Alapvetően sokkal jobban szerettem azokat a munkákat, amikor magával a megrendelővel tudtam egyeztetni a részletekről. Szerintem ez sokkal személyesebb volt, és jobban fel tudtam mérni, hogy milyen is pontosan a másik fél. Akkor, amikor csak egy titkárnőn keresztül sikerült valamiféle időpontot lebeszélni velem, az már nem volt annyira ínyemre. Ez alkalommal is pontosan erről volt szó, és már előre borsódzott a hátam attól, hogy egy fickó még annyira sem képes, hogy maga intézze el a dolgait. Elhiszem én, hogy a gazdag cégvezetőknek ezer meg egy egyéb elfoglaltsága van – mondjuk partikra járni, és vedelni -, de azért egy telefon igazán nem nagy probléma. Nem szerettem tipizálni az embereket, mivel esetemben is gyakran estek abba a hibába, hogy beskatulyáztak a külsőm alapján, aztán persze rendszerint rácáfoltam az elméleteikre, és még élveztem is, hogy meglepetést okozhatok. Ettől függetlenül csakis azért vállaltam el, mert egy régebbi ügyfelem ajánlott be, amennyire sikerült megtudnom. Ráadásul az a típus, akinek nem szívesen okoztam volna csalódást, ha már volt olyan kedves, hogy az én nevemet dobta be, amikor valami nagykutyának fotósra volt szüksége. Az ilyesmit meg kellett becsülni, és mindenekelőtt élni a lehetőséggel, mert lehet ez a Mr. Aubry is tovább adja majd másnak a nevem, és így tovább. Kapcsolatokat építeni jó, még ha össze is kell szorítani hozzá a számat. Mivel már jó előre le volt beszélve az időpont, ráadásul éppen Long Islandre kellett mennem, ezért már napokkal korábban hazalátogattam a farmra. Sejtettem, hogy Aidan kifejezetten örülni fog a felbukkanásomnak, ráadásul a munkálatokban is be tudtam segíteni, mert volt némi fennakadás a hideg időjárás miatt. Amúgy is, néha jól esett egy kicsit kiszakadni a városi forgatagból, és ha nem is pihenéssel, de csendesebb környezetben eltölteni az időmet. Baiting Hollowból pedig nem is kellett olyan korán elindulnom, így abszolút a kellemes, a hasznossal esete állt fent most. Nagyjából tudtam az utat, de a GPS a barátom, úgyhogy beírtam a titkárnő által megadott címet, és már suhantam is. Természetesen a jeges időjárás adta nem túl jó útviszonyokra odafigyelve. Még csak az kellett volna, hogy beleboruljak valamelyik árokba, és a károkon túl azt is rám sütnék, hogy megbízhatatlan vagyok, mert nem jelentem meg a megbeszélt találkozón. Ha elég hisztis a megbízó, akkor még akár el is lehetetlenítene a saját közegében, az meg kellett, mint púp a hátamra. Már Bohemian belül, az utcákon kanyarogva bámészkodtam. Idő közben még a hó is elkezdett szállingózni, csak hogy még jobb legyen az ember hangulata. Egyébként tagadni sem lehetett volna, tényleg elég szép látványt nyújtott a táj és a kertvárosi környezet. Már-már valami giccses romantikus filmben kezdtem érezni magam. Nem vagyok az a kifejezetten érzelmes típus, de határozottan jól éreztem magam az ilyen környezetben. Megértettem azokat az embereket, akik ilyen környéket választanak lakóhelyüknek. Én olyan szerencsés voltam, hogy éppen az aktuális hangulatomhoz igazodva választhattam, hogy a nyüzsgő belváros, vagy a csendes vidéki környezethez van-e kedvem. - Az úti cél a bal oldalon található! – mondta be örökké hű utazótársam, hogy megérkeztem az általam keresett helyre. - Oké, haver! Köszi, hogy megint elkísértél! – közben letörölgettem az idő közben enyhén bepárásodott ablakot, és kikukucskáltam. Valószínűleg jó helyen jártam, úgyhogy ráfordultam a felhajtóra, és leállítottam a