This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Nap nap után másra sem igazán marad időm, mint az üzletre. Értekezletek, potenciális befektetőt, fejlesztők és a lezárásra szánt anyagok. Egy divatcég legyen mindig friss és üde, törekedjen rá legalábbis, hogy új és ropogós maradjon. Emiatt pedig nincs olyan, hogy leállás. Főleg nem Amerikában egy koreai vállalatnak. Hangozzék ez bármennyire felületesen, már szinte engem is irritál, amihez pedig általában egy gondolatnál jóval több szükséges. A mai nap őskáoszként szerepel majd a nyilvántartásban, mert teljes megborulásról van szó, amikor új anyagot kér tőlünk a szezon.
- Miért nem válaszol az emailre? - szinte ráfekszem a monitorra, mintha attól várnám a választ. Tekintetem ide-oda kapkodom a sík felületen, szemüvegem eközben leejtve valahová az asztalra. Hol hunyorgok, hol inkább tágra nyitom mandula vágású szemeimet. Abban bízom, hogy csak mert őrültmódjára kattingatok a frissítésre, felvillan az olvasatlan üzenet.
Sosem fordult még elő, hogy ne válaszolna a PRS. Ha figyelembe veszem, hogy a Főnöke vagyok (nagybetűvel) és két órája várom a választ, érthető, hogy türelmetlenkedni támad kedvem. Sosem jellemző rám az instant kiborulás, elég masszív idegrendszerrel áldott meg az ég, ennek ellenére, ebben a helyzetben most nem érzem helyénvalónak a várakoztatásomat.
- Kehhh. - préselem ki magamból, hogy aztán telefonon kérjek segítséget az asszisztensemtől. Úgy tűnik ő sem naprakész a feladattal. Ezért előbb csak hátra dőlök a gurulós székemben. Fogalmam sincs, mikor mozdultam meg utoljára, de másra sem tudok gondolni, csak az idegen segítőmre.
Rengeteg feladatot köszönhetek ennek az alkalmazottnak, és még csak azt sem tudom, hogyan néz ki az úr. Vajon hányszor sétáltam már el mellette? Két tenyerembe temetem arcomat, masszírozok azon pár kört ujjamimmal, majd felpattanok a székemből. A szemüveget máskor ott felejteném valószínűleg ahová ejtettem, de most feltolom az orromra. - Hagyja csak! Személyesen intézem el. - mondom a telefonra nyomva, aztán belebújok levedlett öltönyömbe és neki indulok.
A magam rideg mosolyával köszöngetek a dolgozóimnak a folyosókon. A liftet is hívják előre miattam, mire csak mosolygósan megköszönöm a gesztust. Senki sem mer belépni mellém, mégis minden szempár ragyogva tekint utánam. Hisz mind imádnak, nem igaz? Vajon mennyire kedvelnek, mint főnököt? Ezen gondolkodva fürkészem a számokat a lift oldalán.
Még csak az épület sem azonos köztem és hűséges dolgozóm, jobb kezem között. Így nem kis távot kell megtennem, hogy megleljem az urat. Már legalább abban az épületben van, ahol én is tartózkodom. Nehezemre esik, de meglelem az osztályt pár téves kanyar után. Többen szóval tartanak, hiszen ha terepen vagyok, minek kergetnének még ilyen-olyan alvezetőn keresztül? Személyesen is érdeklődhetnek tőlem. Tovább tart eljutnom a úrhoz, mint gondoltam...
És amikor az utolsó személy rámutat az asztalra, ahonnan napi szinten kapom az üzeneteket, egy pillanatra megdermedek. Egy nő az? Fogalmam sem volt róla. Ennek ellenére megtöröm a távolságot kettőnk között. Rengeteg hölggyel dolgozom együtt, nem kéne, hogy ez megdöbbentsen. Valami különleges oknál fogva mégis egy idős urat társítottam fejben ehhez az asztalhoz.
Hátulról látom csak, de a szívem kalapálni kezd. Érthetetlenül ácsorgok a jelenség előtt, ugyanis nem jellemző rám, hogy ilyesmi történjen velem. Nem értem meg, mi oka van rá a mozgatóizmomnak, hogy így reagáljon. De hamar kristálytisztává válik előttem az ok, ahogy tekintetünk találkozik ezek után...
- Bocsásson meg, hogy zavarom. Két órával ezelőtt küldtem egy... - és akkor hirtelen megáll körülöttünk a világ. Lever a víz és émelyegni kezd a belső vázam. A fények nyújtózásba fognak, a színek megfakulnak körülöttem. Az a lány, - helyesebben - az a nő néz vissza rám, akibe egy életen át beleszeretett a lelkem.
A számat is résnyire eltátom és a szemeim is finom ívben elkerekednek. Talán sápadtabb is leszek az átlagosnál, miközben a vonásait figyelem minduntalan. Nem csak hogy a vérem kezd el vágtázni csermely labirintusaiban, a mindig merev kezeimen is tapasztalom azt a fajta remegést, amit a térdeimben érzek. És talán így is maradnék órákig, ha nem szegeződne ránk annyi szempár. Kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat és lenyelnem azokat a kérdéseket, amit szívem szerint azonnal hozzá vágnék. A szívem... Felébred vajon miattad, megint?
- Hmm, küldtem egy emailt, amire nem érkezett meg a válasz, Sutton Kisasszony. Sutton Kisasszony? Barlow Kisasszony? Nem tudom, hogyan szólíthatom. - ezeket a neveket csak bizonytalanul ejtem ki a számon, és bár belül nem érzem olyan magabiztosnak a hangomat, mégis sikerül elérnem azt a szintet, amit szeretnék. És talán még arcom is olyan hűvös marad, ahogy fel akarnám tüntetni előtte. Mintha semmit sem jelentene, hogy egy világ omlik össze bennem...  - Volna kedves most időt szánni rá? - megacélozom arcizmaimat, ahogy érzelmeimet is kénytelen vagyok félre tolni, miközben egyik tenyeremmel az asztala peremére dőlök, végre a monitor felé fordítva a tekintetem. Miért vagy itt? És miért akar kiszakadni a szívem a helyéről?

felrobban a szívem! | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

- Sonja? - Szünet. - Sonja! Sonjaa... - A vállamon megérzett finom bökdösés az, ami kiszakít az email fiókom bámulásából. Pislogva hunyorítok előbb a szememet bántó fehér felületre, amit a bambulásom miatt figyelmen kívül tudtam hagyni. Csak aztán kapom a tekintetem a mellettem elhelyezkedő kolléganőmre. Próbálom kitalálni mit tehettem, vagy épp miről lehetett szó.
- Tessék? - Kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel, már-már ijedten nézek rá. A gondolataim mérföldekre, évekre, talán még másik galaxisban is járnak, ami egyszerre bosszant fel és érzek rá jogosultságot is, a mai nap miatt. A mai naptól fogva ugyanis minden megváltozik. Nem vagyok már Mrs Sutton Barlow, nem vagyok már feleség, ezt pedig képtelen vagyok nem egyfajta bukásként megélni. Talán a papírjaimon még a férjezett nevem áll, de hamarosan már ennyi sem marad számomra azokból az évekből, amelyeket a férfival töltöttem, akire azt mondhatom, hogy szinte az utolsó pillanatig szerettem. Most pedig nem érzek iránta semmit - legalábbis szeretném -, sokkal inkább magamban csalódtam és abban, hogy mennyire hittem benne. A mi esélyünkben New Yorkban.
- Csak azt kérdeztem, történt-e valami. Nem jöttél be végül a megbeszélésre és hívtunk is... - Elkap egy közelben árválkodó irodaszéket és maga alá rántja. Közvetlenül mellettem foglal helyet, amikor pedig közelebb hajol, már-már intimszférát nem tisztelő módon könyököl az asztalomra. - Baj van? Szomorúnak látszol. - Hangjában igazi, törődő érdeklődés van, az én szám pedig lassacskán, de annál biztosabban halovány mosolyra görbül, miközben a tekintetem a stílusos, fehér asztalom lapjára szegezem.
Jól esik a törődés, amivel a kollégáim minden alkalommal felém fordulnak, különösen ebben az időszakban; amióta a válásom zajlik. Szokatlanul figyelmesek, holott nem tekinthetjük egymást régi ismerősöknek. Mégis fontosak minden reggel ezek az arcok, akikkel naphosszat képes lennék olyan dolgokról beszélgetni, amik érdekelnek és akikkel néha napján, egy-egy húzós időszak lezárulásakor jól esik munka után beülni valahová és meginni egy pohár italt. Talán nem mondom nekik eleget, de értékelem az igyekezetüket és a támogatásukat, mert annál inkább képes vagyok a csapat részének érezni magamat. Különösen annak tudatában, hogy ez az állás a kollégákkal együtt szinte csak az ölembe hullott és a még megmaradt New York-i ismerőseimnek köszönhetem.
- Naa, látom, hogy van valami. Sosem kelsz bal lábbal és láttam, hogy vaníliás lattét ittál reggel, szóval arra sem foghatod, hogy a kávézóban kifogytak a szirupból! - A nő hangja közepesen halk, de nem ő az egyetlen, aki rám figyel, a tapasztalt megfigyelő elkaphat egy-egy oldalpillantást és óvatos tekintetet. Egy irodában soha semmi marad örökké titok, főleg akkor nem, ha egy légtérben tartózkodunk.
- Neem, én csak... - Mélyet sóhajtok, előbb felpillantok és körbe a többieken, azt mérlegelve, megoszthatom-e a panaszaim a kolléganőmmel, vagy tanácsosabb lenne várni vele a munkaidő végéig. Végül a mellettem helyet foglaló nő arcára fókuszálok. - Ma lett hivatalos a válásom. Kevesebb, mint egy hónapom van kiköltözni a lakásból és... - Nem tudom befejezni, ugyanis egy betoppanó kolléga vet véget a beszélgetésünknek. Azonnal szüksége van a velem társalgó nőre, akivel közös megegyezés alapján a megbeszélést későbbre halasztjuk.
Amíg a megbeszélésről visszaérkező kollégák finom morajlása, helyezkedése, kávé készítése elhal, én visszamélyedek abba a koncentrálásra képtelen állapotba, ami egész nap jellemzett.
Azt is alig veszem észre, hogy olyasvalaki lépett be, akire már attól a pillanattól kezdve figyelnem kellett volna, hogy egyáltalán az osztályunk folyosójára betette a lábát - nem hogy még egyenesen engem keressen épp. A háttérből hallom a nevemet, de ugyanúgy nem kapom fel elsőre a fejemet, mint pár perccel ezelőtt. Csak akkor pillantok fel, amikor egy már egészen közelről érkező, kellemes férfihang üti meg a fülemet. Amikor pedig találkozik a pillantásunk, mintha elcsendesedne az eddig halkan, de mégis finoman morajló iroda, megáll a világ és mintha a Föld sem forogna tovább.
Egyszerre akarok felugrani és higgadtan a helyemen maradni, így hát belebukom a mozdulatba és egyedül a bokámat sikerül bevernem, ami beleakadt a szék egyik pókszerűen terpeszkedő lábába. Hang azonban nem az én számat hagyja el előbb és ez ránt vissza a valóságba. Én egy alkalmazott vagyok, ő pedig a főnököm, mi pedig nem lehetünk már ugyanaz a Sang-nam és Song-ah, akik évekkel ezelőtt voltunk. Különösen azok után, hogy csalódást okoztam neki. A hűvös arckifejezéséből nem tudom megállapítani mit érezhet, holott mindent megtennék azért, hogy most tudjak a gondolataiban olvasni.
- Elnézést kérek. Uram. - Nehezen jönnek a szavak, a nyelvem is mintha elfelejtette volna hogyan funkcionáljon. Csak a mellkasomból kiugrani készülő szívem dübörgésére tudok fókuszálni. És Rá. - Nos... - Beszívom a levegőt, de nem tudom hogyan folytassam. A kapcsolatunk... Van még egyáltalán kapcsolatunk? Érdekelné-e vajon az, amit pár perccel ezelőtt annak a bizonyos kolléganőnek mondtam, vagy le fog teremteni és ugyanolyan hűvös marad velem? - Hamarosan újra Ms Yoon, úgyhogy maradjunk annál, ha kérhetem. - Le akarom vedleni azt a nőt, aki Mrs Sutton Barlowként voltam, mint ahogyan megszabadultam az ujjamon viselt gyűrűktől aznap, már a telefonbeszélgetésünk után.
- Természetesen, nem probléma. - A képernyőm felé fordítom a pillantásom, és remegő kézzel kattintok az emlegetett emailre, aminek háromszor neki kell ugranom, hogy fel is fogjam a sorokat. Közben végig attól tartok, hogy a férfi olyan közel van hozzám, hogy hallani fogja a szívem kalapálását. - A megfelelő médiumok már visszajeleztek a sajtótájékoztatóval kapcsolatban, a listát is elkészítettem. A bemutatóhoz pedig összeállítottam egy listát azokról a helyekről, amelyek megfelelőek lehetnek. Ezeknek itt kell lennie.. - Előre hajolok és az asztalom sarkán, a kezétől néhány centire kezdek matatni, amíg meg nem találom a megfelelő brossúrát és az emlegetett listát.
- A beszéde... - a hangom elhal, én pedig úgy érzem menten elájulok, amikor felpillantok rá és találkozik a pillantásunk. - Arról talán személyesen kellene egyeztetnünk. Amikor ráér. - Próbálom ugyan palástolni, de a tekintetem tele van várakozással. Ezen a ponton már azt sem tudom eldönteni vajon túl bátor voltam, vagy egyenesen őrült.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

alig kapok levegőt! | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

A pillanat, amikor a tekintetünk összetalálkozik, mély gyökeret ver a belső vázamban. Szilárdan belekapaszkodik nem csak az elmém, de a szívem masszává olvadt rétegeibe is. De nem olyan ez a perc, ahogy a filmekben történik. Nincs idő reagálni, ahhoz túlságosan ébernek kell maradnunk. Zene sem szól, hogy csillapítsa a szívritmust, vagy legalábbis hogy vezesse azt. Helyette csak ott ácsorgok a nő asztala mellett, aki iránt ennyi év után - biztos kijelenthetem -, hogy nem vagyok közömbös. És talán azt gondolnám, hogy ő az, közömbös felém, de az apró mozdulat, amibe belebotlik a bokáján keresztül, elárulja, hogy őt is épp úgy megzavarom, ahogy ő engem. Mert én ismerem ezt. Vagy legalábbis egykor még jól ismertem minden mozdulatának a jelentését.
Tizenkettő, vagy talán már tizenhárom évesek lehettünk, mikor először fedeztem fel, hogyan viselkedik a zavarában. Persze akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy mit jelentenek a gesztusok. Mindenre csak utólag döbbentem rá.
Ahogy hallom, hogyan szólít mély levegővel kell telítenem a tüdőmet. Enyhén még hátra is zuhanok, alig észrevehetően, épp csak annyira, hogy a magabiztos vezető bizonytalannak tűnjön egy pillanatra. Tehát maradunk a színjátéknál és mindketten úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Talán jobb is így, ha arra koncentrálunk, ami a dolgunk. Már csak azért is, mert a munkája fontos a vállalatnak, és nem akarom, hogy bárki pletykáljon róla azért, mert a főnök kitüntetett figyelmét élvezi.
Viszket a tenyerem, ahogy rákérdezek, mégis hogyan hívhatom. Azok vagyunk, akik mindig is voltunk, a régi jó barátok, akik félszavakból is értik egymást, és akiket talán a saját anyjuk sem ismer annyira, mint ők egymást. Mégis fél percnyi hezitálást kell mutatnom, amikor közli velem, hogy többé már nem tartozik ahhoz a baromarchoz. Arról egyelőre fogalmam sincs, hogyan kéne reagálnom a megszerzett információra, így hát elfojtom a kikívánkozó mosolygásomat, amitől a szám sarkai furcsán falakba ütköznek. S hogy ez ne legyen túl feltűnő, inkább az asztalra támaszkodok, hogy a feladatra hívjam az ő figyelmét is az ábrázatom helyett.
- Rendben, Miss Yoon. - bököm ki. Ahogy azonban belesimulok az illatfelhőjébe, nosztalgikus érzés lesz rajtam úrrá. Egyszerre kesernyés és édes is a pillanat. Mégis, mit kezdjek azzal, hogy tudom, hogy többé nem házas? S hogy itt van mellettem? A gondolataim úgy motoszkálnak a fejemben, hogy másra sem tudok koncentrálni, csak a mellkasomban ébredező reményre. Ostoba remény!
Olyan közel van hozzám, ahogy így mellé érkezem, hogy meg tudnám érinteni. A széke háttámlájára siklik a közelebbi kezem, míg a másik karom megpihen valahol az egéren fekvő keze mellett. El sem tudtam volna képzelni, hogy újra találkozunk valaha is. És most itt vagyunk. Több mint tíz évvel később, egymás mellett, összezárva egy légtérbe. Nézem az arcát szemem sarkából, talán többet is, mint a monitoron pihenő betűket, miközben a türelmem ugyanúgy a végéhez közeledik, ahogy talán az övé is. Hol őt figyelem beszéde közben, hol a matatást az asztalán. Olyan közel nyúl a kezével az enyémhez, hogy egyszer-kétszer megesküdnék rá, hogy összetalálkoznak ujjaink. - Csodás! Fantasztikus munkát végzett. - mondom, de igazán fel sem fogom, milyen listákról beszél. Elfelejtettem már régen, hogy miért jöttem le hozzá. Az arcom tudálékossága és a hangom komolysága is megjátszott. Túlságosan izgatottá tesz a jelenléte ahhoz, hogy arra figyeljek, mi a dolgom.
Könnyen fürkészem a magasból. Kiélvezem a luxushelyzetem, csak akkor szorul nedvesítésre a torkom, amikor felpillant rám. Olyan közel van hozzám, hogy az íriszeiben felfedezem önmagam képét és ettől égni kezd az arcom. A gyomrom belebukfencezik, miközben egyre csak azon jár az eszem, hogy meg kellene érintenem, tudatnom vele, hogy semmit sem változtam, ugyanaz a fiú vagyok, akivel, ha magasra mászott a fán, elkapta. Ehelyett megköszörülve a torkomat kihúzom magam, s egy méterrel távolabb kerülök. - Ráérek. - megrántom az egyik vállam, miközben bizsergő tenyereim zsebre vágom. Ráérek?! Miért nem tudok gondolkodni mielőtt megszólalok?! - De talán alkalmasabb lenne az én irodámban, itt túl nagy a zaj. - és a felesleges jelenlét és kíváncsiskodó tekintet. Igen, még így is, hogy csak Song-ahra koncentráltam, feltűnt mennyien figyelik ezt a talán számukra is érthetetlen jelenetet kettőnk között. - Ráér most? - fejem egy egészen aprót oldalra billen, ahogy elnézem őt. Talán a srácnak, akit jelentek az életében simán nemet mondana, de a főnökének csak nem teszi. Ugye nem? És miért is gondolom, hogy jó az, ha kettesben maradunk?
- Nem tetszik az irodája. - szalad ki a számon, ahogy körbe nézek. Ahhoz képest, hogy az asszisztensem munkáját végzi (jóformán tényleg), nem túl előkelő a helye. - Közelebb kellene lennie hozzám. - olyan határozottan mondom ki ezeket a szavakat, hogy még én is elhiszem, hogy képes vagyok ennyire komolyan beszélni vele. Közben pedig talán másról sincs szó, csak egy önző szív ébredéséről.

hogy lehet ennyire gyönyörű Miss?    | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

Idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet. Vagy hogy éreztem-e egyáltalán valaha a viszontlátás örömének, a külön töltött évek bizonytalanságának és a szívem fájdalmának ezen kombinációját. Nem veszítettem el és kaptam még vissza olyan módon senkit, ahogyan most Sang-namot, akinek a jelenlétébe beledobban a szívem és fájdalmasan megfacsarodik. Tulajdonképp abban sem lehetek bizos, hogy egyet jelent-e ez a viszontlátás azzal, hogy ugyanolyan fontosak leszünk egymás életében, mint ahogyan gyerekkorunkban voltunk. De talán épp azért vezetett vissza a városba a Sors és azért alakult úgy, hogy éppen neki dolgozzak, hogy újra egy légtérben legyünk, hogy újra egymás szemébe nézzünk... Nem. Nem lehet ilyen egyszerű, amikor én voltam az, aki felrúgott mindent - akinek fel kellett rúgnia mindent, ami közöttünk volt, mert a kontinens másik felén kellett újra megtanulnom funkcionálni. Anélkül a motiváció nélkül, amit az Ő vele való kapcsolatom jelentett számomra minden reggel.
Nem kell gondolkoznom a válaszon, hogy tudjam; ő még mindig fontos nekem. Sosem veszített a jelentőségéből, még ha távol is voltunk egymástól. Nem tudhatom azonban, hogy a hosszú évek alatt nem fakult-e meg az ő emlékezetében a képem, nem koptak-e meg a kedves emlékek és nem taszított-e ki a szívéből, amikor cserben hagytam. Ezer kérdésem, ezer szavam lenne hozzá, de a nyelvembe kell harapnom és parancsolnom kell a szemeimnek, hogy ne ragadjon a pillantásom azon az arcon, aminek minden rezdülését ismertem egykoron.
Nem lehetek olyan önző, hogy olyasmit várjak tőle, amihez nincs jogom. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azok előtt, akiket az alkalmazottainak nevezhet, míg nekem fogalmam sincs arról, hogy én vajon több vagyok-e ennél. Egy azonban biztos; hogy szeretnék ugyanaz a Song-ah lenni, ugyanaz a Yoon Song-ah, aki egykoron voltam, ezt pedig kétségbeesetten tudatni akarom vele is. Szinte megkönnyebbülés kiejtenem a számon, hogy újra az leszek, aki egykoron voltam. Lehete-e hát ugyanaz számára is, aki akkor voltam?
- Rendben. - Olyan halkan, már-már puszta sóhajtásként bukik ki belőlem a szó, hogy talán meg sem hallja. Minden lélekjelenlétemet elveszítem, ahogyan közelebb hajol és pusztán az tartja még bennem a lelket, hogy tudom; mások is vannak a helyiségben. Miattuk kényszerítem magamat arra, hogy úgy tegyek, mintha közömbösek lennénk egymásnak és nem lett volna annyi közös évünk.
Mégis nehezen koncentráltam, rettentő nehezen. El sem tudom képzelni rosszabb lenne-e, ha kettesben találkozunk, mondjuk ha véletlenül egy liftbe szállunk, vagy egy megbeszélés után futunk össze. Bolondnak érzem magamat, amiért annyiban hagytam a dolgot és amiért az első egymással váltott emailünk után nem akartam rögtön találkozni vele. Bolondnak, amiért azt hittem, hogy nem csak hogy tartózkodhatok egy városban vele, de képes leszek úgy dolgozni mellette, hogy sosem találkozunk majd. - Köszönöm szépen. - Úgy ismertem őt, mint a tenyeremet, a szívem mégis ki akar ugrani a helyéről, holott tudom, hogy meg is tudja nyugtatni. Az izgalom, ami úrrá lesz rajtam egyszerre eredményezi azt is, hogy amikor újra Rá pillantok, ijedtség is csillan a szememben.
- I-Igen, természetesen. Ráérek. - Akarom is, meg nem is, félek tőle és egyszerre vágyom rá; arra, hogy csak mi ketten legyünk egy légtérben és hogy lássam azt a mosolyt, aminek az emléke az egyik oka volt, hogy annyira visszavágytam ide.  
Finoman összeszaladnak a szemöldökeim és vele együtt pillantok körbe, már-már azt keresve, hogy mi lehet a probléma. A szám ó-t formál, a szemeimben pedig őszinte kíváncsiság csillan, ahogyan Rá szegezem a pillantásom. - Valami baj van vele? - Arra azonban nem számítok, amit ezután mond, még a mosolyt is képtelen vagyok teljesen elfojtani, ami az ajkaimra kívánkozik. - Talán igaza van. - A jókedv palástolatlanul ott van a hangomban, nehezen tudom hova tenni a felvetést. - Viszont itt van mindenki más is az osztályról... - pillantásom körbe jár a többieken, részben azért is, hogy felmérjem egészen pontosan hány szempár szegeződik most ránk. Amint végzek ezzel a pásztázással, a kezembe kapom az asztal másik végén fekvő táblagépet és a korábban előhúzott papírokat, majd egy kupacba rendezem őket. Csak aztán fogok rá az asztal szélére és tolom el magamat finoman tőle, hogy végül felálljak. - Sajnálom, hogy idáig kellett fáradnia miattam. Legközelebb nem felejtek el válaszolni. - Nem tudom mit várjak tőle, hogy meddig tudjuk folytatni ezt a szerepjátékot. Hogy meddig vagyok képes úgy tenni, mintha nem lenne több; csak a főnököm. Abba bele sem gondolok mi vár most rám, hogy csapdába sétálok, vagy végre képes lesz megnyugodni a szívem és engedni a tartásom, mert tudom, hogy egy csukott ajtó mögött már lehet ő Sang-nam és lehetek én Song-ah, mint ahogyan régen is.
- Akár... mehetünk is...? - Sokkal inkább kérdésként buknak ki belőlem a szavak, lassacskán. A kezeim látatlanul is a korábban összekészített és szükségem dolgok körül tapogatóznak, miközben a pillantásomat képtelen vagyok elfordítani róla. Ha tehetném, örökké csak az Ő arcát szeretném nézni, ha szabadna.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

hogy tud ennyire megőrjíteni, uram? | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Mit kellett volna tennem? Látványosan reagálni a jelenlétére? Talán ujjongva átölelni? Vagy pacsizni? Az már más kérdés, hogy valójában egyáltalán nem érzem magam pacsizásra alkalmas állapotban. Legalábbis vele nem. Azzal csak erősíteném azt a velem kapcsolatosan felállított tévhitét, hogy a barátja vagyok. Mármint valamilyen szinten ez a megfogalmazás pontos, de ha azt akarom, hogy komolyan vegyen, már az elején le kell szögeznem, hogy nem csak a barátja vagyok. Hiába próbálom magam gondolatban felkészíteni arra, hogy megtegyem, hogy valamiféle stílusos jelét adjam annak, hogy azok vagyunk, akik egykor - ahogy újra és újra lopva felé nézek, egyre biztosabb leszek abban, hogy gondolatban megtenni valamit fele annyira sem nehéz, mint a valóságban. Ráadásként időt nyerhetek azzal, ha egyelőre nem mutatom látványosabb jelét annak, hogy mennyire felborította megkövesedett belső vázamat a felbukkanásával. Nem számítottam rá, lemondtam erről. Vagy legalábbis szerettem ezt hinni.
A kezdetleges zavar nem kívánkozik múlni, de legalább sikerül a monitorra fókuszálnunk és úgy tehetek, mintha ennyire közömbös lennék. Jó ötletnek tűnik - már csak a plusz szemek miatt is -, azonban egy belső hang azt suttogja, hogy nem ez a legjobb módja annak, hogy köszöntsek valakit, aki ennyire fontos nekem, mint ő. Viszont az irodában még nem tudom, hogyan lehetne fontos nekem anélkül, hogy ne keverném bajba azzal, ahogy bánok vele.
- Tökéletes. - bólintok mélyen, mintegy kifejezve örömömet és hálámat, amiért időt szánna rám most. A vállalatra. Nem rám. Aztán ahogy mélyebben merülök gondolataimba, bevillan, hogy az irodámban is kettesben leszünk. Hirtelen a hófehér terem nem tűnik olyan hatalmasnak, mint máskor. De ha már kimondtam, nincs mit tenni. Az odavezető úton kitalálhatom, hogyan fogok vele viselkedni, ha kettesben leszünk. Hiszen mégis csak a törpelány az, aki itt van mellettem. Muszáj lennék ezt is figyelembe venni, és nem csak a nőre koncentrálni...
Fogalmam sincs, hogy mondhattam ekkora baromságot, egyáltalán hogyan gondolhattam, hogy ezt hangosan is kimondom. Legszívesebben fejbe csapnám magam, de mozdulni nem merek, mert annyira megijedek attól, hogy visszakérdez, hogy aztán tényleg visszakérdez. Magyarázatot kér, én majd mondok még egy baromságot, és a következő pillanatban meg kinyögöm neki, hogy valójában nincs semmi baj az irodával, csak jól esne minden nap némán bámulni őt, valami közelebbiben. - Nagyon hangos. És tágas. És zsúfolt. - tágas és zsúfolt? Ha már kimondtam, legalább olyan magabiztossággal húzom ki magam, mintha volna értelme. Ahogy rám mosolyog, szétmál a szívem. - Na. - bár szám sarka nem engedelmeskedik, szemeimmel visszamosolygok rá. De a következő kérdése képes lenne rá, hogy elbizonytalanítson abban, ami elsőként a fejemben megfogalmazódott. - Egyikük munkája sem olyan fontos, mint az Öné. - tárgyilagosan vetem oda, nem foglalkozva vele, ha valaki meghallja. Bár erős bennem a kétség aziránt, hogy ebben a háttérzajban bárki bármit is megértene abból, ami történik. Hogy lehet, hogy eddig nem hallottam milyen káosz van körülöttünk? Megesküdtem volna rá, hogy néma csendben ácsorgok előtte.
Ahogy felegyenesedik, készen rá, hogy velem tartson, legbelül összerezzenek. Hacsak arra gondolok, hogy egyre közelebb kerülünk hozzá, hogy teljesen elszeparálódjunk a plusz lélekjelenlétektől, ismét égni kezd a fülem. Ettől függetlenül olyan rideg magabiztossággal várakozom zsebre hányt kezeimmel, mintha különösebb érdeklődést nem is mutatnék a megbeszélésünk iránt.
- Nem okozott problémát vele. - felelem a szemeibe. A fenébe! Nem tudok rájönni, nem tudom megfejteni, hogy mit gondol, hogy hogyan érez. Vajon minek lát engem ennyi év után? Még mindig a srác vagyok a suliból? Vagy van rá esély, hogy annak lát, amivé lettem? Egy felnőtt férfinak, akiben lehet lehetősége? Fenébe.
- Kövessen, kérem. - prüszkölöm ki a szavakat, hogy aztán sarkon forduljak és neki vessem magam a folyosók labirintusának. Miért mondtam, hogy kövessen? Ide fele is eltévedtem! Próbálok visszaemlékezni, hogy merről jöttem, de szemeim folyton a falakra felkészített menekülési útvonalterveket keresik, hogy ráleljek a helyes irányra. Amikor elbizonytalanodom, lelassítok. - Bocsásson meg, de ez az épület egy káosz... Hogy lehet itt bármit megtalálni? - fakadok ki, majd kérdőn lepillantok rá vállam fölül, abban bízva, kivezet innét. Melléképületnek is elég hatalmas, ami azt illeti. Bár ez az egész vállalatra elmondható.
Ha elindul, én követem. Nem maradok le, csupán annyira, hogy egy alattomos és önző pillanatban kifújjam a bennem felgyűlt kellemetlen zsibbadást. Az utolsó elemünk a lift, ami jól emlékszem, hogy pontosan az előtérben helyezkedett el. Amint odaérünk, elé nyújtom a karom, hogy hívjam azt magunknak. S ha már beléptünk, ismét intézem a gombokkal való babrálást. Ahogy azonban becsukódik a két szárny előttünk, lepillantok magam elé. Egy másodperc töredéke alatt gondolom át a lehetőségeimet. Végül csak annyit mondok, felé sem fordítva a fejem;
- Gyönyörű vagy.

remélem nem hallja, hogyan dübörög a szívem maga körül...     | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

Szíven üt a találkozás, a viszontlátás; az, hogy nem lehetünk őszinték, nem mondhatjuk ki mindazt, amit valójában szeretnénk. Még csak üdvözölni sem tudjuk egymást, ahogyan egykoron tettük volna, mert gyanút keltene, furcsa lenne, érthetetlen. Ismerjük egymást, de nem tudtuk, hogy ő a főnököm és én vagyok az alkalmazottja? Mi történhetett, ha így alakult? Szinte így is hallom a kíváncsi pillantások mögött megbúvó kérdéseket, holott semmi rosszat nem tettünk. Semmit nem tettünk. Épp ez a semmi, ez az üresség, ez a távolság az, ami leginkább fáj. Legfőképpen, mert én voltam az, aki éket ütött kettőnk közé, most pedig úgy érzem nem tehetem meg, hogy elvárjam; olyanok legyünk, mint régen. Még ha belesajdul is a szívem és fájni kezd ott legbelül, akkor sem szabad meggondolatlannak és önzőnek lennem. Túl fontos Ő számomra még mindig, hogy ne akarjam kellemetlen helyzetbe hozni, pletykák áldozatává tenni és hírbe hozni olyasmivel, amihez nincs köze.
De mesélni fogok róla. Előre tudom, hogy ott fogok ülni a lakásomban, ami már nem sokáig az enyém - papíron soha nem is volt, de én voltam az egyedüli lakosa -, az ablak melletti fotelben és felhúzott lábakkal ücsörgök majd benne, miközben apámmal telefonálok. El fogom neki mondani, hogy hiába választottak szét bennünket, most az élet adott nekünk egy második esélyt. Akkor is, ha csak ennyit kaptunk; a kollégák előtt elkövetett hazárdírozást.
Egy részem már így sem érti hogy lehet, hogy nem buktunk le, miért nem nevet még ki mindenki, aki körülöttünk fülel és miért csak én vagyok képtelen kontrollálni magamat. Nem kellene amiatt elégedetlenkednem, hogy nem láthatom a mosolyát, ami talán már másik nőnek jár, én pedig csalfa reménnyel veszek el Sang-nam vonásaiban.
- Valóban hangos, és zsúfolt is. De azt hiszem sokaknak ez segít kreatívnak maradni. - Nem tudom miért akarok olyasmi magyarázni, amit egyikünk sem gondolhat komolyan. A kollégák közelsége, a tény, hogy fél óránként odalép valaki, aki tanácsot szeretne kérni, hogy a helyiség valamelyik végéből mindig duruzsol valaki és hogy mindig, állandóan úton van valaki ebben az irodában, mind-mind képesek az ember agyára menni. Ezért sem mondom azt, hogy én részese vagyok azoknak, akiknek jó ez a felállás. De ha most azt állítom, változtatnék, mit mondana, mi lesz az a változás? Fele annyira sem tudnék koncentrálni, mint a mai nap bármely percében, ha tudnám, hogy ott vagyunk, egymás közelében.
Már azt is nehezen kezeli a szívem, amikor a munkámat minősíti. A szívem azt mondja tekintsem semmisnek, hogy nem is a teljesítményemről, a vállalatért tett munkámról van szó, hanem sokkal többről. Az a fránya, kegyetlen agyam viszont nemet parancsol a vágtató érzelmeimnek és hidegvize borít rám; nem vagyok én több, csak a munkám. - Jól esik, hogy így gondolja. - Dehogy esik! Fáj és kínoz, hallani sem akarom. Meg akarom ragadni, a karjaiban akarok lenni és ott könyörögni azért, hogy mondjon valamit, valami mást, csak ne legyünk ilyen közömbösek.
Hogy én magam kerestem-e a menekülőutat, vagy ennek így kellett lennie, magam sem tudom. Ötletem sincs honnan a lélekjelenlét és a tartás, hogy még higgadt tudjak maradni, ahogyan összeszedelőzködöm - talán a szüleimnek van igaza és mégis ér valamit, hogy egyre idősebbek leszünk. Ennyi idősen én már boldog akartam lenni és nem elvált, ezt senki nem ígérte nekem. De én sem ígértem, hogy elveszítjük azt a csodát - mert barátságnak már bűn lenne nevezni -, ami közöttünk volt. Ezért büntet most a Sors azzal, hogy minden az irodából kifelé tett lépés egy örökkévalóság.
- Rendben. - Ezúttal magabiztos vagyok, akarom, hogy hallja - hogy mindenki hallja -, én követném őt mindenhová, akárhová is indulna. Képletesen, lévén a gyakorlatban kiderül a tapasztalatlanság és az, hogy egy labirintus választott el eddig is bennünket. Ezért lehetséges hát, hogy nem találkoztunk. Hogy el is akartak zárni bennünket egymástól, mint mitológiai hőst a szerelmétől... Hova gondolok, mikor lehetnék én az övé? Ah, a fene az áruló szívembe, hogy másodpercek alatt visszapumpál belém minden emléket, ami miatt szerettem őt. Ami miatt újra tudnám szeretni őt.
- A megszokás teszi. - Szúrom oda, abban sem biztosan, hogy ténylegesen választ várt tőlem, de a viselkedéséből egyértelművé válik, hogy nekem kell őt vezetnem. Vajon ő is vakon követne engem, akárhová is induljak? - Erre tessék. - Bárcsak választ kapnék a kérdésemre! Ha csak egy pillantásában lenne ott a válasz, nekem más az is elég lenne.
Kiszárad a szám és újra kalapálni kezd a szívem, amikor a lifthez érünk. Tudhattam volna, de mégsem számítottam rá, az irodájáig vezető úton van még olyan helyzet, ahol kettesben lehetünk. És meg is történik. A liftajtó csukódása pedig mintha apró szikrákat hívna életre közöttünk, még inkább úgy érzem, hogy ez pusztán csak egy álom. Egy álomban mondaná ő, hogy gyönyörű vagyok és egy álomban fordítanám én is felé a fejemet, hogy megszólaljak. - Sammie - puhán ejtem ki a nevét, ezernyi emléket hordozva ebben a szerető becézésben. Meg akarom várni, hogy rám pillantson, a tekintetében akarok ragadni, amikor folytatom: - Hiányoztál. - Talán meg sem hallja, talán mindkettőnkkel a ködös eszünk játszik és amit mondtam nem más, csak a lift megfelelő szintre érkezését jelző hangba képzelt ábránd.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

