One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága


Kérnénk mindenkit, hogy a könnyebb átláthatóság kedvéért csak rövidebb OOC üzengetésre szorítkozzunk ezen a felületen, a személyesebb hangvételű vagy IC üzenetekhez pedig használjuk a nagy chatet vagy a PM-et.
Új posztok
hozzászólások



Bradley Carter

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyMillie Crawford
Today at 1:50 am



Almost 10 year. Holly shit!

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyPatrick Byers
Yesterday at 11:24 pm



I know it's accident, not your fault | Rora & Kai

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyAurora Cabot
Yesterday at 10:47 pm



Amphitria

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyVendég
Yesterday at 9:45 pm



Elkészültem az elõtörténetemmel...

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyBradley Carter
Yesterday at 7:07 pm



Vladislav D. Antonov

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyVladislav D. Antonov
Yesterday at 6:06 pm



Joon & Karin

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptySon Hyun Joon
Yesterday at 4:38 pm



Játékpartner keresõ

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyTate Dawson
Yesterday at 3:13 pm



Karaoke party - Milo & Mia

One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyMilo Richards
Yesterday at 2:23 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 19 16
Diákok 31 27
Törvényszegők 10 18
Bűnüldözés 8 16
Hivatal 9 8
Üzlet 20 17
Oktatás 7 8
Munkások 22 16
Egészségügy 15 18
Összesen 141 144
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (106 fő) Hétf. Feb. 15, 2021 11:58 pm-kor volt itt.
Discord
csatlakozz hozzánk!


Regisztráláskor felhasználónévnek a karakteretek nevét/becenevét használjátok. Köszönjük. :)

Share
 

 One more time, one more chance [Sa & Sn]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyVas. Feb. 28, 2021 11:00 am


Sang-nam & Song-ah
Úgy érzem hátrányban vagyok, amiért nem tudom mit kellene éreznem, hogyan kellene reagálnom Rá. Ennyi idő után tudnom kellene, hogy mit várjak tőle, hogy hogyan akarjak vele kommunikálni és mit is akarjak mondani neki. Sajnálom. Nem őt, hanem azt, amit tettem. Valamikor el kell neki mondanom, hogy nem akartam őt soha cserbenhagyni. Hogy a távolság ellenére is mindig gondoltam rá. Hogy abban reménykedtem, hogy boldogan él, hogy szeretik őt, pont úgy, mint amennyire én tettem gyerekként, hogy valaki annyira várja haza, mint amikor én tudtam, hogy a délutánt együtt töltjük. Hogy van más, akit hazakísérhet és aki kíséri őt magát is. Megsajdul érte a szívem, amikor bevallja, hogy magányos. Hát még ennyit sem kérhetek az élettől? Hogy boldoggá tegyen valakit, aki fontos nekem? Nem tudhatom, velem boldog volt-e, gyermekként minden emlék, minden közösen töltött nap más volt, mint most, visszagondolva rá. Akkor a szívem sem akart kiugrani minden alkalommal, amikor Sang-nam rám nézett.
Önző vagyok, ha azt gondolom nekünk okkal kellett újra találkoznunk? Nincs mit mondanom neki, mert annyi mindent mondanék, hogy azt sem tudom hol kezdjem. Ha tudnám mit kellene tennem, az az én fejemben azt jelentené, hogy azzal le kellene zárnunk. De hogyan engedhetném el, amikor csak most kaptam vissza?
- Én is mindig azt iszom reggelente! - Olyan lelkesen kotyogom ki, hogy szinte észre sem veszem mit ejtek ki a számon. Elszégyellem ugyan magam és elfordítom a pillantásom, de a mosolya nyomán az én arcom is felvillanyozódik. A nyelvembe kell harapnom, hogy ne akarjak tovább mesélni, mert bár ketten várjuk a liftet, mégsem vagyunk egyedül. Jobban belegondolva pedig azt sem hiszem, hogy érdekelné őt, miért választom reggelente a vaníliás lattét én is és miért választok kisebb adag kávét, amikor dolgozom - gyakran elterelődik a figyelmem és amíg mással foglalkozom, kihűl a kávém. A hideg kávétól rosszul vagyok, de pocsékolni sem szeretek, ezért a megannyi variáció.
Sammie miatt vagyok ma az az ember, aki. Miatta ültem mindig nagyobb lelkesedéssel a tankönyveim mellé, mert meg akartam mutatni, hogy figyelek arra, amit mond nekem, amit tanítani próbál. Lehet, hogy ő szavak nélkül is megértett akkoriban, amikor bele-bele botladozva az angol mondatokba próbáltam elmondani, amit éreztem. Engem most az érdekel, vajon annak a kislánynak a kitartását fedezi fel bennem, vagy egészen más okból kéri, hogy mellette dolgozzak? Annyi kérdésem lenne felé és egyet sem tehetek fel, mert nem vagyunk egyedül. De ha egyedül lennénk az újabb lift úton sem lennék benne biztos, hogy fel merném tenni a kérdéseimet. Ki vagyok egyáltalán én, hogy felelősségre akarjam vonni?
Mégis megteszem. Legalább azt tudni akarom, hogy nem kivételez velem, hogy nem tekint többnek, csak mert közös a múltunk. Elfelejtem, hogy nincs kihez hasonlítanom a munkámat, mert amire most kér, azt egyébként is én végzem el neki. Szeretném őt boldoggá tenni. Ha barátok nem is lehetnek már belőlünk, hát legalább a munkámmal olyasmit csináljak, amivel neki segítek. Feltettem ugyan neki a kérdést és idegőrlő a várakozás azon a néhány méteren a titkárnője asztalától az irodájáig, de azt hiszem már megvan a válaszom.
Próbálom viszonozni a mosolyát, miközben mozgásra kényszerítem a lábaimat és beljebb lépek, az irodájába. Még a titkárnőnek is alig tudtam kinyögni egy köszönést és egy zavarodott, apró meghajlásfélét. A szívem újra meglódul, úgy érzem, mintha többet jelentene ez puszta megbeszélésnél. Az, hogy itt vagyunk kettesben, valami több. Automatikusan fordulok hátra, a hangja irányába, amikor megszólal, de a szavaira csak pislogni tudok. Először rá, aztán egyre lejjebb, végül a padlóra. - Azt hiszem... - Lassan buknak ki belőlem a szavak, közben újra felpillantok és nem akarom ereszteni őt. Még ha csak a szemeiről is van szó. - Inkább arról van szó, hogy biztosan engem akarsz-e. - Csak akkor állnak össze a fejemben a szavak és a jelentésük, amikor már kimondtam őket. Nem riadok azonban meg, helyette finoman felszegem az állam és korrigálok. - Nem szeretném elvenni olyan elől a helyet, aki esetleg képzettebb, vagy tapasztaltabb nálam. - Tisztában vagyok a saját szakértelmemmel és azzal, hogy eddig is igyekeztem a legtöbbet nyújtani. De ha a másik épületben hagyott kollégáknak mondanom kell valamit, azt szeretném velük közölni, hogy tényleg megérdemeltem ezt a helyet. Hogy megérdemlem, hogy Sang-nam mellett legyek.
Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

akkor odaadom az egészet One more time, one more chance [Sa & Sn] 2624752903 | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptySzomb. Feb. 27, 2021 9:10 pm


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
Az egész helyzet annyira felkavar, hogy nem gondolkodom, amikor kinyújtom a kezem és elkapom az övét. Újra az a tökfej gyerek vagyok, aki segíteni akar a háziban, és aki nem akarja, hogy lepottyanjon a fáról, ezért feltartott kezekkel alatta ácsorog, akár tíz percig, ha kell. Reflex. Egy csak és kizárólag iránta soha le nem álló reflex. Meg akarom védeni, vigyázni akarok rá. Emiatt érintem meg, és már abban a percben, hogy lendül a kezem, tudom, hogy bánni fogom. Nem azt, hogy esetleg megvédem. Azt sosem bánnám, soha. Azt, hogy ettől az érintéstől a szívem olyan heves ütemben kezdi majd el pumpálni a vért a reménybe, hogy többé nem lesz olyan földi erő, ami megállíthatná az iránta érzett gyengeségemet. Mert mindenképpen annak írnám fel azt, hogy még mindig, még ennyi idő és bonyodalom ellenére is, képes lennék félre dobni bármit, hogy ne essen baja. Szó nélkül.
Bólogatok lelkesen a válaszát meghallva, kezem hanyagul leejtve magam mellé. Ahogy újra megszólal és nevetni kezd, az én szám is félmosolyra hajlik. Eszembe jut a kicsi pörgő-szoknyás lány, ahogy térdig gázol a magas fűben, mikor kirándultunk, és én csak loholok utána, próbálva utol érni őt. - Nem vagy az. - motyogom, de mindezt olyan halkan, hogy én is alig hallom, kizártnak tartom, hogy ő meghallhatná. Főként, hogy már a lift felé duruzsolok.
 - Lesz tejszín is. - közlöm olyan monoton hangszínnel, mintha éppen azt mondanám, hogy az épület színe fehér. Nem tudom, miért nem vagyok képes megemberelni magam és legalább egy kicsit is kedvesen beszélgetni vele, akár a kávéról, akár az épület színéről. Talán attól félek, hogy olyat mondok, amit nem másíthatok meg, ámbár ez a rettegés csak ahhoz visz közelebb, hogy aztán meg is tegyem. Legalábbis van egy ilyen rossz előérzetem. A kérdésre megingatom a fejem.  - A vaníliás latté a kedvencem. - olyan játékosan mosolygok rá, mint amikor először kísérhettem haza. Sosem felejtem el, mennyire boldog voltam, hogy én voltam az, aki miatt épségben hazaért. Mintha olyan nehéz feladat lett volna, hogy minimum kitűntetést vártam volna érte! Talán a gondolat, hogy nyugodtan elfordíthatom róla a tekintetem, már nem lesz többé baja. Most is, épp ezzel a gyermeki bájjal fecsegem el, mit szeretek. De aztán hamar rendezem az arcomon a gesztust, amit kicsikart belőlem azzal, hogy érdeklődött irántam.
Nem tudom, hogy mire számíthatok a későbbiekben, de nem szeretnék könnyen lemondani a lehetőségéről annak, hogy ő legyen a jobb kezem. Persze lehet, hogy egy ilyen komoly döntésre kellett volna aludnom párat, átgondolnom. Igen. Határozottan biztos vagyok abban, hogy többször át kellett volna gondolnom, mielőtt felkértem erre a pozícióra. Az például eszembe sem jutott, hogy talán ő nem akar a közelemben dolgozni. Olyan ostoba vagyok!
Mintha megremegne a hangja? Felé kapom a tekintetem és szemem sarkából próbálom ellenőrizni, hogy jól hallottam-e. Ahelyett azonban, hogy bármit leszűrhetnék az arcáról, elkapom pillantásommal, ahogyan megremeg a keze. Szemöldökeim összefutnak, és még a fejem is finom szögben felé kapom hirtelen értetlenségemben. Miattam reszket? Vagy fázik? Annyira nem lehet hideg. Talán fél valamitől? Tőlem? Ahogy erre gondolok, le kell nyelnem egy kemény gombócot a torkomban. Az lehetetlen. Mellettem nem félhet.
A liftben kénytelen vagyok közelebb húzódni hozzá. Egy kissé megriaszt a helyzetünk, főként, amikor szembe kerül velem. Nem tudom elkapni róla a tekintetem. Nem csak azért, mert a zsúfolt falak között nem találnék semmi figyelemre méltóbbat, hanem azért is, mert megint ösztönből cselekszem. Úgy karolok köré, hogy megvédjem attól, bármi baja essék. Pedig talán nincs is szüksége rá, a szememben még mindig olyan kicsi. Nem, mint egy gyerek. Látom a nőt magam előtt. A nőt akarom megvédeni. Ez egyértelmű a számomra...
Aztán kilépve a liftből, célirányosan haladok, reménykedve benne, hogy velem tart. Finom biccengetéssel köszöntöm a mellettünk elhaladó munkatársakat, ügyfeleket, befektetőket. Amikor megszólal Song-ah, onnantól már nem koncentrálok többet a környezetünkre. Figyelemmel kísérem a szavait, a kérdése viszont megdöbbent. Gondolkodóba esve fordítom előre a fejem, ahogy a folyosón végig áramlunk, szándékosan hagyva hatásszünetet. Egészen az asszisztensemig nem szólalok meg. - Egy kávét kérek az irodámba, édesítővel és sok tejszínnel. Nekem pedig a szokásosat. Köszönöm! - mondom, hogy aztán az ajtó előtt megállva, kinyissam azt előtte. Udvariasan mosolyogva rá, várva, hogy belépjen az irodámba. Amint megteszi, és átlépi a küszöböt, megváltoztat mindent, átírja a szabályokat és megengedi, hogy őszintén beszéljünk. Ismét.
 - Azért kérdőjelezed meg a döntésemet, mert én kérlek rá, vagy mert nem akarod? - teszem fel a kérdést, amint becsuktam az ajtót mögöttünk. Ott maradok egy darabig annak támaszkodva, hátam mögött két kézzel a kilincsen, kíváncsian fürkészve őt.

