoz, mint a másik. Nekünk csak meg kell tanulnunk alkalmazkodni ehhez és úgy felfogni az egészet, ahogyan illik. Ha néha egy idegennel kell elbeszélgetnünk a szupermarketben a vásárlási szokásunkról, esetleg épp egy szintén idegennel ülünk egy taxiba, hát legyen. Vállalom, mert sosem tudom meg, hogy mi mindent ad hozzá egy-egy ilyen helyzet az életemhez, ha sosem próbálok meg kilépni abból a komfortzónából, amiben biztonságban érzem magamat és amiben nincsenek ismeretlen faktorok.
- Olyan ez, mint új munkahelyre kerülni, nem igaz? - Cinkos pillantással, mellé pedig egy fokozatosan szélesedő mosollyal nézek a férfira. - Amikor annyira koncentrálunk a saját bemutatkozásunkra, vagy hogy ki nyújt előbb kezet, hogy meg sem ragad a másik illető neve. - Finoman megvonom a vállamat, amikor befejezem a magyarázatomat. Nem teszem hozzá, hogy mindezek mellett egy új munkahely pontosan olyan, mintha egy sorozat nyolcadik évadába csatlakoznánk be, amikor már mindenki ismer mindenkit, az eredeti szereplőgárda gyakorlatilag fele már ott hagyta a produkciót és a létező összes drámai esemény lezajlott már a még talpon lévő szereplők között.
Talán én magam is ilyen energiákat árasztottam már az első találkozásunk alkalmával is. Én voltam az a szomszéd, aki akadékoskodott a parkolás miatt, mintha csak egy teljesen új lakónak tudnia kellene, hogy milyen időbeosztással élem a napjaim. Bevallom, emiatt volt némi bűntudatom, a közöttünk meglévő könnyed légkör és a nem létező neheztelés John hangjában arra késztettek, hogy legyek legalább olyan magabiztos vele, mint bárkivel, aki egykor teljesen ismeretlen volt számomra, ma pedig jó szívvel gondolok rá. Elvégre így vagy úgy, de szomszédok vagyunk, innentől kezdve bármikor találkozhatunk.
- Sajnos nem eléggé. Egy alkalommal voltam csak az országban, nyaralni. - Még évekkel ezelőtt. Szokták mondani, hogy a nyaralás a legjobb eszköz arra, hogy rádöbbenjünk, ha nem szeretjük a helyet, ahol lakunk. Én mindig is úgy gondolkodtam az otthonnal kapcsolatban, amit nem a hely, sokkal inkább az emberek határoznak meg. - Azt hiszem meg sem merem kérdezni mennyibe kerül ilyen távolságban egy költöztető cég - halkan nevetve pillantottam felé, a fókuszom azonban vissza-vissza tért a taxisofőr felé, akiből ugyan nem sokat láttam, mégis csak reménykedtem abban, hogy ha a következő alkalommal is olyan mélyen a fékre tapos, mintha gumicsizmába próbálná nyomni a lábát, előre észre fogom venni.
- Ebben az esetben már meg sem említem, hogy itt nem olyan veszélyesek a pókok. - Talán túlságosan is sztereotip megállapítás lett volna és kicsit sem gondolja viccesnek, azután hogy húsz évet élt abban az országban, de úgy érzem még mindig jobb volt, mintha azzal próbálkoztam volna, hogy New York állam egyike azon szerencsétleneknek az Államokban, ahol nem engedélyezett a kenguru tartása háziállatként - amivel a viccelődésen túl nagyon is egyetértek. - Na és milyen húsz év után újra helyi lakosnak lenni? Talált már rá régről is ismerős helyekre? - Nekem ugyanis Shanghai-al kapcsolatban mindig ez jár a fejemben. Ha visszamennék, vajon megtalálnám még ugyanazokat a helyeket, ahová rendszeresen jártunk a középiskolai barátnőimmel? Megtalálnám-e még azt a bizonyos padot a kedvenc parkomban a szülővárosomban, ahová az első barátommal felvéstük a kezdőbetűinket? Talán mégiscsak jó dolog, ha konkrét dolgokhoz kötődünk, nem pusztán érzésekhez és energiákhoz.
Mosolyogva helyeslek, csak bólogatva John szavaira. Manhattan pezsgése is tud kifejezetten vonzó lenni, nekem mégis sokkal inkább tetszettek Brooklyn azon utcái, amelyek tele vannak rejtett kincsekkel. Legyen szó egy lakásról, ahonnan meglepően remek a kilátás, vagy egy fagyizóról, amiről kevesen tudják, hogy mennyire zseniálisan finom édességek kaphatóak ott. - Talán túlzásnak tűnik, de imádok itt élni. Tele van a hely történelemmel, de rettentő fiatalos is. A szomszédok meglepő módon viszonylag sokat cserélődnek, általában azok a családok, akik még gyerekvállalás előtt költöznek a mi környékünkre rájönnek, hogy több helyre lesz szükségük. Viszont abszolút közösségi központú, mondhatni egész Brooklyn. - Valószínűleg épp a családbarátságából adódóan, ami könnyedén összehozza az embereket, a szomszédokat. Azok számára, akik szeretnek és tudnak is ismerkedni, igazi paradicsom lehet.
