Play with me, Do what you want with me You won't see me putting up a fight Look at me Look what you've done to me Never let me go after tonight This feeling that I feel I don't wanna hide Candlelight is how I like to see you Say my name In the darkness it's not the same So come and kiss me Before the sun goes down 'Cause:

It's not the same,❞

Jamie and Rosie

A kikötő.
Ha valami hiányozni fog majd New Yorkból, akkor az az összes kikötő lesz, ami csak fellelhető a tagolt, szétszabdalt partokkal teli kikötő város miliőjéből. Mert New York sosem alszik, mindig éber, mindig figyel és sosem hagy egyedül. Akárhol is legyél, a távolból is hallod az állandó morajlását. Mint a tenger mélyén, ahol síri csend van, mégis hallod a zúgást, a mozgást. Az élet állandó lüktetését. Sok szép hely van New Yorkban, de nekem mégis a nagy kékség, a keresztül-kasul úszó hajók, a dokkokban folyó munka fog a legjobban hiányozni ebben a kis időben, míg itt fogok tartózkodni, már ha a nagyapámék tényleg nem teszik ki a szűrömet rögtön a megérkezésem utáni pillanatokban. Mert a kikötőnek van egyfajta bája, amely összeköti a jelent a múlttal és a jövővel, amely leginkább jelképezi ezt a várost. A folyamatos jövés-menést. Pont, mint ahogy én is éltem mind ez idáig az életemet. Sosem maradtam sehol túl sokáig. Mindig továbbálltam, új életet kezdtem. Utaztam, majd letelepedtem, aztán újra útra keltem. Akár a kikötőben a hajók.
A kocsiban - kellemes huszonegy fokra állítva - a klíma igyekezett ellensúlyozni az odakint tomboló tél vészjósló ridegségét. Zöld szemeim kissé fáradtan erőlködtek áthatolni a tomboló texasi hóvihar erején. Az út alig látszódott, s a kocsi digitális kijelzője ijesztő mínusz tizenhárom fokot mutatott. Ha jól sejtettem, hőérzetben ez mínusz húsznak is elment, de ugyan ki számolja a különbséget? A szél az út menti fákat könyörtelenül tépte, cibálta, s az autót is erőteljes széllökések próbálták feldönteni. A terepjáró azonban túl nehéznek bizonyult, s így a jól összetákolt gépezet egységes tempót diktálva tört előre a télben. A vakító fehérségben alig láttam az utat, mégis igyekeztem valahogy óvatosan előrehaladva megtalálni az útvonalat, noha majd' minden percben fel voltam készülve egy esetleges fejre borulásnak. Figyelmeztettek, hogy maradjak inkább néhány napot az utolsó hotelben, ahol megszálltam, de én hajthatatlan voltam.
Nem jártam Texasban már vagy...te jó ég, már nem is emlékszem mióta. Első és egyben utolsó utazásom dátuma elveszett a múlt homályában. Megpróbáltam megismerkedni a vér szerinti rokonaimmal, de nem jól sült el a dolog. Folyton az ikertestvéremhez hasonlítottak és valahogy az állandó ítélkezésük, a fura méregetésük és az, hogy úgy éreztem magam náluk akár egy kívülálló, elidegenített tőlük.
Sokáig még a testvéremmel sem akartam igazán beszélni, nem éreztem nagyon közelinek a kapcsolatot. De Oliver túl makacs volt, nem hagyott elveszni a világban. Addig kopogtatott nálam, míg beengedtem, ha kidobtam, hát bemászott az ablakon, ha ott is kihajítottam, varázsport csent a mikulástól, és a radiátort kandallóvá változtatva azon settenkedett be hozzám. S végül ott ragadt. Egy idő után kedvelni kezdtem a férfit, akinek a tükörképe ugyanazt az arcot mutatta, mint nekem, s aki hiába hasonlított rám szakasztott másomként, mégis egészen más világnézetekkel és attitűdökkel rendelkezett, mint jómagam. Kettőnk közül szakmailag én törtem magasabb csúcsra, majdhogynem istenként tiszteltek akárhová mentem orvosként. Mégis úgy hiszem ő ért el nagyobb sikereket az életében. Főorvos lett, nap mint nap azt teszi amit szeret csinálni, s ha kilép a kórház ajtaján, egy csodaszép feleség várja otthon és esténként két fejecskét simogathat álomba, hazaérkezésekor négy kicsi karocska kulcsolja át a nyakát.
Hogy mit kerestem mégis itt? Egyszerű a válasz rá.
A franc se tudja.
Ha valaki feltette volna nekem ezt a kérdést, minden bizonnyal tétován megráztam volna a fejem és olyan magasra húztam volna a vállam, hogy úgy érezzem a gigám is összeszorul tőle. Fogalmam sem volt róla. Mehettem volna a világon bárhová, hisz az anyagi biztonságom stabil volt ehhez. De hova mehettem volna? Sydneybe nem mentem, mert az öcsém és köztem még mindig nem simultak el azok a hullámok, amelyeket az árulása és annak színre hozatala keltett. Az öcsém, ikrem, Seattle-ben várt tárt karokkal. Jake Anchorage-ben. De nem ment. Mennem kellett. Úgy éreztem, ki kell szakadnom abból az ördögi körből, amiben tobzódtam olyan nagyon hosszú ideje már. Már nem tudtam nevetni. Jószerével semmin, jóízűen. A depresszió súlyos fellegei a fejem felett úgy gomolyogtak, akár a sáros víz a pocsolyában, ha beletrappol az ember egy kiadós eső után. Nem voltam jól. Megint. Még mindig.
Mindig.
