Jayden & Joel

Azt hiszem ha most lenne időnk családi kupaktanácsot tartani, lenne miről beszélni. Pontosabban nekem lenne miről beszélnem és még akkor is meg kellene tennem, ha már az egész családom agyára mennék azzal, hogy folyton én beszélek. Viszont most totál nem arról lenne szó, hogy valami olyannal untatom őket, amire egyébként nem kíváncsiak, mert a hazaérésemtől kezdve arról próbálnak faggatni, hogy mondjam el nekik mit tudok Jay ügyéről, amiről egyébként tényleg én tudom a legtöbbet. Meg lényegében Jay, akivel sokkal szívesebben osztanék még ezen a ponton bármit is, mintsem hogy az őseink elé üljek és elkezdjem a kis történetemet. Több okból is így van ez. Egyrészt meg lettem kérve - fenyegetve, de ez mellékes -, hogy ha bárkinek szólok, annak következményei lesznek. Ha ez önmagában nem lenne elég, hogy csukva tartsam a számat, akkor másrészt az a helyzet, hogy Jay már tud valamennyit. Az ikerjogából adódóan pedig jár neki, hogy ha valakinek elmondom az igazat - csakis a színtiszta igazat -, akkor az ő kell, hogy legyen. Harmadrészt... Nos, azt hiszem harmadrészt tartozom Jaynek azzal, hogy megteszem ezt érte. Mert ő dekkol itt, már ki tudja mióta a rendőrőrsön. Még abban sem vagyok biztos, hogy adtak neki enni, vagy valaki ránézett néha, mint én szoktam otthon, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Megkérdezni persze nem mertem, mert miattam volt itt. És az a helyzet, hogy ahogyan a rendőrőrs folyosóin egyre bentebb merészkedtem az épületbe, egyre nagyobb súllyal nehezedett ráma tudat, hogy én vagyok az az ember, aki végső soron segíthetne kijutni a bátyámnak.
- Tökre nem is azért kérdeztem, mert zavar, hogy itt kell lenni. - Morcosan néztem az ikertestvéremre, akinek egyébként minden joga megvolt hozzá, hogy úgy viselkedjen velem ahogy. Újra meg újra megfordult már az is a fejemben mióta hazamentem a törött gitárral, hogy Jaynek talán sokkal jobb lenne, ha teljesen másik testvére lenne, mert velem csak a baj van. - Engem csak azért érdekel, hogy neked meddig kell itt dekkolnod. Amúgy sem csináltál semmi rosszat, szóval nem értem minek hoztak ide. - A szavaimat persze egyáltalán nem igazolja a tény, hogy egy rendőrőrs kellős közepén hangoznak el, de kevés olyan dolog van, amit ha Jay elkövetne, arra adott esetben azt mondanám, hogy megbocsáthatatlan bűn. Börtönbe meg főleg soha nem zárnám, mert mit csinálok én nélküle? És most nem csak arra gondolok, hogy elintézte azokat a srácokat, akik engem bántottak. Imádtam állandóan a szobájába járni és idegesíteni valamivel, büszke voltam rá, ha láttam egy versenyét és érmet is szerzett és legfőképpen szerettem, ha együtt játszottunk, vagy bámultunk valami sorozatot a házunk emeletén, ahonnan a felnőttek határozottan ki vannak tiltva. Persze csak addig, amíg rendben tartjuk a helyet.
- De hát még ügyvéd sem volt veled, hogy hallgathattak ki nélküle? - A filmekben persze van, hogy ha valakit vádolnak valamivel, egyszerűen bevallja a dolgot. De végső soron most nem egy filmben voltunk és Jay képes meghozni a saját döntéseit. - Mi mindent? - Próbáltam minél lezserebbnek tűnni előtte és nem mutatni jelét annak, hogy egyre inkább hányingerem van ettől a helytől a helyzettől. Meg a lehetőségtől, hogy a rendőrség már olyan dolgokat is tud, amit még a saját szüleimnek se mondtam el.
- Háááát... - Olyan hosszan elnyújtottam a szót, amennyire csak tudtam, hogy közben össze tudjam szedni mindazt, amit a szüleink az autóút alatt éreztek és kinyilvánítottak. - Aha, végülis az ideges jó szór rájuk. De nem feltétlenül azért voltak azok, mert haragszanak rád, hanem mert nem értik a helyzetet és aggódnak érted. Mármint ilyen hírt kapni csak úgy... Engem kérdeztek, hogy nem tudom-e mi történhetett és van-e valakivel konfliktusod. - Én pedig ültem ott, és nem mondtam el semmit, mikor mindent tudok. Nem azért, mert Jay megkért rá, hanem mert én voltam annyira lefagyva, hogy képtelen legyek elmagyarázni ezt az egészet. Fontosabb volt, hogy ideérjünk és Jay kiszabaduljon.