- Nem gondolom túl veszélyes helynek, illetve az utóbbi években egyre inkább biztonságosabb. - Különösen a kerület délkeleti fele, legalábbis a statisztikák szerint.
- Szóval állásinterjú? A Büntetőbíróságon fog dolgozni? - Meglepett és egyben izgatott pillantással, a kérdés közben felvont szemöldökökkel fordítottam a fejemet újfent John felé. Nem sikerült leszoknom a hirtelen felvett rossz szokásról a taxisofőr ellenőrzését tekintve. Nem értek túlzottan ahhoz a világhoz, amiben valószínűsíthetően a férfi mozog, épp ezért azt sem tudom szokás-e csak úgy állást ajánlani egy ígéretes jelöltnek, az interjú pedig pusztán formalitás-e, vagy rá lehet akadni ezekre az álláshirdetésekre egy szimpla újság rovatában is. - Ha megkapja az állást, vendégem valamire. Van egy kávézóm nem messze, a környéken. - Nyilvánvalóan nem a jelenlegi környékre céloztam, ahol a taxi kisebb nagyobb túlzással átsuhan.
- Nincs még tíz éve. - Könnyedén vallottam be a dolgot, hiszen nincs mit rejtegetnem a költözésünkkel kapcsolatban. - Sanghaiból költözött ide az egész családom. Az öcsém kisfiú kora óta modellkedik és itt kapott lehetőséget. - Mosoly költözött az arcomra, amikor Ren-t emlegettem. Minden alkalommal ez történt, ha eszembe jutott a kisöcsém és nem azon kellett járatnom az agyamat, hogy esetleg bajba keveri-e magát.
- Mennyi idős a lánya? - Talán illetlenség volt ilyesmit kérdezni, végső soron azonban nem egy másik nőtől kérdeztem meg, hanem történetesen az édesapjától. Nem én vagyok a legjobb ember, hogy megítéljem vajon hány éves lehet a korábban szóban forgó lány, hiszen az én öcsém is tinédzser volt, amikor egészen komoly döntést hozott és költöztünk. De talán épp ez az, amiért felhoztam a témát; talán ha egyszer ők is megismerkednének, jól kijönnének egymással. Mint ahogyan én is kellemes újdonságként könyveltem el a Johnnal való beszélgetést.

One taxi for two

Ha valamiben, akkor az örök sietségben és kapkodásban New York messze Sydney felett áll. Természetesen Ausztráliában is vannak sietős emberek, de itt sokkal inkább a város hangulata az, mely kikényszeríti belőlünk a rohanó életmódot. New York City nem véletlenül annyira ikonikus, ugyanakkor érzem magamon, hogy én kellően belekényelmesedtem már az ausztrál felfogásba, abba, hogy mindennek megvan a maga üteme és ha azt követem, békésen tudom élni az életemet. New Yorkban nem tudsz olyan iramot diktálni, amit a város megkövetel, ha pedig utol akarod érni, megfájdul a bokád. Én magam pedig sosem voltam egy jó futó.
A nagy hangzavarban, az autók örökös motorzajában az is csoda, hogy észreveszem a tőlem nem messze lejátszódó incidenst, amiből nagyon könnyen baleset is történhetett volna. Köszönés közben tisztul a kép, megvizsgálva a nő vonásait pedig beugrik a költözésem napja. Mi már találkoztunk, ha jól rémlik, de mosolya és tekintete is igazol engem.
Akár azt is mondhatnánk, hogy együtt szeretnénk eljutni a megadott célpontra, ami önmagában nem lenne nagy hazugság, hiszen nincs sok kilométer a két helyszín között, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a sofőr mindkettőnktől el fogja kérni a teljes árat, amennyire türelmetlennek tűnik. Nem fer ez, de az élet sem az, ez ellen kár izmozni. Rövid időn belül beszállunk az autó hátsó üléseire és tisztázzuk, hogy merre megyünk.  
Öltönyömet igazítom, amint a fekete bőrszínű taxisofőr kövér gázt ad. Nézzenek oda, egy rossz mozdulat, egy rosszul történő leülés és máris élek keletkeznek a fekete kényes öltönyanyagon. Mindezen kellemetlenségek ellenére azt nem állíthatom, hogy gyűlölném az ing-öltöny párosítást. Amennyire békésen lapulnak szekrényemben a szabadnapjaimon, annyira vált az elmúlt évtizedekben mindennapi viseletemmé a munkában. Ha menekülök előle, csak rosszabb lesz, így hát élvezem a white-collar worker szerepet.
