Dédnagymama:
“Bolond kölyök, hogy képzeled, hogy van képed akárcsak egy szót is levésni a múlt dicső történetéből? Te, akinek apja is egy senki volt? Takarodj a szobádba!”

Nagymama
“Engedd lejjebb a vállad, a biztos kéz kulcsa, ha az energiád szabadon áramoltatod tovább a vesszőbe. Lélegezz, figyelj és engedd útjára az ideget. Most már sokkal jobb”

Anya
“Szent kamikra mondom, tartsd már úgy a lábadat, ahogy mutatom! Legalább a táncot járd el már úgy, ahogy kéne, ha már fiúnak születtél!”

Jenny, kutatótárs
“Fogalmam sincs, honnan jönnek az ötleteid, de vissza ne tartsd!”

Naoko néni
“Tudom, hogy a családod sosem fogadott be, mégsem hátráltál meg, s azt adtad nekik, amit mindenkinek: szeretetet. Feltétel nélkül. Nem illik ilyet mondani, édes fiam, de kimondom: őrült vagy, hogy olyanokra pazarlod ezt, akiknek a szemében senki vagy.”


Senki vagyok. Sehová nem tartozom. Így tetteim csakis rám vannak hatással, hiszen nincs, akihez kötődjek.




Eltelt a megadott napok száma a temetés után, most már beléphetek a házba. Elvégezték a szükséges szertartásokat is, amiben csak mint résztevő vehettem részt, mint immár a család feje.  
- Most már teljesen a tiéd, fiam – Naoko néninek csak a hajszálai többek a ráncainál, ahogy együttérző mosollyal a kezembe adja a ház kulcsait.
- Köszönöm, Naoko néni – s tudom, hogy egyedül hagynak a házzal, a múltammal és a családommal. Legalábbis az emlékeivel.
S ez az emlékezés nem úgy szomorú, ahogy ezt ebben az államokban vélnék.
A családom sosem fogadott igazán be, hiszen elég rendesen belerondítottam a szokásokba azzal, hogy mertem fiúnak megszületni. Már a dédnagymamám felmenői is mikoként szolgáltak a szentélyeknél, s ezt én férfiként nem ápolhatom és nem vihetem tovább.
Dédi sosem beszélt hozzám, s hamar megtanultam, hogy ne kerüljek a szeme elé. Ez még nem akasztott meg abban, hogy úgy éljek gyerekként, ahogy csak engedték a szokásaink. Vagány gyerek voltam, mindent fel akartam fedezni, s ez egyedül csak nagyanyám szívét olvasztotta fel valamennyire. Tőle tanultam meg az íjászatot is, az egyik legjobb íjász lányaként volt mit átadnia. Mégis, táncban remekelt igazán, mint ahogy édesanyám is. S leginkább ebben jeleskedem én is, s a zenélésben. Dédnagyanyámat, akármennyire is nem fogadott be, akárhányszor a régi legendákról mesélt, mindet megjegyeztem, annyira nagyon szerettem beleélni magam a mítikus lények küzdelmeibe, a hősek küzdelmeibe. Az egyetlen esemény közöttünk is ehhez kapcsolható. Ahogy megtanultam írni, lelkesen nekiültem, hogy lejegyezzem a meséit, s egy alkalommal rajtakapott. Azután a nap után még csak rám sem akart nézni, s megtanultam, hogy az útjába se kerüljek. Mégsem féltem tőle. Nem értettem, amit évtizedekkel később igen: ezek a legendák szájról-szájra terjednek és éppen ettől válnak fontossá, mert az élőszó adja meg mindazt a tanulságot, amit magukban hordoznak.
Tőle főleg régi tárgyak maradtak fenn, amelyek hatalmas eszmei értékkel bírnak. Gondosan csomagoltam vissza őket, s úgy gondoltam, ha a szentélyhez tartoztak eddig is, ezután is ide fognak tartozni.
Nagyi holmijain már jókat mosolyogtam, megértve végre teljesen, miért ő volt az egyetlen, aki nyitott felém a családból. A kötelezettségeit szentnek tartotta, ugyanakkor az életet szerette élvezni fiatal korában.
Anya doboza. Sokszor láttam, ahogy éjszakánként kinyitja és nézegeti azt, ami benne van. Tudtam, hogy érték a számára és akármennyire is képtelen volt elfogadni gyerekének, aki szégyenére mert fiúnak születni, még a legnagyobb dühömben sem volt szívem a dobozhoz nyúlni, megértve, hogy számára az az egyetlen öröm, s nem, nem rajtam kívül, az sosem voltam a számára.
Minden okuk megvolt, hogy eldobjanak maguktól. S nekem is megvolt minden okom, hogy amint mehettem volna, ellhagyom azt a házat, amely nem fogadott be.
Ők valóban nem fogadtak kegyeikbe, ám a kamik talán igen. Nagyi mesélte, akárhányszor csak rosszat tett velem dédanyám vagy anyám, valami baj történt a közösségben. Innen tudták, hogy meg kell tartaniuk. S bár ezt babonának tartom, abban hiszek, hogy ugyan próbálgattam másfelé a szárnyaim, itt éreztem otthon magam.
Jót mosolygok a leveleken, egyiket sem nyitom ki, félreteszem. Az az ő élete volt, az ő féltett titkai, s úgy tartom, semmi közöm nincs hozzá. Egy fotó sarka tűnik ki az egyikből, ahogy a halom megcsúszik, s rajta felismerem anyámat. Ahogy ölel valakit, de az takarásban van.
Kihúzom, s meglepve látom, hogy én vagyok a képen vele … és egy férfi. Hosszasan tanulmányzom az arcot, sokat felismerve vonásokban a sajátomból. Megfordítom a fotót. Három név, és egy dátum. Visszapillantok a levélre, ami nem csak levél.

A születési anyakönyvi kivonatom nálam van. Mégis, ez is az enyém, ellenben itt az apa neve nem áll üresen....



- Egészen biztos, tudni akarod? - A nyomozó komolyan néz rám, előtte mindazzal az információval, amivel megkértem.
Határozottan bólintok.
- Igen, egészen biztos vagyok benne – várakozással telve nézek rá.

Akármennyire is akartam tudni, mi van apámmal és családjával, a repülőgépről leszállva úgy éreztem, nincs jogom az életükbe rondítani. Az övékébe is. Csak azért, mert reménykedem abban, ha már a családom nem fogadott be, talán most átélhetem, milyen az, családban lenni. Megpillantva az arcom az üveg visszatükröződésében, nagyanyám arca mered vissza az enyém helyett. Elmosolyodom. Sosem magamért tenném meg, hanem, mert úgy vélem, joguk van megtudni. És mert... az ő örökségük is.