Az ember bizonyos életszakaszokban el kell hogy gondolkodjon azon, mennyire kész arra, hogy tovább lépjen bizonyos szinten. Sok minden történt velem az utolsó látogatásom óta. Nyertem. Nagy dolgokat. Rangos díjat. Dicsőséget. Diadalt. Egy újabb meccset a Halál ellen, s a képébe röhögtem, miközben könnyek között tartottam a kezemben Victoria és Tessa szívét. S vesztettem. Mindenem elvesztettem. Vele. Általa. Érte.
Mégis, talán a legnagyobb horderejű az elmúlt néhány hónapban következett be. Tessa terhessége, a szakítás és végül az, hogy úgy döntött, nem tartja meg a gyerekünket arra a döntésre juttatott, hogy kell egy kis szünet. Kell egy csöppnyi pihenő, amikor túlléphetek a kórház és a lakásom közti ingázáson, hogy úton-útfélen körbeölel az emléke, akár egy szürke fátyol. El kellett távolodnom minden hibámtól amit valaha elkövettem. Seattle-ben kísértett Victoria emléke. New Yorkban Tessa. Sydneyben Maya. Bármely jelentősebb város közül amelyben felépítettem valamiféle kapcsolati hálót, belefutottam volna azok emlékébe, akiktől el akartam kicsit távolodni, hogy kitisztuljon a fejem és gondolkodni tudjak. Végül valamilyen szinten Jake és Oliver adták az ötletet, hogy jöjjek Texasba. Anyámmal nem akartam még mindig találkozni - egyikükkel sem - de a nagyapámék kedvesek voltak hozzám mikor itt voltam. S az öcsémtől megtudtam, hogy a tél közepén egyedül maradt a két nagyszülőm, akikkel sosem volt kapcsolatom. Hát felajánlottam, hogy lejövök látogatóba, ha időm engedi. Persze azt nem mondtam, hogy az időm engedi azt jelenti, hogy három nap autókázás után - minden éjjel megálltam valahol aludni egyet - végül gyorsabban leértem hozzájuk, mint bárki számított volna rá. A kórházban bejelentettem egy hosszabb szabadságot, átadtam a betegeimet, és már mentem is csomagolni. Őszintén szólva az sem érdekelt jelenleg, ha kirúgtak volna.
S most lassan közelítve meg a farmot, amelynek hatalmas épületei csak alig látható foltok a hóviharban, lépésenként közelítettem meg a legnagyobb épületet, amit csak találtam. A fénye hívogató volt, s mivel olyan erejű szél fújt, hogy majdhogynem ledöntött a lábamról, ahogy felhúzva a kabátomat, a kezemben tartva a sporttáskámat kiugrottam a kocsiból, még kiabálni sem volt értelme. A tél erejével megküzdve férfi mivoltom minden tartalékát bevetve támolyogtam el a hatalmas hangár tolóajtajáig, s elhúzva azt majdhogynem beestem az ajtón.
- Jesszumpepi - nyögtem, igyekeztem leseperni magamról a rettentő hómennyiséget, amely kabátomat és vele engem is inkább hóemberré változtatott, vagy valamiféle jetivé, semmint a magam valóságává.
- Brrrr - húztam be magam mögött az ajtót, s belépésem ékes bizonyítéka - az apró, de tetemesebb mennyiségű hódara - máris olvadni kezdett a kellemes melegben. A meglepően kellemes melegben. Odakint fagy volt, vihar és háború - idebent pára, meleg és a béke kellemes széna illata. Furcsa volt ez a semmi máshoz nem hasonlítható illatfelhő, amiben lépkedtem előre, kíváncsi, zöld tekintetemmel falva az istálló látványát. - Nohát, ez nagyobb, mint amire emlékszem - csodálkoztam el, s kissé bátortalanul haladtam előre a kifelé kíváncsiskodó hátasok méregető pillantásaitól kísérve - épp akkor, amikor egy ismeretlen szőkeség ugrott - vagy lépett ki az egyik boxból - húztam le a fejemről a kapucnimat, hogy sötétszőke üstökömet és kissé borostás fizimiskámat közszemlére téve elrévedjek a rám csodálkozó szempárban. Zöld szemeim élénk csillogása nem árulta el, hogy a feje mellett megjelenő hatalmas fekete ló közelsége eléggé megszaporázta szívem stressztől emelkedő nyomású dobbanásainak számát.
- Öhm...helló. Ez volt az egyetlen épület, ahol fényt láttam - léptem egyet hátra, s kissé megtorpantam, mikor megéreztem a sarkamnál a nagy rakás szalmát. Vagy szénát. Sárga volt és nagy kupac. Nagyot nyeltem -  Odakint irtózatosan nagy a hóvihar. Bár ezt ha jól sejtem nem igazán nagy meglepetés. Én..George Campbell-t keresem - nem kérdeztem ismeri-e, azt sem, ki is ő véletlenül, s azt sem, tudja-e merre találom. Logikusnak tűnt, hogy ismeri, hogy nem véletlenül volt az istállóban, s az is egészen valószínű volt, hogy pontosan tudja, merre van. Más kérdés, hogy el akarta-e árulni. Reméltem, hogy legalább a ló ott marad, ahol van. Kissé félszegen néztem az egy lépessel közelebb merészkedő patás monstrumot, akinek feje akkora volt, mint a kezemben lóbált táska kétszerese, és hatalmas orrlyukain át gőzölgő pára tudatta velem, hogy épp mélyebbeket lélegzik a körülötte lévő levegőből, mintha épp szagmintát venne rólam. Hatalmas szemei kíváncsian néztek, pillogott rám párat, és csak remélni mertem, hogy a mögöttem tornyosuló kupacnyi széna vagy szalma - őszintén mondom, hogy nem tudtam volna megkülönböztetni a kettőt egymástól - nem kihívás volt számára egy jó kis hentergőzésre, sem arra, hogy velem együtt azt is felfalja. Mert tudvalevőleg elég őrült, már-már vakmerően bátor ember képében híresültem el, főleg miután Tessa elé vetettem magam, hogy engem találjon el inkább a golyó, semmint őt, de a lovaktól a mai napig eléggé félek. Washington lova egyszer felkergetett egy fára is. A jó éj mentsen meg, ha ez nekem esik.