- Ah, Joan, tényleg! A költözésemkor annyira futólag történt minden, hogy az összes személy nevét elfelejtettem, akit aznap megismertem. - Teljes mértékben szolidaritás vállalok vele az elfelejtett nevek miatt, tekintve, hogy én magam sem tudtam memorizálni az övét, pedig szándékomban állt. Ezúttal nem csak a nevet, hanem nőiesen csinos arcvonásait is megjegyzem, hosszú ideig szemeibe nézni azonban nincs esélyem se, ugyanis a sofőr hirtelen teljesen állóra fékezi a járművet. Szolidan tisztázzuk, hogy bizonyára nem az ő hibája, hanem az előttünk haladó őrülteké, aztán Joanra pillantok. Mire feltenném neki az állapota iránt érdeklődő kérdésemet, már közelítő jeleit látom, hogy a kellemetlenségen kívül komolyabb baja nem esett. Újra megigazítom öltönyömet és azzal együtt érzetre szinte helyükre teszem a tehetetlenségi erő miatt elmozdult szerveimet is. Értem én, hogy közlekednek bevállalós sofőrök, de fenntartásokkal kezelem azt az állítást, miszerint ő nem tartozik közéjük. No, de a taxisról és annak vezetési stílusáról - egyelőre - ennyit.
Válaszából arra vélek következtetni, hogy én szállok majd ki előbb. Ez nekem teljesen megfelel, úgyhogy elfogadóan bólintok.
- Rendben, akkor először a New York-i Büntetőbírósághoz megyünk - mondom félig a vezető felé fordulva, aki visszamond egy egészen laza okayt amolyan rappelős stílusban. Hát igen, kétségtelenül hódít az east coast rap, pont mint az előző évszázadban. Nem az én zenei ízlésem, de nem tartom rossz dolognak. És ha már east coast akcentus... Joan kérdésére őszinte lelkesedéssel emelkednek szemöldökeim.
- Csak nem kötődik valamilyen szállal Ausztráliához? - Ez az első, amire gondolni tudok, amit talán kihallhatott szavaim csengéséből. - Közel húsz évet éltem Sydneyben, onnan költöztem most vissza Brooklynba. - Ettől függetlenül túl sok nyelv és nemzet súrolt már engem ahhoz, hogy ne tudjam tisztának vallani az akcentusomat. Koreai felmenőkkel amúgy sem a tökéletes east coast nyelvstílust képviselem, hanem annak egy egzotikusabb - ha mondhatom így - változatát, amit aztán húsz évnyi ausztrál közeg teljesen megbolygatott.
- Természetesen publikus - felelem először is, ezzel is nyomatékosítom, hogy nincs ellenemre a nyitott és közvetlen társalgás. - Én New Yorkban nőttem fel, tulajdonképpen "helyi srác" volnék. Miután a lányom úgy gondolta, hogy jobban szeretné itt folytatni az életét, úgy éreztem, hogy tényleg ideje visszatérni Amerikába. Itt pedig meglátjuk mit hoz a jövő... - Hiszen mind tudjuk, ekkora költözés nagy változást jelent, pláne negyven év tájékán.
- Oh, a fagyizók szép száma mindig nagy előny - kacagok fel, merthogy muszáj volt bevallanom a fagylaltok iránti szeretetemet, ami főként Ausztráliában alakult ki és vált szélsőségessé.
- Ön szeret ezen a környéken élni? Örömmel vennék minden javaslatot és tapasztalatot a szomszédokkal, vagy helyi szokásokkal kapcsolatban - mosolyodom el és pár pillanat erejéig kitekintek az ablakon, ahogy pont egy parkosabb részen haladunk keresztül. - Mit tapasztalt, biztonságos a környék? - Brooklynról beszélünk, így szerintem érti, mire irányul a félelmem. Régen nem volt New York legszentebb helye, nem tudom, hogy ez mennyiben változott mostanra. Mindeközben a taxisofőr alig láthatóan elmosolyodik. Biztos vagyok benne, hogy ő is meg tudná válaszolni a kérdést.
Igencsak tetszik miként a "szomszédok" kifejezés alatt magára utal vissza. Nem tudom megállni, enyhén hallhatóan felnevetek. Nagyon szimpatikus humorral rendelkezik. Addig jó, míg nem én engedem szabadjára a humoromat. Van, aki szereti, de sokak nem tudnak azonosulni vele.
- Ohh, ezek után én fogom zaklatni a lakónépet, figyelje meg. Már amennyiben lesz időm otthon tartózkodni és nem az irodában fogok bent aludni. Ez hamarosan kiderül... Most megyek állásinterjúra. - Úgyhogy lehet nekem szurkolni. A lányomnak már így is megvettem a pomponlányoknak való - nem, nem ruhát, azok túl minik - szurkolói pomponokat és megmondtam neki, hogy táncoljon addig, amíg haza nem jövök. Apám tizenkét éve megvette már azt a bort, amit kötelezően akkor szabad csak kibontani, mikor engem ügyvédi pozícióba vesznek fel. Nem akartam felvilágosítani, hogy az nem is most lesz, mert nem úgy mennek a dolgok, de ha felvesznek a Büntetőbíróságra, akkor szerintem nyugodtan felbonthatjuk.
