Szinte elkerülhetetlen volt, hogy egyszer így fogok itt kikötni. Sokszor jártam már a műhelyben, de eddig egyszer sem abból az indokból, mint amivel most érkezem egy autómentő anyósülésén. Ismerem a tulajt már egy ideje – még a kevésbé legális életem korszakából -, és ő volt azon kevesek egyike, aki segített megtenni az első lépteket a jobb, törvénytisztelőbb élet felé vezető úton. Míg az orvosin tanultam, mellékállásban itt segítettem ki, hogy aztán a szakmámban helyezkedjek el. Hálás vagyok neki, hogy befogadott, amelyet minden adandó alkalommal próbálok neki ilyen-olyan módon visszafizetni. Néhanapján eljövök ide, hozok pár pizzát a dolgozóknak, segítek pár dologban a műhelyben, beszélgetünk egy keveset, aztán továbbállok. Nem mondanám, hogy mindenkit ismerek közülük, de próbálom legalább a nevüket megjegyezni. Azt viszont jól tudom, hogy a munkásainak legalább a harmada, de inkább közel a fele, fegyenc volt egykoron. Néhány külső szemlélő talán pont ezért néz ferde szemmel, és próbálja elkerülni ezt a helyet. Én azonban csak ajánlani tudom őket, mert olyan munkát végeznek, mint senki más. Ugyan én nem voltam börtönben, határozottan afelé tartottam – a Főnöknek azonban sikerült beintegrálnia engem az átlagos, civil életbe. Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi a biztosíték arra, hogy valamelyik volt-rab nem fordul ellene, és fosztja ki az egész műhelyét? Nem sok. De pont ez adja az egész varázsát, hogy ugyan nem tudja, kiben-mennyire bízhat meg, ő mégis teljes mértékben megelőlegezi azt. Na meg segít, hogy egykoron tűzszerész volt a katonaságban, és jogosan félnek hívatlanul bemenni az irodájába. Utoljára talán tavaly… nyár végén, ősz elején fordultam meg errefelé. A kétheti-egyhavi szeretetcsomagokat azért megkapták tőlem, mindenkinek egy-egy pizza, és/vagy édesség formájában. Hogy ki-mit szeret, azt elkértem a Főnöktől, aki ezekben a beszélgetésekben állandóan arra próbált rávenni, hogy ugorjak be, igyunk meg egy sört, izzítsuk be az itt hagyott, azóta már megjavított verdákat, és kicsit nosztalgiázzunk. Nem jöttem. Most azonban akaratomon kívül is muszáj vagyok jelenésemet tenni. Valami degenerált belehajtott az autóm balelső oldalába, és csak a vakszerencsén múlt, hogy épp nem voltam az autóban, mert akkor most nem a műhely felé tartanék, hanem a kórház irányába. A szerencsém pedig itt ki is fújt, mert se egy éppen arra járókelő, se egy utcára néző biztonsági kamera nem volt a közelben. Szívós autóm van egyébként, egy-két koccanásom már volt vele – nyilván nem a saját hibámból -, de azokat legtöbbször a másik bánta, az enyémen csak egy-két karc, kisebb horpadás keletkezett. Ezért is álltam értetlenül a szituáció előtt, mert úgy nézett ki, mintha valaki 60-70-nel belehajtott volna az álló járműmbe, de aztán mégis minden nyom nélkül felszívódott. Kihívtam a rendőrséget is, de szokás szerint nem voltak valami nagy segítségemre. Azért próbáltak kis biztosítékot adni, mondván: „ne aggódjak, ők megtesznek minden tőlük telhetőt”. Ja, sejtem. Valószínűleg azzal a lendülettel fog az ügyem valamelyik stóc aljára kerülni, ahogy visszaérnek az állomásra. Nem arról van szó, hogy ne lenne pénzem a javítás zsebből való kifizetésére, de mikor valami barom okoz nekem egy ekkora kárt, és aztán minden további nélkül elhajt a helyszínről, az azért rendesen megpiszkálja a nyugalmam. De, jobb ötlet híján, muszáj voltam elszállíttatni az autót. Az első lökhárító már alig volt a helyén, és nem csak láttam, hanem éreztem is, hogy a hűtőfolyadék mellett az olaj is szépen elkezdett szivárogni. Felhívtam Főnököt, aztán ő már küldte is értem a trélert. A közel negyed órás utat követően mosolyogva pillantom meg a műhelyt, és szállok ki az autóból, amint megállunk. Változott egy keveset, de a jó irányba. Megújult, modernebb lett, de szerencsére még mindig megtartotta azt a báját, amit anno megszerettem benne. A Főnök természetesen szóban még rendesen megdorgál, amiért így elkerültem őket az elmúlt évszakokban, de a pizzákat azért megköszöni a többiek nevében is. Látván a kocsimat, határozottan irányít el az egyik munkaereje irányába. Jól kiismerem magamat a garázsban, és kisvártatva meg is találom az említett személyt. Úgy néz ki, mintha nem lenne sok dolga, talán épp pihenőt tart, én pedig ezt kihasználva megszólítom. - Szép napot kívánok! - üdvözlöm mosolyogva, ahogy közelebb érek hozzá. - A Főnök azt mondta, hogy te vagy itt náluk a német autók királynője, és hogy te fogsz valószínűleg a legtöbbet foglalkozni az én kis Passatommal, ha én innen eltűntem - nem viccelek, tényleg ezt mondta, csak kicsit cifrábban. Említette, hogy a nőnek is van egy pár éve vásárolt prémium német autója, de arra már nem kérdeztem rá, hogy pontosan mi lehet az. Nem tartottam annyira fontosnak. - Bocsánatot kérek, hol hagytam a modorom. Dominic Aldrin. Örvendek - nyújtom felé a kezemet, amit akár megráz, akár nem, én folytatom. - Mióta dolgozol itt, ha nem számít hétpecsétes titoknak? Nem rémlik, hogy eddig találkoztunk volna. Egy ilyen arcot nem könnyen felejt az ember - talán volt ebben egy hangyányi bók, de én inkább kedvességnek mondanám. Itt, a műhelyben 50-50 százalék esély van arra, hogy vagy egy átlagos, jó szakmai tudással rendelkező civillel, vagy egy börtönviselt, ettől függetlenül szintén kimagasló szakemberrel találkozzak össze. Amire próbálok kilyukadni, az az, hogy óvatosan bánok a szavaimmal, mert könnyen lehet, hogy míg az egyik csak felpofoz, a másik addig leszúr. Az előttem álló nőnek is van egyfajta kisugárzása, de nem tudnám megragadni, hogy mégis mifajta.
A fülledt, szinte égetően forró délutánt, egy valamivel langyosabb, az óceán felől lágy szelet hozó éjszaka követte. Reggel újabb munkanap vár, én mégis sokáig szinte álmatlanul bámultam a plafont. A szobában a fák árnyékai feketén táncoltak a menyezeten, miközben lassan, ha nem is azonnal de elnyomott az álom. Hetek óta rémálmok gyötörnek, amelyből hajnalban szinte fuldokolva kapkodva a levegőt ébredem fel, próbálva valamennyire szabályossá tenni a szívverésem és a pulzusom. Nem segítenek az altatók sem, és az igazság az, hogy az utóbbi pár napban már nem is vettem be belőlük. A gyógyszerekkel még mindig nem ápolok túl jó viszonyt. Számtalan rossz emlék dereng fel azokból az időkből, amikor a szabadságomtól megfosztva rákényszerítettek egyiknek vagy a másiknak a szedésére. Mai napig nem tudom mit okoztak bennem pontosan. Mióta újra kint vagyok, ha lehet kerülöm. Nem beszélek azokról az időkről, leginkább azért, mert magam is próbálom elfelejteni, vagy legalábbis a lehető legkevesebbet gondolni rá. Mégis erőszakosan, váratlanul és kíméletlenül tépi fel agyamat, a felszínre törve zavar meg az álmaimban. Napközben elfoglalom magam. Igyekszem elfoglalni azokon a napokon is, amikor nem dolgozom. Bár az utóbbi időkben nem nagyon vettem ki szabad napot, és Crane meg is fenyegetett, hogy leszerelteti a zárat, nem enged be a műhelybe, ha nem megyek el pihenni legalább két napot. Pihenés alatt pedig nem azt értette, hogy ostoba módon kóválygom a múltam helyszínein, és kínzom magam azzal, hogy szüntelen emlékszem azokra az időkre, amikor még minden jó volt. Bár jobban belegondolva sosem volt igazán jó semmi. Egy álomvilág foglya voltam, mintha egy matt és koszos üvegen át néztem volna a világot, és meg lettem volna róla győződve, hogy csodálatos amit látok. Az ember hajlamos meggyőzni az agyát arról, hogy inkább jobb egy ilyen életben vegetálni, mint kockáztatni a bizonytalanért. Belátom, hogy meg kellett volna tennem. Akkor, amikor még lehetett. Végül mikor mégis léptem, már késő volt. Lezuhantam. Túl nagyot, és túl fájdalmasat ahhoz, hogy következmények nélkül talpra lehessen állni belőle. Elrepült minden, köddé vált az életem, akárha elfújt pitypang ernyők lettek volna mindazon dolgok, amiket a magaménak tudhattam. Most pedig itt vagyok. Nincs semmim, csak a reményem, hogy képes leszek talpra állni. Hiába azonban, mert a bizalmat az emberek szűken mérik olyannak, aki megjárta a börtönt. Még akkor is ha ártatlan voltam. Hálás vagyok Crane-nek a lehetőségért, noha azt hiszem jóval messzebb van az amit csinálok most, attól az álmodozó lánytól aki voltam. Már nem álmodozom. Nem merek. Csak reménykedek, mert azt muszáj. Remény nélkül mi értelme lenne felkelni, és nekilódulni a napnak, ahogy a következő reggel teszem. Az utolsó napom, ezt még le akarom húzni mielőtt a Főnök által rendelt két napra magam mögött hagyom a műhelyet. A város, amely sosem alszik, mégis sötét ablakok mögé bújik, amikor elindulok otthonról reggel. Épp csak dereng a horizonton a lilásvörös napkorong, amely mélán és lustán kúszik fel az égre, ma is egy forró nap ígéretét hordozza magában. Nem sietek, kényelmes tempóban jutok át a kisebb utcákon, igyekezve elkerülni az ilyenkor is forgalmasabb utakat. Ismerem már a járást, egykor szerettem csak úgy beülni a Bogárkámba, csak úgy nekivágni a városnak, hagyni, hogy az ösztön vezessen.Néha már menekültem, néha csak egyszerűen szabad akartam lenni. Mostanság nagyobb távolságokra autózom el, időnként a célt sem ismerve. Mióta megint szabad vagyok úgy érzem, hogy a lakás fojtogatóan szűk nekem, képtelen vagyok hosszabb ideig otthon ülni. Mennem kell….mindig úton lenni. Érezni, hogy tényleg szabad vagyok, tényleg friss levegőt szívhatok, rácsok nélkül, figyelő tekintetek nélkül. Azt hiszem igaz az a mondás, hogy a börtön falai között a csend is hangos….az állandó, monoton morajlás szinte bemászik az ember agyába, akár egy statikus, meg nem szűnő, idegtépő imádság. Ezzel alszik és ezzel ébred. És amikor ez már nincs, amikor kiszabadul hirtelen fájdalmas lesz a világ csendje. Félelmetes. Egy virágos mellett haladok el. Az eresz alatti fa gerendákon csüngő lobéliákat himbál a szél, vidám, lila színükkel hívogatóan mosolyognak felém. Hirtelen kormányozom az autót arra, és veszek egy apró faládányit belőlük. Jó lesz a műhely melletti falra. Amikor az első cserép virágokkal beállítottam, Crane csak mosolygott: nem fogják túlélni. Aztán jöttek az újabb cserepek, és a kettes műhely környéke, ahol én dolgoztam többnyire kicsit kilógott a sorból. Olyan volt mintha a természet odacsókolt volna egy leheletnyit. Számtalan cserép virág a bejárat mellett, faládákban sorakozó örökzöldek, évelők egész tarka tengere. Crane még mindig mosolygott, és közölte, hogy következő évben az iroda környékét is kicsit felvirágoztathatnám. Örömmel fogom tenni. Megérkezve a faládát kipakolom, és meglocsolom a növényeket, majd később ráérek felrakni őket a falra, most inkább átöltözöm egy sötétkék overallba, amelynek mellényzsebén egy kis panda maci vigyorogok nyelvet öltve a világra. Alatta egyszerű fehér pólót viselek, a hajam pedig összefogva betűröm egy sötétkék “Crane” feliratú baseball sapka alá. Visszasétálok a műhelybe, és még mindig azon gondolkodom, hol lenne a legjobb helye a virágoknak, amikor meghallok egy idegen hangot. Megfordulok, és kíváncsian tekintek végig az érkezőn. Mosolyogva bólogatok, kezemmel intve, hogy jöjjön bátran beljebb, nem harapok. Meglepődve, szórakozottan vonom fel az egyik szemöldököm. - Ezt Crane mondta?Mármint, nem azt, hogy én fogok vele foglalkozni, hanem….mindegy.- legyintettem, és mielőtt kezet nyújtottam, szinte rutinból és megszokásból töröltem bele a tenyerem a combomba. Noha még nem dolgoztam, valahogy megszoktam, hogy a nap közepére legtöbbször koszos a kezem, még akkor is ha kesztyű van rajtam. A fiúkkal ellentétben sajnos nekem jobban oda kell figyelnem arra, hogy ne legyek könyökig olajos. Nem mindig sikerül. - Leilani Madsen, az állítólagos német autók királynője, vagy mi a szösz.- nevettem el magam, mert tény, hogy ezt a kifejezést most hallottam magammal kapcsolatban először. Elnéztem a válla mellett a főbejárat irányába, ahol nem messze a hármas garázstól állt egy sötét színű Passat. Valószínű arról lesz szó, tekintve, hogy az itteni autók többségét ismerem, és ez tegnap még biztosan nem volt itt. - Na gyere, nézzük meg a beteget, legalább meg tudjuk beszélni mire is lesz szükség, ha kettesben maradok a te drágaságoddal.- lépek el mellette, hogy az említett járgány felé sétáljak, miközben a vállam felett visszapillantok. - Jössz? Egyébként, hogy válaszoljak a kérdésre...- állok meg addig amíg utol nem ér, majd együtt indulunk tovább. - Nem olyan régóta dolgozom itt, hogy kiérdemeljem a Crane által rám ragasztott címet, de egyetlen női alkalmazottként valószínű tényleg könnyen megjegyezhető vagyok. Gondolom legalábbis, hogy elég nehéz lenne összekeverni a kissé mackósabb, de hatalmas szívű Jones-al. Mondjuk amerikai kocsikat illetően meg ő a legjobb. Minden benzinzabáló monstrumok királya.- értünk közben oda a kocsijához, ami elég tropa állapotban volt. Mellé léptem, és finoman végigsimítottam a vezető ülés melletti ajtón. Körbesétáltam, és időnként kissé lehajoltam, megnézve magamnak a járgányt, majd újabb köröket tettem meg. - Kit bosszantottál fel úgy, hogy gyakorlatilag frutti cukrot csinált a kocsi bal első ajtajából? Ez elég kemény karosszéria meló lesz. Nem beszélve arról, hogy mit fogok benne találni ha megpiszkálom a vezérlést.- elnézve ezt a szépséget, ugrik a következő két napra tervezett szabadságom, mert ha én kezdem ezt az autót megcsinálni, nem adom ki a kezemből másnak. - Három nap. Az én részem. A karosszériát viszont Bobby fogja csinálni. Az a nagyon magas, cérnavékony srác, idétlen kék, rongyos New York Yankees baseball sapkában a hármas kezelőben….akarom mondani műhelyben. De szerintem a három napba így is bele fogunk férni. Ez a leggyorsabb. Hacsak nem költözöm be a műhelybe, és nagyjából két órákat alszom, minimális étkezéssel. Akkor másfél nap.- nyilván ez utóbbit inkább csak tréfának szántam, amit elárulhatott számára a mosolyom.Ugyanakkor talán egy kicsit mégis komolyan is….mert nem kellett volna hazamennem, nem kellett volna arra gondolnom, hogy mihez fogok kezdeni az elkövetkezendő napokban. Kifejezetten hálás voltam most ezért a melóért, hogy elterelhetem vele a figyelmemet. - Hé Dom! Kösz a pizzát a múlt héten! Isteni volt rajta a pepperoni!- kurjantotta az alig pár méterrel lévő műhelyből az éppen befelé igyekvő Jones, felénk intve és szélesen vigyorogva. Én meg értetlenül néztem Dominicre, láthatóan nem értve miről van szó. - Pizza? Neked pizzériád van? És engem miért hagynak ki minden jóból a srácok? Múlt héten volt pizza?- az igazság az, hogy lehet volt, nem tudom. Időnként bele tudok merülni a munkába, és olyankor kikapcsol az agyam a külvilág számára és az emlékek számára is.
