Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Akkor köszi a szexet… nem pont az az elköszönés amit hallani akartam volna tőle. Bár még azt sem tudtam, mit akarok hallani, vagy mit nem… Dühös voltam, valahol rá is, meg magamra is. A zsebekből lenyúlt pénz meg… valahol jogos volt, és kicsit talán meg is érdemeltem. Szándékosan hagytam, hogy előbb elmenjen, és csak percekkel később mentem ki én is, összepakolni a kint hagyott cuccokat, és lemosni magamról az érintését egy időre…
Nagyjából egy hétbe telt, amire rávettem magam, hogy megkeresem. Vagy inkább… csak szándékosan olyan helyek közelébe tettem kerülőket, amerre tudtam, hogy meg szokott fordulni… szóval hacsak nem változtatta meg az összes általam is ismert szokását, előbb vagy utóbb találkoznunk kellett… Zavart így zárni vele a dolgokat, már így is túl sok szálat hagytam elvarratlanul, és nem akartam, hogy ő legyen a következő… még mindig elküldhet a pokolba, de akkor legalább nem egy köszi a szexet, asszem lesz az utolsó amit a fejemhez vágott...
De egy hét azért sok idő, így ma már valamivel tudatosabban kerestem őt az utcákon. Volt már, hogy azt hittem őt látom, de eddig egyik alkalommal sem ő volt az… De egy hét talán nem is annyira sok, vagyis, alig éreztem magam jobban felkészültnek erre a találkozóra, mint a második napon, de ennél jobb egy hónap múlva sem lehet, szóval… most vagy soha?
Talán önző okaim is voltak arra, hogy újra lássam. Össze akartam szedni magam, rendbe tenni az ügyeimet… és most ő is egyfajta elintézetlen ügy lett. Vagy pont, hogy kicsit több? Azóta is zavart a fájdalom, amit a hangjából éreztem, nem tetszett, hogy hagytam, hogy úgy távozzon, ahogyan… de akkor azt láttam a legjobbnak, és talán még most is ugyanazt tenném. De az már egy hete volt, én pedig már őt keresem titokban, még ha próbálok úgy is sétálni, mintha más dolgom lenne, és nem úgy pillantani az emberek közé, mintha keresnék valakit, s nem túl feltűnően figyelni a hajléktalan csoportokat, mindegyiknél remélve, hogy meglátom őt is.
Fejben már lejátszottam egy párszor, a kimenetelek változtak, és esélyesen a valóság úgyis más lesz, a szemébe nézve talán már megint nem lesz annyira egyértelmű a helyzet, mint amikor elindultam… de most már nem fordulok vissza. Addig nem, amíg meg nem találom...
Valahol, talán féltem is, féltem, hogy mit fogok látni a szemeiben, hogy most utál, vagy már nem érdekli... valamiért mindkettő egyformán rossznak tűnt. De csak egy módon tudhatom meg, hogy mi van vele...

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Az emlékek elkísértek, amikor halványulni látszottak, szinte a semmiből törtek elő újra, egyben vagy darabokban, néha sorozatszerű filmben, máskor csak képkockák, mozzanatok, amik önmagukban máskor jelentéktelenek lettek volna, most új jelentőségre tettek szert. A bűntudat lassan formálódott bennem, hiszen már akkor születőben volt, amikor éhezve találkoztunk. Bár akkor még egyszerűbb volt a maga bonyolultságában is – a történtek tovább komplikálták a helyzetet, olyan irányokba, amikbe korábban nem gondoltam volna, s amik fele egyre több gondolatom nyújtózna el. Kényelmetlen csak az első pillanatokban volt, talán még akkor sem, csak szokatlan, valami új, vagy meglepő… mostanra valami különös űrré nőtte magát, nem tudom, hogy hiány vagy bűntudat, vagy több ennél… csak azt tudtam, hogy látni akarom a végét, hogy elengedhessem, hogy ne legyen egy újabb részlet, amibe görcsösön kapaszkodnom kellene… vagy egyszerűen csak látni akartam, és mindenféle kifogást kerestem rá, véletlenszerűre tervezett sétáktól, a kerülőkön át a célzott keresésig, amihez most értem. Mert keresem már egy ideje, minden hasonló alakban az ő vonásait, de egyik sem pont olyan, vagy meg sem közelíti…
Mintha egyre jobban elvesznék az idegen alakok közt, vagy csak a remény távolodik tőlem, hiszen New York hatalmas, bárhol lehetne lényegében, viszonylag gyenge kapaszkodó Brooklyn… de már egy hete, így erre kell lennie, valahol a közelben, biztosan…
…és ott is volt, az egyik kuka mögött, bár várnom kellett egy pillanatot, amíg feldolgoztam a látványt, ami elém tárult. A földön ül, üveggel a kezében, de nem ezen volt a lényeg, a tekintetem az arca vonzotta, sebekkel, amik korábban biztosan nem voltak rajta, sebekkel, amiket az utolsó találkozásunk és a mostani közt szerzett idekint. Mert itt ez megtörténik… Mégsem bámulom sokáig, a tekintetem gyorsan az övére talál, bár még magam előtt látom a foltokat. – Neked is szia. – Bár tény, hogy nem a legjobb körülmények közt váltunk el, erről árulkodik a hangja is. Az enyém összeszedettebb, higgadtabbnak ható, még ha belül már kevésbé is igaz, abban legalább jó voltam, hogy hogyan rejtsem el amit érzek. Egy ideig…
A kezem észrevétlenül szorul ökölbe a kabátzsebemben, majd elenged és szorul újra, pár pillanatnyi szünet, ahogyan vissza próbálok emlékezni arra, hogy mit is kellene mondanom most neki, mert amúgy korábban biztosan tudtam, most meg… - Csak gondoltam nem lépek köszönés nélkül, ha már kiszúrtalak. – Rándul a vállam, azt nem terveztem bevallani neki, hogy az már az a nap, amikor keresnem kellett őt, már túl vagyok azon a napon, amikor csak elvétve pillantottam a hasonló alakok irányába, de azon is, amikor szándékosan hosszabban sétáltam. Nem, már keresnem kellett, mert nem láttam, és… elküldene, vagy nem, most, hogy már itt vagyok?