- Tudom, hogy megérdemelték, hogy ezt csináltad... - De? Van egyáltalán de? Mit mondhatnék Jaynek, ami nem teljesen felesleges már így is? Visszafordítani nem tudom az időt. - Muszáj volt megverni őt? - Magam sem tudom miért csúszott ki a számon a kérdés, de megtörtént. Riadt pillantásommal az ikertestvérem arcát fürkésztem. Felmerült bennem, hogy mi vár majd a suliban, egyáltalán mi vár ránk, ha a szüleinknek elmondják a részleteket.
- Én... Nem is tudom. Mondtam, hogy ne lépj közbe, mert most már nem csak engem fognak piszkálni, hanem téged is. Nézd meg mi lett a vége. - Úgy hangozhattam, mint a nagymamánk, amikor tizenöt percet előadást tart arról, hogy mennyire aggódik értünk és mi az, amit nem szabadna csinálnunk, hogy véletlenül se sérüljünk meg.
- Hát mert... - Pislogva gondolkoztam néhány másodpercet. Tényleg, miért engednék el csak úgy, ha ennyire súlyos vádat hoztak fel ellene? Számomra az iskolai verekedések valahogy mindig olyan dolgok voltak, amik nem tartoztak a törvény hatálya alá, mert az emberek általában csak pár hét büntetést kaptak érte a suliban és meg volt oldva az egész. Ennek persze semmi köze nem volt a való világhoz, ahol bilincseket raknak az olyan kiskorúak csuklójára is, mint Jay. - De ha itt ülsz bent, nem kellene levenniük? Ez nem is cella, ez csak egy szoba. Akkor nem bánthatnak ennyire. - A kezei felé böktem. - Azt hittem, hogy fiatalkorúakkal nem bánnak így. - Nem mintha tudtam volna alternatívát, de ez színtiszta gonoszságnak tűnt.
- Alapból ez csak egy kis iskolai verekedés volt, nem akartál megölni senkit. Ezt is elmondtad nekik? Sokkal rosszabb dolgok is vannak ebben az országban és ők meg az olyanokat büntetik, mint te... - Füstölögve fontam össze magam előtt a karjaimat, csak hogy még mérgesebbnek tűnjek egy külső szemlélő számára. Nem mintha lett volna rá esély, hogy kettőnkön kívül bárki betévedjen ide.
Jay következő szavaitól azonban kiszáradt a szám. Hogy én legyek az egyetlen ember, aki tehet valamit ebben a helyzetben? Lesütöttem a pillantásomat, pillanatokig a cipőim orrát vettem tüzetes vizsgálat alá. - Én? - böktem ki végül, amikor újra rá pillantottam. Legbelül tudtam, hogy igaza van. Beszéltünk már erről, és persze arról is, hogy kinek kellene szólnunk és kinek nem, Jay végül mégis az én oldalamra állt és azóta is tartotta a szavát. Nem mondta el a szüleinknek. Mindig az én oldalamra állt. Ettől facsarodott össze csak úgy igazán a szívem. Mert tudtam mit kell tennem, de mégis jeges félelem hatolt belém és siklott végig a gerincem mentén, amikor arra gondoltam, hogy el kell mondanom a rendőröknek mindent.
- Ezek szerint a rendőrség engem is ki akar majd kérdezni? - Képtelen lettem volna egyedül végig csinálni. Már a gondolatától is nyirkosak lettek a tenyereim. - Ha elmondom... - Az alsó ajkamat harapdáltam, még mindig mérlegelni látszottam a dolgot, legbelül azonban már rég tudtam a választ. - Először neked és anyának, meg apának akarom elmondani. Nem a rendőrségnek. Szerinted... - kérdőn, reménykedve pillantottam rá. - Lehet ilyet? - Hiába szorult össze a torkom és kezdődött újra a hányingerem, itt már tényleg nem volt sok lehetőségem. Nem volt visszaút. Ez nem az iskola, ahol a tanárok elnézik nekünk a gyerekes ellentéteinket, vagy legyintenek bizonyos dolgokra, mert "ebben a korban így viselkedik mindenki". De azzal, hogy a rendőrségen voltunk, egyszerűen már túl messzire ment a dolog. - Aztán elmondom a rendőröknek is, de csak a te jelenlétedben.

