Rohantam.
Mint úgy általában ez a nap sem úgy indult, ahogy azt elterveztem. [ Az „elterveztem” erőteljesen zárójelesen értetendő és véletlenül sem túl szarkasztikusan. ] Az érintőképernyős kütyüvel nem ápoltam jó kapcsolatot; olykor leejtettem, olykor elfelejtettem hol hagytam és igazából annak áramba való csatlakoztatása is egészen gyakran elmaradt. Ezen a reggelen is alig pár százalékon leltem rá… Valahol a ruhahalom legalján, lenémítva. Ahelyett azonban, hogy kétségbeestem volna és a fejemet fogva kapkodtam a lehető legnyugodtabban igyekeztem összekészülni mondván, hogy van még időm. [ Dehogy volt. ] Bár az én fejemben ez valóban eképpen játszódhatott le, az igazságtól ennél messzebb sem járhattam volna, hiszen Mamá elmondása szerint, úgy kapkodtam, mint holmi főtt bolond, akinek az ég egy adta világon fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán hol van és mi a terve. Áruló! A fogmosást öltözködés közben ejtettem meg, a fogmosást pedig a reggelivel egyetemben. [ Kifejezetten kellemetlen íze van a kakaós csigának és a fogkrémnek. Mondhatjuk, hogy olyan after eight jellegű, de közben… Mégsem egészen. ] A hajammal nem babráltam túl sokat. Két fésülés, és már túl is léptem rajta. Úgysem tudom megzabolázni a göndör fürtöket, már rég lemondtam erről. Arcmosás, majd a minimális smink. Egy kicsi korrektor ide, egy kis pirosító amoda. Nem vittem túlzásba. Ahogy megpróbáltam immáron harisnyába bújtatott lábamra húzni a magassarkúmat, az a második lépésnél el is tört. A földhöz vágtam mérgemben, számat újabb káromkodás hagyta el, mire Mamá le is dorgált. [ Megjegyzem az Ő szavai sem voltak éppen… Nyomdafestéket tűrőek. ] Egyszerre nevettünk fel. Mielőtt még távoztam volna, megöleltem és szép napot kívántam neki. Aztán kiléptem a zajos külvilágba, amelyet a fülembe dugott fülhallgató csakhamar tompított. Lépteim könnyedek voltak, ámde sietősek, mert – ugyebár – kegyetlenül szorított az idő.

A metrót vártam.
Türelmetlenül doboltam a lábammal, miközben a karomon lévő órára pillantottam. Hajajj. Erre aztán még türelmetlenebbül vártam a föld alatti hernyót. Reméltem, hogy a kedvemért siet, de hát természetesen nem így történt. Majdnem a végállomásig kellett mennem, ez idő alatt pedig volt időm végig gondolni, hogy milyen kérdéseket feleljek, hogy megfeleljek majd az interjúztatónak. Lelki szemeim előtt a lehető legrosszabb opciók születtek meg, noha nem voltam éppen negatív hajlamú; mindig reménnyel tekintettem a jövőbe és kifogyhatatlan pozitivizmus jellemzett. [ A véleményem szerint, aztán persze, mindig mindenért magamat hibáztatom és, ha valami nem sikerül már elsőre (!) az rettenetesen meg tud viselni. ]

Az interjú egészen jól ment.
Leszámítva egynéhány kérdést. [ Őszintén: egyetlen jó válaszom volt talán, de visszagondolva már ebben sem vagyok biztos. ]
– Kérem, jól utazott? – Így kezdődött, s eddig egészen biztatónak is hatott a történet. – Esetleg egy pohár vizet? – Leszámítva azt, hogy késtem. Egy picit. Ezt leszámítva TÉNYLEG minden remeknek tűnt.
Udvariasan megköszöntem, megráztam a fejemet.
Mire a hölgy elő is állt az első valódi kérdéssel: – Meséljen, miss Castillo, mit tud a cégünkről?
¡Maldita vida! Buta fejembe csakhamar belehasított a felismerés, hogy MIT SZERETTEM VOLNA ÁTOLVASNI A METRÓN. ¡Estúpido! ¡Tonto! ¡Estúpido! ¡Tonto! Hogy mivel vágtam ki magam végül a kérdés alól…? Ez sohasem fog már kiderülni. Senkinek sem. Az egy életemre esküszöm.

