Nem mondhatnám, hogy rossz viszonyt ápoltam volt anyósomékkal, de mióta a fiacskájuk kidobott, mint azt a bizonyos macskát... szóval, igen, tudjuk. Azóta nem láttam őket, nem is igazán beszéltünk. Az apja pár hónappal ezelőtt felhívott valami olajcsere végett, de nem igazán firtatta az öntörvényű, beképzelt fia körüli, éppen aktuális drámákat. Elhozta a verdát a műhelybe, odaadta Diegonak a kulcsokat -ő vette át helyettem a kocsit, aznapra valami halaszthatatlan intézni valóm akadt-, két nap alatt helyrepofoztunk rajta mindent, majd érte jött és elvitte. Merővéletlenségből aznap pont nem dolgoztam. Sajnos.
Ameddig együtt is voltunk, alig néhányszor találkoztam velük. Akadtak napok, amikor úgy méregettek, mint a véres kést, egyértelműen éreztették, nemkívánatos személy vagyok a számukra. Soha nem találtam meg a miértekre a választ. A bőrszínem? A származásom, vagy az anyagi helyzetem, ami még húsz év múlva sem fogja tudni felvenni a lépést a meglehetősen biztos egzisztenciájukkal? Jobb napokon az apja megkínált egy kupicával valami hazai kerítésszaggatóból, az anyja kávét, süteményeket tukmált rám, órákig taglalva Andrii gyerekkori csínytevéseit. Soha nem tudtam egyértelműen eldönteni, milyen szerep jutott nekem, a nincstelen mexikói srácnak a Vasylyk família puccos életében. Nem mondanám magam egy túlagyalós típusnak, de amikor megszólalt a mobilom, hirtelen úgy éreztem, mint akit gyomorszájon küldtek. Nem indul a kocsi, lehet, hogy lemerült az aksi, de nem ért hozzá, viszont szüksége lenne a járgányra, minél hamarabb meg kellene csinálni. Ígéri, meghálálja.
A felét sem fogtam fel abból, amit a vonal túlvégén az exem apja raccsolt azon a mulatságos, mégis iszonyúan szerethető, ukrán akcentusán.
-Mierda! De rohadtul fáj a fejem... - A konyhaasztalnál ülve, rosszallóan kinézek oldalra a kezemben tartott tükör mögül. Úgy terveztem, hogy korán elindulok. Minél hamarabb túlesek az egészen, annál hamarabb szabadulok, így többet nem kell kínos szitukba keverednem az ex anyósomékkal, aztán eszembe jutott, hogy Mamá egy hét haladékot adott arra, hogy megjavítsam a szifont a mosogatója alatt, és az az egy hét éppen ma telik le. Anyámmal pedig nem jó újat húzni.
-Én hiszem, hogy a másnaposságot azért találták ki, hogy legyen mivel megfizetnünk az előző éjszaka elkövetett összes ballépésünkért.
-iDios Míó! Muszáj neked már korán reggel ilyen idegesítően okoskodónak lenned? - Szám egyik sarka gúnyos félmosolyba rándul. Már amennyire a legutóbbi összetűzésemből megmaradt repedés ezt engedi. Hosszú, barna loboncában még fellelhető egy-egy, a buli tiszteletére begöndörített, gubancos tincs. Ártatlanságot sugárzó arcáról még nem mosta le azt a több réteg vakolatot, amit este felkent rá, így a megannyi fölösleges kence, festék egy összemosódott pacaként éktelenkedik jelenleg is az arcán.
-Úgy festesz, mint valami rém, ami most mászott elő a csatornából. - Sóhajtva mérem végig, majd fordulok vissza a tükörhöz, tovább bontogatva a szemöldökcsipesszel a rohadt ragasztó szélét, ami olybá tűnik, a szemöldökömön kívül a varrataimmal is örök szövetségre lépett.
-Haha! Valakire hasonlítanom kell. Nem tudod ki lehet az? - A tőle jól megszokott pimasz megnyilvánulásával dobja vissza a magas labdát, mialatt tölt magának egy kávét, amivel aztán leül velem szembe. Homlokát az asztallapon végigfektetett alkarjára támasztja, s mint valami kidobott, korcs kiskutya, akit kínoznak, nyüszíteni kezd. Igaz, hangjától a hideg ráz, mégis kárörvendően somolygok. Vigyorom akkor alakul csak át fájdalmas fintorrá, amikor elkezdem a csipesszel feltépni a ragasztót.
-Add már ide! Rossz nézni. - Megunva szerencsétlenkedésemet, kikapja a csipeszt a kezemből, székével közelebb húzódik, s az én mozdulataimnál lényegesen finomabban, nőiesebben kezdi piszkálni a ragasztót. Még így is fel-felszisszenek.
-Készülsz valahova? - Kérdése váratlanul ér. Ennyire egyértelmű lenne?
-Csak melózni. Van egy rakat verda a műhelyben, Diego nem győzi őket egyedül.
-Aha... melózni, mi? - Gyanakvóan összehúzza tengerkék szemeit, amikkel kellőképpen kitűnik az átlag dél-amerikai kinézetű lányok köréből.
-Azért van rajtad farmer, és fújtad be magad Armanival.
