Ha asszociációs játékot kellene játszanom, és a romantika szót mondják nekem, vagy éppenséggel, ha megfordítjuk a logikát és azt kellene megmondanom, hogy mi az első gondolatom Braylen Yangról, akkor a romantika nem járna az élen azok a dolgok között, amik eszembe jutnak. Ha valaki feltette volna nekem azt a kérdést, hogy milyennek képzelek el egy ideális férfit, akkor minden bizonnyal olyan erényekkel ruháznám fel, amiket Braylen Yang – látszólag – nem hordoz magában. Ennek ellenére, ha azt kellett volna leírnom, hogy számomra milyen volt Braylen, és az emberek nem a szarkasztikus válaszomra lettek volna kíváncsiak – amit szinte biztos, hogy kevesekkel osztottam volna meg -, akkor a vonzó, szexi, érdekes és izgalmas biztosan az élen jártak volna. Talán ez volt az oka annak, hogy idővel a mi kis játszmáink nélkül az életem unalmasabb lett. Nem állítom, hogy kerestem volna a társaságát, de határozottan nem zavart annyira, ha a közelemben volt, mint amennyire előadtam azt. Főleg azóta, hogy nem igazán tudtam hova tenni egyes cselekedeteit. Nyilvánvaló volt, hogy le akar feküdni velem, én pedig talán túlságosan is törékeny voltam akkor, amikor megtörténtek köztünk a dolgok és valamit láttam benne, amiért megvédett. Talán ezen a ponton kellene a józan eszemre hallani és abbahagyni azt, hogy összemosom Braylen Yangot és a romantikát. Mégis valamiért folyamatosan azon kaptam magam, hogy ha megtesz értem valamit, akkor romantizálni kezdem annak ellenére is, hogy pontosan tudom azt, hogy mit akart tőlem. És azzal is tisztában vagyok, hogy annak ellenére égetem meg magam majd a végén, hogy mind a kettőnk természete elég jeges. Talán pont ez volt az a közös pont, ami miatt folyamatosan visszatértek a gondolataim rá. Mi ketten hasonlóak vagyunk nagyon is. Talán ez volt, amit ő is érzett, amiért őszintének tűnt minden, amit a szemében láttam most és akkor is, amikor megütötte a buliban a másik srácot. Ha csak nekem vannak őszinte érzéseim iránta, az egy dolog. Ha ő ezeket viszonozza – amit nem mertem volna kijelenteni –, akkor már tényleg baj van. Mert, egy dolog jó időben jó ember mellett lenni, és össze is illeni vele, de én képtelen voltam elfogadni azt, hogy mi akár rövidebb időre is boldogok tudnánk lenni. Azt pedig nem tudtam még, hogy szükségem van-e a fájdalomra, amit egymásnak tudnánk okozni. Ennek ellenére vagyok itt és hagyom, hogy az ujjai a bőrömbe fúródjanak. Harmadjára is elcsesztem.
- Nem – tudtam, hogy ezen a ponton hülyeség lenne belemenni abba, hogy egyáltalán mit számít neki ez az egész. Úgyse kapnék választ a kérdésre, még olyat se, ami nem őszinte – De nem tagadhatod le azt, hogy ez is egy módszer.
Ez egy olyan válasz volt, amit akár ő is mondhatna nekem, ha fordított helyzetben találkoztunk volna. Nem tudom elképzelni Braylent gyengének és erőtlennek, nem látom magam előtt, hogy mi fakasztaná őt könnyekig. És mindezt nem is bánom, mert szomorúsággal töltött el, hogy egy olyan fiú, mint ő, szintén tud sírni. Annyira egyben volt és olyan szikárnak tűnt mindig, hogy nem akartam látni, ahogy megrendül bármi miatt. Ennek ellenére, eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy nem vagyok neki fontos, most mégis úgy viselkedik, mintha számítana bármit az, hogy kivel mit csinálok. Annak ellenére, hogy megkapta, amit akart. Ez pedig halálosan összezavar.
- Nem igazán tudom – vontam meg a vállam – Volt egy célom azzal, hogy idejöttem. Arra koncentráltam, nem pedig a következményekre.
Ez elég felelőtlen hozzállás. Nem vall rám, tudom. Ugyanakkor az anyám betegsége, maga a tény, hogy nem ismer fel és velem üzen magamnak, halálosan kétségbe ejtett. Azt hiszem bármire képes lennék azért, hogy egy kicsit enyhítsem a fájdalmát. Ha ez azzal jár, hogy le kell rövidítenem az életét, akkor jelenleg úgy éreztem, hogy képes lennék rá. És ilyenkor jutott minden alkalommal az eszembe, ahogy Clarissának szólít, befonja a hajam és virágokkal tűzdeli tele, ahogy megfogta a kezem, mielőtt átmentünk a zebrán, ahogy megvigasztalt, amikor először megjött és elmagyarázta, hogy mi történik a testemmel. Önző voltam, ami miatt képtelen lennék elengedni még őt. Lényegében ezért vagyok itt, csak magam sem tudom, hogy ezt egyáltalán hogyan lehet szavakba önteni.
- Ez a második alkalom, hogy így szólítasz – szimpla megállapítás volt, mert engem is meglepett a dolog – Ezek szerint elveszíted a hidegvéred, ha valami történik velem?