Mindenesetre, olyan rossz választ nem adhattam, mert folytatódott tovább a lassú kínzás. A negyedik kérdésre már annyira ideges voltam, hogy ropogtatni kezdtem az ujjaimat és bal lábam akarva akaratlanul is, de ropta a táncot az asztal alatt.
– Mi történt az előző munkájával? – Kérdezte a hölgy, nem tudva azt, hogy újabban az elevenemre tapintott. – Látom, hogy egy ügyvédi irodában dolgozott, de hamar távozott a köreikből.
Nagyokat pislogva néztem a nőre, miközben kínosan elmosolyodtam.
– Nem igazán jöttem ki jól a Főnökömmel egy idő után.
Őszintén: MIT KELLETT VOLNA VÁLASZOLNOM? Azt, hogy a testvérem jóformán a sz@rt is kiverte abból a szerencsétlenből és ezért már nem lett volna bőr a képemen visszamenni oda?! Ez tűnt a legkevésbé kellemetlen válasznak a sok-sok még kellemetlenebb közül. Szerintem, ugyan szűkszavú voltam, de diplomatikus.

– Melyek az Ön gyengeségei?
Egy újabb kínos kérdés.
– Ha megengedi, végig gondolnám a válaszomat. – Ezúttal. Úgyhogy egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú lélegzetvételnyi pillanatra csendben maradtam, ami közben azon tipródtam, hogy mi lehet az a válasz, ami megfelelő és esetleg még be is ismerhető, de nem tűnik már túl soknak vagy amiről legalább nem fogják azt gondolni, hogy alkalmatlan vagyok a pozícióra.
Magamban több száz meg ezer opciót letárgyaltam, olykor még vállon is veregettem magamat képzeletben, hogy ezt jól tettem, hogy nem mondtam ki, azonban mindez idő alatt a válaszok mindegyike, szinte zavartalanul kiült az arcomra.
– Nos – kezdtem bele már-már inkább megtörve a kínos csendet – a gyengeségeim közé tartozik, hogy túlontúl temperamentumos vagyok, de igyekszem ezen változtatni és szüntelenül azon fáradozom, hogy képes legyek moderálni magam. – Ez leginkább abban merült ki, hogy időközönként próbáltam leszokni a káromkodásról, ami mindaddig sikerült is, amíg bele nem rúgtam bárminek a sarkába. – Ezen felül hajlamos vagyok túlzottan engedékeny lenni és más véleményét vagy értékeit a magam elé helyezi.
Sajnálatos módon ezek igazak voltak. Nem bántam ezeket a tulajdonságaimat, de néha nem ártott volna több önzőség a részemről, hogy jobban érvényesítsem az akaratomat, ne csak sodródjam az árral, bár mentségemre: csak nem akartam megsérteni senkit sem.
– Gyakran elbizonytalanodom, mert nem szeretek tévedni és még kevésbé bocsánatot kérni. – A büszkeségem, olykor talán cinizmusnak hathatott, de valóban gyűlöltem belátni, ha tévedek. Vesztesnek éreztem magamat tőle, ez pedig egészen egyszerűen felemésztett.

Sorolhattam volna még ugyan napestig a rossz tulajdonságaimat, ugyanakkor az interjúztató hölgy bólintott, s már tette is fel a következő kérdést.
– Hogyan látja magát 5 év múlva?
A számat rágva néztem fel rá.
Ugyan, öt év múlva… Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán azt tudom, hogy mit fogok csinálni a holnapi nap folyamán! Miért kérdeznek az emberek ilyeneket más emberektől?!
– Bár egy napon szeretnék gyermeket, nem az elkövetkezendő öt évben – bár erről a Mamának egyelőre bőszen lapítottam, no meg… Egy ilyen jellegű projekthez nem ártott volna találni egy, olyan személyt, akit nem ijeszt el a testvérem. – Szeretnék a jövőben is balettozni, ez az életem! Miközben gyermekeket tanítok spanyolra, esetleg táncolni tanítani, olyanokat, akik nem engedhetik meg maguknak a drága iskolákat. Nem tudom, hogy hol leszek öt év múlva, mert nincsen konkrét elképzelésem csak vázlatok vannak a fejemben, alternatívák, hogy alkalmazkodjam majd a jövőhöz, de hogy hol leszek akkor? Magam sem tudom.
Nem ez lehetett a megfelelő válasz vagy az, amit elvártak, de hűnek bizonyultam magamhoz, s talán ez lehetett az, ami meggyőzte a nőt, hogy engem válasszon?



