A gyermeki vidám-láng úgy lobogta körbe a fiú körvonalát, ahogyan gyertya fénye árasztja melegét. Egyként harsogták nevét a boldogsággal, a szentimentalizmussal. Mégis megmaradt a maga sztoikus nyugalma, a belőle áradó őszinte, kiapadhatatlan optimizmusa, melyet ötvözte a gyöngédsége. A fogvillantó nevetésétől elaléltak környezetében. Mondják, hogy az ember életében láthat egy, talán két olyan mosolyt, ami arra buzdíthatja, hogy higgyen, hogy bízzon. Sang-namnak megadatott ez a képesség. Talán a szíve tündökölt ajkain, amikor szüksége volt rá a világának. Elsőként vetette oda magát, ha áldozatról volt szó. Így készségesen adta át kisautóját, akinek nem volt. Vagy osztotta meg a tízóraiját társaival. Az amerikai születése miatt nem okozott nehézséget számára, hogy kivirágozzon. Hamar beilleszkedett, könnyedén rálelt a maga útjára, helyére. Szülei taníttatásának köszönhetően, végül empatikusága miatt fordult meg a világ. A szívének útját egy jéghegy állta, egy olyan csúcsos, magas, makacs és otromba hegy, amin átvágni nem lehetett. A fiúból, aki egy nap még ökörködve ugrándozott fel a járdaszegélyről le az útra, majd vissza, egy szinte mimikátlan, konok, magának való, távolságtartó férfi lett. De hogyan hibáztathatná őt bárki azok után, hogy elveszítette a fényt? A tavaszból eltűntek a virágok. A nyárból hiányzott a meleg. Az ősz megfakult. És a tél? Folyton folyvást magával ragadta azt a kevéske melankolikus gyengédséget, amibe annyira kapaszkodni óhajtott minden érző a szeretet és/vagy hálaadás szellemére hivatkozva.
Aztán már csak olyan érzete támadt az embernek mellette, mintha két különböző könyvet venne a kezébe. Az egyik puha kötéses, kaotikus kalligráfia, a borítón mindenféle meleg szín, rajta vidám dolgokra emlékeztető illusztrációk. A lapokon, abban a pár fejezetben pedig egy fiú, egy kölyök, aki a játszmái közepette rátalál a szerelemre, és megpróbálja a maga gyermeteg módján meghódítani a lánykát. A boldogság felhőtlen, hiszen a betűk arról mesélnek ebben a könyvben, hogy a srác mennyire boldog. Megrészegülve élvezi a mindennapokat. Minden szabad percét annak a lánynak szenteli, akivel már-már olyan közelivé válik a kapcsolata, hogy elkezdi önmagáról feltételezni, hogy talán egy életre szóló elszántság és szeretet is bimbózhat a mellkasa mélyén. Hosszú évek munkássága, hogy a két lélek összecsiszolódjon, s ennek a könyvnek az olvasója megkapja, amit keres egy ilyen könnyed regényben. Nevetés, móka, kacagás, szerelem! Egy bohókás fiú és az ő csupabáj szíve! De aztán a lezárás érthetetlensége miatt egyfajta űrt hagy maga után, amit az író sem gondolhatott komolyan. Mintha kimaradoznának oldalak, egyre kevesebbszer kerülnek egy bekezdésbe a lánnyal, de még egy bekezdésbe, már egy fejezetben sem igazán vannak mindketten. És a fiún észre vehető a változása jelei.
És akkor elérkezünk a kemény borítású könyvhöz. Klasszicista betűtípus, elegáns formák a borítón, semmi személyes. Még csak figyelemhívásra sem elegendő látvány. A színek tompák, haloványok.
Mintha nem is ugyanazon főhősről lenne szó. Hosszú fejezeteken át másról sem szólnak a lapok, csak a divatról, a szépségiparról, munkáról és a forradalmi áttörésről egy cégnél. A vállalat, ahol a szürke hétköznapok telnek. Divatbemutatók, táblázatok, tervezetek, tárgyalások. A lánynak hűlt helye sincs, mintha nem létezett volna, csak a kisbetűs részekben egy-egy emlék felsejlik. Nem érthető, miért ennyire fagyosak a lapok, hogy zsibbad tőlük az olvasó ujja.
Önmagát persze nem hazudja le teljes egészében, mert már a bemutatóban is elspoilerezik, hogy mosolygós, kedves, jószívű főnöke a beosztottjainak. Mégis, mintha megkopott, már szinte hideg karakter lenne. Csupán csak árnyéka annak a hangosan hahotázó fiúnak, aki hazakísérte azt a gömbölyű arcú kislányt...
