Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Oké, kicsit sem volt furcsa, vagy éppen feltűnő az, hogy Christopher már másodjára kérdezte, hogy „biztosan nagyon dolgozni kell mennem június 23-án?”, úgyhogy hamar elintéztem, hogy mikor vegyem ki a nyári szabadságomat, a kórház ebből nem csinált gondot, ellenben az én oldalamat már rettenetesen furkálta a tudat, hogy Christopher készül valamire, de sosem adott kielégítően bő választ, hogy mégis micsodára. Naná, hogy végigkérdezgettem mindenkit, aki tudhat a nagy tervéről, szóval az indulás előtti héten bizonyára az én kérdéseimtől volt hangos a ház és unásig elegük lett belőlem, amiért senki nyakáról nem akartam leszállni a témával és a legrosszabb ebben csak az, hogy láttam mindenkin, Sophien és Philip-en is, hogy pontosan tudják, mi vár már, csak én nem. Vagy legalábbis úgy tűnt, mintha ők tudnák, hiába állították az ellentettjét, de az is lehet, hogy csak sejtik. Hát én még csak nem is sejtem! Menten megőrülök!
Az izgatottság 22-ére nagyjából a tetőpontjára hágott és hiába tudtam eddig valamennyire titokban tartani Christopher előtt, hogy kifaggattam mindenkit - nem, biztos, hogy nem tudtam titokban tartani -, annyira izgulok, hogy most már az arcom is, illetve szemeim szüntelen izgatott csillogásai, s testem féktelen fecergése is ordítja, hogy én tűkön ülök, úgyhogy legyen már holnap, bármi is legyen akkor. Merthogy szülinapom az nem akkor van, de Christopheré sem. Sőt, az összes létező ünnepnapot átnyálaztam és semmi sem esik abba a hétbe, amit Chris nekem mondott! Viszont az már nyilvánvaló, hogy egy hétről lesz szó, úgyhogy gondolom el fogunk menni valahova. Nyaralni? Hova? Ketten?
Éppen a szobánk - szobánk!!! A mi közös szobánk! – közepén ücsörgök és a hatalmas kinyitott bőröndbe próbálom beletenni a cuccaimat, mikor Christopher megszólít. Meglepetten pillantok felé, mivel háttal vagyok az ajtónak és olyan halkan jelent meg, hogy csak a hangjára veszem észre. Nem is tudtam, hogy hazaért a munkából, mondjuk, ha tudtam volna, gyorsan egy kicsivel nagyobb rendet csináltam volna a szobájában, mivel jelen pillanatban az összes létező felületet beterítik a holmijaim. Az ágyán egy fogkefe, s rengeteg ruha, a földön papucstól kezdve tisztálkodószer, nadrág… laptop? Mini asztali USB-kábeles ventilátor? Elsőre jobb ötletnek tűnt…
- Iiiiiigen… - Nem. - Vagyis folyamatban van, már idekészítettem mindent, mint ahogy látod - mutatok körbe a szobán egy kicsit szeppenten is, mert tudom, hogy nem szereti a kupit, de ez most nem kupi, hanem előre kikészített, becsomagolandó cucc. Őszintén szólva, nem tudom mikor vásároltam én össze ennyi mindent, de lehet ezért is tűnt el pár nulla a bankkártyámon lévő összeg végéről.
- Azért könnyebb lenne úgy pakolni, ha tudnám, hogy hova megyünk… - nézek vissza rá huncutan, még rövid ideig a nyelvem hegyét is kidugom, csak hogy tudja, ezzel aztán jócskán megnehezítette a dolgomat. Mikor látom, hogy a szekrény felé indul, néhány útjában lévő ruhát pikk-pakk áthelyezek az ágyra, hogy tudjon kényelmesen lépkedni, s míg ő bekukkant az öltönyeihez, én még néhány ruhadarabbal nehezítem a bőrönd tartalmát.
- Ez most költői kérdés volt? - nézek vissza rá enyhén ágaskodva felé, míg ő odalép hozzám, s megfogja kezemet. Szemeim csillogása csak fokozódik csókjától és hát ismer, láthatja a testtartásomból is, hogy majd’ megpusztulok az izgatottságomtól. Már egy hete erre készülök. - Nem tudom, mire készülsz, de azt igen, hogy valami nagyra. Gondolom nyaralni megyünk. Fogunk fürdeni? Kell strandfelszerelés? - Strandolni való felszerelésen én most tényleg nem csak egy fürdőnadrágot értem, hanem búvárruhát, papucsot arra az esetre, ha sziklás lenne a part, pipa, úszószemüveg... mint ahogy láthatja is a szobája egy bizonyos pontjára kikészítve ezeket. Egy külön történet volt mindezeket beszerezni, de hát így jár az, aki nem mondja el, mire készüljek.
- Ha látsz valamit, ami nem kellene, szólj és azt nem rakom be. - Remélem, hogy még nem készül kimenni a szobából, mert egész nap nagyon hiányzott, még úgy is, hogy én is délben jöttem haza a munkából. Még néhány ruha és kacat a bőröndbe kerül, úgyhogy egyre nagyobb lesz a szobában a felület, ahova lépni, esetleg ülni, netán még feküdni is lehet. Felállok, körbenézek, hogy mit legyen a következő, s ekkor veszem észre az ágy közepe tájékára helyezett neszesszeres tasakot, amibe egy-két apróság mellett – kézfertőtlenítő pl – az összes óvszert is belehelyeztem, az összes az pedig szám szerint hat. Miért hat? Ennyi fajta volt a boltban és én nem tudtam, hogy Christopher melyiket preferálja, úgyhogy logikusan arra a következtetésre jutottam, hogy veszek mindegyikből és amelyiket majd talán valamikor, ki tudja mikor kiválasztja, ezentúl csak azt fogom venni. Ezzel önmagában nincs is semmi gond… de elfelejtettem behúzni a cipzárját, és jelenleg Chris elég közel van hozzá, s egy kicsit ciki lenne, ha telibe belepillantana, vagy… bármilyen módon meglátná őket. És én az előbb pont azt kértem tőle, hogy nézzen körül, mi nem kell, ah, hülye Aiden! Talán az usb-s ventilátor van annyira érdekes, hogy eltereljem vele a figyelmét.  
- Ez szerinted kell? Meleg helyre megyünk? - Jó, nyár van, hacsak nem Grönlandot, vagy Dél-Argentínát célozta meg, minden bizonnyal meleg lesz, de azért feltételezem lesz légkondi, szóval talán ez a cucc itt felesleges, ha meg nem lesz légkondi, akkor áram sem és laptop sem kellene.  

Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Biztos vagyok benne, hogy szándékosan cukkol! Nem mondja el azt, hogy hová megyünk, még csak ötleteket sem ad, de szórakozottan nézi, ahogy szenvedek a pakolással. Ezért nincs is nagyon bűntudatom a kupi miatt, ami egyébként biztosan zavarhatja őt, de hé, megérdemli! Nem mintha nem pakolnám el mindet perceken belül, már amennyire képes leszek én ezt a rengeteg cuccot betuszkolni a bőröndömbe.
Azt mindig is tudtam, hogy Christopher is van annyira makacs, mint én, ha nem nálamnál sokkal jobban az, úgyhogy minden kérlelésem, amivel talán bármilyen információ morzsához juthatnék, az puszta próbálkozás az esélytelenek nyugalmával. Kikerekednek egy pillanatra szemeim, egészen meglepő élvezettel nézek rá a megjegyzésére, azt hiszem, nem teljesen úgy értelmeztem a “Ha nem hozol ruhát, nekem úgy is megfelel” jelentését, mint ahogyan azt ő szánta… vagy hát nem is tudom. Már sokszor bebizonyította, hogy nem olyan szent, mint aminek tetteti magát, úgyhogy lehet arra utal most is, hogy felőle akár meztelenül is mehetnék, de… úgy döntök, hogy most inkább nem kérdezek vissza, így is jócskán el vagyok maradva a pakolással, mindössze csak egy boldog mosollyal pillantok vissza rá, amolyan “okés, megjegyeztem” sunyi arccal.
- Chriiiiiiiis, ne már! Gonosz vagy! - teszem bele a bőröndbe az eddiginél durcásabban az összehajtott pólomat, de azért a mosolyom ott lapul az arcomon. Tény, hogy élvezem, amiért úgy válaszol minden kérdésemre, hogy igazából nem mond semmit sem.
Én látok olyat is, amit ő nem, vagyis remélem, hogy ő még nem szúrta ki. Mentve a menthetőt igyekszem a ventillátorral elterelni figyelmét, egyébként nem is lenne rossz trükk, ha azt vesszük, hogy ha kelleni fog, akkor minden bizonnyal meleg éghajlatra megyünk. Deee, még szép, hogy ezt a választ is ügyesen kikerüli, ezúttal viszont egyből meg is békélek vele, hiszen az egész csak arra ment ki, hogy ne vegye észre az ágyán lévő szütyőből kikandikáló dobozkát. Nem vette észre, nyertem! Ugye???
- Mii? Öö, igen. - Azzal gyorsan beteszem a ventillátort is a bőröndbe, pedig egyébként eredetileg nem akartam volna vinni, csak a kérdése annyira zavarba hozott, hogy ez egy jó mentőmozdulat volt. Hogy bentette-e a helyzetet, azt speciel nem tudom, látva ahogy Chris az ágyhoz megy és úgy végignéz rajta, hogy szívem majd kiugrik a helyéről kezdek beletörődni, hogy előbb-utóbb úgyis meglátja az óvszeres tasakot, nem fogom tudni kimenteni azt onnan. Lehet nem akarnám, hogy most lássa meg, egy ilyen szituációban talán félreértéseket okozna és félek, hogy rossz néven venné.
Kérdésére rápillantok a kezében lévő ruhákra, majd a már igencsak tele lévő bőröndökre.
- Talán jobb, ha azok már maradnak. - Merthogy el kell ismernem, lehet túlgondoltam a dolgot és a kelleténél sokkal több mindent akarok eltenni, úgyhogy ezúttal jobb belátni. Míg én jövök-megyek, szemem sarkából végigkísérem ahogy Christopher összehajtogatja az ittmaradó ruháimat. Két pakolás között ártatlanul másik oldalához megyek és amennyire csak lehet, észrevétlenül, feltűnésmentesen megragadom a neszeszeres táskát, egy mozdulattal visszacsúsztatom bele a dobozkát és az egészet eltüntetem a már feszülő bőröndbe.
- Ahh, kész! - ülök le a bőrönd előtt, lábaim között tartva a hatalmas, immáron becipzározott táskát, majd egy mély sóhajtással hátradőlök és hanyatt fekszem a földön. Ez kemény munka volt! - Már csak el kell indulni…