Sose ítélj meg egy könyvet a borítójáról – ahogy mondani szokták. A múltam egy tökéletes alapja volt ennek az elvnek. Akikből a legjobbat néztem volna ki, azokról derült ki később, hogy a legnagyobb férgek, és akiket más azonnal elkerülne, én azokban találtam meg a legjobb barátaimat, a legmegbízhatóbb társaimat. Itt nem arról van szó, hogy mindenkihez kedvességgel, bájologva kell fordulnia az embernek, hanem hogy mindenkit fenntartásokkal kezeljen. Legyen rá példa az egyik minap történt eset: a szomszéd kihívta a rendőröket, mert ordibálást-ütlegelést hallott a másik házból. Mikor kiértek a rendőrök, a nő hisztérikusan adta elő, hogy a férje mekkora egy állat, és hogy mindig bántja őt. Most viszont neki is visszalendült a karja – meg kishíján egy kés is. A sebeivel alapvetően a trauma centrumba kellett volna vinni, helyette a mi részlegünkre hozták valami megmagyarázhatatlan okból. Én vizsgáltam meg a férfit, és beszélgettem vele mindenféléről. Mint kiderült, rengeteg közös hobbink van. Mellette ügyvédként keresi a napi betevőt, és egy teljesen stabil, határozott, épeszű embert ismertem meg benne abban a találkozásban. Gondoltam magamban, hogy valami itt nem stimmel. Ennyire elvetemült lenne a felesége, hogy valami dühroham hatására elkezdte verni a férjét mindennel, amivel csak találta? Ott ült előttem egy késő 40-es, jóvágású férfi, akiről semmi rosszat nem tudtam volna megállapítani a sérülésein kívül. Egészen addig, míg ez az ügy bonyolódni nem kezdett, és az egyik rendőr ismerősöm mesélte el a történet folytatását. Mint kiderült, alkoholista volt a csávó, ráadásul elég durván tolta magába a töményet. Mondani sem kell, hogy közben a nejével sem volt kezesbárány. Épp készültek volna elmenni valahova a feleséggel, mikor előbuktak az elvonási tünetek a férfiból, a nőnek esett, aki természetesen próbálta megvédeni magát. Két fal között meg tudta mutatni az igaz arcát, de ahogy a köznyilvánosság elé került, és bájologni kellett, mintha egy teljesen másik ember került volna felszínre. Ilyen ez a munka. Sosem lehet tudni, hogy a hosszúhajú, 120 kiló színizom rocker, és az ápolt, borotvált, nyegle 65 kilós gyógyszerész közül melyik egy jól titkolt sorozatgyilkos. Általában a simulékonyabb 65 kilós szokott nyerni ezekben az esetekben. Ebben a nőben is, akihez most küldött a Főnök, van valami megfoghatatlan. Azaz van rajta elég sok fognivaló, azt még a nála két mérettel nagyobb ruhától is látom, de pont erről beszélek. Fiatal, karakteres arc, hosszú mélybarna haj, csinos, kecses idomok – ha viszont az összképet nézzük, mégpedig ahol dolgozik, könnyen lehet, hogy ő is egy keménykötésű gyilkos, akinek számos áldozat írható a nevére, miből csak egy részét tudták rábizonyítani. Ugyanakkor lehet díler is, aki rosszkor volt rossz helyen, és a rossz embernek kínált fel egy löketet – kezdő hiba. Az se kizárt, hogy sikkasztás miatt ült a hűvösön. Mindezek ellenére az is lehet, hogy egy teljesen átlagos nőről van szó, aki apja, bátyja, volt vagy jelenlegi párja révén, esetleg kitanulta a szakmai tudását, és most jött ide hasznosítani azokat. Ahogy mondtam, sosem lehet tudni, épp kibe botlik bele az ember. – Leilani? Azt a mindenségit, milyen gyönyörű neved van! Nem mindennap hallani – elmosolyodva rázom meg a kezét. – Úgy néz ki, a szép archoz, szép név dukál – halkan felnevetek, mielőtt ténylegesen rátérnénk az érkezésem okára. Hümmögök egyet, mikor elindul a járgány felé, amelyet csak nemrég pakoltak le a platóról, most pedig ott áll teljesen elhagyatottan, egyedül, félelemben, hogy vajon mi fog vele történni, rendbe jön-e valaha. Hah! Nem, nem vagyok ennyire elbuzulva a kocsim iránt. Szeretem, ez tény, de nem fogom úgy kezelni, mintha a saját gyerekem lenne. Az autó számomra egy használati eszköz, akinek megadok minden törődést, amire szüksége van, de nem fogom úgy kezelni, mintha lelke lenne. Csendben, figyelmesen hallgatom, és nem tudja elkerülni a figyelmemet az a mondat, hogy egyedüli nőként dolgozik itt. Ezt a részét mondjuk tudtam, viszont egy másik gondolat ütötte fel bennem a fejét, amit nem vagyok rest szóvá tenni, míg ő a kocsimat járja körbe. – Mostanság költöztél ide New Yorkba? Vagy hogy sikerült rálelned Crane-re? Mert, ahogy te is mondtad, nem sok nő dolgozik itt, ez egy elég férfiak uralta hely – érdeklődök, ha már sikerült kivennem a beszélőkéjéből, hogy nem egy begyöpösödött némberről van szó, akivel két szót sem lehet váltani anélkül, hogy ne harapná le a fejed. – Nem mintha féltenélek. Pont úgy nézel ki, mint aki képes lenne rabigába hajtani ezt az egész placcot, ha úgy hozná a kedved. Értem ezt pozitívan. Egyedüli nőként nálad a hatalom – nevetek fel, kihangsúlyozva az utolsó szót, de aztán hamar folytatom. – Viccelek-viccelek! Úgy értettem, hogy erős a kisugárzásod. Nem tudnám megfogni, hogy miért, de így érzem – vagy csak a külső, karakteres külseje teszi ezt velem? Ki tudja! - Na látod, kedves Leilani! Ez az a kérdés, amit én is szeretnék megtudni. Ha sikerül egy rendszámlenyomatot, vagy maradványt kisimítanotok a felgöngyölt részekből, kérlek, szólj! – felelem eltűnődve. Nem látok rá sok esélyt, hogy fény derül az elkövetőre, az is igaz. Megadja nekem, hogy mennyi idő alatt tudja rendbe vágni az autót, mire én bólintok párat. A határozottságából egyre inkább kezd egyértelművé válni, hogy nem a levegőbe beszélt Crane, mikor azt a jelzőt aggatta a nőre. - Jaj, Isten ments, hogy megródd magad a földi élvezetektől, csak mert egy barom belém jött! – szabadkozok nevetve, felemelve a kezeimet, mikor már kétórás alvásról és minimális étkezésről beszélünk. Végül kisimult vonásokkal engedem le a karjaimat magam mellé. – Nem halok bele, hogyha tovább tart. Nem kell minden műhelyben töltött percedet erre a járgányra fordítanod, túl fogom élni nélküle akkor is, ha a te részed egy hét, Bobby-é pedig kettő. Crane úgyis ad egy cserejárművet addig. Merem remélni, hogy a Passattal szemben azt senki nem fogja szétzúzni alattam, mert akkor szerintem rám robbantja a műhelyet a Főnök – ismét felnevetek, bár fogalmam sincs, hogy ebből mennyit ért meg Leilani. Tűzszerész volt a katonaságban, ezt a legtöbb dolgozó tudja, de még így is sikerült meglepnem vele néhány embert, mert az ő fülükbe csak két-három év után jutott el ez az információ. A beszélgetés folyamából egy ismerős, érces hang lök ki. Odapillantok az irányába, és mosolyogva veszem tudomásul, hogy kiről van szó. Ez az ember fogalmam sincs, hány éves lehet. Ez mikor anno, 15 évvel ezelőtt idejöttem, már akkor is így nézett ki, és azóta semmit nem változott. Bár nem is nagyon tud rajta mi változni. Őszhajszálai aligha lehetnek, lévén fejtetőn kopasz, arca pedig borotvált. Az egyedüli, ami a korára felhívhatja a figyelmet, azok az arcán pihenő kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) ráncok. Vagy sminkeli magát, vagy csak kurva jó genetikája van. Akárhogy is legyen, egy ízig-vérig jó emberről van szó. Részletkérdés, hogy anno emberölésért sittelték le pár hónapra, de végül a tárgyaláson kiderült, hogy jogos önvédelemről volt szó, nem előre megtervezett merényletről. - Örülök, hogy ízlett, Jones! Hogy van az asszony, megmarad még a lába? – ja igen, a felesége körülbelül másfél hete egy elég komoly motorbalesetet szenvedett, azóta viszont nem sokat beszéltem velük, így fogalmam sincs, mi lett vele. Hozzánk hozták be, de én akkor épp egy másik városban voltam egy többnapos konferencián, és mire visszaértem, már a teljesen kiment a fejemből. Végül a gondolataimból Leilani hangja ránt vissza. Felé fordulok, és kérdőn nézek rá. – Pizzéria? Mi? Ja, nem! Nem-nem, szó sincs erről! – felkacagok. – Régen én is itt dolgoztam, mikor a városba költöztem, és valami munkára volt szükségem. Sokat köszönhetek a Főnöknek, az itt dolgozóknak, ezt pedig eleinte szerettem volna kis apróságokkal visszafizetni. Mondanom sem kell, ebből hamar rendszer lett, az ő legnagyobb örömükre. Általában én magam is be szoktam ugrani, kicsit kisegíteni. A Főnökkel sokszor beszélünk, és mikor kérem tőle az adott listát, ő összeírja az itt dolgozók kedvenceit, ami többnyire pizza, néha édesség, én megrendelem, aztán vagy személyesen hozom el, vagy ide küldetem előre kifizetve. Ha itt mulasztás történt, akkor azt a Főnökön verd le, ne rajtam – teszem fel a kezeimet, halkan nevetve. – De! Ha már így alakult, mondd csak, Leilani, milyen pizzát szeretnél legközelebb? A feltét nagyon sokat elmond, hogy milyen is az adott ember. Aki a Hawaii pizzát szereti, az például csípős, magabiztos, aki pepperónisat, az törődő, mókás jellem, aki pedig mondjuk csak zöldséget kér rá, az érzékeny, titkolózó – őszinte komolysággal adom elő a mondandómat, de nem bírom túl sokáig, elnevetem magam. – Csak viccelek, csak viccelek! Valami bulvároldalon olvastam – sikerül végül lecsillapítanom magam, és ekkor már csak mosolyogva nézek rá a nőre. – Szóval! Mit kérsz? Felajánlanám, hogy elviszlek erre a helyre és biztosra megyek, hogy be legyen pótolva a mulasztás, viszont nem akarom, hogy valami vén kujonnak higgy, aki máris rárepül az új, csinos munkaerőre – akármennyire is az vagyok.
Vannak emberek akik nem érdemelnek második esélyt, mert szinte borítékolható, hogy egy szemernyi megbánás sincs bennük, és az első lehetőséget újra ki fogják használni. Vannak emberek, akikről nem lehet megmondani, hogy képesek élni azzal, hogy lehetőséget kaptak az élettől arra, hogy ami egykor vakvágányra futott, újra a megfelelő útra tereljék. És vannak emberek, mint amilyen én is vagyok, akiket ártatlanul hurcolt meg a világ, mégis újra, gyakorlatilag a nulláról kell indulniuk. Bizonyítani talán már nincs kinek. Akik eddig hittek bennem, akik eddig hitték, hogy ártatlan vagyok, azok most is hisznek. A barátaim, az a kevés akik maradtak, azok továbbra is kitartóan állnak mögöttem. Anya már nem érhette meg a szabadulásomat. Emlékszem az utolsó beszélőre, amikor még el tudott jönni. Kitartóan fogta a kezemet, és azt hajtogatta, hogy nem lesz semmi baj. Erős vagyok mint a szilfa, és olyan konok, makacs gyökereim vannak, mint a kúszókának.Nem vettem észre a szemeiben a tompa és fájdalmakat rejteni akaró csillogást, mert csak azt éreztem, hogy ott van velem. A keze melegségét, a hársfákról magával hurcolt édes illatot a hajában.Nem vettem észre a betegségét, amit elsősorban fáradékonyságnak hazudott. Töretlenül engem biztatott, és csalárd módon terveket is szövögetett, hogy mi lesz majd ha újra hazaköltözöm. Mert ugye hazaköltözöm? Hova máshova? És én hazaköltöztem, mert hova máshova….de csak az üres otthon fogadott, meg az emlékei egy olyan életnek, amiben telve voltam reményekkel. Mára nem maradt semmim, csak ez a ház, egy autó, néhány barát, anya márvány sírköve, amely hűvös szürkén ölelkezik össze apám fekete gránit keresztjével a Silver Lake Cemetery hosszú egyforma vaskerítései mögött. Megtanultam apró dolgoknak örülni, igaz nem tettem le arról, hogy egyszer majd újra teljes életet élhetek. Már nem bizonygatom az ártatlanságom, mert nincs miért. Nem felejtem el a börtönben töltött éveket, ugyanakkor nem szívesen beszélek róluk. Megváltoztattak. Megkeményítettek. Bizalmatlanná tettek. De nem tudták belőlem kiölni azt a lányt, aki most is, ezen az alapvetően férfiak által uralt terepen próbálja a természetet becsempészni az egyen szürke falak közé. Nem feltétlenül érzem magam jónak, vagy olyannak aki mindenhez ért...inkább olyannak aki lehet nem ért mindenhez, de igyekszik abból a tudásból kihozni a legtöbbet ami van neki. - Köszönöm. Az édesanyám ajándéka. Nem tudom, hogy van e jelentése, valahogy sosem kérdeztem róla. Olyan nevet akart, amivel nem találkozik az ember mindenhol. Talán lehet pont azért, hogy könnyedebben zsebelhessek be bókokat ezzel a névvel, mintha mondjuk Tiffany lettem volna.- nevetem el magam, és kissé sajátosan reagálom le az alapvetően finomnak és igazán udvariasnak szánt bókot. A nevemre helyeztem a hangsúlyt, a külsőmre tett megjegyzést pedig figyelmen kívül hagytam. Nem azért mert ne esett volna jól, hanem mert egyszerűen nem érzem magamra nézve jogosnak. A börtön megviselte az arcomat is. Mint ahogy annyi minden mást. Mai napig összerezzenek, ha valaki hozzám ér. Alapvetően szívesen beszélgetek azokkal akik a járgányaikat hozzák be megjavítani és nálam kötnek ki. Vagy azért mert német autójuk van, vagy egyszerűen azért, mert más éppen nem ér rá, vagy azért, mert a srácok a finomabb mechanikával nem nagyon boldogulnak. “Van amihez a te finom kacsóid kellenek. Még egy autó is szivesebben zümmög a te kezed alatt, Lei.” Cukkoltak időnként, és én ilyenkor csak fejcsóválva nevettem. Megszoktam a srácok pikírt humorát, vagy a finom szexista megjegyzéseiket. Nem zavart, mert tudtam, hogy valójában semmiféle hátsó szándék nem vezeti őket velem kapcsolatban. A finomkodás sosem volt rám jellemző, igaz a közönségesség sem. Én valahogy mindig megtaláltam ebben is az aranyközéputat. Ebben pedig az elmúlt évek sem változtattak meg. Dom kérdésére egy pillanatra megtorpanok. Ritkán szoktak ennyire személyes kérdést feltenni nekem. Tudom, hogy nem erre irányult, én mégis, a bizalmatlanságom miatt annak érzem. Óvatos vagyok. Néha talán túlságosan is.Hallgatom a későbbi magyarázkodást, amire felszalad enyhén a jobb szemöldököm, aztán a következőre már a bal is. Csodálkozom, majd nevetem el magam az enyhülésem jeleként. - Elég érdekes útvonalon jutottunk el az eredeti kérdés lényegéig. Ha nem fűzöd hozzá a magyarázkodást, úgy is értettem volna a lényeget. Bár nem feltétlenül kaptál volna kimerítő elemzést tőlem. Született patrióta vagyok. Crane-t pedig egy nagyon jó barátom ajánlotta. Erős kisugárzás? Egek!- forgatom meg a szemeim mosolyogva, majd igazítok egyet a sapkán a siltjénél megfogva, finoman pöckölve fel a végén. - Nem kell ám udvarolni. Vakon is vállalni fogom a kocsidat.- hogy félreértettem volna amit mondott? Meglehet. Viszont amikor ténylegesen odaérünk a kocsihoz a szívem összeszorul. Bevallom, engem mindig meg tud hatni minden összetört kocsi. Vannak itt srácok akik hasonlóan érzékenyen reagálnak ilyenre. Vannak akik szerint ki kell hajtani mindegyikből a maximumot, aztán begurítani a roncstelepre, és venni a következőt. Én nem így érzek….egy autó nekem családtag. Emlékszem amikor a Prosche-t megvettem, egy álló napig csak ültem benne, és simogattam a kormányt, a műszerfalat, gyönyörködtem a felső fényekben, a garázs csendjében, szinte még azt is hallottam ahogy a járgány szuszogva lélegzik alattam. Egy kocsinak lelke van. És egy ütközés során nem feltétlenül csak a karosszéria sérül, hanem ott benn a motorban, a legérzékenyebb műszerek mögött az autó lelke. Jackson szerint hülyeség amit gondolok, és szerinte a karosszéria az karosszéria. De én pont ezért szeretek Bobby-val dolgozni. Szerinte ez is egyfajta művészet és orvoslás egyszerre. Amit mi csinálunk. - Félreértettél.- fordulok vissza felé, miközben egy rongyot veszek ki a farzsebemből, de nem a kezemet törlöm meg benne először, hanem a kocsi oldalán simítok vele végig. Reflex, megszokás, nevezzük bárminek. Majd a kezem kezdem dörzsölgetni vele. - Nekem ez nem teher. Ha belekezdek, úgysem tudom abbahagyni, vagy itthagyni. Tudom, hülye dolog, de ameddig egy motoron dolgozom, valahogy úgy érzem, hogy nem hagyhatom magára, ameddig újra életet nem lehelek bele. Ez ilyen….zizi- emeltem meg a jobb kezem és mutatóujjammal apró köröket rajzoltam a halántékom köré, miközben idétlen arcokat vágtam hozzá, majd megint elnevettem magam. - Látod. A szép névhez meg archoz egy kis kettyó is tartozik.- vonom meg a vállaim megint idétlenül grimaszolva, aztán fejrázva mosolygom és legyintek. Nem is kell velem foglalkozni. A beszélgetés folytonosságát Jones megjelenése és hangja akasztja meg, én pedig kíváncsian pillantok Dominic-re mert úgy tűnik kimaradtam valamiből. Egy csodálkozással vegyes “O” hang szakad fel belőlem, és az ajkaim is elkerekednek mellé, amikor kiderül, hogy egykor Dom is itt dolgozott, és ebből a szempontból azt hiszem már értem, hogy a Főnök miért fogadta be szinte azonnal, mindenféle kérdés nélkül az autót, ahogy az is világossá válik előttem, hogy miért adna csereautót neki. Bár korábban ezen csodálkoztam, amikor mondta, de azt hittem Crane máshonnan ismeri. Neki mondjuk vannak elég érdekes ismerősei. De azt hiszem én lennék a legutolsó, aki bármiféle ítélkezésbe belemenne. A többség, aki itt dolgozik máshol nem feltétlenül kapna új esélyt, ahogy én sem kaptam. Hiába tudtam magam mögött számtalan tapasztalattal töltött évet, valahogy rondán és billogként virított az önéletrajzomban az a börtönben eltöltött pár év. Talán egyszer lesz annyi pénzem, hogy újra belevágjak. Legyen egy kis kertészetem, valahol lent az öbölnél, ahol mindig tiszta az ég, és harsányzöld a fű….vagy nyakamba veszem mindenem amim van és elmegyek Floridába. Veszek egy narancsligetet távol a világtól. Ó igen, az ember ne szűnjön meg ábrándozni, álmodozni, még ha néha ostobaságnak is tűnik elsőre. - Valószínű akkor történhetett, amikor kivettem egy hetet….- kicsit mintha elakadnék, mintha nem tudnám hogyan folytassam, mennyit mondjak el neki. - ...a szüleim sírját akartam kicsit rendbe tenni. Imádták a virágokat. Ahogy mint láttad, én is.- biccentettem a hátam mögé a kettes műhely felé, ami egyértelműen világossá tette bárkinek, aki erre tévedt, hogy nem csupán egy autószerelő dolgozik ott, hanem egy hobbikertész. Esetemben ez egykor a hivatásom is volt. - Hogy mi?- csodálkozom bele nevetve a mondandójába, amikor a feltétek és az alapvető jellemvonások ecsetelésébe kezd, és legyintve még jobban nevetem el magam, amikor közli, hogy csak viccnek szánta. - Nem gondollak vén kujonnak. Sem vénnek, sem kujonnak. Ettől függetlenül jól látod, vissza kell utasítanom a meghívást, bárhova is akartál volna vinni. Egyrészt tíz perce ismerlek körülbelül. Másrészt ha azt akarom, hogy kész legyen a kocsid, akkor még ma hozzá kell kezdenem. De tudod mit? Ha segítesz nekem felrakni a falra azt a pár cserép lobéliát, oda az ajtó fölé, akkor megengedem, hogy pótold azt a pizzát. És még kávét is kapsz.- tettem hozzá őszinte lelkesedéssel. Valóban nem mentem volna el vele sehova, viszont érdekes egy fickónak találtam, akivel esetleg válthatnék néhány szót, mielőtt nekiállok az autójának. Tetszett a nevetése….ezzel azt hiszem elég hamar sikerült valamiféle apró, minimális érdeklődést kiváltania belőlem. Szerettem azokat a férfiakat, akinek volt humoruk. Szerettem ha engem is megnevettettek. - Feltéve ha nincs éppen sürgős dolgod és nem sietsz sehova…..esetleg beszélgethetünk. Hogy ne csak te faggass engem. Szívesen mesélek, ha te is.- dugtam vissza a hátsó zsebbe az eddig szorongatott sötétkék rongyot, majd visszafelé mutattam a műhely felé. - Persze ne számíts nagyon extra kávéra. Csak amit egy régi, kehes masina le tud főzni Juan-Antonio, a lakatos unokaöccsének a boltjából.Minőségi kávé egy rettenet vacak gépen. De nem akarok tőle megválni, pedig Crane már nem egyszer felajánlotta, hogy dobjam ki, vesz másikat. Amíg azonban működik, addig nem válok meg tőle.- az életben már csak így megy. Csak mert elhasználódott, még nem kell kiselejtezni.- ha esetleg jött utánam, akkor együtt indultunk vissza a műhelyhez. Útközben még beszóltam Bobby-nak, hogy vontassa be a kettesbe a Passatot, én pedig tovább haladtam, remélhetőleg a nyomomban Dominic-el. - Amúgy a bacon-kukorica-pármai sonka- rengeteg sajt kombinációs pizzát szeretem. Erről nem írt valamit a te bulvárlapod?- néztem vissza rá a vállam felett mosolyogva.