nem is tudok másra koncentrálni magán kívül | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Nem mondom, hogy most már minden jó. Nem, erről szó sincs, mi már nem vagyunk az a két barát, akik régen voltunk, de mégis, ahogy előttem ülve felnézett rám, és ahogy némán megtörtént közöttünk valami kimondatlan egyezség a munkahelyi kapcsolatra vonatkozóan - mert hát remélem, hogy pusztán csak erről szól ez a hűvös kérdez-felelek -, valahogy sikerül újra visszatalálnunk annak az útnak a közelébe, ahol régen jártunk. És ez így jó. Egyelőre ennyi elég, ennél többre egyikünk sem vágyhatna első körben, de mégis, a kevésbé felnőtt énem, a kis Sang-nam, még ennél többet is remélt. De nekem, a felnőtt férfinak, aki egy életen át őrizte a titkát őelőtte, nekem tényleg nem maradt más, csak a remény. Ami miatt meg kell próbálnom belekapaszkodnom abba a gondolatba, hogy ez egy esély. És lehet, hogy az utolsó esély. Azt viszont mindenképpen le kell fektetnem első szabályként, érthetően, hogy nem az a fiú vagyok, aki voltam. Ha nyit felém, ha elfogad engem, többé nem hagyhat úgy el, és nem lehet, hogy határokat húz elém. Ezt pedig nem tudom, hogyan fogom tálalni. Mikor van alkalmas pillanatra rá? Létezik olyan?
Igazából magam sem tudom, miért mondom ezt, hiszen én is látom, hogy így van. Bár azt erősen megkérdőjelezném, hogy ekkora zsibvásárban lehet gondolkodni egyáltalán. Lenyelem a semmit, és kihúzom magam.
- Ön kreatívabb tőle? - érdeklődöm hűvös árnyalattal a hangomban. Túl szigorú vagyok hozzá, viszont nem tudom, ennyi év után hogyan ne lehetnék túl szigorú hozzá. Mégis sikerül legalább annyira megerőltetnem magam, hogy nem támadom le azonnal azzal az eltökélt szándékommal, hogy áthelyezzem minden holmijával a közelembe. Hagyom, hogy az ő szabályai és forgatókönyve szerint játsszuk végig ezt a beszélgetést. Egyelőre.
Érzékelem, hogy a bók, amivel megilletem talán nem éppen az, amire számítana tőlem ennyi év után. Habár meg kellene értenie, hogy ezen a helyen mással egyelőre nem dobálózhatok. Lefojtom a kikívánkozó továbbiakat, mert véletlenül sem okoznék kellemetlenséget egyikünknek sem. Mint főnöke dicsértem meg az imént, bárcsak tudná ezt. Lepillantok magam elé, a cipőm élére, mielőtt aztán elindulnánk. Ostoba vagyok! Inkább meg se szólaltam volna. Őszintén azt gondoltam, hogy ez a bók kedves, de belegondolva egyáltalán nem tűnik annak. Mintha ez az egész dráma csak a munkájáról szólna, holott egyáltalán nem. A feltételezés is nevetséges! A szíve a tét...
Egész úton kifogásokat keresek a viselkedésem miatt. Magamnak, neki és magunknak. Hiszen ketten adtuk elő az idegent. Vagy talán az lettem ennyi év alatt? Sokat változott? Megőrjít, hogy nem tudhatom. Annyira szerteszét van a fejem, hogy fel sem tűnik, hogy eltévedek.
- Köszönöm. - felelem, amikor kisegítve utat mutat, egy karcsú, de őszinte görbét villantva felé. Hálásan bólintok, majd mögötte haladok tovább. És miközben követem őt, egyre csak felsejlik bennem az emléke annak, ahogyan délutánonként haza felé követtem. Nap nap után. Ellágyulnak vonásaim, miközben rádöbbennek, hogy újra megtudnám tenni. Újra képes lennék rá. Hazakísérni őt. Minden nap...
A négy fémlap közé lépve már nem fékezem a nyelvem annyira. Legalábbis azt, amit elsőként közölnöm kellett volna az irodában, hagyom kimondani. Lehetne ettől sokkal romantikusabb a gesztus is, de e percben nem menne máshogy. Mély levegőt szívok éppen a tüdömbe, amikor azon a néven szólít, amit azóta sem hallhattam. A vállam megzuhannak pár centit, és úgy fordulok felé. Hasonló érzékenységgel az arcomon. Egy féloldalas mosolyt küldök irányába, hiszen értékelem, hogy nem felejtette el a nevet, amit nekem adott. De amit ezután mond, lemossa a képemről a mosolygást. Elkapom a pillantásomat és a lift falát kezdem fürkészni. Azzal mentegetem, ha komolyan gondolná, akkor már rég keresett volna, és nem hagyta volna ennyiben a dolgot. Nem érdekelte volna, hogy én utána megyek vagy sem, nem várt volna rám, és nem várt volna arra sem, hogy én tegyek pontot az ügy végére, hanem elém állt volna. Viszont nem keresett, én sem őt, hagytuk, hogy az egész a homályba vesszen, akkor... Én mégis elhiszem neki, és végre nyugodtan alszom majd el.
- Mhhm-mhmmm. - megköszörülöm a torkomat, mielőtt bármit is felelnék. - Te is hiányoztál nekem. - ahhoz persze már nincs bátorságom, hogy a szemébe mondjam az érzéseimet, ezért a felvillanó számokat figyelem. - Mit csinált az a barom? - tudja, hogy kire gondolok. S ahogy felteszem ezt a kérdést, rávezetem a pillantásomat. Kíváncsian meredve rá, alig pislogva közben. Ha megbántotta, esküszöm megölöm!
- Jól vagy? - kérdezem sürgetőn.

helyes-helyes, nem is akarom, hogy máshová figyeljen!     | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

- Nem mindig - vallom be őszintén, habár nem akarom bemártani ezáltal a kollégáimat és a környezetemet, mert nem az ő hibájuk. - Vannak olyan feladatok, amelyekhez nagyon jól jön, ha csapatban gondolkodunk és közösen oldjuk meg. És vannak olyanok, amiknél szükség van a csendre és nyugalomra. - Ami tehát nem mindig adatik meg, ezt már ő maga is megállapította. Nem arról van szó, hogy ne szeretném az emberek társaságát, hogy ne próbálnék még a lehetőségeimhez mérten jól kijönni velük - különösen a kollégáimmal. De egészen más nyolc, vagy annál is több órát összezárva lenni több emberrel is egy helyiségben, akik előtt mindig a legjobb oldalamat kell mutatnom, akik előtt mindig kell, hogy legyen tartásom, mosoly az arcomon amikor hozzám szólnak. Az utóbbi időben túl sokszor szerettem volna sóhajtva hátradőlni, ingerülten lecsapni a telefont vagy úgy ülni a székben, ahogyan egy hölgynek nem illik.
De amiért az életem éppen széthullik körülöttem, nem várhatom el, hogy én legyek az, akivel kivételez, aki más, mint a többiek, csak mert... Miért is kivételezne velem? Egyáltalán lenne oka rá, van még hely nekem a szívében ehhez? Miért reménykedem egyáltalán abban, hogy majd megment? Csak és kizárólag azért, mert nem hiszek benne, hogy nem véletlenül vagyunk most itt. Mi magunk sem érthetjük, nem foghatjuk fel, hogy milyen erők munkáltak ahhoz körülöttünk, hogy most itt legyünk. És még ez sem elég, ennél is több kell. Ahelyett, hogy az asztalom mellett ácsorogjon és miatta vágtázzon a szívem, én beleegyezem, hogy kettesben maradok vele az irodájában. Belegondoltam egyáltalán, hogy kibírom-e anélkül, hogy ne tartsam vissza a levegőt?
- Ön mikor kreatívabb? Ha egyedül van, vagy amikor másokkal együtt dolgozik? - Buta kérdés ez most, amire tíz évvel ezelőtt csukott szemmel, kapásból és álmomból felkeltve is tudtam volna a választ. Akármit kérdeztek volna vele kapcsolatban, én tudtam volna rá a választ, féllábon, vagy fejen állva is. Most, jelenleg talán egyszerre érdekel, hogy ugyanaz az ember maradt-e, akivel épp a közös munka - az együtt való tanulás - közben váltunk barátokká, formáltunk magunk is tudatlanul a kapcsolatunkat azzá, ami miatt ma is szikrák pattannak közöttünk. Lehet, hogy valójában sokkal több van a kérdéseim mögött. Hogy ha őszinték lehetnénk egymással - itt és most -, az érdekelne leginkább, van-e még helyem az életében, vagy ennyit tehetünk csak meg, hogy színjátékot játszunk mások előtt?
Nem kell azonban örökké mások füleinek megfelelnünk, nem kell fenntartanunk azt a ridegséget, ami a kollégák gyanúját hivatott eloszlatni. Mégis attól tartok, hogy a hideg fémlapok közé zárva marad a mi szívünk is fagyott. És mégis megtöri a csendet, a hideget, hogy kiejti a száján azt a két szót. Én pedig darabjaimra hullok és mégis most érzem magamat a leginkább egésznek. Vele, akinek a beceneve olyan könnyedén jön a számra, akinek a pillantására bármeddig tudnék várni és a végén mindig jobban érezném magamat tőle.
Összepréselem az ajkaimat, miközben tovább nézem az arcát, a vonásait, profilból, mert amilyen hamar megkaptam a pillantását, olyan hamar el is veszítem. Próbálok róla leolvasni valamit, újra szeretnék a gondolataiban olvasni. Hiába akarok a pillantásommal kierőszakolni belőle valami mást, többet, mint amit kapok, a kérdése meglep, megrezzenek és rádöbbenek mennyire sebezhető vagyok. Hogy most is azért vagyunk itt, mert az a barom létezik és az életem része volt. Megnedvesítem az ajkaim, mielőtt felelnék, a fejem finoman előre billentem és lefelé nézek. - Azt hiszem nem voltam neki elég. Úgy hagyott el, hogy azt sem tudom, pontosan miért. - Egyszerűen csak nem tette be a lábát New Yorkba. Maga helyett csak papírokat küldött, amivel széttépett mindent, ami voltunk.
- Nem tudom - felelem őszintén, talán még a kétségbeesést sem próbálva palástolni. Jól lennék? Vagy félek? Fáj? Nem tudom, mert ahelyett, hogy megfoghatnám azokat az érzéseket, nincs más, csak Sammie. Aki betölti a szívemet és a gondolataimat is. - Annyi mindent bánok. - Azt a házasságot, a rászánt éveket, hogy azokban az időkben nem inkább Sang-namot próbáltam megtartani. Mindegy, hogy pontosan milyen szerepben, de az életem részeként.
- Te... - Elakad a lélegzetem és nehezen tudom kimondani. Végül mégis megteszem. - Boldog vagy?

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

jó leszek, ha maga is! | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

- Sejtettem. - a hangom rezzenéstelen, miközben jóformán visszaigazolja, amit mondtam. Nem csak azért szeretném legalább abban az épületben tudni, hogy közelebb legyen hozzám (persze ez motívál), hanem azért is, mert nem tartom kizártnak, hogy az email is azért maradhatott el, mert elterelték a figyelmét. Ez amolyan 'kellemeset a hasznossal' keverése lenne ennek a helyzetnek. Elhatározom, hogy később még boncolgatom a témát. Az is megfordul a fejemben, hogy csupán csak egy tájékoztató jellegű levél kíséretében közlöm vele, hogy költözik. Közelebb hozzám. De ezt majd csak a holnapi nap folyamán lépem meg. Elég nevetséges lehetek, hogy már azelőtt eldöntöm, hogy közelebb hozom magamhoz, hogy egyáltalán megtudnám, hogyan érez most irántam. Hogy mennyit változott, hogy miben változott. Hogy valaha gondolt-e rám.
- Természetesen egyedül. Ihletet bárhonnét tudok szerezni. Egy beszélgetésből, egy kósza gondolatból is akár, de a munkának azt a részét, amit az irodámban végzek, jobb szeretem magamban. - vállat ejtek puhán. Tekintetem egy pillanatra sem ereszti el, miközben elmondom az igazságomat. Persze, ha valóban közelebb lesz hozzám, ez gyökeresen meg fog változni, ebben szinte biztos vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy teljesen hátra dőlve a székemben másra koncentráljak, de azt sem tudnám többé elviselni, hogy ilyen közel van hozzám, mégis ennyire távol. Inkább legyen a közelemben, hogyha kattan az agyam, vagy szükségem van rá, ránézhessek. Hacsak az ajtón túlról, akkor úgy. De tudom, hogy nem bírnám ki azt, hogy ne látogassam meg mindenféle mondva-csinált okokból. És könnyebb lenne pusztán egy-két ajtót nyitni, mint egy egész épületet megkerülni.
A liftben aztán legalábbis a formális udvariasságnak eleget téve megbontom a csendet közöttünk. Nem tudom, hogy milyen hatással lesz ez kettőnkre, jól teszem-e, hogy nem viselem tovább a rideg álarcomat, de olyan közel áll hozzám, hogy képes lennék átölelni. Ha tudnám, hogy szüksége van rám, ha tudnám, hogy ő is elgyengült a jelenlétemtől. Aztán már csak arra marad lélekjelenlétem, hogy megkérdezzem, mi történt vele. Talán pofátlanság ennyi év után ezzel indítani, de nem tudom visszafogni a kíváncsi szívemet. Tudnom kell, mit művelt vele az az ostoba.
Szemöldökeim összefutnak, és még abban a percben felé is fordítom a fejemet. Kérdővé válik pillantásom, szinte hitetlennek. Ha nem ő mondaná, nem hinném el. Hogy micsoda? Anélkül hagyta el, hogy megmagyarázta volna? És a fontosabb kérdés, ő hagyta el Song-aht? Mégis hogy lehetett ekkora idióta? - Hehhh - erőltetett nevetőshanggal fordulok el, hogy megcsóválva a fejem megpróbáljak lefojtani minden rándulást arcizmaimon, a kezeim remegését. Ahogy belegondolok milyen fájdalmakat élhetett át, s hogy nem voltam mellette, érzem, hogy vérzik a szívem érte. Meg kell tudnom, hogy van, így amikor azt feleli, hogy nem tudja, ismét rákapom a tekintetem, de ezúttal sokkal lágyabban, mint eddig bármikor. Elnyitom a számat, hogy mondjak valamit, igazából bármi elegendő lehetne, de helyettem ő folytatja. És a további szavai a torkomra fagyasztják a betűket. Nedvesítenem kell a torkomon emiatt, aprókat biccentve közben. Mit bánsz? Talán azt bánod, hogy elszakadtunk? Ezer kérdés villan fel a fejemben, félek tőle, hogy a válasz nem erre vonatkozna, ezért nem mondom ki hangosan a kérdéseimet.
Amikor engem kérdez, óvatosan húzom ki magam, hogy aztán felé forduljak. Felveszem a szemkontaktust, hogy az íriszeibe mondhassam a feleletemet. - Megvan mindenem. - felelem határozottan, talán nyersen is. A lift szárnyai pedig ebben a pillanatban szétnyílnak. Mivel azonban, abban a percben, hogy megláttam őt, eldöntöttem, hogy nem fogom a barátság keretei közé préselni az érzéseimet, így hozzá teszem;  - De nem vagyok boldog. Magányos vagyok. - amint ezt elmondtam, hagyok még egy-két másodpercet nekünk, hogy egymásra figyeljünk, aztán már ki is lépek a liftből, hogy haladjunk. Égni kezd az arcom a vallomásomtól, talán nagy kretén is vagyok, amiért elmondtam ennyire őszintén, lehet, hogy kamuznom kellett volna, de nem vitt rá a lelkem. Egy életen át szenvedtem attól, amit érzek iránta. S ha egyelőre nem is kell mindent tudnia, ezzel nem árt, ha tisztában van. Magányosan élek.  - Nos, Miss Yoon mit szólna egy irodaváltáshoz? - kíváncsiskodom, ahogy bevárom és együtt haladunk egyik helyről a másikra. Eszemben sincs folytatni a liftben történt témát, noha aggaszt kissé, hogy a főépületben is vár még ránk egy. Ha szerencsém lesz, nem leszünk benne kettesben. Azt hittem erősebb vagyok ennél, mégis annyira meggyengít a jelenléted...

sajnos én nem ígérhetek ilyesmit      | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

A gyermeki énem nem tudja értelmezni a helyzetet. Túl sokat jelentettünk egymásnak egykoron, hogy most ilyen higgadtan legyünk képesek viselkedni. Régen megöleltem volna, nem féltem volna a közelében lenni és talán még a haját is összeborzoltam volna, de csak ha hagyja, mert sosem voltam elég magas mellette, hogy nyújtózkodás nélkül meg tudjam tenni. Most is érzem magamban a késztetést, hogy megöleljem őt, de túl nagy sokként ér a jelenléte a helyiségben, ahol sosem láttam korábban, hogy bármit is tegyek. És ott van még valami más is, valami egészen más érzés, mint a gyermeki barátság, ami közöttünk köttetett a tankönyveink fölött. Tisztán emlékszem rá hogyan koncentráltam akkoriban a szájára, próbálva megérteni, hogyan beszélhetném én is olyan tökéletesen az angolt, ahogyan ő. Most is a szájára siklik a pillantásom, de nem tudnám megmondani milyen mögöttes szándék vezérel erre. Talán csak próbálok az eszembe vésni minden új pillanatot, amit vele töltök.
- Irigylem magát. - Olyan magabiztossággal mondom ezt, hogy talán még én magam is elfelejtem, hogy más érzést keltettek bennem a szavai. Hogy az, amiről beszél nem úgy hangzik, mintha egyedül lenne a legproduktívabb. Inkább magányosnak tűnik. De hogy ez a magányosság pusztán a munkavégzéséből adódik, vagy az élete más területeire is átterjed már olyasmi, amit képtelen vagyok megfejteni. Még úgy is, hogy a szemeiből igyekszem megtudni a választ. Ide kevés a több évnyi ismeretség, a külön töltött idő és a távolság megfakította azt a különleges képességet, amivel képesek voltunk egymás egyetlen rezdüléséből, félmosolyából, szavából tudni, hogy mi járhat a másik fejében.
Csak arra tudok gondolni, hogy most majd újra lesz erre lehetőségünk. Ha mindketten akarjuk és ha nem az vár rám az irodájában, hogy egyszerűen kirúg engem. Szeretném azt hinni, hogy ezt nem teheti meg velem, pontosan azon - a szívemben gondosan őrzött - kedves emlékeknek hála, amelyek mosolygásra késztetnek még most is és amelyek miatt kellene, hogy jelentsünk egymásnak annyit, hogy ezt nem teszi meg. De talán megérdemelném. Hiába derült ki, hogy úgy dolgozunk együtt ennyi éves fejjel is, mintha újra közös csíntevést tervezgetnénk, talán meg kell tennie velem, hogy elégtételt vegyen. Nem tartom bosszúállónak, sem pedig gonosz embernek, még ha nem is tudnám megmondani, hogy milyen ember most, jelenleg. Talán olyasvalaki, aki képtelen velem együtt dolgozni, mert túl sok a közös emlékünk.
Őszinte vagyok vele, mert hiszek benne, hogy ő is az. Nincs okunk titkolózni egymás előtt, még ha mindenki más, a kollégák, alkalmazottak és az épületben tartózkodók előtt most nem is vagyunk többek idegeneknél. Ilyen közel hozzá, amikor már a fejem helyett rég a szívemre hallgatok, nem is tudnék másként viselkedni. Olyanok dolgokat igyekszem megfogalmazni, amelyeket talán még magam előtt sem voltam képes kimondani. Egyszerre van harag a szívemben és csalódottság azzal kapcsolatban, aminek a mai nap tett pontot a végére. Elvált nő vagyok. Hogy lehetek mégis ennyire boldog is, ennyire reménnyel teli? Miért vagyok benne biztos, hogy van kiút ebből a bizonytalanságból, amikor úgy érzem, hogy a szürkeségben tapogatózom és nincs semmi konkrét, amibe kapaszkodhatnék?
Szíven ütnek a szavai és úgy érzem levegő után kell kapnom, a szám résnyire nyílik és a pillantásomban ott van az a bizonytalanság, ami most már Sang-nam miatt is elöntött. Van-e értelme dédelgetni a reményt, ami kérdés nélkül sarjadt az első pillanatban, amikor megpillantottam őt ma? Szeretnék neki válaszolni, de nem jönnek a szavak, én pedig máris azon kapom magam, hogy követnem kell őt, ha nem akarok a liftben maradni egymagam; a gondolataimmal. Néhány kapkodó lépéssel érem be, a cipőim sarkai gyors egymásutánban koppannak a padlón, de nem zárkózom fel hozzá teljesen, mögötte maradok. Azt vizslatom, hogyan reagálnak rá mások, miként fordulnak felé - ki tisztelettel, ki mosollyal az arcán. És megértem őket. Mindig is megértettem.
- Tessék? - Előbb jár a szám, mintsem az agyam, és úgy préselem össze az ajkaimat, mintha rosszat szóltam volna. Felfogtam a kérdését, de az alatt a néhány másodperc alatt már ki is csúszott belőlem a kérdés. Jellemző, Song-ah! - Esetleg megváltozna a feladatköröm? - Kérdésre nem illik kérdéssel felelni, de túlságosan zakatol a szívem, hogy azt mondjam, mindenben egyetértek, amit csak kiejt a száján. - Vagy... - Ó, én bolond! - Esetleg arra gondolt, hogy a többi PR-ost is áthelyezné? - Hogy is gondolhattam csak magamra? Hogyan is képzeltem, hogy a kérdésével arra kért, legyek egyedül az ő szakembere? Hogy körülötte forogjon a világom.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