Másnap reggel az aligha kétséges számomra, hogy a JFK repülőtérre megyünk, azt azért feltételeztem, hogy nem New Yorkban fogunk maradni. Mielőtt kiléptünk volna a kapun, Sophie és a család elköszönt tőlünk, a lányon pedig láttam valamit, ami egyértelműen arra utalt, hogy valami fog történni és nem csak a bosszúja fog megkergetni minket, amiért őt nem visszük magunkkal. Kis besózott manóként pillantgatok Christopherre az autó hátsó ülésén, a hosszú utazás miatt úgy döntöttek, hogy kivisznek minket a reptérre, így azonban Christopher figyelmét sem tereli el a vezetés arról, hogy épp nagyban a telefonomon az induló járatok listáját bújom, hogy legalább szűkítsem a célpontok listáját. A gáz csak az, hogy JFK-ről olyan sok helyre indul járat az elkövetkező órákban, hogy majdhogynem esélyem sincs kitalálni, mit tervelhetett ki ez a férfi itt mellettem, de ha lebuknék előtte, csak huncutan grimaszolok.
Okéé, a reptér check in-je előtt azért már tényleg másodpercek választanak el attól, hogy melyik sorba, azaz melyik repülőjárathoz állunk be, úgyhogy most már tényleg muszáj elmondania…
- Szóóóóval, Christopher, ennyi volt, nem titkolhatod tovább! Most már tényleg muszáj elmondanod, hogy hova megyünk! - mondom határozottan kihúzva magamat, tekintetem Christopher és az egyes táblák között cikázik. Na várjunk csak…

Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Ez a reggel sem indul másként, mint a többi, sőt, mondhatni minden annyira megszokott, az én szívem mégis hevesebben ver. Eljött a nagy nap, ma utazunk! Csak az a furcsa az egészben, hogy én személy szerint fogalmam sincs, hová, de nem is számít. Amíg Christophert mindent előre kitervelt, addig én tudatlanul is követem őt, hogy vele legyek.
Kósza pillantással fordítom felé arcomat, miközben mindketten öltözködünk. Bizony, olyan átlagos minden, a mozdulatsorok, az, ahogyan reggeli után mindketten elköszönünk Sophietől, a szüleitől és a komortyiktól is, kinek neve hiába egyre inkább a számra áll, én mégis csak "bácsizom" őt. Úgy vettem észre, élvezi is, mert a szó hallatán mindig visszafogott mosolyra húzódnak ajkai.
Az autóban némán, de annál izgatottabban ücsörgök, de a felszín alatt alig tudok megülni egy helyben. A mellettünk elsuhanó táj egyre inkább kezdi éreztetni velem, hogy - minden bizonnyal - repülőre fogunk szállni és elmegyünk innen remélhetőleg nagyon messze. Ketten! Merthogy ez a lényeg, semmi más, de tagadhatatlan, hogy régóta vágyom már arra, hogy egy kis időre elhagyjam a várost és elmenekülhessek a mindennapjaimból. Napok óta nyúzom Christ azzal, hogy mondja már meg, hova megyünk, de éreztem rajta, hogy nem fogom tudni kihúzni belőle. Élvezem a játékot, még ha a porcikáim toporzékolnak is az információért. Izgatott vagyok, ám egy részem azt kívánja, ezek a percek örökkék tartsanak.
New York ezen repülőtere a világ legforgalmasabb csomópontjai közé tartozik, nincs hát könnyű dolgom kiválasztani a sok közül, melyik lehet a mi repülőnk. De feladom, úgyhogy arra kötelezem a kirándulás megszervezőjét, hogy fedje fel lapjait előttem. Ujjai irányát követem szemeimmel, elsőre nem is fókuszálom be, hogy mire is mutat pontosan. Érthetetlenséget sugárzó arcomra végül kiül a megdöbbentség. Meglepve nézem a magángépek, egyik kezemmel bele is túrok homlokomat melegítő - jelenleg sötétbarna - hajamtincseimbe. Az elmúlt időszakban, annyiszor fordult már elő velem, hogy olyan dolgokon is meglepődöm, amiket normálisnak is vehetnék, nincs ez másképpen a magánrepülőjét látva sem. Christopherék is nagyon gazdagok, ezt tudtam... de hogy ő egy kirándulásra a saját gépüket használja, ez újra emlékeztet, hogy nem akárki a barátom. Nem csak egy egyetemen megismert srác ő nekem, hanem a Hyundai hús-vér vezérigazgatója. Kicsinek kellene éreznem magam mellette, meg sincs meg ez az érzésem mikor vele vagyok, nem úgy, mint a családom esetében. Sőt, ami azt illeti, enyhe bizsergő érzés lepi el gyomromat látva, hogy milyen luxus életben van részem a párom mellett. Nem vagyok egy fényűző típus, de a magán repülőgép tudata és látszata ezekben a percekben sznobos büszkeséggel tölt el. --- Látod ezt, Apa? Ugye látod és megfősz mérgedben?!
Be kellene vágnom a durcát megint, hogy még mindig nem fogom megtudni az útcélunkat, de nincsenek meg az ehhez szükséges színészi képességeim. Ezen a ponton már sejtem, hogy csak akkor fog kiderülni, hová is megyünk, mikor meglátom a tájat felülről, majd köszöntenek minket a táblákon virító feliratok. Sunyi tekintettel nézek rá, mintha csak azt szeretném sugallani neki, hogy "már tudom ám, mi a terve", de szemeim inkább csillognak a büszkeségtől és izgalomtól, mindezek pedig egyértelművé tehetik számára is, hogy minden egyes pillanatot élvezek, nem csak hogy nyaralni megyünk, hanem hogy játszik velem. Hogy itt van és velem foglalkozik; játszik és nem dolgozik; hogy most a barátom és nem CEO!
- Szerintem pedig pont, hogy hatalmas szerencsém van! - lágy mosollyal jegyzem meg még az orrom alatt, miközben megindulok, hogy minden procedúrát elvégezzünk a felszállás előtt. Nem részletezem, mire is értem a szavaimat, tudom, hogy ő a játékra gondolt, én viszont arra, hogy ő van nekem.
Hagyom, hogy átjárjon az összes pillanatnyi ámulat, amivel fogad engem a repülőre felszállva. Az egészben az a legkülönlegesebb számomra - végtére is tény, hogy nem most ülök magángépen -, hogy ez az egész fogadtatás tényleg értünk van és nem egy nálamnál magasabb személyért. Vicces, hiszen elvileg én is chaebol vagyok, mint Christopher és családja, mégis elmondhatatlan, mennyire más ez most nekem. Itt fontosnak érzem magam, nem csak valakinek, aki azért részesül a luxusban, mert a nagy ember kísérője.
Pezsgővel a kezemben helyet foglalok menetiránnyal szemben, picit mocorgok is a bőrülés kényelmes szivacsát élvezve, aztán még mielőtt meginnám a pezsgőm, okos és felelősségteljes gyerekként egyből becsatolom magam.
- A nyaralásunkra! - tartom felé még mindig élénk mosollyal poharamat koccintásra.
A felszállás miatti félelmem - ami minden egyes utazáskor jelentkezik - gyorsan elmúlik ahogy már a magasban vagyunk. Nem leplezem, hogy az utunk első órájában egész végig az ablakra tapadva nézem a lenti világot, New Yorkot és Amerikát. És nem mellesleg: analizálok! Szóval... tekintve hogy felszállást követően hamar az óceán rengetegében találjuk magunkat, plusz ha figyelembe vesszük a Nap állását, akkor minden bizonnyal keletnek vagy esetleg délnek mehetünk. Aztán elveszem az üvegnek nyomott hideg orromat az ablaktól és sóhajtva kényelmesen hátra dőlök.
- Európa, vagy Karib-térség? - nézek mint Einstein Christopherre, de nem várok tőle választ, tudom, hogy esélytelen. Oké, ha őszinte akarok lenni hozzá és magamhoz is, tudnék pár országnevet mondani, amit esélyes célpontnak tartok, de szándékosan nem mondom ki hangosan. Nem akarom, hogy Chris úgy érezze, nem volt tökéletes a meglepetés ereje, ha már ennyire figyelt minden részletre. Beszélgetések és filmnézéseket követően a hosszú órák menetzaja végül álomba merít. Úgy érzem, ez egy hosszú út lesz és nagyon nem a Karib-szigetek egyikén fogunk leszállni.