MADE BY TORIE

Play with me, Do what you want with me You won't see me putting up a fight Look at me Look what you've done to me Never let me go after tonight This feeling that I feel I don't wanna hide Candlelight is how I like to see you Say my name In the darkness it's not the same So come and kiss me Before the sun goes down 'Cause:

It's not the same,❞

Jamie and Rosie

– Anya, anya… kelj fel! Most hívott George bácsi!
Az ég is leszakadhatott volna, valószínűleg az is ilyen, vagy hasonlóan élénk erővel térdel bele a gyomromba, s húzza meg a flanelpárnán szétterülő koszos szőke tincseimet érkeztekor csatakos tenyerével, ahogy Ethan tette, miután átvergődte magát az éjszaka sötétjének szájában ízlelgetett hálószobán, s körvonalakban létező testemre vetette magát a széles franciaágy tetején.
– Természetesen mindjárt megyünk George bácsi!
– Ethan, mennyi az idő? – szemhéjaim fáradtan negálták a néhány óra alvást követő ébredést. Enervált valómat az sem zavarta fel mozdulatlanságából, mikor a fiam lerántotta rólam a több réteg takarót, hogy meztelen lábfejemre zoknit húzzon. Ebből már sejthettem volna, hogy mennyire izgatott, de mivel féllábbal még az álmok földjén grasszáltam, s empátiám is ezen a tollasbálos túlvilágon tengődött, nem akartam tudomást venni róla. Tudatom kapkodva mentséget is kreált az édesanyához nem illő viselkedésemre: hiszen Ethan ébren is hatalmas fantáziának volt birtokosa, nem még, mikor alvajárt. Ráadásul gyerekem totálisan figyelmen kívül hagyta korábbi erőtlen kérdésemet, így nem is vettem komolyan jelenlétét. Öntött már le vízzel az éjszaka közepén, épített „fészket” magának a kandalló előtt, de mesélt már az aznapi élményeiről éjszakai élete során, s a nagyapjával közös, cinkos titkait is ilyenkor fecsegte ki a leggyakrabban.
De mikor az a fránya zokni minduntalan próbálta bokából kitörni ernyedt lábfejemet, s ő beleunt, hogy azt óvatosan lábikráimra igazítsa, taktikát váltott: két hideg kis kezébe fogta arcom éleit, hogy úgy suttogjon a szememre:
– Anya George bácsi elleni fog.
– Mi?
Még az abszurditásnak is volt ne továbbja, amin kómás állapotomban is képes voltam fennakadni. Így aztán hirtelen pattantak ki szemeim, hogy felmérjem a sziluettező valóságot. A smaragdzöld szempár tulajdonosa annyira reszketett az izgatottságtól, hogy a mondat információtartamát kigyomlálta.
– Mármint a lova, Manka. És mondtam, hogy megyünk… és a papát is fel kell kelteni… és kell nekem egy csizma… és a sapkám… és megfoghatom majd én a kiscsikót, anya? És a telefonod… nem is volt nálam… én… csak meghallottam, és nem játszottam rajta, videókat se néztem. Tudod, hogy nem csinálok ilyet… de azért jó, hogy nálam volt és George bácsi elért, nem?
– Lassíts le, cowboy! Levegőt vegyél, különben anyának holnapra nem lesz ilyen ügyes kis asszisztense, aki fogadja a… úristen, hajnali negyed háromkor a telefonhívásokat. Természetesen nem jöhetsz.
– De anyaaaaaaa!
Elégedetlenkedőn megnyúló hangjába beleborzongtam.
– Szó sem lehet róla. Odakint hatalmas hóvihar van, és Mankának ez nem lesz sétagalopp. Kicsim, ez most nem neked való. Holnap iskola van, és te már megint hajnalba nyúlóan videókat néztél a Hubuk-on.
Egyik lábamra már sikeresen felrántottam a térdig érő csizmát az előszobában, viszont a másikat még álmos görcs húzta, így nehezen találtam bele. Nem is gondoltam, hogy féllábon ugrálva a fiam majd komolyan vesz, így miután makacs kócomat kisöpörtem arcomból, újrakezdtem érveim sorát.
– Az Youtube, ha nem tudnád és amúgyis: de anyaaaaaa! Légy szíves!
– Nem fogadok el semmilyen apellátát. Ha segíteni akarsz, mielőtt lefekszel, azt még megengedem, hogy felkeltsd a nagyapádat és szólj neki, hogy elmentem. De utána szépen lefekszel.
– De holnap nincs is iskola. Vasárnap lesz. Vagyis van. És én amúgyis traktorvezető akarok lenni. A papa szerint ahhoz nem kell iskolába járni…
Miért is nem lepett meg, hogy a papa pártolja az én egyetlen kisfiam tanulmányainak felfüggesztését, s magántanulói státuszba való áthelyezését, autodidakta módon történő felkészülését.
– Ethan. Nem nyitok vitát. Indulás lefeküdni. A telefont pedig kérem!
Hosszasan vívtunk néma, ám annál indulatosabb szemcsatát. Fújtatását követően már majdnem újabb érvet hozott fel saját álláspontja mellett, ám fejem kérlelhetetlen biccentésével belé fojtottam a szavakat. Dühösen csapta felé nyújtott tenyerembe a számomra teljesen felesleges és érdektelen, síkképernyős huszonegyedik századi technikai vívmányt, azonban már nem volt időm modoráról számonkérni. Csalódással vegyes elégedettséggel figyeltem slattyogó lépteit, melyekkel saját hálószobámat célozta meg, hogy ott szenderedjen álomra. Legalábbis titkon abban reménykedtem, hogy végre elnyomja az álom, s nem kell miatta aggódnom majd munka közben.