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Különös volt most újra látni, különösebb, mint gondoltam volna… főleg a sebeit elnézve. Sebeket máskor is láttam már rajta, tisztában voltam azzal, hogy az élete velejárói… ettől nem lesz elfogadhatóbb az egész, de… most valamiért mégis kicsit másképp ütött, hogy láthatom rajta az elverése következményeit.
A szemeibe nézni is különös volt, és nehezebb is, mint korábban… de állta a tekintetem, és én is az övét, ahogyan azt a szokatlan súlyt is elviseltük a levegőben. Az érzésen csak rontott, amikor meghallottam a hangját. A látványa mellett ezzel rúgott még egyet belém… az élmény eddig tíz pontos a tízből… bár gondoltam, hogy nem lesz kellemes, főleg az elején nem. Igazából még nem lenne késő elmenekülni, azt mindig lehet, és könnyebb is lenne újra hátat fordítani neki és itt hagyni a kukák közt… könnyebb lenne… ? Talán mégsem, hiszen mégis maradok…
Valamivel könnyebb lesz, amikor elveszi a tekintetét rólam, valahol hálás voltam, hogy nekem kellett megszakítanom a pillanatot – de ekkor egy üvegért nyúlt. Nagyszerű… és nemsokára az elzavarásomig is eljutottunk, pedig még nincs két perce, hogy megtaláltam. – Láttalak már ennél jobban elverve is. – Vállat rántok, mintha ilyen egyszerű lenne, és mintha ennyire igaz lenne. A valósában gondolom nem az volt a legnagyobb baja a közelemben, hogy látszik, elkapták és alulmaradt egy verekedésben.
Sok volt a tényező, ami elterelhette volna a figyelmem, a környezetünk élő volt, mozgásban lévő és hangos, olyan apró kis mozzanatok amik máskor könnyen elterelik a figyelmem – de most nem akartam, most csak rá akartam koncentrálni, bármilyen nehéz is volt… nem akartam levenni róla a tekintetem még. Még eltűnne…
Érti… talán tényleg érti, vagy legalábbis sejti, hogy a történetem sántít, hogy erre nem sétál csak úgy az ember… de ez egy olyan részlet, amire jobb, ha nem kérdez rá, mert nem tudom mi lenne rá a jó válasz. Inkább elnyúlok az üvegért, amit felém nyújt… nem pont békeital, mert a békétől még távolabb állunk, de ez is valami. Elveszem az üveget, mielőtt elejtené, és leülök a közelében, mielőtt még beleinnék. Igen, Charlie, maradni fogok, nekem sem tetszik, de maradni fogok… valami ilyesmit jelenthetett a pillantás, amit felé küldtem, mielőtt kortyoltam az italba. – Reméltem… - Vigyorgok, de van valami aggodalom szerű benne – bár ez most nem az esetleges drogoknal szól. Láttam, hogy ő is ivott belőle, mondjuk az nem sokat jelent nála… de beleiszok én is, majd visszanyújtom neki az üveget. Kellett az a pár pillanat csend, így, kitöltve valamivel, különben esélyesen egyikünk elindult volna a másik irányba. Mondjuk ennek a veszélye még mindig nem múlt el teljesen…
Szóval, ha már itt vagyok, mondjuk a lényegre is térhetnék vele… de ahelyett a zsebeimben kezdek kutakodni cigi után. Ami mondjuk már utal arra is, hogy nem tervezek gyorsan távozni… kiveszek egy szálat a dobozból, de mielőtt még eltenném, Charlie felé nyújtom. Ha kivesz egyet, akkor pillanatokkal később tüzet is adok neki, ha nem kért viszont, úgy csak a sajátomat gyújtom meg – hacsak valahogyan meg nem akadályozott benne.

