Aida & Aiden

What a beautiful moment with heartbreaking pain

Mindig Aida volt az, akinek őszintén tudtam beszélni az érzéseimről és ő megértett, támogatott, elfogadott, amit más családtagjaimtól egyáltalán nem tapasztaltam, sőt, igazából meg sem próbáltam nyitni feléjük, hiszen abból minden bizonnyal csak káosz született volna. Egyedül anyám esetében volt egy pillanat, mikor majdnem megnyíltam neki, de mivel Adam belépett a terembe, ezért hamar elúszott minden reményem és azok a legerősebb törekvések is szilánkokra hullottak, amik hirtelen a semmiből lángoltak fel. Aida mindig is más volt ilyen téren, rengeteg olyan információt megosztottunk egymással, amit a család többi tagjával nem, ez ugyanúgy igaz volt rá, mint rám. Számomra ő példakép, a tökéletes ember, akire én a leginkább hasonlítani szeretnék, persze ahogy egyre jobban érettebb leszek, kezem komplexebben látni a világot és azt is megtanultam, hogy nem szabad senkihez sem hasonlítani magam, mivel az csakis gondot okozhat.
Én szeretem Aida családját, a férjét, férjének testvérét és természetesen az én drága unokaöcsémet is, akit nagyon örülök, hogy ezúttal láthatok, még ha ilyen körülmények között is kell megtennem. Csak pár nap telt el, hogy Christopherékhez költöztem, még nem gyógyult be a seb és biztosan nehéz lesz mindezt megosztanom Aidaval, ugyanakkor többször is majdnem rávettem magam, hogy írjak neki. El akartam mondani neki a történteket, csak aztán felülkerekedett rajtam a harag, ami természetesen nem ellene irányult, csak gondoltam, úgyis megtudta már, hogy mi történt Adaméktól, én meg jobban akartam elbújni a világ elől és semmilyen életjelet nem adni magamról egy ideig. Aztán ahogy írt nekem Aida, már minden magától alakult, egyáltalán nem titkolok előle semmit, ezért is hívtam meg őt ide, itt kényelmesen és nyugodtan tudunk beszélgetni. Remélem, nem okozok ezzel nagy felhajtást a Nam családnak, habár a szülők egyébként sincsenek itthon, Christopher is dolgozik, legfeljebb Sophie-nak lehet kellemetlenebb a vendég érkezése, de ahogy érzékeltem a régen megejtett találkozón, egészen jóban van Aida és Sophie.
Ahogy leteszem a telefont, körbeadom a hírt, hogy Aida meglátogatna itt és a komornyik, akit már tudom, hogy Philipnek hívnak, egészen mosolygósan fogadja a nővérem érkezését, amitől én érzem, hogy nem lesz ebből semmiféle probléma. Biztos, ami biztos, Christophernek is írok erről egy üzenetet, mégse a háta mögött szervezkedjek a házukban. A maradék időt magamra fordítom, előhalászom a nemrég rendelt legjobb pólómat és a szokásosnál is jobban megpróbálom lejegelni az arcomat, hátra jobban eltűnnek a kék-zöld foltok. Már majdnem el is indulok, hogy megkérdezzem Sophiet, nem adna-e kölcsön a púderjéből, hogy még inkább halványítsak a sebeken, csak aztán ezt már én is túlzásnak vélem és amúgy is, kit akarok átverni? Aida tudja, hogy milyen apa, azt is, hogy mennyire nagy a vita köztünk és ha egyszer képes volt megütni, másodszor is újra megteszi, én mindössze csak azt szeretném, hogy ne aggódjon miattam túlságosan a nővérem.
De mindegy is, kifutok az időből, hiszen hallom és látom is az ablakon keresztül, hogy odalent megáll egy kocsi. A komornyik már azelőtt beinvitálja a házba, mielőtt Aida megkörnyékezné a bejáratot. Lerohanok a lépcsőn, egyből a társalgóba sietek, ahová feltételezem, Aidat is kísérik. Éppen akkor érkezek meg a hátsó ajtón keresztül, mikor meghallom a túloldalt a kopogást.
- Aida! - nyitok ajtót egy hatalmas mosollyal, arcomon jele sincs annak a szomorúságnak és összetörtségnek, ami szívem mélyén lakozik, még ha a foltok árulkodók is. Próbálom megtartani a mosolyomat még akkor is, mikor végig simít fájó vonásaimon, bár egy kissé nehéz nem elsírnom magam, de én is abban a családban nőttem fel, amiben ő, szintén megtanultam, hogy hogyan kell elrejteni a nem kívánatos érzéseket.  Hogy mentsem magam, tekintetemet a kisfiúra vezetem. - Sziaa Mitchie! - nyúlok felé kezemmel és megsimogatom az édes orcáját. Már azon vagyok, hogy elkérjem Aidatól, mert szívesen az ölembe venném, ám meglátom a feltehetőleg sütis dobozt.
