It seems like yesterday, but it's been over 20 years. Crazy!
- Sokkal könnyebb azt állítani, hogy te nősz, mintsem, hogy én megyek össze. - És a mondat végére csak odakúszik egy mosoly, pedig próbálom leplezni. Nem vagyok annak a híve, hogy túlságosan komoly beszélgetéssel indítsak, vagy úgy tegyek, mintha a negyven évemmel együtt a jófejségem teljesen eltűnt volna. Megvan a hátránya, hogy ennyivel idősebb vagyok, mint a többi testvérem, de én mindig próbáltam érzékeltetni velük, hogy csak mert merőben más szám díszeleg a tortámon, mint az övékén, attól még nagyon is a testvérük vagyok és számíthatnak rám. Nem volt ez egyszerű és nem álmodozok azon, hogy a közöttünk lévő korkülönbséget semmissé tegyem, de a jószándék vezérel és fog is mindig. Sosem tudok olyan testvér lenni, mint az, akivel tényleg egyszerre, max pár év különbséggel élhetik át az élet nehézségeit és akarva-akaratlanul is kezdett keveredni a szerepem a szülőséggel. Vigyáznom kellett rájuk ahelyett, hogy rám is vigyáztak volna velük együtt, én feleltem értük, ha nem volt más ki rájuk nézzen, így rám mindig más feladatok és szabályok vonatkoztak, mint a másik két testvéremre. De ebben nőttem fel, így ezt egészen természetesnek fogtam fel. Ami viszont máig nehéz, az az, hogy távol vagyok tőlük. Nem tudtam életük mindennapi részese lenni, a közösségi média pedig mégsem elégíti ki azt a közvetlenséget, amit én szerettem volna velük elérni. Az információk közül csak egy szűrt halmaz jutott el hozzám Ausztráliába, meglehet, Spanyolországban sem lehetett ez másként Jordannal sem. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de nagyon úgy alakulnak a dolgok, hogy talán ezentúl már sokkal közelebbi részesei lehetünk egymás életének. - Rendben, de akkor szavadon foglak! - Nem is az ajándék miatt, hanem hogy jöjjön át hozzánk, mert bárhogy vesszük, az mégiscsak lazább közeg, mint itt. Régóta tervezgetem, hogy egyszer átjöhetne Jordan és nézhetnénk valami sportot, erre most még fizikailag lehetőségünk is lenne, habár nem tudom, hogy viszonyul jelenleg a szurkoláshoz. Nem akarom ugyanis tapintatlan lenni, tudok a balesetéről és sejtem, hogy jobban megérintette, ami történt, mint amennyire látszik rajta. Én pedig még mindig nehezen tudom kitapogatózni, hogy mennyire kellene feltépni a még amúgy sem teljesen összeforrt sebeit. Alice és köztem lévő – mondjuk úgy – nézeteltérésnek végül jó vége lett, de ehhez segítségekre volt szükségem. Én nem akarom se most, se máskor ezt a testvéreim, vagy a szüleim orrára kenni, valószínűleg Jordan amúgy is tudja Alicetól elég részletesen a történteket és egyúttal azok érzelmi hátterét, így most sem akarnám húzni vele az időt, mindazonáltal roppant hálás vagyok neki, amiért közreműködött a lányommal igencsak megkopottá váló kommunikációm során. Ajkaim szélei felfelé kúsznak a körömlakkok hallatán, agyamat is el tudnám dobni, hogy még mindig veszi az újabb körömlakkokat, pedig annyi van neki, hogy évekig elegendő lenne. De azért be kell vallanom, aranyosnak találom Alice ezen hobbiját. - Már megjártuk a drogériát itt Brooklynban mióta New Yorkban vagyok, igen - nevetek, de minden mimikám csakis az apai büszkeséget sugározza. - Na és ki a másik nő? Csak nem... - Bűn vagy sem, nem tudom, kinek van még körömlakkmániája a lányomon kívül, de abban is biztos vagyok, hogy csak az egyik céljuk az, hogy még a boltban kipróbálják Jordan körmén a lakkot, a másik puszta női huncutság. Ha azt mondanák, hogy kicsit sem lelik örömüket kipingálni az öcsém ujjait, nem hinnék nekik. - És hogy vagy? Így… Madrid után? - Ennél pontosabban nem szeretném feltenni a kérdés, valószínűsítem, hogy tudja jól, mire akarok most rákérdezni, viszont nem szeretném sarokba szorítani és olyan témára kényszeríteni, amit ő most inkább kerülne. Csak szeretném, hogy tudja, szeretnék ezentúl jobban mellette lenni és részese lenni az életének, a jó és a rossz mozzanatoknak egyaránt. Közben sikerül előhalásznom az ajándékomat. Ez