kezdjek el félni? | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Vannak olyan pillanatai ennek a találkozásnak, amiket nem érthetek. Hiszen nem lehetünk őszinték egymással nyíltan. Azt hiszem, hogy egy részem hálás is emiatt. Nem tudom, hogyan reagáltam volna, ha kettesben találkozom vele, például a liftben. Nem tudok rájönni, hogy mi lett volna az első érzelmem, ha még nem tudom, hogy elvált. Nyilván nem volna szabad, nem illene megkülönböztetnem a karika nélkül sem, de a szívem nem engedelmeskedik és helyettem dönt erről a kérdésről. Hogy aztán pedig én ehhez mit szólok, az másodlagos. Nem felelek arra, hogy azt mondja, irigy rám. Egyrészt, mert nem tudom, mit mondjak. Szánalmasnak tűnnék, ha azt mondanám, ne tegye, de azt sem akarom, hogy úgy nézzen rám, mintha tökéletes életem volna. Elhatározom, hogy később ezt tisztázom. És a liftben meg is teszem.
Ahogy pedig végül kilépünk a fémfalak közül, és olyasmit zúdítunk egymásra, amikről azt gondoltam volna, nem tesszük meg, rengeteg gondolat cikázik a fejemben. Azt hiszem, most értem meg igazán azt, hogy miért magára haragszik, miért mondta, hogy sok mindent megbánt, és nem rám, hogy nem engem hibáztat. Mert valójában én is magamra haragszom, holott ő bántott meg azzal, hogy elment és férjhez ment. Magamra vagyok dühös, mert fáj, amit tett, és mert még ezek után is ugyanannyira fontos nekem, mint eddig volt. Sőt! El kellene engednem, egyszerűen csak elsétálni ebből az abszurd jelenetből. De úgy, ahogy eddig sem tudtam, most sem tudom neki azt mondani, hogy ha ennyire boldogan élt nélkülem, akkor éljen nélkülem továbbra is, végleg. Képtelen lennék rá. Blokkol a szívem.
Szóval ahelyett, hogy bárhogyan is megpróbálnám magamat előtérbe helyezni - olyan értelemben, hogy ne úgy tűnjek, mint aki lohol utána -, fejet hajtok és kihasználva, hogy a főnöke vagyok, arra próbálom kényszeríteni, hogy közelebb legyen hozzám.
 - Hm? - kérdőn pillantok felé, vállam fölül. Van abban valami számomra kellemesen bizsergető, ahogy mögöttem, utánam iparkodik. Még most is, olyan apró. Félmosollyal nézek aztán magam elé, ahogy hallom, hogy folytatja a válaszát és csak ideiglenes képszakadás történt, nem kell elismételnem a kérdést. De, aztán ahogy kérdésekkel bombáz, úgy sejtem, nem tudok tisztán kijönni ebből a helyzetből. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretnék. Megigazítom nyakamnál a garbóm, miközben már a fő épület előterén haladunk keresztül.
- Nem. - hangom ismét tárgyilagos, talán hűvösebb is, mint kellene. - Csak magát akarom. - nem nézek rá, de fejem lágyan abba a szögbe döntöm, felé, hogy tisztán hallja minden szavam. Amint aztán kimondom, úgy érzem égni kezd nem csak az arcom, de a fülem is a teljes belső vázam is. Előre kapom a tekintetem és köszöntgetni kezdek az alkalmazottaknak idétlenül (amit nem szoktam, így természetesen vagy túlreagálja némelyik, vagy lefagyva néz utánunk). Pótcselekvés, egészen a liftig. Nem hiszem el! Miért van emelet minden átkozott épületben?
Azelőtt lelassítok. Rányomok a hívógomra, majd felé fordulok teljes törzsemmel. - Kér egy kávét? Bármit? - kíváncsiskodom. Az igazság, hogy úgy kiszáradt a torkom, hogy mindenképpen kérnem kell valamit az asszisztensemtől, s ha lehet, nem innék magamban. - Ha nem zavarja meg a környezetváltás, akkor jobb szeretném, ha az én irodám mellett dolgozna. Nem fordulhatna elő ilyesmi, mint a mai nap, hogy elmarad az email. Ráadásul mivel ön kezeli a sajtótájékoztatókat, a média hírportálokat és minden olyan felületet, ami kifelé irányul, nem engedhetem meg, hogy ilyesmi történjen. - közlöm, miközben őt nézem. Mikor lett ennyire szép? Nyelnem kell a semmit, megint. El is kapom a pillantásomat, hogy a liftek felé figyeljek, érkezik-e végre valamelyik.
- Ésszerű döntés lenne. Talán még az asszisztensem munkáit is átvállalhatná egy kis kiegészítéssel, mert nem igazán tud napirenden lenni a dolgával. Fogalmam sincs hányadik próbálkozásom Hwang kisasszony, de nyugodtabb lennék, ha olyan ember ülne a jobb kezem alatt, aki érti is a dolgát. Mint ön. - közlöm, hogy aztán a mondat végén ismét rávezessen tekintetemet. Mégis mi a fenét művelek? Megőrültem? Az a legnagyobb baj, hogy munka szempontjából tényleg ez lenne a megfelelő döntés. Mert valóban az emailek mögött megbúvó személy rá a legalkalmasabb, csak a sors fintora, hogy éppen Song-ah az.

egy kicsit csak, egy picikét     | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

Nem neveltek önzőnek, sőt a mohóságomért sem kaptam soha dicséretet. Azt tanultam, hogy másokat kell előre helyezni, mert az, ha adunk valakinek, valójában minket is teljessé tesz. Most mégis képtelen vagyok fékezni az érzelmeimet, a mohóságomat, azt, hogy elnyomjam a szívem egész lényemet megrázó dobbanásait. Magamat helyezem előtérbe, előbb gondolok az én, saját kiváltságos helyzetemre, mintsem hogy eszembe jusson; talán nem is csak rólam van szó, hanem minden az osztályon velem dolgozó kollégáról.
Vékony jégen táncolunk most kettecskén, a professzionalitás és a személyes múltunk mezsgyéjén. Mindent tudni szeretnék róla, amiről az évek alatt lemaradtam és végül mégis ő az, aki többet kihúz belőlem. Nekem a torkomon akadnak a kérdések, amelyeket nem is mernék feltenni úgy, hogy hallgatóságunk van. Az is megfordul a fejemben, hogy nem a cég a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy bármit is megbeszéljünk, de dupla olyan gyanús lenne, ha nem Sang-nam irodájába tartanánk, hanem mondjuk kifelé az épületből. Nem is értem mitől tartok, hiszen semmi rosszat nem teszünk - ha valamit a számlánkra lehet írni, hát a közös éveinkkel kapcsolatban követünk el árulást. Sokkal fontosabb azonban, hogy mit keresünk most itt, hogy kik vagyunk ma és lehet-e még közünk egymáshoz.
Az én hibám, hogy eddig nem futottunk össze, hogy nem találkoztunk itt New Yorkban, mióta visszaköltöztem. Először attól tartottam, nem is lenne rám kíváncsi. Amikor megkaptam tőle az első e-mailt, azt hittem a szemem káprázik. Aztán újra elkezdtem attól félni, hogy talán csalódna bennem. Azt reméltem mindene megvan az életben ahhoz, hogy az én emlékeim feledésbe merüljenek benne. Most mégis azt hiszem, ugyanúgy meglódul a szíve. Jó ideje pedig már csak egyszerűen abba a hitbe ringatom magamat, hogy nem lehet ő az e-mailek gazdája. Amíg így cselekedtem, könnyebb volt megpróbálnom elfogadni azt, hogy tönkrement a házasságom, hogy harcolnom kell azért, hogy ártatlan maradhassak ebben a helyzetben és hogy visszakapjam a nevemet. Hogy új oldalt, sőt egyenesen fejezetet nyithassak az életemben. Most, Sang-nam társaságában mégis olyan érzés tölt el, mintha nem újra kellene kezdenem az írást, hanem olyan könyvet vennék a kezembe, amit már ismerek. Az újra olvasással azonban minden olyan részletet is van lehetőségem felfedezni, amelyeket eddig észre sem vettem, megbújva a sorok között.
- Óó! - Egyszerre akad bennem a levegő és nyögöm ki azt a furcsa, elhaló hangot, amikor pedig ezt felfogom, totálisan hülyének érzem magamat. Ezer meg egy módon reagálhattam volna és ennél még az is jobb lett volna, ha zavaromban egyszerűen keresztülesem a saját lábaimon. Most csak igyekszem azzal megküzdeni, hogy alig hallok valamit a szívem dobolásán kívül. - Így már értem. - Sokkal inkább a hátának mondom ezt, mintsem ténylegesen a szemébe. Ha teljesen őszinte akarok lenni, inkább a padlót figyelem és a lábait, ahogyan előttem halad. Ezért is lehet, hogy későn veszem észre, hogy megállt, ami miatt kis híján neki is megyek. Riad pillantással nézek fel rá majd lépkedek hátra néhány egészen apró lépéssel. - Elnézést - elhaló hangom árulkodik a zavaromról, a kipirosodó arcom pedig egyre feltűnőbb, ahogyan körbe pislogok, esetleges szemtanúk után kutatva.
- Egy kávé tökéletes lesz, igen. Köszönöm - aprót bólintok a szavaim mellé és igyekszem olyan hivatalos arckifejezéssel álldogálni mellette, amennyire csak tőlem telik. A testbeszédem azonban árulkodó; minden porcikám felé húz és rá figyel.
- Ebben teljesen igaza van. Még egyszer nagyon sajnálom a történteket. - Függetlenül attól, hogy kezelhető problémáról volt szó, más, még sürgősebb helyzetben nem szabadna, hogy ennyire elkalandozzon a figyelmem. Különösen nem olyasvalaki felé, aki még ennyit sem érdemel meg. Hogyan is vallhatnám be, hogy a volt férjem miatt volt olyan nyomott a hangulatom és nullán a koncentrációm? - Bárhol tudom végezni a munkámat. - Nem érzem úgy, hogy ezzel elutasítanám, vagy épp elfogadnám az ajánlatot, habár bevallottam, hogy nem számít másik épületben vagyok-e, vagy hozzá közel. Ha őszinte akarok lenni, valószínűleg az ő közelében sem menne úgy minden, mint ahogy én azt jelenleg elképzelem. Azonban ezt ténylegesen csak a gyakorlat mondhatja meg.
- Igazán köszönöm a bizalmát. - Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, miközben ezt mondom neki. Ezúttal valóban a munkámat dicsérő szavakként fogadom el a mondandóját. A szívem pedig talán már döntött is az ajánlatával kapcsolatban. - Azt hiszem, hogy... - Nem tudom befejezni a mondatot, mert a lift ajtajai kíméletlenül tárulnak szét mellettünk, felfedve, hogy nem mi leszünk az egyetlen utasai. Mélyen beszívom a levegőt és szélesebb, láthatóbb mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt beszállnék, halkan odaköszönve a többieknek. Mivel én kerültem közelebb a gombokhoz, Sang-namra emelem a pillantásom, miközben a lift ajtajai újra bezáródnak. - Hányadik emelet, Uram? - Sokkal könnyebben csúszik ki belőlem a megszólítás, a kezem pedig már a kérdés közben lendül a gombokat rejtő panel felé, miközben szemöldökeim kérdőn felszaladnak.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

akkor magának kell majd megnyugtatnia, Uram | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Mondanám, hogy meglep, mikor a teljes PR osztályra asszociál, de az elmúlt perceket tekintve egyáltalán nem lenne igaz, hogy rá kéne csodálkoznom arra, hogy a beszélgetésünk csatornái ki-ki lengenek egymástól. És az sem lep meg, hogy meg kell magyaráznom a helyzetet. Az viszont igen, amit kimondok. Fogalmam sem volt róla, hogy képes vagyok ilyen határozottan kijelenteni bármit is vele kapcsolatosan. Zavarba hozva saját magamat is ezáltal.
Ahogy pedig mentegetőzni kezd mögöttem, miután félreértett, rosszul érzem magam. Miért hangzik úgy minden szava, mintha épp elutasítaná a lehetőségét annak, amit kínálok? A vállam fölött lesekedek csak hátra, nem állok meg és nem lassítok le, hogy megfigyeljem, milyen arcot vág közben. Emiatt történhet meg, hogy a lift elé érve, már éppen féloldalt fordulnék tengelyem körül, ő pedig éppen rólam pattan le, vagy legalábbis a külső aurámról. Nekem jött volna? Elnyílnak ajkaim, reflexből a keze után kapok enyémmel, mert az érzésem támad a hirtelen mozdulatától, hogy el fog esni. Vagy a tudatalattim csak egy kifogást generál arra a lehetőségre, hogy megérintsem.
- Jól van? - kérdezek vissza rögvest, aggodalmas arcot vágva. Az hiányzik, hogy a kettőnk helyzete miatt a bokája megsérüljön! Amint felfogom, hogy még mindig érintem a felkarját tenyeremmel, elhúzom a kezem, bocsánatkérőn meghajolva. El is kapom a tekintetem rögvest, ki is húzom magam, mintha semmiség lett volna. Ezek után viszont képtelen vagyok abbahagyni az ujjaim morzsolgatását egymáson. Még utána is érzem az apró kisüléseket a tenyeremben. Szellemérintés...
 - Hogyan kéri? - kíváncsiskodok, mert ez egy olyan információ, amit nem tudhatok róla. Érdekes, már gyerekként is úgy képzeltem el őt, mint aki kávézni szokott. Valamiért illik hozzá. Megmosolyogtat a gondolat, hogy mennyi újdonsággal gyarapszik róla a tudásom ma. Az viszont csak szétcincálja a gondolataimat és a szívemet is, hogy ennyire boldoggá tesz egy olyan másoknak talán jelentéktelennek tűnő információmorzsa is, minthogy szereti-e a kávét. Hogy lehet valaki ennyire fontos?
 - Nincs szükség rá. A fontos az, hogy megoldódott. - még egy tárgyilagos-röpke mosolyt is küldök felé, mielőtt a liftet bámulnám. Az igazság az, hogy mást rég megszidtam volna ilyesmi miatt, őt azonban képtelen vagyok. Pluszként szolgál a kiléte, de azzal is tisztában vagyok, hogy bárki ült volna az emailek mögött, hasonlóképpen elengedném egy szóbeli figyelmeztetéssel, annyira elégedett vagyok a munkájával.
Aztán a szavai úgy hangoznak, mintha éppen finom udvariassággal körítve éppen elutasítaná az ajánlatomat. Szemöldökeim kérdő ívbe futnak, még a fejem is megbillen, annyira várom, hogy befejezze a mondandóját. Egy ilyen ajánlatot nem szabadna visszautasítania! Miattam tenné? Nem bír talán elviselni a közelében? Ahogy ez a gondolat befészkeli magát a fejembe, tekinteten ide-oda ugrál a környezetünkön. Aztán ismét őrá koncentrálok, hogy meghalljam, hogyan döntött végezetül. Ahelyett azonban, hogy meg tudnánk beszélni, a lift megérkezik, és durván közbeavatkozik. Rosszallóan telítem tüdőmet egy mélyebb lélegzettel, ahogy feleszmélek, nem leszünk egyedül benne. Eddig azért húztam a számat, hogy ne legyünk kettesben, most viszont nagyon is szerettem volna úgy lenni vele.
Belépek én is, valahová mellé állva, távolabb a gomboktól. Köszöntöm az utazókat, majd hátat fordítok nekik. Song-ah kérdését meghallva elmosolyodom.
- A legfelsőre megyünk. - mosolygok rá. Nem tudom, hogy miért. A megszólítás tőle, vagy az, hogy velem van, vagy az, hogy ennyire közel ácsorgunk egymáshoz. De amint eszembe jut, hogy az ajánlatomat nem fogadta még el, karcsúsít a görbén arcomon. Lepillantok magam elé várakozón.
Ahogy változnak a számok, úgy fogynak az emberek körülöttünk. Az egyik emeleten azonban több modell száll be hozzánk. Illedelmesen köszöngetnek, szintúgy én is nekik. A kisebb tömeg miatt, közelebb fészkelem magam Song-ahhoz. Már egészen a sarokban ácsorgunk. És ahogy érezhetően dőlöngélni kezdenek, kifeszítem a nő mögött a karom, hogy még véletlenül se lökje meg egyik hahotázó nőszemély se. Fejem felszegem, úgy téve, mintha semmiség lenne. Eközben pedig lángra lobban a szívem. A kisebb érintéseknek hála ugyanis, szinte már átkarolom őt. Aztán megérkezünk.
- Kérem, kövessen. - előre engedem Song-aht, hogy aztán mellé lépve mutassam az utat neki az irodám felé. Alig várom, hogy kettesben legyünk és megtudjam, hogyan döntött az ajánlatommal kapcsolatosan. Ha kell, tovább fogom győzködni. Szükségem van rá. És nem csak munka szempontjából...