Vajon mit gondolnának ma rólam a szüleim? Mit gondolnának, ha meglátnák, mi lett a fiúkból? Nem sírom vissza őket, távol álljon tőlem, egyszerűen csak érdekel. Örülnének nekem? Irigyek lennének az elért sikereimre? Rajtam keresztül akarnának vajon felkapaszkodni? Nem tudom elképzelni. Egy negyed évszázad alatt rengeteg tud változni az ember, legyen szó itt akármilyen kis, vagy nagy dologról. Talán a szüleim is képesek lettek volna a változásra, ha látták volna a fényt a nyomorral teli alagút végén. Talán elfogadtak végre a gyermeküknek, és nem úgy kezeltek volna, mint egy koszos utcagyereket, akihez semmi közük sincs. Talán. Én sem voltam ám mindig ilyen. Ambiciókkal tele vágtam bele a fű árulásába tizenévesen, azzal a kitűzött céllal, hogy ki fogok jutni abból a lepratelepből, és úgy meghúzom magamat pénzügyileg, hogy az életem maradékát teljes gondtalanságban tudjam tölteni. Vágyálmom volt, hogy mire elérem legkésőbb a harmincéves koromat, addigra már ne kelljen dolgoznom, csupán hátradőlni a fotelomban, és ülni a babérjaimon. Gyermeki álmok voltak ezek. Egész azt megelőző életemet a szenvedés, és az életben maradás töltötte ki, így talán érthető, hogy miért vágytam egy ezzel teljesen ellentétes jövőre. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez közel sem ilyen egyszerű. A díler „szakma” nem csak annyiból áll, hogy osztod az árut, ők meg visszaadják neked a beszerzési ár sokszorosát. Ez a szakma azzal járt, hogy ugyanabban az állandó fenyegetettségérzetben kell élnem, ugyanúgy minden utcasarkon a hátam mögé kell néznem, mint egész fiatalkoromban. Úgy gondoltam, talán mégsem való nekem a törvényszegő élet. Talán arra lenne szükségem, hogy ugyanolyan átlagos, ugyanolyan normális, ugyanolyan unalmas életet éljek, mint bárki más. A döntés hamar megszületett: el kell hagynom a szülőotthonomat. Én pedig egyszer sem gondoltam rá, hogy visszafordulok… A múltam azonban, még ha hosszú idő után is, de utolért. - Akkor úgy néz ki, sikerült elérnie vele a célját - részemről legalábbis mindenképpen. Egyébként is szeretek mindent, ami egzotikus, lehet az egy gyümölcstől kezdve egy névig majdhogynem bármi. Az ő nevét hallottam már pár évvel ezelőtt, bár tény, nem itt Amerikában. - De egyébként igen, van jelentése a Leilani-nak. És ami azt illeti, én tudom is, micsoda. Ez pedig csak még szebbé teszi. Szeretnéd tudni? - kérdezem mosolyogva. Milyen kellemes véletlen. - Hát ha udvarlásnak számít, hogy kimondom, amit gondolok, akkor de, igen is kell udvarolni! - felelem neki egyszerre határozottan, egyszerre kedvesen. - A szép szavak, főleg ha azok igazak, csak jobban esnek, mint a rosszak, nem? - én legalábbis eszerint próbálom élni manapság az életemet. Sokat változtam a jó irányba az elmúlt 17 itt töltött évem alatt, aminek jelentős részét egyértelműen Crane-nek köszönhetem. Nem volt könnyű élete, és az itteniek egy része sem nevezhető könnyű esetnek, ő viszont mindig próbál pozitív maradni, és ha csípősen is, de inkább dicsérni, mintsem leszidni. Persze, ha hülyeséget csinálsz, akkor nem fogja megsimogatni a buksidat, de azért az élettől sem veszi el a kedvedet. Lényeg a lényeg, ő volt az, aki miatt én is kicsit pozitívabb emberré akartam válni, amiből úgy érzem, sikeresen záróvizsgáztam. Kíváncsi tekintettel figyelem, ahogy körbesétálva az autót vizsgálja meg szinte minden pontját. Importautó, egyenesen a német gyártósorról vásároltam, és egyszer sem bántam meg, hogy kifizettem minden plusz költséget, ami az idehozatásával járt. Érezni lehet az ülésen, a karosszérián, a vezérlésen, meg igazából mindenen, hogy milyen szenvedéllyel, milyen odaadással készítették el. Most pedig itt piheg megtépázottan a műhelyben, várva a sorsáról szóló ítéletmondást. Lehet, hogy én nem úgy kezelem a járgányt, mint egy élő embert, de ettől függetlenül sokat foglalkozok vele, és rengeteg pénzt beleölök, hogy minél tovább velem maradhasson. 11 éves autó, és ennek a törődésnek köszönhető, hogy még mindig olyan beleülni, mintha frissen gördült volna ki a gyártósorról. Sajnos ugyanez a jelenlegi állapotában nem mondható el róla. Bízom benne, hogy meg tudják csinálni. De elnézve, ahogy Leilani viselkedik egy számára vadidegen ember autójával, a kételyeim egyre csak csökkennek. Nem tudom megállni, hogy ne húzódjon a szám széle egy lágy mosolyra az utolsó tettét látván. Már lassan úgy érzem, ő jobban törődik öt perc után a kocsimmal, mint én egy évtized alatt. - Jaj, ne viccelj már, nincs ebben semmi fura! Hát inkább adom egy hozzád hasonló, szenvedélyes ember kezébe a járgányomat, mint egy olyanéba, aki csak megfáradtan egy újabb munkaként tekint rá, amivel minél hamarabb végeznie kell, hogy aztán többet lazsálhasson - felelem őszintén, a mosolyom ellenére is komolyan gondolva minden szavamat. Mire viszont ebbe a témába is belelovallhatnánk magunkat, egy ismerős arc szólal meg a távolból. Odafordítom felé a fejemet, a testemet, beszélünk egymással pár szót, aztán amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozik is. Majd később lehet leülök vele is egy kisebb diskurzusra, de most nem rajta van a sor, hanem az új munkaerőn. - Ó… részvétem a szüleidért. Mostanában hunytak el? - kérdezem kedvesen, érdeklődően. Ha nem akar róla beszélni, akkor nem fogom ennél tovább firtatni a témát. Tekintetemet mindezektől függetlenül is a biccentése irányába fordítom előbb-utóbb. Elmosolyodom. - Úgy néz ki, a név kötelez - bár ezen már nem kellene meglepődnöm. Ebben a pár percben egy rettentően kedves, jámbor nőnek ismertem meg Leilanit, és hirtelen ezért sem tudok dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy mit keres itt egy hozzá hasonló lélek. De mielőtt túlságosan is belemerülnék a találgatásokba, rá kell jönnöm, hogy ez nem tartozik rám. Főleg azért, mert még túl fiatal a mi ismertségünk, hogy messzemenő következtetéseket vonhassak le róla. Felvetek neki egy ajánlatot, amit ő ugyan visszautasít, cserébe azonban egy másikat kapok tőle. - Nem vagyok se vén, se kujon? Akkor még nem ismersz eléggé - nevetek fel ismét, majd bólintok. - Rendben, áll az alku. Mutasd az utat - nem mintha nem tudnám, merre kell menni. - Egyébként nem, nem sietek sehová. Épp egy-két ügyet intéztem a városban, de ebből egyiket sem mondanám sürgősnek. Na meg inkább választanám az unalmas ügyintézést, mint az szépséges új munkaerővel való beszélgetést? - egyértelműen költői a kérdés, kétség sem fér hozzá, hogy melyikre fog esni a választásom. - Azt azonban értékelném, ha megmutatnád, mi az lobéria. Vagy lobélia? L-el, vagy r-rel? - ha másból nem, ebből most már biztosan rájöhetett, hogy nem vagyok egy túl nagy kertészfigura. - Hmm… fogós kérdés. A baconnel le se tagadhatnád, amit korábban mondtál, miszerint igazi patrióta vagy - és még szalutálok is egyet ennél a szavamnál, de aztán, mintha mi sem történt volna folytatom. - A kukorica… a kukorica nem egy túl gyakori feltét itt Amerikában, szóval azt mondanám, hogy szereted az egzotikus dolgokat. Extra sajt? Telhetetlen vagy, mert a jóból sosem elég. A pármai sonkával megfogtál - újra csak nevetni tudok magamon, és a sok sületlenségen, ami kijött a szócsövemen. - Na de inkább mutasd, hova kéred ezeket a cserepeket pontosan? - kérdezem, miután elértünk végre a lobéliákhoz. Vagy legalábbis gondolom azért álltunk meg pár egymásra hajazó virág mellett. - Akkor, ahogy beszéltük… Amíg ezt csinálom, addig mesélek egy kicsit magamról, majd átdobom neked a labdát, és te jössz. Ha közben nem tetszik valami a munkámmal, szólj nyugodtan, és igazítok rajta. Ez mégiscsak a te szentélyed - fordulok felé mosolyogva, majd amint megkapom tőle az utasításokat, tettel és szóval is belekezdek. - 1980-ban születtem Shirebrookban, de csak az első pár évemet töltöttem ott el, mielőtt Amerikába költöztünk volna. Nem voltunk se egy szegény, se egy túl gazdag család, éppen csak elvoltunk kényelmesen minden hónap végére. Húszas éveim elején haltak meg a szüleim, ami után magamra maradtam, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Hát… fogtam az összes cókmókomat, minden pénzemet, minden örökségemet, aztán útnak indultam, azt remélve, így majd fel tudom fedezni magam. Bejártam az országot, stoppoltam, túráztam, blicceltem, minden, ami csak szem-szájnak ingere. Reméltem, hogy valahol el fog érkezni az a pont, ahol végre újra otthon érezhetem magam. 23 éves voltam, mire átszelve az egész kontinenst, hosszú hónapok, évek után elértem a keleti partot, azon belül is New Yorkot. Magaménak éreztem ezt a várost, így már csak azt kellett eldöntenem, hogyan tovább. Pultos, kidobó, kutyasétáltató, mindenféle munkát találtam, de egyik sem volt az igazi. A szerencsének volt csak köszönhető, hogy a rozoga kis 25 éves járgányommal pont Crane-ék előtt robbantam le. Személyesen jött ki köszönteni, bár ekkor még nem tudtam, hogy ő a tulaj. Míg átvizsgálta a Chevyt, addig elregéltem neki mindent az életemről. Ő kérdezte, és úgy tűnt, mint akit érdekli is a válasz, hát gondoltam miért ne? Munkát ajánlott nekem, én pedig habozás nélkül fogadtam el. Később, végre megpihenve, stabil alapokkal a hátam mögött több időm volt gondolkozni a jövőmön. Rájöttem, hogy szeretni segítenék az embereken, és Crane közreműködésével beiratkoztam az orvosira. Jó pár évig itt melóztam még utána a műhelyben, de végül a tanulmányaim vették át az elsőbbséget. Most pedig a Presbyterianban dolgozom, Queensben, mint baleseti sebész. Sokat túrázom, sokat edzek… szeretek festeni, jógázni, úszni. Hm… kérdezz inkább, ha valamire kíváncsi vagy - míg mesélek, odafigyelek Leilanira, hogy ha valami nem megfelelő neki az elrendezésben, akkor időben tudjunk javítani rajta. Ez az az élettörténet, amit az új név ruházott rám. Az angliai születésemmel még távolabb akartam lökni magamat a valóságtól, még ha ez azzal is járt, hogy a fonetika egy részét, és jó pár kifejezést át kellett vennem a britektől. Nincs olyan erős az akcentusom, mint aki az egész életét ott töltötte, de egy-két szó kiejtésében még vissza-visszaköszön az angol „múltam”. Manapság már elmondhatatlanul a részemmé vált. Szerencsére a már 17 éve itt dolgozók, és Crane is tiszteletben tartja a kérésemet, miszerint ha valaki kérdez rólam, akkor ezt a történetet adják elő, ne a valóságot. - Na ezzel meg is vagyunk. Így megfelel neked? - pillantok le a nőre, majd ellépek az útjából, hogy a döntőbíró is elmondhassa a véleményét. - Most viszont te jössz, szépnevű. Mesélj valamit magadról. Amit csak szeretnél, szárnyaljon az a fantázia - kérdezem kedvesen mosolyogva.