Ahogy azt a nagy bölcsek mondani szokták: az idő mindent megszépít.
A fájdalmas emlékek elhalványodnak, azok részletei pedig elfelejtődnek – vagy talán csak a gyermeki naivságunk lehetett az oka annak, hogy a Papára egykoron, olyan szinten felnéztünk? Úgy rajongtunk érte és bálványoztuk, mint egy istenséget. Nem csoda, a gyermekek mindenkiről a lehető legjobbat feltételezik még annak ellenére is, ha minden porcikájuk azt súgta nekik, hogy ne. Még derengett a lelki szemeim előtt az, hogy a térdére ültetett és elmesélte a napját vagy különféle meséket mondott; olykor rémisztőeket, olykor vidámakat. Volt néhány boldog pillanatunk, ezek hamar elmúltak. Én sohasem tekintettem úgy, mint Mamá vagy éppen Hugo; hazugként. Inkább gondoltam rá úgy, mint egy kreatív mesélő, aki nemcsak kiszínezete, hanem tökéletesre formálta életének minden egyes pontját, hogy tulajdon maga számára kedvesebb legyen és, hogy hárítsa az igazságot, amelyet még magának sem mert bevallani: valójában egy semmirekellő veréb volt, akit a nagykutyák kedvükre csicskítottak. A gyermeki részem még most is szeretne ebben kételkedni. Ő jó ember volt. Persze, immáron felnőtt fejjel visszatekintve rá kellett ébrednem, hogy az élete nem szólt másról, mint undorító hazugságról, átlátszó áltatásról és felesleges ígérgetésekről, amelyekkel pincét lehetett tölteni. Mégsem ekképpen akartam rá emlékezni.

Mintha tegnap történt volna…
– Papá? – Felnéztem a rajzom mögül, amelyen Ő és én voltunk. – Mikor jön meg a taco? – Érdeklődtem, amire csak egy vállrándítást kaptam, mert valamit elmélyülten bütykölt. Nem akartam zavarni, nem akartam magamra haragítani, úgyhogy tovább folytattam a színezést.
Két erőteljes kopogás törte meg a csöndet.
– Kinyitom! – Úgy repültem az ajtó felé, mintha a szél a keblén hordott volna.
[ Azt gondoltam, hogy a korábban megtudakolt étel érkezett meg. Akkoriban úgy gondoltam, hogy különleges nap volt számomra, hiszen a SZÜLETÉSNAPOMAT ünnepeltük és azt kívántam, hogy a Papával tölthessem, mert szerettem volna egy apja-lánya napot. Úgy éreztem, hogy szerencsés vagyok, ma már… Tudom, hogy nem volt az, hiszen nem csináltunk semmit sem, hozzám sem szólt. ]
Amikor kinyílt az ajtó előttem két idegen állt előttem, s a kezemben szorongatott pénzt visszahúztam. A vidámságomat zavarodottság törte meg. POLÍCIA feliratú szöveg állt a mellényükön.
– Szia, kislány – szólalt meg az öregebbnek látszó bácsi, aki lehajolt hozzám – apukád itthon van?
Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni, azonban alig pár perccel később apát a földre szorítva bilincselték meg. Én próbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy NE bánjanak vele, ilyen durván, de a kérésem mit sem ért, mint ahogyan az sem, hogy inkább engem vigyenek el, mert Ő nem tett semmi rosszat sem.


A testvéri szeretet minden másnál különösebb.
Olyan, mint egy mély szerelem, amely több barátságnál, de kevesebb szerelemnél és mégis ezen két tényezők különleges egyvelege, hiszen a testvéred az, aki ismeri az életutadat, szinte az elejétől kezdve és nagyjából ugyanazt a rettenetet élte át, amelyet Te magad. Elhagyhatod a testvéredet, de el nem felejtheted. Utálhatod a testvéredet, de bármennyire is tagadod, akkor is szeretni fogod. Ha idősebb, felnézel Rá. Ha fiatalabb, óvod. Egyik szerep sem lehet túlzottan könnyű.

Én vagyok a kisebb testvér, „húgica”.
Hugo – vagyis pontosabban Füles, de csakis kizárólag a számomra (!) – az imádott és egyetlen édestestvérem, aki valójában jobban félt, mint azt valaha a tulajdon apánk tette. [ Sajnos ezzel egyidejűleg kénytelen vagyok azt is elismerni, hogy olykor-olykor joggal. Nem azért, mert közveszélyes őrült vagy az a sárgaházi bolond vagyok, hanem egészen egyszerűen csak… Iszonyatosan vágyom a szeretetre, szerelemre és ezt szeretném már mástól is megkapni. ] Tudom, hogy Rá egészen egyszerűen bármikor számíthatok; ha az éjszaka közepén hívom fel, hogy bajban vagyok, akkor jön és megment. [ Kicsit, olyan számomra, mint egy antihős. A saját módján, de igazságot szolgáltat. ] Tudom, hogy így tenne, mert ez is tapasztalat.