egyébként egy impulzusvásárlás volt, azért vettem meg, mivel kiskorában nagyon szerette és nem akartam otthagyni a boltban, ki tudja, mikor találok megint rá. Az viszont nagyjából már körvonalazódni látszik, hogy tényleg a költözés mellett szánjuk el magunkat Alice-szal. Vagy lehet a lányom már fejben New Yorkinak vallja magát, ő egészen könnyen váltott várost, míg nekem ez húsz év után nem ennyire egyszerű. Sok mindent át kell gondolnom a munkámmal kapcsolatban is, előre láthatóan nem kevés fejfájás vár rám, ugyanakkor izgatottan tekintek a jövőbe. Összességében pedig nem csak Alice maradása az, ami motivál a költözésre, hanem a családom is. Én is itt nőttem fel, hiába képesek vagyunk ezt elfelejteni. - Itt, igen. Úgy tűnik, nagyon szoros a köztük kialakult viszony - jegyzem meg inkább csak magamnak. Még emésztenem kell, hogy Alicenak tényleg komoly kapcsolata van (vagy lesz?) és bár sosem voltam annyira szigorú ilyen téren, de csak fel kell dolgoznom, hogy a lányom tényleg felnőtt. - Ez kölcsönös - mosolyodom el én is, ami hozzá hasonlóan nem kicsapongó, inkább megnyugvó. - Szeretném, ha újra összekovácsolódnánk mindhárman. Jonaht is beleértve - És azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez önmagában nehezebb feladat, mint amennyire külső fülnek hangzana. Tudom, hogy Jonah nehéz eset, noha alapvetően nem panaszkodhattam kettőnk viszonyára, de ennek is megvolt a maga oka. Én nem tudtam rengeteget találkozni vele, nem volt annyira sem a mindennapjaim része, ennek ellenére mindent meg tudtunk beszélni és amikor beszéltünk (többségiben videóhívásokkal), akkor kölcsönösen megértettük egymást. Viszont tisztában vagyok vele, hogy Jordan és Jonah között más a helyzet. - Rendben, legyen így - tárom szét karjaimat, hiszen az, hogy ki fizet már rég nem azon múlik, hogy kinek mennyire tömött a pénztárcája. Sosem anyagiaskodtam, pláne nem a családommal. Nekem nem is kell több ötlet, nem szeretek túl sokat vacillálni azon, hogy mit igyak elsőre, a Jordan által említett ital egészen jól hangzik ahhoz, hogy egyből leintsek egy pincért. - Tudnál hozni két cseresznyés vodka shotot kérlek? - A pincér pedig ide se ér, mire fordul is vissza. Nagyon érdekes és közben elszomorító is belegondolni, hogy valóban nem ittam még - legálisan - az öcsémmel, de egyúttal meg is van, mi a másik célja ennek az alkalomnak az újbóli találkozásunk és a feltételezett időköltözésem híre mellett. - Hát ezt akkor jól meg kell ünnepelni - paskolom meg a vállát mialatt mosolyom egyre ördögiesebbé válik, nem azt mondom, hogy le akarom itatni az öcsémet, de érezzük jól magunkat pohárszámolgatások nélkül. Aztán a meglepettség és az öröm egyvelege járja át mellkasomat, ahogy előkerül az a bűvös „meccs” kifejezés, amit én eddig nem akartam bedobni. - Ha hívsz, én megyek, tudod jól - tárom szét karjaimat, oké, nem feltétlenül ennyire egyszerű ez, mivel még vissza kell mennem kicsit Sydneybe elintéznem pár dolgot, de alapvetően aligha látom akadályát a közös meccsnézésnek. Tudja, hogy imádom, azt is, hogy régen is mindig ezeket az alkalmakat hangoztattam leginkább, mint közös időtöltés. - Persze, szívesen megismerem. - Hiszen sosem esett nehezemre új emberekkel találkozni. - Miért készülne ki? - Bár lányos apaként vannak tippjeim, de reflexből kérdezek rá az apróságokra is. - Milyen meccseket szoktál mostanság nézni? - Én leginkább azt, aminek szezonja van, így elég sok sportot szeretek, de azért vannak kiemelkedők. Közben meg is érkezik a két shot, megszagolom az enyémet kíváncsiságból. Minden italt és ételt megszagolok mielőtt megkóstolnám, nem tudok ezen szokásomra kielégítő magyarázattal szolgálni, egyszerűen csak így alakult. - Akkor hát az első legális közös ivásunkra! - emelem magasra a pohárkát, hogy koccintsunk. Nagyon sok mindent meg kell szoknom itt New Yorkban. Egyrészt azt, hogy már nem húsz éves vagyok, a lányom és a legkisebb öcsém is felnőtt és talán ezek után teljesen más szakasza kezdődik el az életemnek.