Vigyázok rá!!  szívecske    | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptySzomb. Feb. 27, 2021 12:45 pm


Sang-nam & Song-ah
Nem tudom mennyi időre lenne szükségem, hogy értelmes válaszokat adjak neki, vagy hogy ne tűnjek ügyetlennek mellette. Azt sem tudom mi lenne hasznosabb; ha azt az időt, amíg a szívem lenyugszik távol töltöm tőle, vagy épp hogy vele vagyok, az ő közelében. Valószínűleg sokkal hasznosabb lenne megszoknom a jelenlétét, a látványát, hogy újra egy városban és egymás mellett vagyunk, mintsem hogy hagyjam magamnak, hogy hamis nyugalomba ringatva a lelkemet, újra meg újra áramütésként érjen a jelenléte és zakatolni kezdjen a szívem. De miket is beszélek, hogyan szűnhetne meg ez az érzés, amikor Sang-namra pillantva, mindig dobban egy nagyot a ketyegőm? Lehetetlen. Inkább azt kell megszoknom, hogy hogyan éljek ezzel a hevesen verő, bolond szívemmel.
A fejemben megfogalmazódó gondolatokról bizonyosodom meg, amikor a gyakorlatban is megtörténik újra. Amikor a keze hozzám ér, csak egy dolog kezd visszhangzani a fülemben; a szívem kalapálása. Rém hangosan és irtó közel. Összezavar a viselkedése és a sajátom is, az, ahogyan a jelenlétére reagálok. Nem érzem jogosnak, hogy ekkora benyomással van rám, de tudom, hogy azért van ez, mert nekünk még dolgunk van egymással. Nem mondhatja nekünk senki, hogy az a néhány gyermeki év volt mindenünk, hogy azt elhasználva nincsen más közös jövőnk, főleg most, hogy itt vagyunk. Ő engem néz, én pedig a szemeire fókuszálva bizonyosodom meg róla, hogy jó helyen vagyok. Mellette.
- Igen, minden rendben. - Mosoly formálódik az ajkaimon, a hangomat is épp annyira halkítom le, hogy csak neki szánjam a szavaim. Még ha nincsenek is a közelünkben, akik hallanák. - Köszönöm. Olyan ügyetlen vagyok... - halk nevetés tör elő belőlem, beharapom az alsó ajkam és elkapom róla a pillantásom. Miért emlékeztet ez arra, amikor még gyerekek voltunk? És mi történt velünk, hogy az akkori gyermeki nyitottságunk most zavart pillantásokká és feszengő interakciókká változott? Ha ilyen érzés felnőttnek lenni, inkább visszaadom az éveket és újra leszek az a lány, akinek Sammie volt a legjobb barátja.
- Édesítővel és sok tejszínnel iszom. De ha nincsen tejszín, megfelel a tej is. - Úgy fecsegek a preferenciámról, mintha olyasmi lenne, ami megjegyezhető. Holott olyasfajta apróságról van szó, amit sokszor akár a saját házastársunkról sem tudunk. Tony nem tudta. Éveken át úgy éltünk egymás mellett, hogy azt sem tudta, azért iszom édesítővel és tejszínesen a kávémat, mert legelőször nem tudtam megszokni az ízét. Aztán megszokássá vált. - Ön is inkább a kávét szereti? - Őszinte kíváncsisággal fordulok felé, azzal a konkrét elhatározással, hogy én meg fogom jegyezni, hogyan issza a kávéját. Mert ez is olyan apró részlete, ami fontos számomra.
- Rendben. - Apró bólintással, már-már óvatosan meghajolva veszem tudomásul a szavait. Ha elmondhatnám, mi mindent szeretnék megtenni érte, talán megértene. Nem arról van szó, hogy ki akarom használni a kedvességét; a hibámmal én magam is tisztában vagyok vele. Épp ezért szégyellem magam annyira. Mert neki akartam segíteni, minden egyes alkalommal, amikor szüksége volt rá, most pedig cserben hagytam. Mint ahogyan évekkel ezelőtt is. De úgy látszik már ezzel sem tudnám kompenzálni a tettemet.
Ezer meg egy dolog fordul meg a fejemben az ajánlatával kapcsolatban. Nem rémiszt meg az ajánlat, mert sosem lennék Sang-namra jobban felkészülve, legyünk egymás mellett, vagy külön épületben. A szívem azt hiszem már eldöntötte helyettem. Bajba nem akarom keverni. Azt nem szeretném, ha hírbe hoznák, pletykákat terjesztenének róla, vagy miattam ejtene hibát, amikor az üzletéről van szó. A szenvedélyéről, amivel felépítette azt, amit most a munkánknak tekintünk mindketten.
Újra érzem kipirosodni az arcomat, amikor megkapom a választ a kérdésemre. Miért is gondoltam, hogy nem a legfelső emeletre megyünk? A saját kezemet vizslatom, ahogyan a gombok felé nyúlok és megnyomom a megfelelőt és csak remélem, hogy nekem tűnt fel a finom remegés. A mosolya miatt éreznék így, vagy a korábbi ajánlata nyugtalanít ennyire? Vagy mindkettő? Lassan, magam sem észlelve a fokozatos mozdulatokat, szinte teljesen felé fordítom a fejemet, ahogyan közeledik felém. Pillantásom hol a lift többi utasára, hol konkrétan Sang-namra esik. Kicsi hiányzik ahhoz, hogy ne én akarjam átölelni, a lift finom zökkenése azonban az én elkóválygó gondolataimat is helyrebillenti. Kilépve úgy érzem szükségem van néhány mély levegővételre, amelyek között el is vész a válaszom arra, hogy kövessem őt. Hogy ne tenném?
- Az ajánlatával kapcsolatban... - Újra elakadok, ami nem az első alkalom, mióta megláttam őt. Igent mondjak? Vagy időt kellene még kérnem? Mit tegyek? - Biztosan úgy gondolja, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember? - Úgy teszem a kérdést, mintha nem lennék már is biztos a válaszban. Mintha nem lennék már régóta az övé.
Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

jajj, a szívem! szívecske | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptySzomb. Feb. 27, 2021 8:49 am


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
Mondanám, hogy meglep, mikor a teljes PR osztályra asszociál, de az elmúlt perceket tekintve egyáltalán nem lenne igaz, hogy rá kéne csodálkoznom arra, hogy a beszélgetésünk csatornái ki-ki lengenek egymástól. És az sem lep meg, hogy meg kell magyaráznom a helyzetet. Az viszont igen, amit kimondok. Fogalmam sem volt róla, hogy képes vagyok ilyen határozottan kijelenteni bármit is vele kapcsolatosan. Zavarba hozva saját magamat is ezáltal.
Ahogy pedig mentegetőzni kezd mögöttem, miután félreértett, rosszul érzem magam. Miért hangzik úgy minden szava, mintha épp elutasítaná a lehetőségét annak, amit kínálok? A vállam fölött lesekedek csak hátra, nem állok meg és nem lassítok le, hogy megfigyeljem, milyen arcot vág közben. Emiatt történhet meg, hogy a lift elé érve, már éppen féloldalt fordulnék tengelyem körül, ő pedig éppen rólam pattan le, vagy legalábbis a külső aurámról. Nekem jött volna? Elnyílnak ajkaim, reflexből a keze után kapok enyémmel, mert az érzésem támad a hirtelen mozdulatától, hogy el fog esni. Vagy a tudatalattim csak egy kifogást generál arra a lehetőségre, hogy megérintsem.
- Jól van? - kérdezek vissza rögvest, aggodalmas arcot vágva. Az hiányzik, hogy a kettőnk helyzete miatt a bokája megsérüljön! Amint felfogom, hogy még mindig érintem a felkarját tenyeremmel, elhúzom a kezem, bocsánatkérőn meghajolva. El is kapom a tekintetem rögvest, ki is húzom magam, mintha semmiség lett volna. Ezek után viszont képtelen vagyok abbahagyni az ujjaim morzsolgatását egymáson. Még utána is érzem az apró kisüléseket a tenyeremben. Szellemérintés...
 - Hogyan kéri? - kíváncsiskodok, mert ez egy olyan információ, amit nem tudhatok róla. Érdekes, már gyerekként is úgy képzeltem el őt, mint aki kávézni szokott. Valamiért illik hozzá. Megmosolyogtat a gondolat, hogy mennyi újdonsággal gyarapszik róla a tudásom ma. Az viszont csak szétcincálja a gondolataimat és a szívemet is, hogy ennyire boldoggá tesz egy olyan másoknak talán jelentéktelennek tűnő információmorzsa is, minthogy szereti-e a kávét. Hogy lehet valaki ennyire fontos?
 - Nincs szükség rá. A fontos az, hogy megoldódott. - még egy tárgyilagos-röpke mosolyt is küldök felé, mielőtt a liftet bámulnám. Az igazság az, hogy mást rég megszidtam volna ilyesmi miatt, őt azonban képtelen vagyok. Pluszként szolgál a kiléte, de azzal is tisztában vagyok, hogy bárki ült volna az emailek mögött, hasonlóképpen elengedném egy szóbeli figyelmeztetéssel, annyira elégedett vagyok a munkájával.
Aztán a szavai úgy hangoznak, mintha éppen finom udvariassággal körítve éppen elutasítaná az ajánlatomat. Szemöldökeim kérdő ívbe futnak, még a fejem is megbillen, annyira várom, hogy befejezze a mondandóját. Egy ilyen ajánlatot nem szabadna visszautasítania! Miattam tenné? Nem bír talán elviselni a közelében? Ahogy ez a gondolat befészkeli magát a fejembe, tekinteten ide-oda ugrál a környezetünkön. Aztán ismét őrá koncentrálok, hogy meghalljam, hogyan döntött végezetül. Ahelyett azonban, hogy meg tudnánk beszélni, a lift megérkezik, és durván közbeavatkozik. Rosszallóan telítem tüdőmet egy mélyebb lélegzettel, ahogy feleszmélek, nem leszünk egyedül benne. Eddig azért húztam a számat, hogy ne legyünk kettesben, most viszont nagyon is szerettem volna úgy lenni vele.
Belépek én is, valahová mellé állva, távolabb a gomboktól. Köszöntöm az utazókat, majd hátat fordítok nekik. Song-ah kérdését meghallva elmosolyodom.
- A legfelsőre megyünk. - mosolygok rá. Nem tudom, hogy miért. A megszólítás tőle, vagy az, hogy velem van, vagy az, hogy ennyire közel ácsorgunk egymáshoz. De amint eszembe jut, hogy az ajánlatomat nem fogadta még el, karcsúsít a görbén arcomon. Lepillantok magam elé várakozón.
Ahogy változnak a számok, úgy fogynak az emberek körülöttünk. Az egyik emeleten azonban több modell száll be hozzánk. Illedelmesen köszöngetnek, szintúgy én is nekik. A kisebb tömeg miatt, közelebb fészkelem magam Song-ahhoz. Már egészen a sarokban ácsorgunk. És ahogy érezhetően dőlöngélni kezdenek, kifeszítem a nő mögött a karom, hogy még véletlenül se lökje meg egyik hahotázó nőszemély se. Fejem felszegem, úgy téve, mintha semmiség lenne. Eközben pedig lángra lobban a szívem. A kisebb érintéseknek hála ugyanis, szinte már átkarolom őt. Aztán megérkezünk.
- Kérem, kövessen. - előre engedem Song-aht, hogy aztán mellé lépve mutassam az utat neki az irodám felé. Alig várom, hogy kettesben legyünk és megtudjam, hogyan döntött az ajánlatommal kapcsolatosan. Ha kell, tovább fogom győzködni. Szükségem van rá. És nem csak munka szempontjából...
én Önért bármit, Kedvesem!  One more time, one more chance [Sa & Sn] 3719483937    | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyPént. Feb. 26, 2021 11:46 pm