Egyáltalán nem akarom innentől a megmentésre váró hercegnőt játszani, mert távol áll tőlem. Csak szimplán jó lett volna találni valami olyan gyengepontot, ami arra mutatna rá, hogy bármi is van köztünk, az nem egyoldalú. Jobb lett volna a tudat, bár minden bizonnyal tisztában van vele, hogy valamennyire megtörte a jeget nálam… És annak ellenére, hogy próbálom magam tartani, egyre közelebb engedem magamhoz. Emiatt már szükségem volt olyan dolgokról, amikről ő alapjáraton nem beszél.
- Szerinted nem próbáltam meg már mindent? – talán túlságosan frusztrált voltam már. Én is éreztem, hogy a normálisnál hangosabban nyilvánultam meg – Tele van alapítványokkal, amik nem adnak semmit, mert a fiatalabbakra fordították a pénzt.
Emiatt az anyám állapota egyre csak rosszabb lett, most éppen egy borzalmas állapotban kezdett el stagnálni. Nem akartam belegondolni abba, hogy milyen fájdalmai lehetnek, vagy éppenséggel hány éjszakát tölt ébren, mert sírhatnékom volt ettől. Nem fogok sírni. Előtte nem. Az ujjaim mégis erősebben kapaszkodtak belé, akkor szabadítottam ki a szorításomból őt, amikor már a körmeimet is a karjába vájtam.
- Az, hogy veled fekszem le, mitől jobb annál, ha valaki itt akar megerőszakolni? – érdekelt volna, hogy hogyan tett különbséget a kettő között – Leszámítva a beleegyezés részt és a kompetenciákat.
Mind a ketten tudtuk, hogy jók voltunk együtt, amikor szegény Bibit kizártam a szobánkból. Ennek ellenére ez volt a legjobb dolog, amit a lánnyal megtehettem volna, mert szerintem a kapcsolatunk bánta volna, ha ilyen helyzetben nyit rám. Nem gondolom, hogy Braylen nagyon zavartatta volna magát a történtek miatt. Ettől függetlenül tagadhatatlan tény volt, hogy gondoltam rá és az együtt töltött éjszakánkra. Csak éppenséggel nem úgy akartam volna ezt megismételni, hogy közben anyám egészsége érdekében fekszem le vele.
- Te is pontosan tudod, hogy miért – elég büszke vagyok ahhoz, hogy ne akarjak segítséget kérni tőle, ami valószínűleg az ő szemében ezek szerint rendben lett volna. Mégsem akartam elhinni, hogy csak azért, mert az egyetem kezdete óta egymás idegein táncolunk, meg egyszer – sokszor – smároltunk, már feljogosíthatom magam arra, hogy könyékig turkáljak a pénztárcájában. Még akkor is durva lenne ez, ha neki anyám megmentése csak holmi zsebpénz.
- Szóval a kapcsolatunk már megengedi, hogy csak úgy megfogd a kezem – magam sem tudom, hogy miért nyugtáztam mindezt. Talán azért, mert abszurd volt a számomra, hogy Braylen Yang megfogja egy lány kezét. Ennek tetejében az előbb említett lány történetesen én voltam.
- Nem – hamar kiderülne, hogy ha hazudok neki, ezért több értelmét láttam elmondani az igazat. Ha nekitámad Bree-nek, annak egyáltalán nem lesz jó vége. Nem fogom belekerevni a barátnőmet a saját szaromba.
- Nem gondoltam rá, hogy ez ennyire számít neked – ezen a ponton már tényleg túlságosan össze voltam zavarodva ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkozni. Szerettem volna inni valamit – Így meg te fogsz megfagyni. Talán könnyebb lenne az életed, ha tényleg hagynád az egészet.
Ezen a ponton már felfelé kellett bámulnom. Nem voltak csillagok az égen, de ez New Yorkban nem túl megszokott. Én inkább a szemembe szökő könnyeket próbáltam visszaküzdeni. Nem fogok sírni előtte, főleg nem azért, mert a bizonytalanságomra rátett egy lapáttal azzal, hogy hirtelen félteni kezdett.
- Miért csinálod ezt? – elég gyenge volt a hangom, amikor megint ránéztem – Nem vall rád.
Tényleg tudni akartam, hogy mi ez a dolog most kettőnk között. Mert először ghostingolt, aztán mégis elvitt randizni, most pedig ott tartunk, hogy nem beszéltünk egy ideje megint, de olykor felbukkan a büfénél. Aztán találkozunk egy ilyen helyzetben és van képe mérgesnek lenni rám.
- Talán le kellene lépnünk valahova – jobb híján a mutatóujjánál fogva kezdtem el rángatni messzebb az erkélyről, hogy eltűnhessünk a kíváncsi szempárok elől – Általában, ha haragszol rám, vagy mérges vagy miattam, embereket akarsz ölni.
Egyszerűbb volt megfutamodni és kerülni a témát, mert akkor az egész olyan, mintha meg sem történt volna. Úgyis tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg ki nem szedi belőlem azt, amire kíváncsi. Ennek ellenére most sem voltam hajlandó könnyen adni magam, pedig ez a játszma már unalmas és fárasztó volt.