– Csak az én lovam lehet, amelyik egy ekkora hóvihar kellős közepén ellik meg! Ezek a nők!
– Na, de George! – némi gúnyos számonkéréssel pillantottam hátra vállam felett az idős farmerre, miközben az épségben, ám hosszas órák munkája után megérkezett csikó orrlyukába vezettem egy szál szalmát, felizgatva vele az érzékeny nyálkahártyát, hogy megszabadulhasson az anyaméhből magával hozott váladéktól. A törékeny bicebóca prüszkölésével egyidejűleg nevettem fel, mibe a férfi is bekapcsolódott.  
Gyerekkorom óta ismertük egymást George Campbellel, a nagyapám helyett nagyapám volt, s társam a lovak iránti imádatban. Már a sokadik hajnal volt ez, ahol együtt csodáltuk egy négylábú kis élet első botladozó lépteit az aranyló szalma közén, mégis ugyanolyan odaadással adóztunk a megválthatatlan pillanatnak.
– Csodálatos kis teremtés – elérzékenyedve sóhajtott fel hátam mögött a gyengéden tapsoló George, s feljebb tolta orrán párásodó szemüvegét elégedettségében.
– Valóban az, és Manka is nagyszerű volt. Igen, ügyes voltál kislány – a lábam mellett heverő kimerült kanca csatakos volt az ellés élményétől. Hálásan nyomta orrának hátát tenyerembe néhány perc erejéig, majd a látóterébe került csikóhoz fordult, hogy letisztogassa annak testét.
– Emlékszel? Mankán te lovagoltál először.
– Bizony, az elsők voltunk egymás életében. Ő volt az első ló, aki ledobott magáról, és sokáig azt hittétek, hogy el kell majd adni, mert senkit nem enged fel a hátára. Ez a farm… és az itt élők… sok alkalommal voltak elsők az életemben.
Manka és csikója körül megannyi teendő adódott, amihez nem feltétlenül volt szükség állatorvos jelenlétére. De tulajdonképpen nem is azért hívott fel hajnalban George Campbell, mert az orvosi szaktudásomat kívánta maga mellett tudni. A nálam jóval nagyobb élettapasztalattal rendelkező férfivel közös időtöltésként tűztünk zászlónkra minden olyan alkalmat, melyben csikó jött a világra. Mindegy volt, hogy az ő farmjukon vagy a miénken, nekünk ott kellett lennünk az első sorban, hogy óvó tekintetünk mellett tegye meg az első bizonytalan lépteit az új élet.
Nem csak a várakozás terjengősnek tetsző óráit töltöttük meg nosztalgikus beszélgetésekkel, de a csikó életének első órájában is ott maradtunk az istállóban, s megvártuk, míg Mrs. Campbell kávét hoz, hogy agyunk élénkebben echolálhassa a múlt eseményeit.
Megannyi alkalommal jöttek szóba közös ismerőseink a városból, a közeli farmokról, de legkedvteltebb beszédtémánknak Oliver számított, a férfi, aki a világ legjobb barátjává nőtte ki magát az évek alatt. Tulajdonképpen ő is egy volt azon elsők közül, akik ehhez a megfoghatatlan érához kötődtek itt, a kerítésünk túloldalán. Megannyi – az én életemben – elsőnek számító pillanatot említhettem volna, mely kedves volt számomra, mégis a legkedvesebb és egyben legkeserűbb emlékeim George unokájához kötöttek.
Oliver sosem tudta meg, hogy mint változott szívemben elfoglalt pozíciója. Pedig talán ma már mind a ketten csak nevettünk volna rajta, hogy a magamfajta falusi kislány mennyire vonzódott a nagyvárosban szocializálódott, nyitott szájjal rágót csámcsogó ficsúrhoz. Vajon én is képes lettem volna nevetni rajta?
– Tudom, hogy mire gondolsz drágaságom.
Annak persze nem volt nehéz gondolatolvasónak lenni, aki a kávét ír módra kedvelte a cudar téli napokon.
– Tényleg? – felnőtt létemre képes voltam fülig elpirulni, s megrökönyödve fordulni a szénabálán oldalamon üldögélőhöz. Nagyon igyekeznem kellett, hogy saját élénkítő tejeskávémat ne nyeljem félre.
George a semmibe mosolygott fáradtan, úgy tett, mintha az anyjához dörgölőző fiatal csikót fixírozná.
– Oliverre.
Meg kellett kapaszkodnom a bálát egybefűző madzagban. Még ajkaim is kiszáradtak a pajta száraz levegőjében, s köhögőroham jött rám. Csak nem sikerült tisztességesen lenyelni a kávét.
– Ti neveztétek el az összes csikót, ami a farmon született. Manka nevén is órákat veszekedtetek. Szóval ne törjük meg a hagyományt. Válassz neki te nevet, ha már Oliver nincs itt…
Keserédesen mosolyogtam át a férfire, aki apai módon, biztatón megpaskolta kézfejemet.
Nagy sóhaj hagyta el megtépett hússzirmaimat.
– Talán egy új hagyományt kellene bevezetnünk. Oliver úgysincs itt. Ethan viszont annyira szeretett volna jönni… meghagyhatnánk neki a lehetőséget. Mit szólsz, George?
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, lábszáramat megcsapta a kinti lég jeges lehelete.
– Mintha valaki jött volna… talán pont Ethan az. Megnézem, egy pillanat.
Ki kellett menekülnöm ebből a kellemetlen beszélgetésből, mibe valójában nem George, hanem saját gondolataim tereltek. Mégis fellélegeztem, ahogy kifordultam az istálló szalmával borított folyosóján. Legalábbis fel akartam lélegezni, de mintha csömörből estem volna gödörbe, elfúlt a hangom.
Nem a tél kíméletlensége dermesztett meg hirtelenjében, hanem az ajtó előtt álló férfi, aki nem más volt, mint Oliver.
– Ó, te szent Isten! Nem is tudtam, hogy a gondolataimnak teremtő ereje van… Én meg azt hittem, hogy Ethan… De te nem Ethan vagy. Istenem!
Letörölhetetlen vigyor festette meg arcomat, ahogy szemben állhattam vele. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul furcsa és idegen a kérdésén kívül, de ennek egyelőre nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, hiszen emocionális viharba keveredett tudatom, s ha az elején képes is voltam felnőttként viselkedni, néhány perc után elvesztettem a kontrollt cselekedeteim és szavaim felett.
– Oliveeeeeeer! Úristen, pont most jutottál eszembe! De jó, hogy itt vagy! Éppen időben érkeztél. George is itt van hát persze! Meg én is! Oliveeeer!
Az újralátás öröme egész testemet reszketésre késztette. Már pár méterről neki futottam, hogy rávessem magam, s meleg ölelésben részesítsem a távolról érkezőt. Nem gondoltam, hogy eltúloztam volna a viszontlátásra adott reakciómat, hiszen a legőszintébben mondhattam: hiányzott. Ő mindig hiányzott erről a farmról.
Csak remélni mertem, hogy súlyomat megtartja, s nem éri váratlanul érkezésem. Nem akartam a kinti időben átfagyott valójában kárt tenni, hiszen még csak most lépett elő gondolataim közül. Nem törhettem össze ezt az idilli üveggömböt néhány másodperc alatt. S mintha soha nem akarnám őt elengedni, úgy szorítottam nyakát karjaimmal, akkor is, ha megtartott kettőnket, s akkor is, ha a mögötte megbontott szalmában végeztük.
– Én teremtettelek téged most ide, vagy tényleg itt vagy?
Meg kellett csípnem. Magamat kellett volna, de inkább az ő kipirult arcának bőrén teszteltem a realitást.

