Ezt a hétvégét most ismét egy barátnőmnél töltöm, mert a Cornell elég messze van, és a diákmunkáim a városba kötnek, amit nem tudok megoldani napi ingázással. A szombati napot babysitterként töltöm egy nagyon eleven kislánynál, akinek az anyukája hétvégenet is dolgozik, így kell neki a segítség. Apu sem segíthet a felügyeletében, mert külföldön állomásozik. Szóval itt szerencsére nincs nagy gáz a családban, és semmi tragédia, „csak” a munka szól közbe. Viszont a nap végére mentálisan eléggé kimerültem, ha fizikailag nem is. Sőt, úgy egyáltalán nem érzem magam fáradtnak. Ezért sem tudok nemet mondani a barátnőmnek arra, hogy menjünk el bulizni és talán kicsit pasizni. Neki kell a búfelejtés az exe miatt, nekem meg csak nincs ellenemre. Manhattanben pedig sok lehetőség van, mi pedig kiválasztottuk az egyik legtiltottabbat, hiszen egy másik, itteni suli bulijába lógtunk be. Kathy bátyja pedig ugyan ide jár, bár most ő sincs a városban, ahogy a szülők sem, de néhány igazolványt azért biztosított nekünk még jóval korábban.
Amikor mi megérkezünk, akkor már javában folyik a buli, így igazából még a belépő sem kell, mert nem a suli területén van, hanem egy magánházban, a belépési feltételeket pedig könnyen teljesítjük, ami egy rövidital fogyasztása, egy elég tömény röviditalé. Senkinek nem tűnt fel, hogy mi teljesen idegenek vagyunk, így hamar el is vegyültünk a táncoló, bulizó tömeg között. Néhány órával később pedig már mindkettőnknek rajongója is akard, és ki-ki a saját új fiúbarátjával táncolt a nappaliban. Túlságosan azért nem szerettünk „felügyelet és biztosítás” nélkül hagyni a másikat, így mielőtt távoztunk volna a buliról megállapítva, hogy a vadászatunk sikeres volt, egy néma „reggel hívlak” megjegyzést eltátogva, útjára bocsátottuk egymást. Kathy hazament a szőke sráccal, én pedig az enyémmel az ő lakására, ami azért nem volt túl messze, szerencsére.
Kathy pasiját csak futólag néztem meg, de állítom, hogy az enyém sokkal jobb volt. Magas, izmos, dögös, és mindene megvolt, ami csak kellett, és ez a ruhák alatt is látszódott már ott a buliban is. A lépcsőházban nem akartunk nagy zajt csapni a szomszédok miatt, és a lakásajtóhoz érve elárulta, hogy a lakótársa is már biztosan alszik, így a közös tereken is viszonylag csendben próbáltunk átjutni, bár itt már kicsit nehezebb volt, mert már más elfoglaltságunk is volt. Az, hogy a közben a fergeteges ágytorna közben, mennyire sikerült visszafogottnak lennünk, azt már nem tudnám megmondani. Nem akartam túlbonyolítani a dolgot, de nagyon értette a dolgát, és elfúló sóhajai arra engedtek következtetni, hogy ő is nagyon meg van elégedve az én teljesítményemmel. Ráadásul nem is egy menet volt, így eléggé kifulladva és fáradtan dőltünk el az ágyán, és hamar álomba is merültünk.
A reggel pedig piszkosul korán, és kellemetlenül ért. Egyedül egy idegen ágyban kopogásra ébredve. Igazából még a világomat nem tudtam, de az biztos volt, hogy nem az a srác jött vissza, aki a szoba tulajdonosa. Ijedségségre viszont kezdtem magamhoz térni, és kezdett derengeni néhány dolog, és kezdtem felfogni a körülöttem lévő világot is. Többek között az, hogy az a nem túl sok textília, ami takar, az legalább a lényeges helyeken rajtam van, és nem egy szülő kapott rajta a „kisfiúk” ágyában.