én Önért bármit, Kedvesem!      | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

Nem tudom mennyi időre lenne szükségem, hogy értelmes válaszokat adjak neki, vagy hogy ne tűnjek ügyetlennek mellette. Azt sem tudom mi lenne hasznosabb; ha azt az időt, amíg a szívem lenyugszik távol töltöm tőle, vagy épp hogy vele vagyok, az ő közelében. Valószínűleg sokkal hasznosabb lenne megszoknom a jelenlétét, a látványát, hogy újra egy városban és egymás mellett vagyunk, mintsem hogy hagyjam magamnak, hogy hamis nyugalomba ringatva a lelkemet, újra meg újra áramütésként érjen a jelenléte és zakatolni kezdjen a szívem. De miket is beszélek, hogyan szűnhetne meg ez az érzés, amikor Sang-namra pillantva, mindig dobban egy nagyot a ketyegőm? Lehetetlen. Inkább azt kell megszoknom, hogy hogyan éljek ezzel a hevesen verő, bolond szívemmel.
A fejemben megfogalmazódó gondolatokról bizonyosodom meg, amikor a gyakorlatban is megtörténik újra. Amikor a keze hozzám ér, csak egy dolog kezd visszhangzani a fülemben; a szívem kalapálása. Rém hangosan és irtó közel. Összezavar a viselkedése és a sajátom is, az, ahogyan a jelenlétére reagálok. Nem érzem jogosnak, hogy ekkora benyomással van rám, de tudom, hogy azért van ez, mert nekünk még dolgunk van egymással. Nem mondhatja nekünk senki, hogy az a néhány gyermeki év volt mindenünk, hogy azt elhasználva nincsen más közös jövőnk, főleg most, hogy itt vagyunk. Ő engem néz, én pedig a szemeire fókuszálva bizonyosodom meg róla, hogy jó helyen vagyok. Mellette.
- Igen, minden rendben. - Mosoly formálódik az ajkaimon, a hangomat is épp annyira halkítom le, hogy csak neki szánjam a szavaim. Még ha nincsenek is a közelünkben, akik hallanák. - Köszönöm. Olyan ügyetlen vagyok... - halk nevetés tör elő belőlem, beharapom az alsó ajkam és elkapom róla a pillantásom. Miért emlékeztet ez arra, amikor még gyerekek voltunk? És mi történt velünk, hogy az akkori gyermeki nyitottságunk most zavart pillantásokká és feszengő interakciókká változott? Ha ilyen érzés felnőttnek lenni, inkább visszaadom az éveket és újra leszek az a lány, akinek Sammie volt a legjobb barátja.
- Édesítővel és sok tejszínnel iszom. De ha nincsen tejszín, megfelel a tej is. - Úgy fecsegek a preferenciámról, mintha olyasmi lenne, ami megjegyezhető. Holott olyasfajta apróságról van szó, amit sokszor akár a saját házastársunkról sem tudunk. Tony nem tudta. Éveken át úgy éltünk egymás mellett, hogy azt sem tudta, azért iszom édesítővel és tejszínesen a kávémat, mert legelőször nem tudtam megszokni az ízét. Aztán megszokássá vált. - Ön is inkább a kávét szereti? - Őszinte kíváncsisággal fordulok felé, azzal a konkrét elhatározással, hogy én meg fogom jegyezni, hogyan issza a kávéját. Mert ez is olyan apró részlete, ami fontos számomra.
- Rendben. - Apró bólintással, már-már óvatosan meghajolva veszem tudomásul a szavait. Ha elmondhatnám, mi mindent szeretnék megtenni érte, talán megértene. Nem arról van szó, hogy ki akarom használni a kedvességét; a hibámmal én magam is tisztában vagyok vele. Épp ezért szégyellem magam annyira. Mert neki akartam segíteni, minden egyes alkalommal, amikor szüksége volt rá, most pedig cserben hagytam. Mint ahogyan évekkel ezelőtt is. De úgy látszik már ezzel sem tudnám kompenzálni a tettemet.
Ezer meg egy dolog fordul meg a fejemben az ajánlatával kapcsolatban. Nem rémiszt meg az ajánlat, mert sosem lennék Sang-namra jobban felkészülve, legyünk egymás mellett, vagy külön épületben. A szívem azt hiszem már eldöntötte helyettem. Bajba nem akarom keverni. Azt nem szeretném, ha hírbe hoznák, pletykákat terjesztenének róla, vagy miattam ejtene hibát, amikor az üzletéről van szó. A szenvedélyéről, amivel felépítette azt, amit most a munkánknak tekintünk mindketten.
Újra érzem kipirosodni az arcomat, amikor megkapom a választ a kérdésemre. Miért is gondoltam, hogy nem a legfelső emeletre megyünk? A saját kezemet vizslatom, ahogyan a gombok felé nyúlok és megnyomom a megfelelőt és csak remélem, hogy nekem tűnt fel a finom remegés. A mosolya miatt éreznék így, vagy a korábbi ajánlata nyugtalanít ennyire? Vagy mindkettő? Lassan, magam sem észlelve a fokozatos mozdulatokat, szinte teljesen felé fordítom a fejemet, ahogyan közeledik felém. Pillantásom hol a lift többi utasára, hol konkrétan Sang-namra esik. Kicsi hiányzik ahhoz, hogy ne én akarjam átölelni, a lift finom zökkenése azonban az én elkóválygó gondolataimat is helyrebillenti. Kilépve úgy érzem szükségem van néhány mély levegővételre, amelyek között el is vész a válaszom arra, hogy kövessem őt. Hogy ne tenném?
- Az ajánlatával kapcsolatban... - Újra elakadok, ami nem az első alkalom, mióta megláttam őt. Igent mondjak? Vagy időt kellene még kérnem? Mit tegyek? - Biztosan úgy gondolja, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember? - Úgy teszem a kérdést, mintha nem lennék már is biztos a válaszban. Mintha nem lennék már régóta az övé.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

jajj, a szívem!  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Az egész helyzet annyira felkavar, hogy nem gondolkodom, amikor kinyújtom a kezem és elkapom az övét. Újra az a tökfej gyerek vagyok, aki segíteni akar a háziban, és aki nem akarja, hogy lepottyanjon a fáról, ezért feltartott kezekkel alatta ácsorog, akár tíz percig, ha kell. Reflex. Egy csak és kizárólag iránta soha le nem álló reflex. Meg akarom védeni, vigyázni akarok rá. Emiatt érintem meg, és már abban a percben, hogy lendül a kezem, tudom, hogy bánni fogom. Nem azt, hogy esetleg megvédem. Azt sosem bánnám, soha. Azt, hogy ettől az érintéstől a szívem olyan heves ütemben kezdi majd el pumpálni a vért a reménybe, hogy többé nem lesz olyan földi erő, ami megállíthatná az iránta érzett gyengeségemet. Mert mindenképpen annak írnám fel azt, hogy még mindig, még ennyi idő és bonyodalom ellenére is, képes lennék félre dobni bármit, hogy ne essen baja. Szó nélkül.
Bólogatok lelkesen a válaszát meghallva, kezem hanyagul leejtve magam mellé. Ahogy újra megszólal és nevetni kezd, az én szám is félmosolyra hajlik. Eszembe jut a kicsi pörgő-szoknyás lány, ahogy térdig gázol a magas fűben, mikor kirándultunk, és én csak loholok utána, próbálva utol érni őt. - Nem vagy az. - motyogom, de mindezt olyan halkan, hogy én is alig hallom, kizártnak tartom, hogy ő meghallhatná. Főként, hogy már a lift felé duruzsolok.
 - Lesz tejszín is. - közlöm olyan monoton hangszínnel, mintha éppen azt mondanám, hogy az épület színe fehér. Nem tudom, miért nem vagyok képes megemberelni magam és legalább egy kicsit is kedvesen beszélgetni vele, akár a kávéról, akár az épület színéről. Talán attól félek, hogy olyat mondok, amit nem másíthatok meg, ámbár ez a rettegés csak ahhoz visz közelebb, hogy aztán meg is tegyem. Legalábbis van egy ilyen rossz előérzetem. A kérdésre megingatom a fejem.  - A vaníliás latté a kedvencem. - olyan játékosan mosolygok rá, mint amikor először kísérhettem haza. Sosem felejtem el, mennyire boldog voltam, hogy én voltam az, aki miatt épségben hazaért. Mintha olyan nehéz feladat lett volna, hogy minimum kitűntetést vártam volna érte! Talán a gondolat, hogy nyugodtan elfordíthatom róla a tekintetem, már nem lesz többé baja. Most is, épp ezzel a gyermeki bájjal fecsegem el, mit szeretek. De aztán hamar rendezem az arcomon a gesztust, amit kicsikart belőlem azzal, hogy érdeklődött irántam.
Nem tudom, hogy mire számíthatok a későbbiekben, de nem szeretnék könnyen lemondani a lehetőségéről annak, hogy ő legyen a jobb kezem. Persze lehet, hogy egy ilyen komoly döntésre kellett volna aludnom párat, átgondolnom. Igen. Határozottan biztos vagyok abban, hogy többször át kellett volna gondolnom, mielőtt felkértem erre a pozícióra. Az például eszembe sem jutott, hogy talán ő nem akar a közelemben dolgozni. Olyan ostoba vagyok!
Mintha megremegne a hangja? Felé kapom a tekintetem és szemem sarkából próbálom ellenőrizni, hogy jól hallottam-e. Ahelyett azonban, hogy bármit leszűrhetnék az arcáról, elkapom pillantásommal, ahogyan megremeg a keze. Szemöldökeim összefutnak, és még a fejem is finom szögben felé kapom hirtelen értetlenségemben. Miattam reszket? Vagy fázik? Annyira nem lehet hideg. Talán fél valamitől? Tőlem? Ahogy erre gondolok, le kell nyelnem egy kemény gombócot a torkomban. Az lehetetlen. Mellettem nem félhet.
A liftben kénytelen vagyok közelebb húzódni hozzá. Egy kissé megriaszt a helyzetünk, főként, amikor szembe kerül velem. Nem tudom elkapni róla a tekintetem. Nem csak azért, mert a zsúfolt falak között nem találnék semmi figyelemre méltóbbat, hanem azért is, mert megint ösztönből cselekszem. Úgy karolok köré, hogy megvédjem attól, bármi baja essék. Pedig talán nincs is szüksége rá, a szememben még mindig olyan kicsi. Nem, mint egy gyerek. Látom a nőt magam előtt. A nőt akarom megvédeni. Ez egyértelmű a számomra...
Aztán kilépve a liftből, célirányosan haladok, reménykedve benne, hogy velem tart. Finom biccengetéssel köszöntöm a mellettünk elhaladó munkatársakat, ügyfeleket, befektetőket. Amikor megszólal Song-ah, onnantól már nem koncentrálok többet a környezetünkre. Figyelemmel kísérem a szavait, a kérdése viszont megdöbbent. Gondolkodóba esve fordítom előre a fejem, ahogy a folyosón végig áramlunk, szándékosan hagyva hatásszünetet. Egészen az asszisztensemig nem szólalok meg. - Egy kávét kérek az irodámba, édesítővel és sok tejszínnel. Nekem pedig a szokásosat. Köszönöm! - mondom, hogy aztán az ajtó előtt megállva, kinyissam azt előtte. Udvariasan mosolyogva rá, várva, hogy belépjen az irodámba. Amint megteszi, és átlépi a küszöböt, megváltoztat mindent, átírja a szabályokat és megengedi, hogy őszintén beszéljünk. Ismét.
 - Azért kérdőjelezed meg a döntésemet, mert én kérlek rá, vagy mert nem akarod? - teszem fel a kérdést, amint becsuktam az ajtót mögöttünk. Ott maradok egy darabig annak támaszkodva, hátam mögött két kézzel a kilincsen, kíváncsian fürkészve őt.

Vigyázok rá!!      | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

Úgy érzem hátrányban vagyok, amiért nem tudom mit kellene éreznem, hogyan kellene reagálnom Rá. Ennyi idő után tudnom kellene, hogy mit várjak tőle, hogy hogyan akarjak vele kommunikálni és mit is akarjak mondani neki. Sajnálom. Nem őt, hanem azt, amit tettem. Valamikor el kell neki mondanom, hogy nem akartam őt soha cserbenhagyni. Hogy a távolság ellenére is mindig gondoltam rá. Hogy abban reménykedtem, hogy boldogan él, hogy szeretik őt, pont úgy, mint amennyire én tettem gyerekként, hogy valaki annyira várja haza, mint amikor én tudtam, hogy a délutánt együtt töltjük. Hogy van más, akit hazakísérhet és aki kíséri őt magát is. Megsajdul érte a szívem, amikor bevallja, hogy magányos. Hát még ennyit sem kérhetek az élettől? Hogy boldoggá tegyen valakit, aki fontos nekem? Nem tudhatom, velem boldog volt-e, gyermekként minden emlék, minden közösen töltött nap más volt, mint most, visszagondolva rá. Akkor a szívem sem akart kiugrani minden alkalommal, amikor Sang-nam rám nézett.
Önző vagyok, ha azt gondolom nekünk okkal kellett újra találkoznunk? Nincs mit mondanom neki, mert annyi mindent mondanék, hogy azt sem tudom hol kezdjem. Ha tudnám mit kellene tennem, az az én fejemben azt jelentené, hogy azzal le kellene zárnunk. De hogyan engedhetném el, amikor csak most kaptam vissza?
- Én is mindig azt iszom reggelente! - Olyan lelkesen kotyogom ki, hogy szinte észre sem veszem mit ejtek ki a számon. Elszégyellem ugyan magam és elfordítom a pillantásom, de a mosolya nyomán az én arcom is felvillanyozódik. A nyelvembe kell harapnom, hogy ne akarjak tovább mesélni, mert bár ketten várjuk a liftet, mégsem vagyunk egyedül. Jobban belegondolva pedig azt sem hiszem, hogy érdekelné őt, miért választom reggelente a vaníliás lattét én is és miért választok kisebb adag kávét, amikor dolgozom - gyakran elterelődik a figyelmem és amíg mással foglalkozom, kihűl a kávém. A hideg kávétól rosszul vagyok, de pocsékolni sem szeretek, ezért a megannyi variáció.
Sammie miatt vagyok ma az az ember, aki. Miatta ültem mindig nagyobb lelkesedéssel a tankönyveim mellé, mert meg akartam mutatni, hogy figyelek arra, amit mond nekem, amit tanítani próbál. Lehet, hogy ő szavak nélkül is megértett akkoriban, amikor bele-bele botladozva az angol mondatokba próbáltam elmondani, amit éreztem. Engem most az érdekel, vajon annak a kislánynak a kitartását fedezi fel bennem, vagy egészen más okból kéri, hogy mellette dolgozzak? Annyi kérdésem lenne felé és egyet sem tehetek fel, mert nem vagyunk egyedül. De ha egyedül lennénk az újabb lift úton sem lennék benne biztos, hogy fel merném tenni a kérdéseimet. Ki vagyok egyáltalán én, hogy felelősségre akarjam vonni?
Mégis megteszem. Legalább azt tudni akarom, hogy nem kivételez velem, hogy nem tekint többnek, csak mert közös a múltunk. Elfelejtem, hogy nincs kihez hasonlítanom a munkámat, mert amire most kér, azt egyébként is én végzem el neki. Szeretném őt boldoggá tenni. Ha barátok nem is lehetnek már belőlünk, hát legalább a munkámmal olyasmit csináljak, amivel neki segítek. Feltettem ugyan neki a kérdést és idegőrlő a várakozás azon a néhány méteren a titkárnője asztalától az irodájáig, de azt hiszem már megvan a válaszom.
Próbálom viszonozni a mosolyát, miközben mozgásra kényszerítem a lábaimat és beljebb lépek, az irodájába. Még a titkárnőnek is alig tudtam kinyögni egy köszönést és egy zavarodott, apró meghajlásfélét. A szívem újra meglódul, úgy érzem, mintha többet jelentene ez puszta megbeszélésnél. Az, hogy itt vagyunk kettesben, valami több. Automatikusan fordulok hátra, a hangja irányába, amikor megszólal, de a szavaira csak pislogni tudok. Először rá, aztán egyre lejjebb, végül a padlóra. - Azt hiszem... - Lassan buknak ki belőlem a szavak, közben újra felpillantok és nem akarom ereszteni őt. Még ha csak a szemeiről is van szó. - Inkább arról van szó, hogy biztosan engem akarsz-e. - Csak akkor állnak össze a fejemben a szavak és a jelentésük, amikor már kimondtam őket. Nem riadok azonban meg, helyette finoman felszegem az állam és korrigálok. - Nem szeretném elvenni olyan elől a helyet, aki esetleg képzettebb, vagy tapasztaltabb nálam. - Tisztában vagyok a saját szakértelmemmel és azzal, hogy eddig is igyekeztem a legtöbbet nyújtani. De ha a másik épületben hagyott kollégáknak mondanom kell valamit, azt szeretném velük közölni, hogy tényleg megérdemeltem ezt a helyet. Hogy megérdemlem, hogy Sang-nam mellett legyek.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

akkor odaadom az egészet  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Ezután már semmi sem lesz ugyanolyan, mint ezelőtt volt, azt hiszem ezzel mindketten tisztában vagyunk - szeretném legalábbis ezt hinni. Sem a talán sosem valódi barátságunk, sem az, ahogyan megértettük egymást, sem pedig a munka. Minden, amit eddig felépítettünk, de minden, ami mi ketten voltunk, paradox módon most hullik darabokra, és én hirtelen nem igazán tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy inkább nevessek, azon, milyen irányba változik a szemeim előtt. Egy egészen új világát ismerem meg annak, ami mi vagyunk, és a felfedezés nem tudom, hogy milyen hatással lesz ránk, rá, rám.
Öt évvel ezelőtt naiv módon azt hittem, pont én leszek az, aki mindent végleg tönkretesz kettőnk között, amikor részegen két elhatározás között kezemben a telefonnal elszántam magam rá, hogy felhívjam és elmondjam, hogy tönkre tette az életemet, és az egész boldogságomat magával vitte, amikor hátra hagyott, és hogy sosem fogom megbocsátani, amiért számításba sem vett engem, mint lehetőségét a boldogságra. Aztán meggondoltam magam, és rájöttem, hogy nem irányíthatom az érzéseit, mert ha ő nem érezte azt, hogy mellettem a helye, hogy én lehetek az, aki megóvja őt a világ bajaitól, akkor talán soha nem is volt elrendelve az, hogy mi ketten együtt legyünk. Úgy. Igazán. De más dolog valamit megérteni, és felfogni, és teljesen más a szívednek megküzdeni a maga kudarcával. Ezért most, hogy egy lerombolt, szétzúzott, magára hagyott világon át kell lábujjhegyen keresztülmenni, és felépíteni annak falait, biztosra, erősebbre, már nem tudom, hol kezdjem. Az egyetlen dolog, amit a tervrajzba bele akarok vésni, ha kell, a saját körmeimmel, hogy nem lehetünk többé csak barátok. Részemről nem. Meg kell tudnia egy élet terhét. Az én életem terhét.
 Mintha meghallanám hangjában a régi, játékos dallamot, amit csak és kizárólag nekem tartogatott minden nap, amikor együtt voltunk. Mintha az a görbe az ajkain ismét csak az enyém lenne, és egy egész világ kevés lenne ahhoz, hogy változtasson azon, hogy mennyire összetartozunk. Legalábbis, miközben elképedve figyelem, mikor ő már elfordult tőlem, másra sem tudok gondolni. Csak arra, hányszor kaptam tőle ezt a mosolyát. És mennyire gyönyörű, amikor mosolyog... Amikor rám mosolyog.
Magunkra csukom az iroda ajtaját, és végre egy határvonallal elválasztom a valóságot ettől a delíriumtól, amibe belecsöppentünk, és amibe nyakig elmerültünk mindketten. Még az ajtónak támaszkodom, amikor válaszolni kezd a felé szegezett kérdésemre, de már ellököm magam attól, ahogy újabb és újabb mondatokkal válaszol nekem. Gondterhelt arcot vágok, legalábbis az iroda szemközti üvegfala erről árulkodik, amikor meglelem benne magam. Sokáig azonban nem figyelek rá, helyet foglalok az asztalomnál, ahová intek kezemmel neki is.
- Gondolod, hogy bármi okom van rá, hogy kivételezzek veled? - hú, ez nem igazán úgy hangzott, ahogy terveztem. Sokkal ridegebben sikerül megkérdeznem, ahogy a székemben aztán hátra dőlök. Fenébe! Miért nincs az életben egy visszatekerő gomb, vagy egy jelenet - helyszínugrás? Miért kell ezeket az ocsmány dolgokat végig szenvedni?
megköszörülöm a torkomat, és úgy teszek (mivel nincs más választásom, nem akarok lúzernek tűnni), mintha eleve így akartam volna rákérdezni az aggodalmára.
- Az utóbbi napokban váltott emaileinkből és az ügyintézéshez való talpraesett, magabiztos hozzáállásod miatt szeretnélek előléptetni. Jó a problémamegoldó képességed, és remekül döntöttél azokban a kérdésekben, amiket rád bíztam. Nyilván, mint vezető azt is figyelembe veszem, ha úgy érzed, hogy ez nagy falat lenne neked. - magyarázom, de fogalmam sincs, hogyan vagyok képes rá, mert a gondolataim egyre csak akörül forognak, hogy hogyan lett abból a kislányból ennyire gyönyörű nő? És én hogy maradhattam le erről? Elszomorít.
- Ha ez a munkakör, amiben most dolgozol kényelmesebb a számodra, és nem kell a fizetésemelés, sem pedig az új kihívások, akkor csak utasíts vissza. - igen, tedd meg. Őszintén, és egyenesen. Most, ez alkalommal légy őszinte hozzám, és mondj nemet nekem. Megőrültem? Biztos, hogy a munkáról beszélek még mindig? Annyira hülye vagyok!
- Hmm, ha kell még idő, hogy átgondold... - de nem fejezem be, mert Miss Hwang masírozik be a kávéinkkal. Elégedetten biccentek neki, de amíg az asztal körül szöszöl, addig nem szólalok meg. Észre sem veszem, hogy végig Song-aht bámulom, csak amikor már másodszorra kérdezi az asszisztensem, hogy 'Szüksége van még valamire, Uram?', akkor rázom meg magam.
- Nem, nem. Köszönjük! - mosolygok rá hirtelen, amitől furcsa grimasz ülhet a képemre. Nem foglalkozom vele, ha kilépett, fészkelődni kezdek a székemben, és ismét azt a nőt figyelem, aki miatt bukfencel a gyomrom.
- Szóval mi a helyzet ezzel a beszéddel? - kérdezem, és magamhoz veszem a lattét. Mi a franc ütött belém? Nem arról mantráztam egész végig, hogy közlöm, hogy mit érzek? Ennél fantasztikusabban fel sem sülhetnék ebben... Fenébe! Össze kell szednem magam.