Ha teljesen őszinte voltam magammal, akkor nem voltam túlságosan meglepődve, mikor értem jöttek a rendőrök. Összességében soha nem volt az álmaim között az, hogy a csuklómon csattanjon egy bilincs, de ezzel már nem igazán tudtam mit csinálni. Kényelmetlenebb volt, mint ahogy elképzeltem azt korábban, a csuklómat pedig felsértette a fém. A filmekben soha nem néz ki úgy, hogy egy bilincs komoly sérülést okozhat bárkinek, ugyanakkor nyilvánvalóan senkinek sem célja edukációs anyagot készíteni erről. Alapvetően az lenne a fontos, hogy a társadalom ne terheljen ki piti kis bűnözőket, akik megsértik a törvényt és ezáltal csattani fog a bilincs a csuklóján.
Ugyanakkor feltenném a kérdést, hogy mi a helyzet mondjuk az erkölcsi normákkal és azzal, hogy az ember miként védi meg a tulajdonát. Nem gondolom, hogy Joel élete az én kezemben lenne, ugyanakkor mivel a családom tagja, határozottan elég erős köze van hozzám. Ha arra gondolok, hogy mi ketten még ikrek is vagyunk, ami annyit jelentett, hogy előbb ismertük egymást, minthogy bárki, akár a szüleink tudomást szereztek volna rólunk, még jobban feldühített. Ha valaki kezet mer emelni a másik felemre, akkor valószínűleg nem voltam elég szigorú az iskolába járó diákokkal. Nem mintha mindenáron szeretném, ha terrorban lenne tartva az egész banda, viszont ugyanakkor abban biztos voltam, hogy vannak olyan határok, amiket nem lépünk át. Nem dugjuk meg a haverjaink húgát vagy anyját. És ugyanúgy nem verjük meg egy nálunk erősebb srác öccsét, mivel lefelé ütni mindig elég szánalmas. Tekintve, hogy mi fiatalabbak voltunk annál a srácnál, aki verekedni akart, már az is lefele ütés volt, hogy egyáltalán engem megütött. És ezen a ponton el lehet attól tekinteni, hogy Joel fizikai állapota nem olyan jó, mint az enyém.
- Ha zavar, hogy várni kell, akkor nem kell itt lenned – ezzel talán kiforgattam az öcsém szavait, de jelen helyzetben egyáltalán nem érdekelt. Mivel nem ő volt az, aki megbilincselve itt ült, úgy éreztem, hogy alanyi jogom van a hisztire, már ha lehet annak nevezni azt, hogy eléggé frusztált az, ha minimálisan is baszogatva voltam jelenleg. Nem néztem rá, mivel egyáltalán nem az volt a célom, hogy megbántsam őt, de ettől függetlenül jogosan éreztem magam frusztráltnak én is.
- Persze, mivel bűncselekménnyel vádolnak – úgy horkantam fel, mintha valósággal kiköpni akarnám a szavakat – Elmondtam mindent, szóval nincs miért aggódnod.
Számítottam rá, hogy maga a rendőrségi ügy majd maga után vonja majd az iskolai felfüggesztésemet, ami egyéb elmarasztalásokat is jelenthet. Emiatt nem repestem az örömtől, valószínűleg sosem ismertem volna be azt, hogy az öcsém élete és boldogsága nekem fontosabb annál, hogy úszhassak és ne csapjanak ki az iskolából. Bíztam benne, hogy apa jogi szakemberként meg tud majd védeni főleg azért, mert nem én kezdeményeztem az egész verekedés dolgot.
- Fasza – ezen a ponton már sípolva fújtam ki a levegőt, miközben a fejemet vakarva próbáltam rájönni arra, hogy innentől mitévő legyek – És nagyon idegesek voltak?
Nem kellett nagy észlénynek lenni ahhoz, hogy rájöjjek arra mennyire nem repestek az örömtől, amikor ez az egész helyzet kiderült. Egyrészt, mivel mind a kettejüknek fontos és megbecsült állása van, minden bizonnyal nagyon kellemetlen az, hogy az idősebb fiuk az így viselkedik. Ugyanakkor meg pont ők papoltak arról mindig, hogy vigyáznunk kell egymásra, nem beszélve arról, hogy a mama meg a papa újabban folyamatosan meg akar halni és csak arról tudnak magyarázni, hogy ha ők majd nem lesznek, akkor is fentről fognak vigyázni ránk. Ezen a ponton pedig én lennék a bunkó paraszt, ha megmondanám, hogy vannak olyan helyzetek, amikben egyikünk sem lenne boldog, ha játszanák a perverz nagybácsit a kisfelhőn ücsörögve és kukkolnának engem.
- Én csak az igazat mondtam – vontam meg a vállam – Nagyon szívesen elmondom nekik is. Nincs mit szégyellni rajta.