- Nmmh - jött ki az ajkaim közül elég halkan, így ezt még a torkom reggeli „hangolásának” sem igazán lehetne nevezni, szóval próbáljuk meg újra. - Nincs baj - jött ki végül egy értelmes mondat a számon, valami iszonyat rekedt hang formájában, amit még nekem is nehéz felismerni. A lakótárs zavara viszont egyre egyértelműbb hiába van csak résnyire nyitva a szemem, mert a nappaliból, vagy folyosóról (ki emlékszik már ilyenekre?) beszűrődő fény eléggé érzékenyen érint, viszont kezdi kiverni az álmosságot a szememből, így kezd működőképessé válni az agyam. - Nem akarok bunkó lenni, de egy kicsit kimész, amíg magamra kapok valamit? - kérdezem kedvesen jobban a takaró alá bújva, amivel hátha segítek neki visszanyerni a lélekjelenlétét.

Nem akarok beképzeltnek tűnni, de úgy gondolom, hogy szép vagyok. Ráadásul a természetes szőke hajam kicsit különlegessé is tesz, főleg itt az USA-ban. Nem véletlen kaptam otthon is és itt is a Szöszi becenevet, amit eddig még senki sem használt negatív értelemben. Azt hiszem ezért is van az, hogy elég hamar fel tudok szedni egy kiszemelt pasit, és ezért tehetem meg, hogy válogassak kicsit köztük, mint ahogy ezt az esti buliban is tettem. Azt viszont sosem játszottam el, legalább is szándékosan, hogy valakit hülyítek. Szeretem az embereket és általában kedves is vagyok velük, így néha félre szoktak érteni, de amint rájövök, próbálok tiszta vizet önteni a pohárba. Most viszont erre a buliban szerencsére nem került sor, mert amit összeakadtunk a sráccal, egymásra is hangolódtunk, és ezt mindenki tudomásul is vette. Az éjszaka pedig fergeteges volt, legalább is szerintem.
A reggel viszont már kicsit kellemetlen és zavarba ejtő, bár nem úgy, ahogy ezt sokszor gondolják, mert nem bántam meg. A kellemetlen az, hogy egyedül vagyok az ágyban, a zavarba ejtő pedig az, hogy rám nyitottak, és nem az esti partnerem. Hanem, mint ahogy az kiderült a lakótársa. Kicsit még kómás vagyok, de a szavakat azért felfogom, a hangom az, ami még le van maradva, de majd csak beér.
Viszont ahogy hebeg-habog, abból egyértelmű számomra, hogy Timothy totálisan zavarba jött a látványomtól. Tényleg szeretném kicsit oldani benne ezt a feszkót, de ahhoz kellene az, hogy ne csak artikulálatlan, halk és egymás mellé dobált hangok jöjjenek ki az ajkaim közül, hanem legalább egy értelmes szó. Végül mikor már a hangom is együttműködik az agyammal és így velem, megkérem, hogy kicsit menjen ki. Biztos okkal van itt, de mivel ennyire leblokkolt, hülyeség és felelőtlen lenne azt mondanom neki, hogy gyorsan keresse meg, amiért jött, mert nem valószínű, hogy boldogulna. A lakótársa pedig nem hiszem, hogy itt lenne, mert nem érzem magam mögött az ágyban, és, ha ébren lenne, akkor biztos ő is mondott volna már valamit. Illetve az sem ésszerű, hogy leköltözött a földre éjjel, bár sosem lehet tudni.
