A Black Flamingo úgy terveztem, hogy csak egy ugródeszka lesz a New York béli életem első részében, azonban egyelőre komolyabb problémám nem adódott a hellyel, és ami azt illeti, jobb lehetőség sem jött. Mondjuk nem is kerestem eddig, de a lehetőség sem jött szembe velem az utcán. Addig pedig teljesen jól vagyok.
Mikor az a pár betér az ajtón, először kicsit gyanúsnak tűnnek, főleg a nő. A pasas látszólag komfortosan viselkedik egy ilyen helyen, mint ez, de mintha a nő kicsit idegenkedne.
Jessicával hamar rájuk is repülünk, ha már az előző kuncsaftja nekem az utolsó pillanatban meghiúsult, neki pedig most kezdődik a munkaideje.
Hamar ki is derül, hogy a nő valóban kicsit feszélyezett, amit nem igazán értek. Gyönyörű nő, meg kell hagyni, de szerintem nincs tisztában a saját képességeivel. Vagy csak a pasas erőltette rá, hogy idejöjjenek. Szemügyre véve őt még el is tudom képzelni róla. Elég határozottnak és markáns jellemnek tűnik.
- Igazán nem kellene feszélyeznie magát pedig – pillantok a nőre egy bátorító mosollyal, majd vissza a velem szemben ülő férfira, aki otthonosabban mozog. Mikor az italokra céloz, majdhogynem biztos vagyok benne, hogy félúton majd másfelé kayarodunk. Okos ez az ember, szerintem simán kijátssza a feleségét.
Aztán a pult felé igyekszünk, de mikor megérzem az érintését a karomon, félszeg mosolyra húzódnak az ajkaim, ahogy hátrafordulok felé. Mondania sem kell semmit, gondolom, mit akar, de azért megvárom, míg belekezd. A „mi lenne ha...” kezdet után azonban biztossá válik számomra, mit szeretne, így mielőtt még befejezné a mondatot, már bólintok is.
- Milyen gáláns úriember – jegyzem meg kimért mosollyal az arcomon. Ezt a hülye dumát. Szerintem csak nem akar osztozkodni. A kártyát látva meg is fordulok és a pult felé lépek, hogy elkérhessem a terminált, amit a privát szobáért kért összeggel felé is nyújtok. Ha lehúzta a kártyát, már indulok is a lépcsőn felfelé, miután intettem neki, hogy jöjjön csak utánam.
Az ajtót becsukom magunk mögött és ráfordítom a zárat is, majd kínálnám itallal.
- Látom, otthonosan mozog errefelé. – Érdekes, hogy nem láttam még. Bár az is lehet, hogy eddig más helyeken fordult csak meg. – Úgy két hónapja. – Nagyjából. – De nem beszélgetni jöttünk, nemde? – emelkedik meg a szemöldököm, és lassan közelítek felé, hogy megkerüljem, akárcsak egy ragadozó az áldozatát, hogy aztán mögé nyúlva én is kitöltsek magamnak egy kis italt.
- Eva – vágom rá a nevet, amit használni szoktam. Már ha érdekel egyáltalán valakit. Nem szeretem kiadni magam a kuncsaftoknak. És nem is szabad a magánéletet keverni a munkával, ezt már régen megtanultam. A megjegyzésére nem engedem a tekintetét, de nem is adok rá neki megerősítést. Nincs hozzá sok köze. Azt azért meg kell hagyni, hogy elég jó szeme van. Lehetnék amerikai is. Mondjuk az akcentusom biztosan sokat elárul.
- Javasolt minden percet megragadni – felelek a kérdésére talán nem pont úgy, ahogy ő akarja. Szerintem jobb, ha a lényegre térünk. – Ha nem akarja, hogy a felesége gyanút fogjon, akkor jobb a dolgok közepébe vágni – mosolyodom el halványan, majd óvatosan kiveszem a kezéből a poharat és leteszem mindkettőt magunk mögé, hogy aztán a szabad kezeimmel kigombolhassam az ingjét. Miután ez megtörtént, körmeimmel lágyan végigszántok a hasfalán, majd csókokkal behintve a felsőtestét lassan térdre ereszkedem előtte, hogy kibonthassam az övkarcot.  

Raven & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

Ahogy felemelkedünk az asztaltól, és a Puerto Rico-i lányt előre engedem, egy hosszú másodperc erejéig a pillantásom önkéntelenül végig vándorol rajta. Eszembe juttatja, milyen rég is volt már, hogy valóban vendégként kerestem fel ezeket a helyeket; a régi szép idők, mikor még távolról sem ült rajtam ennyi probléma. Gondok és rizikós ügyek persze már akkor is bőven lebzseltek körülöttem, épp csak akkoriban a lehetetlen fogalmát nem nagyon vettem komolyan.
