A baleset pillanata óta minden egységesen tűnik szürreálisnak. Szinte felidézni sem tudnám egyetlen beszélgetésemet sem amelyet Delanoval vagy a csapattársaimmal folytattam. Az még rémlik, hogy Loretta az eset után leült velem beszélgetni és úgy körülbelül fél órát volt ott. Beszélt hozzám, szóba került Timo, az esélyek egy ilyen balesetre, de attól a pillanattól kezdve, hogy ekként állította be a barátommal történt eseményeket, valahogy a további mondanivalója nem tűnt fontosnak. Hinni akartam ebben és nem kilógni a sorból. Annyira könnyen akartam elkönyvelni magamban Timo esetét, ahogyan ők tették; semmilyen gyanú vagy megválaszolatlan kérdések nélkül. Ott akartam tartani ahol ők és nem megkérdőjelezni minden döntésemet, döntésünket, ami ehhez a ponthoz vezetett. De nem ment, mert minél tovább hagytam magamat elmélyedni a gondolataim és a fel nem tett kérdéseim útvesztőjében, annál nehezebben horgonyoztam le a többiek által hangsúlyozott gondolatoknál. Úgy éreztem ennél nekem több kell. Valami kézzel fogható bizonyíték, ami erősen alátámasztja azt, hogy a Timo Bremer életében egyszer hibát követett el a munkája során. Addig pedig bárki is győzködött az ellenkezőjéről, én csak a szentül hitt meggyőződéseimnek hittem.
Az itthonlét nem hagyott számomra unalmas perceket. Hol az étteremmel, hol Lucy bizalmának visszaszerzésével foglalkoztam, miközben a húgommal megromlott kapcsolatunkra is próbáltam megoldást találni. Jó volt a családom közelében lenni és úgy vettem észre, hogy anya is nyugodtabb volt, amiért naponta láthat anélkül, hogy a képem egy telefon képernyőjének csapdájából köszönne vissza rá. Ő sosem hagyta ki a lehetőséget, hogy megossza velem a munkám iránti aggodalmát, de a Timoval történtek után csak még inkább nyomatékosította a ellenzéstől túlcsorduló véleményét. Az egyetlen, akivel azonban őszinte beszélgetést folytathattam, az a legidősebb bátyám Clinton volt. Úgy éreztem mindenki várt valamit; hogy kiakadjak, hogy beszámoljak az érzéseimről vagy üvöltsek és tomboljak, mert igazságtalannak érzem a velünk történteket. Olyat akartak látni, ami talán mélyen belül ott szunnyadt bennem, de még nem érte el azt a fokozatot, hogy megmutassa magát a környezetemnek. Clintonnal megesett, hogy munka után kiültünk az étterem előtti padok egyikére, felbontottunk egy-egy sört és ha úgy éreztük hallgattunk, ha pedig úgy, akkor megosztottunk dolgokat egymással. A bátyám a Feliciaval lévő házasságának nehézségeit taglalta, én meg az itthonlétről tettem hozzá a véleményemet, majd valahol útközben megtaláltam azt az átmenetet, ahol magamról is őszintén beszélhettem. Ő volt a második (Lucy után) akinek bevallottam a kételyeimet az egész balesettel kapcsolatban, ahogyan azt is, milyen módon akarok ennek a végére járni. Habár vártam tőle egy atyai fejbekólintást és a józan eszem megkérdőjelezését, de cserébe egészen mást kaptam. Ahelyett, hogy most az egyszer komplett őrültnek néztek amiért egy tisztességes lezárást akarok a legjobb barátomnak, Clint csak annyira kért, hogy vigyázzak magamra és ha bármire szükségem van, szóljak neki. Ha mást nem, ezt a kettőt viszont maximálisan megígérhettem neki.
Az elmúlt pár nap telefonálgatásokkal telt mivel Floridaba átruccanni nem volt lehetőségeim az otthonnal járó kötelességeim miatt. Most, hogy túlléptük a bűvös egy hetes maradási időm határát, valahogy úgy éreztem többen is számítanak rám. A családom, a húgom, én pedig a kapcsolatunk zűrös állapotának ellenére sem akartam magára hagyni Lucyt. Számítottam arra, hogy valamikor majd talán újra szüksége lehet rám? Minden egyes nap. És úgy vártam felkészülten erre a pillanatra, mintha ez bármikor a közeljövőben bekövetkezhetne. Nem voltam abban jó, hogy csak úgy egyszerűen félredobjak embereket addig, amíg meg nem tettem mindent értük, amit csak emberileg lehetett. Ha pedig azután sem volt tovább, akkor továbbá nem nehezítettem meg senkinek sem a dolgát.