Aztán ahogy haladunk a történettel, valahol a csattanó előtti oldalakból kiderül, hogy a lány férjhez ment. A fiú pedig egy szomorú, összetört szívet csapott a vállára, s annak terhét cipeli magával. Ivás után elsétál azokra a helyekre, ahol a lánnyal együtt voltak. A kedvenc padhoz, vagy a játszótérre, ahol először dúrták a homokot. De még abba a boltba is betéved, ahol a kedvenc rágcsájukat vették. Alkalmanként előfordul az is, hogy a telefonjában keresgél képeket róla a közösségi oldalakon. Érezhető a viselkedésén, hogy magányos és reményvesztett. Összességében felírható a tartalomjegyzékbe, hogy egy rendes srácról van szó. Egy szorgalmas, rendes fiúról, aki elveszítette élete szerelmét. - tömören ez a jellemzés megállja a helyét vele kapcsolatosan.
Hivatkozásként észrevehető emellett olyan tulajdonság, mint a kitartás, az akaraterő és a bátorság. Ezek nélkül nem juthatott volna el oda, ahol ma tart. S nem változtathatna a csillagok állásán sem, ha arra sor kerül.
A legfontosabb jellembeli kérdésre vele kapcsolatban azonban még nem került sor. Mi történik, ha a Sors ad számára még egy esélyt?
Élni fog vele? Vagy büszkeségből elbaltázza? Képes lesz lemorzsolni a rozsdát a szívéről, s hagyni annak, hogy életre keljen? Vagy ehelyett elfordítja a fejét és tudomást sem vesz róla, hogy zöld lámpát kapott? Mi történik, ha a szél ismét útjába fújja a lányt? Ha a tavasz újra kivirágzik? Ha a nyár újra meleg lesz és az ősz színdús? S ha a télbe belecsempész egy kis melegséget?

Azt mondják, hogy az életünkben van öt olyan pillanat, ami olyan mélyen gyökeret ver bennünk, hogy többé képtelenek leszünk megválni ezektől, ha szépek, ha nem. Csontig hatolt benne a gyűlölete, akárhányszor visszaemlékezett a fiúra, aki időt nem sajnálva minden délután iskola után követte a copfos kislányt. Felnőttként visszanézve nem értette meg, hogy miért döntött úgy, hogy árnyéként oson mögötte akkor is, amikor még nem ismerték egymást. Talán az a fránya szíve, amibe szülei belenevelték, hogy empatikus és segítőkész legyen! Megeshet. Koreából átköltözni Amerikába bárkinek nagy lépés lett volna. Sang-nam pedig, ahogy meglátta a kerekarcú kislányt, rögtön tudta, hogy az élete meg fog változni, az első olyan pillanat. Azt azonban gyermeteg, ifjú fejjel el sem tudta volna képzelni, hogy efféle mértékben.
Ahogy lenni szokott kölyökfejjel egymás világába épültek. Első körben nem akart ő mást, csak segíteni a beilleszkedését. Hogy aztán mi történt? Lehet, hogy egyikük sem tudja, hogy nem emlékeznek már rá. Az évek teltek, pergett fejük fölött az idő láthatatlan vonalán, és ők pedig nőni kezdtek. És amikor már elég idős lett hozzá, hogy a saját érzéseivel farkasszemet nézzen, akkor már tudta, hogy mit érez, hogy ez számára többé már nem lehet barátság. Talán soha nem is volt. Talán már abban a pillanatban más volt, amikor a fiú az iskola udvaron meglátta őt. Igen, valószínűleg már akkor más volt.
De ahogy az élet olyan kegyesen uralkodik fölöttünk, beleszólás, vagy bármiféle elszórt, részletekben rejlő figyelmeztetés nélkül aztán úgy döntött, hogy elszakítja őket. És mind hiába az elhatározása, a szándék és a tenni akarás kettejükért. És az iskola? Még ha az legyőzhető ellenfeleként személyesedett is meg előtte, az már nem, hogy karika került a lány ujjára. Ez lehetett a második olyan pillanat, amit soha életében nem fog tudni majd elfelejteni. Hogy is tehetné? A szíve ezer szilánkra hasadt szét, hogy aztán még kisebb darabokra essen. Valós, fizikai fájdalmat érzett, amikor megtudta. Hiába amerikai születésű, a hagyományokat tisztelő családjában ez felért egy utolsó döféssel. Ugyanis mind arra nevelték, hogy a házasság szent és törhetetlen, egy életre szóló. A lány pedig? Az apja elmondása szerint igen csak boldogan élt.