Hogy most mennyire más a helyzet? Azt még nem látom elég pontosan. Az elmúlt évek keményen földhöz vágtak, bebizonyították, hogy én sem vagyok tévedhetetlen, sem elég alapos. Nagy árat fizettem az önteltségemért, minden nap gondolok rá, de az önmarcangolást már magam mögött hagytam. Most már ideje tenni érte, hogy a hibákat kijavítsam, úgy látszik, végül mégiscsak kaptam egy második lehetőséget. Csak a sakktáblán ezúttal teljesen más nevek szerepelnek.
Nem néztem Charlene szemébe, nehogy megtiltsa a kis kirándulást, amire készültem. Vagy utólag felróhassa majd, hogy figyelmen kívül hagytam a parancsot. Amit nem látok, arról ugyebár nem is tudhatok.
Valóban a pult felé indultunk, ahogy a távozás indoklása elhangzott, de miután kikerülünk az asztalnál ülők látómezejéből, a jobb kezem finoman a nő alkarjára csúsztatom, óvatosan érintve, nincs benne semmi tolakodó vagy erőszakos mozdulat, csupán egy jelzés. Szavakra nincs szükség, biztos vagyok benne, hogy tudja, már az asztalnál tudta, mielőtt még felálltunk volna. Charlene persze nem, de ez épp így van jól. Szükségem van egy kis időre, a becses felügyelete nélkül is, ha valóban meg akarom tudni, amiért érkeztem, ennek pedig csak egy része az éppen aktuális ügy. Találkoznom kell Mariával, neki mindig megvoltak a megfelelő kapcsolatai, ha nehezen beszerezhető információkról volt szó. Ez a lány pedig kétségtelenül tudja, hogyan találhatom meg. Ha megtalálom a megfelelő húrokat, talán még többre is hajlandó lesz.
- Így igaz – ismerem el az észrevételt, mikor a helyen való jártasságomat említi. – A szokások nem változnak, csak a szereplők és a miértek cserélődnek – fordulok vissza felé, miután az italt kitöltöttem. A válasza viszont aggaszt. Két hónap az nem túl sok. Mellé lőttem volna? Pedig a kisugárzása és a lenti viselkedése alapján, sokkal többet is kinéztem volna belőle.
- Ez kérdés vagy inkább javaslat? – kérdezek vissza sejtelmesen, amit egy formálódó mosoly követ. A szavaim azt sugallják, mintha az ő véleménye is számítana. Azért van ebben némi irónia, hogy jelenleg az FBI állja nekünk ezt a szobát, ők bizonyára inkább a beszélgetésre szavaznának, és nekem is erre kell törekednem. Első sorban. Ettől persze a kísértés még benne játszik a dologban, túlságosan hosszú volt az az elvesztegetett három év, ennek a lánynak pedig férfi legyen a talpán, aki könnyen nemet mondana.
- Eva… - ízlelgetem a nevét, annak ellenére, hogy nagyon is tisztában vagyok vele, hogy hamis, de a játék csak akkor lesz élvezetes, ha mindketten komolyan vesszük a szerepeinket. – Bevallom, nem gondoltam volna, hogy csak két hónapja csinálja ezt – osztom meg vele is az észrevételt, valójában inkább bóknak szánom, de azt se bánom, ha úgy érződik, mintha bizonytalanságot okozna. Mindig is szerettem, ha egy nő meg akart győzni valamiről.
Engedem, hogy kikormányozza a kezemből a poharat. A válaszán viszont halványan újra elmosolyodom. Nem nehéz elképzelni, hogyan fog reagálni a drága nejem, néhány perc múlva, mikor rájön, hogy italszerzés helyett valami egész másban mesterkedem, őt pedig kihagytam, nem is tudom, melyikért lesz dühösebb, de azért reménykedem, hogy előbb-utóbb megérti majd az indítékot. Elvégre most is épp az ő ügyében járok el, csak a tárgyalási módszereink különböznek egy kicsit.
- De úgy sejtem, ennyi idő is elég volt, hogy sok mindennel találkozzon… – jegyzem meg úgy, mint aki előtt nem olyan nagy titok, hogyan is működnek itt a dolgok, a pillantásom érdeklődést és rejtélyes bennfentességet sugall. – Még az összes kliensére emlékszik. Igazam van? – A viselkedésem azt sugallja, hogy olyan típus vagyok, aki szeret beszélgetni közben. Ahogy az ingem gombjaival bíbelődik, a tekintetem nem a testét, hanem az arcát fürkészi, arra szuggerálva, hogy a rutinmozdulatok helyett ő is egyre többször keresse a tekintetem, hiszen jól tudom: minél többször néz a szemembe, annál közelebb jutok hozzá.
A körmei érintésére a hasfalam egy pillanatra megfeszül, az érzés pedig lágyan végighullámzik rajtam. Végül is… nem lenne muszáj szétválasztani a kellemeset a hasznostól. De előbb a munka.