Az út során többször felébredek, majd vissza is alszok, amikor épp nem ebédelünk, vagy nasizunk. Szendergek, mikor megérzem Christopher érintését combomon, kómásan nyúlok kézfejéért és fonom ujjaival össze az én ujjamat továbbra is csukott szemmel, mozdulatlanul, mintha még álmomban sem lenne semmi természetesebb annál, hogy megfogom a kezét. Aztán valami oknál fogva mégis kinyílnak szemeim és meglátom az előre dőlt, engem hatalmas szemekkel figyelő fiút. Egy huszonöt éves ember az már férfi, vagy még fiú? Ahogy megértem mondandóját, kómásan pislogok az ablak irányába, ahol meglepetten látom, hogy már szárazföld van alattunk, ráadásul a magasságunk is jócskán csökkent. Feljebb csúszok az ülésemben és pont mint felszállásnál, most sem győzöm vizslatni az alattunk húzódó teret. Nem kell sok ahhoz, hogy széles mosoly jellenjen meg rajtam. Hát persze, hogy felismerem ezt a vidéket! A fű világos színe, a házak, utak jellegzetessége, a szántóföldek milyensége...
- Ez Franciaország! - jelentem ki kérdés nélkül és úgy nézek a vészesen közeledő felszínre, mint a világon talán egyetlen egy emberre. Ez a személy pedig itt ül velem szemben. Hazudnék, ha azt mondanám, teljességgel meglepett, hogy ide jöttünk. Tegnap is volt egy gyanúm, hogy ez az ország is benne van a pakliban, de miután felszálltunk és Európa fele vettük az irányt már egészen biztos voltam benne. És mégis, nem kell megjátszanom magam, hogy őszinte örömöt és csodálatot sugározzak Christopher irányába.
- Ha nem éppen leszállnánk, akkor most kikapcsolnám az övet és megmutatnám neked, hogy mennyire köszönöm, hogy eljöttünk ide! Szóval készülj, mert nem úszod meg! - Mint befogott spanyol bika, akit egyre kevésbé lehet a helyén tartani, úgy vagyok fogva tartva az övem által, testemen és hangomon is látszik a felfokozott hangulatom és a kicsapongó örömöm, ami miatt legszívesebben most nagyon-nagyon megölelném és szétcsókolnám ennek az egésznek a kitervelőjét.
Szinte tikk-takk hangot kiadva peregnek a másodpercek, a visszaszámláló, amíg Christopher mellkasa még szabadon tágulhat és összehúzódhat, de addig is az én szemeimbe könnyek ugyan nem kerülnek, de némi meghatódottság annál inkább végig száguldva a futópályán a francia repülőtér hosszán. Ahogy a gép kellően lelassul és befordul a taxiútra, én már-már széttépem a derekam körül húzódó övemet, hogy azzal a lendületemmel, erőmmel és izgatottságommal taroljam le a barátomat és jelenjek meg teljesen amorf pozícióban rajta. Ahogy éppen értem, ahogy éppen sikerült, úgy ölelem magamhoz és nyomok hosszú csókot ajkaira. Ez közel sem egy erotikus csók, ebben sokkal inkább a meghatódottság tükröződhet neki. És hát igen... most minden kibukik belőlem, az elmúlt hónapok borzalmai, a sok fájdalom, de emellett a sok öröm is, amit tőle kaptam. És nem utolsó sorban most jövök rá igazán, hogy mi tényleg egy pár vagyunk már. Elutaztunk távolra, New York-i életünket messze magunk mögött hagyva, pont oda, ahol én megismerhettem önmagamat és itt nincs senki már, aki hátráltathatna minket. Most jön ki rajtam az, hogy mit is jelent nyaralni jönni Franciaországba. Csak remélni merem, hogy Christopher is tudja ezt.
- Imádlak! - mondom ki levegőért kapva, mikor végül el kell távolodnom tőle. Nem érdekelnek a légutaskísérők, nem számít, hogy fiúk vagyunk és lehet ezt nem kellene egy gépen, hiszen ez most a mi magángépünk, azt csinálunk, amit akarunk. Ugye?
- Mit fogunk csinálni ma? Megnézzük a várost? Elmegyünk pihenni? Szórakozni? - zúdítom rá az izgatott kíváncsiságomat, akárcsak egy gyerek, aki a hosszú alvás után végül felkelt és alig várja, hogy belevesse magát a kalandokba. Közben leszállok róla és odaülök mellé a székba egyik lábamat magam alá gyűrve, felé fordulva és nincs az az isten, akiért én most elengedném a kezét.

Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Belekortyolok a pezsgőbe, ám tekintetem mégis Christopher ujjbegyein ragad és csak nyugodtan nézem, hogy mennyire kecsesen tartja a poharat ujjai között. Sokszor kapom magam azon, hogy csak figyelem őt, emésztem minden mozdulatát, ami után egyszerre sóvárgok és egyszerre irigylek. Sosem leszek annyira kimért és úrias, mint ő, de nem is akarok olyan lenni. Régen akartam, már nem, akkor nem maradnék önmagam. Hosszú évek fejlődése után végre ki merem mondani, hogy ez a kimértség és ösztönös elegancia sosem lesz mozgásom része. Kezéről tekintetem szemeire vándorol, észreveszem, hogy engem néz, mire pillanatok alatt elpirulok és csak hogy leplezzem orcámon az enyhe megszeppentséget, megiszom a pezsgőm maradékát is.
Sutyi. Még mindig nem akar kicsike információval sem szolgálni arra, hogy hová megyünk. Duzzogva szívom be alsó ajkamat pár pillanat erejéig, míg belesüppedek az ülésbe, de hogy őszinte legyek, számítottama reakciójára. Bárhogy is, panaszkodásra nincs okom.
Lehet tudnék még aludni sok órát, bár minden bizonnyal kellően megfájdulna a csípőm addigra. Sokszor ébredek arra, hogy ő mocorog, de ezúttal kicsit más a helyzet. Szenderegve pillantok rá, majd egyből tovább a kinti valóságra. Ha most jobban tudnám magam uralni, fapofát vágnék, csak hogy megszivassam, de az elméletet nagyon hamar felülírja a gyakorlat, ugyanis képtelenség számomra eltakarni az érzelmeimet. Pláne, hogy a rég nem látott Franciaországban vagyunk! Vázolom neki a terveimet, csak hogy készüljön, mert nem fogja megúszni, de szerintem én jobban türelmetlen vagyok, mint ő, hogy újra érezhessem őt és megmutassam neki, mennyire örülök, hogy ide jöttünk.
Aztán, ahogy arra számíthatott, letámadom és szétölelgetem. Engem nem zavar a személyzet sem, de Christopheren érzem, hogy sokkal közvetlenebbé válik, miután ketten maradunk.
- Oké! Van itt kiszemelt éttermed? Csak mert nekem van pár ötletem. - Naná, hogy van, már ha még azóta is állnak és nem zártak be. Aztán persze meglep, hogy ez a férfi egyből ruhát akar vásárolni. Értem én, hogy divat fővárosa, de azért nah, ennyire ne már!
- Ööö, oké. - Egyébként nincs ellenvetésem, csak meglepett. - Tudod... boltokat is sokat tudok! - És ez így lesz amíg csak el nem hagyjuk Párizst. Mindent meg akarok neki mutatni, az összes emlékemet el akarom mesélni neki, ha lehet!
- Benne vagyok, legyen így. De csak, ha én vezetek - mosolyodom el sunyin. Esküszöm nem fogom rossz helyekre elvinni, ismerem már annyira, hogy tudjam, milyen az ízlése. Hozzá közelebb eső lábam combjával meglököm az ő combját, csak úgy, gesztusból, majd még egy hatalmas puszit nyomok arcára. Aztán mint akit kilőnek, megfogom kezét és megindulok kifelé, le a lépcsőn, mintha sietnék. Csak akkor toppanok meg, mikor már beton éri a talpamat.
- Öhh, Chris? A csomagokat majd hozzák utánunk? - Hirtelen ez nekem nem egyértelmű, de azért feltételezem, hogy itt Párizsban is van pár személyzet, például akik velünk utaztak. Vagy én nem tudom, Christopher azt mondta, mindent megszervezett. És akkor még egy kérdés: - Hol fogunk aludni? - Ez egy fontos dolog, ha másért nem is, akkor azért, hogy tudjam, hova kell estére visszaérnünk. Párizs hatalmas.
Szépen végigmegyünk a reptéri procedúrán, kifele már könnyebb, nem úgy, mint felszállás előtt. Magamat is emlékeztetnem kell, hogy kint az utcán már nem foghatom kedvemre a kezét, nem is feltétlenül a bámészkodók miatt, hanem ő miatta.  
- Taxi! - intek le rögtön egy taxit, ami egyből rendelkezésünkre is áll. Beszállunk. Azt kérdezi franciául - itt mindenki azt hiszi, hogy a világ összes embere beszél franciául -, hogy mi az úti célunk. Öhm... mi is? A kedvenc éttermem. De melyik a kedvenc éttermem?
- A Tour d'Argent étteremhez, legyen szíves - utoljára akkor mondtam ki majdnem ezeket a szavakat, amikor eljöttem Párizsből, vissza haza Seoulba. Hihetetlen, mennyi minden változott azóta, sosem gondoltam volna, hogy lesz még egy párom, akivel szintúgy itt fogok megfordulni. - Az egy nagyon jó hely! - fordulok már Chrishez a mozgó autóban. - Képzeld, ott 15 cm vastag a borlap. Én sem hittem el, amíg nem láttam! Na meg nagyon tetszett, hogy a fiúk más étlapot kapnak, mint a lányok, a lányokén nem szerepel az ár, ha férfival érkeznek. Nagyon magas színvonalú a hely, szerintem imádni fogod! - Már ha a 15 cm vastag borlap nem hozta már meg a kedvét, azt tudom, hogy Christopher kedvenc itala a bor és attól félek - golfos emlékekre hivatkozva elsősorban -, hogy neki van elég türelme átlapozni az összes oldalt. Most így belegondolva, lehet mégsem oda kellene mennünk, de már mindegy. Remélem ezzel is kedveskedni tudok neki, legfeljebb háromszor elküldöm a pincért, hogy még mindig nem sikerült italt sem választani.
- Erre volt az iskolám. A gimim. Nagyon sok minden történt ott. Az első szerelmemet ott ismertem meg, tudod, Aichat. - Meg amúgy a második szerelmemet is, aki már fiú volt és sokkal kevesebbet meséltem róla már, mint Aicharól, aki közben már járt New Yorkban is. - Aztán az étteremtől nincs messze a Notre-Dame, ha gondolod, megnézhetnénk azt, ha már ott vagyunk. A butikokon meg gondolkozom, de igazából azok mindenhol fellelhető jó minőségben. - Tetszik, hogy bár vannak előre kitervelt terveink, azért mindketten rugalmasan állunk ehhez a naphoz. Valójában én sem tudom, hogy evés után mihez lesz kedvem, de a Notre-Dame-ot tényleg nem lenne érdemes kihagyni.

Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Most evés, este evés, mindiiiig evés, mert az az egyik legjobb program. Szerintem titkon Christopher is ki akarja élvezni, hogy itt a családjától rendíkvül távol azt tehet és azt ehet, amit csak akar, senki sem fogja számon kérni rajta. Meg amúgy is, ez egy nyaralás, ha öt kilóval többel megyünk  haza se vonhat minket senki felelősségre, majd leadjuk odahaza, a személyzet és Christopher szüleinek szúrós tekintetére.
- Ööö, lehet inkább most átengedném a korányt mástnak, csak mert nemrég keltem és tudod, még kissé zizi vagyok - vakarom meg a tartkómat kissé elpirultan, nem is tudom, miért így döntök, egyszerűen csak Chris mellett akarok lenni és látni az arconásait, mutogatni neki minden helyet, ahová valaha is talpamat helyeztem, ezt pedig sofőrként nem tudom megtenni. A másik ok pedig az, hogy elszoktam már az itteni forgalmi helyzetekről. Sokan legyintenek csak, hogy nem is más, mint bárhol máshol a világban, pedig de. Arról ne is beszéljünk, hogy egyszerűen csak jobb, ha álmomból felkeltve nem én vezetek.
- De az éttermen gondolkozok... mindjárt ki is választok egyet - veszem elő autómatikusan a telefonomat, hogy eszembe jusson pár nagyon menő étterem. Fejből nem tudok hirtelen semmit, én leginkább csak akkor voltam puccos helyen enni, ha valamelyik családtagom jött el hozzám meglátogatni, vagy pedig összecsaptam a tenyereimet és honvágyból meghívtam a barátaimat kicsit sznoboskodni, mert menő és mindenkinek szüksége van néhe erre, hát még nekem. Én is tudom, hogy hiába próbálom, nem tudok szembemenni a neveltetésem körülményeivel, ez így volt Párizsban is, de így van a jelenben egyaránt. Nagy szerencsém van, hogy Christopherrel így alakultak a dolgaim, mint ahogy azért is, mert pont ő az, aki meglátott bennem valami különlegeset.
Mikor azt mondtam, hogy nem akarok vezetni, szigorúan úgy értettem, hogy a reptérről kiérve nem. Chris is ismeri már a stílusomat, hans Meg amúgy átvitt értelemben is gondolom ezt most, szeretném megragadni őt és végigvezetni a városon amint lehetőségünk lesz rá.
Oké, lehet hirtelen túl sok kérdést teszek fel egyszerre, megint, de ez is csak a kíváncsiságomat tükrözi. Na meg hé, egész eddig titkolt előlem mindent a nyaralással kapcsolatban, ne csodálkozzon, hogy most, miután megtudtam, hová jöttünk, hirtelen ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem az elkövetkező napokkal kapcsolatban. Szóval szerintem őt sem érheti annyira váratlanul. Ugye?
Szemeim fecsillannak a hotel nevére, ami nagyon menőn hangzik, aztán beindulnak a fogaskerekeim. Maison Villeroy, Maison Villeroy, Maison Villeroy... a-a, nem ugrik be hirtelen, hogy melyik hotel lehet ez sajnos. Nem baj, mindent azért én sem ismerhetek, akkora a város, hogy millió részét úgy tudnám felfedezni, mint aki teljesen ismeretlen lenne a környéken. A Musée de l'Orangerie viszont megvan, úgyhogy a pozíciót valamelyes el tudom tájolni. Mondjuk oly mindegy, nekem egy odu is megteszi, ha beférek oda Christopherrel. Valószínűleg ő sok-sok órával többet szánt a megfelelő hotel megkeresésére, mint én bármikor is rászánnám az időm. Ő jóval precízebben próbál figyelni ezekre a részletekre és én pont ezt imádom benne ennyire. Mármint ezt is millió más dologgal együtt.
Igazából nem nagyon gondolkodok, mikor leintem a taxit, lehet csak a megszokás, hisz bármikor jöttem vissza Seoulból Párizsba a gimi alatt, egyből az volt az első, hogy taxit hívok, hogy visszajussak a lakásomba. Hoppá, na már mindegy. De legalább így nem én vezetek, mint mondtam, erős lenne ha most meg kellene nyomnom a gázpedált.
Egyébként nem sokat esett szó Franciaországról és Párizsból kettőnk között - meglehet, itt erre Chris nevetve csóválná a fejét azt mondva, hogy "csak kétszázezer órát áradoztam neki róluk". De szerintem tényleg keveset került elő a téma és a nyelv is. Na majd most! Szerencsére azon az útvonalom haladunk, amerre reméltem, hogy megyünk, így van szerencsém megmutatni a gimimet és más látványos helyeket, amikhez közöm volt. Ja, és időközben amúgy az éttermet is kitaláltam, nagy nehezen.
Nem igazán foglalkozok a sofőrrel, úgysem lát hátra, szóval a lehető legnagyobb békességben helyezem tenyeremet Chris lábára, mellyel az enyémhez ér.
- Nem fogsz unatkozni itt, ezt megígérhetem! - nyomom vállamat az övéhez, mintha el akarnám tolni, de csak játszok vele. Emlékszem régen nagy szó volt minden kis apró érintés kettőnk között és már most is pont akkora jelentősége van minden mozdulatnak, mint kezdetekben, sokkal bátrabban és tapasztaltabban merek közeledni felé bármelyik testrészemmel. Vagyis nem, ez így nem igaz, valamelyikkel még nem, de most az mindegy.
Chris tehetetlen pillantásától legszívesebben beledőlnék a mögöttünk álló szökőkútva. (Igen, tényleg ott van az a szökőkút!). Ritka, mikor ilyen tekintetet enged az arcára és érzem, hogy azon nagyon kevesek egyike vagyok, aki mellet ezen érzéseit is meg meri szólaltatni.
Na de nyomás befelé! Nem is nekünk kell kinyitni az ajtót, hanem ezzel fogadnak minket.
- Hogy tetszik? - kérdezem amint beértünk és körbenézek én is. Sejtem a válaszát, mégis izgultam miatta. - Egyébként anno ez még nem így nézett ki. - Kapott egy felújítást, ami miatt én nekem is teljesen újnak tűnik a hely. Helyet is foglalunk egy kellemes asztalnál, az étlapok természetesen azonnal elénk kerülnek. Ránézek az enyémre és meglátom benne az árakat, mire elvigyorodom.
- A tiédben vannak árak az ételek mellett? - kérdezem tőle, de már nyújtózkodok is, hogy szemügyre vegyek az övét. - Van itt egy olyan etikett, hogy ha egy férfi és egy nő fogyaszt el egy étkezést, akkor a nőnek nem látszanak az árak, hogy a pénz ne befolyásolja a választásban. - Neeem arra akarok most kilyukadni, hogy bárki is nőnek nézni Christ, de azért mennyire menő lenne már, ha ő is így tudna választani.
- Meghívhatlak ma? - Tudom, kettőnk keresete messzebb van egymástól, mint Peking és Sydney, de azért én is ki tudok fizetni egy ilyen neves éttermet is. Aztán majd koldul nála, de hát pont ezt csináltam az elmúlt hónapokban is, persze az nem a pénzről szólt, sokkal mélyebb dolgok álltak a háttérben. De ezt ő is pontosan tudja. Én csak szeretnék ezzel kedvesni neki, hiába annyira semmiség köztünk egy ilyen gesztus.
Idővel aztán mindketten kikérjük a szimpatikus ételeket és italokat. Biztosak lehetünk benne, hogy sok időt kell várnunk, ez is az ára a minőségi ételeknek. De addig is, végre nyugodt környezetben itt Párizsban is tudunk beszélgetni, mindenféle hajtómű zúgástól mentesen.
- Remélem te is ki tudod pihenni az elmúlt időszak fáradalmait ezekben a napokban - kezdek bele kissé közelebb hajolva hozzá és békésen a szemeibe nézve. - Nagyon keményen dolgoztál ezidáig és meg is lett az eredménye. - Nem leplezem, szerelmesen nézek rá, ugyanakkor pedig elismerően és büszkén is. Nem csak engem kapott meg a szüleitől (kisarkítva, de ez történt), hanem a céget is ezúttal ő képviseli. Ez hatalmas szó!
Ismerem őt már annyira, hogy tudjam, rettentetes képes begörcsölni, amit észre se vesz magán gyakran, csak olyan formában, hogy ha lehetősége van, akkor sem képes laíztani. Már ezidáig is jelét adta, hogy ő sem munkával a fejében érkezett Párizsba, de én tovább megyek... éjszaka minden görcsét kimasszírozom az izmaiból. Bizonyára rezsegni-ropogni fog a teste ujjaim alatt, de utána kétségtelenül jobban fogja magát érezni. Szeretném, hogy érezze, ez a nyaralás nem csak rólam szól - ha már Párizsban vagyunk -, hanem róla is. De leginkább kettőnkről!

Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Tudtam, hogy tetszeni fog Christophernek a hely! Nem mondhatom, hogy olyan sokszor jártam ide, de mikor szüleim meglátogattak, volt, hogy itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. Talán pont ezen alkalmaknak köszönhetem, hogy emlékszem, miként mennek itt a dolgok és hamar helye kapunk az egyik asztalnál.
Az étlapokat fürkészve meglátom, hogy az enyémen vannak árak, úgyhogy már csak kíváncsiságból is nyújtózkodni kezdek az érdeklődő kérdésemmel egyidőben, hogy vajon Christopher esetleg véletlenül nem ár nélküli étlapot kapott. De nem, ami érthető, elvégre miért is kapna ő olyat, mikor egyértelműen nem nő és valószínűleg még a francia pincér sem arra gyanakszik, hogy ez egy randi lenne. Pedig anno fejembe vettem, hogy egyszer el akarok hozni ide egy nőt – akkoriban még Aichara gondoltam – és meglepni az étterem kínálta lehetőséggel, de sajnos előtt szakítottunk mintsem ez megvalósulhatott volna. De annyira nem számít, Christopher esetében meg egyébként sem mindegy, hogy mi mennyibe kerül és remélem megtartja ezen tulajdonságát akkor is, ha én hívhatom meg őt.
Beleegyezik, amire szélesen elmosolyodom. Nem sűrűn történt meg, hogy én fizettem az ő részét, ellenben rengetegszer ő hívott meg, ha étterembe mentünk, ami egyrészről logikus volt, mert neki sok pénze van, nekem meg, apáékkal való összeveszésem óta, mondhatni nem olyan sok, avagy véges. De ettől még bennem volt a szálka, amely talán most egy ilyen helyen kikerül a testemből. Mert néha azért én is meghívhatom ám őt…
Valaki imádja azt a várakozással teli időszakot, amíg az ételekre várunk, de én ilyenkor könnyen türelmetlenné tudok válni. De nem ma, oké, természetesen izgulok, hogy vajon mit fog szólni az ételekhez, de ettől függetlenül próbálok ellazulni az elmúlt órák sokkhatásai után. Elvégre tényleg Párizsban vagyunk és ezt kezdem én is szépen felfogni. Millió emlék önt el és lehet Chris sosem fogja megérteni, hogy nekem mit jelent ez a város. Lényegében a szabadságot és mindent, ami engem önmagammá tesz. Ami miatt sokkal inkább tartom magam nyugati embernek, mintsem keleti felfogásúnak. Ki tudja, lehet anno ezt látta meg bennem Chris is. Most így belegondolva, fogalmam sincs, mit látott meg bennem anno, mi lehet az, amiért pont én tudtam benne ekkora változást elérni.
- Bocsánat - A munka téma nincs kedvére, én pedig buta voltam, hogy szóba hoztam. De igaza van. Ellenben itt a lehetőség, hogy akkor ahogy mondja, ténylegesen is rólam beszéljünk. Vagy inkább rólunk.
- Lehet egy érdekes kérdésem? - nézek fel újra a szemeibe, miközben hátra dőlök a székben. Olyan ez a bársonnyal borított szék, hogy még hátra dőlve is egyenes marad az ember háta és egyértelmű, hogy ez nem véletlen. - Miért pont én? - nézek egészen sármos tekintettel rá, arcomon most nincs jele a huncut fiúnak, ellentétben azzal az érett Aidennel, aki már sok fájdalmon ment keresztül. És éppen ezért vagyok hálás, hogy én lettem az a valaki számára és nem más. Direkt nem akarok több szót kiejteni, mert azért nem annyira szellősek itt az asztalok és bár köztudott, hogy a franciák nem szeretnek angolul megszólalni, azért nagyon is értik a nyelvet. Ezt sokan elfelejtik.
Tudom, milyen kapcsolata volt Samanthaval, azt is tudom, hogy vele nem volt sosem érzelmes a viszonya, de mégis, bármi más elcsavarhatta volna a fejét, legyen az nő vagy más férfi. De mégis én tettem és mára tudom, hogy ez Christopher esetében mennyire nagy szó. Nem rémlik, hogy valaha megkérdeztem volna ezt már tőle és most sem arra vágyok, hogy szép és ő tulajdonságaimat kezdje sorolni. Csupán érdekel, hogy ő hogyan élte át a kezdeti időket, míg nem sárosan leparkoltunk az út szélén az esőben és akkor már mindkettőnknek minden mindegy volt. Akkorra már egyikőnk sem tudta meghazudtolni önmagát.
Közben megjönnek az italok. Ajkaim lassan, de határozottan húzódnak felfelé a borospohár felszínén, ahogy hallgatom Christopher jövőre utaló érzéseit. Majdnem kiszökik belőlem a rosszaság és megkérdezem tőle, hogy ugyan most mire gondolt, mert lehetséges, hogy nekem a szavai teljesen másra utalnak, mintsem aminek ő szánta azokat, de a hely, a pompát és eleganciát magasfokon sugárzó étterem kihozza belőle az úrias viselkedést, vagy ahogy én mondom: a sznobot. Csak sokszor azt felejtem el, hogy bármennyire is küzdök ellene, mélyen legbelül mégiscsak az vagyok. Kiirthatatlanul. Mint ahogy apám egy része is bennem él, de ebbe, mióta összevesztünk, belegondolni sem akarok.
Végül csak visszahelyezem a poharat az asztalra. Kellemes a bor, nem száraz, de nem is túlságosan édes. Pont jó.
- Kíváncsi vagyok, melyik hotelbe foglaltál szállást. - Merthogy még azt sem tudom, de már nem is küzdök az információkért. Christopher biztosan nem sejti, milyen mentális és egyúttal fizikai érzelmeket vált ki belőlem most ezzel a témával és a simításával. Érzem, hogy akaratlanul gyorsul a szívverésem és hatalmas önuralmat kell magamra gyakorolnom ahhoz, hogy mások ne vehessék észre rajtam az érzelemhullámot. Chris előtt persze esélyes sincs titkolózni, ő nagyon jól ismer.
Nyelek egyet. Vajon tudja? Tudja, hogy mennyire akarom őt és milyen régóta? Lehet csak jobban és határozottabban kellene kezdeményeznem, vagy éppen ez előbb elhangzott szavai volt a jel, hogy készen áll. De nem akarom hitegetni magam. Nem akarom beleélni magam.
- Biztosan jobban fogsz aludni, mint otthon - hajolok újra közelebb hozzá, egyúttal pedig az asztal lapján fektetem el alkarom egy részét. Értse ahogy érti, ezzel most én sem utalni akartam elsősorban. Elmosolyodok halványan, békésen. Nem szabad túl izgatottá válnom, nem kellene aggódni olyan miatt, aminek majd csak este jön el az ideje. Ha akkor eljön, ugyebár.
Az evés követően kikérünk még egy bort, élvezzük még egy kicsit a hely adta hangulatot, azt, ami szimbolizálja a híres Franciaországot. Christopher szemein látszik az alkohol hatása, mindig kiolvasható belőle pedig különösebben nem jelenthető ki részegnek. Ilyenkor annyira aranyosan tud viselkedni. Nem tudom, észrevette-e már, de ő mindig sokkal gyorsabban megissza a pohara tartalmát, lehetséges, hogy ez is közrejátszik abban, hogy előbb és jobban megérzi a hatástát, mint én. Vagy csak jobban bírom, mint ő, mert ez sem kizárt.
Összenézünk és érzem, hogy mehetünk. Jóllakottan intek a pincérnek, francia szavakkal jelzem számára, hogy fizetnék, ő pedig hamar visszatér a kárytabeolvasójával. Most tűnik el a kártyámról közel egy havi keresetem, de nem zavar, egyáltalán nincs rossz érzésem miatta. Sőt, hálás is vagyok Chrisnek, hogy hagyta, hogy én tegyem meg ezúttal ezt a lépést.
És most?
- Notre-Dame? - kérdezem felé fordulva mosolyogva. Talán még józan annyira, hogy ha már úgyis itt vagyok a nemrég leégett híres épülettől nem messze, akkor most ideális lehet megtekintenünk. Aztán Szajna parti séta, végül pedig vissza a szállásra, mert egy emeletes hotelszoba nagy erkélyéről megtekinteni a naplementét Párizs látképével az több mint varázslatos. Szerintem Christopher is imádná!