- Igen. Köszönjük, de tényleg nem kellett volna! - Bár kezd visszatérni az étvágyam, kissé összeszűkült a gyomrom annyira, hogy az eddigi étkezési szokásomhoz képest kevesebbet tudok csak enni, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy el fog fogyni a doboz tartalma. Christopher és Sophie is biztosan jóízűen megkóstolja majd.
- Jóóó, már kérni is akartam - vigyorodom el újra látva az ágaskodó Mitchit, s gyorsan lerakom a mellettünk lévő dohányzóasztalra a dobozt, hogy két felszabadult kezemmel át tudjam venni a kisfiút.
- Mi a helyzet Mitchi? Jó kisfiú vagy mostanság? - Mivel nem vagyok beteg, ezért bátorkodok egy kedves puszit is nyomni a homlokára. Olyan jó érzés magamhoz ölelni egy rokonomat, aki nálam fiatalabb és nem mellesleg Aida kisfia. Ezzel a gondolattal azóta próbálok megbarátkozni, hogy meghallottam a születésének hírét.
Nagyon különleges érzés vendégül látni a saját nővéremet abban a házban, ami nem az enyém, nem is a családunké, hanem a párom családjáé. Egy kicsit bűnösnek is érzem magam ezért, de mondtam Sophienak és Christophernek is, hogy ne érezzék rosszul magukat, amiért nem tudnak itt lenni az érkezésekor, ez most nem egy díszes vacsora, hanem egy aranyos találkozó köztem és a nővérem között, nem szükséges semmilyen formalitás, s tudom, hogy Aida sem veszi ezt rossz néven, hiszen jóformán ő is elmenekült abból az életmódból - legalábbis részlegesen -, ami a mi és valamennyire Christopherék családjához is köthető. Persze, csak a felszínen tűnik hasonlónak a Lee és a Namok életvitele, valójában a Nam család jóval flexibilisebb és… amerikaibb? Ha mondhatok ilyet…
- Foglalj helyet kérlek - intek a kanapéra és fotelekre, amik amellett, hogy meglehetősen díszesek, kényelmesek is, már próbáltam. Miután leül, én egy kicsit még huncutkodok Mitchivel, aztán leteszem a földre és le is ülök a szőnyegre közvetlenül Aida közelébe. Engem sosem feszélyezett, ha földre kellett ülnöm, most pedig én Mitchivel szeretnék játszani, úgyhogy nincs az az illem, amiért sznobként tudnék viselkedni.
- Nézd, ezt neked vettem - húzom elő a dohányzóasztal alá rejtett építőjátékot, amit akkor rendeltem, mikor magamnak a szükségleteimet halásztam össze az internetről.  Mivel mindent otthon hagytam a telefonomon és a pénztárcámon kívül, ezért javarészt mindent újra meg kellett teremtenem magamnak, nem akartam sokáig Christopher ruháit és eszközeit kölcsön venni. Érzékelem, hogy a közben megjelenő komornyik kissé meglepetten pillant meg ott a földöm ücsörögve, ha nem ismerném nagyon jól ezt a férfit, azt gondolnám, hogy neheztel rám a nem úri ülőpozícióm miatt, de mivel tudom, mennyire közvetlen és jó ember - amennyire a munkája engedi -, így feltételezem inkább csupán boldogan látja, mennyire jól eljátszok az unokaöcsémmel.
- Hozhatok valamit inni? - kérdezi tőlünk Philip, mire én Aidara nézek. - Kávét, teát, vagy Mitchinek esetleg valamit? - próbálom sorolni a lehetőségeket, de igazából bármit mond, azt elkészítik. Én egyszer véletlenül elszóltam magam, hogy úgy ennék epret, pedig tél közepe volt, erre Christopher beállított közel két órán belül egy halom eperrel. Hihetetlen ez a család! Vannak annyira sznobok, mint mi, Leek, de mégis sokkal közvetlenebben, nincs meg itt az a feszült légkör, ami nálunk.
- Tényleg köszönöm, hogy eljöttél! Nehéz napod volt? Tae Yang hogy van?  - Tekintetem cikázik Mitchi és Aida között, mindeközben pedig elkezdem kibontani az építőjátékát. Oké, bevallom, egy kicsit én is szeretnék vele játszani, de sokkal inkább érdekel az, hogy miként fogadja és mennyire örül neki. Nem akarom egyébként nagyon húzni azt a bizonyos témát, de akkor is, borzasztóan nehéz róla beszélnem. Igazából nem is tudom, hogyan kezdhetnék neki, merthogy Aida tudja az előzményeket, jóformán csak annyit kellene kinyögnem, hogy hát „megtörtént, amire számítottunk”, és ami azt illeti, egy kicsit durvábban is.

