Én vagyok az, aki szelíden, atyaian mosolyog rád, aki mélyen zengő hangjával megnyugtat és mond pár vigasztaló gondolatot. Elsőre. Aztán sokáig és elég mélyen nézel a szemembe s kezdheted meglátni, hogy itt vas akarat dolgozik a háttérben.
Ha kicsit közelebb kerülsz hozzám, azt gondolhatnád, hogy törődöm veled, vagy, hogy gondoskodó és óvó vagyok azokkal, akik közel állnak hozzám s erre szükségük van. Alkalmazottamként is így érezheted, hiszen mindenképpen garanciát vállalok érted, támogatlak és melletted állok, mintha családtag lennél. De ha elég sokáig vagy a tűz közelében, akkor bizony arra kell rádöbbenned, hogy ez inkább olyan, mint számomra, mint egy kertésznek az, hogy metszéssel gondozza a fáit. Rendben tartom a birtokom, a tulajdonom. Igen, szeretek birtokolni, szeretek irányítani és mint mondtam, ehhez elég akaratos is vagyok.
S ha mindez eléggé manipulált ahhoz, hogy továbbra is a közelemben maradj, akkor azt is meg fogod tapasztalni, hogy szeretek fájdalmat okozni (testi, vagy lelki, egyre megy), de mivel már minden bizonnyal hosszabb ideje mérgezlek, te ezt is inkább valamiféle törődésnek fogod érzékelni. Hiszen a kín mellé jár mindig valamilyen szinten jutalom és élvezet is és igazság szerint ezen mindig is jól egyensúlyoztam, többségében jól mértem és mérem fel, hogy melyik embernek mire van szüksége, mi az, amit szomjúhozik s én azt kedvem szerint hogyan adhatom, vagy vonhatom meg. Azért van ez így, mert bennem is munkál egy űr, egy feneketlen mélység, éhség, ami nem tud betelni s én ezt megértettem és a belátásnál, megértésnél fogva uralom.
Persze az akaratosság, az irányítási mánia azért rugalmatlanná és merevvé is tud tenni, mert bár tudok szituációkhoz alkalmazkodni, a céljaim már nem feltétlenül tudom ehhez hajlítani, maximum az eszközeim. Vannak pillanatok, amikor egy áldás átokká is válhat. Vannak pillanatok, amikor felborul az önkontroll, amikor az egyébként igen hosszú türelmem véget ér s akkor meggondolatlanul cselekszem, a legtöbb hibám ennek köszönhetően követtem el, többek között az egyik legnagyobbat is érzelmi tekintetben. Ha elragad a harag, akkor bosszúból képes vagyok meggondolatlan megtorlásra ragadtatni magam, ez egy tény. Ezzel együtt pedig az is, hogy nem szeretem az ellenkezést. Hogy ingerel, ha nem kaphatom meg, amit akarok s ez olykor arra vezet, hogy addig menjek fejjel a falnak, amíg a véremmel nem festem a vakolatot.



A lovaglópálca végigsiklott a kecses íven, ami még inkább íjhúrként feszült meg csigolyáról csigolyára ennek hatására. Lassan, lehelet finoman érintettem csak, a farkcsont területén megállapodva.
- Most te jössz, mondd szépen! - mélyről feltörő, bársonyos, mégis parancsoló orgánumomon csendültek a szavak, amik pár sóhajt váltottak ki először, meg libabőrök apró hullámtengerét a porcelán fehér bőrön.
-"J-jaj a világnak a botránkoztatók miatt..." - nem tudja rendesen befejezni a mondatot, mert az sikításba fordul, ahogy a pálca igen keményet csattan az ínycsiklandóan domborodó fenék halmon.
- Nem, nem! Csalódást okozol nekem... - rázom meg a fejem, s a hangom is valóban az. Nem is kell annyira színlelnem ezt, mert végső soron igaz. Az addig rendben van, hogy ez a feltörekvő modell pipi befizetett arra, hogy személyesen a Lemarchand Club vezetője vegye kezelésbe, de minden bizonnyal a mostanság divatos pongyola könyvek miatt kezdett érdeklődni a BDSM Club-ok világa iránt. Ki fogja fizetni és megy mindenki a maga dolgára... nem, a gond nem itt van. Nem ezért vagyok csalódott. Egyszerűen azért, mert hiába olyan szép ez a nő, hogy plakátokról néz farokkeményítően szuggerálóan a buszmegállókban ázó szerencsétlen prolikra azt sugallva, hogy "Úgy sem kaphatsz meg!", mégsem olyan jó tanítvány, mint Ő volt... nem azért, mert a zöld szemű szépség soha nem hibázott, de nem így tette, valahogy... az is más volt. Tényleg akartam, hogy hibázzon s ő is egyszerre akarta és szeretett volna megfelelni is.
Üres játszadozás maradt ez így számomra. De attól még persze tökéletes hozzáértéssel fenekelem el a lovaglópálcával a filigrán modell lánykát, úgy, hogy a vér igen közel toluljon bőréhez, de ki ne serkenjen, csak egy fájdalmasan lüktető mementó egyen, méltó lecke. Egy pár napig meg maximum a kezein fog ülni, nem a fenekén. Kötelékeiben szenved és vergődik, de ezúttal abban nem hibázik, hogy engedelmesen számolja a csapásokat és a végén illedelmesen megköszöni. Percek alatt tört meg az akarata a fájdalom első ingereire. Kiábrándító volt. Hol van ehhez képest az a szenvedés, amit a Biblia ígér a megbotránkoztatóknak! "jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék." Amit végső soron nekem kell majd kiállni, ha egyszer meghalok...