Aláírom, hogy rengeteg dolgot el lehet rólam mondani és ezek többsége negatív is. Persze azt is érdemes figyelembe venni, hogy sosem akartam úgy csinálni, mintha ez nem lenne így. Nem akarok túl jó lenni, mert a végén exponenciálisan növekedni kezd a velem szemben támasztott elvárások mértékbe, amit nem akarok. Határozottan nem. Korántsem azzal van bajom, hogy elvárják tőlünk, hogy ahogyan a tortáinkon évről évre nagyobb számok köszönnek vissza, úgy nőjön be a fejünk lágya és érezzük magunkat egyre inkább felnőttnek. Élvezem az életemet a jelenlegi formájában, de annyira elvtelen sem vagyok, hogy ne legyenek bizonyos helyzetek, amelyek kiakasztják azt a bizonyos mércét. Nehezen tudtam azonosulni azokkal, akik minden szenvedő kiskutya miatt elsírták magukat, mert engem soha nem érdekeltek különösebben a háziállatok. Ugyanakkor azokkal is képtelen lettem volna kijönni, akik pofátlanul bánnak a nőkkel - és most nem arról van szó, hogy vajon minden álma egy stabil párkapcsolat-e, na meg család gyerekekkel. Lehet attól korrekt férfinak lenni, hogy nem akar az ember rögtön párkapcsolatot. Szerintem mi emberek társas lények vagyunk, de nem arra lettünk teremtve, hogy az első szembejövő embert kiválasszuk és vele akarjuk leélni az életünket. Azt hiszem ennél több szórakozás adatott meg nekünk, mások csak szimplán nem érzékelik ezt.
Aztán persze tökre lehet, hogy kurvára semmi köze ezekhez a dolgokhoz annak, ahogyan éreztem magamat attól, hogy Claryt egy idegen férfi karjaiban láttam. Igen, önző vagyok amiért rögtön arra gondoltam, hogy el fogom őt csaklizni attól a pasastól, és magamat is megleptem azzal, hogy helytelennek látom azt, ahogyan a férfi hozzáér a szőkeséghez. Talán egy kicsit féltékeny is voltam, és úgy éreztem, hogy nekem kellene a helyében lennem. Nem kételkedtem abban, hogy jobb parti vagyok az öreg fószernál, ezért is volt bennem némi sértettség.
- Szerinted ez az egyetlen módja annak, hogy tegyél valamit? - A szemeiben ott csillogott valamiféle szikra, amitől a szigorú hangom is erőteljesebbnek tűnhetett. Bosszantott ez a helyzet, de nem ez volt a megfelelő hely és alkalom, hogy szabad utat engedjek az érzéseimnek. Lehet, hogy nem túlságosan érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam, vagy történetesen a családomról, de tudom, hogy nagyobb hátrányokkal járna, ha nem fognám most vissza magam.
- Mi lett volna, ha soha nem érsz haza, mert olyan embert fogsz ki? - Nem lehetnek illúzióink, mindketten tudjuk, hogy bizonyos körökben olyan emberek forognak, akik társaságban teljesen normálisnak tűnnek, míg privátban simán feldarabolják a feleségüket, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Clary mennyivel vékonyabb, mint egy átlagos kertvárosi anyuka. Nem állítom, hogy ne tudná megvédeni magát, én is tudom, hogy bokszolni jár és sportol, de attól még nem fog elbírni egy minimum nyolcvan kilós pszichopatával. Részben ez is idegesített. De azt hiszem ma csak mindennel az idegeimen lehetett táncolni.
- Clarissa... - Hitetlenkedve, már-már nevetve mondtam ki a nevét. Valahol nagyon is tisztában voltam azzal, hogy semmi jogom felelősségre vonni őt és hogy most éppen belerondítottam a pénzszerzési lehetőségébe, de szerettem volna, ha megérti, hogy nem ez a módja annak, hogy ő pénzhez jusson.
- Más módja is van annak, hogy anyukád pénzt kapjon a kezeléseire. Tele van a kórház alapítványokkal... - Talán még az én anyám is foglalkozik ilyesmivel. Biztosan van abban valami, hogy az ember nem ugyanúgy gondolkodik nyomás alatt, mint normál esetben. Nem kellett, hogy feltétlenül én legyek a válasz Clary problémáira, de én jelenleg mégis azt láttam, hogy nekem sokkal több ismerősöm van, mint neki. Ez pedig tudjuk, hogy rettenetesen nagy előny.
- Jelenleg nem tudom megmondani. De később nem mondhatsz rá nemet. - Nyilvánvalóan lettek volna ötleteim. Mégsem közölhetem vele, hogy feküdjön le velem, cserébe én keresek alapítványi forrást az édesanyja kórházi számláira. Akkor semmivel nem lettem volna jobb annál az öreg szivarnál, aki a társaságáért - és ki tudja még miért - akart neki fizetni.
- Miért? Ez csak egy ártatlan kérdés volt. - Mindegy, hogy mit csináltam volna utána. Azt Clarynek nem kell tudnia, hogy ha kifizetném az édesanyja összes kezelését, még akkor is lenne pár ezer felesleges milliónk.
- Menjünk. - Néhány másodpercig még nem mozdultam mellőle, ugyanolyan közel álltunk egymáshoz, mint amikor magamhoz vontam, végül egy hatalmas sóhajt követően mégis léptem hátra egyet, hogy teret adjak neki. A karomat a dereka mögé csúsztattam, hogy segítsek kinavigálni őt a tömegből, az ajtó közelében azonban szimplán ráfogtam a kezére és annál fogva vezettem magam után. Valószínűleg én voltam járatosabb ebben az épületben, mert nem ez volt az első alkalom, hogy megjelentem itt.