Az édesanyám szájából sokszor hangzott el az a mondat: “Különleges vagy.” Persze minden édesanya különlegesnek, egyedinek látja a gyermekét, bár én sokáig ringattam és dédelgettem magamban anyám ezen szavait. Talán fogalma sem volt róla, hogy milyen sokat jelentett ez nekem, mennyi erőt adott a későbbiekben is, amikor magam alatt voltam, amikor tökéletesen összecsaptak a fejem felett a hullámok, hogy visszaidéztem a szavait: különleges vagyok. Nem sebezhetetlen, nem tévedhetetlen, nem tökéletes, hanem különleges. Olyan, akiből nincs még egy, aki valaki számára bizonyosan ugyanolyan különleges lesz majd, amilyen én voltam anyám számára. Tartják, hogy az ember élete során számtalan alkalommal lesz szerelmes, csak éppen van egy érzés, ami semmihez sem fogható, ami valamiért más lesz mint a többi: amikor valaki felismeri bennünk azt amit egykor talán csak anyánk látott. Valaki meglátja a lelkünket. Csakhogy meglehet ezen valaki mellett elsétálunk, csupán futólag ismerjük, és valaki olyan mellett találjuk magunkat akiről kiderül, sosem látott bennünket igazán. Becsapott valami fals, és remélt érzés. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy miért hittem, hogy az életem Tobias mellett lesz tökéletes, és miért nem ismertem fel az első apró jeleket, az első kis hibákat, amelyek előrevetítették számomra: rosszul döntöttem egykor. A lehető legrosszabb módon. Számtalanszor megalázott, nem csupán tettekkel, hanem szavakkal is, és ez utóbbi jobban fájt mindennél. És akkor arra gondoltam, hogy miért nem látja azt amit régen, hogy különleges vagyok? A válasz pedig oly tiszta és kézenfekvő volt: mert ő sosem engem látott igazán, ő azt látta akit látni akart, akivé formálni akart engem. De ott legbelül sosem tudott megtörni. Mert az elme, a lélek, az akik vagyunk, akik igazán vagyunk az mindig szabad lesz. Oda nem juthat el. A remény sosem fogyott ki belőlem, talán csak sós és keserű könny íze volt a mindennapoknak, de hittem abban, hogy egy napon talán elér majd a jó. Hogy történik valami, ami után nem csupán szabadnak érzem majd magam, hanem különlegesnek. Mint régen. Az idő harapott belém jó sokat és sokszor, millió fájdalmat okozott, de mégis talpra álltam, itt vagyok, és még mindig tudok hinni. Megfoghatatlan honnan az erőm és a kitartásom, mégis van. Crane talán az első perctől sejti, hogy nem fogok nála hosszú ideig dolgozni, hiszen itt az ember kicsit magához tér, kicsit erőre kap, majd igyekszik az életben megtalálni a helyét, mint azelőtt. Van akinek sikerül, van aki újra ide tér vissza. Mert itt mindig lesz helye, ezt már számtalanszor hangoztatta a Főnök. Ahogy azt is, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy bár sosem vetettem meg a kétkezi munkát, ez az egész nem nekem való. Nem illek ide. Én is érzem magamról. Mégis szívvel és lélekkel fogadom az autókat, gyógyítom a tropára ment motort, vagy éppen a lefulladt járgányt. Én magam is lelkeket gyógyítok, ha azt vesszük, ahogyan az enyémmel teszi azt Crane. - Mindenképp. Mert ezek szerint az életem eddigi harminc éve alatt tökéletes tudatlanságban voltam a nevemet illetően. Bár az igazság az, hogy nem kérdeztem róla az édesanyámat.Mármint a jelentéséről. Azt tudtam, hogy minden bizonnyal nem sok ember rohangál a világban ilyen névvel. Ha most azonban azt mondod, hogy de bizony létezik valahol egy apró sziget, ahol minden második embert így hívnak, akkor menten dobok egy hátast.- nevetem el magam, és érdeklődőn figyelem a férfit. Vannak, léteznek véletlenek? Aligha. Mindig is hittem abban, hogy már az első véletlen sem lehet véletlen. - Nos igen….sokkal jobban tud esni.- vallom be, bár egy árnyalattal mélyebb tónusban csendül a hangom, és kopik a derültségéből egy egészen kicsi. Nem tudom mennyire észrevehető. Rossz szavakból kijutott bőven az utóbbi időkben, amelyek szépen lassan rombolták le az önbecsülésem, a saját magamba vetett hitem, az önbizalmam, vagy éppen azt amilyennek látom magam a tükörben. A börtön óta szinte csak a legszükségesebb esetben nézek tükörbe. Én valahogy látom mindazokat a fájdalmas hónapokat, azokat a napokat, amelyek nyomait nem csupán a lelkem, de a testem is őrzi.Mások számára fedve, de én tudom, hogy ott van, örök jeleként annak, hogy naívan akartam megoldani olyan helyzeteket, amelyeket ott és akkor nem lehetett. A börtönben mások az erőviszonyok, ott valahogy bizonyos emberekből elveszik valami, ami talán itt kinn még megvolt. Ott másképp telik az idő, ahogy mások lesznek a fontosak. Leginkább a túlélés, majdhogynem bármilyen fájdalmas áron. Úgy tűnik Dominic nem először jár itt, legalábbis a hirtelen felbukkanó, majd távozó Jones szavai erre engednek következtetni, és bár szabadkozik, meg tréfálkozik is, majdhogynem egyszerre amivel kicsit össze is zavar, talán valami magyarázat születik bennem arra, hogy miért maradhattam ki a legutóbbi ajándék finomságokból. Valahogy magától értetődő, hogy említést teszek a szüleim sírjáról. Nincs ebben semmi. Van aki nem foglalkozik az effélével, van aki úgy hiszi, hogy elég csupán emlékezni azokra akiket mindennél jobban szerettünk, és nem kellenek holmi márvány lapok, nevek és fotók, hogy eszünkbe jussanak. De az emberi elme bizony idővel kopik. Hiába volt fontos valaki, sok-sok év után egyre nehezebb lesz majd felidézni az arcát és a hangját. Bár apám kellemes, dallamos, vidám baritonját a mai napig őrzöm, ahogy édesanyám mély, sietős, hadaró mégis valami hihetetlen nyugalmat árasztó hangját is. De az arcukat akkor is látni akarom. Nem csupán a lelkemben, hanem a szemeimmel is. Ott kinn a temetőben is. Virágokkal van tele az apró kis sírhely, amely őrzi emlékét két különleges embernek, akiknek az életemet köszönhetem, és akik közül anyám utolsó pillanatig kitartott mellettem. Ő tudta, hogy ártatlan vagyok. Nem azért mert én mondtam, mert hanem ahogy ő mondta: “Egy anya szíve valahogy másképp dobog, ha a gyerekéről van szó.” Nem értettem ez mit jelent pontosan, csak azt, hogy még ha igazak is lennének a vádak, akkor is ugyanúgy szeretne. - Az édesapám már sok éve meghalt. Az édesanyám csak nemrég, úgy egy éve. Beteg volt. Kiújuló, rosszindulatú mióma.- felelem neki egyszerűen. Valahogy van valami megkapó, őszinte érdeklődő lágy kedvesség a hangjában, ami miatt szinte önkéntelenül mondom el ezt neki. Érzem, hogy nem udvariasságból kérdezi. Talán ezért is. - Szerettem volna vele több időt eltölteni, de sajnos nem sikerült….- nos igen, a fájdalmas gondolat, hogy végig úgy látogatott a börtönben, hogy közben küzdelmet folytatott a betegségével, engem támogatva az utolsó erejével, a mosolyának halovány apró kis rezdüléseit nekem tartogatva. Nem sokkal a szabadulásom után beszéltem az orvosával, aki szerint az édesanyám kitartó büszkeséggel tűrte a fájdalmat és a kezeléseket, amíg végül a szervezete feladta a küzdelmet. Pedig nagyon akart még találkozni velem odakint. Már nem lett belőle semmi. Dominic meghívását nem udvariatlanságból utasítom el, hanem mert valóban hozzá kell kezdenem az autójához. Illetve nem feltétlenül kell, hanem meg szeretném mihamarabb csinálni. Másrészt meg….nos igen. Most találkoztunk először, és még ha kellemes beszélgető partnernek is találom, nem ismerem őt. A bizalmatlanságom nem új keletű. Tobias hagyatéka. Mint annyi minden más is. Nem gyűlölöm őt érte, inkább szánom, hogy ilyen mélyre süllyedt azt akiből többet néztem ki. - Te meg a bókjaid!- nevetem el magam, amint ismét egy igazán kedves, apró, de mégis jól eső szavakkal próbál felém nyitni. - Honnan tudod, hogy ott ahol ügyeket intézel, nem találkozol egy másik, hasonlóan szép nevű lánnyal, aki feldobja a napod? Vagy egy másik hivatalban, akivel elbeszélgethetsz. És te mit választasz? Engem meg a lobéliákat. Amúgy L….lobélia. Kis lila virágja van. Olyan, mint mi magunk: egymagában semmit nem ér, csak ha olyanok veszik körül mint ő maga. A lobélia úgy szép,ha sok van egy csokorban. A kérdésed alapján nem sokat értesz a növényekhez, ugye?- indulok el végül fejrázva, és mosolyogva, a korábbi nevetésem utózöngéje a kuncogásom. A pizzára tett megjegyzése közepette azonban egy pillanatra megtorpanok, és érdeklődőn nézek rá. Megemelem a kezem és játékosan megfenyegetem. - Gyanús vagy te nekem. Mások teafűből jósolnak, te meg pizzából. Egyébként a pármai sonka édesapám hagyatéka. Olasz származású volt. A nagyszülei egykor a tömeges bevándorlás idején érkeztek. Tudod, amikor a nagy hajók számtalan, a jobb élet reményében érkező utassal megrakodva futottak be a Hudson torkolatához, az Ellis szigetre. Nos, közöttük voltak az én édesapám nagyszülei is, akik odahaza húsfeldolgozással foglalkoztak, és ide érkezve is ezt vitték tovább. Valószínű innen ered a húsimádatunk. Többek között az enyém is.- teszem hozzá, beszéd közben újra elindulva egészen a műhelyig, ahol annak bejáratánál érkeztemkor letettem a faládányi, nagyjából nyolc cserép lobéliát. - Hármat ide a bal oldalra. Mindjárt hozom a szögeket amivel rögzíteni tudod a cserepeket.És a másik ötöt a jobb oldalra mert látod, ott hosszabban nyúlik el a fal, és sokkal csupaszabb is.- bár voltak már ott petúniák, néhány csüngő pálma, ami miatt mindennek lehetett volna nevezni ezt a falat, csak csupasznak nem, mégis én még mindig annak láttam. Beléptem a műhelybe és kihoztam neki a szögeket, amíg ő az ajtó mellé állított létrát szétnyitotta. - Majd adogatom a cserepeket, hogy melyiket hova tedd fel….ééééés igen, közben hallgatlak.- egyeztem bele, hogy meséljen magáról. Nos, bevallom ennyire kimerítő és részletes bemutatkozást régen hallottam, nem is szóltam közbe. Csak akkor amikor esetleg újabb cserepet adtam fel neki, vagy jeleztem, hogy mennyire kerüljön magasra a cserép, esetleg mennyire ferde avagy sem. Az utolsó pár szónál végül jóízűen elnevetem magam. - Hűha! A kiejtésed különös volt. Mármint nem a megszokott akcentus. De félre ne értsd, nekem kifejezetten tetszik.- jegyzem meg kissé talán mentegetőzve. - Mozgalmas és sokszínű életed volt. Egyébként azon túl, hogy segíteni szerettél volna az embereken miért az orvosi pálya mellett kötöttél ki? Adrenalin, izgalom, örök rohanás? Bár a hobbijaid meg pont ezt ellensúlyozzák. Festesz? Mi mindent? Portré? Tájkép? Akt?- kérdezem, mert valóban érdekel, hogy egy sok mindent megélt férfi, aki orvosként embereken segít mégis miféle dolgokat fest? - Igen, tökéletes. Köszönöm szépen a segítséget.- nézem meg kissé távolabbról az összehatást. A hirtelen, harsány lila lobéliák tökéletesen mutatnak a hófehér fürtikék mellett, meg a halovány lila csüngő petúniák társaságában. Az összhatás csodaszép. - Lehet holnap hozok néhány sárga verbénát, csakhogy tovább növeljem a nyári színorgiát. Bár lassan, akik ide jönnek nem tudják eldönteni, hogy autószerelő műhelybe, vagy kertészetbe érkeztek. Crane-nke tetszik, én meg szívesen csinálom. Egy kis zöld sziget a sok vas és beton között.- jegyzem meg közelebb indulva hozzá, elvéve tőle a maradék szögeket a dobozzal és befelé mutatva a műhelyembe, azon belül is az apró, pihenésre kialakított kis üvegkalitkába. Nem nagy, még csak nem is éppen luxus, de ha itt dolgozott, akkor tudja, hogy nem sűrűn használjuk ezt a részt. - Szárnyaljon? Hát, én korántsem mondhatok el ennyi mindent magamról, mint te. Mármint nem volt olyan mozgalmas az életem, és a munkám sem feltétlenül olyan izgalmas, mint a tiéd. Hobbim se nagyon van, hacsak a kertészkedést nem vesszük annak.- magyarázom, miközben leveszem a fejemről a baseball sapkát, és a hajam rengetege, ami eddig alá volt gyűrve, most egyben, zuhatagként omlik alá. Kicsit beletúrok, meglazítandó a tincseket, majd a kávéfőzőhöz indulok, hogy bekészítsem a kávét. - Pár dolgot már említettem. Hogy new york-i vagyok….hogy a szüleim sajnos már nem élnek, és úgy fél éve dolgozom itt Crane műhelyében. Nekem nem a kocsim robbant le, hanem én magam. Mármint….- megrázom a fejem, és a levegőbe legyezek párszor, mintha próbálnám onnan elkapni a megfelelő szavakat kifejezést arra, hogy elmeséljem, ami ezen a helyen nyílt titok. Nincs rajta mit szépíteni. - Ha itt dolgoztál, akkor tudod, hogy Crane nem csupán olyanokat alkalmaz akik feltétlenül értenek a járgányokhoz, mármint a végzettségük szerint, hanem olyanokat is, akik az életben kicsit megcsúsztak. Járt már nála rehabról érkezett, tisztaságáért küzdő drogos, vagy olyan is, aki a férje elől menekülve itt húzta meg magát. És olyan is, aki nemrég szabadult.- az utolsó mondatnál a hajam tengere mögé bújok. Menedéket ad a szavaim elől. A kávéfőző alatt bekapcsolom az elektromos rezsót, majd lassan visszafordulok Dom felé. - Egy éve szabadultam. Ártatlanul ültem, de ez azokat nem érdekli, akiknél munka után érdeklődtem. A korábbi vállalkozásom romokban, a magánéletem is, és úgy alapvetően minden.Nem sok mindenem maradt, bár édesapám mondta mindig, hogy amíg a két dolgos kezed megvan, addig nincs okod aggodalomra.- lágyul el a hangom, egy apró boldog, emlékezés szülte lágy mosoly azért végigfut az arcomon. - Crane nem csupán munkát, de lehetőséget és reményt adott, hogy nem veszett minden el. Szóval? Csalódást okozott a szépnevű?- billen oldalra a fejem érdeklődőm, miközben mögöttem a rezsó halkan kerregni és zümmögni kezd. Nagyon remélem, hogy nem most mondja be az unalmast.
