"Okos, jó fókuszú tanuló, hajlamos viszont az ábrándozásra. Ez néha hátráltatja a kívánt eredményei elérésében." - Félévi bejegyzés, 2013 -

"Devonyt dohányzásért és az iskolai ünnepségről való igazolatlan hiányzásáért figyelmeztetésben részesítem." - Osztályfőnöki bejegyzés, 2014 -

"A legjobb barátnőm. Egyszer elutazunk együtt Milánóba, céget alapítunk és gazdagok leszünk. BFF LUV U" - random füzet bejegyzés, 2014 -

"Tanulmányi teljesítménye váltakozó, ezúton kérem a szülőket, hogy jöjjenek be egy beszélgetésre. " - Osztályfőnöki bejegyzés, 2015 -

"Nem tudom mit akarok csinálni. Elmenni innen egyedül? Itt maradni a többiekkel? A jövő talán nem is létezik. Nem egy szörny, ami ott vár ránk a pálya végén. Egyáltalán szükségünk van rá? Nem lehetne csak beragadni egyetlen szakaszban és azt élni kifulladásig?" - Napló bejegyzés, dátum nincs -

Átfordulok a bal oldalamra, hogy hallgassam a szuszogását. Próbálom kivenni a sötétben az arcvonásait. Hirtelen létfontosságúvá válik, hogy lássam őt aludni. Nagy nehezen felkapcsolom a kislámpát az éjjelin és szinte dermedten nézem ahogy a hátára fordul. Békések a vonásai, szinte gyermekiek. Mindenféle álmokat szőttünk az éjjel, hogy majd milyen lesz ha befejezem a sulit. Mennyi mindent fogunk csinálni, milyen helyekre fogunk eljutni, hol fogunk élni és mire változtatjuk majd meg a nevünket. Ahogy nézem az arcát az egész csak egy ködös valótlanságnak tűnik. Még nagyon sok van hátra az egyetemből és kezd egyre jobban lefárasztani mellette a meló, hogy legyen pénz kajára és élvezeti dolgokra. Főként élvezeti dolgokra. Ő nem tudom mit csinál, hol jár, mi jár a fejében, hová tűnik néha két-három napra. A békés vonásait értem, sőt úgy érzem, hogy alvó gondolatainak minden kis írmagja azért születik, hogy engem belekapcsoljon és érthessem. Ilyenkor azt érzem, hogy az élet klassz dolog és a világ tök egyszerűen működik. Tudok mosolyogni rá, hinni a megbeszéltekben.
Nem veszem észre az ébredését, csak a nyöszörgésnek beillő hang jut el hozzám. Összerezzenek és gyönyörködve pillantok az álommázas szemeibe. Nem mondunk semmit, sosem szoktunk semmit mondani, a szavak meddővé teszik a szép pillanatokat, melyekbe a racionális gondolatok tűkként ékelődnek bele. Mégsem tudom kimondani, hogy ennek nincs értelme. Az én ábránd tűm előbb szúrja ki a buborékot. Lekapcsolom inkább a lámpát, sötétben kászálódom le a matracról. Újabb nap aminek nincs értelme és egy újabb beszélgetés ami nem történik meg.



Forgatom a kezemben a poharat és elgondolkodva meredek bele. Siralmasak lettek a vizsgáim, a szemeszter nagy részében az épületet sem láttam. Annyira elsodortak a könnyű élet álmai, hogy észre sem vettem merre kanyarodok el. A másnaposság kínzó, lüktető fejfájásként dörömböl a fejemben. Sőt, nem is igazán másnaposság ez, csak a túl sok lett kombinálva a minden egyébbel. Már megint. Ebben az ürességben könnyű kiértékelni, felülről nézni magadat és az összes hibádat. Kérdést sem kapok tőle, így azt sem tudom mire vonogatom a vállamat. Talán a fejemben lévő kavalkád az oka. Most mi lesz? Hogyan lesz? Megjelennek a többiek, zene tölti meg a lakás tereit. Mosolygok, mert nem hagynak szomorúnak lenni és mosolygok, mert belül érzem, hogy ez nem jó nekem. Szomorúnak kellene lennem. Nem? Kibuktam az egyetemről és ez rossz. Nem? Letekerem a hangerőmet. Jobb, ha némák maradnak.


Felnőttképzés, szakma, itt írja alá, üdvözöljük, heti kétszer, minimális hozzájárulást fizetünk, pecsételjük, igazolvány száma, kisasszony? Ms. Strall? Az elmúlt hónapjaim összesűrítve. Ha már sosem leszek gyógyszerész, az állam segít, hogy a közelében maradjak. A szakmai képzés egyszerű, sokkal könnyebben emészthető az egyetemnél és a gyakorlat keretében dolgozhatok is. Mr. Duke rendes tag, vagyis nem rohadékabb mint bármelyik másik az ő helyzetében. Tűrni könnyű, csak nem kell rá gondolni, hogy megaláznak, kinevetnek, semmibe vesznek a legtöbbször. Szeretem csinálni, szeretek pepecselni a mérésekkel és a keverésekkel. Hátra nem sokan járnak be, csak aki akar is valamit. Békében vagyok, magam vagyok. Szeretem.



Együtt élni valakivel úgy, hogy közben nem éltek tényleg együtt, nehéz és lélekgyilkos dolog. Mi így vagyunk és ez nem jó. Határozottan ki tudjuk mondani, hogy nem jó. Megkérem, hogy csukja be a szemét amikor kimondja. Ha nem látom, sokkal-sokkal könnyebb elmondani az igazat. A barátjáról, a srácról a bárban, neki a barátnőmről, a pultoslányról a klubban. Lehunyt szemekkel gyónunk olyan bűnöket, amik nem bűnök egy halott viszonyban. Nincs értelme, nem látjuk értelmét. Tökre tiszta és könnyű. Megölelem és miután lelépek, akkor kezdek fázósan félni attól, hogy most hova tovább. Mármint tökre tudom, milyen ha van, milyen megszokni és benne élni a megszokásban. Na de mi van ha nincs? Visszafutok, dörömbölök az ajtón, lihegve ismételgetek nemet. Még ne, most ne, így ne, egyáltalán ne. Belém hatol és sírok. Sírok, mert annyira unalmas és üres. Még alszik mikor megkérem, had maradjak egy hétig csak. Keresek albérletet. Sosem kerestem még ezelőtt.


Nem gondoltam, hogy bérlőtársnak lenni pedigrét igényel. Mit csinálok, van-e valakim, dohányzom-e, iszom-e, hova járok, mennyit keresek, házimunka, főzés megy-e. Szinte zsong a fejem a sok kérdéstől, a köszönöm visszahívom sokaságával tele van a zsebem. Mintha valahogyan ellenem állna fel a világ, nem is tudom miért. Még mindig ugyanazon a matracon alszom és őt nézem álmában, olyankor minden rendben van. Csak már egyre kevésbé látom szépnek és gyermekinek. Szeretnék egyedül aludni. Állítok a készülékemen, lehalkul a fülemben a szuszogása. Talán ezzel ijesztem meg az embereket, hogy ha nem akarom, akkor nem hallom őket.