Ezek után, hogyan is lehetett volna egy egész, vagy bármikor őszintén boldog? A tanulást, az életcélt és minden részletet azért épített fel maga körül, hogy aztán, amikor majd a lány elé áll, biztosíthassa őt és a megélhetésüket. Hogy az érzelmei mellett egy stabil anyagi állapotot is tudjon felkínálni. Hisz tudta, hogy a családjával emiatt költöztek, léptek ekkorát. Ezért akart az igazgató székééig eljutni. Ezért tűzte ki a céljait. Mindent erre épített fel. Kettejükre.
Egész éjjel azokat az utcákat járta, ami a kettejüké volt. Ahol minden nap az övéké volt a világ, amikor hazakísérhette őt. Azok voltak minden napjának a fénypontjai. Minden reggel ezt várta kölyökként, és minden este emiatt volt szomorú, hogy el kellett búcsúzniuk. Abban a parkban sétálgatott, amit együtt fedeztek fel akkor, hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. Abban a hintában ücsörögve itta ki az üvege utolsó cseppjeit, amiben megtanította őt repülni a lány. Annak a fának a kérgét simogatta meg azon az estén, amelyikbe belevésték neveik betűit. És azelőtt a ház előtt ácsorgott egy órán át, amelyikben lakott. Ami előtt minden este a homlokára koppantott mutatóujja begyével. Ahol hallotta őt gyomorból nevetni, és ami előtt látta sírni is. És aztán évekig visszatért a házhoz, ha leitta magát egy stresszes nap után. Nem tudta miért, magának sem tudta bevallani, hogy mi oka volt rá, de megtette. Mindig. Mindig visszatért a házba, ahol a kislány felnőtt.


- Szakítok veled! - szeme sem rebben, amikor felpillant a nőre. Az étterem hófehér asztalának tükröződése, és az odakinn zuhogó eső némiképp hangulatossá teszi a hölgy drámáját.
- Rendben. - hangja nyugodt, semmi felháborodás a részéről. A szemben ülő fél persze azonnal eltátott szájjal habogni kezd, tárcáját hisztérikusan rávágva az asztalra aztán. Sang-nam felpillant rá kérdőn, még talán egy unott sóhajt is kicsikar magából.
- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Csak egy kicsit is szerettél egyáltalán? - a nő mellkasán megfeszülnek idegei, Dae úr pedig tudja, hogy eljött a perc, ami alól nem bújhat ki. Noha soha sem szólt ez igazán kettejükről, inkább csak arról, hogy a magányosabb óráin kellett valaki, akivel időt tölthet. Ehet például. Mennyivel kényelmesebb, mint egymagában!
- Tényleg szükség van erre? - kérdezi higgadtan továbbra is, de az evőpálcikát ekkor már a szalvétára helyezi.
A nő megjátszott nevetést színlel, hogy aztán csak fejét rázva felpattanjon a helyéről. Kapkodva halmozza egymásra a holmiját, mire Sang-namnak az az érzete támad, hogy talán fel kéne ajánlania, hogy haza viszi őt.
- Egyedül fogsz meghalni! - mondja ingerülten. - Gyűlöllek teljes szívemből! - a hangereje megüti a környezetükben ülőkét, így több szempár rájuk terelődik. A férfi csak mély sóhajjal telíti a tüdejét ezalatt.
- Haza vihetlek? - kérdi halkabban.
- Cöhhh, nem kell! Hívok taxit. Te seggarc! - fogja a poharát és annak tartalmát a férfira önti. És még ekkor sem kezd el kiabálni Sang-nam, csak ücsörög, sűrűbben pislogva a szemébe folyó pezsgőtől.
- De esik az eső... - közli féloldalra húzó szájjal, majd a szalvétájával kezdi el felszívni a nedvességet. A nő pedig már csak annyira méltatja a jelenetet, hogy kacagva kezdje könnyeit potyogtatni. Az ő érzelmei valószínűleg komolyak lehetettek iránta. Mire ismét felpillant a férfi, a nőnek hűlt helye sincs. Ezek után persze már neki sincs étvágya.
