Soha nem öltem, vagy üldöztem embereket, de ennek ellenére azért azt elmondhattam magamról, hogy volt némi fogalmam arról, hogy pontosan miként működik az a világ, ahonnan elmenekültem. Nem akartam bizonyos részletekkel traktálni Rosaliet, emiatt azt sem magyaráztam el neki, hogy mennyire hiányoznak a szüleim, és sokkal rosszabb az, hogy most egy városban vagyunk és nem láthatom őket, mint amikor lényegében még az országot is elhagytam. Tudtam, hogy ez veszélyes, hogy talán ki kellett volna ölni magamból az érzéseimet ennyi év után, de valahogy mégis kénytelen voltam ezt megtenni. Szimplán csak eljátszani tudtam a dolgot, aztán megvárni a megfelelő időpontot, aztán távozni… Magam sem tudom, hogy pontosan miként sikerült megszökni, de már azon a ponton voltam, hogy egyszerűen feleslegesnek éreztem ennek a fejtegetését. Lényegében örültem neki, hogy sikerült megúszni egy dallasi lebukással a dolgot, viszont ennek ellenére nem voltam naiv és pontosan tudtam, hogy ezután mi következik. Ami annyit jelent, hogy innentől kezdve nem hunyhatom le nyugodtan a szemem, mert valaki biztos megpróbál majd megkeresni, rosszabb esetben pedig azoknak az embereknek tör majd az életére, akik fontosak számomra. Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy a legtöbb, amit tehetek jelenleg annyi, hogy igyekszem odafigyelni arra, hogy ne tűnjek el a palettáról. Jelen helyzetben úgy voltam a dologgal, hogy már túl régóta nem történt körülöttem semmi, nagy volt a csend. És csak akkor tudtam teljesen elvegyülni, ha nem szívódtam fel, hanem olykor feltűntem itt-ott. Ha nem New Yorkba jöttem volna haza, hanem mondjuk Európába szökök, akkor is háborgathatják a barátaimat vagy a családomat. Így legalább szemmel tudom tartani az itt élő embereket, ezzel pedig minimálisan hozzá tudok járulni a biztonságukhoz. Lényegében tinédzserkénk apát az önzőségemmel mentettem meg, most pedig, tíz évvel később realizáltam azt, hogy semmit sem változtam ezzel kapcsolatban. A saját önzőségemből, a szeretteim biztonságát figyelmen kívül hagytam, mert elgyengültem, nem bírtam már a saját magányosságommal. Emiatt még inkább nehezebb volt számomra, hiszen elég sok tervet próbáltam kieszelni arra, hogy miként mehetnék el a szüleim birtokára anélkül, hogy feltűnést keltenék. Tudom, hogy már idősek és nem védekeznének könnyen, ha lebuknék ott, emiatt egyelőre kivártam és csak a városban lófráltam. Nem vagyok se naiv, se buta, tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy követtek Mexikóból, vagy minimum van kapcsolatuk az itteni emberekkel és már keresnek. A mai nap volt az első, amikor egész sokáig furcsán éreztem magam. Megtanultam az elmúlt évek során azt, hogy sosem lehetek elég óvatos, és mindig a hátam mögé kell néznem ahhoz, hogy biztonságban tudhassam magam. Szerintem nőket megszégyenítő hatodik érzéket fejlesztettem ki, viszont egészen addig nem voltam hajlandó tudomást venni erről az egészről, amíg olyan helyre nem értem, ahol rajtam kívül senki nem sérülhet meg. Jelen helyzetben ez egy brooklyn-i sikátor volt, ami elég messze van Rosie lakásától ahhoz, hogy nyugodtabb maradhassak. Hirtelen torpantam meg, a kezeimet a hátam mögött kulcsoltam össze, de csak félig fordultam meg. Minden idegszálam megfeszült, mivel nem tudtam honnan fog támadni az illető, aki egészen idáig követett. - Kérlek, mutasd meg magad – a hangom halk és nyugodt volt. Vagy képzelgek már a paranoiától, vagy pedig el kellene kezdeni lottózni… Esetleg új hivatásként kipróbálhatnám a jövőbemondást, hogy legyen némi hasznom – Tudom, hogy mögöttem vagy. Rendezzük le békésen a dolgot. A hangomban benne volt, hogy hajlok a kompromisszum felé, viszont nem akartam egyelőre komolyabban belemenni semmibe. Visszamenni biztosan nem fogok, de ettől függetlenül tarthatom a szám, ha engem is hagynak rendesen élni. Ellenkező esetben bármikor megoldhatom a rendőrség elérését, én pedig hajlandó lettem volna magam áldozni azért, hogy ők is vesszenek.