Nehéz dolog a nulláról való újrakezdés, de ez is egy szükséges lépés volt annak érdekében, hogy egy másfajta emberré tudjam formálni magam. Másfajta? Ez lenne a jó szó rá? A húszas éveim közepén jártam, mikor New Yorkba érkeztem. Az első kérdésem, miután leszálltam a gépről, a következő volt: „Na és most hogyan tovább?” Nem tudtam, hogy ki vagyok, nem tudtam, hogy mire vagyok hívatott. Új nevem volt, új múltam, én viszont nem tudtam mit kezdeni az újdonsült szabadságommal. Egy sporttáskával a vállamon sétáltam be New Yorkot, munkalehetőségeket kerestem. Bármit, ami legalább egy kicsit beindította a fantáziámat. Akármit, amitől úgy érezhettem, végre segíthet megírni a tiszta lapom első oldalát. Az autószerelés egyáltalán nem hangzott rosszul, már csak egy helyet kellett találnom, ahol mihamarabb munkába állhatok. Rengeteg műhely mellett elhaladtam az első pár napban, de valami csak visszahúzott Crane felé. Volt ott valami szokatlan, valami megmagyarázhatatlan, valami… ismerős. Pont ez az ismerős érzet volt az, ami hosszú ideig eltántorított tőle. De nem örökre. - Ha létezik is ilyen hely, nem én leszek az, aki oda fog vezetni - vele együtt nevetem el magam, mielőtt hozzátenném. - De tény és való, Hawaii-on van pár Leilani nevezetű hölgy - bár ez nem hinném, hogy túlságosan nagy meglepetésént érné, lévén a neve is innen való. Vagy még ezt sem tudja? Akárhogy is legyen, a mellkasom előtt összefonom a karjaimat, és egyik kezem mutató-, illetve hüvelykujjával simogatom az államat, mélyen, filozofikusan elgondolkozva. - Nos… Ha az emlékeim nem csalnak, akkor a Lani az Mennyet jelent. A Lei pedig virágot. Szóval vagy mennyei virág, vagy virág a Mennyből. Amelyik jobban tetszik - leengedett karokkal, mosolyogva fejezem be a magyarázatot. Lassan, de biztos elérkezünk egy olyan témához, amiben a korom ellenére sem vagyok képes tanácsot adni. A szüleim nekem is halottak, de velük sosem ápoltam jó kapcsolatot. Ők sem néztek semmibe engem, én pedig ugyanígy viszonyultam feléjük. Nem tudom siratni őket, és nem is érdemlik meg. Arról nem is beszélve, hogy a vég miként érte el őket – de ahogy őket a sírba tettem, úgy ezt a titkot is oda fogom vinni. - Ó… őszintén sajnálom. És… mennyire volt gyors lefolyású? Mármint… Úgy értem, hogy sokat szenvedett vele? - nekem nincs olyan ember az életemben, akihez mélyebb viszonyok fűznének, így fogalmam sincs, mit élhet, mit élhetett át Leilani. Azt viszont még én is el tudom képzelni, hogy ha valaki hozzánk közelálló a betegsége utolsó hónapjait szenvedésben tölti, az sokkal jobban meg tudja viselni a hozzátartozót, mint bármi más. Ezzel pedig nem azt akarom mondani, hogy egy szerettünk elvesztése könnyű, mert nem az. Akármennyire is más az én helyzetem, nekem is vannak szeretteim – csak nem emberek, hanem a négylábúak. Ha a kutyáim elpusztulnának, az valószínűleg engem is megviselne. Nem vagyok egy apatikus személy, egész egyszerűen nem éltem még át olyan mély veszteséget, mint amilyennel a legtöbb ember meg szokott küzdeni ennyi éves korára. Nem is szeretnék. „Te, meg a bókjaid!” – ó, szívem, ez még semmi! Csak látnál engem egy-egy partnerre éhes éjszakámon, abba még te is belepirulnál. Az egyéjszakás kalandokban az a jó, hogy nincs semmi tétje. Jól érezzük magunkat arra az időre, amit együtt töltünk, a következő reggel pedig megyünk a magunk útjára. Semmi kötöttség, semmi érzések, csak a vágyaink kielégítése. Leilanival viszont nincsenek ilyen terveim, most legalábbis biztosan nem. Egyrészt ő csak egy kolléga, egy szakember, aki az autómon fog dolgozni, és semmi több. Illetve, ahogy neki is említettem, valami megfoghatatlanul erőteljes kisugárzást érzek felőle, és úgy sejtem, hogy nála nem működnének se a pitiáner trükkök, se a túlságosan szép szavak. Kedvelem a nőt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ilyen játszi könnyedséggel elegyedtünk beszédbe, és találtuk meg a közös hangot. De az, hogy kedvelek, illetve meg akarok ismerni valakit, az még nem jelenti, hogy a bugyijába is bele akarok bújni. - „Egymagában semmit sem ér, csak ha olyanok veszik körül, mint ő maga…” Milyen bölcseletek szavalsz te! - rázom meg a fejemet az orrom alatt mosolyogva. - A kérdéseidre válaszolva: nem tudom. De nem is akarom megtudni. Én most több, mint jól érzem magam itt veled, illetve a lobé…liákkal. A másikra szerintem válaszolnom sem kell. Sok mindenben jó vagyok, de nálam még a kaktusz is kipusztulna - egyszer volt, hogy vettem egy kis mini szobakaktuszt, gondolván szép dísze lesz az íróasztalomnak. Nem hinném, hogy sok magyarázatra szorul, mi lett végül a sorsa. Aztán eszembe jut valami, és mint aki megvilágosodott, úgy szólalok fel. Már csak az heuréka hiányzik. - A fűszernövények! Na, a fűszernövények, azok még nálam is megmaradnak. Annyira mégsem vagyok veszett ügy - felnevetek, jókedvűen osztva meg vele az engem ért jelenést, míg bentebb haladunk a műhelyben. Mosolyogva hallgatom végig a pármai sonkára adott magyarázatát, magamban csak jót derülve azon, hogy mennyi történet meg tud bújni egy feldolgozott hús utáni szeretetben. - Őszinte leszek, nem próbáltam még ki pizzán. Bár ha belegondolok, még magában sem. Hm… Jól van, Leilani. A legközelebbi érkeztemkor, ezzel a feltéttel kettő darab pizzát is hozni fogok! Egyet neked, egyet nekem. Aztán meglátjuk, lehet én csak egy szeletet fogok enni belőle, te meg itt maradsz egy, és hétnyolcad pizzával. Elnézve az alakodat, valószínűleg legalább egy hétbe telne, mire az elfogyna nálad - az apró, nem különösebben tolakodó bókokat továbbra sem tartom túlzásnak a részemről, főleg azt figyelembe véve, hogy semmi hátsó szándékom nincs velük. Egyszerűen ami szép, azt szeretem megdicsérni. Leilani határozottan beletartozik ebbe a kategóriába, a külsőségeket tekintve határozottan, a nekem eddig bemutatott személyiségjegyei alapján pedig szintúgy. Egy találkozás, és egy huszonöt-harminc perces beszélgetés viszont csak felületes megismerésre ad lehetőséget. Emberek vagyunk, így egyértelmű, hogy egy ismeretlennek a legjobbat akarjuk mutatni magunkból, nem a legmélyebben elrejtett titkainkat, és a defektjeinket. Bőven van hibám, tisztában is vagyok a többségével, és akármennyire is megkedveltem Leilanit, az ő esetében is biztos lehetne példát felhozni erre. A műhelybe érve kiadja az utasításokat, melyeknek én a lehető legnagyobb szaktudásommal próbálok eleget tenni. Nem mintha túl nagy ész kellene hozzá, hogy beleverjek a falba pár szeget, és ráakasszam a cserepeket. Míg én ezzel a rettentően kimerítő, és borzalmasan nehéz feladattal vagyok elfoglalva, addig belekezdek a mesémbe. Jól begyakoroltam már ezt a szöveget, és kellően hihetőnek is hangzik ahhoz, hogy bárki el tudja hinni. Egyébként is mi kételkednivaló lenne a szavamban? Ismerek olyan embereket, akik még nálam is cifrább életutakat jártak be, a történetük pedig nemhogy hihetetlen, hanem olyan, mintha valami elcseszett dráma főszereplőjének írták volna meg. - Hah… ezt se sokan szokták mondani. Szóval köszönöm - erőteljes brit akcentussal valószínűleg más lenne a helyzet, de így, hogy csak egy-két szót, vagy mondatot ejtek másképpen, a New York-iak zömének szerintem inkább tűnik feltűnési viszketegségnek, semmint másnak. Még ha érdekelne. - Jó kérdés… a baleseti sebészet, mint ahogy a nevéből is sejteni lehet, egy olyan ága az orvoslásnak, ami rettentő gyors gondolkozást, problémamegoldást igényel, és a legnagyobb szakmai készenlétet, illetve tudást. Úgy véltem, hogy ha orvosi pályára adom a fejem, akkor mindenképp valami ilyesmiből szeretnék szakvizsgázni. Nem tudnám magam kardiológusként, vagy belgyógyászként elképzelni, az számomra túlságosan nyugodt lenne. Nekem kell a pörgés, kell a folyamatos éberség, és úgy vélem, a határozottságomat is jól ki tudom ebben élni, lévén az én kezemben van a beteg élete, az én döntéseimen múlik az egészsége. Mondhatjuk úgy is, hogy paradox módon ez a folyamatos stresszhatás tart engem fiatalon. Bár… a hajam már kihullott, mint azt látod - nevetek fel, ahogy végig simítok a fejem tetején, egészen hátra a tarkómig, mielőtt leengedett karral folytatnám. - A rohanást kiélem a munkában, újratöltődni pedig a maradék hobbimmal vagyok képes. A festés… nos, változó. Egyértelműen a portrék, és a tájképek világában mozgok, az absztrakt dolgok valahogy nem mozgatnak meg bennem semmit. Az akt pedig… nos… még nem próbáltam. De ha már így felhoztad, lehet bevonlak az első ilyen projektembe - ismét felnevetek, de szinte vele együtt legyintek egyet, hogy komolyan ne vegye. - Csak viccelek, ne aggódj. Mármint akt képet tényleg nem festettem még, de nem fogok senkire sem ráerőltetni semmit. Majd visszatérünk rá, ha megkaptad a pizzádat - cukkolom tovább, de csak játszok vele. Egyébként biztosra veszem, hogy kellő kihívást nyújtana még több éves festői múlttal is, ha Leilani lenne a modellem. Azt szerintem bárki meg tudja állapítani első ránézésből, hogy nem egy mindennapi nőről van szó. - Nekem is tetszik. Ezt sokszor mondtam már a Főnöknek, de elég egyhangú az egész hely. Szépnek szép, a maga egyszerű, letisztult módjában, és egy műhelynek nem is feltétlenül kell fényűzőnek lennie, de egy kis színt lehet nem ártana belevinni. Nos, úgy néz ki, megtalálták az üde színfoltjukat - miközben beszélek, követem őt a pihenő szobába, ahol helyet is foglalok az egyik ülőalkalmatosságon, hogy aztán érdeklődve hallgathassam Leilani életét. Nem szólok bele, és ahogy ő, úgy én is csendben figyelem a történetét, majd csak akkor szólalok meg, ha végzett vele. Nem tudja elkerülni a figyelmem az a hajzuhatag, ami a sapka alól bukkan elő. Te jó ég! Hogy fért el egyáltalán ez a sapka alatt? Ez a nő pillanatról pillanatra csak szebb lesz a szememben. Továbbra sem tudom felfogni, hogy mit keres itt egy olyasvalaki, akinek biztos rengeteg lehetősége lenne az életében, már ha csak a külsejét nézzük, nemhogy még a személyiségét. Aztán leesik a tantusz, és igazolást nyer az egyik legelső gondolatom. Elmosolyodom, mikor végez a történetével. - Nem okoztál csalódást, egyáltalán nem - szólalok meg, majd felállok. - Ne értsd félre, de sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben. Egyszerre illettél ide, és egyszerre nem - kezdek bele végül a magyarázatomba, aztán közelebb sétálok hozzá, és megállok mellette, oldalasan dőlve neki a kis pultnak, amin a rezsó is van. - Mindenki ezzel védekezik, hogy ártatlanul ült, csak kevesen vállalják fel, hogyha ténylegesen bűnösek voltak. Neked viszont el is hiszem, hogy igazat beszélsz. Mennyit kellett ülnöd? Illetve milyen vádakkal csuktak le? Már ha nem tolakodok a kérdésemmel - bár ha tolakodok, akkor is érdekel. - A magánéleted pedig hogyhogy még mindig romokban van? Egy éve szabadultál, a te személyiségeddel viszont nem látom a nehézségét, hogy ezt pikkpakk ne tudtad volna újraépíteni. Én legalábbis rettentően megkedveltelek ebben a fél-háromnegyed órában, mióta ide megérkeztem, ezért sem értem - őszintén, és együttérzően mosolygok rá, próbálva ezzel is erősíteni a szavaimat. - Kedves vagy, érdeklődő, érzelmes, jól tűröd a csipkelődős vicceket, nem szívod őket mellre. Arról nem is beszélve, hogy kész élvezet veled beszélgetni. Jó, ültél a hűvösön, de ezen kívül nem látok semmit, ami akadályozó tényező lehetett volna - bár van egy olyan sejtésem, hogy ennek az oka valamivel mélyebben húzódik meg, Leilani belső világában. Hátrafordulok végül a készülő kávé irányába, ami azóta nem adott ki túl sok hangot, mióta feltette a lány. A tenyerem a rezsó lapja fölé teszem, de nem érzek szinte semmi hőt. - Ez a rezsó szerintem kilehelte az utolsóját. Nem nagyon melegszik - a szavaimat bizonyítva először két ujjamat érintem a felülethez, végül az egész tenyeremet. Maga a kávéfőző sem lett melegebb szobahőmérsékletűnél, ahogy érzem. - Úgy néz ki, ez a kávé most el fog maradni. Legalábbis nem hiszem, hogy az autók mellett a rezsókhoz is értesz - pillantok vissza Leilanira, kijelentésként téve fel a kérdésemet. Ennyire főnyeremény azért csak nem lehet ő sem! - Tudod mit? Van egy visszautasíthatatlan ajánlatom. Holnap szabadnapos vagyok, és azon gondolkoztam, hogy ha nem vagyok túl nagy terhedre, akkor bejövök hozzád. Vagy csak szórakoztatlak, míg te a kocsival foglalkozol, vagy segítek is, attól függően, hogy szeretsz dolgozni. Hozok pizzát, és egy működő, de már vagy két-három éve félretéve álló rezsót is. Így nem kell lemondanod a jól bevált kávédról, és plusz költségekbe sem kell vetned magad, illetve még az én csodálatos társaságomat is tovább élvezheted. Cserébe… Hmm… még mindig ott van az akt-képes lehetőség - ismét felnevetek, de ahogy az imént, most is elhessegetem a gondolatot, elkomolyodva, de még mindig kedvesen mosolyogva folytatva a gondolatmenetemet. - Nem kérek cserébe semmit. Miért is kérnék? Dolgozni fogsz a kocsimon, és újra rendbe hozod a kicsikét, nekem pedig bőven elég ennyi. A rezsóra meg úgysincs túl sok szükségem, csak a dobozában porosodik, mióta vettem egy indukciós tűzhelyet még pár évvel ezelőtt, de szinte jobb állapotban van, mint újkorában. Na mit szólsz? - véletlenek márpedig vannak. Kész szerencséje van Leilaninak, hogy ma belém jöttek.
Mennyei virág. Virág a Mennyből. Őszinte derültség suhan át az arcomon, amely számtalan emléket idéz elő bennem. Pozitív emlékeket. Lehet hamarabb kellett volna felkutatnom a nevem jelentését? Az egész életemet meghatározták a virágok, az illatukat a mai napig fel tudom idézni, ahogyan anyám hangja is szinte itt van az elmém mélyén, valamiféle régmúlt, szépiás karcossággal: “Lei, ne menj a virágok közé mert eltaposod őket, és nekik az fájni fog.” Mindig ügyeltem arra, hogy ne tegyek tönkre semmit, bár nem tagadom, sokáig tartott, amíg eljutottam oda, hogy minden növény a maga élőhelyén a legszebb. Talán ezért nem kedvelem mai napig sem a vágott, csokorba kötött virágokat. Kivéve a réten, ott kifejezetten kedvelem. Koszorút fonni a hajamba, elheveredni a pipacsok vöröslő hullámai között, nézni a napot, tenyeremmel ellenzőt formálva a homlokom elé haránt. Éveken át csupán az emlékét tudtam magamban felidézni, és reméltem, hogy anyával majd lesz alkalmam megint átélni, de már soha nem került rá sor. Számtalan elszalasztott lehetőség, amit Toby vett el tőlem. Nem gyűlöletet érzek iránta, sokkal inkább fásult fájdalmat, hogy talán egyszer majd megérti mennyi mindent tett maga körül tönkre, ami akár szép is lehetett volna. Én bármit feláldoztam volna érte, neki azonban a szabadságom kellett, amit soha nem tudott birtokolni. Pedig a lelkem sokáig csak az övé volt. Nem tudom hogyan lehettem olyan vak, hogyan nem láttam át az álomvilágom vékony kis függönyén, és nem vettem észre milyen is volt ő valójában? Miért a szavainak hittem, és miért nem a tekintetében megbújó hamis csillogást vettem észre? Talán kár ezen rágódni, én mégis képtelen vagyok lezárni. Éveket vett el az életemből, olyan éveket, amelyek számtalan keserűséget hordoztak, és amelyek nyomait nem csupán magamon, hanem a lelkemen, az álmaimon, az életemen is hurcolom. Talán soha nem fogok megszabadulni tőlük. Talán nem is lehet. Pedig nagyon akarom. Csak a bizalom….ez a törékeny, oly nehezen kialakuló csoda az ami nem tért vissza hozzám. Nem tudok bízni az emberekben. Kedves vagyok, de távolságtartó. Pedig nem akarok az lenni. Fogalmam sincs mihez kezdtem volna, ha Crane nem segít. Volt egy kis örökségem, amelyhez nem akartam nyúlni, volt otthonom amelyre nem is számítottam, hogy lesz. Anya vásárolta nekem, egy aprócska lakás, ahol jelenleg is élek, amelyet a szabadulásom utánra szánt ajándékul. Már nem tudta személyesen átadni, csupán az ügyvéd jóvoltából kerültek hozzám a kulcsok. Emlékszem, amikor először beléptem, és megéreztem a violák semmihez sem fogható illatát, a temérdek cserepes hortenziát megpillantva csak lerogytam és órákon át, megállás nélkül csak hullottak a könnyeim. Hol mosolyogva gondoltam az édesanyám páratlan és csodálatos ízlésére, szinte hallottam a vidám nevetését, hol meg kétségbeesetten tekingettem körbe, és értetlenül csak azt kérdeztem magamtól, hogy miért kellett ennek így történnie? Miért nem lehettem az édesanyámmal az élete utolsó pillanataiban? De most már tudom, hogy neki így is tökéletes voltam, mert én voltam az a virág, akit a Mennytől kapott ajándékul, mikor már majdnem lemondott arról, hogy valaha is gyermeke születik. Rólam pedig élete utolsó pillanatáig nem mondott le. Talán az egyetlen volt, aki minden kétséget kizáróan hitt bennem, hitt az ártatlanságomban. Volt valamim, ami mégis az enyém volt, de valamiből és valahogyan meg kellett élnem. Munkára volt szükségem. Az álmaimról azonban sosem mondtam le. Csak talán késlekednek kicsit. Hiszen még nincs késő, ugye? Még számtalan lehetőség vár rám, és lehet az egyik majd egy napon úgy kopogtat be az ajtómon, hogy fel sem ismerem. Az lesz az én csodám. Anyáról beszélnem nem nehéz, soha nem sírom el magam, amikor idegeneknek kell említenem őt, vagy mesélnem róla. Csak legbelül.Megtanultam a börtönben, hogy ha valami rossz vagy éppen fájdalmat okoz, akkor el kell rejtened, különben észreveszik, kihasználják és ellened fordítják. A fájdalom kimutatása odabent a gyengeség jele. Erről talán hosszú idő lesz leszoknom, szabadon engedni majd ha valami valóban nem jó. Anya azonban jó volt. Az egyetlen legjobb dolog az életemben. - Igazából nem tudom. Mármint azt, hogy mennyire volt gyors lefolyású, mert soha nem beszélt róla, hogy mikor kezdődött. Nem láttam rajta sosem. Olyan volt….olyan volt mint mindig. Az édesanyám tökéletesen tudott mosolyogni a saját fájdalmán túl is. Mert ő igazán önzetlen volt. Sosem ismertem senkit, aki nála jobban az lett volna. Elmerengek kicsit, talán a tekintetem is elmélázva veszik el a távolban, nagyjából az égboltot figyelve. Megrázom magam. Némiképp derűsebb téma után keresgélek, vagy legalábbis olyan után, ami kicsit elterelheti erről a figyelmem. Dominic-el a nyomomban indulok meg végül a lobéliák és a műhelyem irányába. Kellemes vele társalogni,l meg sem tudom mondani az idejét sem mikor beszélgettem valakivel így. Ilyen egyszerűen és hétköznapi módon. Előre sajnálom, ha már el kell mennie, de nyilván nem az a legfontosabb dolga, hogy munka közben engem szórakoztasson. - Ugyanmár! Egy kaktusz igazán meghálálja csupán azt is, hogy van társasága a személyedben. Egy kaktuszt nem lehet kipusztítani, vannak kifejezetten igénytelen fajták. És szerintem hozzád illene is valamilyen.