- Tud arról valaki, hogy itt vagy ma este? - Ott van mondjuk a kis szöszi barátnője, vagy ha már itt tartunk, az apja. Biztosan mindketten úgy reagáltak volna, mint én.
A folyosó végén megtorpantam egy pillanatra, végül abba az irányba indultam, amerre nem láttam embereket. Nem volt most szükségünk vizslató szemekre és illetéktelen fülekre, akik kihallgathatták a beszélgetésünket.  - Ugye tudod, hogy haragszom rád? - Ezt a kérdést rögtön azután tettem fel, hogy kinyitottam előtte a francia ajtót, ami a díszlámpákkal kivilágított, de sötét kertbe vezetett. - És még meg is fogsz fagyni... - Sóhajtva fordítottam oldalra a fejemet, legfőképp azzal a céllal, hogy megpróbáljam lenyugtatni magamat. Csak néhány másodperc elteltével kezdtem el lehámozni magamról a zakót, hogy Clary vállára igazíthassam azt, hogy ne fagyjon ténylegesen is meg idekint.

Annak ellenére, hogy oda jutottam, ahol most vagyok, határozottan mertem állítani azt, hogy rendelkezem elvekkel. Tudtam, hogy nincs rendben, amit most teszek, viszont ugyanakkor vonzó volt az ajánlat, hogy egyszer el kell jönnöm valahova, ezt kifizetik nekem, onnantól kezdve pedig legalább rendelkezem majd annak a lehetőségével, hogy anya utolsó napjait megpróbáljam megszépíteni. Nem mertem elhinni, hogy valamilyen oknál fogva majd tényleg egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy gyakorlatilag a testemmel próbáljak meg pénzt keresni, most még is így alakult a helyzet. Ezt magamban kimondani nagyon nehéz volt, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy a maradék önbecsülésem megőrzése miatt őszintének kell lennem saját magammal is. Ugyanakkor a fejemben össze kellett kapcsolnom azzal a dologgal, hogy rászorultam, sürgősen kellett a pénz, most pedig egyáltalán nem volt idő arra várni, hogy rákerüljünk egy listára és adományra várjunk. Pontosan tudtam, hogy rengeteg daganatos kisgyerek van, akik ugyanúgy szorult helyzetben vannak, és bármennyire volt borzalmas választani anya és egy hatéves között, én akkor is a saját kis buborékomban léteztem. Pontosan tudtam, hogy valószínűleg nem javulna a helyzetünk hamar, a végén pedig anya halna meg, ezt pedig nem akartam ölbe tett kézzel végig nézni.
A tény, hogy Braylennel egymásba botlottunk itt, nem volt túl megnyugtató, ugyanakkor mégis hagytam, hogy elvezessen a másik férfitól. Most már nem első alkalommal húzott ki egy ilyen helyzetből, nekem pedig kényelmetlen volt, hogy egy gyenge nő képét keltem. Nem kellett volna annak számítania, hogy mit gondol rólam, mégsem akartam, hogy olyannak gondoljon, aki folyamatosan belekeveredik valamibe. Az egészben pedig valójában az volt az igazán ijesztő, hogy egy olyan srác mellett, mint amilyen ő, egyszerűen biztonságban éreztem magam. Nem kellett elszorítanom a vérkeringést a kezében, mert elég volt az, hogy itt van. Arra pedig abszolút nem számítottam, hogy egyszer olyan helyzetbe kerülünk mi ketten, hogy nyilvánosan ölelgessük egymást… Vagy egyáltalán ölelgessük a másikat. Még ha elméletileg táncolni készültünk is, én sokkal inkább simultam hozzá és fontam körül a nyakát a karjaimmal. Olyan közel voltam hozzá, hogy bekúszott az orromba az illata, amit már mondhattam ismerősnek, emiatt pedig biztonságban éreztem magam vele.
- Tényleg kellett… - magam sem tudtam, hogy miért magyarázkodom neki – vagyis úgy érzem, hogy. Valamit muszáj volt tennem.
Nyilvánvalóan semmit se értett a magyarázatból, ezen a ponton pedig már azt sem értettem, hogy miért kezdtem el magyarázkodni neki. Erős, határozott nőnek tartom magam, ami miatt ritkán változtatom meg a gondolkodásomat azzal kapcsolatban, amit eldöntöttem. Ilyen volt Braylen esete is, akivel hiába feküdtem le, ettől függetlenül hülyeség lett volna arra gondolni, hogy már többek lettünk egymás számára. Maga a tény, hogy az megtörtént és az ellenkezésemmel akkor magamat sem tudtam meggyőzni bőven elég volt ahhoz, hogy igaza legyen. Tényleg volt köztünk valami, ami hatással van rám, ugyanakkor nem leszek egy buta kislány, aki beleszeret azért, mert egyszer együtt töltöttünk egy éjszakát. Ettől pedig csak még inkább összezavarodtam.
- Nem kell mindenről tudnia – valószínűleg én is éreztem, hogy nem a legjobb módját választottam annak, hogy pénzhez. Ez egy fokkal még mindig jobb, mintha ténylegesen prostinak álltam volna. Nem tudom, hogy a két dolog közötti árnyalatnyi különbség pontosan mennyit számít, mivel éreztem, ahogyan az ujjaim remegnek a fiú nyakán, mintha csak most fogtam volna fel pontosan, hogy mi történhetett volna velem, ha ő nincs itt velem. Nem ismertem magamra, ahogyan egyre közelebb simultam hozzá, aztán az arcomat egyszerűen a vállába temettem. Éreztem, hogy a szégyentől szúrják a könnyeim a szemeimet, de eldöntöttem, hogy erős maradok és se őt, se magam nem hozom a jelenleginél kellemetlenebb helyzetbe. Az igazság az, hogy nem vágyom a vigasztalásra, ő pedig minden bizonnyal nem szívesen végezte volna el ezt rajtam.