Identity is a prison you can never escape, but the way to redeem your past is not to run from it, but to try to understand it and use it as a foundation to grow!
Soha nem tudtam igazán, hogy a szüleim azért támogatták, hogy a fiaik gyakorlatilag mindenhol legyenek, csak otthon nem, mert ennyire szar szülők voltak, vagy pedig én reagáltam túl az egész helyzetet. Összességében Johnra mindig azt mondták, hogy neki már megvan a saját élete és hagynunk kell élni. Jonah utazgatott, de még ő tartózkodott a legtöbbet otthon és a szüleim szerint kettőnk közül ő volt az, aki alapvetően a legtöbbet volt New Yorkban a balesetemig. Ha az nem történt volna meg, talán soha nem találok ide vissza, és mostanra már Rachel a menyasszonyom lehetne, nem pedig a lakótársam idomait tekinteném meg hátulról vagy oldalról, amikor nem figyel. Bár lényegében nem lenne gáz, ha bámulnám, mert már láttam meztelenül is, ezek után pedig belemehetnék egy olyan játékba, amiből valamelyikünk iszonyatosan összetört szívvel mászna ki. Mégsem akartam megkockáztatni, hogy Lana vagy én beleszeretünk a másikba, mert sokkal jobban bírtam magunkat szimpla lakótársakként. Az a lány nyilván jobbat érdemelt egy kriplivé züllött embernél, aki megvédeni sem tudja rendesen, szóval talán azt is mondhatjuk, hogy sokkal jobban védtem a saját szívemet, mint az övét. Nem láttam lehetséges rációnak azt, hogy ő fog érzéseket táplálni irántam annak ellenére sem, hogy egészséges férfiként még volt önbizalmam. Nem szerettem, hogy amióta itthon vagyok, a szüleim hímestojásként bántak velem. Mivel láttam rajtuk, hogy kényelmetlen nekik az örökmozgó fiúkat lelassulni látni és az átlagos „hogy vagy, gyerek” kérdések egyre inkább nemkívánatossá váltak, mert ők azt gondolták, hogy alapvetően 0-24-ben pocsékul érzem magam. Nem állítom, hogy nem próbáltak meg felém közeledni, de az is igaz volt, hogy mindezt úgy követték el, hogy az engem feldühített, vagy éppenséggel azokat az érzéseket keltették bennem, hogy szánalmassá váltam. Jonahnak pedig nem tartoztam magyarázattal azzal kapcsolatban, hogy miért hagytam ott csapot papot, de mindennek ellenére igyekeztem fenntartani a látszatot, ami nem volt egyszerű úgy, hogy gyakorlatilag sántítok. Mondjuk annyira figyelünk mi ketten egymásra, hogy észre sem vette, ellentétben mondjuk Alice-szel, akinél jó lenne emlékezni arra, hogy milyen mesével etettem meg. Nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy John tudott a lábamról, engem sem ejtettek a fejemre. Szerintem anya és apa megijedhettek, ezért azonnal szólni akartak az egyetlen, már ténylegesen felnőtt korú gyereküknek, aki át tudta érezni, hogy milyen az, ha egy pulyával nehézségek akadnak. És itt most nem Lizzie-t alacsonyítottam le, hanem minden más kölyköt, akiket egyébként kedvelek és jól ki is jövök velük. Lényeg a lényeg, hogy Johnban bíztam a legjobban, mivel alapvetően nem ragaszkodott ahhoz, hogy a lakásban üljek, mikor elutasítottam az ajánlatát. Amúgy sem voltam benne biztos, hogy Lanának kényelmes lenne, ha megismerkednének már most úgy, hogy a mi kapcsolatunk jóval több volt holmi bonyodalomnál. És abban sem voltam biztos, hogy nem fogok udvariatlanul közel kerülni hozzá már csak megszokásból is, ellenben azzal, hogy a bátyám valószínűleg nem kíváncsi arra, ahogyan jó nők seggét markolászom, mert azt hazudom a lánynak, hogy baromira útban volt. - Az én koromban az még lehetséges? Szerintem csak te kezdtél el összemenni – nyilvánvalóan hazugság volt a dolog, szerintem nem egy olyan nő volt a bárban, aki megnézte magának a bátyámat, de