- mosolyodom el, és a pizzás felajánlását követően elhatározom, hogy otthon kicsit utánanézek valóban milyen kaktusz passzolna hozzá. Ha kész lesz a kocsija, egyet még grátiszban kap majd tőlem. - Ó-ó...pármai sonkát nem veszünk ám akárhol!- emelem meg a kezem játékosan megfenyegetve, egyik szemem lehunyva és hunyorítva felé. Látható azonban a vonásaimon, hogy inkább csak tréfálkozom, bár tény, hogy azt komolyan gondolom, hogy a sonkát nem lehet akárhol venni. - Tudod mit? Te hozd a pizzát legközelebb, én pedig hozok hamisítatlan olasz pármai sonkát egyenesen minőségi helyről. Szerintem meg fogod érteni, hogy miért szeretem annyira.- no igen. Van egy üzlet, Kelet-Harlemben, Gianni Húsboltja, ahol vásárolni szoktam és biztos lehetek benne, hogy nem csupán a nevében olasz minden termék. Nem nagy üzlet, és igazából nem is feltűnő, de hatalmas forgalmat bonyolít, érthető okokból. Aki egyszer kóstolta, biztos, hogy vissza fog oda járni. - Az alakom?- kacagom el magam jóízűen, még a szemeimet is behunyva, aztán végigpillantok magamon, majd fejcsóválva Dom-ra pillantok vissza. - Te már megint túlzásokba esel a bókokat illetően. Megnyugtatlak, nem tartana egy hétig az a pizza. Ez egyszerűen ajándék. Ha már egy mennyei virág vagyok, jó gének is kellene hozzá, nem?- kacsintottam még mindig derülten kicsit viccelődve a nevem korábban megtudott jelentésén. Végighallgatom, hogy miért lett orvos, jobban mondva baleseti sebész, és őszinte tisztelet ül ki az arcomra. Valójában fogalmam sincs erről a pályáról, nem tudom ki és miért határoz úgy, hogy orvos lesz, de az tény, hogy az én szememben mindegyik valamiféle misztikus teremtmény, akik képesek pillanatok alatt döntést hozni, és nem sok újrázási lehetőségük van, hiszen egy ember élete a tét. - Héhé! A haj nem minden, és neked szerintem ez kifejezetten jól áll. Legalább nem kell annyiféle samponra és egyéb holmikra költeni. Ráadásul a fodrászt is megúszod. Igaz nem lehet olyan könnyedén beletúrni sem, de nah….érted mit akarok mondani.- mosolyogva hajtom le a fejem. Belementem egy váratlan flörtbe? Igen azt hiszem észre sem vettem. Sietve megköszörülöm a torkom. A hobbija érdekel, de az akt említésére nem merek semmit válaszolni, csak nyelek egy nagyot. - Én nem….nem azért kérdeztem…- vágok közbe, mire ő közli, hogy csak viccelt és ekkor egy megkönnyebbült sóhajjal engedem ki a levegőt, majd rögtön utána szusszantok is egy aprót.Aztán mégis elkerekedik a meglepettségtől, de már nem merem őt komolyan venni. Tényleg. Bár nem éppen egy királyi lakosztály, de tudja, hogy ezen a helyen a pihenésre van a legkevesebb idő. Őszintén szólva néha majdhogynem nagynak is találom ezt a helyiséget, de Crane szerint néha nem árt megállni és pihenni egy keveset, ahhoz pedig hely és tér kell. Ide még nem hoztam növényeket, ebből is látszik, hogy tényleg kevés időt töltök itt. Jól esik kibújni a sapka alól, noha munka közben szükséges, hogy ne lógjon mindenhova oda a hajam. Úgy érzem, hogy ő velem őszinte volt mikor magáról mesél, így én is szeretném azt viszonozni, hát elmondom a teljes igazságot. Tulajdonképpen az is vezérel, hogy előbb vagy utóbb úgyis kiderül, meg nem szeretem a titkokat. Azokból bőven kijutott már életem nagy részében. Az őszinteség mindig célravezetőbb, bár sokszor veszélyesebb dolog is. Én is az voltam mindig, és meg is volt a böjtje. Nem tudom, hogy csalódik most bennem, másra számított, és kicsit talán félve, ajkam beharapva állok a rezsó mellett, figyelve amint feláll és hozzám sétál. Próbálok a vonásain olvasni, de szinte lehetetlen. A szavaiba kapaszkodom, hogy nem ítél el. - Négy évet ültem ipari kémkedésért és lopásért, amit természetesen soha nem követtem el. De így jár az, aki egy zsaruhoz megy feleségül. Ha a helyzet úgy hozza, akkor a testület egyetlen nagy falanxként fog összezárni.- keserűen nyögtem fel, valamiféle nevetés kaparászta a torkomat kínomban. - A férjem….a volt férjem az aki nem tudta elviselni, hogy elhagytam. Az az érzés, amikor rádöbben az ember, hogy akire az életét is rá merné bízni valóban azt akarja tőle: az életét.Számtalan esetben töltöttem a sürgősségin az estéket, vagy anyához menekülve. A feljelentések amiket tettem pedig rendre eltűntek a bürokrácia útvesztőjében. Végül mégis erőt vettem magamon és elhagytam. Hiba volt. Szerinte. Életem legjobb és legdrágább döntése volt. Az éveimmel, anyám utolsó napjainak hiányával fizettem érte. Elhallgatok és hol őt, hol a rezsót figyelem, amelynek piros lámpája világít ugyan, de a kezemnél, amely közel van a masinához, nem érzem a hőt. - Hogy miért van romokban? Lássuk csak: elvált nő vagyok, négy évet ültem rács mögött, igazából egy autószerelő műhelyben dolgozom, nem rendelkezem hatalmas vagyonnal, sem remek pedigrével….hm….igazad van, remek főnyeremény vagyok.- a hangomban keserű lemondás bújkál. Nem is próbálom leplezni, hogy mennyire csalódott vagyok, hogy eddig jutottam. - Egy kapcsolathoz idő és bizalom kell. Az idő meglenne….a bizalom az ami nem jön pikk-pakk.- veszem át a hasonlatát, mert ez amúgy tényleg így van. Mikor a reszót említi, én is homlok ráncolva az említett berendezés felé nézek majd vele szinte egy időben emelem a kezem, hogy fölé tartva hasonlóan hozzá megvizsgáljam, valóban beadta az unalmast, vagy csak valamit nem jól állítottam be. Egy pillanatra, a mozdulat hatására érnek össze a kis ujjaink, mire én csak felkapom a fejem, és visszahúzom a kezem. Nem miatta….én ijedek meg. - Bocsánat….- motyogom kettőnk közé, rá nézve a tekintetét keresve, és remélem látja rajtam, hogy nem az érintés zavart meg, hanem a hirtelensége. Aztán megrázom a fejem, és a konnektorhoz lépve kihúzom a rezsót. - Hát nem. Sajnos nem értek hozzájuk. Villanykörtét ki tudok cserélni, de azt hiszem az elektromos holmikkal kapcsolatos ismereteim, legalábbis a háztartási gépeket illetően eddig terjednek. Ha kocsi vezérlőmű lenne, az más lenne….tényleg nem lehetne átváltoztatni azzá, és akkor meg tudnám javítani.- viccelődöm, miközben ellépek az asztaltól és a kávét a mosogatóba teszem. Nem fog kárba veszni, majd később átugrom Bobby-hoz és lefőzöm nála. Még szerintem örülni is fog, mert magának sosem szakítana annyi időt, hogy lefőzzön egy adagot. Munkamániás. Akárcsak én. Visszafordulok felé a kérdését hallva és érdeklődőn billentem oldalra a fejem. Vele együtt nevetek fel az akt képes ajánlaton, mert arra már rájöttem, hogy ezzel szeret tréfálkozni….báááár mi van ha komolyan gondolja? Nem, azt biztosan nem. - Javíts ki, de nekem ez innen úgy tűnik, hogy randevúra hívtál a saját műhelyembe, ahova vacsorát is szervírozol, és egy ajándékot is hozol egy rezsó formájában. Leleményes.- nevetem el magam őszintén mert valóban annak találom. Korábban visszautasítottam, hogy elmenjek vele alapvetően bárhová, ő azonban úgy tűnik kitartó, és képes feláldozni azért a saját szabadnapját, ami egy orvos esetében jól tudom, hogy nagy kincs, csak azért, hogy itt legyen és velem töltse az időt. - Tudod mit? Ez tényleg visszautasíthatatlan. Bár hozzáteszem, hogy munka közben gyakran hallgatok zenét. És énekelek is. Ha ez nem fog téged eltántorítani akkor lelked rajta. Remélem Michael Boltont kedveled. Én hozok valami innivalót. Na nem alkoholt, hanem valami könnyed limonádét. Munka közben nem iszom soha.- volt idő amikor bizony munka közben is ittam. Hogy elviseljem a fájdalmat. Nem csak a fizikait.De ez még Crane előtt volt. A börtön előtt. - És ha sikerül reggel eljutnom Gianni boltjába, akkor hozok pármai sonkát is.Illetve ez nem feltételes mód volt, hanem kijelentés, hogy elmegyek és veszek.- megfordultam, hogy a rezsót összepakoljam és betegyem a fémszekrénybe. Valahogy rosszul foghattam meg a szekrény kilincs gombját, mert sikerült egy mozdulattal a könnyű anyagú berendezést magunk felé mozdítani. Miközben ijedten próbáltam megtartani, temérdek szerszám, holmi, vagy láda zörömpölve, csörögve kezdett kihullani belőle. - Dom! Segíts!- kiálltottam fel, bár remélhetőleg a reflexei a kiáltásom előtt is már működésbe léptek, és ha ez valóban így volt, akkor együttes erővel visszaállítottuk eredeti pozíciójába a szekrényt. Viszont a kihullott dolgok beterítettek mindent körülöttünk. - Hát ez remek!- néztem körbe miközben beletúrtam a hajamba és csalódottan igyekeztem kitalálni mihez nyúljak először, mit és hova rakjak vissza. - Bocs….ez nem volt beletervezve. Bobby már régóta ígéri, hogy felfúrja nekem ezt a falra. Kétszer már majdnem rám dőlt. Egyszer agyon fog ütni ez a monstrum esküszöm.- guggoltam végül le, és az egyik szerszámos ládába kezdtem bepakolni a kihullott, különféle méretű villáskulcsokat.
Nem hagyott nyugodni a műhely, képtelen voltam kiverni a fejemből. Nem beszéltem senkivel, nem segítettem be, csupán távolról figyeltem a munkálatokat. Mikor az egyik nap arra lettem figyelmes, hogy harmadjára is ugyanabba az utcába fordulok be, megelégeltem magamat. Besétáltam a műhelybe, odamentem az első emberhez, aki az utamba került, és arra kértem, hogy vezessen a főnökéhez. Ő csak beletörölte az olajos kezét egy rongyba, majd mosolyogva, minden figyelmét nekem irányította. Kedvesen, érdeklődőn kérdezte meg tőlem: „Mit szeretnél tőle?” Belőlem pedig kibukott minden. „Munkát keresek. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a szakma legjobbja, de szükségem van erre az állásra. Szükségem van rá, és ha kell, 50-60 órás munkaheteket fogok végig robotolni, túlórapénz nélkül, csupán a saját lebeszélt béremért. De még annak a feléért is, ha kell. Engem nem a pénz izgat, hanem az, hogy végre kezdhessek valamit az életemmel. Nincs hol laknom, olcsó motelekben szállok meg, és szükségem van valami stabil pontra az életben. Kell egy kiindulási pont, máskülönben, attól tartok, meg fogok őrülni.” – túl sok mindennel traktáltam le szegény munkásembert, gondoltam én magamban. Ő viszont gondosan végighallgatta a mondandómat. „Mikor tudnál kezdeni?” – szólalt meg kisebb habozás után. „Akár már most is. Csak hadd találkozzak a főnökkel, hadd beszélhessek vele!” – ennyit kértem csak az ismeretlentől, mire az felém nyújtotta a kezét. „Crane vagyok. A Főnök. Elkélne a segítség, fogytán vagyunk az embereknek. Fogd meg azt a villáskulcsot, és gyere!” – pár évvel később derült csak ki, hogy semmi szükségük nem volt rám. Megesett rajtam a szíve, és úgy döntött, kockáztat velem. Ezt a gesztust próbálom én neki mindmáig visszafizetni, nem ismerve a hálám végességét. - Csodálatos nő lehetett. És még jobb anya. Sajnos a legjobbakat is megtalálja a leggonoszabb kór - vannak dolgok, amiket akárhogy próbálunk elkerülni, képtelenek vagyunk rá. Élhetünk mi a lehető legegészségesebben, kerülhetjük a stresszt, amennyire csak akarjuk, a hibás géneket akkor sem tudjuk megváltoztatni. Legalábbis az orvoslás jelenlegi álláspontja szerint nem. Vannak gyógymódok, terápiák, ugyanakkor annak is fennáll a lehetősége, hogy gyógyíthatatlan marad a betegség. Úgy néz ki, Leilani édesanyja ebbe a legutolsó kategóriába tartozott. Igazán sajnálatos, ami vele történt, mert nem olyannak hangzik, mint aki megérdemelte volna a neki leosztott lapokat. - Hát az én kis kaktuszom nem nagyon volt hálás a sorsáért, amit a társaságom okozott neki - nevetek fel, pontosítva kicsit a szobanövényekkel való kapcsolatomat, mert úgy érzem, nem voltam elég világos a korábbi megjegyzésemmel. Felvonom a szemöldököm a bohókás fenyegetésen, de a mosolyom egy pillanatra sem lankad. - Rendben. Legyen úgy, ahogy mondod. Amúgy sem hiszem, hogy könnyű dolgom lett volna olyan helyet találni, ahol árulnak pármai sonkás pizzát - pedig én aztán nem mostanában költöztem ide. Az a baj, hogy ismerhetem én akármennyire is New Yorkot, néha olyan gyorsan zárnak be és nyitnak ki üzletek, hogy azt képtelenség követnie egy hozzám hasonló, keményen dolgozó embernek. - Túlzásba esni? Ugyan, dehogy, azzal nem lehet túlzásba esni! A jó gének meg mindenképp pozitívumok. Te meg, Leilani, mit ne mondjak, elég nagyot kaszáltál a genetikai lottón - vele együtt nevetek, játékosan flörtölve tovább, de figyelmesen próbálva követni a reakcióit, hogy tudjam, ha esetleg túlzásba vinném. - Szóval te tipikusan olyan vagy, aki mindegy mennyit eszik, mindig ugyanannyi kilót fog nyomni? - ó, bár így működne velem is. Elmúltam már negyven, és még ugyan nem vagyok túl a csúcsomon, de vészesen közelítek felé, és én pont olyan könnyen szedek magamra izmot, mint zsírt – épp ezért edzek annyit, és figyelek oda az étkezéseimre, ahogy csak tudok. Igaz, az egészségügyben, váltott műszakban dolgozva ez nem olyan egyszerű. De nem hinném, hogy sok okom lenne panaszkodni, így is sokkal jobb helyzetben vagyok, mint az emberek többsége. - Hm… Szóval szívesen beletúrnál a nem létező hajamba? Érdekes, mondhatom, érdekes - bólogatok karba tett kézzel, majd elmosolyodom. - De gondolj bele abba, ha teljesen meg van borotválva, akkor milyen sima tud lenni. Mint a babapopsi - nem mintha arra lenne időm, hogy ilyen szépen leápoljam a fejbőröm. Lényegében kétnaponta a fürdőben állhatnék hosszú perceket, újra és újra a borotvahab-borotvapenge-after shave hármassal egyetemben. Sajnos akármennyire is kevés hajam van, ez nagyon gyorsan szeret visszanőni. Sokkal egyszerűbb, ha fogok egy hajnyíró gépet, és inkább azzal végigmegyek rajta hetente egyszer, ha úgy tartja kedvem, kétszer. - Bár igaz, vannak helyzetek, mikor kellemesebb lenne a dús hajamba kapaszkodni, mint a füleimbe - most én kacsintok vissza Leilanira, ráhagyva, hogy ezt mégis miként értelmezi. Ő kezdte, én csak tovább vittem a gondolatmenetet. Van bennem egy kisebb lelkiismeretfurdalás, amiért én a jól bevált kamu történetemet adtam elő, míg ő tisztán és nyíltan elém tárta a lapjait. Nekem is így kellett volna? Nem, egyértelműen nem. Az én múlt-, és most már ismét jelenbéli életem nem olyasvalami, amit ilyen könnyen fel lehet vállalni egy ismeretlen számára. Főleg egy olyannak, akinek még csak