- Mit szeretnél? – csak akkor realizáltam, hogy mennyire vagyok közel hozzá, amikor a szemei helyett az általam viselt magassarkú miatt az ajkai voltak elérhető magasságban. Nem akartam, hogy megint eszembe jusson az együtt töltött éjszakánk, szóval inkább elfordítottam a pillantásom róla, és igyekeztem rendezni a gondolataimat. Határozottan megnehezítette az, hogy ő is itt van. A kérdése miatt kedvem lett volna megint a vállába temetni az arcom, de végül csak felsóhajtottam halkan.
- Nem kell ezt csinálnod – volt sejtésem azzal kapcsolatban, hogy nem viccből kérdezi, hogy anyát hol kezelik – Hogy néznék a szemedbe azok után?
Tény és való, hogy nem tett nekem ajánlatot, de ettől függetlenül elég büszke voltam ahhoz, hogy ezt csírájában próbáljam meg elfojtani. Ezen kívül pedig hiába volt tele pénzzel, én egyáltalán nem akartam egy olyan személy lenni az életében, aki ezt a dolgot kihasználná, vagy visszaélne vele.
- Nem megyünk ki? – a kezem lassan az ő tenyerébe csúszott, egészen pontosan az ujjai közé csúsztattam a sajátjaimat, hogy nehezebb legyen elszakítani tőle – Borzasztóan meleg van. Alig kapok levegőt.
Magam sem tudom, hogy ez pontosan a helyzet miatt volt, amibe belekeveredtem, ráadásul egy ismerősöm előtt le is buktam, vagy lassan kezdett visszatérni belém az élet és felfogtam, hogy mibe keveredtem.

Közöttem és a teremben jelenlévő nagyképű köcsögök között határozottan az az egyik különbség, hogy én őszinte vagyok önmagammal. Nem állítom, hogy nem vagyok hiú, hogy nem tartom magamat fontosabbnak másoknál, vagy hogy nem használok ki másokat. Sosem tartottam magamat jó embernek, de soha nem is akartam az lenni, mert az egész csak egy mások felé alkotott kép lenne. Akinek annyi pénze van, mint nekünk és nem azon gondolkozik 0-24-ben, hogy hogyan adhatna belőle vissza mások számára, az már csak rossz ember lehet. Sok lánynak hazudtam már, hogy felhívom őket és mégsem tettem, de olyanokat is ígértem már, hogy meg fogok dolgozni azért a helyért, amit az egyetemen foglalok. Egyik sem volt igaz.
Ezért sem titkolom, hogy önző vagyok. Ami az enyém, azt nem vehetik el tőlem, amit pedig meg akarok szerezni, egyszer úgyis az enyém lesz. Ha van valami, amire nem számítottam a mai este alkalmával, akkor az határozottan az volt, hogy az egyik olyan dolog - ember -, akit meg akartam szerezni magamnak megjelenjen. Technikailag nem kellett, hogy megjelenjen, mivel ha eléggé figyeltem volna valószínűleg már korábban észrevehetem őt a jelenlévő tömegben. Nem akarok én olyan nevetséges dolgokkal jönni, hogy ezer közül is megismerném Clary-t, mert hátulról, ugyanabban a ruhában és ugyanolyan hajjal valószínűleg nyolc másik hölgy ismerősöm is emlékeztetne rá, de ahhoz nem lehet eleget inni, hogy az arcát bárkivel összekeverjem. Lehet, hogy mindenkinek legalább hét hasonmása van a világon, de ahhoz még én magam is épp elég edukált vagyok, hogy kimondjam, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy New Yorkban létezik egy másik Clary is. Ha így lenne, én ismerném.
Megfeszült az állkapcsom és mély levegőt vettem, amikor megéreztem, hogy a lány szinte mögém bújik ebben a helyzetben és bár lett volna miről beszélgetnem az öreg fószerral arról, hogy a liliomtiprás mennyire nm dívik még olyan körökben sem, ahol ő mozog, inkább nem kezdtem bele. Már a legutóbbi alkalommal sem úsztam meg szárazon, Felix balhéját pedig valószínűleg így sem tudtam volna felülmúlni. Ezért nem is lenne érdemes próbálkozni. Úgy döntöttem, hogy mától nőket és öregembereket nem ütök meg.
- Erős túlzás azt mondani, hogy kellett... - Én magam tudom a legjobban, hogy soha semmi nem kötelező. Minden azon múlik, hogy mivel vesznek rá a dologra de még akkor is mindig a saját döntésünk valami. Ha nemet mondunk, egyszerűen megszívatjuk magunkat, de dönthetünk úgy, hogy vállaljuk a negatív következményeket.
Más esetben én magam is kifogásokat keresnék és találnék - nem csak magamnak, de valószínűleg Clary számára is. Most mégsem vagyok képes higgadtan kezelni a dolgot. Talán ezért is húzom oda magamhoz a kelleténél kicsit erőszakosabban a szőkeséget, akinek a derekára simul a kezem, aminél fogva közelebb is húzom magamhoz. Tőlem nem olyan egyszerű őt elvenni, mint attól a vénembertől.