Kis csend után - ami közben végig kattog az agyam - visszafordulok felé.
- Joan, ön régóta itt él? - Hallva a nevét, azt már tudom róla, hogy kínai felmenői vannak, de ha magamból indulok ki, ettől még könnyen lehet törzsgyökeres Amerikai. Arról nem is beszélve, hogy semmi sem garantálja azt, hogy egy amerikai egy helyen éli le az életét. Sőt...

John & Joan

Shanghai és New York sok szempontból talán nem tekinthető összehasonlíthatónak, mégis felfedezhetőek a két városban azonosságok. Az öcsémmel egyáltalán nem kellett attól tartanunk, hogy  a huszonhat milliós város után egy elhagyatott kisvárosban kötünk ki, ahol képtelenek leszünk beilleszkedni a helyi lakosok közé. New York állandóan pezsgő és mozgásban lévő metropolisz a maga nyolc milliós lakosságával - amit egyébként a statisztikákban a környékbeli kerületekkel kozmetikáznak óriásivá. Pont az a szép benne, hogy a mérete ellenére az embernek olyan érzése támad, mintha sokkal több lehetősége lenne. Legalábbis ezt mondogattam az öcsémnek és én magam is próbáltam ebben a szellemiségben élni azt követően, hogy emigráltunk Kínából.
Akármilyen előnyöket vetettünk papírra amikor a költözésünkről döntöttünk, rengeteg olyan dolog is volt a lista másik oldalán, amit fájt otthagyni. Barátok, családtagok, tinédzserkori szerelmek és sok olyasmi, ami megtörténhetett volna, de most már soha nem fog. Barátokat azonban itt is szerezhettünk magunknak, a legfontosabb családtagjaink mindig is mellettünk voltak, a szerelmi életem pedig harminckét évesen már rég azon a szinten volt, hogy nem kellett volna senkivel megosztanom a részleteit, ennek ellenére anyám - legfőképpen a távoli rokonok biztatására - állandó jelleggel emlékeztetett arra, hogy nem leszek fiatalabb és ideje lenne már családban gondolkodnom. Ez volt az egyik oka annak, hogy kiköltöztem a szülői házból. A saját lakásomban olyan életet élhettem, amilyet én szerettem volna és senkinek nem volt lehetősége napi szinten felhozni kellemetlen témákat, amelyekre egyre részletesebb és meggyőzőbb magyarázatokat kellett adnom. Mindannyiunk lelki békéjének érdekében jobb volt ez így.
Tudom milyen másokról gondoskodni és élvezem is. Szeretem látni az öcsém, vagy a barátaim arcán azt, hogy élvezték a főztömet, büszkeséggel tölt el, amikor hónapról hónapra arra jutunk, hogy érdemes üzemeltetnünk a kávézónkat és van még jövőnk ebben a gazdasági helyzetben is. Furcsa mód még az is jó érzéssel tölt el, hogy van egy fél kutyám... Természetesen csak abban az értelemben, hogy felváltva gondozzuk őt az üzlettársammal. Szerettem azt ahol, és azt is ahogyan élek, még arról sem lettem volna hajlandó lemondani, hogy néha már-már fejvesztve siessek a dolgomra. Persze tudtam volna örülni neki, ha a mai találkozómról nem kések el, de olyan dolgokon izgulni, amelyeken képtelenek vagyunk változtatni, felesleges. Azon azonban illene változtatnom, hogy fejvesztés helyett megpróbálok minden körülmények között összeszedett és körültekintő lenni, mivel a késés egyértelműen jobb opció, mint az, hogy a végén kórházban kössek ki, amiért elüt egy lehúzódó taxi. Jelen pillanatban viszont nem értem rá ezt mérlegelni, mert én is szerettem volna valahová eljutni és a taxi mellett álló - kifejezetten jól öltözött - férfi is, na meg persze a taxisofőr is.
- Igen! Igen... - Halkan fújok egyet, miközben válaszolok, szinte magamat nyugtatva ezzel. Sietősen simítok végig a szoknyám derekán, mintha ezzel a mozdulattal is még inkább össze tudnám szedni magamat. Abban bízom, hogy ha a külsőm elég rendezett és csinos marad, akkor fenn tudom tartani annak a látszatát, hogy minden a legnagyobb rendben. - Minden rendben, egyszerűen nem kellene kapkodnom - aprót bólintok a szavaim mellé, hogy saját magam számára is igazolni próbáljam, amit mondok. - Áá, igen... - Mosolyra görbülnek az ajkaim, miközben félig megérik bennem a felismerés a férfival kapcsolatban. Kifejezetten jó érzéssel tölt el a tudat, hogy talán lehetőségem adódik majd meghálálni neki a kedvességét - amit csak úgy megelőlegeztem neki, mint magát a hálás cselekvést -, ha már tudom, hogy ő az új lakó a környéken.