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Amíg beleiszok az üvegbe, legalább elszakad róla a tekintetem, bár még így is látom magam előtt az arcát, túl részletesen, még a sebeit is, még így is túl sok időm volt figyelni rá, már így is túl közelről ismertem, talán ez volt a gond. Pedig lényegében nem is tudtunk olyan sok részletet a másikról, csak annyit, amennyi szükséges volt, nem sokkal többet, és főleg semmi túl személyeset… és most mégis, egy pár pillanatra közel kerültünk egymáshoz, túl közel, és máris másnak hat szinte minden. Egy pillanatra már nem is tűnt jó ötletnek, hogy megkerestem…. De meg kellett keresnem…? Visszanyújtom az üveget, és inkább próbálok nem a válaszon gondolkodni. Már itt vagyok, és ő is itt van, és mellette ülök, jelezve, hogy maradni is szándékozok… de meddig?
Elkezdeni a beszélgetést nehezebb volt, mint gondoltam, mert talán pont ez volt a gond, gondoltam egy csomó dologra az elmúlt napokban, és most is, ahogyan mellette ülök, még frissen érezve az ital ízét a számban… de nem csak azt érzem, érzem a csókját is, hogyan rápillantok, az eltelt napok máris rövidebbnek hatnak, az emlékek meg élesebbnek…
Szárazon nevetek fel. – Bedrogoznál? – Hitetlen mosollyal pillantok rá. Tudtam, hogy nem egy szent, de valamiért mégsem hittem, hogy nagyon ártana. Bár azt is tudtam, hogy meglopott… az egy különös nap volt, talán ezért is nem haragszom rá azért amit tett. És nem is azért jöttem, hogy elverjem rajta… és igazából sejtettem, hogy már nem is lenne amit elverni rajta, valószínűleg nem kapaszkodott sokáig a pénzbe, szüksége volt rá, és esélyesen el is költötte… és ez még mindig a jobbik eset, mert az is lehet, hogy elvették tőle. Az utolsó szavai viszont ütöttek, ha lesz máskor… valamiért különös belegondolni, mert eddig mindig volt máskor, csak idő kérdése volt, sosem másé, előbb vagy utóbb, de találkozunk, még ha az utóbb gyakrabban is volt, mint az előbb… végül is, most is itt voltam. Mégis, nem kezdtem egyből beszélni, inkább cigi után kutakodtam… mellette mintha gyakrabban cigiznék, mint amúgy… de most kellett valami, ami kitölti a csendet, és talán beszélni is könnyebb lesz közben… vagy utána. Még ha nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy merre vezetne a beszélgetés; egyelőre jó látni, hogy egy darabban van még. Összeértek az ujjaink, ahogyan elvett egy szálat… hülyeség ilyenen fennakadni, olyan jelentéktelen mozdulat, mégis, egy pillanatra mintha jelentősége lett volna…
Próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy őt figyeljem, így csak akkor fordulok felé, amikor érzem, hogy egy ideje már figyel, és hagyom, hogy találkozzon a tekintetünk, hacsak ő félre nem pillant közben. Ahogyan közelebb hajol a füst vékony fátylán keresztül… mint az a pillanat, amikor meztelenül feküdt rajtam, pont egy újabb pillanattal az előtt, hogy elküldtem volna… talán a feltörő emlék miatt is olyan feszült az a nevetés, ami előtör belőlem a kérdésére. – Valójában? Mi ez a vallatás? -  Áttetsző lesz, akármit is találok ki, tudjuk, hogy erre nem sétálnak csak úgy az emberek, aki erre jön, az okkal jön, ráadásul a szemetes mögött észre sem vehettem volna, ha nem jövök közelebb…
- És ha igen? – Megrántom a vállam, miközben még mindig őt figyelem, érdekel, hogyan reagál, mit remél? Zavarja, hogy itt vagyok? Vagy talán… várt rá? Legalább egy kicsit? Látni akart még, vagy a háta közepére sem kíván? Mondjuk igazából akármelyik is legyen… lehet, hogy most nem szabadulna könnyen tőlem. Bár a legutóbb én küldtem el… a legutóbb… egy pillanat volt, egyetlen hosszúra nyúlt pillanat, amiben valami elszabadult, amiben elszabadultunk, és… és igazból még mindig nem tudom hová tenni. Csak azt tudtam, hogy nem akarom annyiban hagyni, és ilyen zárással hagyni az egészet… mert az nem is volt zárás…

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Különös volt a szemébe nézni, talán ezért is pillantok félre az első adandó alkalommal… de mégis figyelni akarom, mintha attól tartanék, hogy ha túl hosszú időre veszem le róla a szemeimet, még eltűnik… mert talán valóban így van, megtehetné, ahogyan meg is szokta tenni, hiszen máskor is hónapokra is eltűnt, vagy éppen én voltam az, aki felszívódott? De most itt vagyunk, és pont én kerestem… bár a legutóbbi elválásunk után ez nem meglepő. Talán félreértette… vagy félre lehetett?
Azt mondja, megtenné, mégis, a mosolyom alig veszít a hitetlenkedéséből. – Azt hiszem, vállalom a kockázatot. – Erre csak ráerősít, hogy mellette ülök már, úgy kutakodva a zsebeimben, mint aki tényleg nem készül egyhamar távozni… mert így is volt. Talán nem csak időt nyerni kellett a cigi, talán másért is szükségem volt rá.., hiába akartam ezt a beszélgetést vele, attól még nem lett sokkal kényemesebb a helyzet. Még akkor is, ha kívülről úgy tűnik, nem érdekel – csak a látszat, baromira érdekel, hogy hogyan válunk el. Nem azért másztam össze a környéket, hogy amint rátalálok elmeneküljön… de szerencsére egyelőre úgy tűnt, ő sem mászna ki a helyzet súlya alól. De még nem is lett különös a levegő köztünk… már amennyire ez lehetséges most. Valami kétségtelenül ott volt köztünk, amit az emlékekkel őrizgettünk, elég friss még ahhoz, hogy érezzük a nyomát. Eggyel több ok a cigire, addig sem a szemeit figyelem… - vagyis ezt hittem, amíg úgy nem döntött, hogy közelebb hajol… ismerős jelenet, egyre több ilyen emlékképet tudnék felidézni vele…
- A szemétdombod? – Kérdőn szalad fel a szemöldököm egy pillanatra, majd elpillantok a távolba, a hajléktalan banda irányába. – Innen úgy tűnik, hogy osztoztok rajta egy páran... – Előkerül a mosolyom is, annyira azért nem vagyunk egyedül, bár a kuka innen eltakar, tudom, hogy ott vannak, láttam őket, amikor közelebb sétáltam. Nehéz lett volna nem észrevenni őket, már a füst rothadó szaga miatt is – amiből mellesleg még ide is jut egy kevés, de most ez a legkisebb problémánk. Az sokkal jobban zavar, hogy valahol nagyon áttetsző az ittlétem oka, még akkor is, ha a teljes miértet még nem tudja. Annyira sok lehetőség azért nincs…
Elhallgatok, ahogyan az arcomhoz ér a füst, egy részét magamba szívom, zavartalanul várva, hogy szerteszoszoljon a maradék a levegőben – addig is a tekintetem az övére talál, a füst illéköny fátylán keresztül. Pillanatok, szinte csak ennyi, és már ott sincs, viszont érkezik más, a feje súlya a vállamon, ami láthatóan meglep. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan közeledik – talán ezért is nem húzódtam el, nem volt rá időm, túl váratlanul ért a mozdulat. Szóval, mégis, valahol még mindig kényelmesen érzi magát a közelemben? Akkor annyira mégsem utál, bár gondolom, azért maradt benne harag is…
- Csendes. – Lepillantok rá, most tényleg az, ha rá figyelek, könnyebb tud lenni kizárni a többi melegedni vágyó csövest a távolban.
Amilyen váratlanul érkezett, úgy távozott és, én pedig… hagytam neki. Csak a tekintetem követte a mozdulatot, amivel felegyenesedett. – Játék? – Nem voltam biztos abban, hogy mire célozgat éppen… bár sejtésem azért akadt bőven. Főleg a tekintetébe mélyedve – talán hiba volt ránézni. -  Csak beszélni, ha már összefutottunk. – Megvontam a vállam, mintha ilyen könnyedén lerázhatnék magamról mindent… Tényleg beszélni akartam vele, nem tetszett, hogy csak úgy kiviharzott – de aznap az volt a legjobb megoldás. De azóta már napok teltek el… mondjuk hülyeség volt azt hinni, hogy lenyugodtak a kedélyek. Mélyen szívok a cigibe, és ezúttal én vagyok az, aki az arcába fújja a füstöt; legalább addig sem kell a szemeibe néznem. Bár pár pillanatnál több szabadságot nem nyerhetek a tekintete alól, ez is valami. – Hogy-hogy mit akarok? – Sokáig nem tettethetem a hülyét… de arra jó, hogy kiszedjem belőle, neki mi jött le az egészből.