Nem mondok semmit, amikor az anyja betegségét említi, a testtartásunknak pedig szinte örülök, mert így biztos lehetek benne, hogy nem találja szemben magát a meglepett pillantásommal. Sok dologgal tisztában voltam a lánnyal kapcsolatban, ez a hír azonban olyasmi, ami a másik kategóriába sorolandó - fogalmam sem volt róla. Csupán a fejem fordul el valamelyest, a lélegzetem szinte a lány nyakát csiklandozza, olyan közel vagyunk egymáshoz.
- Más módja is van annak, hogy segíts rajta. - Például adományokon keresztül. Soha senkim nem volt annyira beteg, hogy ne tudjuk kifizetni és ha hasonló körülmények közé is kerültünk volna, valószínűleg akkor sem szorulunk rá mások segítségére. - Ő elégedett lenne vele, ha tudná, hogy hogyan keresed meg a pénzt? - A hangomban szemrehányás volt, de volt némi mocskos hátsó szándékom azzal, hogy így szóltam hozzá. Bűntudatot akartam benne kelteni és elérni, hogy soha többet ne csináljon ilyet. Nem azért, mert egyébként sem helyes, hanem mert én és az édesanyja sem lennénk erről jó véleménnyel. Már ha számít valamit a véleményem.
Amikor az agyamat elborító vörös köd leülepedett valamelyest, úgy döntöttem, taktikát váltok. - Csak akkor kérj tőlem dolgokat, ha én is megtehetem. - Ismerhet már annyira, hogy tudja, hogy nem hazudok.
Mások nem vehették észre, hogy milyen feszült közöttünk a hangulat - még ha a szexuális vonzalom mindig is egyértelmű volt és ezt felesleges is lenne tagadni -, ezért hajoltam oda a füléhez, miközben a kezem lassan, szinte alig hozzáérve a hátához csúszott felfelé. Amikor a lapockájához értem, újra odasimítottam a tenyeremet és úgy intéztem, hogy együtt forduljunk tánc közben, hogy közben a környezetünket is fel tudjam mérni. - Melyik kórházban kezelik édesanyádat? - Nem terveztem ajtóstul rontani a házba, már az is elég kiindulási alap lett volna, ha megtudom melyik intézményről van szó. Vajon ha segítek Clarynek az édesanyja kezelésével, levonnak pár pontot a gonoszságaim listájáról és nem a pokol legmélyebb bugyrában fogok megrohadni miután meghaltam?

Csak elkísérem, aztán hazajövök hajnalban, lefekszem aludni, és úgy viselkedem, mintha az előző este meg sem történt volna. Ez volt a terv már akkor is, mikor találkoztam az apám korú férfivel, átvettem az előleget készpénzben. Okosan kiszámolta azt, hogy pontosan mennyire lesz szükségem, így nem rakott annyi pénzt a borítékba, amivel képes lettem volna meglépni. Őszintén, ez az eshetőség, még ha meg is fordult a fejemben, akkor sem mertem volna meglépni, mert féltem, hogy megtalál és minden még rosszabb lesz. Végig kell csinálnom a dolgot, aztán pedig elfelejteni, ez volt az egyetlen út. Nem mondtam el senkinek, hogy mire készülök, a férfi által küldött ruhát is csak akkor bontottam ki, amikor a húgom már nem tartózkodott az otthoni lakásunkban. Apáról nem tudtam, hogy hol van, de ebben a helyzetben annyira nem is érdekelt. Ha nincs itthon, az a legjobb, mert legalább nem kell rejtegetnem a – egyébként gyönyörű – kék színű bársony ruhát, ami talán még a házunknál is többet érhet. Ahogy végigsimítottam az anyagon elgondolkoztam azon, hogy vajon megtarthatom-e, vagy pedig szimplán csak kölcsön kaptam. Ebben a helyzetben jobban örültem volna a második lehetőségnek, mert valószínűleg soha többet nem fogom felvenni.
Ideges voltam az esemény miatt, és szerettem volna nagyon lerészegedni, éppen ezért is ittam szorgalmasan a pezsgőmet. Mivel egy falat sem ment le a torkomon a felszolgált vacsorából, hamar megéreztem ennek a hatását, és nem is nagyon múlt a dolog. Már arra sem emlékeztem feltétlenül, hogy hányadik pohárnál tartottam, viszont a férfi keze a combomon túlságosan is éber állapotban tartott. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy a majd máshol is elkezd fogdosni, mert határozottan nem akartam ezt az egészet, de anyáért meg kellett tennem.
Akkor éreztem meg, hogy mégsem ittam eleget, amikor fel kellett állnom, hiszen most jött az est egyik legrosszabb része; mosolyogva üdvözölt a mellettem álló férfi pár embert, közben pedig a tenyere természetesen végig a derekam tájékán volt. Nekem a saját mosolyom az arcomra fagyott és egyáltalán nem volt őszinte. Viszont ezt valaki, aki nem ismer minden bizonnyal észre sem fogja venni.