- It seems that you are my job. No more, no less -
Aki egyszer bent, az onnantól mindig bent. Ha ezt valaki nem tudja, saját bőrén fogja megtapasztalni, csak az kellemetlenebb lesz, mint gondolná. Elég rizikós ez az egész meló, az életedet, a szabadságodat adod azért, hogy megkapd, amit akarsz. Márpedig, ha jól viselkedsz, tényleg meg fogod kapni, ha nem így lenne, az egész rendszer nem tudna működni. Pénz, csajok, kábítószer, bármi amit akarsz, a tiéd lehetsz, csak tedd a dolgot. Tod pontosan tudja, milyen az, amikor rezeg a léc, voltak olyan éjszakái, amikor nem tudhatta, hogy azok a személyek, akiknek eddig dolgozott, hagyják-e neki meglátni a felkelő napot. Ez egészen érdekes érzés, hiába játszunk mindannyian túlélésre, teljesen más az, amikor a sajátjaidtól kell tartanod. Én még nem kerültem ennyire mélyre, de magam pofonjait megkaptam és hogy őszinte legyek, lehet inkább kihagynám a vezetőinkkel való belső konfliktusokat, mert ők aztán marhára tudnak rólam mindent. - Kész? - nézek Sainzra, aki épp most csukja le a kocsi csomagtartóját. - Kész. - Munkamegosztás van. Én idehoztam ezt az szart, ő meg eljuttatja a következő pontra és ha már ő fuvarozik, pakolja is ő be az alvázba az anyagot. Majd később talán kedvesebb leszek és segítek neki, de ma nincs kedvem. Megtörli a kezét az egyik rongyba, míg felém lépked és nekidől a kocsinak. - Akkor te most mész Brooklynba? - Elnyomom a cigarettát mielőtt válaszolnék. - Ja, csipogott a telóm, hogy látták arra. Tököm kivan, hogy mexikóiak után rohangálok. - Sainz egy felszisszenéses vigyorral érzékelteti, hogy nem csak arra a Silvera fazonra gondolok, hanem egyben rá is. Nem értem miért nem Sainzot állították rá a fickóra, ők legalább egy nyelvet beszélnek. Még az sem kizárt, hogy ismerik is egymást. Felállok a székből, mivel Sainz is időre megy, én sem akarom húzni az időt. Még mielőtt beülne a kocsiba, egy aggódó pillantással visszanéz rám. - Van nálad… - Van. - Nem hagyom, hogy végigmondja. A baj itt most Brooklynnal van, az nem a mi helyünk, legalábbis hivatalosan és az utóbbi hónapokban túlságosan puskaporossá vált a helyzet a helyi csoporttal, nyilván nem fogok védtelenül, fegyver és lőszer nélkül menni. Nem szeretem az ilyenek, feleslegesen, egy már idegennek számító tököm se tudja ki miatt hergelem a másik bandát és veszélyeztetem az életemet. De hát, ha szólnak, menni kell, ha pedig megtudom, hogy nem véletlenül mászkál a másik banda területén az egykori tagunk, akkor nem kell engedélyt kérnem, hogy lelőjem. Egy óra múlva már mindkettőnk szíve nagyobb fokozatra kapcsol, nekem azért, mert nem érzem magam túlságosan biztonságban Brooklyn utcáin. Kaptam még néhány információt, hogy merre látták, vannak ismerőseim, helyi utcaemberek, titkos dílerek, akik jelentenek, szerintük ezen a nyamvadt környéken lófrál a srác, szóval leállok a kisebb utca szélén, másik két autó közé. A lámpákat is lekapcsolom, aztán várok, hogy elhaladjon a túloldali járdán. Tudom már, hogy néz ki, nem most látom meg először, de azért mozdulatlanul ücsörögve, nem színlelt unalommal nézem, ahogy befordul egy még kisebb útra. Ha találkozik is a tekintetünk, hát legyen, nem bújkálok előle, én nekem az is oly mindegy, hogyha érzi a fenyegetést. Nem ő miatta van hányingerem és félelemérzetem, bár itt és most elgondolkodom, hogy lehet pont ő az, aki orromnál fogva vezet engem. Megélt már ezt-azt, nem árt vele vigyáznom. A kocsim nem teljesen golyóálló, de azért biztonságosabbnak éreztem amíg bent ücsörögtem, viszont nem gondolnám lefutottnak ezt a napot ahhoz, hogy csak hagyjam elmenni olyan utakra, ahová én nem tudom négy keréken követni. Káromkodva veszem elő kesztyűtartóból fegyveremet, melyet bő pólóm által takart felsőtestemhez erősítek, aztán elindulok utána. Nagy