A probléma az, hogy ő is tudja, hogy nem a nővel van a baj. Elpillant a telefonja felé, ami ott fekszik az asztalon. Leteszi a szalvétát és a kezébe fogja a téglalap alakú készüléket, hogy feloldva a zárt, a hátterére lessen. Ott a lány és a fiú a cseresznyefa alatt. Mély levegőt vesz. Ő sem érti, miért kell minden nap emlékeztetnie magát arra az időre, ami már régen elmúlt. De lehet ahhoz köze, hogy ez egyfajta mérce volna a szívében? Talán. Miért kellett a szívének egy életen át tartó hűséget esküdnie? Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lenne ennyire lojális valakihez, aki talán már nem is létezik, csak az emlékeiben.


Megpróbálta a kapcsolatok szinte minden árnyalatában felfedezni a szerelem egy halovány árnyalatát, de igazán egyik nő sem férkőzhetett még csak a közelébe sem annak az egynek, aki vele együtt növekszik a szívében. Még annak ellenére is, hogy semmi esély, s régen elvesztette már, mégis azt keresi. No, nem teljes gőzerővel, inkább csak lusta ímmel-ámmal. Főként sodródva az árral. Igazgatóként különben sincs ideje rá, hogy minden helyzetben és minden 'friss lehetőséggel' kipróbálja magát. Ereje, kedve, de szíve se volna rá. Az igazság az, hogy ahhoz túlságosan megszilárdult már a ketyegője, bekérgesedett, hogy felnyissa azt minden olyan szembejövőnek, aki egy szép szóval, vagy egy makulátlan mosollyal indít felé.


- Miért nem válaszol az emailre? - szinte ráfekszik a monitorra, mintha attól várná a választ. Tekintetét ide-oda kapkodja a sík felületen, szemüvegét eközben leejtve valahová az asztalára. Sosem fordult még elő, hogy ne válaszolna neki a PRS. Ha figyelembe vesszük, hogy ő a Főnök (nagybetűvel) és két órája várja a választ, érthető, hogy türelmetlenkedni támad kedve. - Kehhh. - préseli ki magából, hogy aztán telefonon kérjen segítséget az asszisztensétől. Úgy tűnik ő sem naprakész a feladattal. Ezért előbb csak hátra dől a gurulós székében. Rengeteg feladatot köszönhet ennek az alkalmazottnak, és még csak azt sem tudja, hogyan néz ki az úr. Vajon hányszor sétált már el mellette? Két tenyerébe temeti arcát, masszíroz azon pár kört ujjaival, majd felpattan a székéből. - Hagyja csak! Személyesen intézem el. - mondja a telefonra nyomva, aztán belebújik levedlett öltönyébe és neki indul.
A maga rideg mosolyával köszönget a dolgozóinak a folyosókon. A liftet is hívják előre neki, mire csak mosolygósan megköszöni a gesztust. Senki sem mer belépni mellé, mégis minden szempár ragyog rá. Vajon mennyire kedvelik őt, mint főnököt? Ezen gondolkodva fürkészi a számokat a lift oldalán.
Még csak az épület sem azonos közte és hűséges dolgozója között. Így nem kis távot kell megtennie, hogy meglelje az urat. Már legalább abban az épületben van, ahol ő is tartózkodik. Nehezére esik, de megleli az osztályt. Többen szóval tartják, hiszen ha terepen van, minek kergetnék még ilyen-olyan alvezetőn keresztül? Személyesen is érdeklődhetnek tőle. Tovább tart eljutnia a úrhoz, mint gondolta...

És amikor az utolsó személy rámutat az asztalra, ahonnan napi szinten kapja az üzeneteket, egy pillanatra megdermed. Egy nő az? Fogalma sem volt róla. Ennek ellenére megtöri a távolságot kettejük között.
Hátulról látja csak, de a szíve kalapálni kezd. Érthetetlenül ácsorog a jelenség előtt, ugyanis nem jellemző rá, hogy ilyesmi történjen vele. Nem érti, mi oka van rá a mozgatóizmának, hogy így reagáljon. De hamar kristálytisztává válik előtte az ok...
- Bocsásson meg, hogy zavarom. Két órával ezelőtt küldtem egy... - és akkor találkozik a tekintetük. Leveri a víz és émelyegni kezd körülötte a világ. A fények nyújtózásba fognak, a színek megfakulnak körülötte. Az a lány, - helyesebben - az a nő néz vissza rá, akibe egy életen át beleszeretett a lelke. A férfi kis híján összecsuklik! Hogy lehetséges ez? Mit keres ő itt? Ajkai elnyílnak, értetlenül néz le rá. Vajon ő tudta, hogy egymással beszélgetnek? Csak, hiszen látnia kellett a nevét! És ha tudta, miért nem szólt? Mi folyik itt?
Bizonyára a harmadik olyan pillanat...