Sang-nam & Song-ah
Nem neveltek önzőnek, sőt a mohóságomért sem kaptam soha dicséretet. Azt tanultam, hogy másokat kell előre helyezni, mert az, ha adunk valakinek, valójában minket is teljessé tesz. Most mégis képtelen vagyok fékezni az érzelmeimet, a mohóságomat, azt, hogy elnyomjam a szívem egész lényemet megrázó dobbanásait. Magamat helyezem előtérbe, előbb gondolok az én, saját kiváltságos helyzetemre, mintsem hogy eszembe jusson; talán nem is csak rólam van szó, hanem minden az osztályon velem dolgozó kollégáról.
Vékony jégen táncolunk most kettecskén, a professzionalitás és a személyes múltunk mezsgyéjén. Mindent tudni szeretnék róla, amiről az évek alatt lemaradtam és végül mégis ő az, aki többet kihúz belőlem. Nekem a torkomon akadnak a kérdések, amelyeket nem is mernék feltenni úgy, hogy hallgatóságunk van. Az is megfordul a fejemben, hogy nem a cég a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy bármit is megbeszéljünk, de dupla olyan gyanús lenne, ha nem Sang-nam irodájába tartanánk, hanem mondjuk kifelé az épületből. Nem is értem mitől tartok, hiszen semmi rosszat nem teszünk - ha valamit a számlánkra lehet írni, hát a közös éveinkkel kapcsolatban követünk el árulást. Sokkal fontosabb azonban, hogy mit keresünk most itt, hogy kik vagyunk ma és lehet-e még közünk egymáshoz.
Az én hibám, hogy eddig nem futottunk össze, hogy nem találkoztunk itt New Yorkban, mióta visszaköltöztem. Először attól tartottam, nem is lenne rám kíváncsi. Amikor megkaptam tőle az első e-mailt, azt hittem a szemem káprázik. Aztán újra elkezdtem attól félni, hogy talán csalódna bennem. Azt reméltem mindene megvan az életben ahhoz, hogy az én emlékeim feledésbe merüljenek benne. Most mégis azt hiszem, ugyanúgy meglódul a szíve. Jó ideje pedig már csak egyszerűen abba a hitbe ringatom magamat, hogy nem lehet ő az e-mailek gazdája. Amíg így cselekedtem, könnyebb volt megpróbálnom elfogadni azt, hogy tönkrement a házasságom, hogy harcolnom kell azért, hogy ártatlan maradhassak ebben a helyzetben és hogy visszakapjam a nevemet. Hogy új oldalt, sőt egyenesen fejezetet nyithassak az életemben. Most, Sang-nam társaságában mégis olyan érzés tölt el, mintha nem újra kellene kezdenem az írást, hanem olyan könyvet vennék a kezembe, amit már ismerek. Az újra olvasással azonban minden olyan részletet is van lehetőségem felfedezni, amelyeket eddig észre sem vettem, megbújva a sorok között.
- Óó! - Egyszerre akad bennem a levegő és nyögöm ki azt a furcsa, elhaló hangot, amikor pedig ezt felfogom, totálisan hülyének érzem magamat. Ezer meg egy módon reagálhattam volna és ennél még az is jobb lett volna, ha zavaromban egyszerűen keresztülesem a saját lábaimon. Most csak igyekszem azzal megküzdeni, hogy alig hallok valamit a szívem dobolásán kívül. - Így már értem. - Sokkal inkább a hátának mondom ezt, mintsem ténylegesen a szemébe. Ha teljesen őszinte akarok lenni, inkább a padlót figyelem és a lábait, ahogyan előttem halad. Ezért is lehet, hogy későn veszem észre, hogy megállt, ami miatt kis híján neki is megyek. Riad pillantással nézek fel rá majd lépkedek hátra néhány egészen apró lépéssel. - Elnézést - elhaló hangom árulkodik a zavaromról, a kipirosodó arcom pedig egyre feltűnőbb, ahogyan körbe pislogok, esetleges szemtanúk után kutatva.
- Egy kávé tökéletes lesz, igen. Köszönöm - aprót bólintok a szavaim mellé és igyekszem olyan hivatalos arckifejezéssel álldogálni mellette, amennyire csak tőlem telik. A testbeszédem azonban árulkodó; minden porcikám felé húz és rá figyel.
- Ebben teljesen igaza van. Még egyszer nagyon sajnálom a történteket. - Függetlenül attól, hogy kezelhető problémáról volt szó, más, még sürgősebb helyzetben nem szabadna, hogy ennyire elkalandozzon a figyelmem. Különösen nem olyasvalaki felé, aki még ennyit sem érdemel meg. Hogyan is vallhatnám be, hogy a volt férjem miatt volt olyan nyomott a hangulatom és nullán a koncentrációm? - Bárhol tudom végezni a munkámat. - Nem érzem úgy, hogy ezzel elutasítanám, vagy épp elfogadnám az ajánlatot, habár bevallottam, hogy nem számít másik épületben vagyok-e, vagy hozzá közel. Ha őszinte akarok lenni, valószínűleg az ő közelében sem menne úgy minden, mint ahogy én azt jelenleg elképzelem. Azonban ezt ténylegesen csak a gyakorlat mondhatja meg.
- Igazán köszönöm a bizalmát. - Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, miközben ezt mondom neki. Ezúttal valóban a munkámat dicsérő szavakként fogadom el a mondandóját. A szívem pedig talán már döntött is az ajánlatával kapcsolatban. - Azt hiszem, hogy... - Nem tudom befejezni a mondatot, mert a lift ajtajai kíméletlenül tárulnak szét mellettünk, felfedve, hogy nem mi leszünk az egyetlen utasai. Mélyen beszívom a levegőt és szélesebb, láthatóbb mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt beszállnék, halkan odaköszönve a többieknek. Mivel én kerültem közelebb a gombokhoz, Sang-namra emelem a pillantásom, miközben a lift ajtajai újra bezáródnak. - Hányadik emelet, Uram? - Sokkal könnyebben csúszik ki belőlem a megszólítás, a kezem pedig már a kérdés közben lendül a gombokat rejtő panel felé, miközben szemöldökeim kérdőn felszaladnak.
Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

akkor magának kell majd megnyugtatnia, Uram One more time, one more chance [Sa & Sn] 2624752903 | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyPént. Feb. 26, 2021 8:43 am


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
Vannak olyan pillanatai ennek a találkozásnak, amiket nem érthetek. Hiszen nem lehetünk őszinték egymással nyíltan. Azt hiszem, hogy egy részem hálás is emiatt. Nem tudom, hogyan reagáltam volna, ha kettesben találkozom vele, például a liftben. Nem tudok rájönni, hogy mi lett volna az első érzelmem, ha még nem tudom, hogy elvált. Nyilván nem volna szabad, nem illene megkülönböztetnem a karika nélkül sem, de a szívem nem engedelmeskedik és helyettem dönt erről a kérdésről. Hogy aztán pedig én ehhez mit szólok, az másodlagos. Nem felelek arra, hogy azt mondja, irigy rám. Egyrészt, mert nem tudom, mit mondjak. Szánalmasnak tűnnék, ha azt mondanám, ne tegye, de azt sem akarom, hogy úgy nézzen rám, mintha tökéletes életem volna. Elhatározom, hogy később ezt tisztázom. És a liftben meg is teszem.
Ahogy pedig végül kilépünk a fémfalak közül, és olyasmit zúdítunk egymásra, amikről azt gondoltam volna, nem tesszük meg, rengeteg gondolat cikázik a fejemben. Azt hiszem, most értem meg igazán azt, hogy miért magára haragszik, miért mondta, hogy sok mindent megbánt, és nem rám, hogy nem engem hibáztat. Mert valójában én is magamra haragszom, holott ő bántott meg azzal, hogy elment és férjhez ment. Magamra vagyok dühös, mert fáj, amit tett, és mert még ezek után is ugyanannyira fontos nekem, mint eddig volt. Sőt! El kellene engednem, egyszerűen csak elsétálni ebből az abszurd jelenetből. De úgy, ahogy eddig sem tudtam, most sem tudom neki azt mondani, hogy ha ennyire boldogan élt nélkülem, akkor éljen nélkülem továbbra is, végleg. Képtelen lennék rá. Blokkol a szívem.
Szóval ahelyett, hogy bárhogyan is megpróbálnám magamat előtérbe helyezni - olyan értelemben, hogy ne úgy tűnjek, mint aki lohol utána -, fejet hajtok és kihasználva, hogy a főnöke vagyok, arra próbálom kényszeríteni, hogy közelebb legyen hozzám.
 - Hm? - kérdőn pillantok felé, vállam fölül. Van abban valami számomra kellemesen bizsergető, ahogy mögöttem, utánam iparkodik. Még most is, olyan apró. Félmosollyal nézek aztán magam elé, ahogy hallom, hogy folytatja a válaszát és csak ideiglenes képszakadás történt, nem kell elismételnem a kérdést. De, aztán ahogy kérdésekkel bombáz, úgy sejtem, nem tudok tisztán kijönni ebből a helyzetből. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretnék. Megigazítom nyakamnál a garbóm, miközben már a fő épület előterén haladunk keresztül.
- Nem. - hangom ismét tárgyilagos, talán hűvösebb is, mint kellene. - Csak magát akarom. - nem nézek rá, de fejem lágyan abba a szögbe döntöm, felé, hogy tisztán hallja minden szavam. Amint aztán kimondom, úgy érzem égni kezd nem csak az arcom, de a fülem is a teljes belső vázam is. Előre kapom a tekintetem és köszöntgetni kezdek az alkalmazottaknak idétlenül (amit nem szoktam, így természetesen vagy túlreagálja némelyik, vagy lefagyva néz utánunk). Pótcselekvés, egészen a liftig. Nem hiszem el! Miért van emelet minden átkozott épületben?
Azelőtt lelassítok. Rányomok a hívógomra, majd felé fordulok teljes törzsemmel. - Kér egy kávét? Bármit? - kíváncsiskodom. Az igazság, hogy úgy kiszáradt a torkom, hogy mindenképpen kérnem kell valamit az asszisztensemtől, s ha lehet, nem innék magamban. - Ha nem zavarja meg a környezetváltás, akkor jobb szeretném, ha az én irodám mellett dolgozna. Nem fordulhatna elő ilyesmi, mint a mai nap, hogy elmarad az email. Ráadásul mivel ön kezeli a sajtótájékoztatókat, a média hírportálokat és minden olyan felületet, ami kifelé irányul, nem engedhetem meg, hogy ilyesmi történjen. - közlöm, miközben őt nézem. Mikor lett ennyire szép? Nyelnem kell a semmit, megint. El is kapom a pillantásomat, hogy a liftek felé figyeljek, érkezik-e végre valamelyik.
- Ésszerű döntés lenne. Talán még az asszisztensem munkáit is átvállalhatná egy kis kiegészítéssel, mert nem igazán tud napirenden lenni a dolgával. Fogalmam sincs hányadik próbálkozásom Hwang kisasszony, de nyugodtabb lennék, ha olyan ember ülne a jobb kezem alatt, aki érti is a dolgát. Mint ön. - közlöm, hogy aztán a mondat végén ismét rávezessen tekintetemet. Mégis mi a fenét művelek? Megőrültem? Az a legnagyobb baj, hogy munka szempontjából tényleg ez lenne a megfelelő döntés. Mert valóban az emailek mögött megbúvó személy rá a legalkalmasabb, csak a sors fintora, hogy éppen Song-ah az.
egy kicsit csak, egy picikét  One more time, one more chance [Sa & Sn] 2081954265   | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyCsüt. Feb. 25, 2021 9:29 pm