- Őszintén hálás vagyok, köszönöm! - Ezt a legnagyobb nyugalommal tudtam kijelenteni. Tény és való, hogy a sofőr hozzáállása nem tette még szimpatikusabbá magát a járművet, de úgy éreztem nem tehetem meg, hogy ebben a helyzetben válogatok, főleg úgy, hogy a férfi és a kedvessége kárpótolták az elmúlt kellemetlen másodperceket. Vigyázva, hogy a fejemet ne verjem be beszállás közben végül elhelyezkedem a taxiban, a fejemet pedig a beszálló férfi felé fordítom, amikor megszólal, épp amikor a biztonsági övem a helyére kattan.
- Ó, szinte tökéletes. Nekem a Sohoban van egy találkozóm. - Őszinte mosoly jelenik meg az arcomon, amikor realizálom, hogy nagyobb szerencsém ebben a helyzetben nem is lehetne. Habár ha úgy vesszük, ahhoz előbb azzal is tisztában kellett lennem, hogy ebben az órában nem sokan taxiznak máshová Manhattanen kívül. Meg kell emelnem a kezemet, hogy a hátsón ajtón megtámaszkodva valamelyest el tudjam tolni magamat az ablaküvegtől - közben pedig folyamatosan azon jár az agyam, hogy miért is volt jó döntés autót vennem.
Amikor már úgy tűnik, hogy becsatlakoztunk a forgalomba és nem fogunk hátul úgy dülöngélni, mint a dodzsemen szokás, valamelyest változtatok a testtartásomon, hogy a kezemet ezúttal a férfi felé tudjam nyújtani és az övébe csúsztassam a saját kezem. - Örvendek John. Így már emlékszem! Ne haragudjon, hogy korábban nem ugrott be. Én Joan vagyok, Joan Liu. - A biztonság kedvéért én magam is kimondtam a nevemet, hiába nem voltam benne biztos, hogy ugyanazzal a problémával küzdünk.
A hirtelen fékezésre olyannyira nem számítok, hogy a meglepettségemnek a tüdőmből kipréselődő levegővel együtt halkan hangot is adok - isteni szerencse, hogy az övemet nem felejtettem el bekötni és egyben épp ez okozza a kellemetlenséget, ahogyan az megfeszül a mellkasom előtt. Csendben hallgatom John szavait, amelyeket a sofőr felé intéz és hálásan pillantok a szemeibe, amikor felém fordítja a fejét.
- Viszonylag szűkös az időm, de nem lesz belőle katasztrófa, ha késem egy kicsit. Sőt, azonnal jelzem is... - A táskámba nyúlva húzom elő a telefonomat és pötyögök egy rövid üzenetet a grafikus lánynak. Ezt követően visszacsúsztatom a készüléket és John felé pillantok. - Nem akarok udvariatlan dolgot kérdezni, de... Nem tudnám megmondani, hogy honnan ismerős az akcentusa. - Kérdés ugyan nem volt a mondandómban, mégis egészen kíváncsi pillantással mérem fel az arcát. A szükségesnél talán jó pár másodperccel tovább is. Az viszont kétségtelen, hogy kellemesebb társaságnak tartom, mintha a taxisofőrrel kellene udvariaskodnom.
- Mi szél hozta New Yorkba? Persze, csak ha publikus. - Nem lett volna szép dolog mások életében vájkálnom, főleg annak tudatában, hogy a férfi korábban a Criminal Court-ot emlegette, ennek ellenére úgy éreztem ez olyan kérdés lehet, amit egy lakógyűlésen is feltesznek, különösebb megfontolás nélkül, így én magam is meg mertem kérdezni. - Remélem tetszeni fog Önnek ez a környék. Már ha előny, hogy kifejezetten magas a környékbeli parkok száma és néhány utcával lentebb a fagyizók száma is, ismeretlen okokból. - Halkan felnevettem, miután megadtam a magyarázatomat egy ideális környékkel kapcsolatban. - A jövőben pedig nem találkozik majd olyan szomszédokkal, akik a parkolás miatt zaklatják, ígérem. - Ezen a ponton egy széles mosollyal az arcomon néztem Johnra. A 'szomszédok' alatt határozottan saját magamat értettem, amivel kapcsolatban egyértelműen megvolt részemről a bizalom azzal kapcsolatban, hogy a férfi is érzékeli a szavaim valós értelmét.