nem is voltak illegális vágyai, aki még nem kóstolt bele az alvilág izgalmaiba. Ettől függetlenül továbbra is tartom magam ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket korai lenne még levonnom. Afelé hajlok, hogy elhiggyem, amit mond, de nem tudok százszázalékosan elhatározódni emellett. Csendben, figyelmesen hallgatom végig a további magyarázatát. Az egyik kijelentésén elnyílnak az ajkaim, és mint akinek valamilyen jelenés ért, úgy nézek rá. Sikerült előhoznia egy halvány emléket, de még túlságosan megfoghatatlan, hogy szóvá is tegyem. - Nem tudom, hogy mit mondjak, Leilani. Sajnálom. Nem érzem úgy, hogy ezt érdemelted volna - őszinte együttérzés hallatszik ki a hangomból, és mutatkozik a szemeimben, illetve a mosolyomban. Ennyit arról, hogy fenntartásokkal fogom kezelni a mondandóját. Máris megnyert magának. - Borzalmas, hogy egyesek miként vissza tudnak élni a hatalmukkal. És ez nem csak rendőrségen belül van. Az egészségügy sem kivétel ez alól. Ha valami nem tetszik az intézmény vezetőjének egy beosztottal kapcsolatban, képes elintézni, hogy nemhogy a megyében, de az államok kétharmadában ne tudjon többet dolgozni valami mondvacsinált indok miatt - és igen, sajnos valós történeten alapszik a mesém. Szerencsére orvosokra mindenhol szükség van, így végül meg tudta oldani – bár a történet teljességéhez hozzátartozik, hogy Európában tudta csak folytatni a munkásságát. Aztán egyszer csak villámcsapásként ér a felismerés. Hát persze! Hogy mehettem el emellett? Mire azonban elér a realizás az agyamig, már mellette állok, és más témánál járunk. Később még visszatérek rá, addig viszont elraktározom az agyam hátsó szegletébe, és a jelen történéseire figyelek. - Jaj, ne mondj már ilyeneket! Ne csak a rosszat lásd magadban, Leilani, mert akkor sosem kerülsz előrébb az életben! - legyintek egyet a szavaira, igyekezve a lehető legkedvesebben előadni magamat. De aztán folytatja, és olyasmit mond, amire még én sem tudok azon nyomban válaszolni. Lemondóan sóhajtok, és a műhely felé tekintek. Talán nem is különbözünk annyira egymástól, kedvesem. Végül újra rápillantok. - Teljesen megértelek. Én sem bízom meg olyan egyszerűen az emberekben. Könnyen el tudok zárkózni másoktól, akármennyire sem tűnök ilyennek első benyomásra. De akit kedvelek, afelé képes vagyok nyitni, és megadni a lehetőséget arra, hogy jobban megismerjen. És fordítva is - szívesen tenném hozzá, hogy „te is közéjük tartozol”, de túl korainak vélem elhatározni magamat egy ilyesmi mellett. Értetlenül kapom oda a tekintetemet Leilanira, mikor érthetetlen hirtelenséggel húzza vissza a kezét. - Ne haragudj, megráztalak? - kérdezem kíváncsian. Legnagyobb meglepetésemre ő is elnézést kér tőlem. Na most már tényleg nem értek semmit. - Hát ha te, vagy bárki ezt át tudná azzá alakítani, nem biztos, hogy szívesen ülnék be abba a járgányba - nevetek fel, miközben tovább nézem a bekrepált rezsót. A villanyszerelés sosem volt az erősségem. Van róla fogalmam, hogy mi lehet a baja, de annyira nem bízok magamban, hogy meg tudjam csinálni. Még lehet rontanék a helyzeten, és a legközelebbi konnektorba helyezés alkalmával az egész műhely áramellátását lecsapnám vele. Arról nem beszélve, hogy engem mi érne. Túl sok elektromos áram okozta sérülést láttam már, hogy tudjam, jobb elkerülni őket. Széles mosolyra húzódnak az ajkaim, mikor a felajánlásomat egyfajta randevúra való felhívásként fogja fel. - Miért, talán ellenedre van? Még szerzek egy parókát is, hogy a hajamba túrhass - felelem jóízűen nevetgélve. - Ne viccelj, nekem ez egyáltalán nem gond! Ha a hangoddal esetleg valami baj lenne, akkor még talán el is fogom hinni, hogy tényleg emberi lény vagy - nem túlzottan gyakori, hogy én valakit annyira kedveljek, hogy már a következő találkáról beszélgessek vele, így ez számomra is egy kellemes újdonság lesz. - Az egyetlen Michael, aki én hallgatok, az Michael Bublé. Csak tedd be a Fly Me To The Moont, és te is hallhatsz engem dalolni. Bár nekem lehet alkohol is kelleni fog hozzá - karaoke versenyt nem fogok nyerni a hangommal, de egy tiszteletbeli negyedik, talán harmadik helyet még lehet el tudnék kobozni magamnak. Csak meg kell találni azt az arany középutat jelentő alkoholmennyiséget, ami kellően ellazít, de még nem kezdem el keverni a szavakat. Ez valahol a harmadik, és negyedik tequila között van. - Rendben. Áll az alku! Akkor holnap randizunk! - felelem vigyorogva. Ahogy meglátom egyensúlyában megbillenni a szekrényt, már lépek is oda Leilani mellé, nehogy ráboruljon az egész. Muszáj figyelnem arra, hogy semmi ne álljon bele a lábamba, vagy törje szét a csontjaimat, ezért jelenleg képtelen vagyok ugyanezzel a lendülettel visszaállítani az eredeti helyére. A földet nézem, és inkább kivárom, hogy aminek ki kell, az essen ki, addig stabilan tartom ebben a megdőlt pozícióban. Mire pár pillanattal később rendeződni látszódnak a dolgok, már vissza is állítjuk az eredeti helyére. - Nem esett bajod? - kérdezem tőle, de ahogy végignézek rajta, sértetlenül megúszta ezt a kis malőrt. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Tényleg? Pedig már kezdtem azt gondolni, hogy szándékosan akartad magadra rántani a szekrényt. Tudod, olyan ez, mint ahogy anno az óvodában a fiúk húzogatják a lányok haját. Csak jelen esetben te az ügyetlent akartad játszani, így hívva fel magadra a figyelmet, és hogy én közbelépve a hős megmentő lehessek számodra - az utolsó pár szóig képes vagyok komolyan előadni a magamat, de nem bírom ki, hogy ne nevessem el magamat. Elengedem a szekrényt, mikor már stabil lábakon áll, és aztán én magam is leguggolok. Először megnézem a bútor lábait, kicsit igazítok rajtuk, majd segítek Leilaninak pakolni. - Ne is törődj vele. Holnap szívesen megcsinálom - mosolyogva, őszintén szólalok meg. - Sőt. Mondd el, mi szorul még javításra ezen a helyen, és egy napig a személyre szabott karbantartód szerepében fogok tündökölni. Tudom, nem olyan szexis, mint a pizzás fiú és a fizetni nem tudó lány esete, de mindenkinek más a fantáziája. A tiéd lehet ez - nevetek fel, miközben átnyújtok neki egy messzire elkóborolt villáskulcsot. A pakolászás közben végül újra megszólalok. Felesleges tovább kerülgetni a kását. - Valamit el kell mondanom. Találkoztunk mi már, te meg én. Legalábbis láttuk egymást, de nem beszéltünk, vagy érintkeztünk. Még anno, körülbelül 5, vagy 6 éve, kezdő rezidens voltam, mikor bekerültél hozzánk. Könnyebb zúzódások a lumbális régióban, és ficam a bal… nem, a jobb vállon. Nem tudták a dokik sem, hogy mi okozhatta, az elmondásod meg valahogy nem egyezett meg olyan jól a valósággal. Ők nem törődtek vele, mondván túl sok munkájuk van már így is. Volt egy sejtésem, hogy mi állhat a háttérben, de ki voltam én, kis kezdő dokiként, hogy beleszóljak a nagyobbak döntésébe? Ha akkor felszólalok, talán nem kellett volna tovább szenvedned. Pláne nem négy évet a hűvösön - mi az, Dominic, talán megbánást hallok ki a hangodból? Nem vall rád. Az pláne nem, hogy nem tudod valakivel a szemkontaktust tartani. Igaz. Megelégelem magamat, és rápillantok Leilanira. - Csak annyit akarok mondani, hogy sajnálom. Lehet teljesen máshogy alakult volna az életed, ha akkor és ott kicsit tökösebb vagyok. Vannak dolgok, amiket még a férjed sem tudott volna kimagyarázni - sóhajtva állok fel, hogy visszategyem az egyik kész ládát a szekrénybe. Vajon hány ember életét könnyíthettem volna meg, ha hallgatok a belső hangomra? Miért érdekel ez engem annyira? Bűnöző vagyok. Abban lelem örömömet, ha megkeseríthetem mások életét. De akkor miért van mégis bűntudatom, amiért évekkel ezelőtt figyelmen kívül hagytam valakit, aki aztán a poklok poklát járta meg?
Anya és én külsőleg semmiben sem hasonlítottunk egymásra, ugyanakkor lélekben gyakorlatilag egymás lenyomatai voltunk. Jobban mondva én az övé. Ösztönös volt minden, valahogy magától értetődő, hogy a dolgokat éppen úgy látom, ahogyan ő.Anya időnként, hozzám hasonlóan túlságosan naív volt, túlságosan hitt az emberekben, ahogyan abban is, hogy mindenki megváltozhat, hogy mindenki jobb lehet, ha elég türelmesek vagyunk vele. Sosem próbált lebeszélni egyetlen kapcsolatomról sem, talán Toby-val voltak fenntartásai, de akkor még nem éreztette velem. Talán azt akarta, hogy a saját döntésem szerint legyek boldog, még ha nem feltétlenül is gondolta azt jónak. Mosoly mögé rejtett mindent, türelmes hallgatásba és odafigyelésbe, arra, hogy a másikra figyel pedig elrejtette mindazt ami neki rossz, ami neki fáj. Az igazság az, hogy a sok-sok év alatt én csak szeretni tudtam őt, de valójában azt hiszem sosem tudtam úgy igazán a lelke mélyére látni. Nem csak azért, mert ő mindig engem helyezett előtérbe, hanem mert valahogy mindig úgy irányította a beszélgetést, hogy az rólam szóljon, és sosem róla. Ha kérdeztem hogy van, mindig csak legyintett, a sokatmondóan huncut mosolyával ragyogta be a napomat, az apró ráncok sosem öregítették a szeme körül, hanem különös bájt kölcsönöztek neki évről évre. Ma már azt hiszem kicsit sajnálom, és kicsit szomorú is vagyok amiatt, hogy hagytam mindig, hogy könnyedén vegye, hogy nekem ne beszéljen magáról. Ha megkérdeztem volna apámat mit szeretett benne a legjobban, azt hiszem azt felelte volna: “Magát a létezését.” Elmondhatatlan űrt hagyott maga után, és soha nem éreztem még annyira magányosnak magam, mióta nincs lehetőségem telefonon sem beszélni vele. Pedig a száma mai napig a telefonomban lapul, valahogy nem volt szívem kitörölni. Mintha attól félnék, hogy akkor el kell fogadnom azt amit nem lehet megváltoztatni. A börtön évek elnyomták bennem mindazokat a tulajdonságokat ami miatt jónak éreztem magam, és ezek még most is ott szunnyadnak mélyen, remélve, hogy talán egyszer majd éppen olyan jó lehetek mint az édesanyám volt. - Az volt. Ha létezik ember akire ezt a jelzőt mindenféle kétkedés nélkül használhatom, akkor az ő volt. És elképesztően igazságtalan az élettől, hogy el kellett mennie.- rázom meg a fejem, a hangomnak cseppet sem leplezett keserű mélysége van. Szeretek az édesanyámról beszélni, csak nehezen tudok. De beszélnem kell, mert ha nem teszem, ha a gyászomba temetkezem akár évekre is, akkor nem tudják meg mások, hogy mennyire különleges volt. Emlékezni fájdalommal, de emelt fővel kell. Dom-ra nézek és a szám sarkában egy apró mosolykezdemény jelenik meg. - De ha most itt lenne, akkor csak nézne rám játékos szigorral, és azt mondaná, hogy semmi keserűség, semmi sóhajtozás, elvégre az élet valami olyasmi, aminek minden pillanatát ki kell élvezni, mert sosem tudhatjuk melyik másodpercben kopogtat be az ajtónkon valami váratlan és valami izgalmas. Valami, ami megváltoztat….vagy valaki.- ez utolsót már némiképp halkabban, majdhogynem csak magamnak mondom, ajkaim éppen csak elválnak és összezárulnak. Szinte csak mímelem ezt az egy szót. Dominic jelenléte ezen a reggel szokatlan, mégis jóleső. Magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Régen volt részem felszabadultan, majdhogynem a világ legtermészetesebb módján beszélgetni valakivel miközben pár cserép lobéliát rendezgetünk el, a már így is egy apró természet lenyomattá varázsolt műhelyem előtt. Van ebben a beszélgetésben valami könnyedség, amit bevallom őszintén már évek óta nem éreztem senkivel. Ha jobban belegondolok, úgy igazán nem volt még ilyesmiben részem. Sosem voltam harsány, a társaság központi alakja úgy alapvetően, kicsit mindig szerettem a háttérben meghúzódni és figyelni másokat. A börtön óta pedig még inkább visszahúzódó lettem. Nem jártam el sehova, nem nagyon lett volna kivel, és őszintén szólva annyira nem is vonzott a lehetőség. Ha nagyon kikapcsolódni vágytam, akkor elővettem apa régi bakelit gyűjteményét, amit mindig féltve őrizgetett és hetente egyszer leporolgatott. Néha inkább csak jelzés értékkel, semmint valójában koszosak lettek volna. Azt hiszem van annak valami elmondhatatlanul különleges hangulata amikor egy lemezen végigfut a tű, és sok évtizedes dallamok közé karcolt pattogások közepette is száll a muzsika. Olyan, amilyet az idő és számtalan mostanra már az elmúlásba távozott lélek hordoz magában. Van amikor a fáradtságtól elnyom az álom, van amikor a csöpp erkélyen állva egyszerűen csak figyelem hogyan zajlik a szemem előtt az élet, hogyan változik a város, hogyan szaladnak a végtelenbe a tekergő fények. Nem nagyon vágyom izgalomra, vagy éppen rohanásra. Semmi másra nincs szükségem csak egy kis nyugalomra, meg talán állandóságra. Ez utóbbira leginkább. Toby eleinte biztonságot adott, és állandóság ígérete volt a kapcsolatunkban, amelyet oly könnyedén zúzott darabjaira, mint egy erős kéz roppant ketté egy könnyű és vékony kristálypoharat. Ahogy Dominic-el beszélgetek, ahogy besétálunk a műhely pihenőjébe később, egyre inkább rájövök, hogy az ilyen beszélgetések hiányoznak. Amikor kicsit őszinte lehetek, amikor kicsit fenntartások és következmények nélkül mesélhetek magamról. Crane-el gyakran ülünk össze, amikor már estébe hajlik az idő, és a város magára ölti fekete csillagos köpönyegét. Egy pohár bort szorongatva mesél a múltjáról, arról, hogy hányan fordultak meg már nála. Mesél arról, hogy újrakezdeni sosem késő, és arról, hogy vannak emberek akik nem csupán egy esélyt, de sokat megérdemelnek. Mert mind mások vagyunk, és ő hiszi, hogy mindenki meg tud változni. Bár azt is gondolja, hogy minden fejben dől el először, de a szív és a lélek adja ki a parancsot. Crane az örök optimista, egy szerelőruhába bújt őrangyal, és még csak nem is tud róla. Szerényen visszautasít mindenféle hálát. Pedig azt hiszem sokan vagyunk, velem együtt, akik gyakorlatilag nem csak új lehetőséget, de új életet is kaptunk tőle. Ki tudja mi minden változik meg azzal, mennyi jó érkezik el a világba, pusztán attól, hogy valaki kap egy csavarkulcsot a kezébe, amely egyben a bizalom jelképe is nála. Előre sajnálom azt a napot, amikor majd elmegyek innen, amikor a műhelyem kiürül, hogy valaki más érkezzen ide, új reményekkel, és lehetőséggel. Ahogy előttem is számtalan embernek volt már valamiféle elízium ez a hely. Pedig el fogok menni, egyszer biztosan, hiszen Crane megmondta: nekem nem itt a helyem. Ez csupán ideiglenes. És ezt én is érzem. De addig szívvel és lélekkel csinálom. Dominic zavarba hoz számtalan módon és alkalommal a beszélgetésünk során. - Nem, azt hiszem te kifejezetten az a férfi vagy, akinek nem hiányzik dús haj. Különben is, egy motoron ülve bukósisak van rajtad.Akkor meg hátulról átölelve a derekadba kapaszkodnék, nem a hajadba. Ó egek, de rég motoroztam már! Évekkel ezelőtt eladtam a motort.- sóhajtottam kicsit lemondó nosztalgiával, meg kicsit azt hiszem fájdalmas vágyakozással is. Toby eladta a motoromat egykor. Mire hazaértem a kertészetből már nem volt sehol,és közölte, hogy szerinte túl veszélyes. Én meg csak beletörődőn elfogadtam. Ahogy később mindent elfogadtam tőle. Még az ütéseket is. Még azt is, mert meg akartam győzni magam arról, hogy biztosan oka van, hogy ezt teszi velem. Biztosan én nem vagyok elég jó. Hosszú idő kellett mire rájöttem, hogy csupán a fájdalmat akarom tompítani ezzel az önámító hazugsággal. Még hosszabb idő, mire lépni is mertem. A mosoly, amelyet Dom olyan egyszerűen hoz bennem felszínre olyan régen volt vendég az arcomon. Meglepetten és csodálkozva vonom fel a szemöldököm, még egy apró, könnyed nevetésre is futja, amikor Bubble-t említi. - Őszintén? Sokféle stílust ki mertem volna nézni belőled, de Bubblé nem tartozott volna közéjük.A fly me to the moon úgy rémlik, mintha eredetileg Sinatra lett volna. Legalábbis apa lemezei között is ott van.- vonom össze a homlokom ráncolva, az emlékezés jeleként, majd halkan dudorászni kezdem az olyan ismerős taktusokat. Aztán a felismerés fel is villanyoz….hogyan is felejthettem el. - Igen, igen ez volt amire úgy kilenc évesen megtanított az édesapám táncolni. Akkoriban Csipkerózsikának készültem és az apukámhoz akartam feleségül menni. Mint szerintem minden kislány.- nevettem el magam, ahogy eszembe jutott ez a régi emlék, meg apa.Közben időnként felkaptam egy-egy zönge dúdolásra a dallamot. - Holnap randizunk.