egyszerűbb volt azzal ugratni őt, hogy egy vén csont, mint előhozni a nőket. Talán a sógornőm egy olyan téma volt neki, mint nekem a lábam, pont ezért akartam tapintatos lenni. Sejtettem, hogy min megy keresztül, ugyanakkor elképzelni sem tudtam, hogy milyen elveszíteni valakit, akit annyira szeretsz, hogy összekötnéd vele az életed. Én utólag nem bántam meg, hogy Rachellel nem ment el ilyen mélységekig a kapcsolatom annak ellenére, hogy néha hiányzott. Ugyanakkor annyira szerettem azt a lányt, hogy képes voltam lemondani róla, amikor úgy éreztem, hogy már nem vagyunk egy szinten. Valószínűleg a szülei csak azért nézték el, hogy együtt vagyunk, mert elég jól nézek ki a lányuk mellett. Viszont abban biztos lettem volna, hogy ha közöttünk nem szakad meg a kapcsolat, akkor nem azon járt volna az agyam, mint most és nem lenne életcélom a barátnő gyűjtögetés csak azért, mert mindezt megtehetem. - Inkább tedd el, és majd valamikor átnézek hozzád és megbonthatjuk – vontam meg a vállam, aztán elmosolyodtam. Az tökéletes alkalom lett volna arra, hogy egyéb ajándékokat is átvigyek neki, amiket most végül otthon hagytam, mert túl sok volt belőlük a polcaimon. Világ életemben úgy vásároltam az embereknek, hogy ha megláttam valamit, aminek egy szerettem örült volna, az kérdés nélkül landolt a bevásárlókocsiban. Ijesztő belegondolni abba, hogy Lana hülye lime-os Twinkies-ével is ezt csinálom már jóideje. - Nem volt könnyű magamban tartani, újabban sokat lógunk együtt – valószínűleg azért, mert évekig nem láttuk egymást, meg én hajlandó vagyok lelkesedni az ötletért, hogy ha azon gondolkozik, hogy új szoknyákat vegyen-e – Viszont remélem most már rajtad fogja próbálgatni a körömlakkjait, mert engem így vele együtt már két nő nyúz. És egyszerre csak húsz színt tudnak kipróbálni. Nem beszélve arról, hogy Alice meg Lana szerintem baromi jól kijönnének együtt, ugyanis mind a kettejüknek egyéb perverziója az, hogy ha valami drogériás cuccra szükségük van és véletlenül velük vagyok, akkor rám kenik a világosabb cuccokat, amiért ilyen hullaszínem van. - Megértem, én sem vagyok oda a repülésért, azért nem is sokat jártam haza Madridból csak, amikor nem egyedül jöttem – társaságban nyilván minden jobb, még a kellemetlen élmények is. Viszont alapvetően csak arra tudtam jelenleg gondolni, hogy nem bántam meg azt, hogy okafogyottá vált az utazgatás, mint tevékenység. Nem volt a világ legkikapcsolóbb dolga az biztos. - Ó köszönöm – annak ellenére mosolyodtam el, hogy már évek óta nem vittem be túl sok cukrot a szervezetembe, sok fiúval ellentétben nem voltam túl édesszájú. Ennek ellenére mosolyogva átvettem a dobozt tőle és arra gondoltam, hogy jó lesz ez majd akkor, amikor mégis megkívánnék valami édeset. - Ezen annyira nem lepődtem meg, hiszen itt van a kis pasija is, nem? – aranyosnak találtam őket együtt, meg Lay egészen kedves fiúnak tűnt, szóval nem volt vele problémám, nem úgy nézett ki, mint aki meg akarná bántani a lányt. - Mindenesetre örülök nektek, mert egyedül érezném magam, ha nem lennétek itt – mindezt mosolyogva mondtam, bár már jó régóta nem volt ott bennem az a gyermeki öröm, amit sokszor demonstráltam korábban. Mondhatjuk úgy is, hogy lényegében szofisztikáltabbá váltam az évek alatt, de talán ez várható volt, mert ténylegesen felnőttem végre. - Én akkor majd fizetem a sört – jelentettem ki határozottan, aztán folytattam – A cseresznyés vodka shot elég jól hangzik. Valami röviddel kellene megünnepelni, hogy végre itt vagy és legálisan ihatok már veled. Mindezt úgy ecseteltem neki, hogy finoman