körültekintéssel, de nem lopakodó módjára sétálok utána, nem tettetek semmit, de én sem fogok meghunyászkodni előtte. Ha több barom is megkörnyékezne, úgysem lenne esélyem ellenük. Itt jön a kérdés: megéri ezt csinálom? Nem. Van választásom? Nincs. Az, hogy egyszer csak megáll, sokat elárul. Még néhány lépést teszek felé a megszokott átlagos tempómban, de amikor megszólal, lassítok, mert túl közel azért nem akarok kerülni hozzá. Torkomban dobogó szívemet megnyugtatják szavai, egyenesen meglep, hogy ilyen szépen szólítanak meg, nem is tudom minek vélni ezt a kedvességet egyelőre, de rezzenéstelen arccal lépek plusz egy-két lépést, hogy a hold, vagy valami távolabbi utcai lámpa gyenge fénye megvilágítson. Én szót fogadok, ha ő is így tesz majd. Egyelőre nem válaszolok, nem sietek el semmit így már, hogy tudom, nem fog rám fegyvert fogni. Tudok róla dolgokat, de nem mindent, azt viszont sejteni lehet, hogy mire akar kitérni. Elmosolyodom. - Jó helyet választottál ahhoz, hogy távol maradj tőlünk - utalok Brooklynra. - Bár ha így vesszük, New Yorknál van kedvezőbb város is erre. - Ha érti, érti, ha nem, hát nem, de szerintem ezekből hamar leesik neki, hogy kik közé tartozok. Pont azokhoz, akikhez anno ő is. Anno? Vicces. - Én nem preferálom az erőszakot, amíg nem muszáj - emelem pár másodpercre mellkasom magasságába a két tenyeremet. Ne keménykedjünk feleslegesen, semmi értelme sérüléseket okoz egymásnak, amíg nem az a cél.
BAD GUYS NEED TO GET LUCKY EVERY TIME
Good guys just need to get lucky once.
★ családi állapot ★ :
Don’t go into this lightly. If you
are MINE, you need to understand I
will burn the fucking world to the
ground for power on YOU.
★ lakhely ★ :
Manhattan (is)
★ :
★ idézet ★ :
I realize that our TRAUMAS never really go
away. They live inside of us, in the deepest
darkest pits of our own tiny hells. Cocked
and loaded, waiting for someone to come
along and PULL THE TRIGGER.
Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi történhet velem azért, amit tettem. Mikor elhagytam Mexikóvárost, próbáltam magam a lehető legjobban felkészíteni arra, hogy pontosan mi vár rám. Ha nem is élek tovább három hónapnál, gyakorlatilag akkor sem volt vesztenivalóm. Annak idején nagyon könnyen hoztam meg egy olyan döntést, ami az egész életemet befolyásolta, teljesen felforgatta. Most, huszonhét éves fejjel már nem tehettem meg azt, amit akartam, nem lehettem felelőtlen… Legalábbis papíron, ugyanakkor voltak dolgok az életemben, amit gyakorlatilag a szenvedés is képtelen volt megváltoztatni, amin eddig keresztülmentem. Mindig a saját fejem irányított, nem tudták megmondani nekem, hogy mit csináljak. Emiatt nagyon nehéz volt beilleszkednem tíz évig egy bűnszervezet soraiba, de végig ugyanazzal az egyetlen dologgal próbáltam meg elnyomni a lelkiismeretfurdalásom: apáért tettem. Sosem mutattam ki eléggé azt, hogy mennyire fontos nekem a családom. Állandóan a nővéremmel veszekedtem, visszapofáztam a szüleimnek, és ha valami nem a kedvem szerint történt, akkor könnyen felidegesítettem magam. Nem tudtam normálisan viselkedni a szeretteimmel. Nyilvánvalóan nem foghattam rájuk azt, hogy túlzottan elkényeztettem, hogy több szeretetet kaptam tőlük és Lanától, mint amit megérdemeltem volna. Indulatosan bántam azokkal az emberekkel, akik a legfontosabbak voltak nekem, ezt pedig képtelen voltam magamnak megbocsátani. Talán ezek a dolgok miatt kellett látnom azt, hogy nem állt meg az élet, hiába tűntem el. Annak ellenére, hogy mindig fürdőztem a körülöttem élők szeretetében, tényleg nem gondoltam bele nagyon sok mindenbe. Hogy a szüleim nehezen fogják viselni azt, hogy a fiuk eltűnik, hogy Rosalie-ba ezzel még egy kést szúrok, mivel világ életében azt hitte, hogy nem állunk közel egymáshoz. Az, hogy a kémia közte