motort. Csak isten adja, hogy az akksi ne adja majd fel a hideg ellenére se. Amíg ezen imádkoztam magamban, kivettem a hátsóülésről a táskámat, ami a fotózáshoz használt kellékeket rejtette. Könnyed mozdulattal löktem a vállamra a súlyos terhet, hogy aztán megnyomjam a riasztó gombját, és már csak háttérzajként halljam az ismerős pittyegő hangot. Céltudatosan indultam meg ugyan a ház felé, de elég rövid időn belül le is álltam út közben. Ahogy hatalmas pelyhekben hullott a hó, egyszerűen muszáj volt megörökítenem, úgyhogy némi szerencsétlenkedés árán elővettem a gépem, és a bejáratnak hátat fordítva lőttem pár képet. Időnként kicsit arrébb mozdultam, aztán a sapkát is megigazítottam a fejemen, és összeszűkült szemekkel kerestem a legjobb fényviszonyt, a legalkalmasabb szöget.
Vannak akik szerint az emlékeink fontosak. De nem csupán a fejünkben kell őket őrizgetni, vagy időnként a múltból előhívni egy jó üveg mellett merengve. Az én egykori életem minden fotográfián fellelhető maradványa egykor elégett a tűzben és csupán annyi maradt meg, amit az éjjeli szekrény fiókból ki tudtam seperni a menekülés előtti pillanatokban. Még egy fél fotóalbumot sem töltött meg. Jó ha húsz darab volt. Anyámról egyetlen fénykép maradt, az esküvői fotó, amit apa akasztott le a falról, szintén a menekülés éjszakáján. Nem különös, hogy az ember bizonyos helyzetekben nem a pénzben mérhető értékeit menekíti, hanem azokat amelyek mások számára értéktelenek, de neki mégis a legfontosabbak? Mai napig nem tudom, hogy az édesanyám mit akart még kihozni a házból, miért fordult vissza akkor éjjel, amikor a födém végül a hatalmas és erős tűztől átforrósodott és leszakadt, elzárva előle a menekülés útját. Lehet csupán értéktelen apróság volt, valami, ami nélkül úgy érezhette nem lehet teljes az újrakezdés. Apró és máshol fellelhető képekből próbálom összerakni a helyet ahol felnőttem, és amelyet úgy egy éve megvásároltam, és újjáépítettem, mire végül az elmúlt őszön átadásra került a ház. Sok szempontból emlékeztetett a régire, különösen a külsőségeket illetően, apám újraültetett fáinak köszönhetően, meg a régiek rendbetétele után talán évek múlva megint a régi lesz majd. Bohemia pedig számomra a hely lett, ahonnan egykor elindultam, ahova mindig visszavágyakoztam, és ahova vissza is tértem majd három évtized múltán. Minden megváltozott, mégis az egész helyet belengő atmoszféra, anyám emléke a ház körül, a nyikorgó hintaszék a gangon, valahogy minden másodpercben emlékeztetett az egykori életre ami tökéletesen már soha nem lesz pótolható. Mégis úgy gondoltam, hogy az utókor számára, meg talán azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy ha bármi történik egykor majd a gyerekeim kézzel fogható emlékek nélkül maradjanak, készítettek egy fotósorozatot, valamint egy videót is terveztem, amolyan bejárást. Albert, a hűséges Albert, a lojális és minden tekintetben kifogástalan modorú Albert pedig teljes mellszélességgel támogatott ebben, összefogva Tracy-vel, a két hónapja felvett asszisztensemmel. Az igazat megvallva nem akartam nőt a személyes ügyeim intézésére, de Albert rábeszélt, hogy bizonyos dolgokban nem csupán szükségszerű, de praktikus is egy nő meglátása. Ahogyan a jelenlegi fotóst is ő találta és szervezte le a mai napra. Hugh gondoskodott róla, hogy a ház rendben legyen, semmi ne zavarhassa a fotós munkáját, és minden úgy legyen megörökítve, ahogyan azt én szeretném. Bár házias annyira nem voltam, legalábbis ami