ráfogtam a vállásra és megszorítottam azt. Eddig még nem nagyon volt alkalmunk közösen alkoholt fogyasztani, emiatt pedig nem állítom, hogy depresszós voltam, de jó lett volna mondjuk a nagykorúságomat vele ünnepelni. - Valamikor egyébként átjöhetnél meccset nézni, ha már nem túl biztonságos mostanában tartani – gondolok itt elsősorban arra, hogy nem nagyon tudnánk elmenni mondjuk baseballt nézni együtt – Meg ha gondolod, majd bemutatom a lakótársam. Csak nem otthon, mert akkor ki fog készülni. Ezen a ponton kicsit csibészes mosoly jelent meg az arcomon, mert szinte láttam magam előtt Lanát, ahogy az egyébként közszemlére rakott bugyijait próbálja meg elpakolni szem elől és engem csapkod, amiért kinevetem őt.
It seems like yesterday, but it's been over 20 years. Crazy!
Kicsit nehéz megfogni, hogy milyen nemzetiségűnek tartom magam, már ausztrálnak, vagy még amerikainak. A helyzetet fokozta, hogy mindkét országban hasonló etnikumú emberek laktak, talán Ausztráliában több az ázsiai arc, de ez már érthető annak földrajzi elhelyezkedésétől. Sokan mondják, hogy az akcentusom is egyre jobban kezdett hasonlítani az ausztrálokéhoz, a szokásaim, életstílusom is teljesen elvegyült a környezetben, de mégis nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy pont annyi időt éltem New Yorkban, mint Sydneyben. Húsz év van mindkettő számláján, meglehet, életem első pár évét nem igazán fogtam még fel. De ez nem is számít. A modern világ már meg tudja különböztetni származást és az állampolgárságot, sőt, mindenki pontosan érti, mit jelent amerikai születésű ausztrálnak lenni. Én ennél is tovább megyek: magamat koreai származású amerikai születésű ausztrálnak tartom. Nem csoda, hogy nehezen tudom megemészteni a gondolatot, hogy esetleg az ausztrál jelző kikerülne ezen szép megnevezések közül, de mivel Alice maradni akar és az én szeretteim nagyrésze is itt él, nem fer a munkára fognom a maradást. Mivel tudom, milyen állapotban van az öcsém lába, ezért felajánlottam neki, hogy elmegyek hozzá, meglátogatom őt a lakásán, de ahogy észrevettem, kényelmesebb és jobb volt neki inkább valahol máshol találkozni. Én ezt tiszteletben tartottam, szóval kinéztünk egy kedvelt helyet. Lehet rosszul, de mindig volt Jordannal kapcsolatban egy olyan érzésem, mintha nem találná a helyét, nem feltétlenül a világban, inkább a családban. Mivel sok-sok kilométerre éltem távol tőlük, ezért biztos megérzésem egyáltalán nem létezik, tisztában vagyok vele, hogy amennyit én érzékeltem az itthon élő családból, az töredéke a teljes képnek, mégis sejtettem mindvégig, hogy Jordan egy kicsit más. Talán meg nem értett. Jonahval egyértelműen nem rózsás a viszonya, ez látható és érezhető kívülről is, ha úgy tetszik, még Sydneyből is látható a köztük, elsősorban személyiségük között húzódó ellentét és ahogy én hiszem, nem is nagyon próbálják erőltetni, ami nem megy. Nem tudom, miként lehetne orvosolni ezt, bátyjukként fáj, hogy ez a helyzet, de nem élek rózsaszín ködben, tudom, hogy nem én leszek a hős, aki egyszer csak megérkezik és rendet rak köztük. Az, ami anyáék és közte van, már jóval inkább megkérdőjelezhető, azonban nem ezen tanakodom, amikor benyitok a kocsmába. Egyelőre csak leülök egy asztalhoz és megvárom az öcsémet, nem akarok feleslegesen kérni italt, mivel nem tudom, mit szeret. Ahhoz képest, hogy egy nem túl drága kocsmában vagyunk Brooklynban, egészen jó a hely. Az asztalok nem karcosak, vagy firkáltak, a fal sem piszkos, nincs bent büdös, csak az alkohol szag kezd erősödni ahogy telik az idő. Lehet, hogy most újították