Kamaszéveim végéig mindig én voltam a vicces srác, akinek szinte a hobbija volt, hogy mindenki arcára mosolyt csaljon. Nem mondom, hogy azóta kevésbé lennék humoros, de egy időre eltűnt a mosoly az arcomról, hogy egészen más irányba sodorjon az élet, olyat finomságokkal megismertetve, mint a felelősség, a kiskorú húgomról való gondoskodás, a nappal iskola, éjszakába nyúlóan pedig munka. Hamar más ember lett belőlem, pillanatok alatt lettem kajla kamaszból megfontolt, előre gondolkodó felnőtt, hiába voltam még én magam is nagyon fiatal. Azt hiszem, noha előtte sem adtam fel semmit egykönnyen, de ez azért alaposan megturbózta a kitartásom, állhatatosságom és állóképességem. Évekig nem aludtam 4-5 óránál többet, és mire elvégeztem a sulit, addigra már a teljes kimerülés szélén állhatott a szervezetem, viszont elkezdhettem szakácsként dolgozni, és kicsit könnyebb lett. Már nem kellett egyensúlyozni a tanulás, a húgom iskolába és hazajuttatása, plusz ellátása, és a munka között. Fellélegeztem, és kicsit elkezdhettem megint élni. Szó sincs arról, hogy egy pillanatig is kötelességemnek éreztem volna, a húgom iránti szeretet olyan dolog az életemben, ami valóságos szivárványszínben ragyogó szálakkal szövi be azt, minden, ami ő, az egyszerűen csodálatos volt mindig, olyan szinten kedves, szerető, gyengéd lélek, hogy csak imádni lehet. S mindent megtenni azért, hogy neki jó legyen. Ez a múlhatatlan célom már régóta, közben kicsit mindig háttérbe toltam önmagam, de én legalább nem kilenc évesen lettem árva, mindig úgy gondoltam, hogy neki rosszabb, és a magam módján próbáltam enyhíteni rajta.
Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a húgom a legfontosabb az életemben, és bármit megtennék érte, de úgy hiszem, ez kölcsönös. Nincs ember a földön, aki képes lenne két pillanat alatt megnyugtatni, és akinek a közelébe egyszerűen minden csendes és nyugodt. Ő az én menedékem. Csak ne csesztetne folyton azzal, hogy össze kellene szednem valami nőt már végre. Igazság szerint, nem tudom, akarok-e majd valaha gyereket. Én már ezt a történetet végig csináltam, és bár fiatal vagyok még, lehetne gyerekem, de őszintén megvallva, számomra most a karrierem az első, és nem hiszem, hogy ez jó darabig változni fog. Éppen ezért nem látom értelmét lekötni a korombeli nőket, akik már ott tartanak, hogy családot szeretnének, tán már a biológiai órájuk is csilingel, nekem meg ez egyszerűen sokadlagos szempont az életemben. Most csak egyszerűen élvezni szeretném, és learatni az utóbbi kemény évek babérjait.


- Úristeeeeeeeen… Lucaaas, beválogattak!
Sikított a húgom nagyjából három centiről a fülembe, holott ugyanazt a képernyőt néztük, ugyanazt az e-mailt olvastuk végig. Az én szám szegletében lusta, elégedett mosoly húzódott, és öleltem meg a nyakamba ugró fruskát, aki a világom közepe volt már tizennyolc éves korom óta. Ha ő nincs, sosem kezdek olyan korán munkába, sosem kamatoztattam volna édesanyánk szerinti páratlan tehetségemet. Mindig azt mondta, hogy ilyen érzéke neki sosem volt a különböző fűszerekhez, az egyedi megoldásokhoz, ahhoz, hogy még egy egyszerű rántottát is úgy feldobjak, mint előtte soha senki. Nyilván a számára. Mit is mondott volna, az anyukám volt.
Mikor Lucille megszületett, 9 éves voltam, akkoriban nem vártam, jó volt nekem egyedül, mondtam is anyának, hogy csinálják vissza, mert nekem nem kell tesó. Ez az érzés egészen addig lakozott bennem, amíg meg nem született, és a kezembe nem adták. Onnantól kezdve úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, és rendes bátyóhoz méltón gondoskodtam róla, sokat segítve a szüleimnek. Tökéletes lett vele a családunk, holott előtte azt sem gondoltam, hogy egyáltalán valami hiányzik belőle. Mégis, akkor lettünk egész, amikor megszületett.
S akkor váltunk fájdalmasan csonkává, mikor anya 40. szülinapi bulijáról igyekeztünk haza. Én 18 voltam Lucille 9. Csak egy vacsora volt négyesben, amivel apa igyekezett meglepni anyut, hogy ne mindig otthon üljünk. A sors azonban aznap este nagyon kellemetlen irányba fonta életünk szálait. Egy szerencsétlen baleset okán két lélek eltávozott. A mai napig beleégett az emlékezetembe, ahogy ahogy kinyitom a szemeimet, a kezem, karom végig véres, amint kivágódott a milliónyi darabra tört ablaküvegen, alig tudom mozdítani, és csak a vért látom, olyan lüktető fejfájással, mint még soha. Hallom a húgom sírását, és csak azt hallom, hogy apa… apa… a tudatom nem engedte, hogy akkor oda nézzek, már csak azért sem, mert láttam a szélvédőn kirepült mozdulatlan édesanyámat. Csak annyira voltam képes, hogy Lucille felé nyújtsam a kezem, és megszorítsam. A mozdulat ereje, amivel a kis keze az enyémnek feszült, legalább arról meggyőzött, hogy ő jól van. S abban a pillanatban tudtam, hogy már csak mi ketten vagyunk egymásnak, és nagyon sürgősen fel kell nőnöm egy olyan feladathoz, aminek még abszolút nem lett volna itt az ideje.
- Anya és apa nagyon büszkék lennének rád, de biztos nem jobban mint én, Te vagy a legjobb!
Kaptam vagy száz puszit nagy hirtelen, noha nem rajongtam az ilyen érzelmes pillanatokért, de Lucille más volt, érte bármit megtettem és bármit eltűrtem volna. Most voltam 31, ő pedig 22. Nem mondom, hogy egyszerű volt, és nem kellett megküzdenem minden egyes napunkért évekig, de az, hogy nem vették el tőlem, és nem szakítottak szét bennünket, minden fáradtságos pillanatot megért. S most… most talán eljön az a pillanat, hogy elkezdhetem megvalósítani az álmomat, és talán egyszer tényleg lesz esélyem megnyitni a saját éttermemet. Csak meg kell ragadnom ezt az esélyt, és hírnevet szerezni magamnak, ami talán támogatókkal, befektetőkkel is járhat majd, nem beszélve azzal, hogy a híres Rivera házaspár egyik tagja az egyik mentor séf. Egy ilyen műsorban ki lehet tűnni, megmutathatom a tehetségemet, és talán nem csak egy szakács leszek a sok közül. Nem gondolom, hogy bármivel is egyszerűbb lesz, de őszintén, szerintem valaki előtt, aki 13 éve egyedül neveli a húgát, nincs lehetetlen. Valamit azért csak jól csináltam, ha ez a fiatal nőszemély ennyire szeret, nemde? Én azért így gondolom, és bár nagyon hiányoznak a szüleink, de legalább egymásnak itt maradtunk.