azt illeti, hogy magam készítsek el bármit, ebben előszeretettel hagyatkoztam Hugh és Thea szakértelmére. No meg időm sem nagyon volt az ilyesmire. Mondjuk az utóbbi egy hónapban alaposan lassítottam a tempón, bár azt is tudtam, hogy ennek tavasszal meglesz a böjtje. A határidő naplóm úgy május teljesen telítve volt utazásokkal, de már augusztusra is voltak előirányozva megbeszélések, esetleges munkavacsorák. Mindenek előtt azonban az első külföldi utam Norvégiába fog vinni, ahol a snekkja papírjait kell intéznem. Végre szeretném már az Államokba hozatni azt a hajót, amit majd egy hónapja nem kevés pénzért megvásároltam, és ami miatt a norvég hatóságok gyakorlatilag ott vágnak alám ahol csak tudnak. Kezdett fogyni a türelmem, így aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy magam fogok utánajárni, és elintézni, ha már az ottani, ezzel megbízott emberem képtelen a feladatát ellátni. Bergen. A város ahol az utóbbi két évben gyakorta megfordultam. Eleinte a snekkja miatt. Később meg már valami egészen más is vonzott. Vagy valaki más.Különös találkozás volt ez már először is. Egy nagyszájú, mégis vidám nő próbálta a csomagjait megtalálni az angolul rettentő rosszul beszélő reptéri személyzet segítségével. Valami értékes holmi lehetett benne, és a nő roppant mérges volt miatta….végül, hogy a kedélyeket csillapítsam, na meg talán volt valami ellenállhatatlan és kiapadhatatlan tűz abban a lányban, meghívtam egy kávéra. A véletlen találkozás egy órás felszínes, évődő, tapogatózó beszélgetést hozott magával, és egy nevet: Calliope. Valóban olyan volt mint a költészet és a zene múzsája, a ragyogó szőke hajával, meg a nevető szemeivel, ahogy végül meglelve a táskáját, búcsút intett. Az élet azonban újra és újra az utamba sodorta ilyen vagy olyan okkal ezt a különös múzsát, és egy idő után már nem csak beszélgetni akartam vele, noha túl sokat nem tudtam meg róla. Nem is számított, hiszen pont ez adta a találkozásaink varázslatát.Ezek a kiszámíthatatlan véletlenek. Három hónapja nem jártam a Bergen Airport közelében sem, de tavasszal mindenképp megyek...lehet megint láthatom majd? Én reménykedem benne. Merengő gondolataimból a kihűlő kávé illattalansága, a koppanó bögre hangja ránt vissza. Az órára nézek. Hamarosan itt kell lennie a fotósnak. Elindultam hát, hogy a bejáratnál fogadjam, ám Hugh még visszahívott valamiért, így aztán lemaradtam arról a pillanatról, amikor a hölgy megérkezett az autójával. Hugh szerint ideje lenne sózni a járdát, mert a tegnap leesett hó kissé megolvadt, és most ráesik majd a friss. Nem értem miért kellett ehhez az engedélyem, de legyintettem, hogy csinálja csak belátása szerint. Ahogy a nappaliban elhaladtam és kinéztem az ablakon, mosolyogva állapítottam meg, hogy nagy pelyhekben hull a hó. Nem mintha nem szeretném a havas tájat, de mintha kissé megcsúszott volna a természet ezzel a szépséggel. Magamra vettem a fekete szövetkabátot, és a főbejáraton át léptem ki a házból. Zsebre dugott kézzel sétáltam le a lépcsőn, derülten figyelve, amint a fotós, a háznak háttal, számomra úgy tűnt, csupán a nagy semmit fényképezgeti. - Miss O’Connor? - szólítottam meg azon a néven, amit megkaptam információként Tracy-től, azzal együtt, hogy mikorra érkezik és mennyi időm van rá. A magam részéről a teljes napot akár erre szánom, elvégre az esti fényeket is szeretném megörökíteni, és remélem erről a kisasszonynak is szóltak. Ha nem, akkor most mondani fogom, és természetesen nem