Sang-nam & Song-ah
A gyermeki énem nem tudja értelmezni a helyzetet. Túl sokat jelentettünk egymásnak egykoron, hogy most ilyen higgadtan legyünk képesek viselkedni. Régen megöleltem volna, nem féltem volna a közelében lenni és talán még a haját is összeborzoltam volna, de csak ha hagyja, mert sosem voltam elég magas mellette, hogy nyújtózkodás nélkül meg tudjam tenni. Most is érzem magamban a késztetést, hogy megöleljem őt, de túl nagy sokként ér a jelenléte a helyiségben, ahol sosem láttam korábban, hogy bármit is tegyek. És ott van még valami más is, valami egészen más érzés, mint a gyermeki barátság, ami közöttünk köttetett a tankönyveink fölött. Tisztán emlékszem rá hogyan koncentráltam akkoriban a szájára, próbálva megérteni, hogyan beszélhetném én is olyan tökéletesen az angolt, ahogyan ő. Most is a szájára siklik a pillantásom, de nem tudnám megmondani milyen mögöttes szándék vezérel erre. Talán csak próbálok az eszembe vésni minden új pillanatot, amit vele töltök.
- Irigylem magát. - Olyan magabiztossággal mondom ezt, hogy talán még én magam is elfelejtem, hogy más érzést keltettek bennem a szavai. Hogy az, amiről beszél nem úgy hangzik, mintha egyedül lenne a legproduktívabb. Inkább magányosnak tűnik. De hogy ez a magányosság pusztán a munkavégzéséből adódik, vagy az élete más területeire is átterjed már olyasmi, amit képtelen vagyok megfejteni. Még úgy is, hogy a szemeiből igyekszem megtudni a választ. Ide kevés a több évnyi ismeretség, a külön töltött idő és a távolság megfakította azt a különleges képességet, amivel képesek voltunk egymás egyetlen rezdüléséből, félmosolyából, szavából tudni, hogy mi járhat a másik fejében.
Csak arra tudok gondolni, hogy most majd újra lesz erre lehetőségünk. Ha mindketten akarjuk és ha nem az vár rám az irodájában, hogy egyszerűen kirúg engem. Szeretném azt hinni, hogy ezt nem teheti meg velem, pontosan azon - a szívemben gondosan őrzött - kedves emlékeknek hála, amelyek mosolygásra késztetnek még most is és amelyek miatt kellene, hogy jelentsünk egymásnak annyit, hogy ezt nem teszi meg. De talán megérdemelném. Hiába derült ki, hogy úgy dolgozunk együtt ennyi éves fejjel is, mintha újra közös csíntevést tervezgetnénk, talán meg kell tennie velem, hogy elégtételt vegyen. Nem tartom bosszúállónak, sem pedig gonosz embernek, még ha nem is tudnám megmondani, hogy milyen ember most, jelenleg. Talán olyasvalaki, aki képtelen velem együtt dolgozni, mert túl sok a közös emlékünk.
Őszinte vagyok vele, mert hiszek benne, hogy ő is az. Nincs okunk titkolózni egymás előtt, még ha mindenki más, a kollégák, alkalmazottak és az épületben tartózkodók előtt most nem is vagyunk többek idegeneknél. Ilyen közel hozzá, amikor már a fejem helyett rég a szívemre hallgatok, nem is tudnék másként viselkedni. Olyanok dolgokat igyekszem megfogalmazni, amelyeket talán még magam előtt sem voltam képes kimondani. Egyszerre van harag a szívemben és csalódottság azzal kapcsolatban, aminek a mai nap tett pontot a végére. Elvált nő vagyok. Hogy lehetek mégis ennyire boldog is, ennyire reménnyel teli? Miért vagyok benne biztos, hogy van kiút ebből a bizonytalanságból, amikor úgy érzem, hogy a szürkeségben tapogatózom és nincs semmi konkrét, amibe kapaszkodhatnék?
Szíven ütnek a szavai és úgy érzem levegő után kell kapnom, a szám résnyire nyílik és a pillantásomban ott van az a bizonytalanság, ami most már Sang-nam miatt is elöntött. Van-e értelme dédelgetni a reményt, ami kérdés nélkül sarjadt az első pillanatban, amikor megpillantottam őt ma? Szeretnék neki válaszolni, de nem jönnek a szavak, én pedig máris azon kapom magam, hogy követnem kell őt, ha nem akarok a liftben maradni egymagam; a gondolataimmal. Néhány kapkodó lépéssel érem be, a cipőim sarkai gyors egymásutánban koppannak a padlón, de nem zárkózom fel hozzá teljesen, mögötte maradok. Azt vizslatom, hogyan reagálnak rá mások, miként fordulnak felé - ki tisztelettel, ki mosollyal az arcán. És megértem őket. Mindig is megértettem.
- Tessék? - Előbb jár a szám, mintsem az agyam, és úgy préselem össze az ajkaimat, mintha rosszat szóltam volna. Felfogtam a kérdését, de az alatt a néhány másodperc alatt már ki is csúszott belőlem a kérdés. Jellemző, Song-ah! - Esetleg megváltozna a feladatköröm? - Kérdésre nem illik kérdéssel felelni, de túlságosan zakatol a szívem, hogy azt mondjam, mindenben egyetértek, amit csak kiejt a száján. - Vagy... - Ó, én bolond! - Esetleg arra gondolt, hogy a többi PR-ost is áthelyezné? - Hogy is gondolhattam csak magamra? Hogyan is képzeltem, hogy a kérdésével arra kért, legyek egyedül az ő szakembere? Hogy körülötte forogjon a világom.
Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

kezdjek el félni? One more time, one more chance [Sa & Sn] 2122324058 | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyCsüt. Feb. 25, 2021 8:21 am


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
- Sejtettem. - a hangom rezzenéstelen, miközben jóformán visszaigazolja, amit mondtam. Nem csak azért szeretném legalább abban az épületben tudni, hogy közelebb legyen hozzám (persze ez motívál), hanem azért is, mert nem tartom kizártnak, hogy az email is azért maradhatott el, mert elterelték a figyelmét. Ez amolyan 'kellemeset a hasznossal' keverése lenne ennek a helyzetnek. Elhatározom, hogy később még boncolgatom a témát. Az is megfordul a fejemben, hogy csupán csak egy tájékoztató jellegű levél kíséretében közlöm vele, hogy költözik. Közelebb hozzám. De ezt majd csak a holnapi nap folyamán lépem meg. Elég nevetséges lehetek, hogy már azelőtt eldöntöm, hogy közelebb hozom magamhoz, hogy egyáltalán megtudnám, hogyan érez most irántam. Hogy mennyit változott, hogy miben változott. Hogy valaha gondolt-e rám.
- Természetesen egyedül. Ihletet bárhonnét tudok szerezni. Egy beszélgetésből, egy kósza gondolatból is akár, de a munkának azt a részét, amit az irodámban végzek, jobb szeretem magamban. - vállat ejtek puhán. Tekintetem egy pillanatra sem ereszti el, miközben elmondom az igazságomat. Persze, ha valóban közelebb lesz hozzám, ez gyökeresen meg fog változni, ebben szinte biztos vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy teljesen hátra dőlve a székemben másra koncentráljak, de azt sem tudnám többé elviselni, hogy ilyen közel van hozzám, mégis ennyire távol. Inkább legyen a közelemben, hogyha kattan az agyam, vagy szükségem van rá, ránézhessek. Hacsak az ajtón túlról, akkor úgy. De tudom, hogy nem bírnám ki azt, hogy ne látogassam meg mindenféle mondva-csinált okokból. És könnyebb lenne pusztán egy-két ajtót nyitni, mint egy egész épületet megkerülni.
A liftben aztán legalábbis a formális udvariasságnak eleget téve megbontom a csendet közöttünk. Nem tudom, hogy milyen hatással lesz ez kettőnkre, jól teszem-e, hogy nem viselem tovább a rideg álarcomat, de olyan közel áll hozzám, hogy képes lennék átölelni. Ha tudnám, hogy szüksége van rám, ha tudnám, hogy ő is elgyengült a jelenlétemtől. Aztán már csak arra marad lélekjelenlétem, hogy megkérdezzem, mi történt vele. Talán pofátlanság ennyi év után ezzel indítani, de nem tudom visszafogni a kíváncsi szívemet. Tudnom kell, mit művelt vele az az ostoba.
Szemöldökeim összefutnak, és még abban a percben felé is fordítom a fejemet. Kérdővé válik pillantásom, szinte hitetlennek. Ha nem ő mondaná, nem hinném el. Hogy micsoda? Anélkül hagyta el, hogy megmagyarázta volna? És a fontosabb kérdés, ő hagyta el Song-aht? Mégis hogy lehetett ekkora idióta? - Hehhh - erőltetett nevetőshanggal fordulok el, hogy megcsóválva a fejem megpróbáljak lefojtani minden rándulást arcizmaimon, a kezeim remegését. Ahogy belegondolok milyen fájdalmakat élhetett át, s hogy nem voltam mellette, érzem, hogy vérzik a szívem érte. Meg kell tudnom, hogy van, így amikor azt feleli, hogy nem tudja, ismét rákapom a tekintetem, de ezúttal sokkal lágyabban, mint eddig bármikor. Elnyitom a számat, hogy mondjak valamit, igazából bármi elegendő lehetne, de helyettem ő folytatja. És a további szavai a torkomra fagyasztják a betűket. Nedvesítenem kell a torkomon emiatt, aprókat biccentve közben. Mit bánsz? Talán azt bánod, hogy elszakadtunk? Ezer kérdés villan fel a fejemben, félek tőle, hogy a válasz nem erre vonatkozna, ezért nem mondom ki hangosan a kérdéseimet.
Amikor engem kérdez, óvatosan húzom ki magam, hogy aztán felé forduljak. Felveszem a szemkontaktust, hogy az íriszeibe mondhassam a feleletemet. - Megvan mindenem. - felelem határozottan, talán nyersen is. A lift szárnyai pedig ebben a pillanatban szétnyílnak. Mivel azonban, abban a percben, hogy megláttam őt, eldöntöttem, hogy nem fogom a barátság keretei közé préselni az érzéseimet, így hozzá teszem;  - De nem vagyok boldog. Magányos vagyok. - amint ezt elmondtam, hagyok még egy-két másodpercet nekünk, hogy egymásra figyeljünk, aztán már ki is lépek a liftből, hogy haladjunk. Égni kezd az arcom a vallomásomtól, talán nagy kretén is vagyok, amiért elmondtam ennyire őszintén, lehet, hogy kamuznom kellett volna, de nem vitt rá a lelkem. Egy életen át szenvedtem attól, amit érzek iránta. S ha egyelőre nem is kell mindent tudnia, ezzel nem árt, ha tisztában van. Magányosan élek.  - Nos, Miss Yoon mit szólna egy irodaváltáshoz? - kíváncsiskodom, ahogy bevárom és együtt haladunk egyik helyről a másikra. Eszemben sincs folytatni a liftben történt témát, noha aggaszt kissé, hogy a főépületben is vár még ránk egy. Ha szerencsém lesz, nem leszünk benne kettesben. Azt hittem erősebb vagyok ennél, mégis annyira meggyengít a jelenléted...
sajnos én nem ígérhetek ilyesmit  One more time, one more chance [Sa & Sn] 2081954265    | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptySzer. Feb. 24, 2021 8:41 pm


