Az ember boldogsága az életével való megelégedettséggel egyenes arányban áll.
Ma a legtöbben ezt – hogy boldogok és elégedettek lennének - nem mondhatják el magukról. Félelmetes, ahogy egymáson áttaposva, emberi készségekre és képességekre licitálva adják el magukat egy-egy állásinterjún, s közben észre sem veszik, hogy mint felejtenek el valójában embernek lenni.
Az én életem tulajdonképpen attól boldog, hogy megelégedtem azzal, amim van. Még itt Texasban sem, ahol a cowboyoknak és olajmunkásoknak áll a zászló, egyetlen kislány sem akar a pajta királynője lenni, a traktor kapitánya, vagy a marhacsorda idomárja, mind valami nagyobb és fennköltebb jövőképről álmodozik. Királynék és királynők, befutott besteller-írók, színésznők, akiknek csillagán végigtapos a rajongó sereg a hollywoodi sétányon, ügyvédek és jóhírű sebészek, űrkutatók a NASA-nál. Ezeknek a kislányoknak az álmát azonban a konok születési helyük derékba törte, kérlelhetetlen áldozatai lettek a fantáziáló tünemények egy a szárnyaikra veszélyt jelentő pusztító járványnak: a brutális valóságnak. Látom őket nap mint nap újságot hordani, fásultan számolni a két liter tejet és néhány zsömlét a kasszánál, de ott vannak halál sápadtan és elcsigázottan a játszótéren a gyerekeik mögött lemaradva néhány méterrel, vagy éppen a szomszéd farmok valamelyikén combtőig érő gumicsizmában, ahogy sírástól reszketeg ajakkal, friss levegőért kérődzve rohannak kifelé a pajtából másfél óra szaftos ganézás után. Sajnálom-e őket? Nem. Szánom-e őket? Igen.  
Az általam jól ismertek közül néhány: Mollyval, Susanne-nal, Violettel ellentétben én sosem álmodoztam elérhetetlen célokról, nem ugrottam át a saras pocsolyákat, sőt, pontosan úgy céloztam meg azoknak legmélyebb pontját, mint a Marianna-árok rejtelmeit kutató tudósok. Ott volt minden a szemünk előtt, kezünk közvetlen közelében, gumicsizmánk vastag talpa alatt, mi fényes jövőt adhatott nekünk. Az ültetvények, a marhák, az olaj, a gazdaság jelentették a jövőt ezen a vidéken, s az lehetett igazán boldog „itthon”, aki meglátta a lehetőséget a végtelen nyugati puszta merengő délibábjaiban.
Itt nőttem fel, itt élek és dolgozok, itt ismerem ki magam és az életet igazán. Talán itt is fogok meghalni. Persze ez nem azt jelenti, hogy esténként, ha van egy kis időm, akkor nem olvasok szívesen más kultúrákról, a világ más tájairól, azok ízeiről. Tagadhatatlan, hogy ha lenne szabadnapom, megnézném New Yorkot – természetesen tisztes távolból, nehogy agyonnyomjanak az embertenger magasra csapó hullámai -, elutaznék az olasz tengerhez, hogy kipróbáljam az aranyló fövenyben a semmittevést, s az éttermeikben válogassak a tenger termelte gyümölcsös tálból, hogy végre eldönthessem, szeretem-e a harcsán és lazacon kívül bármely más teremtményét a végtelen kékségnek. Ugyanakkor másznék hegyeket, vernék sátrat, menekülnék fára a Sziklás-hegységben a grizzly elöl, de mégis legnagyobb dédelgetett álmom, hogy egyszer magamhoz ölelhessek egy koalát Ausztráliában. Túl nagy álmok, túl messze vannak, így nem is gondolkozok rajtuk túl soká, hogy ne fájdítsam szívem velük. Hiszen azt mondtam, szeretek itt élni. S a dézsában álló víz is frissítő élmény a naplementés fürdőzéshez, ahogy a szénaboglyák tetejére felmászni is nagy kihívás.
Számomra természetes a mókuskerékszerű élet: az állatoknak mindennap enniük kell, a földeken a munka nem várja meg az embert, míg hazaér a nyaralásból vagy a síelésből. És amúgyis sokszor érzem azt, hogy az állatokkal előbb megtalálom a közös hangszínt az eltérő nyelv ellenére is, mint más embertársaimmal.