Határozottan mondtam ezt, miközben a bilincses kezeimet felcsaptam az asztalra. Vajon azért tették rám, mert azt hitték, hogy ellenkezni fogok az elfogatás ellen? Talán jó erőben levő sportoló vagyok, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy két jól képzett személy ellen lenne merszem felvenni a harcot. Ha kicsavarják a karomat, hosszútávon én járok rosszul, ezért meglehetősen alkalmazkodó voltam végig.
- Miért, mit gondoltál? – talán nem ez volt a legjobb pillanat arra, hogy az alapvetően túlságosan is jámbor természetű testvéremre a lehető legcsúnyábban nézzek – Hogy majd hagyom, hogy bántsanak?
Éreztem, ahogyan az ujjaim megremegnek, egy pillanatra pedig elöntött a pánik, ahogyan ismét a szemem elé tárult a megvert öcsém és a széttört gitár, amit hazahozott. Ha valaki úgy megfélemlítette, hogy már nekem sem mert szólni, az valóban figyelmet érdemelt.
- Testi sértés vádjával hoztak be, szerinted csak úgy szabadon engednek majd? – miután már majdnem elérzékenyültem és arra gondoltam, hogy megfogom Joel kezét, hirtelen véletlenül sem volt kedvem hasonlókat csinálni, a hangomból is érződött a felháborodás – Én utálom a legjobban ezt az egész bilincs mizériát azt elhiheted. Nem vagyok valami börtöntöltelék, hogy úgy kezeljenek.
Nem beszélve arról, hogy a rendőröknek volt pofája megállni a kfc drivenál és kaját kérni, én pedig konkrétan reggel óta nem nagyon ettem, mivel a szüleimet vártam itt. Kezdett baromira elegem lenni ebből az egészből, mivel anyának és apának mégsem mondhattam azt, hogy miután itt végeztünk, rendeljünk már valami pizzát.
- Ha hazudik a rendőröknek, akkor abból gondolom nagyobb bírósági ügy lesz – nem értek én ehhez a dologhoz, csupán azokra a filmekre emlékszem, amit apával együtt néztünk meg – És az egyetlen ember, aki jelenleg engem meg tud védeni, az te vagy.
Nem tudom, hogy ezzel mekkora terhet raktam az öcsém vállára, de sajnos ez volt az igazság. Most kettőnk közül én voltam az, aki kiszolgáltatott helyzetbe került, ő meg az, aki elmondhatja az igazat és ezzel megmenthet egy nagyobb büntetéstől. Nem éppen így akartam elérni a célomat azzal kapcsolatban, hogy Joel ne legyen annyira megfélemlítve, hogy még velünk sem beszél, de lényegében ez is megteszi.

Ruha ¦ 938 ¦ rád tegyem a bilincset?    
 

Jayden & Joel

Az autóút alatt többször is megfordul a fejemben, hogy egyszerűen mindent el kellene mondanom a szüleimnek. De ha már elmondanék mindent - tényleg mindent - bárkinek is, akkor az előbb lenne az ikertestvérem, mint bárki más. Felőlem vallathatnának nyomozók is, meg minden, akkor sem mondanám el nekik, mert  a srácok a suliból megtiltották. Oké, ezt így kijelenteni könnyű kijelenteni és fogalmam sincs hogyan teljesítenék nyomás alatt, mert a színházi meghallgatásomból tanulva nem vagyok még olyan rutinos színpadon és zsűri előtt, mint bárki gondolta volna, beleértve saját magamat is. Egy rendőrségen ülni meg azért tök más dolog, mint tapasztalt színészek előtt - gondolom. Nem igazán nyugtatna meg a gondolat, hogy a velem szemben ülő egyénnél fegyver van, még ha nem is használhatná azt. Ráadásul tökre tisztában vagyok a részletekkel, mert én vagyok az oka annak, hogy Jayt most bevitték és hogy egyáltalán verekedett. Olyan mély sóhajokat hallattam az egész úton, hogy valószínűleg zavarhatta az első üléseken helyet foglaló szüleimet, mert többször is találkozott a tekintetem az övékkel a visszapillantó tükörben, ahonnan újra meg újra elkaptam a pillantásom, mert nem akartam, hogy újra rákérdezzenek arra, hogy mit tudok.