fel a helyet. Nagyjából negyven másodperc nézelődés után már állok is fel újra, amiért meglátom az öcsémet felém közeledni. Mindig meglepődöm, hogy már közel egymagasak vagyunk, hiába, annyira nehezen tudom összeegyeztetni a múltat és a jelent, pedig ha azt nézem, Jordan idősebb Alice-nál, meglehet, Alice jóval kisebb nálam és az ő esetében nehezen tudom megemészteni, hogy felnőtt lány lett. A kisebbik öcsém esetében ez könnyebb, de attól még szörnyen furcsa látni, milyen nagy fiú, s hát ki kell mondani: milyen nagy férfi lett belőle. És ez a férfi pont úgy bújik oda hozzám, mint tíz, tizenöt évvel ezelőtt. - Szia! - Boldog érzés kerít hatalmába, én is úgy fogadom az ölelését, akárcsak tíz évvel ezelőtt. Vagy ez már nem helyes? - Te pedig még mindig úgy nősz, mint a gomba! – Végül elengedem és egy kedves mosollyal végignézek rajta. Jordan és Alice az, akikre, ha ránézek, hirtelen nagyon öregnek érzem magam. - Köszönöm - veszem át a tequilát és egy kis ideig a tekintetemet a címkéjére tapasztom. Meglepettségemben majdnem megkérdezem, hogy szereti-e tequilát, de egyrészt, feltételezem igen, hiszen ritkán hoz az ember olyan italt, amit ő maga nem szeret, másrészt viszont félő lenne, hogy visszakérdez, azt pedig nem akarom bevallani, hogy az én testam valósággal kirekeszti a tequilát. Szeretem az ízét, de mint ahogy tapasztaltam, két pohár után biztosan a wc-ben landol a gyomrom tartalma. Persze ezt nem tudhatta, úgyhogy minden rosszérzés nélkül, mosollyal teszem le magunk mellé az asztalra. - Egy ilyen helyen nem díjazzák, ha otthonról hozott italt iszunk, igaz? Eltegyem inkább szerinted? - Én a magam részéről ezt tartanám jónak, nehogy megszóljanak minket, de nem én mozgok otthonosan New Yorkban. Nem kibújni akarok a tequila ivás elől, a kérdésem szerintem helytálló lenne minden más meglepetés alkohol esetében is, de kétségkívül talán ez most a szerencsémre játszik. - Nem az ajándékok miatt akartam veled találkozni, szóval ne érezd rosszul magad, ha netán nem kerülne elő - legyintek csak. - Ha már költözés… köszönöm, hogy nem mondtad el Alicenak, hogy érkezem. Jól meglepődött, mikor meglátott – kezdek bele a sztorizásba, miközben táskám cipzárját kihúzom és kotorászni kezdek benne. Pechemre nem a táska legtetején van, amit keresek, szóval… mit tudok tenni, addig is válaszolok a kérdéseire, amíg sikerül elővarázsolnom az én ajándékomat. - Átlagosnak mondanám, de az átlagos azt is jelenti egyben, hogy fárasztó és nagyon hosszú. Nem szeretek repülni, szerencsére nem félek tőle, de azért kellemetlenebbnek érzem, mint mondjuk a vonatokat. Ott legalább nincs meg az a kapszulaérzés, tudod, mint a kabinban. - Jordan pontosan tudja, milyen a hosszútávú repülés. Kezdem azt érezni, hogy ahogy öregszem, egyre kevésbé tudom bírni, mondjuk nyolcvan évesen nem is szeretném rendszeresen átrepülni a teljes földet. - Megvan! - Egy sóhajjal kiáltok fel, érzékeltetve a táskámmal folytatott ádáz harcomat, amit végül én nyertek. Első pillanatban megnéztem, hogy a doboz nem nyomódott-e meg, de talán nincs nagy baja. - Emlékszel még erre? Kisebb korodban mikor Sydneybe jöttetek anyával, ez a süti volt a kedvenced. Aztán egy ideig nem lehetett kapni a boltokban, de most újra megláttam és vettem belőle. - Átnyújtom a kis, száraz sütikkel teli dobozt, ezt ilyen formában, ilyen csomagolással lehet kapni Sydneyben. Lehet kicsit megviselte a rengeteg út, de az íze biztosan nagyon finom még, tekintve, hogy tartós és nem mondjuk krémes, vagy tejszínes. Mondjuk, szerintem az eszmei értéke, a megannyi emlék többet jelent, mint