Sang-nam & Song-ah
- Nem mindig - vallom be őszintén, habár nem akarom bemártani ezáltal a kollégáimat és a környezetemet, mert nem az ő hibájuk. - Vannak olyan feladatok, amelyekhez nagyon jól jön, ha csapatban gondolkodunk és közösen oldjuk meg. És vannak olyanok, amiknél szükség van a csendre és nyugalomra. - Ami tehát nem mindig adatik meg, ezt már ő maga is megállapította. Nem arról van szó, hogy ne szeretném az emberek társaságát, hogy ne próbálnék még a lehetőségeimhez mérten jól kijönni velük - különösen a kollégáimmal. De egészen más nyolc, vagy annál is több órát összezárva lenni több emberrel is egy helyiségben, akik előtt mindig a legjobb oldalamat kell mutatnom, akik előtt mindig kell, hogy legyen tartásom, mosoly az arcomon amikor hozzám szólnak. Az utóbbi időben túl sokszor szerettem volna sóhajtva hátradőlni, ingerülten lecsapni a telefont vagy úgy ülni a székben, ahogyan egy hölgynek nem illik.
De amiért az életem éppen széthullik körülöttem, nem várhatom el, hogy én legyek az, akivel kivételez, aki más, mint a többiek, csak mert... Miért is kivételezne velem? Egyáltalán lenne oka rá, van még hely nekem a szívében ehhez? Miért reménykedem egyáltalán abban, hogy majd megment? Csak és kizárólag azért, mert nem hiszek benne, hogy nem véletlenül vagyunk most itt. Mi magunk sem érthetjük, nem foghatjuk fel, hogy milyen erők munkáltak ahhoz körülöttünk, hogy most itt legyünk. És még ez sem elég, ennél is több kell. Ahelyett, hogy az asztalom mellett ácsorogjon és miatta vágtázzon a szívem, én beleegyezem, hogy kettesben maradok vele az irodájában. Belegondoltam egyáltalán, hogy kibírom-e anélkül, hogy ne tartsam vissza a levegőt?
- Ön mikor kreatívabb? Ha egyedül van, vagy amikor másokkal együtt dolgozik? - Buta kérdés ez most, amire tíz évvel ezelőtt csukott szemmel, kapásból és álmomból felkeltve is tudtam volna a választ. Akármit kérdeztek volna vele kapcsolatban, én tudtam volna rá a választ, féllábon, vagy fejen állva is. Most, jelenleg talán egyszerre érdekel, hogy ugyanaz az ember maradt-e, akivel épp a közös munka - az együtt való tanulás - közben váltunk barátokká, formáltunk magunk is tudatlanul a kapcsolatunkat azzá, ami miatt ma is szikrák pattannak közöttünk. Lehet, hogy valójában sokkal több van a kérdéseim mögött. Hogy ha őszinték lehetnénk egymással - itt és most -, az érdekelne leginkább, van-e még helyem az életében, vagy ennyit tehetünk csak meg, hogy színjátékot játszunk mások előtt?
Nem kell azonban örökké mások füleinek megfelelnünk, nem kell fenntartanunk azt a ridegséget, ami a kollégák gyanúját hivatott eloszlatni. Mégis attól tartok, hogy a hideg fémlapok közé zárva marad a mi szívünk is fagyott. És mégis megtöri a csendet, a hideget, hogy kiejti a száján azt a két szót. Én pedig darabjaimra hullok és mégis most érzem magamat a leginkább egésznek. Vele, akinek a beceneve olyan könnyedén jön a számra, akinek a pillantására bármeddig tudnék várni és a végén mindig jobban érezném magamat tőle.
Összepréselem az ajkaimat, miközben tovább nézem az arcát, a vonásait, profilból, mert amilyen hamar megkaptam a pillantását, olyan hamar el is veszítem. Próbálok róla leolvasni valamit, újra szeretnék a gondolataiban olvasni. Hiába akarok a pillantásommal kierőszakolni belőle valami mást, többet, mint amit kapok, a kérdése meglep, megrezzenek és rádöbbenek mennyire sebezhető vagyok. Hogy most is azért vagyunk itt, mert az a barom létezik és az életem része volt. Megnedvesítem az ajkaim, mielőtt felelnék, a fejem finoman előre billentem és lefelé nézek. - Azt hiszem nem voltam neki elég. Úgy hagyott el, hogy azt sem tudom, pontosan miért. - Egyszerűen csak nem tette be a lábát New Yorkba. Maga helyett csak papírokat küldött, amivel széttépett mindent, ami voltunk.
- Nem tudom - felelem őszintén, talán még a kétségbeesést sem próbálva palástolni. Jól lennék? Vagy félek? Fáj? Nem tudom, mert ahelyett, hogy megfoghatnám azokat az érzéseket, nincs más, csak Sammie. Aki betölti a szívemet és a gondolataimat is. - Annyi mindent bánok. - Azt a házasságot, a rászánt éveket, hogy azokban az időkben nem inkább Sang-namot próbáltam megtartani. Mindegy, hogy pontosan milyen szerepben, de az életem részeként.
- Te... - Elakad a lélegzetem és nehezen tudom kimondani. Végül mégis megteszem. - Boldog vagy?
Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

jó leszek, ha maga is! One more time, one more chance [Sa & Sn] 2451935670 | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptySzer. Feb. 24, 2021 9:08 am


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
Nem mondom, hogy most már minden jó. Nem, erről szó sincs, mi már nem vagyunk az a két barát, akik régen voltunk, de mégis, ahogy előttem ülve felnézett rám, és ahogy némán megtörtént közöttünk valami kimondatlan egyezség a munkahelyi kapcsolatra vonatkozóan - mert hát remélem, hogy pusztán csak erről szól ez a hűvös kérdez-felelek -, valahogy sikerül újra visszatalálnunk annak az útnak a közelébe, ahol régen jártunk. És ez így jó. Egyelőre ennyi elég, ennél többre egyikünk sem vágyhatna első körben, de mégis, a kevésbé felnőtt énem, a kis Sang-nam, még ennél többet is remélt. De nekem, a felnőtt férfinak, aki egy életen át őrizte a titkát őelőtte, nekem tényleg nem maradt más, csak a remény. Ami miatt meg kell próbálnom belekapaszkodnom abba a gondolatba, hogy ez egy esély. És lehet, hogy az utolsó esély. Azt viszont mindenképpen le kell fektetnem első szabályként, érthetően, hogy nem az a fiú vagyok, aki voltam. Ha nyit felém, ha elfogad engem, többé nem hagyhat úgy el, és nem lehet, hogy határokat húz elém. Ezt pedig nem tudom, hogyan fogom tálalni. Mikor van alkalmas pillanatra rá? Létezik olyan?
Igazából magam sem tudom, miért mondom ezt, hiszen én is látom, hogy így van. Bár azt erősen megkérdőjelezném, hogy ekkora zsibvásárban lehet gondolkodni egyáltalán. Lenyelem a semmit, és kihúzom magam.
- Ön kreatívabb tőle? - érdeklődöm hűvös árnyalattal a hangomban. Túl szigorú vagyok hozzá, viszont nem tudom, ennyi év után hogyan ne lehetnék túl szigorú hozzá. Mégis sikerül legalább annyira megerőltetnem magam, hogy nem támadom le azonnal azzal az eltökélt szándékommal, hogy áthelyezzem minden holmijával a közelembe. Hagyom, hogy az ő szabályai és forgatókönyve szerint játsszuk végig ezt a beszélgetést. Egyelőre.
Érzékelem, hogy a bók, amivel megilletem talán nem éppen az, amire számítana tőlem ennyi év után. Habár meg kellene értenie, hogy ezen a helyen mással egyelőre nem dobálózhatok. Lefojtom a kikívánkozó továbbiakat, mert véletlenül sem okoznék kellemetlenséget egyikünknek sem. Mint főnöke dicsértem meg az imént, bárcsak tudná ezt. Lepillantok magam elé, a cipőm élére, mielőtt aztán elindulnánk. Ostoba vagyok! Inkább meg se szólaltam volna. Őszintén azt gondoltam, hogy ez a bók kedves, de belegondolva egyáltalán nem tűnik annak. Mintha ez az egész dráma csak a munkájáról szólna, holott egyáltalán nem. A feltételezés is nevetséges! A szíve a tét...
Egész úton kifogásokat keresek a viselkedésem miatt. Magamnak, neki és magunknak. Hiszen ketten adtuk elő az idegent. Vagy talán az lettem ennyi év alatt? Sokat változott? Megőrjít, hogy nem tudhatom. Annyira szerteszét van a fejem, hogy fel sem tűnik, hogy eltévedek.
- Köszönöm. - felelem, amikor kisegítve utat mutat, egy karcsú, de őszinte görbét villantva felé. Hálásan bólintok, majd mögötte haladok tovább. És miközben követem őt, egyre csak felsejlik bennem az emléke annak, ahogyan délutánonként haza felé követtem. Nap nap után. Ellágyulnak vonásaim, miközben rádöbbennek, hogy újra megtudnám tenni. Újra képes lennék rá. Hazakísérni őt. Minden nap...
A négy fémlap közé lépve már nem fékezem a nyelvem annyira. Legalábbis azt, amit elsőként közölnöm kellett volna az irodában, hagyom kimondani. Lehetne ettől sokkal romantikusabb a gesztus is, de e percben nem menne máshogy. Mély levegőt szívok éppen a tüdömbe, amikor azon a néven szólít, amit azóta sem hallhattam. A vállam megzuhannak pár centit, és úgy fordulok felé. Hasonló érzékenységgel az arcomon. Egy féloldalas mosolyt küldök irányába, hiszen értékelem, hogy nem felejtette el a nevet, amit nekem adott. De amit ezután mond, lemossa a képemről a mosolygást. Elkapom a pillantásomat és a lift falát kezdem fürkészni. Azzal mentegetem, ha komolyan gondolná, akkor már rég keresett volna, és nem hagyta volna ennyiben a dolgot. Nem érdekelte volna, hogy én utána megyek vagy sem, nem várt volna rám, és nem várt volna arra sem, hogy én tegyek pontot az ügy végére, hanem elém állt volna. Viszont nem keresett, én sem őt, hagytuk, hogy az egész a homályba vesszen, akkor... Én mégis elhiszem neki, és végre nyugodtan alszom majd el.
- Mhhm-mhmmm. - megköszörülöm a torkomat, mielőtt bármit is felelnék. - Te is hiányoztál nekem. - ahhoz persze már nincs bátorságom, hogy a szemébe mondjam az érzéseimet, ezért a felvillanó számokat figyelem. - Mit csinált az a barom? - tudja, hogy kire gondolok. S ahogy felteszem ezt a kérdést, rávezetem a pillantásomat. Kíváncsian meredve rá, alig pislogva közben. Ha megbántotta, esküszöm megölöm!
- Jól vagy? - kérdezem sürgetőn.
helyes-helyes, nem is akarom, hogy máshová figyeljen!  One more time, one more chance [Sa & Sn] 3719483937   | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptySzer. Feb. 24, 2021 12:39 am