Direkt kértem a bátyámat arra, hogy maradjon ki a dologból. Nem azért, mert ne éreznék némi elégtételt annak tudatában, hogy épp ő verte meg azokat, akik rajtam szórakoztak és összetörték a gitáromat, de ha hozzáadtam minden további tényezőt is, akkor már korántsem volt olyan rózsás a hangulatom, hogy én magam akarjam támogatni az ikremet abban, amit csinált. Először is ott van annak a lehetősége, hogy akármilyen jól verekedik is Jayden, őt is eltalálja egy-egy ütés, ami simán eredményezhetné az orra eltörését, de minimum nem akarom, hogy bárki akár csak egy ütést is bevigyen a tesómnak. Másrészt tény és való, hogy ez nem az ő háborúja. Engem pécéztek ki maguknak azok az idősebb srácok, nekem is kellene megbirkóznom velük. Én pedig azt a taktikát választottam, hogy nem szólok róla senkinek és elviselem, amíg el nem ballagnak. Ha az megtörténik, úgyis könnyebb lesz mindenkinek. Csak azért nem szeretnék új suliba kerülni, vagy kirúgatni bárkit, mert akkor mindenki megtudná hogy mi történt velem... Újabb sóhaj tört ki belőlem, de ahogyan apa leparkolt a rendőrkapitányság előtt, még görcsbe is rándult a gyomrom.
Ezer meg egy módját képzeltem el annak, hogy hogyan tarthatják itt Jay-t és ha azt mondom, hogy az a legkevésbé kegyetlen módja, hogy szimplán beültették a rácsok mögé, akkor egyáltalán nem hazudok. Ehhez képest meglepetés volt megpillantani őt egy viszonylag emberi helyen, még ha motoszkált is a fejemben az a gondolat, hogy az egész egy csapda és mivel mi ikrek vagyunk és párban járunk, engem is el akarnak kapni. Pedig nem is én verekedtem.
- Hát nem tudom... - Gyanakodva pislogtam körbe, miközben tettem befelé még néhány lépést. Magam sem tudom miért viselkedtem úgy, mint aki ki akarja rabolni a helyet, valószínűleg amúgy is minden sarkon kamera van és itt ebben a helyiségben el van rejtve minimum kettő. Sosem jártam még rendőrségen korábban, szerencsére. - Szerinted sokat kell majd várnunk? - Talán buta kérdés volt, mert aki itt a legtöbbet várta, az amúgy is Jay volt.
- Amúgy miket kérdeztek tőled? Rendesen ki is hallgattak, meg minden? - Könnyű volt mindazokra a dolgokra asszociálni amiket a filmekben láttunk már, de hogy megtörténjen a valóságban is? Az legalább olyan lett volna, mintha gyerekkorunkban bevesszük, hogy létezik a Mikulás amikor apa beöltözött nekünk.
- Király, az király... - bólogatva sóhajtottam egy újabbat, miközben lerogytam egy székre, a karjaimat pedig az asztalra csaptam. Elég bánatos arckifejezéssel nézhettem Jay-re, amikor megint megszólaltam: - Neem, anyáékat hívták innen. - Épp elég nagy dolog volt, hogy az ikertesóm tudott róla, hogy történt valami, most már valószínűleg a fél iskola, és a rendőrség is tudja. Most kezdtem csak igazán arra gondolni, hogy mi az, amit tudhat a rendőrség, de nem mertem megvádolni a saját véremet azzal, hogy elmondott mindent, még ha arról is volt szó, hogy vádakat emelhetnek ellene. Helyette elég volt, hogy hadarva próbáltam megnyugtatni őt arról, hogy kivisszük innen.
- Elég idegesek voltak, amikor elindultunk. Tudni akarják, hogy mi történt pontosan, de... Valószínűleg ezt már úgyis elmondják nekik. - A szívem túl hangosan dobogott ahhoz, hogy még kényelmes legyen az érzés. - Én nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. - Egészen halkan jegyeztem meg ezt. A nyelvem hegyén volt, hogy újra elkezdjem megszidni azért, mert beleavatkozik a dologba, de nem ez a szituáció volt az, amiben még megtehettem volna, illetve az, hogy a szüleink is az épületben voltak, sokkal kevésbé jogosított fel erre, mert legalább olyan bűnös voltam, mint Jay maga.
- Nem tudom, valószínűleg... - Épp levegőt vettem, hogy folytathassam és közbe vághassak, de amikor a bátyám feláll, a szemeim akkorára kerekedtek, mint egy-egy jelzőtábla. - TE MEG VAGY.... bilincselve? - Észre sem vettem, hogy én mikor pattantam fel a helyemről, de arra mégis volt elég lélekjelenlétem, hogy a végére lehalkítsam a hangom - ami egyébként mit sem változtat azon a tényen hogy előtte gyakorlatilag ordítottam. - Miért bilincseltek meg és hagytak így itt? - Előbb közelebb hajoltam az ikremhez, aztán megkerültem az asztalt legalább annyira, hogy az útját tudjam állni, nehogy elhagyja a helyiséget. Még ha csapda volt is, nem véletlenül kísérték ide.