és köztem nem egészen úgy működött, az én hibám volt. Talán nehezen viseltem a tényt, hogy van egy idősebb testvérem, aki próbált rám vigyázni… Most már sok jelentősége nem volt. Nem utolsó sorban pedig egy olyan életet hagytam itt, ami talán boldoggá tudott volna tenni. Viszont maga a gondolat, hogy apával történhet valami… Máig megbénított. Nem tudom, hogy pontosan miként sikerült felnőtté cseperednem azok után, hogy az életem egy fontos szakaszában elhagytam a családom. Ugyanakkor talán pont nem sikerült mindezt tökéletesen véghez vinnem. Még mindig makacs és csökönyös vagyok, magamnak magyaráztam be azt, hogy jobb Brooklynban, gyakorlatilag az egykori csapatom szeme előtt bujkálni, mint keresni egy idegen várost. Mivel az a céljuk, hogy visszavigyenek Mexikóba, valószínűleg tudják azt is, hogy Rosie hol lakik, vagy éppenséggel a szüleim, akikkel még mindig alig mertem felvenni a kapcsolatot. Ha itt vagyok, akkor talán képes leszek megvédeni a családom. Pontosan tudtam, hogy veszélybe sodortam őket azzal, hogy idejöttem, tehát megint egyedül és önző módon döntöttem valamiről, ami mások életét is befolyásolja. Már rég elengedtem azt, hogy jó emberként gondoljak magamra. Ha valakinek szenvednie, vagy meg kell halnia az elkövetkezendő hónapokban, akkor talán boldog lennék, ha velem történne meg a baj. Inkább én vesszek, mint valaki olyan, akiért amúgy is az életemet adnám. Soha nem tapasztaltam még a rajtaütés érzését, most viszont pontosan tudtam, hogy vége van a játéknak. Ez volt az első alkalom, hogy úgy hallottam magam mögül lépteket, hogy már mindent tudtam. Nem állítom, hogy alapvetően nem feszülök meg minden gyanús hangra, viszont ez most más volt… Felesleges lett volna futni, vagy bujkálni. Jobb, hogy így alakult, és nem a testvérem házában, vagy a szüleimnél találtak meg. Mikor megfordultam, ismerősnek tűnt a férfi, aki mögöttem állt, nem lepődtem meg azon sem, hogy fegyver van nála. Nálam is volt, viszont még a jelét sem adtam ennek, nem nyúltam a kés felé, amit a kabátomban dugtam el. - Itt van az, amit a legjobban féltek – egyszerűen félrebillentettem a fejem, és egyenesen válaszoltam neki – A világűrben is megtalálnátok, ha arról lenne szó. Nincs semmi esélyem. Ennek ellenére mégis megpróbáltam kiszállni. Igazából csak arra kellett figyelnem, hogy soha ne legyen kiszámítható, hogy pontosan hol bukkanok fel és hazáig véletlenül se kövessen senki. Könnyen beolvadtam az emberek közé, ez kifejezetten szükséges volt ahhoz, hogy információkat szerezzel a munkám során, vagy a drogot sózzam el egy szórakozóhelyen. Ironikus, hogy miközben egy ilyen közegből menekülök, pont azt a technikát alkalmazom, amivel egérutat nyertem magamnak ahhoz, hogy rossz dolgokat tegyek másokkal. Ezeket a részleteket nem mertem elmondani senkinek, emiatt pedig nagyon nyomorultul éreztem magam. - Ha így gondolkozol, akkor azt dobd el – a hangom nyugodt volt és pontosan tudtam, hogy nem tehet bennem komoly károkat. Valószínűleg a főnöke élve akar, hogy revansot vehessen rajtam, emiatt én is eldobtam a késem – Ez az én bizalmam jele feléd. Nyilván nem voltam hülye és tartottam magamnál más dolgokat is. Onnantól kezdve, hogy jó voltam az íjászatban, gyakorlatilag távolról, bármivel kárt tudtam volna tenni benne annak érdekében, hogy előnyhöz jussak, ha menekülésre kerülne sor. Az már más lapra tartozott, hogy mindez megérte volna-e. Valószínűleg nagyobb bajt kavartam volna magam körül, mint amit a lelépésem produkált. - Miért jöttél? – nyilvánvalóan tudtam, de ettől függetlenül hallani akartam. Ki kellett ismernem az ellenségem, aki jelen helyzetben ő volt most. Az, hogy ebből az egészből hogyan keveredek ki, már más lapra tartozott, viszont beszélgetni akartam vele egy kicsit. Olcsó húzás, de néha működik.