[ Alig tizenéves kis csitri időmben, annak is pontosabban a közepe táján ]
Kicsöng.
Egy mosdóba zárkózva vártam, hogy testvérem felvegye a telefont. Nagyon hosszú időnek tűnt a várakozás. A mellettem lévő fülkében egy lány sikoltozott, örömében. Én a félelemtől remegve vártam, hogy valakit el tudjak érni. Kerültem a zűrös dolgokat. Igyekeztem jó lány lenni. De sajnos a fiúkkal meggyűlt a bajom. A lehető legrosszabbakat találtam meg, akik csak kihasználtak ilyen vagy olyan formán, majd eldobtak, mint egy ócska és használt rongyot. Kizsigereltnek éreztem magamat és rettenetes csalódottság járt át. Olyan nehéz találni valakit, aki szeret?! Szerelemből. Gyerek fejjel sohasem gondoltam arra, hogy ez ilyen nehéz feladat lehet; a mesebeli hercegnők java része csak álomba zuhant és jó esetben a herceg ébresztette őket. Az én életem miért nem lehet ilyen? A boldogságot kerestem, sötét helyeken. Az én mesém inkább hasonlított az eredeti verziójukhoz.
– Igeeeeen… – Szólt bele a telefonba a testvérem álmos hangja.
– Értem kell jönnöd, kérlek! – Szinte végig sem mondtam már tudakolta a helyet, hogy hol vagyok és kit kell péppé vernie.
Csak annyit kértem, hogy mihamarabb jöjjön értem. Nem volt túl messze a szórakozóhely a lakásunktól, de nem mertem kimenni a mosdóból azután, hogy nagy nehézségek árán sikerült megszabadulnom Alejandrotól, aki a szívemet törte össze. Korábban kedves fiú volt, még mondhatni oda is figyelt rám – meghívott fagyizni, sokat is beszélgettünk; ma este azonban az alkohol végett erőszakos lett, míg nem a vitánk odáig nem fajult, hogy megütött.
Ujjaim a számra szorultak.
Hasogatott a seb, de eshetett volna komolyabb bajom is.


Egy bár boxában ücsörögtünk.
Ahogy eltekintettem a pohár koktél felett egyik barátnőm már is szélesen vigyorgott.
– Tehát… Komolyan szingli akarsz lenni? – Tudakolta a barna hajú, miközben szemét felhúzva végig mért. – Amióta ismerlek egyik kapcsolatból esel a másikba. – Tulajdonképpen, szinte ironizáló hangjáért egy pillanatig sem hibáztathattam, hiszen igaza volt: az utóbbi néhány évben pár napnál tovább nem erősítettem a szinglik táborát. [ Félreértés ne essék, nem lotyó voltam. Kapcsolatfüggő annál inkább. ] Így hát való igaz, hogy a férfiak az életemben jöttek és mentek. Szeretem Őket; élvezettel legeltetem a szemeimet a jóképű svédeken, elegyedem kacérkodásba a spanyolokkal és kifejezetten szórakoztatnak a morcos oroszok is. Mindegyikben találtam valamit [ természetesen a külsőségeken túl ] amit szerethettem bennük, s míg Én őszinte szeretettel kínáltam fel a szívemet, addig Ők előszeretettel használták ki. Igazi palimadár vagyok, mintha csak a homlokomra lett volna írva: TESSÉK CSAK TESSÉK, VIGYÉTEK A BOLONDOT! Tudtam, hogy Én voltam az, aki engedte, hogy kihasználják, mivel tálcán kínáltam magamat és hiába tudtam mi lesz a vége újra és újra engedtem, mintha egy végtelen spirálba keveredtem volna.
– Szerintem az este végéig sem fog tartani! – Nevetett fel a vöröshajú. – Főképpen, hogy a pultos máris szemet vetett rád! – S ahogy ezek a szavak el is hagyták a száját, rögvest megfordultam. Úgy tűnik, nehezebb lesz megtartani a magamnak tett ígéretet, mint gondoltam volna… Merengtem el magamban, ahogy egy mosolyt megejtve fordultam vissza a lányokhoz. Szilárd elhatározásom [ ami láthatóan nem volt eléggé szilárd ] csakhamar megrogyott. – Pont az eseted. Rossz fiú! – A fejemet csóváltam.
– Alul értékeltek! – Jegyeztem meg élcelődő hangon, miközben kihúztam magamat. – Erős maradok! És csak, hogy tudjátok: már azelőtt megbeszéltem vele a találkozót, hogy egyáltalán eldöntöttem, hogy szingli leszek! – Mindhárom lány hangosan felnevetett. – Perras estúpidas! – Vetettem oda nekik. – Nekem legalább jó estém lesz, veletek ellentétben!

Persze, a dolgok ezúttal sem alakultak másképpen.
A pultos srác se akart többet tőlem, mint egy pár éjszakát – és be is dőltem a hülye szövegének, de legalább Ő nem árult zsákba macskát, mert közölte előre a tényállást csakhogy, amire eltelt az a pár nap Én már nagyon-nagyon megkedveltem. Hiába szerettem volna egyedül felfedezni tulajdon nőiességemet, hogyha egészen egyszerűen nem tudtam sohasem ellenállni a kísértésnek.