Christopher & Aiden

Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Sokáig törtem a fejemet azon, hogy mi ketten, hogy az istenbe lehetünk most itt kettesben és kvázi randin. Merthogy azt hiszem ez nem is egy randi, hanem már egy közös nyaralás, amit mindketten nagyon megérdemlünk, különösképpen ő, hiszen rengeteget dolgozik. Oké, én is látástól vakulásig vagy tanulok, vagy a kórházban vagyok, de ez más, én könnyen le tudom tenni a „szakmát”, ha leteszem a tollat aznapra. Na de hogy miként is lehetünk mi itt, Párizsban? Kezdetben egyenesen nulla százalék esélyt adtam arra, hogy Christopher viszonozná az érzéseimet, sőt, akkoriban talán én is inkább haragudtam rá, mintsem, hogy rózsaszín felhőként láttam volna körülötte mindent, úgyhogy nem tudom azt mondani, hogy szerelem volt első látásra. Előbb voltunk mi ellenfelek, mintsem barátok. Mérges voltam rá, haragudtam, hogy ő mennyire tökéletes a maga családjában és gyűlöltem magam, hogy ékes példát kaptam a sorstól, hogy milyennek kellene lennem. Emlékszem első hetekben még apa olyanokat vágott a fejemhez, hogy lehetnék olyan, mint ő. Aztán kiderült, hogy nem is annyira különbözünk, mint azt elsőre gondoltuk. Máig visszhangzik a fülemben Chris azon szava, amit az esős, kaotikus napon mondott nekem hazafelé tartva a balesete után.
„Én is ezt érzem!” Ezt mondta akkor, mikor bevallottam neki, hogy semmi közöm Sophiehoz, mert nekem Chris kell, nem a húga. Szinte máig magammal hordozom a sokkot és a megdöbbent érzetet. De miért én?
Nekem miért ő? Utáltam magamat, hogy így érzek, sokáig be sem tudtam vallani, hogy ez nyomja szívemet. Nehezen tudnak elkülöníteni azt, hogy olyan akarok lenni, mint ő és ezért vágyom rá, vagy pedig egyszerűen csak kell nekem. Őszintén szólva, olyan volt, mint Adam, vagy nagyon eltúlozva: olyan, mint apám. Egyik sem sok közvetlen szeretetet mutatott ki felém és mohón széttépett engem a saját testem, hogy talán Christől ezt megkaphatom. Meg is kaptam. Először a figyelmét, amiért borzasztóan hálás voltam, mert nem hittem, hogy ennél többet el tudnék érni. Aztán bevallotta az érzéseit, meg aztán azt is, hogy a figyelmének oka az volt, hogy általam tudjon meg információkat a cégünkről. Apáék cégéről. Elég sok mindent átéltem már eddig is, de messze a legduvább hullámvasúton ülök itt Amerikában. Egyszer fent, de akkor nagyon fent, egyszer pedig lent, de akkor a pokolban. Szerencsére mióta náluk élek, egészen stagnált az érzelmi állapotom, a kitagadás (valójában sosem tagadtak ki hivatalosan) fájdalmait már megemésztettem. De korántsem mondhatom, hogy akkor ez már így lesz örökké. Merthogy végül is még mindig a kapcsolatunk elején tartunk, hiába telnek rohamosan a hónapok. És én most először semmit sem akarok elsietni, hiába türelmetlenül akarom őt, mindenét.
Nem tehetek róla, elvigyorodom, ahogy őszintén megmondja, milyennek látott engem, mikor megismertük egymást. Nem próbálom leplezni, hogy ezektől nem lepődök meg, már sokszor megkaptam ezen jelzőket és elfogadtam, hogy ilyen vagyok. Aztán ahogy folytatna, a mosolyom még erősebbé válik. Szinte egész arcomra kiül a mosoly és a csillogás.
- Én nagyon imádtalak zavarba hozni. Most is… - vallom be őszintén. - Egyébként nem is feltétlenül csak magam miatt csinálom. Szerintem jót tesz neked, hogy kilendülsz a komfortzónádból és olyan helyzetekbe is kerülsz, amibe önmagadat sosem sodornád bele. Egyrészt mert éreztem, hogy több vagy mint amit mutatsz magadból, másfelől pedig nem akartam, hogy megragadj abban a burokban, amiben megismertelek és amiben például a bátyám is van. - Küldetésemnek éreztem, így is mondhatjuk, de ezt már nem direkt csináltam, inkább kíváncsiságból. Mintha meg akartam volna menteni Christophert attól, hogy olyanná váljon, mint Adam a jövőben. Tudtam, hogy semmi közöm hozzá, azonban mostanra már igenis van közöm, amíg ki nem dob. Azért remélem nem érti félre és érzi, hogy csak gondoskodni akarok róla, hiszen neki akarok jót.
Végül én fizetek, nem tudom miért, de nagyon örülök, hogy az én számlámról csökken a pénz és nem az övéről. Amúgy is azt gondolom, hogy egyelőek vagyunk még annak ellenére is, hogy jelenleg az ő fizetése sokkal több, mint az enyém.
Egyébként Chris állapota azt súgta, hogy inkább menjünk vissza a hotelbe, nem ő miatta, hanem csak úgy (tudod…), ennek ellenére mégis én is arra hajlottam, hogy nézzük meg közelben lévő nevezetes helyszíneket, ha már itt vagyunk. Engem speciel a folyóparti séta sokkal jobban megérint, mint a Notre Dame, aminek Christopher az oka. Három pillantásomból kettő biztosan rá szegeződik, hiszen jelenleg sokkal jobban foglalkoztat az, hogy neki mennyire tetszik az ittlét, mintsem az, hogy mennyit változott a székesegyház.
Mióta utoljára itt voltam, sok víz lefolyt már a Szajnán. Sorra törnek fel belőlem az emlékek, miközben kényelmesen sétálok a parton. Egyszerűen csak jól érzem magam, az sem zavar, hogy a lemenő nap utolsó sugarai szemembe érnek.
Felkapom a fejemet mikor megfogja kezemet és a világ legtermészetesebb módján kezdek igazodni hozzá míg nem megállok vele szemben a naptól bár picit hunyorgó, de kíváncsi szemekkel. Kérdésére szinte úgy reagálok, mint valaki, akinek megkérik a kezét: felgyorsul a szívverésem, az arcom kipirul, de nem a zavartól. Mindenféle túlbuzgó hever reakció nélkül szimplán csak kiül arcomra az önfeledt boldogság és meghittség. Úgy kérdezi, mintha bármikor nemet válaszolnék erre.
Válasz helyett azonban elengedem kezét, jobb kezemmel tarkójánál fogom meg, míg másikkal mellkasánál, azonban nem csókolom meg, hiába nyöszörög a testem, hogy azonnal tegyek így. Azt kérdezte, hogy ő megcsókolhat-e. Azt már úgyis tudja, hogy én bármikor képes vagyok őt lesmárolni, de most nem ennek van itt az ideje.
- Sose kérdezd meg többet! - suttogom alig pár centire tőle és vágyakozóan nézek szemeibe, ám ezúttal nem vagyok türelmetlen. Tudom, nagyon nyálasak vagyunk, ráadásul egyneműek is, de ezek engem már rég nem érdekelnek. A kapcsolatuk sok tekintetből irigylésre méltó és én büszke vagyok erre. Büszke erre a pillanatra is, amire biztosan örökké emlékezni fogok.
- Nem baj, ha lefürdöm? - kérdezem a hotelszobában, miközben nagyban kotorászok a bőröndömben. Úgy értem… nyilván nem gond, ha lefürdöm, csak hogy mondjuk mehetek én előre. Vagy nem tudom. Ketten? Leszek olyan bátor, hogy ezt megkérdezem már végre egyszer valaha? Előveszem a váltás alsógatyámat, majd kiveszek a szekrényből egy kikészített törülközőt. Már vetkőzök a fürdőben becsukott ajtó mögött és végig örlődöm, hogy most sem sikerült kinyögnem. Aztán a csap előtt állva hajamat dözsölve csak szétvet saját magammal szemben a harag, hogy ennyire nyuszi vagyok. Nem voltam én ennyire az, leszámítva, hogy mindig nagyon vágyom rá, de mindig csak utalásokat tettem felé, egyértelmű lépést sosem tudtam elszánni magam. A víz már ömlik a zuhanyrózsából, mikor teljesen kiégek, elegem lesz az egészből, magamból és félmeztelenül, mint valami haragos fiú kinyitom az ajtót.
- Chris? - dugom ki a fejemet és részben felsőtestemet is a fürdőből. - Nem akarsz… ööö… velem fürdeni? - Ennyi. Ennyi? Tényleg csak ennyi? Mondjuk a kérdésem után a pulzusom az egekbe szökik és legszívesebben szétrágnám az ajtófélfát izgalmamban, de tudtam, hogy ez lesz. Az sem baj, ha nemet mond, fel vagyok rá készülve (dehogy is), én csak szeretném tudni, hogy akkor végül is hogy állunk egymással testileg.  

Christopher & Aiden

Nyaralni megyünk? Csak mi ketten? Tényleg Franciaországba?