A telefonálások első két alkalommal süket fülekre találtak, miután kifejezték, hogy nem fognak előszedni nyomós bizonyíték hiányában újra egy lezárt ügyet, ezért az ő részükről nem várhattam túl sokat. Ezt követően kerestem fel Anthony Palmert, aki Clinton elmondása szerint az évek során járőrként dolgozott, ami merőben másabbnak tűnt az eredeti elképzeléseihez képest. Legutóbb színész akart lenni, így nagyon reménykedtem benne, hogy nem éppen más indokból járkált olyan szerelésben. A bátyám információ igaznak bizonyultak és az elkövetkezendő napokat az ő idegeinek cincálásával töltöttem el, míg végül egy nap ő hívott fel azzal, hogy nem csak én voltam az egyedüli, aki részéről hasonló bejelentés érkezett. Egy nő is akadt hasonló sztorival, így Palmer egy közös találkozót szervezett hármunknak, ám csak úgy, ha a feltételeket ő szabhatta meg.
A találkozóra a megbeszélt időpont szerint érkezek, majd ki is szúrom Palmert, mellette a számomra még ismeretlen nővel. Odaköszönök nekik miután közelebb érek hozzájuk, majd a bemutatkozás sem maradhat el.
- Nolan, ő itt Kayline. Kayline, ő meg Nolan. - hadarja el helyettünk is gyorsan Anthony a bevezető szöveget, miközben kezemet nyújtom a nő felé, hogy ezzel is megerősítsem az elhangzott név igazságtartalmát.
- Örvendek. - teszem hozzá gyorsan, mert nem ártana lépést tartanunk sem Palmerrel.
- Nincs túl sok időm, szóval tisztázzunk gyorsan valamit, mielőtt belekezdenénk. Csakis akkor fogom ezt az ügyet felhozni odabent, ha erős bizonyítékokkal szolgáltok nekem. Máskülönben senki sem fog még ránk nézni sem. - az egyik kinti asztalhoz tartozó padra ül le, én pedig követem a példáját.
- Melyikőtök kezdi? - egyszer rám, majd Kaylinere néz, én viszont hagyom, hogy előbb ő kezdje. Ha neki is hasonló sztorija van, az nem lehet egyszerűen csak a véletlen műve.

~ Florida, 2 héttel ezelőtt;
Timothy a motelszobánkban lévő egyik ágyon kényelmesedett el, feje mögött pedig egy párna lapult, ami még rendezetlenebbé változtatta barna haját. Egyik kezében a telefonját tartotta, másikat meg épp elmélyítette a mellette lévő chipses zacskóba, amit miután megszerezte belőle zsákmányát egyből felém csúsztatott.
- Egyél. Addig se nézel úgy, mint aki rémeket látott. - villantotta rám szokásos vigyorát, de én kevésbé voltam ennyire derűlátó.
- Nem bízok bennük, Timo. -
- Jézusom Nolan, még mindig itt tartunk? - teszi le a kezéből a telefont, mert bár unalmas perceiben egyből a készüléken lévő appok között váltogatott, de amikor valami probléma ütötte fel fejét közöttünk, akkor rá se nézett a telefonjára.
- Egyáltalán kik ezek? Mióta is ismered őket..egy hete? Delanot legalább egy hónapig szidtad, hogy mennyire sunyi alak. -
- Jó srácok, akiknek ugyanazok a céljaik, mint nekünk. Te is bírnád őket. Delano pedig mindig is az volt és az is marad és tudod te is, hogy ez az igazság. -
- Nem számít Timo, hogy én mit tudok és mit nem, egyedül az, hogy ismeretlenekkel teszed kockára az életedet.
Timo csak a fejét csóválja, majd kezeit összekulcsolja a tarkója mögött.
- Tudok vigyázni magamra... és amúgy is mióta lettünk mi szeretők, hogy indokolt legyen a féltékenységi rohamod? - úgy vigyorog, mint egy hülye gyerek, amit mindkettőnk érdekében figyelmen kívül hagyok.