fogom ingyen kérni, vagy részben, esetleg alulfizetetten megtéríteni a költségeit. Még mindig mosolyogtam, amikor kissé hangosabban és immáron közelebb hozzá megszólítottam. Bárcsak rákérdeztem vlna a keresztnevére, de talán egy ilyen helyzetben nem olyan fontos. Ámbár mégis személyesebb lehet, ha már az egész napot vélhetően együtt fogjuk tölteni. - Miss O’Connor. Én elhiszem, hogy az utcafront is lenyűgöző, errefelé meglehetősen ritka és szép viktoriánus házakra lehet bukkanni, némi spanyolos beütéssel, de amiért idehívtam, az itt van önnek a másik…..- mutogattam magam mögé az egyik kezemmel, amit kihúztam a zsebemből. De a mondat úgy szakadt félbe, mint egy dühösen kettétépett papírdarab. Mert a fotós ekkor fordult meg, én pedig ha nem lett volna ilyen veszett hideg idekint akkor is megdermedtem volna. Hirtelen az orromban éreztem a bergeni reptér kakofónikus csarnokhangját, amiben a nyelvek és a nevetések összekeveredtek. Éreztem a reptéri kávé aromáját, a szállodai szoba kókusz illatú légfrissítőjét, a selyem ágynemű surranását, ahogyan átölelem benne őt. Minden emlék tompán és megállíthatatlanul zuhant belém. Álltam ott, szinte alig akarva elhinni a látványt, ami elém tárult nagykabátban, ismerősen, mégis ezen a helyen olyan ismeretlenül. Nem illett ide, mégis ahogy megláttam, nem akartam, hogy máshol legyen. - Cali?- érdeklődőn de ugyanúgy még mindig hihetetlenséget kongó karcos sóhajjal ejtettem ki a nevét. Megráztam a fejem, bár kijózanodni még igen nehéz lett volna. Alig akartam elhinni. Majd három hónapja, hogy utoljára láttam, mégis eonoknak tetszett mindezt hirtelen. - Gondolom azt badarság megkérdeznem, hogy te vagy Miss O’Connor a fotós? Nem tudtam, hogy ez a neved.- mennyire esetlenül hülyén hangzott ez jelen pillanatban, hiszen akárhonnan nézem, sokszor, sokféleképpen gabalyodtunk már össze a hónapok során, mégsem tudtunk a másikról tulajdonképpen semmit. Bár ez akkor és ott pont elég volt. Neki és nekem is. - Nos, a ház erre van, és egy csésze forró tea is minden bizonnyal pillanatokon belül elkészül majd neked. Van finom házi apró sütemény is, a pár utcával lejjebb lévő cukrászdából. Friss, ma reggel készítették.- közben féloldalasan állva a ház felé mutattam invitálva őt beljebb. Nem tudtam mit kellene tennem. Ha Bergenben lettünk volna tudom. Itt viszont suta voltam, mint a partra vetett hal.
Az rendben van, hogy időpontra érkeztem, viszont egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is el kellene sietnem. Ez egy új munka volt, még pontosan nem is tudtam, hogyan fogom kivitelezni részletekbe menően, viszont az a típus voltam, akit ha elkap az ihlet, teret enged neki. Most sem volt ez másképp, amikor megláttam valami olyat, akkor muszáj volt leállnom akár még út közben is, hogy megörökítsem, ami elnyerte a tetszésem. Igazából meg akartam ragadni a tél kellemes hangulatát, a ház kedves és bájos otthonosságát. Ahhoz pedig, hogy sikerüljön visszaadnom ezt az egészet, sokféle képre volt szükségem. Sokszor valószínűleg egy külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a fotósok csak kattintgatnak össze-vissza, de nincs benne semmi tudatosság, vagy rendszer. A nagy fenét! Egy ilyen munka sokkal összetettebb volt véleményem szerint, mint amilennek elsőre látszott, én pedig egyébként is szerettem kihozni magamból még a maximumnál is többet. Akartam, hogy aki a képet nézi, az ugyanazt lássa, amit én láttam. Ugyanúgy elkapja az az érzés, ami engem is. Gondolataimból