Évekkel ezelőtt is itt voltam, de mégis, sohasem fordult meg a fejemben, hogy ennyire nyitott merjek lenni köztéren, nem is a járókelők miatt elsősorban, sokkal inkább fejben még nem voltam annyira érett, mint most és nem állt akkor mögöttem annyi nehéz helyzet, amivel mára már mind megbirkóztam. Szerintem nyertem. Én legalábbis nyertesnek érzem magam, hiszen az, hogy ennyire szabad - mentálisan szabad - tudok lenni annyira görcsös és depressziós év után az csakis ezt igazolja. Enyhén hátra döntöm fejemet, amikor Chris hajamba túr, kiélvezem a pillanatot, amit ő, az érintése és a környezet varázsa nyújt. Nem állíthatom, hogy mellette lettek érett ember, mert ez talán így összességében nem igaz, ez egy hosszú folyamat volt és korántsem szeretném azt gondolni, hogy már teljesen érett és felnőtt lennék, de rengeteget tanulhattam az emberekről, róla és egyúttal magamról is mióta ismerem Christ. Én elhiszem, hogy a mostani csókunk nagyon sok értelemmel bír amellett, hogy rengeteg érzelemmel teli.
Eddig is egy szobában aludtunk Chris-szel, nem kellene más helyzetnek éreznem azt, hogy ezúttal egy hotelszobán osztozunk, de minden porcikám érzi, hogy ez most roppant különleges mindkettőnk számára. Van, hogy érzem, már sikerült úgy ahogy megismernek Christ, de az esetek túlnyomó részében ezt korántsem mondhatom el magamról. Ahogy magamra zárom a fürdő ajtaját, kérdések borítják el agyamat. Én tudom mit szeretnék, ez sosem volt kérdés, mindig tisztában voltam a vágyaimmal iránta, ugyanakkor még most is hullámzik gyomrom, ahogy Christopher vágyait próbálom megfejteni. Egyszerre nagyon perzselő a viselkedése és egyúttal óvatosságra intő, ez a dilemma pedig egy meghibásodott gyalogosátkelő lámpáját eleveníti meg fejembe, amely másodpercenként váltakozik zöldről pirosra, majd fordítva.
Már leveszem a pólómat, a zuhanyzóban is folyik a víz, mikor csak pofán verem virtuálisan magamat. Nem akarom örökké megvonni magamtól legalább az esélyét annak, hogy tovább lépjen a kapcsoltunk, az is lehet, hogy egyszer sem jutottak el hozzá az utalásaim, így fogalma sincs, hogy én készen állok az intimitásra. Vagy tudja? Vagy nagyon is tudja, csak ő még nem akarja? Nem akarom elrontani a kapcsolatunkat, így még megremeg kezem a kilincset, de végül kidugom a fejemet az ajtón. Egy próbát megér most már, ha másért nem is, akkor azért, hogy Chris egyértelmű igent, vagy nemet mondjon rá és így eloszlassa a bennem keletkező aggályokat.
Nem tudom, mi okból kifolyólag, de meglepve tapasztalom, hogy pont szemben áll az ajtóval Chris. Próbálom befókuszálni arcát és leolvasni róla az érzéseket, el is önt tekintetétől a kellemes bizsergés, bár semmi újat nem láthat így rajtam, milliószor cseréltem pólót előtte, még akkor is öltöztünk egymás előtt, mikor még a csókról álmodni sem akartam. De ez most más. Ez nem egy rideg golfklub férfiöltözője, ez egy gőzzel telített, műgyertyákkal borított fürdőszoba és én izgatottan figyelem őt és a válaszreakcióját.
Vagy… tán ő is valami ilyesmin gondolkodott? Bár az „öööö” nem épp ezt sugallja felém, szemeim kerekebbé is válnak, ahogy már-már izgatott kérlelő tekintetemmel figyelem őt, noha rámenős, vagy erőszakos korántsem vagyok. Egy kicsit jobban kilépek az ajtón, a szoba levegője hűti a lecsapódó párától nedvesedő testemet és én csak várok, várok, mert az „öööö” nem elég. Ez nem csak a fürdésről szól, ez most egy visszajelzés, hogy milyen színben állapodjon meg az a nyavalyás lámpa. Tudnom kell, nem akarok tovább kétségek között lenni, mert meg fogok bolondulni. Csak figyelem őt, vacilláló arcát és beazonosítom tekintetét, hogy feltehetőleg kulcscsontomon állapodhattak meg szemei, mely büszke érzésekkel halmoz el.
Aztán mintha újra elindítanák a megállított filmet, ő felém lép látszólag határozottan, én pedig vele tökéletes szinkronban hátrálok vissza a fürdőbe, miközben arcomra fokozatosan ül ki az izgatottság pirossága. Az ajtót becsukja, itt van, bejött a fürdőszobába, s bár szavakkal nem reagált, de nem is kell, mert tudom, értem a gondolatait. Azt mondja: zöld.
Szemei vonzanak, talán azok hívogatnak legerősebben ahogy az ajtónak dőlve áll. Egy boldog mosollyal fogadom őt itt bent és egyúttal magát a tudatot is, hogy itt van és kész olyat tenni, ami mindkettőnknek egy felfedezés. Nem fogok úgy tenni, mint aki már jártas, vagy legalábbis jártasabb lenne ebben és ez nem is egy elhatározás, Chris személye számomra is olyan újdonságérzetet kelt, mintha csak az első alkalmam lenne egy férfit meztelenül látni. Igen, meztelenül akarom látni és már tudom, hogy forrósodó testemet nem kell visszafognom azért, hogy ezt elérjem.  
- Örülök, hogy itt vagy! - suttogom már lehunyt szemekkel ajkaiba, miközben hozzá simulok és nyakizmán végig simítva kezdem őt csókolni. Itt van, itt bent, velem! Az örömtől testem is jobban beindul, ami előtte, egyedül még annyira szenvedett hiányától.
Nem tehetek róla, mocskos gondolatok jutnak eszembe, ahogy itt van szinte tökéletesen felöltözve. Késztetést érezek arra, hogy megfosszam ruháitól. Hajába markolok, ajkaim mintha önálló életre kelnének, elszakadnak az ő ajkaitól és nyelvemmel együtt nyakának ívét támadják meg, míg egyik markommal felsőjét gyűröm össze hasánál. Az a kezem, ami eddig hajának selymességét élvezte most végig simít fentről lefelé hátán és csak akkor szakadok el nyakától, mikor mindkét kezem megszabadítja őt a felsőjétől. Már kvittek vagyunk. Már mindketten félmeztelenek vagyunk, amit öntelt mosollyal üdvözlök.
Hátrébb lépek, hogy kibújjak nadrágomból. Valamiért nem érzem ezt a lépést különlegesnek, már csak azért sem, mert eddig is kényelmesen mozogtam előtte alsónadrágban. Nem akarom letarolni Christ, szóval hagyok neki egy kis nyugalmat. Nem akarom elsietni. Igazság szerint azt sem tudom, mi lesz akkor, mikor mindketten egy zuhanyzófülkében leszünk, nincsenek előre kigondolt terveim, szóval a megérzésekre bízom magam.
Érzem, hogy erősebben dobog a szívem, miközben alsónadrágomtól is megszabadítom magam. Annak ellenére, hogy egészen megszokott mozdulattal tolom le az utolsó testemet borító ruhadarabot, egy kicsit megszeppenve érzem magam, hiszen mégiscsak első alkalommal állok teljesen meztelenül Christopher előtt.
- Bent várlak! - vigyorodom el és már szállok is be a zuhanykabinba a jóleső vízfüggöny alá. Nem az az ember vagyok, aki egyből mindent vagy semmit alapon levetkőzteti a párját és a falnak nyomja. Szeretném, ha Christopher nem érezné sarokba szorítva magát. Tudom, hogy kell neki a szabadság és az, hogy önálló döntésének érezze azt, amit tesz, így jobb ötletnek gondoltam az első meztelen találkozást ilyen módon lebonyolítani.
Természetesen próbálok leskelődni a zuhanykabin párás falán keresztül, a másodperceket perceknek érzem és minden érzékemmel arra összpontosítok, hogy vajon mit csinál és ugyan mikor jön már be ide, hogy csatlakozzon meztelenül hozzám. Látni akarom.

Christopher & Aiden

Úgy tűnik, Párizsban tényleg minden összejön (18+)