Már korán megkezdődött a farmhoz való szocializációm. Sosem voltam fogékony az olyan iskolán kívüli elfoglaltságokra, mint a háztartástan, ahol palacsintát sütöttek, vagy a balettórák, ahol a szigor megfojtotta az ember lányát, a kötést és horgolást kézimunkázás címszó alatt gyakorlók klubját is megvetettem, ahol órákat ültek önként és dalolva kortársaim. Mintha fertőzést terjesztenének, messziről elkerültem ezeket. Igazán jól csak akkor éreztem magam, ha hazaértem az iskola négy szürke fala közül, s lóhátra ülhettem. Megesett, hogy a szomszédság és a szüleim nagy megdöbbenésére, én nem a biciklit választottam, hanem a négylábú pajtást az istállóból, hogy elvigyen az iskolába. Tartást, emberséget, de még ambicionizmust is a lovaktól tanultam. Mily’ paradox ez, nem igaz?

Egykor mártírnak mondtak, aki hatalmas szívvel rendelkezett, s önfeláldozó tettrekészség jellemzett.
Gyermekkoromban a szüleim minden második nap a helyi suszternél jelentkeztek le, hogy lábamra újabb és újabb lábbelit vásároljanak. Nádpálcával verte az apai szigor büntetésként vörhenyesre aprócska talpaimat, mikor nyáron mezítelen lábakkal álltam meg a konyha küszöbén, télen pedig csurom vizes, saras zokniban kullogtam az apám után, hogy színt valljak "bűneimről". A városban, hol felnőttem, évekig csak azért volt a nincstelen, árva gyerekek lábikráján télen csizma, nyáron szandál, mert odaajándékoztam sajátomat.
Jó cselekedeteim miatt gyermekkoromnak jelentős részét tette ki az időszak, mikor negyvenfokos tűzben égő testem a magasra polcolt párnák között hevert erőtlenül, s alig láttam a jelent vad lázálmaimtól. Egy ilyen súlyosabb kötőhártyagyulladás miatt sérült meg jelentősen jobb szememnek világa, s emiatt érzékelek ezen oldalon csupán foltokat, pacákat a világból.

Nem csak a lóra kell visszaülni azon nyomban, ha leestél, de az életet sem adhatod fel, ha kibicsaklott a bokád. Fel kell állni. Csinálni kell és menni tovább. Sokszor nem önmagadért, hanem másokért. Önző nem lehettem az életem egyetlen szakaszában sem: míg korábban az özvegyen maradt édesapámnak volt rám szüksége, később a fiamnak kellett példát mutatnom. Az édesanyámat korán elveszítettük, így édesapámnak négy fivéremet és engem kellett felnevelnie. Sosem kényszerített, hogy otthon maradjak, csak élt és hagyta, hogy belenőjjek a szerepembe. Mindig is gondoskodó jellem voltam, aki szívén viselte az elesettek és szegények sorsát.
Úgy éreztem gyerekként, hogy a családomon is segítenem kell, pont ezért jártam ki a piacra fiatalon, hogy „eladjam” az édesapámat. Akkori cserfes és határozott valómhoz, ki mellett két-két oldalán ott ültek bátyjai, mint testőrök, és egyébként, mint árverésre bocsájtott portéka tartozékai, megannyi hölgy fordult mosolyogva, akik csak kinevettek elgondolásom miatt. Kísérletem már a második hétvégén sikerrel járt, és sikerült mostohaanyát szereznem apánk mellé. Gyerekként még élveztem minden játszmát megnyerni, s azt hinni, hogy nyertem. Gyermekien ártatlan aromájú indítékom oka egyébként egyszerű volt: nem ment a főzés, apám pedig már annyira vágyott egy szelet gőzölgő almáspitére, hogy egyre sürgetőbb volt hazavinnünk egy új anyukát. Csak ebben láttam akkortájt a megoldást.  
Már akkor sem ismertem akadályt, s nem feltétlenül gondoltam át mindent a maga hozományával.
A szerelem távoli fogalom volt számomra – ez jellemzett gyerekként is, majd felnőtt létemben is –, melyet nem is gondoltam egy házassághoz szükségesnek. Később sem értettem igazán, hogy miért lett volna annyira égető szükség elvakult érzelmekre ahhoz, hogy valakinek gyereket akarjon egy nő szülni. A biztonság miatt – szajkózták megannyian a környezetemben, mikor megestem a fiammal. De számomra megadatott egy gondoskodó, örök menedéket jelentő édesapa és négy féltékeny fivér, így nem kellett egy újabb aggódó férfi az oldalamra. Ráadásul ezzel érzelmileg zárkózott valóm is felmentést kapott.
