Ahogy egybeolvadt testünk, verejtékesen és túlfűtötten, minden rossz kizárásra jutott. Azt sem értem miért hagytuk valaha is, hogy bejusson alattomos módon. Hagyhattuk volna kint, végig. Elvégre, egy semmiségnek kerítettünk akkora feneket, mint még soha semminek. Aztán napokig semmi, kerülgettük egymást a lakásban, mintha idegenek lennénk.
Most viszont. Most lökéseivel éri el, hogy a feszültség elhagyja testem, ahogy néha fáradt csókjába vonja ajkaimat, hogy édes aromája átjárja minden érzékemet, mind íze, mind illata.
Ez pedig így folyt egy darabig. Elvégre békültünk. Egyikünk sem szerette volna, ha hamar elmúlik ez a csodás pillanat, amit már pár hete hanyagolunk. Végre pedig úgy kívántuk meg egymást, egy üveg bor után, ahogy példa nincs rá múltunkban. Nem inkább az élvezetre ment, minden sóhaj mintha bocsánatot kérne, vagy megbocsájtana. Mindketten sértettek és sértők voltunk egyaránt, így nem emelhetném ki, hogy mi és ki volt a bűnös, ki az áldozat.

Miért vesztünk össze? Mi okozhatta a rendíthetetlennek hitt kapcsolatunkban a megrendülést? Magam sem tudom pontosan. Féltékenység. Elvesztési félelem. Birtoklás.
Ő fotós volt. Én fotómodell, emellett táncos. Így is ismerkedtünk meg, egy előadásra készültünk, ahova felkérték fotósnak, hogy reklámozhassuk magunkat. Nagy bemutató volt, ezért is akartunk minél több embert. Ott volt ő, már a legelején érezhető volt a kémia, az sem zavart, hogy még amatőr volt. Neki kellett a tapasztalat, ahogy nekem is. És nem a fotózásra gondolok.
Utána egyre többször kaptam őt fotósnak, ahogy a nevem is híresebbé vált, szép lassan. több ügynökség kért fel. A tánc háttérbe szorult, de hobbiként megmaradt, leginkább a hálószobában.
Utána a kémia nem csak a testiség mellett volt meg. Egymásra találtunk, mármint, a szívünk egymás felé húzott minket. Beleszerettem, szinte menthetetlenül.
Ám mostanában ez a szerelem inkább hálátlan, mint pozitív dolog az életemben, amikor egy fehérneműs fotózást vállalt el. Zavart, tényleg, de csak azért, mert engem is ott szúrt ki. Szóval, álltam a fotózáson a szoba egyik szélén, mint az a bizonyos a réten. Tudtam, hogy dolgozik, velem nem fog foglalkozni, de nem gondoltam volna, hogy a direkt neki magukat illegető lányok ennyire lekötik a figyelmét. Annyira, hogy dicsérje őket. Hogy legeltesse rajtuk a szemeit. Ennyire... Fenyegetve érezzem magam, ahogy diadalittasan elhaladtak mellettem a lányok.
Aztán otthon ez kirobbant. Azóta is tartott, hetekig.

Most viszont a gyönyört éri el bennem, ahogy én is benne, nem az idegszálakat tépkedjük, hogy mindegyik elpattanjon hamar.
Rendezetlen légzéssel szakadtunk el egymástól, annyira, hogy mellettem kössön ki, és pár hete először, őszintén mellé bújjak, hogy szeretetünk zárjon körbe minket. Végre úgy érzem egy idő után, hogy szeret, én pedig őt. Ebben sosem kételkedtem, hiába tűntünk bizonytalannak. Így nyomott el az álom. Békésen, ahogy az univerzum mellette nem tűnt másnak, mint egy vászonra festett bámulatnak.

Reggel viszont korán keltem. Kidobott valami. Hányinger, émelygés, meg sem álltam a mosdóig, ahol kiadtam magamból mindent...