a nevem elhangzása zökkentett ki, bár állítom, hogy először biztosan nem jutott el a tudatomig, ahogyan az sem, hogy voltaképpen kísértetiesen ismerős volt a hangszín csengése. - Egy pillanat… - mormogtam az orrom alatt automatikusan, az meg már egy pillanatig sem érdekelt, hogy voltaképpen talán el sem jutott a hangom az illetőhöz. Ez akkor tűnt még biztosabbnak, amikor a fickó tovább beszélt, ezzel teljesen kizökkentve az alkotási folyamatból. Még próbáltam egy-két képet ellőni, de immár feleslegesnek éreztem, elszállt a pillanat. - Nézze, Mr. Aubry, én elhiszem, hogy… - már-már fortyogó dühtől szikrázó szemekkel fordultam felé, miután megpördültem a saját tengelyem körül, ám ahogy benne, úgy bennem is ott ragadtak a kikívánkozó szavak. – Mi a… - csúszott ki a számon, miközben hátrébb toltam a kapucnit a sapkás fejemen, és a hulló hópelyhek miatt úgy szűkültek össze a szemeim, ahogy ráfókuszáltam. Mintha rosszul látnék, vagy legalábbis egy szellemmel hozott volna össze a sors. - Alex… - én nem kérdeztem, egyszerűen csak az egyértelmű hitetlenkedéssel a hangomban ejtettem ki a nevét. Közben a gépet fél kezemben tartva engedtem le, de mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, úgy álltam továbbra is ugyanazon a helyen, ahol eddig. – Régen láttalak. – hogy ezt szemrehányásnak szántam-e, vagy inkább puszta megállapítás volt a részemről, és talán némi öröm is vegyült a viszontlátásba, azt én is nehezen tudtam volna eldönteni. Igazából nem tartoztunk egymásnak semmivel, mindig csak éltünk a közös pillanatnak. Az a leheletnyi csalódottság azonban felütötte a fejét bennem, amikor legutóbb a helyünkön jártam, és ő nem volt ott. - Miért is tudtad volna? – kérdeztem egy megjelenő halovány mosoly kíséretében. – Én sem tudtam, hogy te vagy a roppant elfoglalt Mr. Aubry, akinek arra sincs ideje, hogy egyeztessen velem. – egy icipicit talán odaszúrtam, de jól esett meghúzgálni az oroszlán bajuszát. – Ha vetted volna a fáradtságot, hogy utánam nézz, akkor elég gyorsan kitaláltad volna. Bár, ha direkt akartuk volna se lehetett volna így összeszervezni. – most már szélesen mosolyogtam, és végre a lábamba is visszatért az erő annyira, hogy meginduljak felé. - Tényleg? – kérdeztem vissza a süteményre, vészesen közelítve felé. Egyelőre nem tudtam dűlőre jutni magammal, hogyan kellene reagálnom erre, mintha kihúzták volna hirtelen a lábam alól a talajt. Ez az érzés pedig határozottan nem tetszett, mert alapvetően ismeretlen volt számomra. – Egy ilyen ajánlatot igazán nem hagyhatok ki, élek-halok a friss süteményekért. – közben lefékeztem mellette, és kissé esetlenül bár, de megöleltem, az arcára pedig nyomtam egy puszit. – Jó látni! – súgtam a fülébe, szándékosan húzva végig az arcomat az arcához simítva, a végén az ajkaimmal érintve, hogy aztán elhúzódjak. - Nos, akkor vezess körbe, és mondd el, hogy mit szeretnél! – álltam vissza a dolgozó üzemmódba. Próbáltam legalább egy biztos medret találni magamnak, amiben haladhattam tovább, mert ha nem szedem össze magam hamarosan, akkor nem leszek képes olyan munkát kiadni a kezemből, amilyet én elvártam. Egyszerűen halványlilám sem volt arról, hogyan kellene most kezelnem ezt a helyzetet, de ahogy elnéztem, Alex sem volt a helyzet magaslatán épp. Ez valahol nagyon szórakoztatott, és ugyanakkor meg is nyugtatott olyan szempontból, hogy nem csak engem ért ez váratlanul, és nem csak én vagyok az, aki nem találja a helyét az új szituációban.
Kezdőlap