- Mit akarsz neki mondani? - Talán felesleges volt már megpróbálni menteni a saját bőrömet és ahelyett hogy egy hülye és jogtalan ígéretet próbáltam volna betartani, egyszerűen csak be kellett volna vallanom mindent és elmondani a rendőrségnek is, hogy az egész az én hibám. Kétségbeesetten néztem a testvéremre, azt remélve, hogy neki van megoldása, hiába tudtam, hogy ő is csak egy ugyanolyan tizennyolc éves srác, mint én.

Nehéz lett volna normálisan reagálni arra a helyzetre, ami az angolóra keretein belül történt ma. Mivel Joel a showkórus, én meg az edzéseim miatt nem tudtunk ugyanolyan órarendet kialakítani magunknak, csak néhány olyan alkalom volt, hogy az iskola keretein belül is találkoztunk. Én általában a saját barátaimmal voltam együtt, akiket az öcsém szinte egyáltalán nem volt hajlandó megközelíteni. Nem hibáztattam őt mindezért, szimplán csak furcsa volt belegondolni abba, hogy mennyire távol töltjük a napjaink nagy részét egymástól, holott ikertestvérek vagyunk. Mivel kettőnk közül én vagyok az, akit határozottan lemerítenek a szociális kapcsolatok, estére általában nem szokott türelmem lenni ahhoz, hogy időt töltsek vele. Bőven elég volt a családommal elköltött közös vacsora, aztán legszívesebben sokszor mentem volna lefeküdni a sűrű menetrendem miatt… Ezt pedig az ikrem vagy hagyta, vagy nem. Részben – meg persze titokban – azért is voltam mérges rá, amikor nem volt hajlandó foglalni a mellette levő helyet a termekben, mert amúgy is kifejezetten kevés időt töltünk együtt. Általában a hétvégéken van esélyünk mondjuk jobban együtt lenni, de anya vagy apa sokszor hajlamos belerondítani ebbe, nem beszélve mondjuk a nagyiékról, akik minden alkalommal ilyenkor akarnak átjönni hozzánk.
Kedden az utolsó – szám szerint hatodik – órám mindig angol volt. Ezen pedig Joel nem vett részt, mivel neki ilyenkor voltak a show kórussal próbái. Én már többször elmondtam neki, hogy nem kell megvárnia, majd otthon vagy este találkozunk. Vele ellentétben nekem a péntek volt a rövidebb napom, ami azt eredményezte, hogy az iskolai óráim után egyből az uszodába mentem, hogy az időmön javítani tudjak. A sűrű elfoglaltságaink miatt tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy mi ketten ma maximum este találkozhatunk.
Esélytelennek láttam azt, hogy a szüleim ne szerezzenek tudomást a sérülésemről, ugyanis az edzőm ezzel kapcsolatban felhívta őket. Emiatt egy hét pihenőt kaptam újra és a következő versenyen nem vettem részt, ami nyilvánvalóan bosszantott, de nem tudtam mit csinálni. Emiatt az angolon is unottan színezgettem az amúgy négyzetrácsos füzetem lapján a kis kockákat. Mikor a tanár és a teremben tartózkodó diákok egy emberként csendesedtek el, én magam is felemeltem a fejem. Rendőrök jöttek a termünkbe, akik az én nevemet mondták ki. Tisztában voltam azzal, hogy mi történhetett, ami miatt elnyomtam egy káromkodást. Pontosan tudtam, hogy jelenleg a legtöbb, amit tehetek az mindössze annyi, hogy együtt működök velük, és akkor nem bilincsbe verve fognak elvinni… Minden bizonnyal nagy szerencsém volt a tisztekkel is, akik ezt érzékelték a részemről, és nem aláztak meg az egész iskola előtt.
Magam sem tudtam, hogy pontosan mi vár rám, de amíg a rendőrök elvittek, igyekeztem minden eshetőségre gondolni. Nem lepődtem meg azon, hogy a bilincset rögtön akkor rám rakták, amikor beültem az autóba, mivel mégiscsak volt tippem arra, hogy miért akarnak elvinni. Határozottan testi sértést követtem el, ugyanakkor a legtöbb, amit tehettem annyi volt, hogy hálásan pislogtam, amiért nem ezzel a testemen vezettek végig az egész iskolán. Mivel nem volt nálam se a táskám, se a kabátom, kaptam egy pokrócot a vállamra lényegében így vittek be az őrsre, ahol az első egy óra a vallomásom felvételével telt el. Ezen a ponton teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy felesleges lenne hazudni és azt is említettem, hogy az öcsém védelmére keltem. Nem voltam biztos abban, hogy mit fogok kapni, számítottam rá, hogy rögtön bedobnak egy cellába, viszont egészen meglepődtem, amikor egy üres irodaszerű terembe vezettek. A bilincset nem vették le rólam, a telefonomat leadtam a tisztnek, akivel beszéltem, így a legtöbb, amit magamért tehettem annyi volt, hogy ledőltem az asztalra, és az edzések miatti kiesett alvásidőt kezdtem el pótolni.