Megannyiszor hangsúlyoztam a családi összejöveteleken, a kíváncsiskodó szomszédok kedvéért, hogy egymagam is képes vagyok megállni a vadnyugati homokban, anélkül, hogy bárki ernyőt tartana fölém, s a konyhába kényszerítene asszonyi princípiumi szerepkörbe, hogy ő férfiként reprezentálhasson. Anyi alkalommal neveztem magam emancipált feministának – nem szexistának!, amivé a köz száján váltam -, hogy sokáig hittek leszbikusnak. A kapcsolataim gyorsan bekövetkező végének azonban még véletlenül sem ez volt az oka, hanem az összeférhetetlenség, mit a helybéli férfiak mellett éreztem, akik úgy akartak megszelídíteni, hogy lasszót hánytak nyakamba, gúzsba kötötték végtagjaimat, s levágták nyelvemet.
Másra vágytam és többre egy férfitől, minthogy a fiamnak az apja legyen, a farmnak ura, a leghangosabb a társaságban a sokadik deci whisky után.
Az egyetlen esküvőm – normális esetben mindenkinek csak egy van élete folytán, ahogy azt az én katolikus hitű nagymamám mondta – kudarcba fulladt. Napokra tűntem el, s még a fehér ruhát sem voltam hajlandó magamra venni, mi fenyegető kényszerzubbonyként lógott gyermekszobám ajtaján. A romantikus filmekben az ifjú pár vágtat el egy ló hátán a végtelenbe, itt azonban én tűntem el lóháton, s három naplemente kellett, hogy hazatérjek. Három, mert addigra biztos voltam benne, hogy a vendégsereg elpusztította a felhalmozott ételt. Nem érdekelt, hogy terhes voltam, s hogy majd egyedül kell felnevelnem a méhemben növekvő gyermeket, képtelen voltam hozzámenni egy alkoholista férfihoz. Ekkor hazudtam életemben először és utoljára: elveszítettem a gyerekét a saját felelőtlenségem miatt. Megkönnyebbültem, s a későbbi nehézségekre könnyelműen nem gondoltam.
A múlt eseményei, s a kapcsolatok, miből kimenekülünk vagy benne ragadunk, táplálják képünket, s formálnak minket a jelen emberévé.  
Mindig nyugtalan voltam, örökké mozgásban lévő, kíváncsi, merész, felfedezőkedvű, beszédes, nyitott az életre és az újra. Nem lehetett megrémíteni. Az élethez való viszonyom korom előre haladtával szelídült optimizmusból realitássá.
Fiatalos hebrencsségemet nem nőttem ki azt követően sem, hogy gyermekem született. Félelemérzet, vesztenivaló nélkül szállok szembe az általam igazságtalanságnak vélt helyzetekkel. Sosem alkudtam meg, sosem lettem egyetlen erőszakos tettlegességig fajuló fenyegetés okán sem kevésbé radikális és demokratikus. Pedig szűkös kis mellkasomban tomboló oroszlán erővel bíró igazságérzetem, melyet nagy szájjal és hangos, harsány hangon hirdetek, nem egyszer kevert már bajba.
Fizikumom és állóképességem kifogásolhatatlan, hiszen gyermekkorom óta végzek kétkezi munkát, ráadásul napi szinten lovaglok is.
Féllábbal midig kilógtam a közösségből, a másikkal viszont oda voltam szögelve.

További tudnivalók megszelídíthetetlenségemhez:
▬ Mobiltelefon | Nem lehetek én az egyetlen ember, akit teljesen kiborít, hogy időnként a semmiből megcsörren a telefonja, kishíján szívinfarktust kap, ráadásul a működéshez még három naponta fel is kell töltenie. A környékbeli gazdák, akiknek rendszeresen látogatom az állatait, jól tudják, hogy sokkal hamarabb elérnek, ha az apámat hívják, aki szinte asszisztensemmé és határidőnaplóm szerkesztőjévé vált az utóbbi időben. És ha már mobiltelefon! Teljesen megbolondítja az embereket, elnyeli a figyelmüket, s hullamerev testtartást felvevő porhüvelyeket hagy maga után. Tényleg az a legfontosabb, hogy hány pályát sikerült már teljesítened, apa, a Monument Valley-ban?