- felelem neki válaszul én is, miközben a rossz és kiszuperált rezsótól akarok éppen megszabadulni. - Azért ne szmokingot vegyél fel. Azt hiszem….azt hiszem tökéletesen megteszi ez így….- a mondatot azonban már nincs időm befejezni, mert már billen is ki a helyéről az ősrégi vasszekrény, hogy teljes súlyával rám, illetve ránk zuhanjon. Nem először fordul el, és gyanítom, hogy amíg fel nem kerül a falra, párszor még meg fog zuhanni, remélhetőleg a földre esik, és nem rám. Hálásan nézek fel Dominic-re, miközben kezdem összeszedegetni a széthullott szerszámokat a segítségével. - Nem, szerencsére nem. Köszönhetően neked.Ó egek!- kacagok fel a képtelen ötleten, a kezemben lévő kockás rongydarabbal, amiben azt hiszem gépzsírt törölhettem valamikor még felé is csapok játékosan. Arra azért figyelve, hogy inkább csak imitáljam a sértett mozdulatot, semmint valóban el is találjam vele. - Persze, a gondolataimmal megmozgattam a szekrényt, miközben az agyhullámaim másik felével téged próbáltalak rávenni, hogy ments meg. Mindezt miért is? Hiszen már igent mondtam a randevúra, elkápráztattál azzal, hogy szereted Bubblét, gyanítom énekelni is tudsz….biztos vagyok benne, hogy tudsz. Van egy összetört járgányod, remek ízlésed a pizzák terén,és nem utolsó sorban hozol nekem egy rezsót. Már csak a kívülre felvett piros bugyogó meg a köpeny hiányzik rólad.- jókedvű, játékos, szinte már vidám a hangom. A felém nyújtott villáskulcsot elveszem és berakom a ládába a többi közé. - Hogy mi szorul még javításra?- néztem körbe és látványosan körbemutattam egy kezemben tartott hatos csillagcsavarhúzóval. - Inkább úgy kérdezd, hogy mi nem szorul javításra? Gyanítom egy hétig ki sem mozdulnál innen,és mire végeznél, megint lenne mit megcsinálni. Nem, nem. Követjük Crane szabályát, hiszen tudod: mindig csak azt és csak annyira javítjuk meg, hogy használható legyen. Mert ez a dolgok rendje.- néztem rá, és ha ismerte Crane mondását, akkor az utolsó mondatot velem együtt ismételte, gyakorlatilag kórusban. Ha nem, úgy csak nevetve adtam neki elő a jól ismert Crane-frázist. Időnként összenézünk pakolás közben, és már éppen zárnám be a szürke fém szerszámos ládát, amibe az utolsó darab is belekerül, amikor beszélni kezd. Érzem rajta, hogy ez valami fontos momentum lesz, valami, amiről nem is tudja, hogy egyáltalán elmondja vagy sem, végül mégis megteszi. Én meg csak hallgatom, lassan eljutnak hozzám a szavai. A kezem megáll a láda felett és rásimítom a tenyerem. Egymás mellé mindkettőt.Nem nézek Dom-ra, csak magam elé, a padlót bűvölve, mintha onnan érkezne hozzám a mondanivalója. Nyelek egy nagyot, valahogy nehéz bármit is mondani erre.A múlt egy másodperc alatt ránt vissza magához, én pedig fuldoklom benne. Fertőtlenítő és klóros szag kúszik az orromba, hallom a kórház folyosóján tovafutó léptek kakofónikus zaját, ismeretlenek szólongatnak, kérdeznek, én pedig csak zokogok, és azt mondom, hogy engedjenek haza….haza akarok menni. A férjemhez. A félelem időnként sokkal erősebb az emberben mint a fizikai sérülések feletti fájdalom. - Először csak egy pofon volt. Aztán már nem csak egy pofon….és én mindig hittem, hogy egy nap majd elég lesz neki. Hittem, hogy egy nap majd hazajön és varázsütésre megváltozik minden. De nem változott.- felemelem a fejem, és Dom-ra nézek. A tekintetemben újra a múltban járok….ott van a lány, tele naív reménnyel, hogy a férje majd meg fog változni. A nő, aki itt van, pedig tudja, hogy ha az emberek egy része meg is változik, az olyanok mint Toby soha nem fognak. - Nem. Bármit is akartál volna én nem hagytam volna. Az a lány, aki akkor voltam nem engedte volna. A mostani szinte könyörögne érte. Neki nem kellett volna semmit kimagyarázni. Azt mindig én csináltam. De….köszönöm.- emeltem le a két kezem a ládáról, hogy az ő kézfejére simítsam mindkettőt, és meg is szorítottam finoman, majd egy hatalmas sóhajt követően álltam talpra, és néztem szét. - Hát van egy összetört autónk, egy elromlott rezsónk, meg egy ránk boruló szekrényünk, tele szerszámokkal. Elmondható, hogy ez a nap is jól indul.- újra a jókedvem után kutakodtam, a nevetés után, ami anyám tökéletes álcája is volt egykor. Meg az enyém is. Az ajtót valaki megkocogtatta, a döngést követően pedig Bobby dugta be rajta a fejét. - A szomszéd műhelyig hallatszott a csörömpölés. Megint az a nyüves szekrény volt? Bocs Lei, az én saram megígértem, hogy megcsinálom, csak állandóan van valami….- vakarta meg a tarkóját, a másik kezében meg egy csokrot szorongatott. Érdeklődve néztem a hatalmas színes rózsacsokrot, és láthatóan elnyúlt ábrázattal és értetlenül szemléltem a virághalmot. - Hát ez? - Ja! Ezt az előbb egy futár hozta neked, Crane vette át. Van hozzá kártya is.- nyújtotta át mindkettőt, majd intett Domnak, és kiment a pihenőből, magunkra hagyva bennünket Dominic-el és a színes rózsacsokorral. Még mindig mosolyogva néztem a virágokat,és nyitottam ki a kártyát rejtő borítékot. Azonban amikor elolvastam, kihullott a kezemből a kártya a virágot pedig az asztal felé dobtam. Már értettem miért éppen ilyen virágot kaptam, ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy ki küldte. - Ilyen volt a menyasszonyi csokrom….- szólatam meg halkan, és azt hiszem ebből nagyjából sejthette, hogy ki is küldte a virágokat. A földre hullott kártyán karmazsin vörös betűkkel állt a felirat:
“Nem bújhatsz el tőlem örökre. Boldog évfordulót, Drágám! T”
Holnap lenne a házassági évfordulónk….bár én ezt szeretném elfelejteni. Illetve eddig szerettem volna.
Talán maga Crane sem tudja, de ha ő nincs, akkor már lehet alulról szagolnám az ibolyát. Ami számára csak egy apró gesztus volt, az számomra a világot jelentette. Ahogy beálltam dolgozni, megállás nélkül a műhelyben voltam, sokszor még zárás után is bent maradva, hogy aztán a reggeli nyitást is én végezzem. Egyszer 48 órát dolgoztam egyhuzamban, csupán kávén, energiaitalon, és mindenfelől rendelt kajákon élve. Rettentő sokra haladtam a saját munkáimmal, de a 49. órában egyszer csak elsötétült minden, és kikapcsoltam. 10 órával később ébredtem fel a Főnök irodájában. Készen álltam volna visszaállni dolgozni, ő azonban megállított az ajtóban. Visszaültetett a kanapéra, majd elém húzta a székét, és beszélgetni kezdtünk. Szerette volna tudni, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és nem kért a mellébeszélésből, meg a szarakodásból. Ő az igazat akarta tudni. Nem volt se gyanakvás a hangjában, se fenyegetés, semmi. Egyszerűen csak érdekelte. Még csak három hónapja dolgoztam ott, de a bent töltött időm szabad perceit is a munkával töltöttem, két húzás, két hegesztés között harapva csak egy-egy falatot az aznapi ételemből. Csendes munkatárs voltam az első hónapokban, ami annak a számlájára írható, hogy nem találtam a helyemet. Egyszerre éreztem azt, hogy ide való vagyok, és hogy távolabb nem is állhatna tőlem ez az egész hely. Három hónapba, és egy Főnökkel megtörtént hosszas beszélgetésbe telt az emögött álló ok kiderítése. Azért éreztem otthon magamat, mert a munkaerejének zöme hozzám hasonló bűnöző volt. Egyesek a börtönből jöttek, míg mások a változás jegyében keresték fel Crane-t. Magamra ismertem az utóbbi csoportban. Mindezek ellenére nem hagyott nyugodni az a gondolat sem, hogy én nem ide tartozom. Valami többre vágyok, valami többre vagyok hívatott, minthogy autószerelőként tengessem a mindennapjaimat, és így éljem le az életemet. Hosszú ideig beszélgettünk Főnökkel, órákig. Elmondtam neki minden, korábban meg nem fogalmazott kételyemet, aggályomat, és az egész életutamat. Megtudta, miben vagyok jó, miben vagyok rossz, mire ő, a mögötte lévő hosszas évek bölcsességével több lehetőséget is felsorolt nekem. Ezek egyike volt az orvosi pálya. Ferde szemmel ugyan, de elfogadtam az ötletét. A megfogadása viszont csak jóval később érkezett el, miután kellően utánajártam a beiratkozási procedúrának, a követelményeknek, és egyáltalán átgondoltam, hogy tényleg erre van-e nekem szükségem. A végső határozatom pedig az volt, hogy: igen. Ez kell nekem. - Ha tudod, hogy így vélekedne a mai életedről, akkor miért nem próbálsz tenni ezért? Ha nem is érte, de az emlékéért - bár ezt könnyebb mondani, mint csinálni. Rettentően egyszerű ígéreteket tenni magunknak, vagy másoknak, de ha azok nem kerülnek betartásra, akkor a fogadalmak könnyen válnak jelentéktelen szavakká. Nem gondolom, hogy Leilaninak jó lenne ez a keserűség, de hát kinek az? Ha viszont tenni akar a boldogságáért, az oda vezető első lépést neki egyedül kell megtennie. - Hm… most, hogy mondod, én is elég régen ültem már motoron. Így pedig, hogy a derekamba kapaszkodásodról beszélünk, egyre inkább kedvet kaptam hozzá - az én garázsomban nincsen ilyen jármű, de legalább három embert tudnék fejből mondani, akitől el tudnám kérni egy nap erejéig. Vagy ha minden szakad, akkor biztosra veszem, hogy amint az autókat, úgy motorokat is lehet bérelni. Igen, most kifejezetten felvillanyozott ez az ötlet. - És milyen motorod volt, ha már a témánál vagyunk? - érdeklődöm kedvesen mosolyogva. Megfordult a fejemben, hogy meglepem őt egy kisebb utazással, hogy elszakadjon végre a begyöpösödött, mindenki felé bizalmatlan világából, és ki tudjon kapcsolódni. Teletankolni a járgányt, aztán elindulni egy irányba, és addig menni, míg ki nem fogy belőle az utolsó cseppig. Ez még számomra is egy vérfrissítő kaland lenne, mert idejét sem tudom már, hogy mikor volt utoljára ilyenben részem. Társaságban még sosem. - Jól is teszed, hogy kinézel belőlem ennyit, mert elég sok műfajt szeretek, Bublé csak szimplán az egyik kedvencem. És majdnem! Sinatra jut először az eszébe az embereknek, de legelőször Kaye Ballard énekelte fel ezt a számot. Sinatra verziója csak körülbelül 10 évvel később jelent meg. Bublét viszont az utóbbi inspirálta… lényegtelen. Orvos vagyok, sznobnak kell lennem, és az ilyen zenét KELL szeretnem - nevetem el magamat szórakozottan. - Hűha! Akkor a végén még kész duett leszünk. Vagy hogy hívják az ilyen párosokat? Én éneklek, te meg táncolsz. Tetszik az elképzelés, még annak ellenére is, hogy se Bublének, se Sinatrának a közelébe nem érek hangügyileg - de nem is próbálom ezt állítani. Egy karaoke esten megállom a helyem, de saját fellépést nem mostanában fogok szervezni, az szent és biztos. A szekrény dőlése elég hatásosan szakítja meg a beszélgetésünk menetét, de nincs sok időm ezen gondolkozni, hacsak nem akarom, hogy összenyomja a bútordarab szegény nőt. Szóval holnap randevúzunk. Viccelődve játszunk ezzel a szóval, de minél tovább itt vagyok vele egy légtérben, annál jobban vágyom rá, hogy valóban így legyen. Bár ha igazán randizni akarnánk, akkor valami szép, független helyre vinném el, nem a műhelybe. Nem mintha úgy gondolnám, hogy Leilani egy anyagias nő lenne, akit pénzzel lehet csak lenyűgözni. A mindennapok tekintetében ő inkább olyan, mint én. Számára a kis gesztusok is fel tudnak érni egy világgal – de lehet ismét előreszaladtam, és csupán a jellemének a felszínét tapogatom. - Piros gatya, és köpeny? Szóval te az ilyesmire gerjedsz, a beöltözősdire? Ezt elraktározom, a randi után hátha jól fog jönni - játékosan rákacsintva, és csipkelődve nevetek fel, a szavaimnak további pimaszságot adva ezekkel. - Mert ez a dolgok rendje… - szemforgatva mondom vele együtt a Főnök ismert közmondását, aztán sóhajtva, halkan kacagva rázom meg a fejemet. - Úgy látom, még mindig nem szokott le az életbölcseleteiről az öreg - de ne is szokjon, mert néhány szólása akármennyire is sablonos, az ő szájából még azt is élvezet hallani. Halvány emlékfoszlány volt, mikor először az eszembe jutott az a múltbeli esemény. Amint egyre többet kerülök szembe az arcával, a szemeivel, a mosolyával, egyre és egyre élénkebbé válnak a képek, mígnem szinte ott érzem magamat azon az évekkel ezelőtti, akkor még teljesen átlagosnak tűnő napon. Nem tudtam, hogy mikor hozzam fel a témát, ezért hosszú percekig vártam vele. Azonban muszáj könnyítenem a saját lelkiismeretemen, és egyfajta feloldozást kérve tőle avatom be a gondolataimba, hogy mit tehettem volna, mit tettem, illetve leginkább, hogy mit nem tettem. Az újabb szavait ismételt törfordításokként élem meg. Belegondolni, hogy miket élhetett át, hogy milyen reménykedően állhatott a férjéhez, és mikor ez befejeződött, akkor sem ért véget a szenvedése… borzalmas. Harminc éves korára annyit élt meg, mint más egy egész élet alatt nem fog megtapasztalni – és ne is tegyék. Az ilyesmit senkinek nem kívánnám, hogy egyaránt fizikai, és mentális bántalmazásnak legyen kitéve nap-nap-után, amiből képtelen menekülni, ha viszont megpróbálja, akkor sem szabadul. Elmosolyodom, ahogy a kézfejemre teszi a tenyereit, és bólintva jelzem, hogy megértettem. Vele együtt állok fel, és nevetem el magamat a szavaira. - Ennél már csak jobb lehet a mai nap, nem? - és úgy néz ki, hogy be is igazolódik a költői kérdésem, mert nem sokkal később Bobby lép be az ajtón, kezében egy nagy csokor rózsával. - Úgy néz ki, van egy csodálód - szólalok meg, mikor ismét ketten maradtunk, és látom az örömteli mosolyt az arcán. Igen, határozottan jobban áll neki a mosoly. Én viszont alig ismerek magamra… ahelyett, hogy örülnék a boldogságának, inkább féltékenynek érzem magam. Miért érzem magam így? Verd ezt ki a fejedből, Dominic. Te nem vagy neki való, és ő sem való neked. Ő túl tiszta ehhez a világhoz, te meg túlságosan romlott. Akkor miért vagyok még mindig itt, és miért fogok holnap visszatérni? Felvont szemöldökkel, hátrahőkölve figyeltem a történtek alakulását, abszolút értetlenül állva az előttem lejátszódó történések előtt. - Ó! - csak ennyi tud kicsúszni belőlem a rövid, tömör magyarázatát hallva. Most aztán olyan fordulatot vett ez a nap, amelyre egyikünk sem volt felkészülve. Erre fel lehet egyáltalán? A földre hullott papírdarabra terelem a tekintetemet. - Hát ez meg? - pillantok Leilanira, majd vissza a cetlire. Leguggolok, és két ujjam közé csippentem a papírost, újra elolvasva a rajta található szöveget. Megfordítom, hátha van a másik oldalán is valami, de nem kell sokat gondolkozni, hogy vajon ki, és miért küldhette ezt a szeretetcsomagot. Újra a nő tekintetét keresem, és felmutatom az ujjaim közötti cetlit. - Ez gyakori jelenség, vagy most kaptál ilyet először? - kérdezem kíváncsian. A bennem forrongó düh még engem is meglep, hisz nem gondoltam volna, hogy valakiért ilyen rövid idő alatt ennyire fogok aggódni. De egyszerűen képtelen vagyok összerakni az egyet, meg a kettőt. Kész tökéletesség ez a nő, kívül gyönyörű, belül pedig elbűvölő, kedves. És mindez nem volt elég arra, hogy egy normális palit találjon magának, nem, őt egy ilyen állat környékezte meg. - Figyelj, Leilani. Tudom, hogy nem bízol meg bennem, és nem is várom el tőled. De miben tudok segíteni? Mondj bármit, és ha erőmben áll teljesíteni, akkor megteszem. Szerencsére az orvosi pályafutásom alatt rengeteg emberrel találkoztam. Ha szeretnéd, intézhetünk egy távoltartási végzést, vagy akármit. Rendőr, vagy nem rendőr, a törvény rá is vonatkozik, és van, amit ő sem tud kijátszani, főleg ha azt egy olyan bíró adja ki - csak kilencven százalékban vagyok biztos a mondandómban. Akárhogy is legyen, hátha ez, mármint a végzés, adna neki egy kisebb biztonságérzetet a volt-férje elől. - Az egyetlen, amit addig fel tudok neked ajánlani, hogy ha végeztél a mai munkáddal, akkor hazakísérlek. Bár mondta Crane, hogy van valami német prémium kategóriás autód, de nem tudom, hogy azzal szoktál-e járni, vagy nem laksz olyan messze, és gyalogolsz-buszozol. Nekem ez nem okozna semmilyen gondot, ha te jobban érzed magad tőle. Ahogy említettem, ma, meg holnap teljes mértékben szabad vagyok - mi van veled Dominic? Ennyit tesz egy szép szempár, és egy kedves mosoly, hogy máris ilyen felajánlásokat teszel? Mondanám, hogy ezt bárkiért megtenném, de azzal csak magamnak hazudnék. Hatással van rám ez a nő, és azt sem tartom véletlen egybeesésnek, hogy évek múltán, sokkal többet megélve, érettebben újra találkoztunk ezen a helyen. Eddig nem hittem a Sorsban, de hogy 11 év alatt pont a mai napon jött belém valaki, ami elhozott erre a helyre, az állítólagos Német Autók Királynőjéhez, azt nem tudom figyelmen kívül hagyni. Nem is akarom.
Kezdőlap