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Egyre szürreálisabbá vált a pillanat, ahogyan tovább beszélt, csak felnevetni tudtam a szavaira. Egy pillanatra, egészen rövid pillanatra úgy tűnt, mintha a legutóbbi találkozásunk meg sem történt volna… de a valóság súlya gyorsan utolért, egyetlen pillanat kellett még csak, hogy visszatérjen az a kellemetlen érzés közénk… vagy talán el sem tűnt, csak a gondolataim tréfáltak meg, elterelte a figyelem a szavai hangzása, de a helyzet egyáltalán nem változott meg. A nevetésből már csak a mosoly maradt a csendben, amit halkan, majdnem suttogva törtem meg. – Lehet. – Nevezhetjük így is, akár azt is, hogy most itt vagyok, ahelyett, hogy messziről kerülném.
A tekintetem körbe pillant a feltételezett részen, majd visszatalál rá. – Innen nézve úgy tűnik, már a miénk. – Végülis, hagyott leülni maga mellé, ahelyett, hogy azonnal elzavart volna… ezt jó jelnek vettem, annak ellenére is, hogy szinte ez volt az egyetlen biztató részlet az érkezésem óta.
A cigifüst legalább kitöltötte azokat a pillanatokat, amiket arra kelellett volna használnom, hogy összeszedjem magam, de ehelyett csak rajta… és rajtunk gondolkodtam, s amikor mégis a szavakra került a sor, kerültem, csak körbejártam azt figyelve, hogy ő hogyan reagál… bár ha látni sem akarna, akkor már lett volna esélye elküldeni, sőt, már az ellen is tiltakozhatott volna, hogy leüljek mellé… de nem tette…
Aggódtam. Valahol minden pillanatban azt vártam, hogy kimondja, húzzak el a pokolba, mindig, amikor mozdultak az ajkai, attól tartottam elküld, de nem tette…
A pénzes rész betalált, de nem a valóságba, annál mélyebbre szúrt vele, mégis biccentettem. – Ja, a pénz. – Mint aki tud róla, úgy pillantottam rá, hiszen feltűnt, hogy lenyúlta… de nem azért vagyok itt. Mégsem javítom ki magam, nem tudom, mert ha nem ez, akkor mit mondok, miért jöttem? Miért vagyok itt? Miért akarok beszélni vele az után, hogy elküldtem? Nem örökre akartam elküldeni, egyszerűen csak… úgy éreztem, hogy ha akkor marad, az… attól csak nehezebb lett volna minden. De fogalmam sem volt, hogy hogyan mondjam el úgy neki, hogy mit miért tettem, hogy ne értse félre… könnyebb volt rábólintani arra, hogy a pénz miatt vagyok itt. – De gondolom már nincs meg. – Csak a szemem sarkából pillantok rá, majd szívok még egyet a cigiből. Hogy lenne nála, nem a legjobb pénzt tartani magadnál idekint, ha jön valaki erősebb, elveszi.
A korábbi gyors kijelentésemet viszont megbánom valahol, amikor meghallom hogy mivel folytatja… miatta. Igen, miatta, de… a fenébe. Megrántom a vállam, már kimondtam amit kimondtam… - Ja, az is lehet. – Ez… aligha segített a helyzeten?
- Ahogyan a legutóbb elváltunk… ami akkor történt… - Próbálkoztam. Legalább ennyit elmondhattunk, hogy már próbálkoztam, hogy kerestem a szavakat arra amit ki szeretnék mondani – de néha a szavak nem elegek… talán ezért is hallgatok el, mielőtt még befejezném amit lekezdtem. Már megint… Az állkapcsom összeszorult, ahogyan elharaptam a mondat végét, nem volt befejezve, egyértelmű volt, hogy mondani akarok még valamit, és az is, hogy hezitálok, hogy pontosan mit is… vagy csak azon, hogy hogyan?