Kár, hogy ebben az egészben már nem tudok őszintén hinni. Pedig valamikor, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt még ment! Mélyen vallásos családban nőttem fel, édesapám lelkész volt, az ő apja is és még sorolhatnám a generációkat, hiszen ez a családi legendárium szerint a kegyelem gesztusa iránt táplált hála eredménye volt. Valamikor régen őseim rabszolgaként robotoltak egy virginai bányában, amíg új tulajdonoshoz nem kerültek, egy francia eredetű protestáns férfihez, aki elég vallásos volt s visszaadta a szabadságukat. Innen lett a francia vezetéknév, miután a francia férfi antik római mintára úgy gondolta, hogy akit felszabadít, azt a vezetéknevére veszi. Ez persze csak egy gesztus volt, de őseim követték az ő hitét s ez végül arra vezette őket, hogy a család egy tagja mindig lelkésszé váljon. Én magam is erre az útra léptem s New York-ban jártam teológiai szemináriumra.
Csakhogy a város, mely sosem alszik elég hamar elkezdett megkísérteni a maga szabadságával. Persze Richmond sem volt kisváros, ennyire nem voltam "vidéki", de New York mégiscsak világváros volt, ráadásul a családi kontroll sem volt már jelen. Tanultam szorgosan, eszes srácként jól vettem a képzés akadályait, de a kísértéseknek se tudtam mindig ellenállni s ennek hatására elkezdett bennem a bűntudat kibontakozni. A Szentíráshoz fordultam vígaszért, de ott inkább kemény passzusok jöttek velem szembe. Belül emésztettem magam, szenvedtem és vergődtem, hiszen amit hívságnak és bűnnek mondunk, mérhetetlenül jól esett, lángra lobbantotta érzékeim, de minden addigi tudásommal ellenkezett ez. Addig rágtam magam, próbáltam megvonással sanyargatni és korlátozni magam, jó útra terelni, míg talán bele is csavarodtam ebbe az egészbe, a szürke megkeseredettség rám telepedett s végül oda vitt, hogy olyan könyveket is a kezembe vegyek, amikre tüzet okádtak oktatóim, amikkel inkább vitázni kellett volna, semmint elfogadni. Ilyen volt az Antikrisztus című Nietzsche könyv is azzal a hangzatos állítással például, hogy "a protestantizmus a józan ész és a kereszténység féloldali bénulása" vagy valami hasonló. Elkezdtem megvilágosodni. Megérteni, hogy amit eddig küldetésnek gondoltam, az valójában az élet tagadása, hogy más a helyes út. Belül megerősödtem. Eltéptem a lelkiismeret láncait és elkezdtem átadni magam a bűnöknek, miközben kifelé megmaradt a lelkész növendék álcája, aki végül kiváló eredménnyel végezte el a szemináriumot.
Utána pedig egy gyülekezetben kezdtem dolgozni a városban, egészen belekényelmesedve a szerepembe. A jóságos lelkipásztor szerepe olyan volt, akár egy jól szabott bőrkabát: remekül illett rám, óvott és eltakart. Eltakarta azt, ahogy az áldozataim kezdtem szedni a gyülekezet nőtagjai közül. Akiket a megbotránkozás útjára vittem. Egész jól eléldegéltem és nem volt okom panaszra, de ez nem volt elég: én többet akartam. Ehhez elég jó út volt az, amikor az akkori polgármester fiatal szeretőjének édesanyja pont az én gyülekezetembe járt s egy ponton nekem öntötte ki a szívét azzal kapcsolatban, hogy mennyire kétségbe ejti a lánya által járt út s én mivel olyan szépen prédikálok, ugyan próbáljak már a lelkére beszélni!
Beleegyeztem. De a dolog vége csak az lett, hogy megzsaroltam rajta keresztül a polgármestert. Gyerekes dolog volt, mert nem kértem sokat, csak egy ingatlant, ami a városé volt korábban és némi tőkét mellé. Így indult be hosszú évekkel ezelőtt a Lemarchand Club. Először egy stróman volt a tulajdonos, hiszen látni akartam, hogy fog e működni egy ilyen kockázatos vállalkozás, de a híres-hírhedt 42. utca világa annyira még nem kopott meg, hogy egy ilyen helyet ne tartson el. Sőt! Mikor elkezdett jól felfutni, végül otthagytam a protestáns egyházat, hogy Leroy lelkipásztor úr immáron másként legyen jogosult az "Uram" megszólításra. Lelkek halászából a perverzség királya. Lehet, hogy ez a krona csak erre a világra szól, de a hálónál akkor is szebben csillog és mutatósabb...


Fel sem tűnik, de az idő elszaladt, én pedig hanyag lazasággal hagyom magam mögött a lilás fényben fürdő szobát a klubban, benne a kissé zaklatott, megtört ronccsal, aki nem is olyan régen még magas lóról letekintő modell volt. Most pedig csak odaadóan köszönte meg mindazt, amit tettem vele, amiért a rabság szabadságát megadtam neki. Egynek nem volt rossz. De ettől nem több. Nem is lehet... talán sosem lesz...