maga a sütemény íze. - Egy kicsit már most hiányzik Ausztrália, de mint írtam messengeren, ezúttal nagyobb tervekkel érkeztem. - Egy pillanatra megállok, nézem az arcát, hogy megismeri-e a sütiket. - Beszéltem Alice-szal, úgy tűnik, hogy tényleg maradni akar, szóval, ha nem is állíthatom még biztosra, de ezúttal tényleg nagy a valószínűsége annak, hogy New Yorkba költözünk. - Tudom, hogy ez a családom szempontjából nagy hír, ahogyan azt is, hogy Jordan feltehetőleg nagyon örömmel fogja fogadni. Szeretnék az ő élete része is lenni, meg akarom mutatni neki, hogy egyáltalán nem kell azt éreznie, hogy ő a család feketebáránya. - Italt? Mit kérsz? Meghívlak. – Gondolom mindenféle ital van, aminek egy ilyen kaliberű helyen lenni kell, úgyhogy lassan nekem is el kellene tűnőnöm azon, hogy én mit akarok inni.
Identity is a prison you can never escape, but the way to redeem your past is not to run from it, but to try to understand it and use it as a foundation to grow!
- Majd jövök – szegény Lana alig jött be az ajtón, és máris a kapkodó énemmel találta magát szembe. A jó idő ellenére magamhoz vettem egy széldzsekit, ami hanyagul lógott az alkarom tájékán, közben pedig nagyon random dolgokat dobáltam be a hátizsákomba, többek között egy üveg italt is, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda, ez volt az egyetlen bontatlan dolog itthon. Nehezen találtam a helyem izgatottságomban, ami miatt majdnem keresztül is estem a kanapén, szegény lány meg annyira meglepődhetett ezen, hogy azt sem tudta mit mondjon. Gondolom az tette fel a pontot az i-re, amikor mellé értem és odahajoltam, hogy megpuszilhassam az arcát. Nem jártunk, nem voltunk ilyen viszonyban, történtek közöttünk dolgok, de az… Az nem azért volt. Nem tehetek arról, hogy pasiból vagyok, és nem tudok öt percnél tovább ölelni egy ilyen szép lányt, meg hát… Kettőn áll a vásár. Az már más kérdés, hogy én nem akartam párkapcsolatot, de leginkább úgy éreztem, hogy neki nincs szüksége rám. Egy olyan srácot kellene találnia, aki vigyázni tud rá, én pedig nem tartoztam ebbe a kategóriába. Csak gondot jelentenék a számára, ezért igyekeztem minden alkalommal emlékeztetni magam arra, hogy nem szabad kedvelnem őt. Villámcsapásként ért engem Alice megjelenése annak idején, ezért pedig talán számítanom kellett volna Johnra idővel, de mivel sosem hagyta el Sydney-t, én a magam részéről meglepődtem, hogy hazatért… Vagy talán inkább visszajött? Ha húsz évig élsz valahol, az már tekinthető az otthonodnak? Én nem feltétlenül tudtam ezt, mivel Madrid nem sokáig adott nekem otthont, de szerettem. Abba pedig egyáltalán nem akartam belegondolni, hogy mi lett volna, ha. Mert valószínűleg sosem tértem volna vissza New Yorkba. Nem igazán éreztem magam jól itt, hiába volt pár barátom. Ennek ellenére az idősebb bátyám közelebb állt hozzám, mint a saját apám, emiatt pedig valahogy egy kicsit jobb lett a helyzet. Pont ezért is hagytam el olyan sietősen a lakást, ami miatt a lépcsőházban egy kicsit meg kellett állnom, mert kicsit túlságosan megerőltettem a sérült lábam. Pár másodperc után, már valamivel lassabban tovább tudtam indulni. Mivel autót nem vezethettem, busszal közelítettem meg azt a kocsmát, amit kinéztünk találkozási helynek. Viszonylag sokat kellett utaznom Brooklynig, de rendben volt a dolog. Valamikor talán úgyis el kellene költöznöm Lanától, mert már így is túl hosszúra nyúlt a nála töltött idő, ami csak bonyolulttá teszi a dolgokat. Mivel már egy ideje a szomszéd lakásból szinte sosem láttam Cindyt kijönni, talán vissza is költözhettem