Egy pillanatra döbbenten nyílik nagyra a szemem, amikor az csúszik ki a száján, hogy eltakarja a szemét, amíg én felöltözök. Ez egy kicsit sem lenne ciki variáció, de gyorsan javít, és eljut a zavartól leblokkolt tudatáig, ami érthető reakció valahol, hogy az én javaslatom talán jobb. Ezért gyorsan meg is fordul, de a szemét még mindig eltakarja, így nagy koppanással lefejeli az ajtófélfát, amit egy elkeseredett, és fájdalmas felkiáltás követ szinte azonnal, de eléggé orrhangon. Én pedig automatikusan kelek ki az ágyból, de a takarót gondosan magam köré csavarom, és kicsit örülök, hogy háttal van nekem, mert így még véletlenül sem láthat belőlem olyat, ami tovább rontana a helyzeten. - Várj! - szólalok meg kedvesen, és közelebb lépkedek hozzá, ügyelve, nehogy rálépjek a takaró aljára. - Hagy nézzem - mondom és óvatosan kiirányítom a szobából a fény felé közben pedig megpróbálom elvenni a kezét az orrától. Közel sem vagyok orvos vagy mentős, vagy bármi ehhez hasonló, de a síelés, snowboard, jégkori, és részben a túrázás is, elég sok sérülés okozó sportok, így ezeket a kevésbé súlyos sérüléseket megtanultam kezelni. - Nem látom, hogy nagyon vérezne - állapítom meg, ha megengedte, hogy elvegyem a kezét. - Ha nagyon óvatosan itt megfogod az orrodat - mutatom a saját orrnyergem felső részét - és megpróbálod finoman mozgatni, akkor ugye nem érzed azt, hogy mozog vagy ropog? - kérdezem tőle kedvesen, kiemelve az „óvatosan” és „finoman” szavakat. Tudom, hogy az orrsérülések, még, ha egészen kicsit is, pokolian tudnak fájni. Remélem nem törte el, mert ma vasárnap van, és nekem gőzöm sincs, hogy hol találunk most egy fül-orr-gégészt, aki el tudja látni. Ha jól emlékszem, amit az egyik családi barátunknak mondott az orvos az orrtörése után, hogy hetvenkét óra van arra, hogy szakszerű ellátást kapjon mielőtt elkezd összeforrni a csont.

A hebegés-habogás, amit zavarában produkál, csak félig-meddig jut el a még álomtól zavart elmémig, de nem akarom tovább súlyosbítani a kellemetlen helyzetét, így inkább nem is reagálok rá, csak egy fáradt és halvány mosoly, ami egyelőre tőlem telik. Annak viszont örülök, hogy most nem egy olyan srác áll fölöttem, aki kihasználná a helyzetet. Nem mondom, hogy nem volt több olyan éjszakám, mint a mostani, de sosem voltam annyira könnyűvérű, hogy éjjel az egyik lakótárssal, reggel meg a másikkal bújjak ágyba.
Tapasztalatból tudom, hogy mennyire le tud blokkolni az agy, ha pánikba esik, és ez most a felettem álló fiún nagyon egyértelműen látszik. A helyzetet pedig tovább súlyosbítja, hogy nagy sietségében, eltakart szemmel megfejeli az ajtófélfát, amitől úgy látszik, hogy eleredt az orra vére. De jó! Most kelhetek ki az ágyból, és sétálhatok elé egy szál takaróba csavarva. Pedig ezt mennyire el akartam kerülni! De valamiért úgy érzem, ha nem segítek, még a végén újabb baleset éri, és akkor már biztosan nem ússzuk meg az orvost. Mindössze azért szurkolok, hogy ez a rögtönzött ruha rajtam maradjon, és, hogy ettől ne jöjjön még jobban zavarba, főleg, hogy most már tényleg nagyon közel vagyok hozzá, hiszen a karjánál fogva vezetem a világosságban úszó amerikai konyhás nappaliba. Egy pillanatra iszonyatosan szörnyen érint az az erős fény, ami kint ér, de gyorsan túlteszem maga a dolgon. A vérzés még nem állt el, de szerencsére nem is olyan erős, hogy attól kelljen tartani, hogy nagyon komoly baja lenne. Azért megkérem, hogy óvatosan végezzen el magán egy vizsgálatot. Elvileg én is megnézhetném, de azt hiszem jobb a lelki békéjének, ha csak annyit „tapogatom”, amennyire feltétlen muszáj, főleg úgy, hogy mindketten, enyhén szólva is, alulöltözöttek vagyunk. A rögtönzött vizsgáltat eredményét pedig gyorsan meg is osztja velem, aminek nagyon örülök. - Az nagyon remek, akkor nem hiszem, hogy eltört volta a csont. Azért tegyél egy hideg vizes zsebit a tarkódra és az orrnyergedre, hogy gyorsabban elálljon a vérzés - ajánlom neki kedvesen. - Bár az orrodra lehet, hogy egy kis jég sem lenne feltétlen rossz ötlet, hogy ne liluljon be - gondolom végig a dolgot hangosan. Nem emelem ki hangosan, hogy az orrára vagy vizes zsebkendő, vagy jég, és nem mindkettő, mert bízom abban, hogy azért ezt zavarában is eszébe jut.