▬ Vezetés | Én tényleg nagyon szeretek kantáron vezetni egy lovat, sőt, a nyeregből, ha időm engedi, ki sem lehet parancsolni. De ennek fordítottja érvényesül az autóknál. Nincs az a parancsszó vagy zsaroló megjegyzés, aminek hatására beülnek a volán mögé és azt a négykeréken guruló monstrum tankot bevezetném a forgalomba. Az első próbálkozásom után a második is tragikusan végződött. A probléma persze mind a két alkalommal ugyanaz volt: nem találtam a féket, mire megnéztem volna, mi van a talpam alatt elütöttem egy csokor ártatlanul kapirgáló csirkét, majd pedig legközelebb szétvittem a fészert a hátsó kertben. Egészen megnyugodtam, mikor rám sütötték, hogy reménytelen vagyok.  
▬ Karitász feladatok ellátása | A munkám és a farm teljes embert kívánnak, mégis mindig igyekszek rá időt szakítani, hogy  rászorulóknak adhassak. Nem mindig tárgyiasult ajándékokkal rukkolok elő. Sokszor csak néhány perc örömöt akarok az életükbe csempészni azzal, hogy ingyen és bérmentve tanítom lovagolni a hátrányos helyzetű gyermekeket.
▬ Aktivista | A legkevesebb időm arra jut, hogy vállvetve harcoljak az olyan elkötelezett csoportokkal, kik az állatkísérleteket és az állatokkal szembeni brutalitást ítélik el, s ezt nyilvánosan fel is vállalják a médiában. Mégis igyekszem a közvetlen környezetemben megértetni az emberekkel, hogy az állatoknak pont annyi joguk van az élethez, mint nekünk embereknek. A farmon megtanultam, hogy ha az állatok nem lennének, az emberiséget a kihalás fenyegetné. Valójában nem csak az állatokért vagyok képes elmenni a végsőkig, de minden ügyért, vagy személyért, aki számomra fontos.
▬ Egyszerűség | Nem büszkélkedhetek hatalmas gardróbbal, benne az év minden napjára egy pár magassarkúval, s ezek hatványra emelt összegével egyenlő táskával. A ruhatáram egyszerű, nincsenek hivalkodó darabok benne. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a ruhában komfortosan érezzem magam, az kellően szabad mozgást engedjen. A sminkelés terén egyébként sincs tehetségem, az ékszereket pedig féltem, hogy elhagyom.

Bármelyik percben itt lehetett.
Reményteljes dobbanása szívemnek percről percre árasztotta el gyermetegen görnyedő testemet izgalommal. A korai órán ásításaim friss levegőt martak ki a párás reggelből, üldözték a reszketeg fáradtságot, mit a hajnalba nyúló ébrenlét okozott. De már nem volt időm aludni, időt fecsérelni önmagamra, mikor Oliver úton volt.
A napkorong tányérjának pereméről  lanyhán izzadtak le az első fényfoszlányok, hogy felcsiklandozzák álmából  a távol szelíd lankáit. Kedvtelve vágyódtam a fény és élet kettősének ujjaiból font bakra taposva a láthatár terjedésével egyre távolabb az utcában, ahogy egyébként is tettem minden reggel. De a mai nap mindennél jelentősebb volt haza.
Hiszen már mondtam: bármelyik percben itt lehetett!

Minden nyáron eljött. Napok, hetek voltak a sajátjaink. Én nem álmodni szerettem, hanem megélni a pillanatot vele. Ezen a sóvárgáson sosem segített saját fantáziám, s lázálmaimnak színe-java. A paplan alá menekülve éjszakánként csupán abból építkezhettek megmosolyogtató álmaim, mikhez tápoldatot az ő szavaiból merítettem. Messze élt, távol Texastól, távol Lubbock városától. Ő hozta az új ízeket a farmra, talpa alatt idegen homoktól vált termővé a föld. Szülőföldembe gyökeredzett lábaimnak jobbját ő mozdította ki, miatta szakadt meg szívem, miatta ismertem meg az ambivalencia érzetét.
Minden nyáron eljött.