-Attól, mert melózni megyek, nem lehet rajtam farmer? És nem eredeti Armani. Arra nincs pénzem.
-Na és a Rolex, amit az ukrán, nagyképű királyfitól kaptál? Ne akard nekem bemesélni, hogy kocsiszereléshez elengedhetetlen kiegészítő. -
-Mi lenne haáááááá... - Nyomom ki a magas C-t még mielőtt befejezhetném a mondatot, a húgom meg csak ül velem szemben a széken, meglehetősen önelégült ábrázattal tartva fel a ragtapaszt, amit az imént kíméletlenül leszakított a képemről.
-Te nem vagy normális! - Dörzsölöm meg átkozódva, fájdalmas fintorral a varrataimat.
-Szívesen máskor is! - Pimaszul rám kacsint bögréjének pereme fölött. Itt az ideje komolyabban is elgondolkodnom azon, mégis hogyan zabolázhatnám meg a húgomat. Fáj még saját magamnak is belátnom, de elég megkésett gondolat ez részemről.
-Mondd meg mamának, hogy csak el volt valami dugulva a lefolyóban, de megoldottam. - Még egy utolsó fájdalmas simítás a szemöldököm vonalában húzódó, összevarrt seben, majd az asztallapra támaszkodva felállok, magamhoz veszem a kulcsaimat, igazítok egyet az órámon, összehúzom a bőrdzsekimet, és indulok. Jobban mondva, indulnék, ha a húgom nem szólna még egyszer utánam.
-Érezd jól magad a randin! - Sakk-matt híján nem szólok többet, inkább csak jelzésértékűen felmutatom neki egyik középső ujjamat.
Némi feszültség lesz úrrá rajtam, amint meglátom a Staten Island feliratú táblát. Ez már az a puccos környék, ahol egy magamfajtának semmi keresnivalója nincs. Mindezek ellenére célirányosan tartok a megfelelő utca, majd a megfelelő ház felé. A célhoz érve leállítom a motort, de még nem szállok le róla. Idegesen dobolok ujjaimmal a combomon, térdem nyughatatlan pattog fel, s alá. Legutóbbi információim szerint nem költözött haza a szakítás után. Úgy hallottam, valami rezidens lánnyal osztoznak a lakáson, amit bérel. Őszintén szólva, fogalmam sincs mire számítottam. Hogy majd összetörik és hazaköltözik anyuciékhoz? Nem, ő pont az az ember, akit nem ebből a fából faragtak. De még csak hasonlóból sem. Azt se tudom miért pörgök ezen. Semmi közöm már hozzá, mint ahogyan a szülei kocsijának sem. Nem ebéd meghívásra jöttem. Csak megnézem a járgányt és már húzok is. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatom magam, miközben elindulok. Be se kell mutatkoznom, csöngetés után automatikusan nyílik is a kapu, ezzel zöld utat adva. Az ajtó előtt állva, azért már jóval idegesebben tördelem az ujjaimat. Amint az apja kinyitja előttem, majd egy kimért, határozott kézfogást követően beljebb invitál, szinte azonnal rám tör a nosztalgia. A kegyetlen fajta. Ami elég erősen fojtogatja a torkod ahhoz, hogy fájjon, de még pont ne fulladhass meg. Legnagyobb döbbenetemre mind a ketten rokonszenvesen fogadnak. Talán csak azért, mert tudják mi a tét. A hatalmas, előkelő nappaliban szinte semmi sem változott. A pianínó még mindig ott van a kandalló mellett, amiben most is halkan ropog a tűz. A falakon megfizethetetlenül drága, híres festmények lógnak, Andrii gyerekkori képei, sikereiért kapott oklevelek, még mindig büszkén ékesítik a kandalló tetejét. Az anyja sokat mesélt a múltról. Arról, hogy mennyire páratlanul jól tud játszani a zongorán, hogy mindig szorgalmazták, támogatták a tehetségét, és hogy mennyire el voltak keseredve, amikor a zene mellett inkább a sportot választotta. Az anyja legalábbis. Én meg állandóan tátott szájjal hallgattam a róla szóló történeteket. Ő általában rendre elhallgattatta a szüleit, mikor úgy érezte, már túl messzire mentek a fényezésével. Én ilyenkor többnyire megszorítottam a combját az asztal alatt, rosszabb napjaimon bokán rúgtam, mintegy finom jelzésként a tudtára adva, mennyire nem örülök neki, hogy tereli a témát. Ilyenkor általában rendszerint elkanyarodott a beszélgetés az én gyerekkorom, múltam irányába, és hát rohadt nehéz volt pillanatok alatt hihető hazugsággal előállnom. Azt mégsem mondhattam el, hogy az apám drogkereskedő volt, és az egész gyerekkorunk az ő mocskos bizniszei köré épült.
Ugyanazok az illatok, ugyanaz a különleges, családias atmoszféra, én pedig még mindig ugyanúgy nem illek ide, mint amikor együtt voltunk. A garázsba már jóval inkább. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, és egyedül maradok, megkönnyebbülök. Leveszem a dzsekimet, feltűröm a pulcsim ujját, majd a kocsihoz lépek, felnyitom a motorháztetőt, hogy megkezdhessem a kocsi alapos átvizsgálását.

megjegyzés vagy amit szeretnél | ⚶