- It seems that you are my job. No more, no less -
Sokáig nem értettem, hogy mit köcsögösködik Qadir a mexikóiakkal, mikor amúgy baromira szexi csajok vannak és amúgy is mit érdekel minket az az ország, mikor nélkülük is meg tudjuk oldani az életünket. Aztán szép lassan felfogtam mindent, azt is, hogy Brooklyn híres nem csak a mexikóiakról, hanem úgy összességében az etnikai sokszínűségről és ez önmagában rejt egyfajta ketyegő bombát a felszín alatt. De nekem ez most kurvára nem számított. Felőlem bárki tartozhat bármelyik nemzethez, amíg nem érdeklődik a riválisok iránt pozitív lelkesedéssel. Merthogy tök véletlenül Brooklyn fenegyerekei között is sok a mexikói, aki ki akar nyírni engem, meg a sors akarata, hogy én is egy ilyen ex-bandatag mexikói csávót kergetek már tököm tudni mióta és pont a legjobb helyen csipogott be a radarom. Hol? Természetesen hol máshol, hát Brooklynban. Vannak róla információim, olyanok is, amiket elvileg tudnom kellene, de nyilván nem jegyeztem meg fejből, mert nekem sem azzal telnek a napjaim, hogy őt bámulom naphosszat és amúgy tökre nem is érdekel a családja. A lényeg, hogy ha kellene, elő tudnám rántani az adatokat, úgyhogy végül is, vegyük úgy, hogy tudom, az eszköz, mint fegyvertény a fontos, az meg adott, amit valószínűleg ő is sejt. Én az a fajta barom vagyok, aki nem szereti a felesleges erőfitoktatásokat, úgyhogy engem nem zavar, ha ő is tudja, hogy lenyomozom. Így legalább nyomást érezhet gondolom én magán és meggondolja, hogy megéri-e rossz lépéseket tenni. Ha meg nem tesz, mint ahogy igazából most sem tesz, én nem fogok őrülten vigyorogva pisztolyt forgatni a mutatóujjamon. Hogyha a fülemre szólna, hogy raboljuk el és dobjuk ki újra Mexikóban, akkor megteszem, addig pedig mindenki higgadtan elsétál egymás mellett. Ezúttal egy kicsit komplikáltabb a helyzet. Egyfelől én is köcsög vagyok, mert nem állt szándékomban titkolni, hogy követem őt, másrészt meg ő ezúttal megfordul. Nem szeretek idegenekkel beszélgetni, bár tény, hogy vitatott, ő vajon mennyire számít nekem idegennek, de ha már így futok utána, ideje most már váltanunk pár szót is… nem? - Jah. - Egyébként igen, valószínűleg a világűrben is megtalálnánk, ha annyira keresnénk, mondjuk nem tudom, hogy Qadir jóban van-e Bezossal, vagy Elonnal ahhoz, hogy leszedjük a srácomat onnan fentről. - De ott aztán biztos jó helyen lennél mindenki számára. - Megvonom a vállamat. Én nem tudom, de sajnos itt van Brooklynban. Elkezdhetném sajnáltatni magam, hogy itt futkosok utána, de azért valahogy ma nincs gyomrom bemutatni neki a szemét oldalamat. Ezt a személy oldalamat pontosabban. Szeretem tisztázni a játékszabályokat, a játéknak pedig ezúttal az én részemről nem kell, hogy eszközei legyenek ezek a fegyverek. Nálam is van, nála is van, nem kell hülyének nézni egymást. Mindazonáltal elég magasba szöknek ráncaim, hogy csak így eldobja a kését. Egyem meg, én is úgy eldobnám, azzal se húzná a gatyámat, de ezen a helyen nem tehetem meg, úgyhogy mindössze annyit teszem, hogy jobban elrejtem, ezzel is megmutatva neki, hol tartom. - Bocs, de ha én eldobom, más felveszi, aztán tudod… nem túl szép alakok járkálnak errefelé, még a végén ellenem fordítanák. - Az az igazság, hogy nem bízok benne, meg abban sem, hogy egyedül lenne. Nem most jöttem le a falvédőről és az életem fontosabb, mint hogy őszinte szívmelengető bizadalmi vallomásokat tegyünk egymásnak. Szóval tehát, miért jöttem? Most mondjam erre azt, hogy azért, mert erre utasítottak a főnökök és mert valami oknál fogva senki sem tudja, hogy hova a faszba tartasz? Az elég gagyi válasz lenne tőlem, de egyébként ez az igazság. - Tudjuk, hogy nem tiszta a kezed, ne játszd a hülyét… Ha csak jégkrémek tapadnának a kezedhez, lehet már rég nem kellene a seggedet néznem. - Azt mondom, lehet. Nem biztos, hogy nem. Egyébként meg jó lenne, ha csurrantana ide valami kis információt, de szerintem okosabb ennél, sajnos. Valahogy mégiscsak életben maradt, ami azt jelenti, hogy vagy sokan védik a hátát - ha így van, hamarosan kiderül -, vagy okosan játsza meg a lapjait. - Miért pont Brooklyn? - Tudom miért, legalábbis van rá egy válaszom, ami észszerűnek tűnik, de kíváncsi vagyok a válaszára. Meg egyébként, mi arra a garancsia, hogy én is egyedül vagyok?