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

A miénk. Nem gondoltam túl sokat ebbe az egyetlen szóba, mégis abból a hosszú pillanatban nyúló csendből úgy tűnt, hogy ő többet gondolt bele, mint én tettem… amikor mégis megszólalt, olyan halkan tette, hogy csak pillanatokkal később lett értelme a szavaknak, és még akkor sem voltam teljesen biztos, hogy jól értettem, csak azt tudtam, hogy dühös még, vagy ha nem is az, akkor sértett. Talán jogosan, talán az ő oldaláról nézve tényleg másképp néz ki a helyzet, de… részben ezért is vagyok most itt.
Gúnyosan húzom el a számat a következő szavaira, ezeket már érthetően ejti, szinte már túl érthetően... Én is megszólalnék, valami hasonlóan gúnyosat vágva a fejéhez, de még időben elharapom a szavakat, összecsukom az ajkaimat és hallgatok, mielőtt még vezekedés lenne a beszélgetésből. Elhiszi, hogy tényleg csak a pénz miatt jöttem? Valószínűleg… végül is, miért ne tenné, ezt mondtam, és legutóbb is én voltam az, aki elküldte… még ha nem is azért tettem, amiért talán gondolná...
A levegő minden kiejtett szóval nehezebbé vált, mintha csak rontanék a helyzeten… ezért is próbáltam végre a lényegre térni, talán utána majd könnyebb lesz… és ha csak tovább ront, hát… már így sem ugyanolyan semmi köztünk, mint régen volt.
- Nem volt faszság! – Túl gyorsan és túl ingerültem vágom rá, bár nem vagyok ideges, csak az zavar, hogy ennyire magára vette, amikor… amikor nem megbántani akartam. – De jól éreztem magam. – Értetlenkedve pillantottam rá, a tekintetét keresve, mintha onnan jobban megérthetném, hogy mi van a fejében… - Nem azért mondtam, hogy jobb, ha elmész, mert nem akartam, vagy megbántam… - A megbántam szónál alig észrevehetően, de megremegett a hangom. Megbántam? Nem teljesen, maximum azt, hogy gyorsan történt, és ha nem történt volna meg, most nem kellene magyarázkodnom neki, ő pedig nem haragudna rám, és… minden sokkal egyszerűbb lenne, nem? Már ebben sem vagyok biztos… - Egyszerűen csak… az… nem egy olyan helyzet volt, amire… gondoltam volna korábban? – Túl őszinte? Talán, de már kimondtam, még mindig őt lesve, ahogyan kifújja a füstöt. A saját cigim most a háttérbe szorult, most látni akartam, hogy hogyan reagál, és… jobban elrontom a dolgokat vele, vagy nem?

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

A nevetése hasító, kiragadta a szavakat, egy pillanatnyi sértett pánik, ami átfut a tekintetemen, mielőtt összeszedném magam és legalább látszólagos higgadtsággal néznék rá ismét. – Elküldtelek, mert mégis mi mást tehettem volna?? – Nem tudom, mire számított, akkor is hasonlóan kellemetlen lett volna, mint most, hiszen így, hogy eltelt egy hét is veszekszünk a témán… Igazából nem csak ennyit akartam mondani, de a megbánta szó belémfojtotta a következő mondatot. Talán csak a sértettség beszél belőle… vagy tényleg bánja az egészet, de akkor mégis miért vagyok még mindig itt? Lehet hülyeség volt megpróbálni rendbehozni, és el kellett volna engednem… de mégsem ment el, bármennyire is haragos vagy sértett volt, még nem küldött el, és ő sem ment el, szóval… ez csak jelent valamit…
Lassan sóhajtok fel, a kezemben tartott cigit figyelve Charlie helyett, miközben finoman rántok a vállamon mielőtt folytatnám. – Nem tudom… - Honnan tudnám, az a nap óta már abban sem vagyok biztos, hogy amit eddig tudtam az igaz volt… Végül a válasza is megérkezik, de a korábbi szavai már sejtették… és tovább beszél, amíg szívok még egyet a cigiből, lassan az utolsót, nemsokára már ennyi sem fog elválasztani tőle és a valóságtól, és muszáj lesz rá figyelnem, újra rápillantom, pedig már most is vonzaná a tekintetem, de egyszerűen nincs erőm felé fordulni… talán csak félek, hogy mit látnék rajta? Elég, ha kiérzem a hangjából, nem kell még látnom is az egyértelműt. Lassan fújom ki a füstöt, pár pillanatnyi csend, majd újra megszólalok, egészen halkan, de még hallhatta. - …nem rontottál el semmit… - Túlzás, hogy elrontotta… inkább csak változtatott, de még feltétlenül rontott el bármit is, legalább is én nem voltam meggyőzve erről… bár tényleg egyre kevesebb dolgot tudtam. Kissé beleremeg a kezem, ahogyan az ajkaimhoz emelem a cigi végét, egy utolsót szívva belőle, mielőtt még elnyomnám a betonon. Még utoljára fújhatom ki magam elé a füstöt, még egy pár pillanat, és bár lopva, de Charliera pillantok… majd vissza a betonra magam elé. Elcseszett egy helyzet. - …nem hiba...
Nem tudom mit vár, talán bocsánatkérést, de azt nem érzem szükségesnek, mert azt nem bántam meg, hogy akkor elküldtem… mert akkor tényleg az tűnt a legjobbnak. Túl sok minden volt a fejemben, talán az övében is… és bár ez még valahol mindig így van, kellett az a pár nap… nekem legalábbis szükségem volt rá. Neki talán csak ártott, talán csak a dühét és sértettségét táplálta, és a megválaszolatlan kérdéseket, hogy miért küldtem el minden után. De hogyan adhatnék rá válaszokat? – Lehet, hogy megbántottalak… - Biztos, tudom, ezért is nem nézek a szemébe ahogyan megszólalok. – De akkor, abban a pillanatban akkor is az volt a legjobb, hogy leléptél. Nem akartalak ennél is jobban megbántani. – Irónikus, nem? Nem hittem, hogy hinne nekem, de ez volt az igazság. Megvoltak a saját okaim arra, hogy azt akartam, távozzon… és nem az, hogy látni sem akartam többé…