MADE BY TORIE

Play with me, Do what you want with me You won't see me putting up a fight Look at me Look what you've done to me Never let me go after tonight This feeling that I feel I don't wanna hide Candlelight is how I like to see you Say my name In the darkness it's not the same So come and kiss me Before the sun goes down 'Cause:

It's not the same,❞

Jamie and Rosie

Texasba érkezni nem volt tervezett utazás. Nem előzte meg hosszas kutatómunka, látnivalók és események kutatása, hogy a családi kapcsolatok építésén - vagy nálam jellemzőbben: rombolásán - túl egyéb programokkal színesítsem az emlékeim sorát. Sosem voltam túl aktív ezen a területen. Én megelégedtem azzal, ha Sydneyben munka után, mikor már két lábbal rúgtak ki a kórházból, elmentem a közeli bárba gitározni, énekelni, vagy csak ücsörögni és elkortyolgatni pár sört a kollégákkal, cimborákkal, vagy közelebbi barátokkal. Nekem program volt az is, ha a házamtól nem messze a partra lementem szörfözni vagy úszni, netán edzőterembe mentem kihajtani magamból a feszültséget. Míg Seattleben laktam Victoriával, ő sűrűbben ráncigált el különböző koncertekre, meg színházi előadásra, de miután látta, hogy ezek nekem majdhogynem fizikai fájdalmat okoznak, annyira untatnak, feladta. Aztán jött Sydneyben a sok gond, probléma...és azt hiszem valahogy begyűrűztem a sok tennivalóval. Már programnak számított egy költözés, egy ügyvéddel való találkozás, vagy egy nap, amikor elmehettem vigyázni John vagy Cornelia csemetéire.
Szerető közeg vett körül. Miért vágytam mégis el New Yorkból? Miért kaptam a gondolaton, ahogy csak lehetséges volt, hogy elhagyjam a várost, amit otthonomnak tekintettem? Azt hiszem azért, mert valahol úgy éreztem, túl sokat tépett ki belőlem. Mindenem odalett. A méltóságom utolsó erején térdeltem le Tessa elé, és bár a szívem minden szavammal átdöfte magán a katanát, az agyam akkor is arra ösztönzött, hogy ne követeljem, hogy tartsa meg a gyerekünket. Orvosként tisztában voltam a lehetőségekkel, a következményekkel is, emberként pedig azzal, hogy bárhogy is szépítem, de elkúrtuk. Az a kapcsolat lehetett volna a jövőnk, a boldogságunk. Ha nem akkor, nem úgy, nem azért hoz össze minket a sorsunk. Nem tudom Istennek vagy a mindenható erőknek mi célja volt ezzel, de annyi bizonyos lett mára, hogy egy nagyon meghatározó személye lett az életemnek Tessa. Összetörte a szívem. Annyiszor, olyan erővel, annyira mélyen, ahogy azt hittem, már képtelenség. De újra meg újra új szintre emelte, és mindig egyre jobban fájt.
Mert Őt szeretni nem egyszerűen szerelem volt. Ó, a két kezem összetettem volna, ha ez így lett volna. Csak szeretni, néha összeveszni, aztán kibékülni. Milyen könnyű játszmák! De nem! Őt....fájt szeretni. Mert mindent meg akartam neki adni, de semmi nem kellett. Mégis akart, mégis éreztem, hogy szeret, s azokba az érintésekbe, pillantásokba, szavakba kapaszkodtam, amelyeket szerelmes pillanatokban elsuttogott a nyirkos bőrömre, vagy amelyeket sikítva vágott hozzám egy-egy veszekedés által. Én sem voltam ártatlan. Ó, senki ne gondolja, hogy kivonom magam a felelősség alól. Engem épp úgy terhelt a felelősség, hogy éveket loptam el tőle és mégis éveket adtam neki, ami által több lehetett. De a szívem sebeire még mindig nem jött gyógymód. Még mindig fájón lüktetett a mellkasomban ez az öreg ketyegő. Ha rá gondoltam - és elég sűrűn gondoltam - még mindig félre kalapált, összeszorult, s éreztem, hogy nem kapok levegőt, s ha nem látott senki, még mindig könnypárássá vált a tekintetem. Éjjelente, mikor magányosan forgolódtam az ágyamban a párnáim között, hiányoltam. Hiányoltam férfiként. Szeretőként. Szerelmes emberként. A magány olykor elemi erővel tépkedte meg elmém éber józanságát, s tudatos munkámba, kegyetlen erőmbe került, hogy mikor ezen állapotomban a múlt jótékonyan fedte minden rossz jellemzőjét a kapcsolatunknak, fel ne hívjam és ne kérjem, hogy kezdjük újra.