Magam sem tudom, hogy pontosan mennyi idő telt el, a kopogást sem érzékeltem túlságosan. Arra nyitottam ki a szemem, hogy valaki a nevemen szólított. Nem igazán tudtam hova tenni a szituációt, ezért fáradtan ültem fel a helyemről és fordultam a hang irányába. Beletelt egy kis időre, amíg felfogtam, hogy az ikertestvérem áll ott és próbál megszólítani.
- Szia – nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom ebben a helyzetben. Még mindig nem vették le rólam a bilincset – Nem ülsz le?
Nyilván kényelmesebb lett volna úgy várakozni, hogy nem áll végig az ajtóban. Én nem tudtam mit csinálni azon túl, hogy a kezeimet az asztal alatt tartottam, mivel nyilvánvalóan nem akartam az öcsém előtt villogni azzal, hogy órák óta így ülök.
- Talán meglepő, de nincs semmi bajom – más sokkal inkább érdekelt ezzel kapcsolatban – Valaki a suliból szólt, hogy itt vagyok?
Nyilvánvalóan nem érdekeltek a pletykák, főleg nem úgy, hogy most lesz esélyem rábírni arra, hogy mondja el az igazat. Ezen a ponton én már kevés vagyok ahhoz, hogy megvédjem őt, mivel az egyetlen mód, amivel próbálkoztam, nemes egyszerűséggel befuccsolt.
- Szóval itt vannak ők is? Fantasztikus – egy elég ingerült sóhaj hagyta el a szám – Mennyire akarnak kinyírni ezért az egészért? Ha nagyon, akkor kénytelen leszek bemártani téged is.
Ezen a ponton már egyáltalán nem érdekelt az, hogy testvérek vagyunk és falaznom kellene neki. Szokták mondani, hogy a lófasznak is van ám vége… Ez határozottan az a szituáció, amikor erről van szó.
- Találkoztál még azzal a fasszal? Itt van ő is? – ez volt a pillanat, amikor elöntötte az agyamat a szar és felálltam – Beszélni akarok vele.

Ruha ¦ 842 ¦ ki a börtöntöltelék  
 

Jayden & Joel

- Mi?? - Legalább olyan hangsúllyal üvöltöttem bele a nappali csendjébe a kérdést, mintha valójában nem is New York-i lennék, hanem minimum egy vidéki kisvárosból szökött fiú. Anya rögtön összevonta a szemöldökét, apa pedig olyan pillantást vetett rám, mint aki rám akar szólni és pusztán csak azért nem teszi, mert sokkal fontosabb dologról kell beszélnünk. - Izé, szóval... Tessék? - Ezúttal már visszafogtam a hangerőt is és már nem próbáltam meg egyszerre kommunikálni a szüleimmel és a szomszédokkal is, akik a nyitott ablakokon keresztül simán hallhatták, hogy mennyire kiakadtam az előbb, ha épp kint tartózkodtak a kertjükben. De akkor sem mindennapos, hogy anya meg apa azt jelentsék be nekem, hogy Jaydent bevitték a rendőrségre. Meg úgy alapvetően sem túl jellemző a mi családunkra, hogy bárkit is a rendőrség keressen, maximum amikor apát vagy a bátyámat állítják meg vezetés közben, hogy igazoltassák őket.
- Nem tudod esetleg mi történhetett? - Apa olyan komolyan teszi fel a kérdést, hogy még én magam is bűnösnek érzem magamat. Az egyetlen probléma ezzel a helyzettel, hogy az agyam teljesen kiürült és ha lenne is benne valami információ, akkor sem feltétlenül tudnám elmondani nekik, mert egyszerűen nem jutnak eszembe a szavak sem.