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Még én is éreztem valahol, hogy nem a megfelelő irányba tart a beszélgetés, legalább is a légkör aligha lett bármivel is könnyebb, mint a megérkezésem pillanatában, sőt, talán romlott is egy keveset? Talán nem hisz nekem, vagy nem érti, vagy csak azt hiszi ostoba kifogásokat sorolni jöttem csak, ami talán részben igaz is lehetne, de... az is az igazság, hogy rendbe akarom hozni vele a dolgot, még ha nem is vagyok biztos abban, hogy mit jelent nálunk a rendben... mert a régi már aligha lehet, az új pedig valami bizonytalan, valami alakulóban lévő, ami még szinte bármi lehet, attól függ mivé formáljuk, vagy formáljuk-e egyáltalán, vagy csak hagyjuk, hogy az enyészeté legyen ez a kis darabka is, ami még a kezünkben van... de én nem akartam, nem akartam elengedni a darabkámat, sem kidobni a szemétbe, pontosan ezért vagyok itt, hogy ne megszabaduljunk tőle vagy hanyagoljuk amíg el nem vesz örökre, hanem... kezdjünk vele valamit? Ha ő is akarja. De nem tudom mit akar, és nem is kérdezhetem, mert sértett és haragos, hiszen a szemében én voltam az aki magára hagyta, talán sokadjára már, de ez volt az első ami igazán fájhatott, mert ez volt az amikor a legsebezhetőbb volt a karjaim közt, én meg pont ezt a pillanatot választottam arra, hogy eltoljam magamtól... s most mégis itt vagyok, remélve valamit, amit talán meg sem érdemelnék... hiszen nem is tudom pontosan, hogy mit akarok. Csak azt, hogy... ezt nem akarom, ami most van
- Nem azért mondtam, mert beijedtem... - Bár az is tény, hogy valahol nagyon is beijedtem az egésztől, a kijelentés ezt nem tagadja, de... a fő ok amiért elküldtem mégsem ez volt, bár az arcom alapján sikerült elbizonytalanítania. Csak azért küldtem volna el? De mégis... mennyivel lett volna jobb, ha akkor marad? Ennél rosszabb kimenetele is lehetett volna, még ha nem is látja...
A többi szót már belém fojtja, egyetlen mozdulata elég, hogy elhallgattasson, egy apró, szinte semmis érintés, mégis, mintha jelentene valamit, csak a második az az alkalom óta, s az első, ami nem teljesen lopva történik, talán több szándékkal, s az első, amire mozdulok én is, szinte észrevétlenül a lábamat felé, mielőtt még a tekintetem rátalálna ahogyan megszólal... fázik. Van valami ebben a szóban, amitől közelebb húzódnék hozzá, talán az ahogy mondja, talán az az ok rá, vagy ahogyan néz közben, vagy a kettő szokatlan elegye az ami ennyire nehézzé teszi ezt az egyszerű kijelentést, ami belém fojtja a szavakat, ami újra hallgatásra kényszerít, talán már megint rossz pillanatban, ahogyan elkapom a tekintetem róla és a betont figyelem, pedig nem akarom, őt akarom, látni akarom, mégiscsak miatta ülök a rothadásszagú kuka mellett. Csak miatta vagyok itt, mert látni akartam, mert beszélni akartam vele még akkor is, ha ott lebegett az esély a szemeim előtt, hogy ezzel csak még jobban elcseszek mindent.
Amire újra megszólal végre összeszedem magam annyira, hogy visszaemeljem rá a tekintetem. - Nem a pénzt akarom visszaverni. - Hazudtam. Ebben igen, most nem az a pénz érdekel amit lennyúlt távozás közben, most ő érdekelt. Az túlzás, hogy belezúgtam, de nem akartam, hogy ez legyen az utolsó emlékünk, ahogyan talán azt sem, hogy soha többé ne lássuk egymást, vagy el kelljen fordulnunk amikor legközelebb találkoznánk... Bár a dolgok rendezésén sokat nem segít amit mond... ha keresett volna... de nem tette. De miért tette volna amikor én küldtem el? Még ha nem is örökre... - De nem kerestél...? - kimondom végül, kicsit kérdésnek hangzóan, hiszen egy kicsit az is... nem keresett, szóval ez azt jelenti, hogy látni sem akar? De mégsem küldött el. Vagy a kettő nem zárja ki egymást?
- Hé. - Nem érdekel, hogy be akarta-e fejezni a mondatot vagy sem, nem hagyom neki, a csöves szó után félbeszakítom, egyszerűen mert nem tetszik ahogyan kezdi. Ha ennyi lenne, ha ennyit látnék benne, nem állnék vele szóba, nem keresném, bár annyiszor azért nem is tettem... szar barát vagyok. De nem ezért mert egy csövesnek nézem, még ha az is. - Én meg egy srác Pennsylvaniából, a semmi közepéről. - Megrántom a vállam, csak remélve, hogy nem érti félre, nem arra akartam utalni, hogy tudom milyen lehet neki, mert rohadtúl nem tudhatom. - Még tartozom neked egy délutánnal. - Már megint csak a felét mondom ki, de talán megérti, a legutóbb azt ígértem, hogy együtt lóghatunk, de az ágyas kaland rövidre fogta a napot, szóval mégsem jött össze. Egyúttal meg arra is utalok, hogy ha látná még a képem, rajtam nem múlna...