BAD GUYS NEED TO GET LUCKY EVERY TIME
Good guys just need to get lucky once.
★ családi állapot ★ :
Don’t go into this lightly. If you
are MINE, you need to understand I
will burn the fucking world to the
ground for power on YOU.
★ lakhely ★ :
Manhattan (is)
★ :
★ idézet ★ :
I realize that our TRAUMAS never really go
away. They live inside of us, in the deepest
darkest pits of our own tiny hells. Cocked
and loaded, waiting for someone to come
along and PULL THE TRIGGER.
Köztem és azok között, akikkel egy bandában nyomultam az volt gyakorlatilag a különbség, hogy én nem tartottam magam olyan dolgokhoz, amit előre elmondtak nekem. Lehetne emiatt bolondnak, vakmerőnek, vagy akár bárminek nevezni, én akkor is az voltam, aki. Soha nem voltam képes magam meghazudtolni, összességében egy olyan ember vagyok, aki az ösztöneire és a szívére jobban hallgat, mint a józan eszére. Azok alapján, amibe keveredtem ez nettó őrültségnek tűnik – és megsúgom, hogy nem csak tűnik, hanem határozottan az is – őszintén meg kellett volna tanulnom kizárni az engem irányító ösztönöket és nem feszegetni a határokat. Talán már elsőre azt kellett volna gondolnom, hogy baromi szar ötlet egy már ki tudja mióta működő bűnszervezetből megszökni úgy, hogy gyakorlatilag én soha nem láttam bele a teljes működésbe. Persze nyilvánvalóan összeszedtem némi információt, de összességében elég rizikós lépésre szántam el magam. Emiatt soha nem lehettem elég biztos abban, hogy valóban több lépéssel azok előtt járok-e, akik követtek. Attól még, hogy nem vettem őket észre, pontosan tudtam, hogy tisztában vannak mindennel, amit csinálok és teszek. Szerencsére nehezebb volt lenyomozni, mivel nem hagytam magam mögött semmi olyan nyomot, ami beazonosítható lenne. Csak készpénzt használtam, alapvetően a nővérem főztjén éltem és ő vásárolt nekem, ami miatt nem kellett boltokban, szemtanúk előtt mutatkoznom és eközben nem terheltem az ő bankkártyáját sem. Viszont tisztában vagyok, hogy nem csak a telefonok – amivel én logikusan nem rendelkeztem, csak eldobhatóból táraztam be egy benzinkútról – és a pénzmozgás alapján lehet valakit megfigyelni. Mivel tíz éve hagytam el a valóságomat, az a helyzet, hogy az emberek pontosan tudják, hogy hogyan kerültem el Texas környékéről és kinek telefonáltam arról, hogy élek és jöjjön értem. Az, hogy hirtelen New Yorkban ütöttem fel a fejem, várható volt, ellenben nem igazán tudtam, hogy pontosan mit terveznek ellenem. Ez valószínűleg a terv része volt. Mivel gyakorlatilag halottnak lettem nyilvánítva tíz éve, elég gáz lenne rájuk nézve. Mondjuk talán az is lehet, hogy az egészet túlgondolom és sokkal egyszerűbb lenne eltűntetni a hullám, mint azt gondolom. Mindenesetre nem tudtam mire vélni a csendet magam körül, de tartottam tőle, hogy ez a kikészítésemet szolgálná. Talán emiatt töltött el megnyugvással az, amikor rájöttem, hogy valaki követett. Ha a nyomomban vannak és nem szívódtak fel az határozottan rossz, de legalább nekem is van valami a kezemben. Ezek alapján én is könnyebben tervezem meg egyes lépéseimet. - Ezen a ponton már nem tudom eldönteni, hogy én félek jobban tőletek, vagy ti tőlem – nem sok hiányzott ahhoz, hogy elröhögjem magam – Érdekes az életem? Talán nem most van itt az ideje annak, hogy provokáljam, és nagyképűsködjek amiatt, hogy majdnem két méter magasra megnőttem. Az, hogy magasabb vagyok nála, nem feltétlenül jelent előnyt, mert akár egészen fiatal kora óta is képezhették arra, hogy a magamfajtákat elkapja. Meg alapvetően, ha fegyver van nála, akkor sokra megyek a jó fizikumommal és testfelépítésemmel. - Talán, ha összefognánk, simán elkaparnánk azt a föld alá, aki ellened akarná fordítani a kést – magam sem voltam biztos benne, hogy most blöffölök-e vagy