és az én szívemmel mi lesz?      | background  | ⚶

Sang-nam & Song-ah

Azt kívánom bár tudnék a gondolataiban olvasni, bár többet hallanék abból, ami a fejébe lejátszódik és bár ne kellene egymást azzal a távolságtartással kezelnünk, ahogyan kollégáknak, ahogyan egy főnöknek és az alkalmazottjának szokás. Ha szokásom lenne, szidnám a világot, bárki is találta ki, hogy így viselkedjünk egymással. Aztán meg egyszerre félek is, attól, hogy mit tudnék meg a fejéből. Mit gondol rólam, arról, hogy viszontlát? Mit gondol a válásomról, arról, hogy elbuktam feleségként. Mit érez velem kapcsolatban, aki cserben hagyta és most úgy bukkan fel, hogy meg sem keresi? Annyit hibáztam. És most hogyan kérek bocsánatot? Azzal, hogy nem ugrom egyenest a nyakába, hogy nem mondom meg neki mennyire örülök, hogy látom. Mert félek, hogy nem vagyok már abban a helyzetben, hogy megtehessem. Talán kiszorultam a szívéből, a gondolataiból. Talán ha a fejébe látnék, összetörné a szívem, hogy nem gondol úgy rám, mint én most Őrá.
Muszáj vagyok a nyelvembe harapni, nem elvárni, hogy onnan folytassuk, ahol abbahagytuk. Akár napokig is ülhetnénk egymás mellett és még akkor is maradna mit mesélnünk a másiknak, mint gyerekként, amikor a legapróbb részletek is fontosak voltak. Mert nem akartuk, hogy a másik kimaradjon valamiből, amit külön csináltunk. Ma már, felnőtt fejjel azonban úgy hiszem vannak olyan részletek is, amelyeket okosan elhallgatnánk, amelyek annyira fájnak, hogy inkább nem mondanánk ki. Pedig annyira szeretnék vele őszinte lenni. Több, mint hamarosan-Ms-Yoon.
Alig foglalok helyet, máris megremeg az ajkam és megrebbennek a szemeim, amikor visszakérdez. Igaza van. Talán jobb is, ha nem látok a fejébe. Talán jobb is, ha nem tudom mennyire fájna, amivel ott találkozom. Ha azt akarja, hogy ne legyek több egy alkalmazottnál, ha kimondatlanul is arra int; ne gondoljak többet magamról, csak mert együtt nőttünk fel, hát megteszem. Kétség kívül látszik rajtam hogyan érzem magam a szavai nyomán, mégis próbálok úgy tenni, mintha nem fájna. - Mások talán azt gondolhatják, hogy amiért van közös múltunk, az befolyásoló tényező lehet egy ilyen döntésben. - Igen, a mi múltunk. A közös, amire ugyanúgy kell, hogy emlékezzünk. Hogyan is létezne akkor az az érzés ott legbelül, a szívem környékén, ami egyszerre serkent arra, hogy többet akarjak hallani Sang-nam szájából és egyszerre terít is le végzetesen. Végem van miatta, megállítja a szívem! Olyan érzéseket kelt bennem, amelyekre korábban vak voltam és úgy érzem hiába került elém üvegajtó, amin át tisztán látom a célt, becsapták azt, mégpedig az orrom előtt. Végig kell most néznem, ahogyan úgy vész el Ő, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem? Ezt érdemlem, amiért én hibáztam előbb? - Eszemben sincs kellemetlen helyzetbe hozni téged csak azért, mert... - Legjobb barátok voltunk? Na és most mik vagyunk egymásnak? Mik szeretnénk lenni a másiknak?
- Értem. - Utólag már magam sem vagyok benne biztos valóban hallani akartam-e a válaszát a kérdésemre. Nem vártam, hogy ennyi dicséretet kapok, még ha tudatában is vagyok annak, hogy a munkánkról van szó. Nem könnyíti azonban meg a dolgomat, hogy ennyi jót mond rólam. Azt vártam a korábbi hűvös viselkedése mellé kapok majd néhány kritikát is, hogy azt mondja megbántottam, hogy haragszik rám. De az már nem a munkáról szólna. Mi pedig csak azért vagyunk most itt, igaz?
- Nem a fizetésemelés érdekel. - Te érdekelsz. - Szeretem a kihívásokat és azt, ha nem válik unalmassá a munka, amit végzek. Nem arról van szó, hogy nem akarom ezeket a dolgokat, vagy hogy félek attól, hogy több felelősségem lesz. Abban akarok biztos lenni, hogy tudunk együtt dolgozni. - Mint régen. A hangom nyugodt, bármennyire is kétségbeesett vagyok, amiért még mindig úgy érzem, hogy nem az igazat mondom neki. Hogy nem is ugyanarról beszélgetünk; vagy épp az ellenkezője. Kimondunk valamit, de valójában másról van szó és tisztában vagyunk ezzel mindketten.
- É... - Összepréselem az ajkaimat, amikor nyílik az ajtó és illedelmesen dőlök hátra a saját székemben, amíg a titkárnője elvégzi a feladatát. Nem felejtem el mosolyogva köszönni meg a kávét és önző módon irigyelni ezt a nőt, amiért ő ilyen közel volt Sang-namhoz eddig is. Rá emelem a pillantásom és pirulva tudatosul bennem, hogy ő is épp engem nézett. Azon járt az agyam, vajon ha sosem költözünk a kontinens másik felére, vajon én is ilyen közel lehettem volna hozzá? Nem titkárnőként, nem barátként. Többként.
Arra számítok, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, de pislogva veszem tudomásul, hogy már másról van szó. Finoman megrázom a fejemet és az ölemben fekvő dolgokra pillantok, egyelőre azonban nem nyúlok semmiért.
- Fontos lenne körvonalaznunk, hogy mi a szezon fő üzenete a részünkről. Később ezt fel tudnánk használni a sajtó anyagokban és a social media kampányokban. - Aprót bólintok. - Ha megvan a fő irányvonal, könnyebben kommunikálunk a marketing osztállyal és egyszerűbb lesz összeállítani az évad potenciális szponzorainak a listáját is. - Csak remélni merem, hogy értelmesen hangoznak a szavaim és ténylegesen is értelmes mondatok jönnek ki belőlem. Én ugyanis fejben még mindig azon vitázom a saját gondolataimmal, hogy mit kellene mondanom az ajánlatra. - Ha lemegy a sajtó esemény, fel kell készülnünk arra is, hogy a versenytársak hasonlót próbálnak alkotni. Vagy megpróbálnak hibát találni nálunk. - A mondandóm végére egészen elhal a hangom. Óvatosan pislogok rá, de attól tartok újabb váratlan kérdéssel áll majd elő, ezért hogy valamibe kapaszkodni tudjak, a kávémért nyúlok.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

csak azzal fogok törődni, ha nekem adod  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

Megkeményednek a vonásaim, a szemem sem nevet már többé, majd mint aki egy mély, téli álomból ébred éppen, egy kissé felé fordítom a fejem szavaira. Szívem szerint rávágnám, hogy nem, semmilyen közös múltunk sincs, hiszen mindent eldobtál magadtól, már két idegen vagyunk, akik újra összetalálkoztak, és ennyi az egész, semmi másról nincs szó, alaptalan vádak lennének. De hiába is ingerel ez a téma, hogy mások majd mit szólnának hozzá, nem foglalkozom vele, hogy nekünk előtte talán még beszélnünk kellene emiatt is. Vagyis inkább nekem beszélnem vele - rólunk, róla, rólam.  
Bokán kellene rúgnom magam, amiért ennyire ambivalens helyzetbe kerülök a viselkedésem által. Hiába is határoztam volna el, hogy a szívemre hallgatok? Talán ennyire haragszom rá? Olyan ridegek a szavaim, a válaszaim, hogy ha külső szemlélőévé válnék ennek a találkozásnak, lefogadnám, hogy nem érez semmit ez a srác, nem hogy többet!? Még ennyi év után is képtelen vagyok úgy viselkedni, ahogy minden más emberi lény, ha szerelmes? Képtelen vagyok kedvesen megszólalni, képtelen vagyok akár csak úgy visszakérdezni, hogy azzal ne azt sugalljam majd, hogy nincs közünk egymáshoz, és képtelen vagyok legalább nonverbálisan lekommunikálni, ha máshogy nem is megy, hogy mennyire elcseszett vagyok.
Összeráncolom a homlokomat. Úgy, mint amikor van valami a nyelvem hegyén, csak nem tudom, egyáltalán kimondjam-e, vagy egyáltalán megértené-e, egyáltalán jó döntés-e ilyesmit hangosan kimondanom.
- Nem tudnak a múltunkról. Nem is kell megtudniuk, hogy van múltunk. Így elkerülnénk a rosszindulatú pletykálkodást is. - is. Hogy pontosan mit értek ezalatt a két betű alatt, nem csak számára okozhat fejtörést. Tényleg azt gondolom, hogyha felszínen tartjuk az idegen-álcát, majd kevésbé lesz kellemetlen találkoznunk? És ugyan meddig? Meddig fogom bírni, hogy miután bezárul az irodám ajtaja mögötte, ne vágódjak át az asztalon és rohanjak utána térden csúszva, hogy nem bírom tovább?! Ugyan meddig? Ennyire nem lehetek mazochista, hogy arra kérjem, ne vegyen rólam tudomást. Teljesen elment az eszem!
 Mint vadász a prédájára, úgy kapok rá a mondatra, amit végül nem fejez be. Épp elnyitnám a szám, hogy befejezzem helyette, hogy mert múltbéli ismerősök vagyunk, talán még hideg barátok is, de aztán, ahogy lezárja, nincs bátorságom belekérdezni, sem folytatni helyette. Némán eltűröm, hogy ellökje magától a vallomás lehetőségét. Pont úgy, ahogy én is tettem hosszú éveken át. Éppen ezért nem cibálom ki a választ belőle. A magaméhoz is gyáva vagyok, egyelőre.
Figyelemmel hallgatom végig a feleletét, de az utolsó mondat olyan, mintha egy tüske kerülne az ujjamba. Pontosan, hogyan értette ezt? Hiszen az elmúlt időszakban remekül dolgoztunk együtt. Igaz, fogalmam sem volt róla, hogy ő az, de képes vagyok elkülöníteni a kettőt. Képes vagyok rá! Igen. Nem. Határozottan nem. És igaza lesz a félelmével kapcsolatosan, mert tudom, ismerem magam. Előbb-utóbb nem fog menni, hogy csak úgy ácsorogjak mellette, vagy hogy csak úgy végig nézzem, ahogy egy fárasztó nap után egy új, számomra ismeretlen férfival távozik. És mi van, ha pont ő miatta vált el?
- Részemről nem lesz probléma. - olyan tárgyilagosan közlöm, hogy én is elhiszem. - Talán öhm, Te úgy érzed, hogy gond lehet azzal, ha a közeledben vagyok? - kíváncsiskodom, halkabban és lágyabban, mint eddig. A tekintetem megállapodik az arcán, kíváncsian fürkészve bármi jelét az érzéseinek. És biztosan ott is hagyom egy ideig, még azután is, hogy az asszisztens megzavar bennünket.
Nem hagyom, hogy tovább ecseteljük, hogy mi lehetne a legrosszabb. Azt hiszem, hogy az már megtörtént. Helyette megpróbálom a munkára terelni a szót, bár igaz, ami igaz, úgy gondolom, hogy ostobaság a részemről és most kellett volna feltárnom a szívügyeimet. De amióta belefészkelt ez az ocsmány bogár a fülembe, hogy talán van egy harmadik férfi is a képben, nem visz rá a lélek, hogy ilyen szánalmasan terítsem ki a lapjaimat. Helyette időt nyerek még azáltal, hogy azzal foglalkozom, ami miatt az irodámba hívtam. Tényleg csak ezért hívtam ide?
Aprókat bólogatva hallgatom, hátra dőlve a székemben. Én tényleg igyekszem odafigyelni mindenre, de nem tehetek róla, ha a tekintetem elkalandozik az ujjaira, a hajára, az öltözékére, vagy épp az ajkaira. Ez utóbbival problémám akad, mert kiszárad tőle a torkom, és muszáj vagyok inni.
- Értem-értem. - szólok bele, pedig az igazság az, hogy olyan, mintha egy teljesen idegen nyelv lenne, amin beszél hozzám. - Készíthetnénk most egy listát a legfontosabb kérdésekről, és akkor az ülésen be is dobom a vezetőségnek, hogy tárgyaljuk át őket. - vállat ejtek puhán. - Igen, komoly versenytársaink vannak. Rengeteg új koreai vállalat döntött úgy, hogy beszáll az iparba. - helyeslően bólogatok. - Van valami ötleted rá, hogy mi legyen a szezon fő irányvonala? Készíthetnénk egy prezentációt, amit aztán akár be is mutathatnánk együtt a hóvégi értekezleten. Még ha nem is azt választanák, de legalábbis egy lehetőségből könnyebb lenne variálniuk, meg meríteniük. - teszem hozzá elgondolkodva. Az emaileinkből kiderült a számomra, hogy meg van benne a kreativitás és a tenni akarás, ezért kérdezem. Meg persze, nem lenne rossz bemutatni őt a felső körnek.  - Ez a prezentáció túlórát jelenthet. - ezt neked harmadik! Hahh!
Belegondoltam én ebbe? Nyilván nem. Nem gondolkodhatok tovább ezen, mert újabb marhaságokról beszélek, úgyhogy belekortyolok a lattéba. - Van valakid? - a bögrébe bámulok, de nem bírom tovább. Meg kell tudnom, hogy létezik-e az elképzelt ellenségem.

már réges-rég a tiéd! csaknemfigyelsz      | background  | Boldog Nő napot a legszebbnek!   | ⚶

Sang-nam & Song-ah

Kezdem megkérdőjelezni a saját döntéseimet, mint oly' sok másikat is, amelyeket eddigi életem során hoztam meg. Jelen helyzetben az elmúlt fél óra tűnik orbitális butaságnak. Önző voltam, amikor én magam döntöttem arról, hogy hogyal viselkedjünk egymással? Vagy akkor válnék önzővé, ha elvárom tőle, hogy úgy fogadjon, mint régi, kedves ismerőst? Akárhogy is legyen, lehetetlen ez a helyzet, én pedig kezdek egyre inkább kétségbe esni. Mit kellett volna tennem? Mikor kellett volna tennem valamit? Tehetek-e még egyáltalán valamit, hogy ne érezzem úgy, mintha a helyiség azon felében, ahol én tartózkodom, jó pár fokkal hidegebb van, mint kellene lennie? Miért nem tudtam őszinte lenni, már attól a naptól fogva, hogy visszatértem a városba? És miért van ennyi kérdés, válaszok nélkül?
Fáj, hogy úgy érzem Sang-nam el akar lökni magától, de tudom, hogy megérdemlem. Én voltam az első, aki hátat fordított annak, ami akkoriban, gyerekként voltunk. Most pedig nincs jogom ahhoz, hogy csak úgy megjelenjek és felforgassam az életét, hogy helyet akarjak magamnak benne - ráadásul olyat, ami miatt fontosnak érezhetném magamat. De akkor miért kérdezte, hogy mi van a volt férjemmel? Nem nézem ki belőle, hogy az orrom alá akarja dörgölni, hogy mekkorát hibáztam. Hogy butaság volt hinnem abban, hogy Los Angelesben jó életem lehet és hogy még nagyobb őrültség volt ott férjhez mennem - valaki olyanhoz, aki miatt most nem csak a fejem fáj, hanem a szívem is. Pedig tudom, hogy nem éri meg. Mert ő sem bánkódik utánam.
- Rendben, legyen így. - Levegőért kapok, miközben kimondom ezt, így jóval halkabbra sikerülnek a szavak, mint ahogyan terveztem őket. Ha újra gyerekek lennénk, most a hátam mögé dugtam volna a kezeim és mindkettőn keresztbe hajtogattam volna az ujjaimat, hogy ne legyen érvényes az ígéret. De már nem vagyunk azok. Felnőttünk, és épp most söpörtünk valamit a szőnyeg alá, amiről azt hittem, még van jelentősége. Lesütöm a szemeimet és összepréselem az ajkaimat, közben magamat szidom, amiért nem tudok olyan póker arccal ülni előtte, mint ahogyan Ő, velem szemben. Csak rám van hatással? Csak az én szívem akart kiugrani a helyéről, amikor megpillantottam?
De hát igaz is, mi nem egy film szereplői vagyunk. Nekünk nincsen előre megírt forgatókönyvünk, nem kell, hogy közös legyen a happy end-ünk. Egyáltalán az sem biztos, hogy azt kapunk majd az élettől. Mégis igazságtalannak tartom, hogy semmi kell vennünk a közös emlékeinket. Hogy fogok tudni egyáltalán újra átlépni az épület küszöbét, hogy ne gondoljak Rá, rám és arra, amit a 'ránk' foglal magába? - Nem. - Túl gyorsan vágom rá a választ, túl magasra ugrik a hangom, ahogyan rávágom ezt az egyetlen szót. A botlást azzal igyekszem kompenzálni, hogy kihúzom magamat, az államat finoman felszegem és amennyire csak tudok, magabiztosan nézek felé. Hiába érzem, hogy az arcom felforrósodik, s kipirul. - A Te válaszodat akartam hallani. - Ja, persze. Mintha azt akarnám hallani a szájából, hogy milyen jó munkát fogunk végezni közösen és nem azt, hogy... Van egyáltalán jogom mást várni?
- Őszinte leszek. Los Angeleshez képest itt sokkal jobban érzem magam. - Még mindig a munkámról van szó... Részben. Aztán meg ott van az életem minden egyéb részlete, ami miatt jobb nekem itt, New Yorkban. Nem csak azért, mert Ő néz velem farkasszemet, amíg a titkárnője mellettünk ügyködik. Olyan érzés újra ebben a városban lenni, mint fuldoklónak a felszínre kerülni.
El akarom mondani, de mégsem teszem. Újra a munka kerül középpontba, én pedig kezdem úgy érezni, hogy ennek így kell lennie. Hogy ha lenne más mondanivalónk egymásnak, akkor már kimondtuk volna. Kimondtuk volna? És lenne más? Miért kell még mindig hinnem abban, hogy van bármiféle remény? Miért hallgatok mindig a szívemre, mikor épp az eszemet kellene használnom... Hogy úgy tűnjön értek is ahhoz, amiről állítólag papírom van. De a jelenléte, amiről azt ígértem, hogy rendben leszek vele, nos, máris összezavar.
- Rendben... Nekem akad is pár kérdésem. - Helyezkedem, előrébb csúszom ültő helyemben, szinten lelkesen vetve bele magamat a témába. - Nagyon sok mindent figyelembe kell vennünk, akár politikai, de legfőképpen társadalmi szempontból. Egy olyan cég, mint a miénk, nagyon nehéz helyzetben van most. - Akármekkora gazdasági potenciálja van is egy ázsiainak Amerikában, a mélyen gyökerező gyűlöletet lehetetlenségnek tűnik kioltani a társadalomban. Magamat is meglepem, hogy képes vagyok ennyi összefüggő gondolatot kreálni. - Mennyire akarunk politikai üzenetet küldeni? Akarunk-e társadalmi problémával foglalkozni? - Az ujjaimon számolom a kérdéseimet. - Van-e olyan trend, amit követni akarunk? Fenntarthatóság, zöld gondolkodás, vagy adományozás... - Mind-mind olyasmi, ami bármely cég számára döntő jelentőségű, függetlenül attól, hogy épp divatban, szépségápolásban, vagy gyakorlatilag autógyártásban jártas.
- A prezentációt jó ötletnek tartom. - Halvány mosollyal az ajkaimon pillantok fel rá és bólintok határozottan. Ha e-maileken keresztül könnyedén és eredményesen ment a közös munka, ez most még jobb érzés annál. - A vezetői ülés és a hóvégi értekezlet után hamar kell tárgyalnom a marketing osztállyal is. - Ezt már sokkal inkább magamnak mondom, mintsem neki.
- Nem jelent problémát. Ez most fontos. - Egyébként sincs kihez hazamennem, a növényeim kihalását figyelni pedig nem épp a legszórakoztatóbb esti elfoglaltság. Nehezebb lesz így új lakást találnom, de ha sikerülne megszereznem egy megbízható ingatlanos számát, biztosan nem kellene túl sokat izgulnom rajta.
Annyira zsong a fejem az ötletektől, hogy rá kell jönnöm; ha nem írok fel mindent, talán valamiről megfeledkezem, ami fontos lehet. Az ölemben fekvő, korábban magammal hozott papírokon suhan át a kezem és nyomódik neki az egyik élének a mutatóujjam, amikor meghallom a kérdést.
- Nem, nincsen - megrázom a fejemet, miközben Sang-nam arcát fürkészem - már amennyit látok belőle -, próbálva rájönni, hogy miért is kérdezett tőlem ilyet. Majdnem elfojtom, amit mondani akarok, de végül mégis kikívánkozik: - Gyerekem sincs. Ha arra gondolsz, hogy esetleg problémát jelentene, ha sok dolgom van itt... - Nem merek tovább ránézni, lehajtom a fejem és csak ekkor szembesülök a papírvágás nyomán keletkezett apró, vértől vöröslő sérüléssel az ujjamon.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