One taxi for two

Sok telefonhíváson és még több emailezésen vagyok túl. Beadtam a jelentkezésemet számos szimpatikus állásra, többek között ingatlanberuházó cégekhez is, de titkon azért jobban érdeklődtem az ingatlanpiacon kívüli lehetőségek felől. Szerettem Sydneyben a munkámat, de az utóbbi években azt éreztem, hogy az Ironfish cégnél már elértem a plafont, legalábbis azt a plafont, aminél fentebb már nem azok a feladatkörök szerepelnek, amik számomra kecsegtetőek lennének. Negyven éves vagyok, tisztában vagyok a lehetőségeimmel, azzal is, hogy képes lennék egy igen rangos pozíciót is elfoglalni, ha maradnék az ingatlanosoknál, de ha szívemre teszem a kezemet, be kell vallanom, hogy sosem ez az irány érdekelt engem, ezt csupán az élted adta, én pedig nem voltam abban a helyzetben, állapotban, hogy nagyon választhatnékom volt. Nekem húsz évvel ezelőtt még pénz kellet, mindegy milyen áron, bár sosem panaszkodtam, hiszen ahhoz képest egész jó munkám volt.

1998. eleje
- Akkor megcélozzuk a jogi egyetemet? - kérdezi az osztálytársam, mielőtt szájába tömné a müzlivel és tejjel telerakott kanalát.
- Meg, aztán mikor visszajövök Sydneyből már hivatásos ügyvédként, meglátjuk, melyikünk lesz eredményesebb!
- De jó lenne egy ügyön dolgozni! Te az ügyvéd, én az ügyész... És aki nyeri, az fizeti az alkoholt! - Látom szemem sarkából, ahogy apám elneveti magát pár székkel arrébb a konyhaasztal túlsó végén.
- Miért az fizessen, aki nyeri? - tárom szét karjaimat már-már felháborodva, hogy nekem kell majd fizetnem, ami nem fer.
- Vígaszdíj. - Mindketten csak nevetünk, sőt, hárman is, mert apa díjazza a lelkesedésünket, kétség kívül ránk figyel és nem a kezében lévő újságpapírra. Pár perccel később aztán csattan a kezünk, megszorítjuk egymás markát.
- Visszatérünk erre, mikor már doktor urak leszünk!

Bár akkor még csak fiatal, egyetem előtt álló fiúk voltunk és sok butaságot összehordtunk, tényleg komolyan gondoltuk, hogy mindketten jogászokként végezzünk. Azt hiszem, a kitartásomat és elszántságomat mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy mégis elvégeztem a jogi egyetemet, pedig nem voltam már se fiatal, se felhőtlenül lelkes. Az a férfi voltam, akit már megrágott az élet, de a foltok beforrni látszottak és én is tudtam, hogy ha mindent a múltamnak és lányomnak rendelek alá, akkor az csorbít az egészségemen. Éreznem kellett, hogy ki vagyok, mi vagyok, vagyis voltam túl azon, hogy férj és apa. Azt hiszem, erre mindenkinek szüksége van.
Sok-sok állás közül végül az csillogtatja meg leginkább szemeimet, amelyiket egy barátom említette meg, történetesen pont az az ismerősöm, akivel anno közösen erősítettük egymásban a jogi pályát tudatát. Nos, nem vagyok ügyvéd, sem pedig ügyész, de a jogászi végzettségem megvan és úgy gondolom, szeretném mégis elkezdeni azt az utat, amit kisgyerekként elképzeltem magamnak. Talán már késő, ki tudja, de nincsenek túlzó kívánságaim, tudom jól, hogy ezt a szakmát most elkezdeni nem a legelőnyösebb. De nem számít, örülök a lehetőségeknek, jelenleg pedig annak, hogy a NYC Criminal Court is esélyessé válik, hogy az új munkahelyemként tekintsek rá. Mondanom sem kell, maga lenne az álom.
Még nincs autóm itt New Yorkban, ellenben annyira élére vasalt öltönyben megyek az állásinterjúra, hogy nem engedhetem meg magamnak a tömegközlekedést. Ki tudja, ki botlik meg a metrón kezében egy nagy kávépohárral. A maximalizmusomon most nem engedhetek, ez most tényleg egy nagy nap!
Az utca szélén várom a taxit, sűrűn az órámra nézek, hogy biztosan nem késik-e. A szokásos kedvenc hátizsákomat is most egy elegáns bőr kézitáskára cseréltem, a lábfejemet pedig nem kevesebb, mint percenként nézem meg, hogy nem lett-e sáros, vagy piszkos. Éppen egy ilyen vizsgálat alatt bukkan fel a taxi és én már csak arra kapom fel a fejemet, hogy lassít. Talán túlidegeskedtem az elmúlt másodperceket, amiért teljesen meglep a szemeim elé táruló kép, ahogy egy nő - várjunk, ő nem Joan? Joannak hívják egyáltalán? - a taxi ajtaja felé nyúl, ám az nem előtte, hanem közvetlenül mellettem áll meg. Nem teszek úgy, mintha nem láttam volna semmit, mivel elég félelmetes és közel sem veszélytelen szituáció volt ez. Nem beszélve arról, hogy itt némi félreértés is lehet.