Kedves, hogy felajánlja a pólóját, de nem akarom elfogadni. Ittam, de arra emlékszem, hogy csak a szobában szabadultunk meg a ruháimtól. Én már egy kicsit hevesebb voltam, és a lakótársát már a nappaliban megszabadítottam a felsőjétől, de az már nem látom itt. - E miatt ne aggódj! Ott lesznek valahol, ebben biztos vagyok - mondom neki mosolyogva. - Nem hiszem, hogy a lakótársad az én ruhámban ment volna el itthonról, vagy, hogy magával vitte volna - mondom széles mosollyal az arcomon, mert sajnálatos módon megjelent előttem a kép, amikor az én szűk, miniszoknyás, fekete, sok helyen tüllbetétes ruhámban kisétál az utcára.
- Egyelőre csak egy zuhanyt, ha nem gond - nézek rá bizonytalanul. - Meg egy törölközőt - egészítem ki, ha rábólint a dologra, és megindulok, a takarót gondosan magamon tartva, a lakótársa szobája felé, hogy összeszedjem a tegnapi ruháimat. Az ágy mellett viszont találok egy pólót is, ami valószínűleg az éjszakai viselete lett volna a partneremnek, ha egyedül tér haza, így azt is magammal viszem a fürdőbe, ahova remélhetőleg engedélyt kapok belépni.

Nem ez volt az első, és biztosan nem az utolsó ilyen éjszakám sem, de azért az valóban ritka, hogy egy idegen nyisson rám reggel. De ez a helyzethez képest még egészen tűrhető számomra, mert se nem egy szülő, se nem egy tapló fiú a korai látogatóm. Azt viszont a mai napig nem tudtam eldönteni babysitter létemre sem, hogy mit kezdenék, ha egy kisgyerek nyitna rám egy ilyen reggelen. Tehát mindent összegezve talán tényleg ez a zavarban lévő srác a legjobb verzió a jelenlegi helyzetben. Persze próbálok neki segíteni, de tényleg tartok attól, hogy csak rontok a helyzet, ha bármit is csinálok, de az sem segít, ha nem csinálok semmit. Ebből a helyzetből elsőre tényleg úgy tűnik, hogy valóban nem lehet jól kikeveredni, de amikor még meg is sérül, az talán a legrosszabb verzió. Most muszáj kimásznom az ágyból, és egy kicsit segíteni, mert félek, hogy ettől csak rosszabb lesz, ha most nem megyek oda. A gyors elsősegélyemet követően viszont megnyugszok, hogy komoly baj nincs, csak az orrsérülés nagyon tud fájni, még akkor is, ha csak tényleg enyhe a sérülés.
- Ezt örömmel hallom - mondom megnyugodva és mosolyogva, amikor biztosít afelől, hogy most már meg lesz.
A pólóját visszautasítom, mert rém cikinek érezném, ha egy ilyen éjszaka után a lakótár pólójában flangásznék. Ha van rajtam férfi póló, akkor az kizárólag az aktuális pasimé. Na, jó, otthon a szárítóról néha elkobzom a bátyám egy-egy felsőjét, de az azért mégis más, ő nem egy idegen, hanem a testvérem, aki egész életemben mellettem volt.