Mert a mi kapcsolatunk bármennyire is volt intenzív, gyönyörű és fájdalmas, sajnos most már beláttam, hogy jobb lett volna, ha meg sem történik. Nem azért, mert hálátlan lennék neki, hálátlan azért, amit tett, vagy tettünk együtt. Ajándék volt minden perce, tanított, óvott, gyógyított. S közben elvett, pusztított, megsebzett. Hálás vagyok neki ám sajnos későn ismertem fel, hogy az amire én vágyom, általa sosem jöhetne létre. Mérgeztük egymást, mindenek felett gyötörtük és sajnos sosem jutottunk ugyanazon álláspontra gyakorlatilag semmivel a világon. Vannak azok a kapcsolatok, amelyek a legjobb oldaladat hozzák ki. A társad inspirál napról-napra, hogy jobb ember legyél. Mi Tessával ugyanezt tettük nap mint nap. Csak kizárólag orvosi oldalról. Jobb sebész lettem. Innovatívabb, vakmerőbb, de féltőbb, megfontoltabb egyben, már ha ez lehetséges. A világ orvosainak legáhítottabb díjainak győztes listájához vésték a nevem, az orvostudomány történelmében ott leszek már örökre. Tessa előadásokat tarthat a szakmáján belül, megismerték a nevét a kutatásai által és kezdőként is sikereket zsebelhetett be. És ez volt a hozománya annak, hogy közben a lelkünket és a szívünket darálóba lökve pazaroltunk el éveket egymás idejéből, természetesen csak abban az értelemben, hogy egyikünk sem ért el vele különösebb célt. Már, ha számára az, hogy leélhet egy viszonylag teljes életet nem számít annak.
De én családra vágytam. Negyven voltam. Már majd' minden barátom, családtagom ebben a korban gyerekeket nevelt, óvodai előadásokra járt, leckét ellenőrzött, családi kirándulást tervezett, de minimum babakocsi tologatott a parkban. Nekem pedig voltak keresztgyerekeim, akiket imádtam, unokahúgaim és öcséim, és megannyi gyerek és felnőtt, akiket szívből szerethettem. De mégsem tartoztam senkihez. Szerettem én Tessát is, most is szeretem. Csak épp én voltam az, akinem se otthona, se családja, se egy biztos pontja nem volt az életében. Sodort a szél erre arra, és tudtam, hogy a barátaim szeretnek a maguk módján, de az elmúlt évek alatt észrevettem ugyanazt a sémát. Jó, ha vagyok. Jó, ha érdeklődök, érdekli őket az is, mi van velem. De annyira nem, hogy ha eltűnnék, keressenek is. Senkit nem érdekelne, ha eltűnnék a Föld színéről, maximum annyit mondanának: "Hmm...vajon merre lehet Woodward? Egy ideje nem láttam. Azt hiszem fel kéne hívnom. Vagy...majd inkább holnap." És sose keresnének. Egy idő után csak kósza emlék lennék.
Nem szabadott volna ilyen mélyre süllyednem az önsajnálatban, és ezt én is tudtam. Nem bánthattam őket azért, mert a milliónyi teendőjük közben nem én voltam a legfontosabb a listájukon. Megértettem. Mindig igyekeztem megértő lenni. Talán csak azért nem tudtam mégsem túllépni ezen, mert hiába TUDTAM, hogy ennek ez a menete, a módja, ha az ÉRZÉS, amit kiváltott belőlem az egyszerűen csak fájt és bántott. Kívülállóvá váltam egy olyan közegben, amelynek egykor úgy hittem, központi, fontos eleme vagyok. De ez megváltozott. Már nem voltam fontos. A társaság peremére kerültem, és hol hagyták, hogy az eső verjen, hol nem hagytak az asztalhoz jutni, hol egyszerűen elfelejtették, hogy a világon vagyok. S én, aki alapvetően hozzászoktam, hogy a Nap tulajdonképpen csak azért kelt fel reggelente, hogy engem csodálhasson, ezt nagyon nehezen dolgoztam fel. Igen, bevallom, hogy én ilyen ember lettem. Önző, beképzelt, akinek szüksége van arra, hogy imádják, csodálják, de minimum elismerjék, ha valamiben oltári jó. Ezért szerettem a műtőben lenni és ezért váltam egyre inkább olyanná, aki jobban szeret a kórházban tevékenykedni, ahol elismerik és még a lélegzetét is aranyba akarnák foglalni, semmint odakint, ahol egy senki voltam.
Texas ebből a szempontból mégsem volt az a hely, ahol mindazt a csodálatot és elismerést elvárhattam, mint amire szükségem volt alapvetően. Mégis eljöttem, és ennek az aprópója nem volt más, minthogy annyit voltam egyedül, magamban az utóbbi hónapokban, hogy lassan az őrületbe kergettem magam. Nem bírtam tovább az üres lakást, nem bírtam tovább a kórházat, minden idegesített és zavart, és mikor az ember egy bizonyos szint alá süllyed az önmarcangolásban és az önsajnálatban, rájön, hogy vagy lép valamerre a posványból amiben benne ragadt, vagy szépen lassan belefullad. S ha választanom kellett volna Oliver idilli családjának közegétől, anyám sopánkodásától, vagy Peter képének beverése között, inkább választottam azt, hogy legalább egyszer az életben teszek valamit a vér szerinti anyai nagyszüleimért, ha már legutóbb nem sokat tudtam velük foglalkozni néhány bájolgó mosolygáson kívül. Senki nem volt aki segíthetett volna nekik, nekem meg kapóra jött, hogy szó nélkül leléphettem New Yorkból.