- Helló! Jól van, hölgyem? - érdeklődöm az imént számomra veszélyesnek tűnő jelenet miatt. - Így van, én lennék az új lakó. - Látom a testtartásán és a kisugárzásán, hogy siet, úgyhogy jobbnak vélem nem kifejteni, hogy bizony én voltam az az új lakó a környéken, akinek költöztetőautója nem ideális helyen állt meg.
Kettőnk közül láthatóan én vagyok a ráérősebb, bár ez közel sem azt jelenti, hogy sok időm van, mindössze arról lenne szó, hogy szándékosan tizenöt perccel előbb hívtam a taxit, mint kellene. A körülmények és a látottak alapján nem igénylem, hogy befejezze a mondatát, a taxi hátsó ülése felé nyújtom kezemet, tenyérrel felfelé, ezzel is utalva rá, hogy nem fogunk összeveszni a taxin, amennyiben pedig ugyanarra megyünk, sofőrünk két legyen is üthet egycsapásra. Mielőtt persze bármit mondhatnék, emberünk hallhatóan nagyon szeretné csökkenteni a parkolási időt.
- Tessék csak! - Talán jobb először beülni, aztán ha mást nem, ez a taxi elviszi majd az ő célpontjára, de egy nyugodt sofőr mindig jobb, mint egy ideges. - A New Yorki Büntetőbíróságra tartok, a Brooklyn-híd lábánál van. Ön merre megy? Jó lesz az irány? - Szinte már félig beülve érdeklődöm, ami egy kicsit érdekes helyzetet szülne, ha nem Manhattanbe tartana, hanem pont az ellenkező irányba, de bízom benne, hogy innen elsősorban Manhattan irányába mozdulnak az emberek. Mindeközben a taxis veszi a lapot, hallva a beszélgetést már indul is, amint csukódik az ajtóm. Huh, ahogy érzékelem, egészen extrém vezetési stílussal rendelkezik, biz' isten ki kell támasztanom magam a karommal, hogy ne dőljek a nő irányába.
- John Chwe, az én költöztetőautóm állt meg rossz helyen pár hete. - Szerintem akkor is bemutatkoztam neki, de ez így ilyen körülmények között megint szükségesnek érzem, ha mást nem, a kézfogás miatt, üdvözlésképpen. Akkor nagyon futólagosan találkoztunk csak pár mondat erejéig és szerintem egyikünk sem azzal volt elfoglalva, hogy megjegyezze a másik nevét.
A hirtelen érkező erős fékezés miatt muszáj megérintenem az előttem lévő ülés fejtámláját, mert csak így tudom megtartani magam az öv és hasizmom működése mellett is. Ez már több mint kellemetlen és ahogy elnézem a forgalmat, az átlagosnak tekinthető, úgyhogy teljességgel felesleges ennyire agresszívan vezetni. Joanra pillantok, hogy ő hogy van, majd nem úgy érzem, ezt már nem kellene hagynom.
- Elnézést, tudna kicsit óvatosabban vezetni? Egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy ezt élveznénk - nézek a fekete bőrszínű taxis felé, aki először nyel egyet, csak aztán válaszol.
- Bocsánat! - Mivel nem én szálltam be előbb az autóba, így nem engem talál meg a visszapillantóba, hátrafordulni pedig inkább nem szeretne. Látom, hogy rossz napja van, viszont azt azért nem fogom hagyni, hogy ezt rajtunk vezesse le.
-  Köszönöm! - Hiszen azért erőszakos, vagy kellemetlenkedő én sem szeretnék lenni, ha vigyázni fog ezentúl, akkor rendben leszünk.
- Mennyire siet? Szeretné, ha előbb az ön helyszínére mennénk? - fordulok vissza Joan felé, akinek arcán, majd ruházatán egy kicsit hosszabban eltűnődöm. Erre a költözéskor nem sok lehetőségem adódott, pedig tényleg megéri ezt a kis időt.

John & Joan

Mindig abban az időszakban sikerült rájönnöm, hogy valójában mennyire arra hagyatkozom, hogy autóval közlekedem, amikor az említett használati eszköz a szerelőnél csücsült, ilyen vagy olyan szerviz címén. Sokkal környezettudatosabb és nagy valószínűséggel praktikusabb döntés lett volna tömegközlekedést használni, vagy taxit hívni amikor mennem kellett valahová, de tagadhatatlan, hogy megvolt annak a varázsa amikor egy ügyféllel való találkozásra a saját Mercedes-emmel érkeztem. Habár sosem mondtam az öcsémnek, de mindig nyugodtabb voltam, amikor tudtam, hogy az én autómat használja - lévén a szüleink a sajátjukat nem szívesen adták oda neki -, mert tudtam, hogy a jármű milyen állapotban van, így nem kellett attól félnem, hogy valamilyen műszaki hiba miatt esik baja a dìdìmnek. Az, hogy Soren milyen vezetési stílussal rendelkezett és hogy mennyire bíztam az ítélőképességében olyan helyzetekben, amikor pár másodpercen múlhatott nem csak a saját, hanem más emberek élete is már egy teljesen másik kérdés volt, amibe nem szívesen mennék most bele, mert ha csak rágondolok már érzem hogy feljebb szökik a vérnyomásom. Hiába kritizáltam sokszor az öcsémet és kértem tőle, hogy ne legyen szemtelen, illetve viselkedjen jól a szüleink és az én kedvemért is, attól még rettenetesen szerettem őt és sokszor úgy éreztem, hogy azért próbálom sikerre vinni a saját üzletemet és vállalkozásomat, hogy ha valaha szüksége lenne  az én támogatásomra, akkor bármit képes legyek megadni számára - kezdve attól, hogy főzök neki, kölcsönadom az autómat, biztosítok neki egy helyet, ahol jól érezheti magát pár óráig, vagy épp pénzt adok neki olyan dolgokra, amelyeket szeretne magának.