Elnevetem magam, amikor megosztja, hogy a lakótársának vannak fura szokásai, de szerencsére én ezt nem tapasztaltam, bár az, hogy magamra hagyott az ágyában… A többi az ő dolguk, de nem hiszem, hogy transzi lenne. Félre értés ne essék, nincs velük bajom, na, de… ez lehet még engem is borzasztó kínosan érintene a mostani viszonyunk miatt.
A lakótárs szobájában meg is találok minden szükségeset, utána pedig Timothy igazít útba a fürdő felé, és lát el törölközővel. - Köszönöm! - mondom, és átveszem a rózsaszín darabot. Fura egy ilyet látni egy legénylakásban, de nem teszem szóvá. Gondolom, hogy nem ők használják, de én inkább ahhoz vagyok szokva, hogy férfiaknál a sötétebb színek dominálnak és a csajosakat nagy ívben kerülik.
Amikor ismét zavartan elkezd hablatyolni, csak összeharapom az ajkaimat, hogy elfojtsam a nevetésem, mert nem akarom megsérteni. Aranyos fiú, de biztosan nincs sok tapasztalata a lányokkal. - Semmi baj - jelenik meg egy kedves mosoly az arcomon. - Értem én, hogy érted - nyugtatom meg, hogy nincs gáz. - Sietek - ígérem még, mielőtt kilép a helyiségből, majd ráfordítom az ajtót. Nem félek, hogy szándékosan rám nyit, de idegen helyen ezt mindig is megtettem. Ráadásul a koliban meg, hiába lány részleg, erre nagyon rászoktam, mert bármikor bárkihez jöhet bárki, és jobb a békesség. A fürdő felszerelésén is látszik, hogy itt csak fiúk laknak, mert alig van valami a polcon. A tusfürdők közül mindegyiket megszagolom, és azt hiszem sikerül azt kiválasztanom, amit a partnerem használhat, és néhány perc múlva már végzek is. A fürdőből viszont nem a saját ruhámban jövök ki, hanem a férfipólóban, amit még az ágy mellett találtam. A saját ruhámat nem érzem úgy, hogy ne rontana a kint lévő fiú helyzetén, ez viszont kicsit még lejjebb is ér, mint a combom közepe.
- Nagyon szépen köszönöm! - mondom hálásan. Most, hogy megéreztem a rántotta illatát valóban meg is éheztem. - De biztosan nem zavarlak? - kérdezem kedvesen. - Egyébként Karin vagyok - mutatkozok be végre, és most már nyugodtan nyújthatom a kezemet is, mert minden ruhanemű biztosan rajtam fog maradni.
- Nem akarlak zavarba hozni, de… - tartok egy kis szüntetet, hogy a legmegfelelőbb szavakat találjam meg - egy nagyon jó pasi vagy. Ha egy kicsit magabiztosabb lennél a lányokkal, szerintem nagy sikered lenne - mondom meg neki őszintén, és kedvesen. Mivel alig néhány szál ruhában láttuk már egymást, én úgy érzem, hogy ezt elárulhatom neki. Nem stíröltem nagyon feltűnően, de nem sok ruha volt rajta sem, így láttam, hogy azért egészen kidolgozott izmai vannak, ráadásul kedves és figyelmes is, legalább is, ebből a rövid ismeretségből ez szűrődött le. Ha egy kicsit magabiztosabb lenne, több sikere lenne. Jó, igaz, a magabiztosság részben a tapasztalatból származik, de valahol, valamikor el kell kezdeni. És ezt most nem a hálószobás incidens miatt gondolom, mert ott biztos sokan zavarba jönnek, de a fürdőszobaiból már leesett, hogy nagyfokú önbizalomhiányban szenvedhet, ami nagyon nem jó.