sem. Nagyon szerettem volna rájönni arra, hogy ha őt megölném, akkor egyáltalán lenne-e bűntudatom. Nyilvánvalóan embert ölni bűn, de én sem voltam biztos, hogy őt, a mexikói bandát, vagy éppenséggel magamat emberszámba venném. Emiatt volt ott az a kibaszott gombóc a torkomban, amitől egyszerűen képtelen voltam szabadulni. Az, hogy apa nem halt bele a rákba, a nővérem és az anyám pedig élnek és látszólag boldogok – az előbbinek még párkapcsolata is van – kevés volt ahhoz, hogy enyhítse a sebeimet. Kifejezetten hipokrita dolog lenne lenézni őt azért, mert ugyanabban van benne, amiben én is. - Valóban, holott kifejezetten szeretem a jégkrémet – vontam meg a vállam, pedig nyilvánvalóan ez a pasi nem volt humoros kedvében és én sem a legjobb pillanatomban próbálom meg kiforgatni a szavait – Nem gondolom, hogy jobb lennék nálad, vagy azoknál, akikkel egy levegőt szívtam az elmúlt tíz évben. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy erőszakmentesen is meg tudjuk oldani a problémáinkat. Nem fogom kiteregetni a lapjaimat, mert nyilvánvalóan tudhatja, hogy ki vagyok és honnan jöttem, ha már követ. Innentől kezdve tényleg úgy kezeltem, hogy gyakorlatilag a velem kapcsolatos összes információ a fejében van. Ha arra gondolok, hogy gyakorlatilag mindent tud rólam, akkor nem fogok koppanni a végén. Jobb az elővigyázatosság. - Szerintem tudhatod a választ – ha pedig nem, akkor én nem fogom megadni neki ezt – Van itt területetek? Ha kijelölöd a határokat, akkor azokat hajlandó vagyok elkerülni. Nyilván nem célom az oroszlán barlangjába sétálni, főleg nem felkészületlenül. Elég nagy esély volt így is arra, hogy ez megtörténhet. - Te miért jöttél New Yorkba? – csak feltételezés volt a részemről az is simán lehet, hogy amúgy már itt élt. Viszont, ha ő tehet fel kérdéseket, akkor ugyanehhez nekem is van jogom. Az lenne a legjobb, ha mind a ketten úgy tudnánk elsétálni, hogy a másiknak nem esett bántódása.
- It seems that you are my job. No more, no less -
Követjük már egy ideje, de azért nem mondhatom el, hogy én személy szerint olyan sok információt szívtam volna magamba erről a csávóról. Nem vágom, miért vesztegetjük rá az időnket, mert szerintem sokkal fontosabb dolgunk is lenne, pláne egy ennyire képlékennyé váló városban, mint aminek talaját ezekben a percekben is nyomom. Ettől függetlenül kussoltam és elfogadtam a feladatot, mert nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy nem történik gáz. A poén az, hogy nem Isaiahtól féltem, hanem úgy összességében a mexikóiaktól. Ha egy ember egyedül van, az sosem ártalmas. Egy embert megölni nem nagy dolog és nem is lehet vele elérni sok mindent, ez kicsit az én javamat is szolgálja most, hiszen szemtől szemben állunk egymással, egyes-egyedül. Így, ha most a környező házakból kilesne néhány fegyveres barom és szitává lőne, nos, ez még mindig csak egy ember. Egy ember miatt pedig kár lenne magukra haragítani a rendőrséget. De persze muszáj óvatosnak lennem és igen, mondjuk ki, én is félek. - Remélem te, mert ha mi félnénk jobban, akkor az azt jelentené, hogy könnyebben cselekvésre szánnánk el magunkat. - Ha nagyon élnének a főnökök, egyszerűen lelőnék. A kérdés megint csak a rizikó. Megéri őt életben hagyni? Ha igen, miért? Márpedig most nem kellene megölnöm, nem ölhetem meg, mert valamiért értékes személynek tartják. És mi tagadás, engem is marhára idegesít, hogy nem az én gondolataim szólalnak meg bennem, hanem a nagykutyáké, de hát ez van, ilyen az élet. Ugyanígy nem kerüli el a figyelmemet az sem, hogy engem többes számban kezel, ami érezhetően a bandára utal, viszont ilyen alapon saját magát is sokszorozhatta volna, de nem tette. Tehát van ő és vagyunk mi. Ezt azért megjegyzem,, jól jöhet későbbre. - Bizonyára