Mielőtt azonban újra megszólalhatnék, a simogatáshoz az ajkai is csatlakoznak, mire észbe kapok, már előttem térdel, az övemet bontogatva. Húha. Ez így meredekebb vállalkozás lesz, mint amire számítottam. A kezem azonnal az övé után nyúl, még éppen megállítva a fémcsaton.
- Talán mégsem fontos annyira sietni – indoklom meg a hirtelen mozdulatot, ez a tempó így nagyon gyors, időt kell nyernem. – Tudja, a feleségem gyönyörű nő, a legtöbb férfi irigyelne miatta, talán még ebben a bárban is, de hogy mi történik ebben a szobában, az teljesen hidegen hagyja.
Vagyis van időnk. Annyira azért nem sok, de hogy szusszanjak egy kicsit, inkább megkísérlem átvenni az irányítást. – Ha nem bánja, én sem tétlenkednék – navigálom vissza, ha már egyszer úgyis fogom a kezét, majd miután ismét kiegyensúlyozzuk a köztünk lévő távolságot, mögé sétálok.

Igazam volt, mikor arra tippeltem, hogy a férfi jártas az efféle helyeken. Általában hamar le tudom vonni ezt a következtetést, mielőtt még feljönnénk ide, de legkésőbb ide belépve. Egyszerűen látni, ki mozog komfortosan és ki az, aki még bizonytalan.
- Igen, a szereplők gyakran. Az ilyesféle helyek hamar kiköpik az ide nem valókat. – Mind a lányok szempontjából, mind pedig a kuncsaftok szempontjából.
Nem gondoltam elsőre, hogy felérve ide, majd nem térünk rögtön a lényegre és ennek hangot is adok.
- Vegye, aminek akarja – felelem. – Bár inkább az előző. Amennyiben beszélgetni szeretne, egy pszichológus valószínűleg olcsóbban meghallgatja, mint én itt – mosolyodom el halványan. – De persze állok rendelkezésre – teszem hozzá, mielőtt még félreértene. Ez csak egy javaslat volt, na meg igazándiból nekem csak jó, ha vagy így vagy úgy, de pénzhez jutok.
Mikor a nevemet kérdezi, már kezdem kapisgálni, hogy inkább a beszélgetés felé fog terelődni a dolog, de ez néha sokkal több energiát fel tud emészteni, mintha cselekednénk.
- Az volt a kérdése, hogy mióta dolgozom itt... – Nem pedig, hogy mióta vagyok a szakmában. Ha ezt kérdezte volna, akkor már értené, hogy miért mozgok ennyire otthonosan az ilyen helyeken. Párizsban már elég nagy gyakorlatom volt ebben. Igaz, New York kicsit más, még ebből a szempontból is, de az amerikai férfi ugyanúgy férfi, mint a francia.
Kezdetben kiveszem a kezéből a poharat, hogy a tárgyra térhessünk, de ő még mindig kérdezősködik.
- Miért fontos ez magának? – biccentem oldalra a fejem kicsit, de egy pillanatra sem állok meg a mozdulatokban, továbbra is a cél felé terelve a dolgot. Kezd kicsit furcsa lenni számomra az előttem álló férfi, és kezdem gyanítani, hogy valami más indítékkal érkezett, mintsem kielégíteni a vágyait. Főleg akkor jutok el eddig fejben, mikor már az övét bontogatnám, de a kezem után nyúl és megállít benne. Nem szeretem, mikor a másik fél titokzatosabb, mint én. Márpedig ez a férfi valamit titkol vagy valami konkrétat akar és zavar, hogy nem tudom, hogy mit.
A magyarázata némi megnyugvást hoz, oké, ez teljesen érthető. Végtére is vannak ilyen nők, van időnk ezek szerint, hát, neki ketyeg az óra -vagyis a bankszámlája-, nem nekem. Felegyenesedem, ám mikor mögém kerül, kissé nyugtalan leszek. Na, ez az, amit nem szeretek. Mikor nem a kezemben van az irányítás. Tulajdonképp próbálok mindig úgy tenni, mintha a férfiak kezében lenne, de ez a férfi... ez a férfi azt akarja, hogy ténylegesen nála legyen a gyeplő, és ennek hangot is ad.
- Hallgatom – helyezkedem aztán úgy, hogy ne kerülhessen mögém újra, a pult elé állva. Jobb résen lenni. – Miért jött ide? – kérdezek rá. – Mit keres? – Mert mind a ketten tudjuk, hogy elsősorban nem a kéjt. Magam mögé nyúlok, hogy ismét a kezembe vehessem a poharat és egy kortyot ihassak belőle, majd vissza is teszem, az övét pedig a kezébe adom. Jobb, ha oldjuk egy kicsit a hangulatot, akkor talán ő is könnyebben kezelhető lesz.