- Mutass be nekik. -
- Micsoda? Minek?
- Ha annyira jó arcok akkor nem bánod ugye, ha én is megismerem őket? - állok fel az ágyamról és már szedem is elő a táskámat, hogy elpakoljam bele a szükséges szereléseimet. - Holnap veled megyek, aztán együtt merülünk.
- Megbeszélhetem velük, de tudod Delano sem szereti az utolsó pillanatos változásokat. Mindig össze-vissza cirkál, ha valami mégis közbejön és tiszta téboly.
- Akkor még szerencse, hogy ők nem olyanok, mint Howard, nemde? Aki miután megtudja mit műveltünk biztos kitekeri a nyakunkat, de jól fogunk szórakozni, Timo. - veregetem meg a vállát most már én is jobb kedvűen, miközben elemelem az ágyáról a chipset, amit szokásától eltérően most először szó nélkül hagy...
~ Másnap reggel
Egy üresen maradt szobatérfél és egy üzenet Timothytól: Bocs, a srácok szóltak, hogy egy órával előbb kezdünk. Próbáltalak bevonni, de azt mondták majd máskor. Sajnálom, haver. Délután beszélünk, T.
Ui: nagyon remélem, hogy ez még nem válóok.

Kayline az ő beszámolójának éppen a végére ér, minek hallgatása közben rengeteg emlék tódul fel bennem. Arcom bal felét dörzsölöm meg tenyeremmel és miközben sóhajtok egyet megpróbálok a jelenbe maradni anélkül, hogy hagynám eluralkodni újfent az idegességemet.
- Baleset. - nem túl őszinte mosollyal csóválom meg a fejemet. - Annyiszor hallottam már ezt, hogy szinte felfordul a gyomrom tőle. - szólok most már én közbe. Hallgatnom kellett volna akkor az ösztöneimre, de mit tehettem volna, ha úgy nézzük a társam játszott ki engem?
- A nagy fogást Timo is sokszor emlegette, de ennél többet soha nem mondott róla. Talán ő se tudta, bár kétlem, hogy volt annyira meggondolatlan, hogy ilyen tények ismeretében belemenjen vagy egyszerűen csak annyira a fejébe másztak a szövegükkel, hogy már ő is hinni kezdett benne. - vonok vállat tanácstalanul. - Utólag belegondolva belefuthattak egy védelem alatt álló roncsba, amihez legálisan hozzá se nyúlhattak volna és amikor megkapták amit akartak, akkor Timo se kellett többé. - még mindig nehéz ezt kimondanom, de ahhoz, hogy egyről a kettőre haladjunk muszáj lesz. Az meg hogy Palmer időt szánt egy olyan ügyre, amire mások csak legyintenek, pedig egy olyan lehetőség, amit nem szalaszthatnánk el.
- Többször is négy embert emlegetett, név szerint azonban sosem hozta fel egyiket sem. A csapatunk miatt Delanoéknak sokfelé futnak a kapcsolati szálaik, így egészen hihetőnek tűnt, amikor ennek fényében megbízták őt egy rutinmunkára. De bárhogy is pörgetem végig a fejemben, ez annyi szempontból megdőlő elmélet. Mármint sok befektetővel futottunk össze, ők viszont nem kerülték volna meg Howardot. - fejtem ki ezzel kapcsolatos véleményemet.  
- Szóval ha jól értem Nolan te nem találkoztál velük. - egy bólintással fejezem ki, hogy korrekt Palmer felvetése, majd Kayline felé fordul. - Kayline, a szavaidból ítélve ti viszont igen. Emlegettek neveket, helyszíneket vagy volt valamilyen tetoválás, talán sérülés rajtuk, amin elindulhatnánk majd? Azt is mondtad, hogy profi felszerelést kaptatok. Észrevettél rajta bármilyen márkát esetleg? - tesz fel kérdéseket a mellettem ülőnek, amitől én is a nő felé fordulok.
- Néhány bolt csak bizonyos márkájú felszereléseket árul és ez városok szerint változik. - hallatom most már én is a hangomat. - Bár sejtem ezzel te magad is tisztában voltál. - volt valami ebben a nőben, ami ismerőssé tette, de annyi emberrel találkoztam már az utazások során, hogy a beazonosítása egyelőre nem megy.