Sang-nam & Song-ah
Szíven üt a találkozás, a viszontlátás; az, hogy nem lehetünk őszinték, nem mondhatjuk ki mindazt, amit valójában szeretnénk. Még csak üdvözölni sem tudjuk egymást, ahogyan egykoron tettük volna, mert gyanút keltene, furcsa lenne, érthetetlen. Ismerjük egymást, de nem tudtuk, hogy ő a főnököm és én vagyok az alkalmazottja? Mi történhetett, ha így alakult? Szinte így is hallom a kíváncsi pillantások mögött megbúvó kérdéseket, holott semmi rosszat nem tettünk. Semmit nem tettünk. Épp ez a semmi, ez az üresség, ez a távolság az, ami leginkább fáj. Legfőképpen, mert én voltam az, aki éket ütött kettőnk közé, most pedig úgy érzem nem tehetem meg, hogy elvárjam; olyanok legyünk, mint régen. Még ha belesajdul is a szívem és fájni kezd ott legbelül, akkor sem szabad meggondolatlannak és önzőnek lennem. Túl fontos Ő számomra még mindig, hogy ne akarjam kellemetlen helyzetbe hozni, pletykák áldozatává tenni és hírbe hozni olyasmivel, amihez nincs köze.
De mesélni fogok róla. Előre tudom, hogy ott fogok ülni a lakásomban, ami már nem sokáig az enyém - papíron soha nem is volt, de én voltam az egyedüli lakosa -, az ablak melletti fotelben és felhúzott lábakkal ücsörgök majd benne, miközben apámmal telefonálok. El fogom neki mondani, hogy hiába választottak szét bennünket, most az élet adott nekünk egy második esélyt. Akkor is, ha csak ennyit kaptunk; a kollégák előtt elkövetett hazárdírozást.
Egy részem már így sem érti hogy lehet, hogy nem buktunk le, miért nem nevet még ki mindenki, aki körülöttünk fülel és miért csak én vagyok képtelen kontrollálni magamat. Nem kellene amiatt elégedetlenkednem, hogy nem láthatom a mosolyát, ami talán már másik nőnek jár, én pedig csalfa reménnyel veszek el Sang-nam vonásaiban.
- Valóban hangos, és zsúfolt is. De azt hiszem sokaknak ez segít kreatívnak maradni. - Nem tudom miért akarok olyasmi magyarázni, amit egyikünk sem gondolhat komolyan. A kollégák közelsége, a tény, hogy fél óránként odalép valaki, aki tanácsot szeretne kérni, hogy a helyiség valamelyik végéből mindig duruzsol valaki és hogy mindig, állandóan úton van valaki ebben az irodában, mind-mind képesek az ember agyára menni. Ezért sem mondom azt, hogy én részese vagyok azoknak, akiknek jó ez a felállás. De ha most azt állítom, változtatnék, mit mondana, mi lesz az a változás? Fele annyira sem tudnék koncentrálni, mint a mai nap bármely percében, ha tudnám, hogy ott vagyunk, egymás közelében.
Már azt is nehezen kezeli a szívem, amikor a munkámat minősíti. A szívem azt mondja tekintsem semmisnek, hogy nem is a teljesítményemről, a vállalatért tett munkámról van szó, hanem sokkal többről. Az a fránya, kegyetlen agyam viszont nemet parancsol a vágtató érzelmeimnek és hidegvize borít rám; nem vagyok én több, csak a munkám. - Jól esik, hogy így gondolja. - Dehogy esik! Fáj és kínoz, hallani sem akarom. Meg akarom ragadni, a karjaiban akarok lenni és ott könyörögni azért, hogy mondjon valamit, valami mást, csak ne legyünk ilyen közömbösek.
Hogy én magam kerestem-e a menekülőutat, vagy ennek így kellett lennie, magam sem tudom. Ötletem sincs honnan a lélekjelenlét és a tartás, hogy még higgadt tudjak maradni, ahogyan összeszedelőzködöm - talán a szüleimnek van igaza és mégis ér valamit, hogy egyre idősebbek leszünk. Ennyi idősen én már boldog akartam lenni és nem elvált, ezt senki nem ígérte nekem. De én sem ígértem, hogy elveszítjük azt a csodát - mert barátságnak már bűn lenne nevezni -, ami közöttünk volt. Ezért büntet most a Sors azzal, hogy minden az irodából kifelé tett lépés egy örökkévalóság.
- Rendben. - Ezúttal magabiztos vagyok, akarom, hogy hallja - hogy mindenki hallja -, én követném őt mindenhová, akárhová is indulna. Képletesen, lévén a gyakorlatban kiderül a tapasztalatlanság és az, hogy egy labirintus választott el eddig is bennünket. Ezért lehetséges hát, hogy nem találkoztunk. Hogy el is akartak zárni bennünket egymástól, mint mitológiai hőst a szerelmétől... Hova gondolok, mikor lehetnék én az övé? Ah, a fene az áruló szívembe, hogy másodpercek alatt visszapumpál belém minden emléket, ami miatt szerettem őt. Ami miatt újra tudnám szeretni őt.
- A megszokás teszi. - Szúrom oda, abban sem biztosan, hogy ténylegesen választ várt tőlem, de a viselkedéséből egyértelművé válik, hogy nekem kell őt vezetnem. Vajon ő is vakon követne engem, akárhová is induljak? - Erre tessék. - Bárcsak választ kapnék a kérdésemre! Ha csak egy pillantásában lenne ott a válasz, nekem más az is elég lenne.
Kiszárad a szám és újra kalapálni kezd a szívem, amikor a lifthez érünk. Tudhattam volna, de mégsem számítottam rá, az irodájáig vezető úton van még olyan helyzet, ahol kettesben lehetünk. És meg is történik. A liftajtó csukódása pedig mintha apró szikrákat hívna életre közöttünk, még inkább úgy érzem, hogy ez pusztán csak egy álom. Egy álomban mondaná ő, hogy gyönyörű vagyok és egy álomban fordítanám én is felé a fejemet, hogy megszólaljak. - Sammie - puhán ejtem ki a nevét, ezernyi emléket hordozva ebben a szerető becézésben. Meg akarom várni, hogy rám pillantson, a tekintetében akarok ragadni, amikor folytatom: - Hiányoztál. - Talán meg sem hallja, talán mindkettőnkkel a ködös eszünk játszik és amit mondtam nem más, csak a lift megfelelő szintre érkezését jelző hangba képzelt ábránd.
Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

nem is tudok másra koncentrálni magán kívül One more time, one more chance [Sa & Sn] 2122324058 | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyKedd Feb. 23, 2021 8:20 am


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
Mit kellett volna tennem? Látványosan reagálni a jelenlétére? Talán ujjongva átölelni? Vagy pacsizni? Az már más kérdés, hogy valójában egyáltalán nem érzem magam pacsizásra alkalmas állapotban. Legalábbis vele nem. Azzal csak erősíteném azt a velem kapcsolatosan felállított tévhitét, hogy a barátja vagyok. Mármint valamilyen szinten ez a megfogalmazás pontos, de ha azt akarom, hogy komolyan vegyen, már az elején le kell szögeznem, hogy nem csak a barátja vagyok. Hiába próbálom magam gondolatban felkészíteni arra, hogy megtegyem, hogy valamiféle stílusos jelét adjam annak, hogy azok vagyunk, akik egykor - ahogy újra és újra lopva felé nézek, egyre biztosabb leszek abban, hogy gondolatban megtenni valamit fele annyira sem nehéz, mint a valóságban. Ráadásként időt nyerhetek azzal, ha egyelőre nem mutatom látványosabb jelét annak, hogy mennyire felborította megkövesedett belső vázamat a felbukkanásával. Nem számítottam rá, lemondtam erről. Vagy legalábbis szerettem ezt hinni.
A kezdetleges zavar nem kívánkozik múlni, de legalább sikerül a monitorra fókuszálnunk és úgy tehetek, mintha ennyire közömbös lennék. Jó ötletnek tűnik - már csak a plusz szemek miatt is -, azonban egy belső hang azt suttogja, hogy nem ez a legjobb módja annak, hogy köszöntsek valakit, aki ennyire fontos nekem, mint ő. Viszont az irodában még nem tudom, hogyan lehetne fontos nekem anélkül, hogy ne keverném bajba azzal, ahogy bánok vele.
- Tökéletes. - bólintok mélyen, mintegy kifejezve örömömet és hálámat, amiért időt szánna rám most. A vállalatra. Nem rám. Aztán ahogy mélyebben merülök gondolataimba, bevillan, hogy az irodámban is kettesben leszünk. Hirtelen a hófehér terem nem tűnik olyan hatalmasnak, mint máskor. De ha már kimondtam, nincs mit tenni. Az odavezető úton kitalálhatom, hogyan fogok vele viselkedni, ha kettesben leszünk. Hiszen mégis csak a törpelány az, aki itt van mellettem. Muszáj lennék ezt is figyelembe venni, és nem csak a nőre koncentrálni...
Fogalmam sincs, hogy mondhattam ekkora baromságot, egyáltalán hogyan gondolhattam, hogy ezt hangosan is kimondom. Legszívesebben fejbe csapnám magam, de mozdulni nem merek, mert annyira megijedek attól, hogy visszakérdez, hogy aztán tényleg visszakérdez. Magyarázatot kér, én majd mondok még egy baromságot, és a következő pillanatban meg kinyögöm neki, hogy valójában nincs semmi baj az irodával, csak jól esne minden nap némán bámulni őt, valami közelebbiben. - Nagyon hangos. És tágas. És zsúfolt. - tágas és zsúfolt? Ha már kimondtam, legalább olyan magabiztossággal húzom ki magam, mintha volna értelme. Ahogy rám mosolyog, szétmál a szívem. - Na. - bár szám sarka nem engedelmeskedik, szemeimmel visszamosolygok rá. De a következő kérdése képes lenne rá, hogy elbizonytalanítson abban, ami elsőként a fejemben megfogalmazódott. - Egyikük munkája sem olyan fontos, mint az Öné. - tárgyilagosan vetem oda, nem foglalkozva vele, ha valaki meghallja. Bár erős bennem a kétség aziránt, hogy ebben a háttérzajban bárki bármit is megértene abból, ami történik. Hogy lehet, hogy eddig nem hallottam milyen káosz van körülöttünk? Megesküdtem volna rá, hogy néma csendben ácsorgok előtte.
Ahogy felegyenesedik, készen rá, hogy velem tartson, legbelül összerezzenek. Hacsak arra gondolok, hogy egyre közelebb kerülünk hozzá, hogy teljesen elszeparálódjunk a plusz lélekjelenlétektől, ismét égni kezd a fülem. Ettől függetlenül olyan rideg magabiztossággal várakozom zsebre hányt kezeimmel, mintha különösebb érdeklődést nem is mutatnék a megbeszélésünk iránt.
- Nem okozott problémát vele. - felelem a szemeibe. A fenébe! Nem tudok rájönni, nem tudom megfejteni, hogy mit gondol, hogy hogyan érez. Vajon minek lát engem ennyi év után? Még mindig a srác vagyok a suliból? Vagy van rá esély, hogy annak lát, amivé lettem? Egy felnőtt férfinak, akiben lehet lehetősége? Fenébe.
- Kövessen, kérem. - prüszkölöm ki a szavakat, hogy aztán sarkon forduljak és neki vessem magam a folyosók labirintusának. Miért mondtam, hogy kövessen? Ide fele is eltévedtem! Próbálok visszaemlékezni, hogy merről jöttem, de szemeim folyton a falakra felkészített menekülési útvonalterveket keresik, hogy ráleljek a helyes irányra. Amikor elbizonytalanodom, lelassítok. - Bocsásson meg, de ez az épület egy káosz... Hogy lehet itt bármit megtalálni? - fakadok ki, majd kérdőn lepillantok rá vállam fölül, abban bízva, kivezet innét. Melléképületnek is elég hatalmas, ami azt illeti. Bár ez az egész vállalatra elmondható.
Ha elindul, én követem. Nem maradok le, csupán annyira, hogy egy alattomos és önző pillanatban kifújjam a bennem felgyűlt kellemetlen zsibbadást. Az utolsó elemünk a lift, ami jól emlékszem, hogy pontosan az előtérben helyezkedett el. Amint odaérünk, elé nyújtom a karom, hogy hívjam azt magunknak. S ha már beléptünk, ismét intézem a gombokkal való babrálást. Ahogy azonban becsukódik a két szárny előttünk, lepillantok magam elé. Egy másodperc töredéke alatt gondolom át a lehetőségeimet. Végül csak annyit mondok, felé sem fordítva a fejem;
- Gyönyörű vagy.

remélem nem hallja, hogyan dübörög a szívem maga körül...  One more time, one more chance [Sa & Sn] 2081954265   | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyHétf. Feb. 22, 2021 11:39 pm