az, ja, érdekes. És szerintem ezt te utálod a leginkább. - Nem veszem fel a stílusát, maradok a magamfajta unott hanglejtésnél, ezzel is érzékeltetve vele, hogy nem nagyon tud engem már senki felbaszni a menőzéssel. Mással igen, de ha farkat kell méregetni, haver, ne már. Két ilyen veszélyes fegyverrel a kezünkben annyira nem kellene felbasznunk egymást. Úgy látom ezt ő is érzi, úgyhogy mondjuk úgy, nem kezd forrósodni a helyzet. Aztán magasba szöknek a szemöldökeim attól, hogy mennyire nyíltan kimondja a dolgokat. - Én nem beszélek spanyolul - azonosítom be a hovatartozásomat míg enyhén széttárom a karomat, de ügyelek arra, hogy a fegyvert szorongató karom ne nagyon mozduljon ki, mert nem akarok felesleges vaklármát kelteni. Szerintem már így is tudja, hogy nem fogok feleslegesen lőni. Meglehet, New York mindegyik nagy drogbandájában elég sok spanyolajkú van, de azért képletesen nézve ezzel a kijelentésemmel, ha akar, egyértelműen be tudja lőni, hogy kikhez tartozom. - Miért akarsz szembe menni a magadfajtákkal? - Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarja, de beleállok akkor már ebbe a beszélgetésekbe, mert jó kimondani, hogy kinek mik a nézetei. Én úgy tudom, elég komoly érdekbeli konfliktusok születtek közte és a többi mexikói között, de amíg ezt ő nem mondja ki, nem feltételezhetem, hogy ez így is van. Én legalábbis nem. Aztán nézek, mint hal a vízben, miközben a jégkrémes sztori után lényegében kimondja a számomra fontos dolgot. Értem én minden szavát, forognak a fogaskerekeim, hogy vajon hányféleképpen baszhat most át. De igazából engem ez most nem érdekel. Tegyük fel, elhiszem, amit mond, mert nincs kedvem kételkedni, így hát persze nem teljes odaadással, de azért felveszem ezt a fonalat. Menjünk el akkor ebbe az irányba. - Akkor talán fagyizhatnánk egyet. - Ez a kijelentésem pont annyira abszurd és annyira tömören nyers, hogy egybőle érezheti, nem a fagyi itt a lényeg, hanem az, hogy én most kezet nyújtok. Hogy mire, azt nem tudom még pontosan, de egy beszélgetésre, aminek során levehetem ujjamat a ravaszról, nos, abban azért benne lennék. Végtére is, ha meg akar ölni, most is meg tud és ebből adódóan ha így folytatjuk, akkor húsz perc múlva is. - Ezek szerint a mexikóiak területén még mindig komfortosabban érzed magad? - Hisz Brooklynban állunk. Meglehet, ezzel most elárulom, hogy tényleg tudok róla pár dolgot. Speciel azt, hogy miért rejtőzködik. Jobban mondva dehogy tudom, mindössze sejtem. Ha ennyire biztos lennék ebben, ez a szituáció nem történne meg. - És ha azt mondom, gyere át velem Queensbe? Tudok egy jó fagyizót és az nem olyan, mint a brooklyniak. - Mint valami cukros bácsi, komolyan… De gondolom úgyis dekódolja az üzeneteket. - Queensben nem lesz bajod. - Ez is képletes, de lényeg a lényeg, ha már egy bandával szarban van, a másik kezet nyújt. Ez mindig is így működött, két bandával szarban lenni pedig egyenesen öngyilkosság itt New Yorkban. - Itt születtem. - Annak ellenére, hogy az ő személyeskedő kérdésére nem szándékozok röviden válaszolni, a helyzet az, hogy ez valóban nem egy hosszú történet. Azért vagyok New Yorkban, mert itt nőttem fel és nem állt szándékomban elhagyni a várost. - De hidd el, ha megérné, biz' isten elhúznám innen a csíkot.
BAD GUYS NEED TO GET LUCKY EVERY TIME
Good guys just need to get lucky once.
★ családi állapot ★ :
Don’t go into this lightly. If you
are MINE, you need to understand I
will burn the fucking world to the
ground for power on YOU.
★ lakhely ★ :
Manhattan (is)
★ :
★ idézet ★ :
I realize that our TRAUMAS never really go
away. They live inside of us, in the deepest
darkest pits of our own tiny hells. Cocked
and loaded, waiting for someone to come
along and PULL THE TRIGGER.
Kezdőlap