Nem csak a családomról való gondolkodás motivált abban, hogy sikeresnek tudjam a kávézót és mindig valami újon, valami olyanon törjem a fejemet, amivel nem csak magunknak, hanem éppenséggel másoknak is segítünk. Szeretem, amit csinálok és úgy érzem hiába nem lett belőlünk franchise, egyáltalán nem rossz ez egy kezdetnek. Számos feltörekvő művészt támogatunk és hiánypótló programokat szervezünk, amelyeknek a köre folyamatosan bővül, mint a Layla és az én ismeretségi köröm is. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy vajon hány évünk van még hátra, ami alatt a saját kis gyöngyszemünkből akár egy egész birodalmat építhetünk - alig harmincon túl azt hiszem ez teljesen felesleges lenne. Csak mert hármassal kezdődnek a számok a születésnapi tortáimon, még nem szeretném magamat temetni. Valójában úgy érzem, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy stabilan meg tudjak állni a lábamon és tisztában legyek azzal, hogy mit szeretnék az élettől, vagy hogy éppenséggel az út, amin elindultam a megfelelő.
Aztán persze számos olyan alkalom van, mint a mai nap is, amikor sokkal jobban emlékeztetem magamat a huszonéves énemre, aki állandó rohanásban volt az egyetemi órákra, vagy épp barátokkal való találkozóra és abban sem volt biztos, hogy mindent belesöpört a táskájába, amikor kilépett a lakása ajtaján. Az autóm nem-léte határozottan megzavart, ráadásul olyan régen ültem már metróra, vagy buszra, hogy ha tömegközlekedéssel próbálok odaérni a találkozómra, valószínűleg előbb eltévedek és elkések az egészről. Utóbbi egyébként így is kilátásban volt, mert percekig tartott, hogy egyáltalán megpillantsak egy árva taxit elsuhanni azon az utcán, ami felé én magam is tartottam. Az utca, amiben lakom határozottan nem arról volt híres, hogy sűrűn közlekednek rajta a taxik, olykor még parkolóhelyet is alig találok magamnak.
Már a járda szélén billegek a magassarkúmban és integetek a sárga jármű felé, amely közeledik, amikor fejben már az üzenetet fogalmazom a grafikus lánynak, akivel találkozni készülök a késésemmel kapcsolatban. A jármű lassít, én pedig már nyúlnék is az ajtó felé, de az autó elgurul mellettem és jó pár méterrel arrébb áll meg, egy férfi előtt, akinek az arca pár másodperc után olyan érzést kelt bennem, mintha találkoztunk volna már. - Elnézést! - Megemelem a hangomat, hogy a forgalom zaja mellett is legyen esélyem arra, hogy észrevegyen, közben pedig néhány lépést teszek, hogy megközelítsem őt és egyben a járművet is. Amikor közelebb érek ugrik csak be, hogy honnan ismerős, a mosolyommal, ami az arcomra kiül pedig igyekszem barátságosnak tűnni. - Hello. Azt hiszem mi nemrég találkoztunk. - Az agyam azon dolgozik, hogy minél jófejebb módon próbáljam lenyúlni a taxit, ami valójában előtte állt meg, tehát nem lenne jogom hozzá... De sietek - mint ahogyan egyébként mindenki ebben a városban.
- Tudom nem lenne szabad ilyet kérnem, de... - Már éppen levegőt veszek, hogy megtegyem a felajánlást és örök hálám üldözésével kecsegtessem a férfit, amikor a taxi lehúzott ablakán át érkező kiabálás félbeszakít.
- Most jönnek vagy sem? - A sofőrt valószínűleg nem érinti meg, hogy mi zajlik le közöttünk, épp ezért veszem sietősre és kezdem el viszonylag gyorsan hadarni az ötletemet.
- Merre megy? El fogok késni egy találkozómról és esküszöm kihaltak a taxisofőrök ezen a környéken, mert csak ezt az egyet láttam. - Az autó felé bökök, aztán visszaemelem a pillantásomat a férfira, akit a válaszától függően határozottan rá akarok venni valamire. - Mi lenne, ha együtt mennénk?