Sang-nam & Song-ah
Idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet. Vagy hogy éreztem-e egyáltalán valaha a viszontlátás örömének, a külön töltött évek bizonytalanságának és a szívem fájdalmának ezen kombinációját. Nem veszítettem el és kaptam még vissza olyan módon senkit, ahogyan most Sang-namot, akinek a jelenlétébe beledobban a szívem és fájdalmasan megfacsarodik. Tulajdonképp abban sem lehetek bizos, hogy egyet jelent-e ez a viszontlátás azzal, hogy ugyanolyan fontosak leszünk egymás életében, mint ahogyan gyerekkorunkban voltunk. De talán épp azért vezetett vissza a városba a Sors és azért alakult úgy, hogy éppen neki dolgozzak, hogy újra egy légtérben legyünk, hogy újra egymás szemébe nézzünk... Nem. Nem lehet ilyen egyszerű, amikor én voltam az, aki felrúgott mindent - akinek fel kellett rúgnia mindent, ami közöttünk volt, mert a kontinens másik felén kellett újra megtanulnom funkcionálni. Anélkül a motiváció nélkül, amit az Ő vele való kapcsolatom jelentett számomra minden reggel.
Nem kell gondolkoznom a válaszon, hogy tudjam; ő még mindig fontos nekem. Sosem veszített a jelentőségéből, még ha távol is voltunk egymástól. Nem tudhatom azonban, hogy a hosszú évek alatt nem fakult-e meg az ő emlékezetében a képem, nem koptak-e meg a kedves emlékek és nem taszított-e ki a szívéből, amikor cserben hagytam. Ezer kérdésem, ezer szavam lenne hozzá, de a nyelvembe kell harapnom és parancsolnom kell a szemeimnek, hogy ne ragadjon a pillantásom azon az arcon, aminek minden rezdülését ismertem egykoron.
Nem lehetek olyan önző, hogy olyasmit várjak tőle, amihez nincs jogom. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azok előtt, akiket az alkalmazottainak nevezhet, míg nekem fogalmam sincs arról, hogy én vajon több vagyok-e ennél. Egy azonban biztos; hogy szeretnék ugyanaz a Song-ah lenni, ugyanaz a Yoon Song-ah, aki egykoron voltam, ezt pedig kétségbeesetten tudatni akarom vele is. Szinte megkönnyebbülés kiejtenem a számon, hogy újra az leszek, aki egykoron voltam. Lehete-e hát ugyanaz számára is, aki akkor voltam?
- Rendben. - Olyan halkan, már-már puszta sóhajtásként bukik ki belőlem a szó, hogy talán meg sem hallja. Minden lélekjelenlétemet elveszítem, ahogyan közelebb hajol és pusztán az tartja még bennem a lelket, hogy tudom; mások is vannak a helyiségben. Miattuk kényszerítem magamat arra, hogy úgy tegyek, mintha közömbösek lennénk egymásnak és nem lett volna annyi közös évünk.
Mégis nehezen koncentráltam, rettentő nehezen. El sem tudom képzelni rosszabb lenne-e, ha kettesben találkozunk, mondjuk ha véletlenül egy liftbe szállunk, vagy egy megbeszélés után futunk össze. Bolondnak érzem magamat, amiért annyiban hagytam a dolgot és amiért az első egymással váltott emailünk után nem akartam rögtön találkozni vele. Bolondnak, amiért azt hittem, hogy nem csak hogy tartózkodhatok egy városban vele, de képes leszek úgy dolgozni mellette, hogy sosem találkozunk majd. - Köszönöm szépen. - Úgy ismertem őt, mint a tenyeremet, a szívem mégis ki akar ugrani a helyéről, holott tudom, hogy meg is tudja nyugtatni. Az izgalom, ami úrrá lesz rajtam egyszerre eredményezi azt is, hogy amikor újra Rá pillantok, ijedtség is csillan a szememben.
- I-Igen, természetesen. Ráérek. - Akarom is, meg nem is, félek tőle és egyszerre vágyom rá; arra, hogy csak mi ketten legyünk egy légtérben és hogy lássam azt a mosolyt, aminek az emléke az egyik oka volt, hogy annyira visszavágytam ide.  
Finoman összeszaladnak a szemöldökeim és vele együtt pillantok körbe, már-már azt keresve, hogy mi lehet a probléma. A szám ó-t formál, a szemeimben pedig őszinte kíváncsiság csillan, ahogyan Rá szegezem a pillantásom. - Valami baj van vele? - Arra azonban nem számítok, amit ezután mond, még a mosolyt is képtelen vagyok teljesen elfojtani, ami az ajkaimra kívánkozik. - Talán igaza van. - A jókedv palástolatlanul ott van a hangomban, nehezen tudom hova tenni a felvetést. - Viszont itt van mindenki más is az osztályról... - pillantásom körbe jár a többieken, részben azért is, hogy felmérjem egészen pontosan hány szempár szegeződik most ránk. Amint végzek ezzel a pásztázással, a kezembe kapom az asztal másik végén fekvő táblagépet és a korábban előhúzott papírokat, majd egy kupacba rendezem őket. Csak aztán fogok rá az asztal szélére és tolom el magamat finoman tőle, hogy végül felálljak. - Sajnálom, hogy idáig kellett fáradnia miattam. Legközelebb nem felejtek el válaszolni. - Nem tudom mit várjak tőle, hogy meddig tudjuk folytatni ezt a szerepjátékot. Hogy meddig vagyok képes úgy tenni, mintha nem lenne több; csak a főnököm. Abba bele sem gondolok mi vár most rám, hogy csapdába sétálok, vagy végre képes lesz megnyugodni a szívem és engedni a tartásom, mert tudom, hogy egy csukott ajtó mögött már lehet ő Sang-nam és lehetek én Song-ah, mint ahogyan régen is.
- Akár... mehetünk is...? - Sokkal inkább kérdésként buknak ki belőlem a szavak, lassacskán. A kezeim látatlanul is a korábban összekészített és szükségem dolgok körül tapogatóznak, miközben a pillantásomat képtelen vagyok elfordítani róla. Ha tehetném, örökké csak az Ő arcát szeretném nézni, ha szabadna.
Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

hogy tud ennyire megőrjíteni, uram? One more time, one more chance [Sa & Sn] 2425572404 | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyHétf. Feb. 22, 2021 8:22 am


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
A pillanat, amikor a tekintetünk összetalálkozik, mély gyökeret ver a belső vázamban. Szilárdan belekapaszkodik nem csak az elmém, de a szívem masszává olvadt rétegeibe is. De nem olyan ez a perc, ahogy a filmekben történik. Nincs idő reagálni, ahhoz túlságosan ébernek kell maradnunk. Zene sem szól, hogy csillapítsa a szívritmust, vagy legalábbis hogy vezesse azt. Helyette csak ott ácsorgok a nő asztala mellett, aki iránt ennyi év után - biztos kijelenthetem -, hogy nem vagyok közömbös. És talán azt gondolnám, hogy ő az, közömbös felém, de az apró mozdulat, amibe belebotlik a bokáján keresztül, elárulja, hogy őt is épp úgy megzavarom, ahogy ő engem. Mert én ismerem ezt. Vagy legalábbis egykor még jól ismertem minden mozdulatának a jelentését.
Tizenkettő, vagy talán már tizenhárom évesek lehettünk, mikor először fedeztem fel, hogyan viselkedik a zavarában. Persze akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy mit jelentenek a gesztusok. Mindenre csak utólag döbbentem rá.
Ahogy hallom, hogyan szólít mély levegővel kell telítenem a tüdőmet. Enyhén még hátra is zuhanok, alig észrevehetően, épp csak annyira, hogy a magabiztos vezető bizonytalannak tűnjön egy pillanatra. Tehát maradunk a színjátéknál és mindketten úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Talán jobb is így, ha arra koncentrálunk, ami a dolgunk. Már csak azért is, mert a munkája fontos a vállalatnak, és nem akarom, hogy bárki pletykáljon róla azért, mert a főnök kitüntetett figyelmét élvezi.
Viszket a tenyerem, ahogy rákérdezek, mégis hogyan hívhatom. Azok vagyunk, akik mindig is voltunk, a régi jó barátok, akik félszavakból is értik egymást, és akiket talán a saját anyjuk sem ismer annyira, mint ők egymást. Mégis fél percnyi hezitálást kell mutatnom, amikor közli velem, hogy többé már nem tartozik ahhoz a baromarchoz. Arról egyelőre fogalmam sincs, hogyan kéne reagálnom a megszerzett információra, így hát elfojtom a kikívánkozó mosolygásomat, amitől a szám sarkai furcsán falakba ütköznek. S hogy ez ne legyen túl feltűnő, inkább az asztalra támaszkodok, hogy a feladatra hívjam az ő figyelmét is az ábrázatom helyett.
- Rendben, Miss Yoon. - bököm ki. Ahogy azonban belesimulok az illatfelhőjébe, nosztalgikus érzés lesz rajtam úrrá. Egyszerre kesernyés és édes is a pillanat. Mégis, mit kezdjek azzal, hogy tudom, hogy többé nem házas? S hogy itt van mellettem? A gondolataim úgy motoszkálnak a fejemben, hogy másra sem tudok koncentrálni, csak a mellkasomban ébredező reményre. Ostoba remény!
Olyan közel van hozzám, ahogy így mellé érkezem, hogy meg tudnám érinteni. A széke háttámlájára siklik a közelebbi kezem, míg a másik karom megpihen valahol az egéren fekvő keze mellett. El sem tudtam volna képzelni, hogy újra találkozunk valaha is. És most itt vagyunk. Több mint tíz évvel később, egymás mellett, összezárva egy légtérbe. Nézem az arcát szemem sarkából, talán többet is, mint a monitoron pihenő betűket, miközben a türelmem ugyanúgy a végéhez közeledik, ahogy talán az övé is. Hol őt figyelem beszéde közben, hol a matatást az asztalán. Olyan közel nyúl a kezével az enyémhez, hogy egyszer-kétszer megesküdnék rá, hogy összetalálkoznak ujjaink. - Csodás! Fantasztikus munkát végzett. - mondom, de igazán fel sem fogom, milyen listákról beszél. Elfelejtettem már régen, hogy miért jöttem le hozzá. Az arcom tudálékossága és a hangom komolysága is megjátszott. Túlságosan izgatottá tesz a jelenléte ahhoz, hogy arra figyeljek, mi a dolgom.
Könnyen fürkészem a magasból. Kiélvezem a luxushelyzetem, csak akkor szorul nedvesítésre a torkom, amikor felpillant rám. Olyan közel van hozzám, hogy az íriszeiben felfedezem önmagam képét és ettől égni kezd az arcom. A gyomrom belebukfencezik, miközben egyre csak azon jár az eszem, hogy meg kellene érintenem, tudatnom vele, hogy semmit sem változtam, ugyanaz a fiú vagyok, akivel, ha magasra mászott a fán, elkapta. Ehelyett megköszörülve a torkomat kihúzom magam, s egy méterrel távolabb kerülök. - Ráérek. - megrántom az egyik vállam, miközben bizsergő tenyereim zsebre vágom. Ráérek?! Miért nem tudok gondolkodni mielőtt megszólalok?! - De talán alkalmasabb lenne az én irodámban, itt túl nagy a zaj. - és a felesleges jelenlét és kíváncsiskodó tekintet. Igen, még így is, hogy csak Song-ahra koncentráltam, feltűnt mennyien figyelik ezt a talán számukra is érthetetlen jelenetet kettőnk között. - Ráér most? - fejem egy egészen aprót oldalra billen, ahogy elnézem őt. Talán a srácnak, akit jelentek az életében simán nemet mondana, de a főnökének csak nem teszi. Ugye nem? És miért is gondolom, hogy jó az, ha kettesben maradunk?
- Nem tetszik az irodája. - szalad ki a számon, ahogy körbe nézek. Ahhoz képest, hogy az asszisztensem munkáját végzi (jóformán tényleg), nem túl előkelő a helye. - Közelebb kellene lennie hozzám. - olyan határozottan mondom ki ezeket a szavakat, hogy még én is elhiszem, hogy képes vagyok ennyire komolyan beszélni vele. Közben pedig talán másról sincs szó, csak egy önző szív ébredéséről.
hogy lehet ennyire gyönyörű Miss?  One more time, one more chance [Sa & Sn] 3874598021  | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyVas. Feb. 21, 2021 6:44 pm