Kivéve azt az egyet, mikor mezítelen, szikesre száradt talpam megégett a déli napsütésben kínzóvá hevült homokban, s enyhülést csak az esti zápor hozott gyógyírként rá. Azon az egy nyáron minden járókelőnek címezve, de valójában csupán magam biztatásaként mantráztam: bármelyik percben itt lehet. Nem ettem, nem ittam, s nem aludtam. Csupán vártam, de a megannyi lídérces testű délibáb között csak Ő nem tűnt fel: a Mester, ki megfoltozhatta volna szüntelen izgatottságot lüktető gyermekszívemet. Furcsa látomások gyötörtek a kapunk előtt ácsingózva. Tétlenül, de a legnagyobb elkötelezettséggel megcselekedett tizenhat órában táncoltam a napszúrástól a múltból előlépő édesanyámmal egy kedves dallamra, mi az utcában elrobogó fagylaltos autó hátuljából lüktetett, s kézen fogtam a jövőmet, ki selymesen kacagva grasszált csetlő-botló léptekkel a flaszter mezsgyéjén. A jelenem azonban üres maradt. S mikor este már sivatagszárazra aszott számból nem voltam képes szavakat köpni, s hússzirmaim peremét a szél szállította homokszemek rúzsozták ki, már arra sem futotta, hogy a fejét lemondóan ölembe fektető vízi spánielemhez a bizonyosság szavait intézzem: bármelyik percben itt lehet! – felfüggesztettem a várakozást. Ott és akkor örökre. Nem akartam többé szerelmes lenni. Oliver Storm elvett tőlem egy napot, melyben oly sok munka maradt elvégzetlen. Nem fért bele az életembe, hogy egy férfitől függjek.
Persze erre csak későbbi éveimben ismertem rá.
Levegőért kapkodtam, szinte fuldokoltam a harmadik pohár víz után, mit a konyhapulton ülve, két kézzel billentettem számba.
― Rosie, hol jártál egésznap?
Édesapám hangja nem volt haragos, sőt, megkönnyebbült, amiért felülkerekedtem makacsságból emelt remény-építményemen, s elhagytam a kapunk előtti önkéntes őrhelyemet.
― Valahol távol…
― Akkor nem téged láttalak a kapu tövében ülve?
Mosolya cinkos módon szélesedett ki.
Fegyverek nélkül jutott át érzelmeim napolvasztotta falán. Felsóhajtottam. Meg akartam osztani valakivel sérelmemet.
― Oliver nem jött, apa. Pedig azt mondta… levelet is írt. Hogy ma jön. Gondolatban távol jártam, de nem jutottam csak a kapuig.
― Tudom, kicsim. Ellis volt itt szólni, hogy közbejött valami. Neked is elmondta. De addigra nem láttál és nem hallottál. Csak azt szajkóztad: bármelyik percben itt lehet – még a hangját is elvékonyította, hogy az jobban hasonlítson sajátomra, így gúnyolódott rajtam. Nem haragudott, nem oktatott ki, engedte, hogy a saját hibáimból tanuljak. Mindig hálás voltam neki ezért.
― Ez nem is igaz! Nekem egész biztosan nem szólt!
― Ma sok mindent elfelejtettél Rosie. És senki nem dolgozott helyetted. A kutyád nem evett. A lovadat nem csutakoltad le, a pajtát nem takarítottad ki. Attól, hogy a te eszedet elveszi a szerelem kicsim, az állataid igénylik a törődést, a munka megy tovább, az élet nem áll meg. Ezt te magad mondtad nekem az édesanyád halálát követően. Pedig még csak öt éves voltál.
― Nem vagyok szerelmes apa…
Rákvörösre égett arcomon már meg sem látszott a szenvtelen pír.
― …itt minden nap számítanak rád. Itt szükség van a jelenlétedre, a segítségedre, az erős kis kezeidre. Hiányoztál nekem is az ebédfőzésnél. Be akartam mutatni, hogyan égetem oda a palacsintát.
― Azt szerintem holnap is meg tudod ismételni, apa.
― Pimasz gyerek!
Együtt nevettünk sokáig, majd csitítóan magához ölelt. Könnyeimet, mit a csalódottság facsart, ingének vászna itta be.
― Meg kell etetnem Julie-t.
A rőt spániel nevét hallva azonnal feltűnt az ajtórésben.
― Rendben, kicsim. De aztán ne maradj fent sokáig. Vacsora a hűtőben van. Holnap sok munka vár ránk… számítok rád a terelésnél is. Tudod, nagy nap lesz.
Attól a naptól kezdve mindennap „nagy nap” volt. Az életemet a farmnak szenteltem, s a környékben élő embereknek és állatoknak. Bűntudatom volt, ha arra gondoltam, hogy elhagyom a várost.
Oliver ezt követően minden nyáron jött, de már nem vártam őt étlen-szomjan, gyermeki rajongással. Sosem vált fontosabbá senki az életemben, mint a családom és a farm, ahol éltünk.