- Összeveszett valakivel az iskolában? - Úgy meredek anyára, mintha korábban soha nem találkoztam volna még vele. Csak amikor feltette a kérdést ugrott be, hogy mi lehet ennek az egésznek az oka. A felismerés pedig jobban hazavág, mint gondoltam, mert rögtön úgy érzem, hogy hányingerem van és mintha feltűnően meleg is lenne ebben a házban hirtelen... Becsukom a számat, amiről eddig észre sem vettem, hogy nyitva van, így már legalább nem bámulok kifejezetten buta fejjel a szüleimre, akik úgy ülnek a kanapén, mint amikor felvilágosítottak minket a bátyámmal, csak az egy sokkal, de sokkal cikibb beszélgetés volt. Vagyis... Ezen a ponton már nem is tudnám megállapítani, hogy az volt a kellemetlenebb, vagy éppenséggel most ez a helyzet az.
- Én igazából... Kihozhatjuk onnan Jayt? - Képtelen voltam összeszedni a bátorságomat, hogy megmondjam nekik ami történt. Másrészt meg belegondoltam, hogy választani kell, hogy ebben a helyzetben ki miatt aggódjunk, akkor én inkább a bátyámat akarom kiszabadítani a rendőrségről, mintsem hogy azzal foglalkozzunk, hogy ki hogyan viselkedik velem a gimiben. A kidobós játék tesiórákon mindig elég kompetitív, a gitáromat meg majd megoldom máshogy, nem kell nagy ügyet csinálni belőle.
A kocsiban végig rettentő bűntudatom volt, mert csak és kizárólag én tehettem arról, hogy Jay most rács mögött van. Habár sosem voltam még rendőrségen, szóval abban sem vagyok biztos, hogy most amögé a fal mögé ültették, aminek a másik oldalán is van egy szoba és a tükörszerű ablakból figyelik, vagy hogy van-e egyáltalán ilyenje minden rendőrörsnek. Másrészt meg azt sem akartam, hogy bárki felfigyeljen arra, hogy éppen milyen színű a monokli az arcomon, mert a végén még apáékat is belekeverték volna valami családon belüli erőszakos témába... Esküszöm, a filmekben mindig olyan penge rendőrök dolgoznak mindenhol, hogy ha felemelem a fejemet, akkor tuti most is rájöttek volna és akkor az egész család miattam ült volna a rács mögött.
- Me.. megnézhetem hol van? - Úgy tettem fel a kérdést, hogy csak a szemem sarkából néztem a szüleimre, akik épp arra készültek, hogy leüljenek egy rendőrrel beszélgetni. Mivel én ugyanúgy gyereknek számítok még, mint a bátyám és kifizetni sem tudnám a büntetését, felesleges lett volna velük üldögélnem. Helyette abba az irányba indultam, amerre irányítottak és egészen meglepődtem, amikor megpillantottam Jay fejét hátulról, mert nem rácsok mögött volt és nem is a trükkös üveg mögött, aminek biztos van valami szakmaibb neve is, amiről én nem tudok. Sokkal inkább úgy nézett ki a helyiség, mint egy iroda, sok ablakkal, ráadásul még zsaruk sem álltak előtte. Valaki biztosan figyelte a bátyámat, mert a folyosó másik végén most is megcsörrent a telefont, ami miatt lelassítottam ugyan a lépteimet, de végül csak odaértem az ajtóhoz, amin előbb bekopogtam - magam sem tudom miért -, aztán lenyomtam a kilincset... És nyitva volt.
Tágra nyílt szemekkel toppantam be Jay-hez és végül a kezemet tördelve álltam meg az ajtóban. - Szia Jay... - Nem tudom mit mondhattam volna neki, mert abban sem voltam teljesen biztos, hogy mi történt. Csak annyit tudtam, hogy verekedett. - Jó-izé... Jól vagy? - Megemeltem a kezemet, hogy a tarkómnál a hajamba túrjak, aztán egyszerűen nem bírtam tovább és záporozni kezdtek belőlem a szavak. - Apa meg anya is itt vannak, ők fognak majd kiszabadítani, ne aggódj. Már beszélnek a... izé, szóval azzal, akivel beszélniük kell, hogy kiengedjenek, csak annyit mondtak nekik, hogy verekedtél, de többet ők sem tudnak. Nem kell már sokáig itt maradnod. Ugye nem bilincseltek meg? - Mély levegőt vettem, amikor végül feltettem neki a kérdést, mert annyira hadartam, hogy szabályosan kezdtem beleszédülni és valószínűleg a fejem is egyre vörösebb lehetett, mert egyszerre szégyenkeztem és használtam el minden levegőt, ami a tüdőmbe fért. Nagyot nyeltem és óvatosan pillantottam a bátyámra, miközben a kezeimet a farmeremnek nyomtam, hogy letöröljem róluk a nyirkosságot. Nem tudom miért izgultam ennyire, mikor nem is engem hoztak be a rendőrök, hanem Jaydent.