Mikor eldöntöttem, hogy ezen a napon meg fogom kérdezni Christ, hogy fürödne-e velem, alapvetően nem arra számítottam, hogy igent mond, hiába nagyon reménykedtem ebben a közel álomszerű szituációban. Az igen válasza után úgy teszek, mintha tudnám, mi történne, de hát tudom is, persze hogy tudom, milliószor megalkottam már fejemben ezeket a képeket, de a magabiztosabbnak tűnő mozdulataim mögött hatalmas zavar tátong bennem.
Ahogy Chris becsukja az ajtót, megcsak a valóság, az, hogy íme ketten vagyunk a zuhanyzófülkében zuhogó vízfüggöny zajának kíséretében, aminél legfeljebb heves szívverésem lehet a hangosabb. A pára telíteni kezdi a zárt helyiséget, immáron pedig Christopher bőre is nyirkossá válik. Érzem, hogy szemeimbe kiül a vágy, a testem feszül és egyre jobban türelmetlenné válik, ahogy nézem őt, amíg eleget nem teszek mindkettőnk vágyainak és hozzá nem simulok. Imásom, ahogy nincsenek már kérdések köztünk, nem kellenek magyarázatok merev tagjainkra, hisz egyértelmű, mit érzünk egymás iránt. Testem végtelenségig ki van már éhezve és ezt ezúttal is megérzem egyre hevesebbé váló mozdulataimon is, ezért még mielőtt valami olyat tennék, aminek még nincs itt az ideje, kicsit eltávolodok tőle.
Az is lehet, hogy csak mondanom kellene neki, hogy mennyire akarok vele szeretkezni, az sem kizárt, hogy helyben az ágyba dőlnénk, de nem lehet Aiden, hiszen mindent szépen fokozatában kell megtapasztalni, én pedig évekkel ezelőtt, mikor megismertem Christ és szerelmet vallottunk egymásnak eldöntöttem, hogy ezt most tényleg okosan fogom csinálni. Ahogy kell. A szabályok követése, noha nem az erősségem és nem is én vagyok, de kétségkívül Chris megnevel és egy kicsit szerettem is volna ezt.
Most vagyok előtte talán először teljesen meztelen. Érdekes, hiszen alapvetően sosem volt bajom a pucérsággal, nem vagyok szégyellős senki előtt, de ezúttal végigfut gerincemen egy bizsergő érzés attól, ahogy tekintetével végig szántja a testem, mintha csak lézer lenne. Nem menekülésképpen, inkább helytakarékosság szempontjából lépek be a zuhany alá és hagyom, hogy Chris is levetkőzzen. Próbálom beállítani a víz hőfokát, de az eszem a fülkén kívül jár, így párszor eljátszom a túl meleg, túl hideg játékot, mire megkapok egy kellemese meleg hőmérsékletet.
Sok francia modellügynökség vezetője is megirigyelné azt a bőrt, amivel Christopher rendelkezik, én pedig takarás nélkül láthatom teljes testét, mikor minimális résnyire nyitott ajtón keresztül besurran hozzám. Mintha angyalt látnék, csillognak szemeim és közben szelíd mosollyal adom tudtára, hogy egyszerűen imádom a látványát. Aztán minden teljesen természetesen, ösztönösen történik, tenyereimet szinte mágnesként mellkasára tapasztom, tekintetünk kis időre találkozik, de épp csak annyira, hogy az összes kétséget eloszlassunk egymásban a bennünk dúló érzésekkel kapcsolatban. A mi kapcsolatunk nagyon különleges.
Homlokomat az övéhez tapasztom, mikor meghallom a vízcseppektől felerősített hangját. Vallomásától bizseregve sóvárgok, egyszerűen sóvárgok utána. Résnyire nyitott szemeimen által érzékelt minket körbevevő párafelhő teljesen misztikussá varázsolja a pillanatot. A látásomat immáron a bőröm látja el, olyan kellemesen selymes érzés lep el, mintha részegesen kábult lennék, de hát már rég nem irányítom tudatosan a mozdulataimat. Teljesen szinkronban mozgok Chris-szel, mintha minden mozdulatunk során pontosan ugyanarra gondolnánk.
- Mutasd meg, mennyire! - suttogom ajkaiba és mintha fájna a távolság, úgy simulok hozzá ahogy ő kezével ezt kéri. Élvezem, hogy olyan helyeken simíthatok végig rajta, ahol eddig még ennyire meztelenül nem tehettem, ahogy testem is hálás amiért az övét ennyire közvetlenül érezheti. Kezei alatt lapockáihoz nyúlok és magam felé húzom, miközben én is hátralépek óvatosan egyet, hisz ott kell lennie a falnak. Elvileg ott kell lennie… és igen, ott is van, mivel alig hallhatóan felszisszenek a hideg, nedves csempe tapintásától. Hátamat érő hasító hideg érzéstől erősebben nyomom tenyereimet a hátához, majd szűntelen csókok közepette egyre lejjebb simítok végig a bőrén, melyet még csukott szemmel és tökéletesen látok. Derekánál újra megérzem, hogy mennyire vékony, de mégis minden izma tökéletesen kitapintható, ám ezúttal nem állok itt meg, fenekéhez érve ismét magamhoz húzom testét. Kell nekem, most tényleg nagyon-nagyon szükségem van rá, de ezt az ajkaimmal is éreztetem vele csókunk közben.
- Annyira akarlak! - Nem is tudom, hogy suttogom, vagy már nyögöm az amúgy is párával telített oxigénhiányos levegőben, de elhomályosodott fejjel közlöm vele a szándékomat. Vagy inkább kérésemet?

Christopher & Aiden

Úgy tűnik, Párizsban tényleg minden összejön (18+)

Összességében az valahogy lényegét veszti, hogy eredetileg nekünk mosakodnunk kellene a zuhanyzóban, a forró vízfüggönyben és azt hiszem, örülhetek, hogy volt kis időm ezt megtenni, miközben szemeim óhatatlanul kémleltek kifelé a vízpárától homályos zuhanyzó üvegfalán keresztül, hogy vajon tényleg jól látom és valóban vetkőzik Christopher. Aztán azóta, hogy kinyílt az ajtó és immáron szűkössé vált a hely, jóformán nem csak azt felejtettem el, hogy mit akartam kezdeni magammal a fürdőben, hanem azt is, hogy egyáltalán hol vagyunk és álmodom-e. Ez az az álom, amiről sokat fantáziálgattam, mindig vágyakoztam a szemem elé terülő képek iránt és most, hogy ez bekövetkezett, alig tudom elhinni, hogy itt van. Úgy tűnik, kellett neki sokezer kilométernyi távolság, amivel kimozdulhatott a családi közegéből, sőt mi több, kellett neki az üzleten túli életérzés, hogy le tudja vetkőzni (szó szerint is) a gátlásait. És én nagyon örülök, hogy ez megtörténik.
Mindazonáltal gondolkodni azt aligha tudok, nem engedi, hogy mások járjon az agyam, mert érintései a maguk különlegességével nagyon erős vágyat ébresztenek bennem. Nem mintha eddig ne kívántam volna őt szüntelenül.
Hátam megfeszült a hideg csempe tapintására, fel is szisszenek, de ezzel együtt Chris karjához kapok, mintha menekülni akarnék a hideg fal elől az ő forró érintésébe. Szempilláim folyamatosan nyílnak fel, míg ajkaink távolodnak és én végigvezetem tekintetemet kulcscsontjától, ádámcsutkáján át egyenesen fel a szeméig. Látom benne a tüzet és remélem, hogy a vágya megmarad még egy kicsit, tenni fogok róla ez biztos, ezzel együtt pedig megöl a kíváncsiság, hogy most mi járhat a fejében. Mit tervezhet? Gondol egyáltalán bármire is?
Nem követem tekintetét, de látom, hogy végignéz rajtam, rajtunk. Nyakának ívét kezdem csókolni, de érzem, hogy eltávolodik kissé csípőjével, hiány is ébred bennem, de másodpercekkel később ismét nagyon közel érezhetem magamhoz, úgyhogy azt hiszem… ez egy jel. Nekem vagy magának, nem tudom, de úgy érzem, hogy Chris most tényleg készen áll átlépni egy olyan vonalat, ami új szintre emelheti a kapcsolatunkat. Ennek gondolata viszont engem is izgatottsággal és némi izgalommal is eltölt. Tetszeni fog neki? Ha nem… nem, azt inkább nem is akarom elképzelni. Újabb csókot adok ajkaira, de ezúttal hamar eltávolodom egy huncut, de már egészen meghitt mosollyal.
- Adok pár percet, te annyit is csak nagy duzzogva - vigyorodom el gonoszan, majd még egyszer belépek a víz alá, hogy lemossam magamról a már csak legfeljebb nyomokban található tusfürdőt, aztán kilépek a zuhanyból. Nem tudom, egyáltalán Chris igényel-e pár perc egyedüllétet, de ha még mosakodni akarna, (vagy gondolkodni), akkor ennyit hagyok neki. Addig én megtörülközöm. Fogat már mostam, úgyhogy azzal is előrébb vagyok, ezt pedig kihasználom, hogy elhagyjam a párával teli fürdőt – meztelenül, merthogy hiába volt kezemben az alsónadrágom, úgy érzem, feleslegesen húznám fel most. Sietősen nyitom fel a bőröndömet és kezdek benne turkálni.
Elvileg elhoztam. Vagyis… nem, pontosan emlékszem, hogy beraktam, csak aztán indulás előtt emlékszem, hogy Chris miatt turkáltam még valamit a bőröndben és kikerült, de esküszöm, hogy visszaraktam. Valahova visszaraktam, hogy ne találja meg, ha csak simán felnyitnám a bőröndöt és kivennék valami ruhát belőle, most viszont már-már pánikszerűen túrom a zsebeket, hogy hova is rejthettem el magam elől is azt a nyavalyát.
Megvan! Huh, oké, nincs pánik, végülis, csak az egyetlen alkalom, amikor tényleg szóba jöhet az óvszer használata, akkor a legnehezebb rábukkannom. De a lényeg, hogy megvan, ezzel együtt pedig be is gyűröm a párna alá. Épp a redőnyt húzom le, mikor meghallom, hogy nyílik a fürdő ajtaja.
- Még mindig tetszik a látvány - Mondanám is, hogy meg tudnám szokni, de nem, nem tudnám soha megszokni, legfeljebb elfogadni. Odalépek hozzá.
- Most? - kérdezem tőle, egyik kezemmel felsőtestéhez érce, mintha csak engedélyt akarnék kérni a folytatásra. A fürdőben egyértelmű volt, de attól még szeretném, ha szavakkal is megerősítené a zöld lámpát. Ha pedig bármilyen módon megerősít engem, akkor a mellkasán lévő kezem a vállára vándorol és húzni kezdem őt magam felé, míg én hátrálok mindaddig, amíg meg nem érzem mögöttem az ágyat. Leülök rá és tekintetemmel a szemeit keresem, miközben kezeimmel kitapintom férfiasságát. Kényeztetni akarom és ha nincs ez ellen kifogása, néhány izgató kézmozdulat után számba veszem. Érzem, hogy veszettül ver a szívem és amit most teszek, markom és nyelvem játéka az én testemben is erős érzéseket kelt.