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Akkor mit akarsz, ha nem a pénzt? Pont ez a kérdés, amit kerülni akartam volna, de a tekintetéből még én is éreztem, hogy nem kellene tovább kerülgetnem, és nem is kerülhettem tovább, különben tényleg besokall… - Csak… - Habozok még mindig, de legalább már egy cseppnyi szándékot mutatok arra, hogy kimondjam. – Csak, látni akartalak. – Talán valami másra számított, vagy fogalmam sincs, de egyelőre én sem tudom pontosabban, csak azt, hogy nem akartam ott zárni, ahol zártuk volna, ha most nem lennék itt. – Tudom… - Morogva szólalok meg, de most kivételesen magamra haragszom és nem rá, miközben újra elszakítom a tekintetem róla, vissza arra a már ismerős repedésre a betonban. Pont úgy néz ki, mint egy perccel korábban. A következő mondatára mégis újra ráemelem a tekintetem… minden nap rám gondolt… el tudtam hinni, megbántottam meg minden, de azért… valahol reméltem, hogy nem csak azért gondolt rám, mert fájt, amit tettem. Én is gondoltam rá, sokat, túl sokat, annyit, hogy zavarjon az egész és keresni kezdjem, és meg is találjam és ide is jöjjek mellé… mégsem mondom ki. Nem mondok ki ezt sem.
Félbeszakítom a panaszhullámot, még mielőtt kiteljesedhetne, hiszen ne tetszik ahová tart vele. Közelebb húzódik, majd a mondat végére már távolodna is, bár csak a kezét húzná el egyelőre, mégis utána kapok, mintha attól tartanék, hogy máris lelépne, mert… mert valahol talán tényleg attól tartok, mert én is pont ezt tettem vele az ő szemszögéből, szóval… úgy talán megérdemelném, ha csak úgy elsétálna most és ő hagyna itt. Csakhogy… most nem mehet el… -…de még… behozhatjuk? – Inkább kérdés, mint kijelentés, miközben az arca rándulásaiban keresem a választ, hiszen úgy tűnik, a szavak túl későre érkeznek felőle, most minden túl későnek tűnik, az idő mintha lelassulna, ahogyan várom, hogy hogyan reagálna.
Most. Közösen. Megengedek magamnak egy apró mosolyt, ahogyan bólintok, bár valahol egy kicsit még feszültnek érződik, hiszen még egyáltalán nincsenek rendben a dolgok, de… legalább nem küldött el a fenébe, ez már sokkal jobb kimenetel, mint amit elképzeltem elsőre. – A most tökéletes. Van valami amit csinálni szeretnél? – Ha már amúgy is ő a dühösebb, gondoltam felajánlom neki a választás lehetőségét.

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Szinte indokolatlan, mégis, valahol jogos, hogy ideges vagyok… hiszen elküldtem, még ha nem is bántam meg annyira, mert… mert nem tudom mi történt volna ha nem teszem, és nem tudtam egy csomó más részletet sem… amik egy része még mindig ködös, idő kellett, hogy tisztuljanak… de ennél több időm már nem volt, ezért vagyok itt, mielőtt még késő lenne, hiszen valahol már lehet most is az… de egyelőre úgy tűnik, nincs veszve minden, azon kívül, hogy elcsesztem, de… ez nem új dolog. Kinyögöm végül, hogy látni is akartam, egyszerre vallva be neki és magamnak is, még mindig vegyes érzelmekkel, és vívódva kissé, hogy mit is jelent ez, mennyire is akartam látni és… hogyan is akarom majd látni?
Közelebb jön, a szívem pedig kihagy egy ütemet a meglepettségtől. Elsőre kerülöm még a tekintetét, de ahogy korábban sem, most sem menekülhetek örökké, főleg úgy, hogy azt sem tudom mi elől… ezért végül rátalálnak a szemeim, elmélyednek a tekintetében, kicsit talán túlzottan is elveszve bennük.
Együtt. Furcsa így hallani, mintha több is lenne, mintha több is lehetne, ami… nem tudom. Hírtelen semmit sem vagy csak igen keveset, de mégis biccentek, mert ezt érzem jónak, hogy együtt bepótoljuk… különben is fura lenne külön pótolni be…
Újra közelebb jön, de már hozzám is ér, a tekintetem eltéved a kezeinkre, majd vissza rá, ez az a nagy pillanat amiben tenni kellene valamit és nem töketlenül ülni, de én nem egy olyan film főszereplője vagyok aki legalább sejti, hogy mit akar és merre menne, ezért sem történik más, csak elvesz a mozzanat és a pillanat a semmibe, keserédes emléket hagyva maga után, egy üres hiányérzettel, fájdalmas suttogással a levegőben, hogy történhetett volna valami.
De úgy tűnik, Charlienak még mindig jobban mennek a szavak – bár ez annyira nem meglepő – nekem kevésbé mentek, néha még a tettek is, hacsak nem piszkáltak fel eléggé… a kijelentésén elvigyorodom, visszatartva a nevetést, ahogyan előjön az érzés, hogy megtörtént már…. Hiszen meg is történt már ez a pillanat, csak nem a kukák mögött ülve…
Nem elleneztem a csókot, hagytam, hogy az ajkaimra tapadjon, ahogyan azt is, hogy elmélyüljön egy kicsit a csók, hogy ne csak egy gyors köszöntés legyen, hanem egy kicsivel több annál… de… mégis mennyivel? És meddig? Értelmetlen kérdéseknek tűnnek, ahogyan egy pillanatra megszűnik a valóság és eltűnik a bűzölgő kuka mögöttünk… tulajdonképpen furcsán találó volt a helyszín. Kicsit sem romantikus, de tipikusan elcseszett.
Ahogyan elválunk, az érintése kellemes borzongást hagy maga után, ami miatt kell egy plusz pillanat mielőtt elérne hozzám a valóság, s azzal együtt a további szavai. Először csak röviden felnevetek, majd megszólalok. – Rendben. Akkor nagyon romantikus leszek, és meghívlak kajálni. – Nem tudom, fogalmam sincs, hogy mi történik már megint és mi lesz a vége, de… egyelőre elmegyünk kajálni, ez biztos és erre koncentrálok, a többi meg… talán nem is annyira rémisztő vagy fura. Majd meglátjuk. Kis lépések, vagy mi… miután lefeküdtünk és elküldtem. Ja. Csak természetesen, Red.
Felállok és a kezem nyújtom felé, ha nincs ellenére, akkor máris mehetünk, igazából ennél a helyszínnél csak jobb lehet. Bár örültem, hogy látom meg minden… azért folytathatnánk ezt kicsit jobb háttér mellett is. Még akkor is, ha az ügyetlenkedésemen az aligha segítene…