Az istállóba lépve megcsapott a meleg pára, amely a kinti hideget még zordabbá változtatta érzetre. A kocsiban felkapcsolva hagytam a fűtést, mert a macskám bent aludt a hátsó ülésen, nem akartam, hogy a gyorsan kihülő kocsiban megfagyjon szegény. Utált engem, de én kedveltem a tüskés, morcos, cseppet sem kedves, de egyéniséggel rendelkező bársonytalpút. Magamra emlékeztetett. Én is megválogattam, kivel állok szóba, és ha őszinte akartam lenni, magammal én se haverkodnék. Nem tudtam elítélni amiért nem csípett, de kitartóan küzdöttem azért, hogy ne akarja megtanulni a borotva használatát a torkomon.
Odabent lépkedve szorongva figyeltem a boxokból kikíváncsiskodó hátasokat, akik érdeklődve pislogtak felém. Orromat csiklandozta a tőlem oly távol álló széna, szalma, zab és ló illat, amely sajátos eleggyé keveredett össze a természetes fa illattal. Vizelet, trágyaszag még hírből sem jutott amúgy vadászkutyákat meghazudtoló orrom érzékeny membránjaihoz. Hálás voltam érte.
Próbáltam felkutatni a nagyapámat, de lévén, hogy nem voltam biztos, hogy a vadnak és agresszívnak megítélt (amúgy cseppet sem az) pacik mikor, milyen ingerre vadultak volna meg és törték volna át a boxok felezett ajtaját, hogy rám támadjanak, igyekeztem csendes maradni és csak némán szemlélődni. Prószkölés, nyihogás, megannyi hang érkezett innen-onnan, de mind békésnek tűnt egyelőre. Nagyapám helyett azonban valaki egészen másba botlottam, ahogy majdnem a túlvégéig sétáltam a hatalmas épületben. Szalmaszőke, rendezetlenül hullámzó fürtök alatt egy nálam alacsonyabb, törékeny hölgyemény sasszézott ki macskához hasonlatos ruganyos járással, s épp abban a pillanatban sikerült összeakasztanom zölden villanó tekintetem az ő kellemes, kávészín szemeivel, mikor lehúztam a fejemről a vastag, szörmével körbeölelt kapucnimat, amelyen még olvadozott a hó és ettől hivatott megvédeni.
Határozottan, de bemutatkozást mellőzve kérdeztem rá, látta-e a nagyapámat errefelé, és reméltem, hogy nem azt feleli, hogy nem tudja merre lehet, mert akkor kénytelen lettem volna a macskámat behozni ide és valamelyik sarokban megágyazni magunknak éjszakára, mert arra sem emlékeztem merre van a ház itt, nemhogy megtaláljam a lassan leszálló sötétben és a hóviharban odakint. A válasza azonban kissé meglepett, mert a nő olyan szélesen kezdett el vigyorogni, hogy már-már ijesztőnek is beillett. Kissé felvontam a szemöldökömet.
- Öhm...nem, Ethan sosem voltam. Istennek hívtak már párszor, de azért ne túlozzunk, most épp nem abban a státuszban vagyok jelen, bár tény, hogy ekkora viharban idetalálni természetfeletti tulajdonságokat engedhet feltételezni - fűztem mondandói közé szerényen, nem igazán értve, minek is köszönhetem ezt a kitörő lelkesedést. Nem rokon volt a nő, szinte biztosra vettem, mert legutóbbi ittjártamkor minden fellelhető Storm és Campbell családtag jelen volt, vagy megmutatták fényképen, márpedig zseniális memóriával rendelkeztem, a mai napig emlékszem rá, milyen ruha volt például Chloé unokahúgomon, aki elhunyt és sosem ismert nővérem egy szem leánya.
Végül mégis elmosolyodtam, mert ahogy vigyorgott rám, még a szemei is nevettek közben. A hullámos hajtincsek közül néhány kósza szalmaszál kandikált ki, ruhája gyűrött volt és itt-ott véres, és vékony, őzgida lába egy majdnem térdéig felérő gumicsizmában lötyögött. Komikus volt a kinézete, mégis jobban ide illett, mint én, akinek ruhái, kabátja, cipője úgy lógott ki ebből a közegből, mint indiai utcakölyök kezén a Rolex.
Már majdnem megszólaltam, mikor kimondta azt, amit talán mélyen magamban sejtettem, de annyira nem tetszett, hogy el is ismerjem. Megint itt tartottunk. Oliver Seattleben és itt is mindenütt kísértett. Az ember, ha egy ikertestvérrel nő fel, megszokja, hogy folyvást összekeverik. Talán még viccet is csinál belőle, megtanulja kezelni. De én már túl voltam a harmincon, mikor megismertem az ikremet, így a mai napig irritált, ha összekevertek vele, így ahogy a szőkeség ujjongva kiejtette a testvérem nevét, a mosolyom a természetesből kínossá változott.  