Meg sem próbáltam memorizálni a neveket, és bár mosolyogva fogadtam az emberektől a külsőmre tett bókokat, mégis leginkább úgy éreztem magam, mintha egy rémálomban lennék, ahol meztelenül kellene helytállnom a terem közepén. Nem volt jó választás összefogni és kivasalni a hajam, hiszen szabadon hagyta a ruha a vállamat, emiatt pedig pontosan úgy éreztem magam, mintha egy kirakatbábú lennék. Lényegében ebben a szituációban sokkal többet nem is szánt nekem a sors, pontosan annyi volt a dolgom, hogy csinos legyek és kedvesen bólogassak meg mosolyogjak mindenre. Én magam is tudtam, hogy játszhatnám jobban a szerepem, kevésbé kellene merevnek lennem, és beszélgethetnék felszabadultan is. Ezt a derekamat egyre szorosabban átfogó kéz folyamatosan jelezte nekem. Én pedig szédülni kezdtem attól a kavalkádtól, ami engem vett körül. Éreztem, hogy összesen két percen belül el fogok ájulni, ha valaki nem vet véget ennek az egésznek. Amikor a férfi jelezte felém, hogy mennünk kellett valahova, én magam sem tudtam, hogy pontosan mi következik. Egyszerűen követtem őt, de ezen a ponton már képtelen voltam leplezni az ellenérzéseimet a dologgal kapcsolatban.
Összerezzentem, amikor valaki hozzám ért. Azonnal fel akartam nézni az illetőre, aki végül úgy néz ki, hogy megmentett ettől a személytől, még ha egy kis időre is. Viszont amint meghallottam a hangját, tágra nyílt szemekkel emeltem feljebb a tekintetem, egyenesen az arcára. Magam sem tudom, hogy pontosan miért, de a csuklómat egyszerűen kihúztam az ujjai közül és kezemet a tenyerébe csúsztattam. Igyekeztem elrejteni ezt a másik férfi elől, de ennek ellenére is Braylen mögé léptem egy kicsit és folyamatosan imádkoztam azért, hogy ne itt akarjon verekedni.
A pillantásától még inkább vörössé vált az arcom és nagyokat nyelve próbáltam eldönteni azt, hogy mit kellene mondanom neki. Ebben a pillanatban már úgy szorítottam a kezét, mintha attól féltem volna, hogy a másik férfi egyszerűen elrángat mellőle. Legszívesebben elkiabáltam volna magam, amiért ő is arrébb rángatott magával, de pontosan tudtam, hogy értem teszi… Hiába volt elegem a dologból, a mai este folyamán egyszerűen csak követtem őt, ezért is lepett meg annyira, amikor magához húzott. Majdnem sikerült lefejelnem tőle a mellkasát, de az utolsó pillanatban sikeresen elkaptam a derekát… És nem is nagyon akartam elengedni. Mivel úgy néz ki, hogy ebben a helyzetben a táncparkett az egyedüli hely, ahol biztonságban lehetek, és Braylen az egyetlen olyan személy ebben a teremben, akire számíthatok, a lehetőségeim latolgatása után egyszerűen a nyaka köré fontam a karjaimat, de kerültem a pillantását, miközben minden erőmmel azon igyekeztem, hogy ne lépjek rá a lábára. Talán ez volt az első pillanat, amikor megéreztem az elfogyasztott pezsgők hatását.
- El kellett jönnöm vele – egészen fojtott volt a hangom, ahogy kimondtam a szavakat – Anyukám beteg… Nagyon beteg.
Magam sem tudom, hogy miért mondtam el neki a dolgot. Minden bizonnyal azok után, ami közöttünk történt az előző buli alkalmával, már rég túl voltam azon, hogy elutasítással leplezzem a szimpátiát, amit még magamnak is alig merek beismerni. Pedig lassan már letagadni is felesleges volt… Hiszen már ő is tudott róla, és felesleges játszmákba bonyolódnánk, ha ennek ellenére játszanám az elérhetetlen. Főleg úgy, hogy mostanában mindig jókor van jó helyen.
- Nem tudjuk finanszírozni már a kezeléseit. Nincs időnk – határozottan jelentettem ki és ezen a ponton már talán képes voltam ránézni – Meg kellett tennem. Csak eljövök, aztán hazamegyek, megkapom a pénzem és anya megmenekülhet. Ilyen egyszerű. Nem nagyon láttam más megoldást, egyik pillanatról a másikra lett még rosszabbul.
Alig hallhatóan suttogtam oda neki a szavakat, aztán egyszerűen megcsóváltam a fejem és próbáltam összeszedni magam. Legszívesebben nekidöntöttem volna a fejem a vállának, de a büszkeségem nem engedte.
- Csak ne mondd el senkinek, kérlek – tudtam, hogy milyen. Viszont ennek ellenére hittem benne, hogy talán ez már egy olyan szituáció, amit nem tartana szórakoztatónak. Teljesen más valakinek a nyomorát kifigurázni, és néhány könnyen kapható lányt húzogatni.

Ha őszinte akarok lenni magammal és mindenki mással is ezen a tetves helyen - ami állítólag nagy erény bármelyik fiatalembernek egy a szociális ranglétrán felfelé törekvő családból -, kibaszottul untam ezt az egészet. Nem egy alkalommal, nyomatékosan jeleztem az apám felé, hogy csak akkor fogom őt követni a cég vezetésében, ha térden állva könyörög megbocsátásért a feleségének élő adásban. Talán nem ilyen szavakkal közöltem vele az akaratomat, de valami nagyon hasonlóra emlékszem, habár az is tény, hogy van, amikor kihagy a memóriám. Hiába szerettem volna, ha a holnapi napot is inkább az emlékeim összekaparásával kell töltenem és ma ihatok kedvemre, vissza kellett fognom magamat. Részben mert már az autóban idefelé sem viselkedtem úgy, ahogyan ezeken az eseményeken a szüleim elvárták tőlem, részben pedig azért, mert pontosan ebből az okból fenyegetést kaptam, hogy a havonta a bankszámlámra érkező összeg fog hiányt szenvedni, ha nem jövök ma el és leszek jó fiú.