akkor nyisd fel a szemeimet, kérlek  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

 Tehát kimondjuk. Semmi közünk egymáshoz - legalábbis, ami az idegen szemeket illeti - legalábbis, a mindennapokban. Mert hogy sehol máshol nem fogunk találkozni, csak itt. Ezen a helyen, ahol idegenek leszünk. Megborzongok, vállam fölött még az ablakok felé is pillantok, ellenőrizzem, nem-e egy feltörekvő széllöket az, ami ezt a ridegséget bele lopja a percbe, amikor elkövetem életem egyik legnagyobb hibáját. Egészen hosszúra nyúlik a csend közöttünk, Song-ah valószínűleg éppen most rakja össze magában az apró részleteket, amik végül ezzel a történettel értelmet nyernek, én pedig megpróbálok nem arra gondolni, hogy mibe keveredtünk. Ismét. Hogy mire kényszerít majd ez a helyzet minket, és hogy miről mondok le már megint, mert ostoba vagyok. Soha sem fogom megtanulni, hogy akkor marad meg a víz a tenyeremben, ha nem erővel, de szelídséggel viseltetek iránta. Ez a lány is ilyen. Minél jobban a közelemben akarom tudni, úgy fest, annál távolabb kerül tőlem. Lepillantok a dokumentumokra, majd az asztalra. És megpróbálok többé nem gondolkodni. Legalábbis nem rá gondolni, és nem érezni azt a mérhetetlen dühöt, ami lassan kezdi elborítani az agyamat. Sem azt a kellemetlen érzést, ami a lelkemet marcangolja a gyengeségem miatt.
Felkapom a fejem a hirtelen válaszra. Nem tudom megmondani a mellé társuló hevessége jelentését. Vajon ez most annak szól, hogy felháborítja a feltételezésem is? Vagy annak szól, hogy mit képzelek magamról, ki vagyok? Így, hogy aztán kellemesebb hangszintre vált, még nehezebben rakom össze a kifakadása okát. Egyébként sem tudnék a fejében olvasni, sajnos ezt a képességet elveszítettem. Talán soha nem is volt az enyém, csak egy illúzió volt. Aztán csak rendezem arcizmaimat, mert amikor konkrétan kijelenti, hogy rám volt kíváncsi, nedvesítenem kell a kiszáradt torkomon, és úgy tennem, mintha nem jelentene semmit ez az egész.
- É-értem. - komolyan? Csak amiatt nem számít, hogy velem kell majd dolgoznia, mert jobban érzi itt magát, mint Los Angelesben? Így értette? Habár nem mutatom jelét, tovább kell gondolkodnom azon, hogy számomra ez a válasz pontosan mit jelent. Nem mintha ne örülnék neki, hogy ott nem érezte jól magát, de attól még nem feltétlen kell, hogy hozzám legyen köze. Félre értés ne essék! Annak nem örülök, hogy bárhol is rosszul érezte magát, de annak igen, hogy valaki mással érezte rosszul magát... Ennyire minden ember lehet önző, nem?
Hátra dőlök a székemben, és ujjaim egymásba fésülve figyelem, nonverbálisan jelezve felé, hogy hallgatom, bármiféle kérdése is akad. A lelkesedése mosolyt csal az arcomra, és még az előtt bámulom ilyen ostoba ábrázattal, hogy kapcsolnék. Így valószínűleg egy teljes fél percig, talán tovább is figyelem őt mámorfelhő mögül. Csak utána, csak ezek után ébresztem fel kómás, gyermeteg oldalam. Kihúzom magam, egyik tenyeremmel a karfára támaszkodva, úgy dőlve előre, közben köszörülve a torkomon.
- A politikát kerüljük, mindenképpen. Semleges cég maradunk, ahogy eddig is. - fellapozok egy mappát magam előtt, de valószínűleg a sikerarány táblázatból nem sokat tudok meg. Nem is igazán a tudáséhségem nyitja fel velem, inkább a pótcselekvésre való szomjúságom. - Az adományozás nem rossz ötlet, illetve a zöld gondolkodást sem szabad kihagynunk. A fenntarthatóság annyira nem fontos szempont, hiszen a cég is, mint a divat, minden új trenddel változik. - magyarázom a fejemmel jobbra-balra ingázva, mintha nem értenék egyet. És igazából nem is értek vele egyet. Hiába szenvedélyem, amit csinálok, vannak részei, amiktől borsódzik a hátam, ez is egy olyan.
- Nagyszerű. - reagálok mindössze ennyit, amikor kijelenti, hogy a túlóra sem fog a számára akadályt jelenteni. Hogy előtte mit felelet? Nem tudnám megmondani. Elvesztem a részleteiben. Olyan gyönyörű nő lett, hogy ha akarnék sem tudnék betelni a látvánnyal, hát még a gondolatával, hogy ennyire közel van hozzám.
Fogalmam sincs, hogy miért nem vagyok képes megfékezni a nyelvemet. Még azelőtt kifut a számon a kérdés, hogy van-e valakije, hogy átgondolnám, mit feltételezek róla. Szégyellem magam, hogy ennyire gyönge vagyok, de azt hiszem, tényleg az lennék ahhoz, hogy kétszer is végig nézzem, ahogy valaki elrabolja tőlem. És hogy jópofát vágjak hozzá? Lehetetlen. - Jó. - jó? Tényleg azt válaszoltam rá, hogy jó? Túl késő javítanom ezen, de fürkésző pillantása közben amúgy sem jutna eszembe semmi. Hát még, ahogy hozzám vágja, hogy gyereke sincs. Most a főnökéhez beszél, vagy hozzám? Már szinte mérgesen ráncolom szemöldökeim, amikor aztán ismét beleolvadok a székembe, ahogy nézem őt. Hogy lehet ilyen törékeny? Ilyen apró? Ilyen szép? - Arra gondoltam. - érzem, hogy ég a fülem. Eszembe sem jutott a munka, amikor rákérdeztem, hogy van-e bárki, akár kisebb, akár nagyobb, aki várja őt haza. A megkönnyebbülést rásimul a dobogómra, érzem, hogy elterülnek eddig megfeszült izmaim. Szóval nincs más, nincs aki egyelőre megküzdjön velem. De mégis miket képzelek? Még csak meg sem próbáltam bele kezdeni a meghódításába... Valószínűleg nem is most rögtön kellene.
- Hát csak ne is legyen. - szalad ki a számon, majd ahogy rádöbbenek, mit mondtam, nedvesítenem kell torkomon. - Úgy értettem, addig ne, amíg ekkora szükség van rád. Amíg nekem ekkora szükségem van rád. - lepillantok, majd ujjaim ráhajtogatom az egérre, hogy a gépen kezdjek el jobbra-balra kattintgatni. Jó, hogy nem lát rá a monitoromra, nevetne azon, hogy tulajdonképen a hátteret babrálom.
- Hol laksz most? - kíváncsiskodom, épp csak szemem sarkából nézve rá. Miért nem tudok elhallgatni? Miért kell nekem mindent tudnom? Agh, megőrjít ez a nő.

mindenképpen!   | background  
| ⚶

Sang-nam & Song-ah

Túl sok minden kavarog a fejemben ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni, ami éppen történik velem. A tényt, hogy fogalmam sincs hogyan kellene viselkednem Sammie közelében, csak annak tudom be, hogy az egész napom rettenetesen indult. Vagy sokkal inkább annak, hogy az az idő, amit eddig New Yorkban töltöttem, egyszerre járt megnyugvással és kellemes izgalommal, mellette pedig egy hatalmas adag szívfájdalommal és értetlenséggel. Míg Sang-nam esetében tudom mit tettem, legalább sejtem miért a kimért stílus és az, hogy már-már idegenekként kell kezelnünk egymást... Addig Sutton esetében nem tudom megfogni azt a pontot, azt az eseményt, ami mindent megváltoztatott. Én hittem abban, hogy mi működünk együtt és hogy New Yorkban még jobb életünk lesz, mert bár nem ez a szülővárosom, mégis olyan mélyen beágyazódott már a szívembe, hogy a részemmé vált. Ez pedig csak a tőlem nem messze ülő férfinak köszönhető. Aki mellett most felnőttként sokkal kisebbnek éreztem magamat - nem kevesebbnek -, ha egymás mellett álltunk. Aki most olyan érzéseket is kiváltott belőlem a közelségével, amelyeket gyerekkorunkban soha - mégsem voltam képes azonosítani őket.
Pont mint ahogyan abban sem voltam biztos, hogy van-e arra megfelelő pillanat, hogy elmondjam neki mit érzek. Egyáltalán kíváncsi lenne rá? Meghallgatna? Nem tudom meddig kell vezekelnem azért, mert egyedül hagytam őt, amiért nem tartottam be az ígéretemet. De ha a vele való munka kicsit is meglágyítja majd a szívét és nem hallok többé a szájából olyan kimért szavakat, már boldoggá fog tenni.
Talán épp ez a bizonytalanság az oka annak, hogy nem tudom befogni a számat. Annak ellenére is beszélek a saját érzéseimről, hogy talán nem is kíváncsi rá. Az én hibám, hogy Los Angelesben maradtam, hogy nem könyörögtem inkább a szüleimnek, hogy küldjenek inkább bentlakásos iskolába itt, New Yorkban. Ha pedig én döntöttem Kalifornia és a boldogtalanság mellett, akkor fogadjam is el, hogy elvesztegettem azokat az éveket. Legalábbis ezt kellene tennem. Vagy a válásom miatt már olyan mértékben a sötétben tapogatózom, teljesen egyedül, hogy mindenképpen szükségem van valakire, aki tudja, merre van a fény?
- He... Rendben, egyetértek. - Kis híján az csúszik ki a számon, hogy helyeslem a döntést, de ha akarnám sem lenne beleszólásom abba, hogy Sammie hogyan dönt, vagyis... Valamilyen szinten mégis van, én felelek a cég jó hírnevéért. De nem tartom Őt alkalmatlannak, vagy olyasvalakinek, aki ne tudná, hogy merre kell lépnie, ha ő következik. Finom mosoly suhan át az arcomon, amit azzal próbálok palástolni, hogy egy pillanatra lehajtom a fejem, majd a hajamat igazgatva pillantok fel ismét.
- Akkor kapcsoljuk össze a kettőt. De persze több szempontból is ki tudjuk aknázni a lehetőségeinket. Lehet olyan része a kollekciónak, amivel maga a vásárló is részese lesz az adományozásnak. - Bár kérdést nem teszek fel, mégis felszaladnak a szemöldökeim, a pillantásom pedig az övét keresi. Hallani akarom mit gondol, hogy lát-e lehetőséget az én ötletemben.
- Sőt! - hirtelen teszem hozzá, a hevességem visszafogására pedig egy pillanatig az ajkamba harapok. Levegőt veszek és rendezni próbálom a vonásaimat, miközben finoman hátrébb dőlök. - A változást, amit említettél részévé tehetjük a kampánynak. - Ehhez nem lesz elég ez az egy megbeszélés és nem csak kettőnk ötletein múlik, de ha elfogadom az eredeti ajánlatát, akkor egyébként is sokkal többet fogjuk látni egymást. Csak tudnám miért kalapál hevesebben a szívem ettől a gondolattól!
Pont, mint amikor hozzávágom, hogy nem hogy párom, de gyerekem sincsen. Mire gondolt, amikor feltette a kérdést? Miért nem tudom megmondani mi folyhat a fejében, miért érdeklik valóban a részletek és mit gondol pontosan a válaszaimról. Csalódott bennem, mert itt vagyok? Esetleg azt gondolja, hibás vagyok, amiért elhagyott a férjem? Képes lenne mellém állni és újra a barátom lenni ebben a helyzetben? Akarom, hogy újra csak barátok legyünk? Vagy mostantól nem lehetünk többek, mint kollégák? Annyi megválaszolatlan kérdés! Sóhajtok, próbálom kitalálni mi legyen a következő lépés, de megelőz, én pedig úgy pillantok fel rá, mint aki lemaradt valamiről. Miközben rá gondoltam, elfelejtettem odafigyelni a szavaira.
- Ó... - Nem tudom mennyire vehetem komolyan a kérést - utasítást? -, ezért a félmosolynak sem tudok parancsolni az arcomon. Finom ráncok jelennek meg a szemöldökeim között, ahogyan összevonom őket. - Nos, próbálkozni fogok, hogy így legyen. - Halk nevetés tör ki belőlem, de hamar abba is hagyom, összepréselem az ajkaimat, de még így is felfelé görbülnek, miközben őt nézem.
- Egyelőre Tony lakásában, Manhattanben. - Az ő neve leforráz, a mosoly is eltűnik az arcomról. Nem vártam tőle mást, csak magyarázatot és semmi egyebet nem kaptam, mint olyan bánásmódot, amit nem érdemeltem meg az együtt töltött évek után. - Miért fontos ez? - Ahelyett, hogy elmondanám mi történik velem pontosan, inkább kíváncsiskodom. Hiszen az is lehet, hogy hidegen hagyná, hogy nem érdekelné mi van velem az iroda épületén kívül, amíg az nem befolyásolja a munkámat. Én pedig nem fogom hagyni az ex férjemnek, hogy tönkre tegyen.
- A beszédeddel kapcsolatban... - Nagyot nyelek, magam sem értem miért tértem vissza a munkára. De ha már belekezdtem, nem kérdezhetek rá mégis, hogy hogy van a családja. - Elkészítettem egy vázlatot, a kérdéses részekhez pedig odaírtam a lehetőségeket, amik eszembe jutottak. - Felállok, hogy a megfelelő papírt odanyújthassam neki, amint elég közel értem hozzá. Közel hozzá, de mégis olyan bizonytalanul vele kapcsolatban. Ettől dobog úgy a szívem?