-Az okosabb és jóképűbb kivitelben - szúrtam oda, mintha ettől azt várhattam volna, hogy leesik neki a tantusz. Sóhajtottam hát, hogy belekezdjek a tévedés tisztázásába, miközben a boxból kilépő kíváncsi hátassal néztem farkasszemet, egy pillanatra levéve a szemem a nőről.
- Igazság szerint, ami azt illeóóóóóóááááá
Utolsó szavam a tüdőmben rekedt összes levegővel együtt egy csatakiáltásnak is beillő hanggal távozott a számon keresztül, ahogy az összes ötvennégy megsaccolt kilójával nekifutásból rám vetette magát. Teste az enyémnek csapódott, karjain a flaneling surrogva tekeredett a nyakam köré, s a váratlan támadástól úgy dőltem el vele együtt, hogy csak ahhoz volt érkezésem, hogy a kezemben tartott táskát kiejtve a kezemből őt fogjam át, nehogy véletlenül sérülést okozzak neki, vagy leguruljon rólam és úgy essen bántódása. Elveszett a karjaim közt, s bedőlve a széna vagy szalmabála felhalmozott kupacába kétszer is átfordulva gurultunk le a széttúrt arany szálak vékonyabb régetét magunk alá gyűrve. Alatta feküdtem, s még akkor is pihegve, kitágult szemekkel meredtem a fejünk felett magasodó szénapadlás gerendáira, mikor ő az arcomba csípett. Orcáim két oldala meleg, vékony ujjacskák rabja lett, s tekintetem végül csak visszavándorolt azokba a kakaószínű, mélybarna, meleg szemekbe, amelyeket még mindig boldog nevetőráncok öleltek körbe. Boldogtalanná tett, hogy le kellett törnöm repkedő álmainak tündérszárnyait, de kénytelen voltam tisztázni ezt a kis félreértést, noha ösztönből még mindig öleltem magamhoz, mintha rég nem látott kedves lenne. Nem voltam benne biztos egészen, hogy bal kezem a derekát fogta, vagy a fenekét, de remélni mertem, hogy a derekát. Az arca egészen közel volt az enyémhez, és most már nem csak az ő haja volt tele szénaszalma szálakkal, hanem az enyém is, bár ezt csak abból tudtam tippelni, hogy itt-ott szúrta a fejem érzékeny bőrét.
- Hűha, hát ilyen fogadtatásra aztán végképp nem számítottam. Ez helyi szokás, vagy csak a Campbell birtokon jellemző? Csak hogy tudjam, ha máshová is betévednék, vegyek-e fel protektort, szuszpenzort vagy bukósisakot? - kérdeztem és muszáj voltam elmosolyodni magam ezen a helyzeten, mert hát be kellett látnom, hogy az elmúlt igen hosszú idő alatt ez volt az első olyan köszöntés amely kellemes érzéseket keltett bennem, noha tudtam, hogy valójában nem nekem szólt.
- Ó, hát megérkeztél! Micsoda öröm téged újra látni! Azt hittük, hogy pár napon belül nem jössz még - közelített meg bennünket nagyapám, aki szokásos horgászkalapját viselte, s enyémhez hasonlatos zöld szemeiben csalfa mosoly bujkált - Látom, megismerkedtetek - kuncogott, s most kifejezetten agyafúrtnak tűnt nekem, mint akit nem lepett meg az, amit látott.
Megvontam a vállam, miközben újra megkerestem azt a meleg, barna szempárt.  
- Nem volt más választásunk, Tatus, bár már tudom miért figyelmeztetett az öcsém az errefelé tomboló tornádók erejére - mondtam komolyan, majd a végére kissé pimasz mosolyt engedtem meg magamnak és cinkosan a nagyapámra kacsintottam. Olivernek azért a következő találkozáskor eldöntöttem, hogy tartok majd egy alapos "mitől jó testvér a testvér" és egy "ne beszélj rébuszokban, nem vagy te DC antihős" előadást. S ha feküdtem még a nő alatt, vagy egymagam, netán engedtek felállni, intettem egyet felé, miközben a nagyapám átvette a beszélgetés fonalát.
- Rosie kedvesem, ő itt nem Oliver. Hanem James. Vagyis Jamie. Oliver ikerbátyja. Jamie, drága kis büdösbogaram, ő itt Rosie. Túl sokat jelent, hogy felsoroljam minden címét, ami miatt itt tartózkodik. Ó, Ellis meg fog őrülni a boldogságtól! Ezt meg kell ünnepelnünk egy finom forró csokival. És vacsorával. És bállal. Vagy kerti sütéssel. Barbeque partival. Hát ez valami csodálatos! Egyszerűen csodálatos! - mondta boldogan, lelkesen, majd kezeit a háta mögött összekulcsolva hintázni kezdett a sarkáról a lábujjára, majd vissza, miközben vigyorogva a fehér bajsza alatt élénk tekintettel várta, hogy mit kezdünk ezzel a helyzettel. Nem, drága Tatus cseppet sem jött zavarba attól, amit látott, sőt, megítélésem szerint határozottan mulattatta a jelenet. Úgy tűnt nekem, a Campbellek imádtak másokat zavarba hozni. Végre tudtam, honnan örököltem ezt a tulajdonságomat.

MADE BY TORIE