Charlie & Red

That’s how you know you fucked up

Ahogy beleremeg a csókba, a kezem a nyakához simul, gyengéden érintve, mintha attól tartanék, elrohanna – pedig aligha tervez ilyet. Eddig is inkább én voltam az, aki rohant volna, aki űzte volna őt, el magamtól, távolabbra, de… most mégis én voltam az, aki megkereste, bár a történtek után ez aligha lehetett volna másképp. A történtek után én lettem volna az aki, valami magyarázattal is tartozna – csakhogy nem volt. Fogalmam sincs, hogy mit csinálok, csak azt, hogy nem feltétlen akarom abbahagyni, szóval…
- Úgy tűnik ráéreztél a hátsó szándékaimra. – Vigyorgok, de csak blöffölök, igazából örülök, hogy viszonylag rendeződni látszik a dolog, egy ebéd olcsó ár ahhoz, hogy ne olyan szemekkel nézzen rám, mint amivel kiviharzott a szobámból… egy ebéd tökéletes kifogás, hogy mellette lehessek még.
Örülök, hogy elfogadja a felé nyújtott kezem, az érintése előcsal egy mosolyt belőlem, a közelsége, ami máskor természetesnek hatott, most valami más, valami új, valami idegen, de valami kívánatos – valami, amire nem is lenne nehéz rászokni, valami, amire rá tudna szoktatni, valami amire rá is fog, ha folytatjuk… bárhol és bármikor, akár itt a kukák mocskában is, tele kétes alakokkal, kétes italokkal, kétes állapotokban az egyetlen biztos, hogy itt van ő és itt vagyok én is, és ez máris elégnek hat valamiért.
Rápillantok ahogyan mesélni kezd a hamburgerről, átjön az üzenet, összeáll a kép, így mosolyogva szólalok meg. – Láttam egy jó helyet a közelben. – Így már tudom merre menjünk, és indulunk is, a kész követni.
-  Pedig le tudsz nyűgözni… - Elkezdem, de nem fejezem be a mondatot, elhallgatok, mielőtt még kimondanám, hogy pontosan mivel is, csak sejtés marad, hogy nem konkrétan a kukában turkálásra gondoltam… bár valahol talán még annak is köze van ahhoz, amire gondoltam. De ennél sokkal több, ennél sokkal fontosabb – és mégis hallgatás marad a vége, találgatás és kérdések, hogy mi lehet a fejemben, amit már megint nem mondok ki hangosan, csak félig, utalva rá, de túl sok teret hagyva a kérdéseknek és egyéb részleteknek.
A bocsánatkérésre a szemem sarkából pillantok rá, az ajkam szélében bujkál egy mosoly, de nem teljesedik ki, újra előre pillantok, de a kezem mozdul a keze felé, megfogva egy pillanatra. – Nem vagy béna. – Előre nézek, a tekintetem az úton, mégis mintha őt látnám, mert ő érdekel jobban a pillanatban. A pillanatban, ami mintha elmúlni látszana, elhúznám a kezem, hacsak nem tart vissza, csak egy apró próbálkozás volt, hogy hogyan reagálna, ha… ha? Sokkal védtelenebbül láttam, mint amennyire egy ilyen érintéstől érezhetné magát – de a különbség az, hogy akkor csak ketten voltunk, most pedig egyre többen, ahogyan a sikátor rejtekéből az utcákra érünk. Itt kevesen figyelnek, itt többnyire csak rohannak, elmerülnek a saját világukban, élik az életüket, nem nézve sem jobbra sem balra, csak előre. A sikátorról sem tudnak, és rólunk sem tudnak, mégis olyan lehet néha, mintha figyelnének, mintha mindenki figyelne – pedig ritkán teszik.
- Egy… ideje már kerestelek… - Talán nem erre számított, amikor azt mondta, meséljek én, de ezt kapta, mert ezt még meg akartam említeni…. Sőt, lassan ennél többet is, de előbb tudnom kell, hogy erre hogyan reagál – ezért hallgatok el. De mégsem pillantok rá teljesen, csak a szemem sarkából lesem, hogy hogyan reagál a rövid kijelentésre, ami bár önmagában is teljes lehetne, érződik, hogy csak a kezdete valaminek, talán egy kérdésnek, talán egy kijelentésnek.