Sang-nam & Song-ah
- Sonja? - Szünet. - Sonja! Sonjaa... - A vállamon megérzett finom bökdösés az, ami kiszakít az email fiókom bámulásából. Pislogva hunyorítok előbb a szememet bántó fehér felületre, amit a bambulásom miatt figyelmen kívül tudtam hagyni. Csak aztán kapom a tekintetem a mellettem elhelyezkedő kolléganőmre. Próbálom kitalálni mit tehettem, vagy épp miről lehetett szó.
- Tessék? - Kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel, már-már ijedten nézek rá. A gondolataim mérföldekre, évekre, talán még másik galaxisban is járnak, ami egyszerre bosszant fel és érzek rá jogosultságot is, a mai nap miatt. A mai naptól fogva ugyanis minden megváltozik. Nem vagyok már Mrs Sutton Barlow, nem vagyok már feleség, ezt pedig képtelen vagyok nem egyfajta bukásként megélni. Talán a papírjaimon még a férjezett nevem áll, de hamarosan már ennyi sem marad számomra azokból az évekből, amelyeket a férfival töltöttem, akire azt mondhatom, hogy szinte az utolsó pillanatig szerettem. Most pedig nem érzek iránta semmit - legalábbis szeretném -, sokkal inkább magamban csalódtam és abban, hogy mennyire hittem benne. A mi esélyünkben New Yorkban.
- Csak azt kérdeztem, történt-e valami. Nem jöttél be végül a megbeszélésre és hívtunk is... - Elkap egy közelben árválkodó irodaszéket és maga alá rántja. Közvetlenül mellettem foglal helyet, amikor pedig közelebb hajol, már-már intimszférát nem tisztelő módon könyököl az asztalomra. - Baj van? Szomorúnak látszol. - Hangjában igazi, törődő érdeklődés van, az én szám pedig lassacskán, de annál biztosabban halovány mosolyra görbül, miközben a tekintetem a stílusos, fehér asztalom lapjára szegezem.
Jól esik a törődés, amivel a kollégáim minden alkalommal felém fordulnak, különösen ebben az időszakban; amióta a válásom zajlik. Szokatlanul figyelmesek, holott nem tekinthetjük egymást régi ismerősöknek. Mégis fontosak minden reggel ezek az arcok, akikkel naphosszat képes lennék olyan dolgokról beszélgetni, amik érdekelnek és akikkel néha napján, egy-egy húzós időszak lezárulásakor jól esik munka után beülni valahová és meginni egy pohár italt. Talán nem mondom nekik eleget, de értékelem az igyekezetüket és a támogatásukat, mert annál inkább képes vagyok a csapat részének érezni magamat. Különösen annak tudatában, hogy ez az állás a kollégákkal együtt szinte csak az ölembe hullott és a még megmaradt New York-i ismerőseimnek köszönhetem.
- Naa, látom, hogy van valami. Sosem kelsz bal lábbal és láttam, hogy vaníliás lattét ittál reggel, szóval arra sem foghatod, hogy a kávézóban kifogytak a szirupból! - A nő hangja közepesen halk, de nem ő az egyetlen, aki rám figyel, a tapasztalt megfigyelő elkaphat egy-egy oldalpillantást és óvatos tekintetet. Egy irodában soha semmi marad örökké titok, főleg akkor nem, ha egy légtérben tartózkodunk.
- Neem, én csak... - Mélyet sóhajtok, előbb felpillantok és körbe a többieken, azt mérlegelve, megoszthatom-e a panaszaim a kolléganőmmel, vagy tanácsosabb lenne várni vele a munkaidő végéig. Végül a mellettem helyet foglaló nő arcára fókuszálok. - Ma lett hivatalos a válásom. Kevesebb, mint egy hónapom van kiköltözni a lakásból és... - Nem tudom befejezni, ugyanis egy betoppanó kolléga vet véget a beszélgetésünknek. Azonnal szüksége van a velem társalgó nőre, akivel közös megegyezés alapján a megbeszélést későbbre halasztjuk.
Amíg a megbeszélésről visszaérkező kollégák finom morajlása, helyezkedése, kávé készítése elhal, én visszamélyedek abba a koncentrálásra képtelen állapotba, ami egész nap jellemzett.
Azt is alig veszem észre, hogy olyasvalaki lépett be, akire már attól a pillanattól kezdve figyelnem kellett volna, hogy egyáltalán az osztályunk folyosójára betette a lábát - nem hogy még egyenesen engem keressen épp. A háttérből hallom a nevemet, de ugyanúgy nem kapom fel elsőre a fejemet, mint pár perccel ezelőtt. Csak akkor pillantok fel, amikor egy már egészen közelről érkező, kellemes férfihang üti meg a fülemet. Amikor pedig találkozik a pillantásunk, mintha elcsendesedne az eddig halkan, de mégis finoman morajló iroda, megáll a világ és mintha a Föld sem forogna tovább.
Egyszerre akarok felugrani és higgadtan a helyemen maradni, így hát belebukom a mozdulatba és egyedül a bokámat sikerül bevernem, ami beleakadt a szék egyik pókszerűen terpeszkedő lábába. Hang azonban nem az én számat hagyja el előbb és ez ránt vissza a valóságba. Én egy alkalmazott vagyok, ő pedig a főnököm, mi pedig nem lehetünk már ugyanaz a Sang-nam és Song-ah, akik évekkel ezelőtt voltunk. Különösen azok után, hogy csalódást okoztam neki. A hűvös arckifejezéséből nem tudom megállapítani mit érezhet, holott mindent megtennék azért, hogy most tudjak a gondolataiban olvasni.
- Elnézést kérek. Uram. - Nehezen jönnek a szavak, a nyelvem is mintha elfelejtette volna hogyan funkcionáljon. Csak a mellkasomból kiugrani készülő szívem dübörgésére tudok fókuszálni. És Rá. - Nos... - Beszívom a levegőt, de nem tudom hogyan folytassam. A kapcsolatunk... Van még egyáltalán kapcsolatunk? Érdekelné-e vajon az, amit pár perccel ezelőtt annak a bizonyos kolléganőnek mondtam, vagy le fog teremteni és ugyanolyan hűvös marad velem? - Hamarosan újra Ms Yoon, úgyhogy maradjunk annál, ha kérhetem. - Le akarom vedleni azt a nőt, aki Mrs Sutton Barlowként voltam, mint ahogyan megszabadultam az ujjamon viselt gyűrűktől aznap, már a telefonbeszélgetésünk után.
- Természetesen, nem probléma. - A képernyőm felé fordítom a pillantásom, és remegő kézzel kattintok az emlegetett emailre, aminek háromszor neki kell ugranom, hogy fel is fogjam a sorokat. Közben végig attól tartok, hogy a férfi olyan közel van hozzám, hogy hallani fogja a szívem kalapálását. - A megfelelő médiumok már visszajeleztek a sajtótájékoztatóval kapcsolatban, a listát is elkészítettem. A bemutatóhoz pedig összeállítottam egy listát azokról a helyekről, amelyek megfelelőek lehetnek. Ezeknek itt kell lennie.. - Előre hajolok és az asztalom sarkán, a kezétől néhány centire kezdek matatni, amíg meg nem találom a megfelelő brossúrát és az emlegetett listát.
- A beszéde... - a hangom elhal, én pedig úgy érzem menten elájulok, amikor felpillantok rá és találkozik a pillantásunk. - Arról talán személyesen kellene egyeztetnünk. Amikor ráér. - Próbálom ugyan palástolni, de a tekintetem tele van várakozással. Ezen a ponton már azt sem tudom eldönteni vajon túl bátor voltam, vagy egyenesen őrült.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

alig kapok levegőt! One more time, one more chance [Sa & Sn] 3719483937 | öltözék

Yoon Song-ah
Üzlet
Play by :
Hwang Seung-eon
Kor :
30
Foglalkozás :
public relations specialist
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] EmptyVas. Feb. 21, 2021 12:08 pm


This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.
Song-ah and Sang-nam
Nap nap után másra sem igazán marad időm, mint az üzletre. Értekezletek, potenciális befektetőt, fejlesztők és a lezárásra szánt anyagok. Egy divatcég legyen mindig friss és üde, törekedjen rá legalábbis, hogy új és ropogós maradjon. Emiatt pedig nincs olyan, hogy leállás. Főleg nem Amerikában egy koreai vállalatnak. Hangozzék ez bármennyire felületesen, már szinte engem is irritál, amihez pedig általában egy gondolatnál jóval több szükséges. A mai nap őskáoszként szerepel majd a nyilvántartásban, mert teljes megborulásról van szó, amikor új anyagot kér tőlünk a szezon.
- Miért nem válaszol az emailre? - szinte ráfekszem a monitorra, mintha attól várnám a választ. Tekintetem ide-oda kapkodom a sík felületen, szemüvegem eközben leejtve valahová az asztalra. Hol hunyorgok, hol inkább tágra nyitom mandula vágású szemeimet. Abban bízom, hogy csak mert őrültmódjára kattingatok a frissítésre, felvillan az olvasatlan üzenet.
Sosem fordult még elő, hogy ne válaszolna a PRS. Ha figyelembe veszem, hogy a Főnöke vagyok (nagybetűvel) és két órája várom a választ, érthető, hogy türelmetlenkedni támad kedvem. Sosem jellemző rám az instant kiborulás, elég masszív idegrendszerrel áldott meg az ég, ennek ellenére, ebben a helyzetben most nem érzem helyénvalónak a várakoztatásomat.
- Kehhh. - préselem ki magamból, hogy aztán telefonon kérjek segítséget az asszisztensemtől. Úgy tűnik ő sem naprakész a feladattal. Ezért előbb csak hátra dőlök a gurulós székemben. Fogalmam sincs, mikor mozdultam meg utoljára, de másra sem tudok gondolni, csak az idegen segítőmre.
Rengeteg feladatot köszönhetek ennek az alkalmazottnak, és még csak azt sem tudom, hogyan néz ki az úr. Vajon hányszor sétáltam már el mellette? Két tenyerembe temetem arcomat, masszírozok azon pár kört ujjamimmal, majd felpattanok a székemből. A szemüveget máskor ott felejteném valószínűleg ahová ejtettem, de most feltolom az orromra. - Hagyja csak! Személyesen intézem el. - mondom a telefonra nyomva, aztán belebújok levedlett öltönyömbe és neki indulok.
A magam rideg mosolyával köszöngetek a dolgozóimnak a folyosókon. A liftet is hívják előre miattam, mire csak mosolygósan megköszönöm a gesztust. Senki sem mer belépni mellém, mégis minden szempár ragyogva tekint utánam. Hisz mind imádnak, nem igaz? Vajon mennyire kedvelnek, mint főnököt? Ezen gondolkodva fürkészem a számokat a lift oldalán.
Még csak az épület sem azonos köztem és hűséges dolgozóm, jobb kezem között. Így nem kis távot kell megtennem, hogy megleljem az urat. Már legalább abban az épületben van, ahol én is tartózkodom. Nehezemre esik, de meglelem az osztályt pár téves kanyar után. Többen szóval tartanak, hiszen ha terepen vagyok, minek kergetnének még ilyen-olyan alvezetőn keresztül? Személyesen is érdeklődhetnek tőlem. Tovább tart eljutnom a úrhoz, mint gondoltam...
És amikor az utolsó személy rámutat az asztalra, ahonnan napi szinten kapom az üzeneteket, egy pillanatra megdermedek. Egy nő az? Fogalmam sem volt róla. Ennek ellenére megtöröm a távolságot kettőnk között. Rengeteg hölggyel dolgozom együtt, nem kéne, hogy ez megdöbbentsen. Valami különleges oknál fogva mégis egy idős urat társítottam fejben ehhez az asztalhoz.
Hátulról látom csak, de a szívem kalapálni kezd. Érthetetlenül ácsorgok a jelenség előtt, ugyanis nem jellemző rám, hogy ilyesmi történjen velem. Nem értem meg, mi oka van rá a mozgatóizmomnak, hogy így reagáljon. De hamar kristálytisztává válik előttem az ok, ahogy tekintetünk találkozik ezek után...
- Bocsásson meg, hogy zavarom. Két órával ezelőtt küldtem egy... - és akkor hirtelen megáll körülöttünk a világ. Lever a víz és émelyegni kezd a belső vázam. A fények nyújtózásba fognak, a színek megfakulnak körülöttem. Az a lány, - helyesebben - az a nő néz vissza rám, akibe egy életen át beleszeretett a lelkem.
A számat is résnyire eltátom és a szemeim is finom ívben elkerekednek. Talán sápadtabb is leszek az átlagosnál, miközben a vonásait figyelem minduntalan. Nem csak hogy a vérem kezd el vágtázni csermely labirintusaiban, a mindig merev kezeimen is tapasztalom azt a fajta remegést, amit a térdeimben érzek. És talán így is maradnék órákig, ha nem szegeződne ránk annyi szempár. Kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat és lenyelnem azokat a kérdéseket, amit szívem szerint azonnal hozzá vágnék. A szívem... Felébred vajon miattad, megint?
- Hmm, küldtem egy emailt, amire nem érkezett meg a válasz, Sutton Kisasszony. Sutton Kisasszony? Barlow Kisasszony? Nem tudom, hogyan szólíthatom. - ezeket a neveket csak bizonytalanul ejtem ki a számon, és bár belül nem érzem olyan magabiztosnak a hangomat, mégis sikerül elérnem azt a szintet, amit szeretnék. És talán még arcom is olyan hűvös marad, ahogy fel akarnám tüntetni előtte. Mintha semmit sem jelentene, hogy egy világ omlik össze bennem...  - Volna kedves most időt szánni rá? - megacélozom arcizmaimat, ahogy érzelmeimet is kénytelen vagyok félre tolni, miközben egyik tenyeremmel az asztala peremére dőlök, végre a monitor felé fordítva a tekintetem. Miért vagy itt? És miért akar kiszakadni a szívem a helyéről?
felrobban a szívem! One more time, one more chance [Sa & Sn] 2081954265 | background  |

Dae Sang-nam
Üzlet
Play by :
Lee Jong-suk
Kor :
32
Foglalkozás :
alapítótag (koreai divatcég)
Hozzászólások száma :
10

One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One more time, one more chance [Sa & Sn]   One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty

Ajánlott tartalom


One more time, one more chance [Sa & Sn] Empty
Vissza az elejére Go down
 

One more time, one more chance [Sa & Sn]

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Üzletek és bevásárló központok-
^
ˇ