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

végre itt vagyok  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

 Számomra hihetetlen, hogy még ennyi idő után is képes ennyire zavarba hozni minden egyes kedves szavával. Nem is kell kedvesnek lennie, ha az időjárásról beszélne, akkor is ugyanolyan zavarban lennék, valószínűleg. Valahol viszont mégis ez teszi hihetővé azt, hogy még mindig képesek vagyunk együtt működni. Legalábbis a részemről. Azokkal az érzésekkel, amik a szívemből fakadnak és amik gyerekkoromból gyökereznek. Valószínűleg érthetetlen lenne bárki számára, miért viselkedem így, hogyan érezhetem, amit, talán pont Song-ah az, aki leginkább érthetetlenül néz szembe a helyzetünkkel. Pedig ha látná, vagy talán ha egyszer is érezné azt, amit én érzek (hosszú, hosszú évek óta), mikor megszólal, vagy amikor egyszerűen csak rám tekint, akkor biztosan félretenné minden előítéletét. Nemcsak velem és a rideg viselkedésemmel szemben, hanem kettőnkkel szemben is. És akkor talán, de csak akkor, végre rádöbbenne, mekkora hibát vétett, amikor elillant és elvitte magával a szívemet. Csúnyán hangzik, nem kellemes rágondolnom, de azt hiszem így van. Azóta vagyok képtelen szeretni bárkit is, hogy elvette tőlem. Ez nem az ő hibája, ő nem kérte, én adtam. Önként.
Elszomorít a gondolat, de olyan valóságosnak érzem, hogy jól esne kimondanom hangosan a szavakat, miszerint csak most kezdem újra felfedezni a ketyegőt a mellkasomban. Mintha az eddigi szürke éveimbe, most csempészne színeket azáltal, hogy visszaadta azt, amit ellopott tőlem. És persze, most még hűvös, és alig dobog, de amikor újra énekelni kezd, tudom, hiába a félelmem, nem tudok mit tenni ellene, újra az ő nevét fogja zengeni. Ismerem már az árulót.
Aprót bólintok, alig észrevehetően, mikor egyetért velem. Eszembe jut, hogy mikor gyerekek voltunk, ha valamiben egyetértettünk, micsoda kitörő örömmel nevettünk egymásra, ugrálva, ujjongva, hogy meg volt a tervünk, akár aznap délutánra, akár az álmainkról. Milyen törékeny buborékban éltünk akkor... Szeretném, ha most szilárdabb talajra építkeznénk. Ahogy elpillant, és megigazítja a haját, feltűnik, hogy egy tincs kimarad, és az arcába fog lógni. Nedvesítek torkomon, ahogy érzem, jobb kezem megfeszül, már szinte görcsbe áll, ahogy tehetetlenségében meginog. Van jogom megigazítani? Aztán a szavaira próbálok figyelni, hátha segít!
- Tökéletes ötlet! Jól hangzik! Közelebbi kontakt, személyesebb. - görbém felfut, talán most először ilyen szélesen. Látva, és hallva az emailek mögött bújó szenvedélyt, melegséggel tölti el a mellkasomat. Tudva pedig, hogy ő az, még inkább tetszik, amit látok, és amit hallhatok.
Kíváncsian fut fel egyik szemöldököm, ahogy nézem, hogyan ugrálnak feje fölött az egyre csak felvillanó villanykörték, s hogy mennyi ötlete támad hirtelen. Bár mosolyom karcsúsodik, miközben nézem őt, a szemeim jobban nevetnek rá. Olyan elbűvölő, amikor ilyen lelkes! A gyermeteg báj, mint amikor fára készült mászni, akkor is, ha lehetetlen volt, mert nem voltak elég vastag ágak - épp olyan. Én pontosan ugyanazt érzem, miközben nézem őt, és emiatt az elbűvölt állapot miatt nem válaszolok elsőre. Amikor már túl sokáig tart a csend, egy kissé elkerekednek a szemeim. Elég kínos, hogy így elmélyültem a csodálatában! - Ehm, ehm. Van rá ötleted? Mondjuk, felírhatjuk. Nem rossz gondolat. Sőt! - az utolsó szónál rámosolygok, mielőtt fognám a jegyzetem, megnyitva a gépen. A monitorra koncentrálva ég egy kissé az arcom. Össze kell szednem magam, nem kalandozhatok el. Ennyire nem.
És persze, hogy szövegelnem kell. És persze, hogy ostobaságokat mondok. Ki is nevet, hiába moderálja magát, észre veszem. - Na. - szólok rá, és egyúttal magamra is. Szigorúvá válik pillantásom, de az én képem is meg-megrándul. Vele együtt támad nevethetnékem azon, amit kimondtam. És talán más okból vicces, de az mindkettőnk számára. Ennél fogva megcsóválom a fejem, és ismét a monitort pásztázom, amikor arról kérdezem, hol lakik.
Bólogatok a válasz hallatán, csak amikor visszakérdez, érzem azt, hogy hidegzuhany ér, és még a víz is kifut végső kétségbeesésében a testemből. Mégis mit mondjak? Bármit! Gyorsan! - Hát csak amiatt, hogyha vállalod a pozíciót, jár a céges autó. - legalább nem hazudtam. - Ha nincs... - teszem hozzá. Mert feltételezem arról a baromról, hogy nem vett neki. Nem mintha, Song-ah ne teremthette volna meg rá a pénzt, de én úgy vélem, ez a férj dolga. Nevezzen bárki is maradinak, vállalom. Igen, az vagyok. A gyerekkori barátom a szerelmem, ezek után meglepődne bárki is?!
Jó elterelésnek ítélem a válaszomat, noha ott motoszkál a fejemben, hogy mennyire nem tetszik, hogy annak a majomnak a lakásnál lakik még mindig. Nem tehetek semmit.
Felkapom a fejem, amikor visszatér a munkára, meg a beszédemre. Nem hiszem, hogy baj lenne vele, ahhoz túl bájos vagyok, hogy elrontsam! Hahh. Önbizalmam van ezzel kapcsolatosan. De akkor miért vagyok ennyire megijedve, amikor felkel a székből, és közelebb jön hozzám? Lepillantok a papírkupacra, amit felém nyújt, mikor már előttem ácsorog. Elveszem azt, bár kissé vonakodva. Nem azért, mert ne akarnám átfutni, sokkal inkább, mert most, hogy itt áll előttem, talán meg kellene igazítanom azt a kósza tincset... - Rendben. Köszönöm! - magam elé pillantok, oldalvást letéve a kapott iratokat. Vontatottan megemelkedem a székemből, hogy aztán szemben álljak vele. És ha nem lépett még el, akkor megengedem kezemnek, hogy tegye a dolgát. Odanyúlok, már szinte az arcát érintem. Megfeszülnek izmaim, és még a levegő is benn reked, ahogy a puha, selymes tincs ujjaim köré gyűlve engedelmeskedik az útiránynak. - Most jó. - mosolygok rá szelíden. Hogy a hajára értem, amit aztán lassan elengedek, vagy arra, hogy itt van velem, ilyen közel, nem tudom megmondani. - Bocsánat. - húzom el a kezem, hogy aztán visszatérhessünk a dolgunkra. Le is ülök, fel is nyitom a kapott vázlatot, hogy böngészni kezdjem. De továbbra is csak az illatfelhő és a hajának tapintása jár a fejemben... Miért vagy ennyire tökéletes nekem? Miért alkottak pont hozzám illőnek? És miért kellett, hogy elveszítselek? Ó, Song-ah!

el sem engedlek többet    |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Hozzá kell szoktatnom magamat ahhoz, hogy ne úgy gondoljak Sang-namra, mint az a kisfiú, akivel annyi időt töltöttünk együtt és annyi közös emléken osztozunk. Még csak nem is arról a tinédzserről van szó, akit utoljára láttam, mielőtt elköltöztünk volna. Igazi férfi lett belőle, az a fajta, akire a saját alkalmazottai is csodálóan pillantanak fel. Határozott és megnyerő, szinte vonz az energiáival, legalább szeretném hinni, hogy ennyi az egész. Ha kevésbé élem bele magamat, nem fog fájni annyira, amikor újra megütöm magamat. Jellemző rám az ilyesmi. Túl lelkes vagyok, túlságosan hiszek valamiben, vagy épp valakiben, a végén pedig összetörik a szívem. Ott van a házasságom, mint a legjobb példa erre. Mégis egyértelműen be kell ismernem, hogy hatással van rám. A közelsége, amikor odatámaszkodott az asztalomra, amikor olyan közel volt hozzám a liftben... Egy pillanatra szorosan lehunyom a szemeimet, hogy vissza tudjam terelni a gondolataimat a beszélgetésünk irányába.
Úgy érzem, a lelkesedésemmel máris választ adtam az ajánlatára, holott szavakkal nem igazoltam még. Pedig ki szeretném mondani, egyszerűen csak nem tudom van-e megfelelő pillanat, s ha van is, most jött-e el.
- Rendben. Akkor ennek a részleteit mindenképpen meg kell majd beszélnünk a pénzügyesekkel és persze a marketing osztállyal. - Egyszerre tartom lételememnek azt, hogy emberek között legyek, hogy tevékenynek érezzem magam és bevallom egyszerre van szükségem milliónyi feladatra, hogy ne előre esett vállakkal, fáradtan és összetörten térjek haza egy olyan lakásba, ahol senki nem vár rám. A munkám éltet, de ha most engem kérdezne valaki, hogy boldogabb vagyok-e, amiért véget ért a válásom, azt felelném, hogy nem. Hiszen az okát még mindig nem értem.
Ilyen érzés lehetett az is, amikor én cserben hagytam Sammiet? Ugyanaz a szívfacsaró érzés töltötte be az ő mellkasát is? Butaság-e, ha még azért is szomorú vagyok, hogy én Tony miatt érzem most ezt, és nem azért, mert annyi évet elvesztegettünk? Bárcsak elé tudnék állni, hogy megkérdezzem, mit érez most, hogy újra itt vagyok. Mellette.
- Tessék? - Azon kapom magam, hogy túlságosan elrévedtem, ráadásul éppen az Ő arcát figyelve! Atyaég, vajon feltűnt neki? Mit gondolhat most? Felemelem a kezem, hogy a kézfejemmel igyekezzek rájönni, mennyire pirosodhatott ki az arcom, annak a forróságát ellenőrizve. És a mosolya! Biztosan feltűnt neki. Jajj! - Több ötletem is van. A tervezésben is részévé tehetjük, ha mondjuk készülnek olyan darabok, amikhez valamilyen módon felhasználunk a korábbi kollekciókból kimaradt anyagokat. Ezzel picit zöldek is lehetünk. De persze ehhez a részéhez nem értek teljesen, nem tudom megvalósítható-e. - Kérdést ugyan nem teszek fel, mégis felvont szemöldökökkel pislogok rá. Talán őrült feltételezés, hogy azt várom, tudjon mindenről, ami a cégénél folyik, hogy minden apró részletről legyenek napi adatai és hogy van ideje minden összefoglalót elolvasni. De talán ha már csak annyit megtesz, hogy nem tartja teljes őrültségnek az ötletemet, boldog leszek. - A másik inkább PR szempontból fontos. A változás fontos, de egyszerre kell tudatnunk a közvéleménnyel, hogy mi már régóta itt vagyunk, és maradunk is a minőséggel együtt. El kell kapnunk azt az irányt, ahol megbízhatóak vagyunk, de innovatívak egyszerre. - Csak akkor veszem észre, hogy az egyik kezem a magasba emeltem, kiegyenesített mutatóujjal, amikor befejezem a rögtönzött kiselőadásomat. Amikor ez realizálódik bennem, egyszerűen leejtem a kezemet az ölembe.
Nem tudom visszafogni a mosolyomat, még a dorgálás ellenére sem, sőt. Talán épp azért sikertelen a próbálkozás is a részemről, mert olyan ember kér rá, akivel leginkább együtt szeretek nevetni. A szemeim csak őt figyelik, a gondolataim pedig azon járnak, hogy vajon miért is mondtam le erről az érzésről. Miért nem szöktem inkább meg, hogy mindig együtt legyünk és ennyi idősen is engem kísérjen haza, nem mást?
- Ó! - Az ajkaim o-t formálnak, még azután is, hogy a kezdeti meglepettségen úrrá leszek. Nem tudom mire számítottam, ha nem erre, de eszembe sem jutott a céges autó. - Értem. Tulajdonképpen nincsen autóm. - Egy hónapon belül pedig lakásom sem lesz, ahol lakhatnék. A fene vigye el Suttont! A fene vigye el a döntését, a mosolyát, a hangját, amire még mindig úgy emlékszem, mintha minden nap hallanám! Harag gyúl a szívemben, olyasfajta, ami képes mindent felégetni. Mit kaptam én tőle, mit tesz meg értem, akit állítólag szeretett? A papírmunkát, ami a nevem visszaszerzésével jár, maximum azt. Ebben a pillanatban nem szeretnék mást, csak orrba verni, amiért miatta vagyok szerencsétlen.
Nincs azonban helye sem a verekedésnek, sem a haragnak, amit nem is Sang-nam iránt érzek. Rá sosem tudnék haragudni - legalábbis most, hogy úgy dobog a szívem, mint aki korábban sosem érzett ilyet, így gondolom. Azért vagyunk itt, hogy a munkára koncentráljunk, nem pedig holmi összetört szív bosszújára, még ha én is vagyok annak a tulajdonosa.
- Nincs mit. - Halvány, de biztos mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan Őrá pillantok. Miért érzem úgy, hogy ismerősek azok a szemek, amelyekbe tekintek? És vajon ő is úgy érzi magát tőle, mintha otthon lenne? Az érintése billent ki a gondolataimból, nézni ugyanúgy őt nézem, ahogyan fölém magasodik, az ajkaim pedig finoman elnyílnak. Mintha a fejem is finoman oldalra billenne, bele az érintésébe... Emlékeztetnem kell magamat, hogy vegyek levegőt. - Semmi baj. - Halkan köszörülöm meg a torkomat, s azon kapom magam, hogy a pillanat is elillant már, én sem élvezem már Sammie figyelmét. Teljesen kiesik, hogyan foglalok újra helyet, megint úgy érzem, hogy a vér az arcomba futott.
- Nincs itt nagyon meleg? Vagy csak én érzem úgy? - Egyszerre bukik ki belőlem egy kisebb sóhaj és némi nevetés, ahogyan az arcomat legyezve pislogok félre. Kihúzom magamat és próbálok a még előttünk álló feladatra koncentrálni. Utána talán lesz időm lenyugtatni a szívemet.
Amikor újra felé pillantok, az jut eszembe, mikor kellene elmondanom. Hogy van-e tökéletes pillanat. De már tudom, hogy amikor velem van, minden pillanat az. - Szeretném elvállalni a pozíciót. - Kijelentésem határozottabb nem is lehetne. A szívem már sokkal kevésbé mondhatom annak.

Finally you are here, The one I'm looking for. I see you right now, Feel like you are in my world Times I lost in the past with you I'll get my memories back. Promise me that you'll Take your place in my heart.

melletted már nem fogok félni  | öltözék

This is the highlight. It’s my favorite part. Highlight... Our fluttering story. I read several times but I still get butterflies. This is the highlight! The story of how we met. Highlight... I fold the corner and read it every night. Till it wears out, I’m reading and reading.

Song-ah and Sang-nam

A nap első sugarai alatt meg sem fordult a fejemben, hogy ma visszakaphatom a szívem. Legalábbis, hogy közelebb kerülhetünk egymással a ketyegőmmel. És megmernék esküdni rá, hogy öregedtem pár évet abban a pillanatban, amikor megláttam őt a másik épületben, mégis azt érzem, hogy egy régi fogaskerék, ami rozsdásodott, porosodott is, most végre a helyére került. Ahogy eltölt velem egy kis időt, mintha lassan beindulna a kerék és a helyére kattanna, aminek a helyére kell ugrania. Kezdetként kezdek el gondolni erre a lehetőségre, hogy visszatért az életembe, és hogy talán meg sem kell javítanunk azt, ami elromlott, ahhoz, hogy belevágjunk valami újba, valami eddig ismeretlenbe. Talán nincs is szükség rá, hogy megmagyarázzuk egymásnak, hogy mi történt velünk a múltban, miken mentünk keresztül, hogyan életünk egymás nélkül.
Ülök a már félig kihűlt lattém felett, és azon tűnődöm, miközben állandóan pásztázom szemeimmel, két törékeny másodperc között, mi lehet, ami ezek után ránk vár. Hiszen voltunk mi már annyi, de annyi minden: pöttöm barátok, legjobb barátok, elválasztott barátok, barátok, akik közül az egyik szerelembe esett a másikunkkal, távoli barátok, talán nem is barátok akkoriban, majd pedig munkatársak. Nehéz lenne bármit is jósolni egy ilyen változatos kapcsolat után, de a szívem mélyén tudom, hogy minden lehet, csak az nem, ami már volt.
Apró bólogatások sorozatával adom tudtára egyetértésemet. Aztán a csend ránk telepszik, és látom, hogy engem figyel. Ezt észre véve, én sem tudok másképpen viselkedni, csak fürkészem őt abban az elnyúlt pillanatban. A kérdését hallva elnevetem magam, jóízűen, gyomorból. Nem akarom kinevetni, de olyan édes, hogy mosolyt csal a képemre, ami magától változik át, semmi befolyásom nincs rá, esküszöm! És tetőzi tovább, ahogy lelkesedése közben, feldobja a kezét, még a mutatóujját is felcsapva - ahogy gyerekként is tette. Ajkaim elnyílnak egy pillanatra, amikor eszembe jut, hányszor mosolyogtam ki ezt a mozdulatát kölyökként is, de most olyan másfajta varázzsal bír ez, hogy szívem szerint átölelném.
- Nagyon tetszik, ahogy gondolkozol ezekben a témakörökben. - mondom ki. A kijelentésemnek semmi köze ahhoz, hogy érdemi reakcióvá avanzsáljuk, de képtelen vagyok eltitkolni, hogy mennyire tüzeli a motivációmat, ahogy teljes lélekbedobással néz elébe a lehetséges problémáknak, és ahogy a tematikát fejben, itt, így, hirtelen elkészíti.
Annyira ostobán viselkedem, mint egy kisgyerek! Ilyen baromságot kérdezni, mintha lenne hozzá bármi közöm, hogy lakik. De hallva a válaszát, az a majomképű nem tarthatta túl nagy luxusban! Mi az, hogy nincs autója? Arcomra is kiül a nemtetszésem, amikor meghallom a válaszát. Legalább eltereli a gondolataimat arról, ami miatt egyébként kérdeztem. - És jogsid van? - kíváncsiskodok tovább. Nem mintha rám tartozna, de nyilván ez lehet egy ok. Mást érvet nem tudnék elfogadni azzal kapcsolatosan, hogy miért nincs neki.
Ahogy közelebb kerül hozzám, már nem tudom elkerülni, hogy ne érintsem meg. Lehet, hogy az a tincs, csak kifogás. Selymessége továbbra is az ujjaim között vibrál, mintha elraktározhatnám. Állom pillantását, és eszembe jut, hogy közelebb mozduljak, átöleljem, és a nyakába zúdítsam minden fájdalmam, amit az elvesztése okozott, és azok az érzelmeim, amikről nem beszélhettem, de végül nem teszem. Helyet foglalok, kitépve magam az illat felhőjéből, kiszaggatva elérzékenyült szívem onnét, mielőtt ostobaságra ösztökélhetne. De tudom, érzem, hogy sokkal nehezebb lesz a dolgom, mint sejtettem elsőre. Nem fogok tudni távolságot tartani, amikor ennyire közel lesz hozzám, és máris ostobának érzem magam, ha elképzelem, hogy folyton az osztályán lebzselek majd, mindenféle butaságra hivatkozva. Márpedig ez vár rám. Tudom.
Felkapom a fejem, amikor a melegről kérdez. Nem tudom eldönteni, hogy azt a melegséget érzi, amitől az én vérem is lángokba borult, vagy arról van szó, hogy a klíma rossz az irodában, emiatt elsőre oda kapom a fejem. Aztán esik csak le, hogy nem is üzemel. - Nyithatok ablakot... - ajánlom fel lovagiasan, és már pattanok is fel ülőhelyzetemből, hogy így tegyek, de a mozdulat közben megdermedek, mikor elfogadja az ajánlatom. Megtorpanok. És csak aztán, lassan fordulok felé. Első pillantásra csodálkozó a tekintetem, de aztán kiszélesedő mosollyal nézek rá, ott ácsorogva az asztal mellett. - Én pedig segítek majd mindenben. - teszem hozzá a magam részét, hogy érezze, nem hozott rossz döntést. Nem lesz maga, mindig számíthat rám. Akkor is, ha az önzés is hajt ezzel kapcsolatosan, hogy elnyerhessem a szívét is. Vagy, hogy legalább esélyes lehessek rá. Ahogy ott állok, és nézem őt, eszembe jut, hogy el kéne hívnom vacsorázni, hogy megünnepeljük, hogy előléptették, de mire kinyitnám a lomha szám, az asszisztensem kopogás nélkül benyit, hogy közölje, öt perc múlva jelenésem van a következő partnercég képviselőjével előjegyzett tárgyaláson.
Nem is lehetnék csalódottabb, viszont a kötelesség az első. A vállaim meg is zuhannak kissé, ahogy biccentek a nőnek. Nem haragudhatok rá, de mint amikor a kártyavárat fújja el a szél, úgy döntötte le alig összeszedett bátorságom, hogy elhívhassam a nőt, akit szeretek. Ha már magunkra hagyott, újra Song-ahra emelem a pillantásom. - Most... Most mennem kell, sajnos nem hagyhatom ki. - szándékosan teszem hozzá, hogy 'sajnos'. - Nyugodtan maradj még, fogyaszd el a kávédat, meg jegyzetelj. Ha valamire szükséged van, csak szólj Miss Hwangnak, szolgálatodra lesz. - mosolygok a nőre, ahogy összeszedem magam, igazítva az öltönyömön közben. Miután kihúzva magam neki lendülök az ajtónak, még annyira megállok, hogy visszanézhessek rá. - Holnap már itt várlak. - teszem még hozzá, aztán elindulok. Tényleg? Ennél drámaibban nem válhattam el tőle? Mondjuk egy simogatás, vagy egy ölelés? Egész végig a tárgyalóig azon emésztem magam, mennyire béna vagyok. De talán érthető, hiszen hosszú évek óta, most kaptam vissza, még nem lehetek teljesen magabiztos mellette. Vagy talán tévedek? Biztosan. Hisz rólam van szó...

nem is lesz mitől!   köszönöm az első játékot, Kedvesem!  |  ⚶