A bankszámlámon történő határozott mozgások sajnálatos módon egyébként is szemet szúrtak apámnak az elmúlt hetekben, ami miatt még csak nem is ő beszélgetett el velem, hanem a nagybátyám, akinek fele annyi köze nem volt az egész helyzethez, mint amennyit szánt neki a nagyapám. Kifejezetten sajnálatosnak tartottam, hogy abban a kultúrában, ahonnan a családom érkezett, tisztelni kell az idősebbeket, ugyanis én épp a saját apám esetében képtelen voltam ilyesmire. Tisztelni olyasvalakit, aki hazudik, fájdalmat okoz és csak azért próbál fenntartani bármiféle jó hírnevet, mert piszkos dolgokat szednek elő a múltjából? Ugyan már...
- Dae-hyeon. - Anyám keze az ölemben fekvő karomra simul, én pedig kíváncsi, de unott tekintettel pillantok rá.
- A Braylent jobban preferálom. - Természetesen nem mondtam neki újdonságot ezzel, de minden alkalommal tépnem kellett a számat. Elmondtam már neki legalább ötvenszer, hogy ne szólítson engem a koreai nevemen, mert sokkal inkább érzem magamat amerikainak, így feleslegesen okoz nekem identitászavart már csecsemő korom óta. Elhajolok az arcom felé közelítő keze elől, mert mégiscsak társaságban vagyunk és nem otthon. - Mondjad... - Ha nem idegesít fel apám már otthon, mielőtt elindulunk, valószínűleg most anyával is teljesen másképp viselkednék, de erre szokták mondani, hogy késő bánat.
- Kimegyek beszélgetni. Ne csinálj felfordulást, jó? - Mély levegőt vettem, de a válaszom benn ragadt, helyette bólintottam párat, majd elfordítottam a fejemet és akkor sem voltam hajlandó rá nézni, amikor felállt az asztal mellől és a korábbi kijelentéséhez híven elhagyta a termet. Így tulajdonképpen felügyelet nélkül maradtam, mert apám már vagy félórája bejátszotta ugyanezt.
Fogalmam sincs mit vártak tőlem ezen a ponton. A mai nap csakis az én szerencsém lehet, hogy történetesen Felix nincs jelen, így nincs kivel kilógnom a teremből, hogy olyan mocskos dolgokról beszélgethessünk, amelyek talán felvidítanának. Az ő hiányában pedig gondolkodhattam azon, hogy kihez kellene odamennem, aki negyed annyira sem szórakoztató, és nem olyasvalaki, akinek az anyja később meg akarja kérni a kezemet a gyereke számára.
Abban biztos voltam, hogy nem ártana járni egyet, amikor azonban mély sóhajt hallatva végül felálltam az asztal mellől és megfordultam, hogy fel tudjam mérni a helyzetet - részben az asztalunk és a bárpult közötti távolság érdekelt -, nem számítottam rá, hogy egy ismerős szőke fejet és a tulajdonosát pillantom meg a terem másik végében. Ha lett volna a kezemben pohár, nem biztos, hogy épen megússza, tekintve hogy végig kellett néznem, ahogyan valami közepesen idős faszi a lány derekára csúsztatja a kezét. Az egyébként is paprikás hangulatomat csak még inkább felpaprikázta az, hogy annak a kéznek az enyémnek kellene lennie Clary derekán. Innentől kezdve pedig anyám kérése arra vonatkozón, hogy legyek jó, elpocsékolt idő volt csupán. Rántottam egyet a zakómon, majd megindultam az idő közben táncparkettre sétáló páros felé.
Torokköszörülve kocogtattam meg az öreg fószer vállát, majd kihasználva a meglepetését és azt, hogy az eddig Clary kezét tartó karját leengedi, megfogom a lány csuklóját. Az ujjaim finoman kulcsolódnak rá, mert még emlékszem a múltkori bulira, de épp elég jelzés értékűen, hogy ki lehessen találni, nem véletlen történt.
- Felkérhetem a hölgyet egy táncra? - Rá sem bagózom az öregemberre, a szemeim Claryre villannak és várakozóan billentem oldalra a fejemet.
- Fiatalember... - Az ezúttal a férfira fókuszáló pillantásomban lehet valami, amiből megérti, hogy nincs itt a helye a balhénak, még ha én is kezdtem és láthatóan fiatalabb vagyok nála. Elhallgat és zavarában hátralép egyet, mintha csak mondani akarna valamit, amit nem tehet meg, mert már vonom is arrébb a szőkeséget és úgy húzom magamhoz, mintha nem is akarnám elengedni őt. Részben így is van ez.
- Mit keresel itt? Vele? - Szinte köpöm a szavakat, habár az ellenszenvem nem neki szól, hanem az egész estének, a helyzetnek, annak a vénembernek, aki az én helyemre pályázott egy olyan lány mellett, mint Clary. A pillantását keresem és bár nem mondom ki, de érdekel, hogy jól van-e. Hogy csak a szemem káprázott-e, vagy tényleg nem akart annak a másik férfinak az oldalán mutatkozni.