volna…. De ugyanakkor meg miért tartsunk fel egyedül egy-egy házat, ha együtt könnyebben megoldjuk ezt? Talán már az első pillanatban nemet kellett volna mondanom neki annak ellenére, hogy tudtam mi a helyzet a családdal. Anyáékhoz nem akartam menni, Jonah meg egyetlen pillanatig sem volt lehetőség. John nyakára pedig nem akarok költözni, épp elég a saját lányát nevelnie, nem kell a saját problémáimat is a nyakába vennie. Felnőtt vagyok, meg kell tudnom oldani őket. Amint leszálltam egy viszonylag forgalmas helyen, rögtön keresni kezdtem őt a tekintetemmel, hátha ugyanonnan közelítjük meg a végső találkozási pontot. Mivel túl sok ember volt körülöttem, hamar feladtam ezt a dolgot, és inkább arra összpontosítottam, hogy minél hamarabb odaérhessek a találkozási helyünkhöz. Próbáltam viszonylag közömbös arckifejezéssel sétálni, de amint megpillantottam őt, elmosolyodtam és amennyire tudtam, megszaporáztam a lépteim. - Szia – nem volt kérdés, rögtön odamentem hozzá és megöleltem őt. Nem is engedtem el azonnal, ami miatt pont úgy nézhettem ki, mint egy kisfiú, aki rácsimpaszkodik– Jó régen találkoztunk utoljára, de jó látni téged. Jól nézel ki. Persze, hogy így van, mert az én bátyám! És talán rá hasonlítok a legjobban ebben a családban, bár senkinek sincs olyan hülye fehér bőre, mint amilyen nekem. Nyáron kifejezetten hátrányos emiatt a helyzetem, mindig leég az orrom hegye. - Hoztam neked valamit – amikor a táskámba nyúltam, akkor láttam, hogy egy tequilát sikerült elemelni a polcról – Meg vettem még anno Madridban ajándékokat, de nem találtam meg… Időközben volt egy költözésem, de majd előkeresem. Hogy vagy? Milyen volt az utad ide? Gondolom jó sokat aludhatott az első alkalommal, mert azért elég messziről jött ahhoz, hogy az időzónák közötti váltás egy kicsit kinyírja. Még velem is így volt, pedig nem a világ végéről költöztem vissza.
Kezdőlap
- Sokkal könnyebb azt állítani, hogy te nősz, mintsem, hogy én megyek össze. - És a mondat végére csak odakúszik egy mosoly, pedig próbálom leplezni. Nem vagyok annak a híve, hogy túlságosan komoly beszélgetéssel indítsak, vagy úgy tegyek, mintha a negyven évemmel együtt a jófejségem teljesen eltűnt volna. Megvan a hátránya, hogy ennyivel idősebb vagyok, mint a többi testvérem, de én mindig próbáltam érzékeltetni velük, hogy csak mert merőben más szám díszeleg a tortámon, mint az övékén, attól még nagyon is a testvérük vagyok és számíthatnak rám. Nem volt ez egyszerű és nem álmodozok azon, hogy a közöttünk lévő korkülönbséget semmissé tegyem, de a jószándék vezérel és fog is mindig. Sosem tudok olyan testvér lenni, mint az, akivel tényleg egyszerre, max pár év különbséggel élhetik át az élet nehézségeit és akarva-akaratlanul is kezdett keveredni a szerepem a szülőséggel. Vigyáznom kellett rájuk ahelyett, hogy rám is vigyáztak volna velük együtt, én feleltem értük, ha nem volt más ki rájuk nézzen, így rám mindig más feladatok és szabályok vonatkoztak, mint a másik két testvéremre. De ebben nőttem fel, így ezt egészen természetesnek fogtam fel. Ami viszont máig nehéz, az az, hogy távol vagyok tőlük. Nem tudtam életük mindennapi részese lenni, a közösségi média pedig mégsem elégíti ki azt a közvetlenséget, amit én szerettem volna velük elérni. Az információk közül csak egy szűrt halmaz jutott el hozzám Ausztráliába, meglehet, Spanyolországban sem lehetett ez másként Jordannal sem. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de nagyon úgy alakulnak a dolgok, hogy talán ezentúl már sokkal közelebbi részesei lehetünk egymás életének. 
† 1 153 szóban