Aida & Aiden

What a beautiful moment with heartbreaking pain

Ha Aidara nézek, látom benne a múltamat és családomat, ám elsősorban az én nővéremet, amire mindig támaszkodhattam. Ő volt az mindig is nekem, aki tartotta bennem a reményt, hogy talán mégsem olyan romlott családból származunk, hogy egyébként minden rendben van, hiszen, ha apáék felneveltek egy olyan tökéletes embert, mint Adam és egy olyan csodálatos nőt, mint Aida, akkor talán mégis el kellene gondolkodnom, hogy vajon én hol rontottam el. Tudom erre a választ, egy képhez kötődik a pillanat, amelynek sosem szabadott volna apa kezébe kerülnie. A múlton már nem tudok változtatni, mint ahogy kétségtelen, hogy magamon sem, így hát próbálok pozitívan állni még így is a történtekhez, bemesélve azt, hogy talán ennek pont így kellett lennie. Hisz nézzenek csak oda, végre azzal az emberrel lehetek korlátok nélkül, akit szeretek, szabad vagyok a szülőktől, a magam döntéseit hozom meg. Mindenem megvan, amit kívántam a születésnapi tortáim elfújásakor, csak arra nem voltam kellően felkészülve – még ha sejtettem is -, hogy mindezek megszerzésével elvesztem a családomat. Fáj, igen, jobban fájnak a történtek, mint az arcomat feszítő, már gyógyulásnak indult sebek, de mindezekre nem tudok gondolni azokban a pillanatokban, mikor meglátom Aidat és az én drága unokaöcsémet. Ironikus, de talán tényleg sokkal többet mosolygok mióta elhagytam a családi házat, mint azelőtt, s ezek kicsit sem megjátszottak, hanem teljes mértékben őszinték.
- Még a végén Mitchi miatt fog egészségesebb életmódra térni. Nekem is megtaníthatnád ezt - nyomom oda orromat Mitchi arcához és adok neki egy nagy puszit, miközben hozzá intézem az utolsó szavaimat. Nem állítom, hogy nagyon egészségtelenül élnék, bár egy-két csoki mindig megfordult az én kezemben is, csak... élhetnék még egészségesebben, még úgy is, hogy nem számoljuk az utóbbi napok alkohol és édességmennyiségét, amit bánatomban engedtem áthaladni a számon. Sosem voltam részeg, nem mertem itt Chris-éknél, de egy kicsit jól esett időnként bekábítanom magam, amíg Chris nincs itthon és meg kell várnom, hogy hazaérjen a munkából. Lehet edzhetnék is, hogy bomba testem legyen, immáron több motivációm is van rá, mint pusztán a család noszogatása. De visszatérve Taeyangra, én kifejezetten szimpatikusnak találtam Aida férjét, annak ellenére is, hogy tudom, nem minden tökéletesen egyszínű rózsaszín náluk. Mindkettejük iránt hatalmas a tiszteletem, már csak azért is, mert ennyire ki tudnak tartani egymás mellett és egy olyan családi légkört teremtettek meg Mitchinek, amiben a kisfiú nem úgy fog felnőni, ahogyan mi.
Aida válaszára sunyin elmosolyodom. Elsőre majdnem rávágtam, hogy akkor szerencsére az én gyermeki tulajdonságaimat nem örökölte keresztágon, de ahogy meghallom a földes jelenetet, kétség sem fér, hogy bizony én is ott vagyok a génjeiben és nem csak biológiailag.
- Ohh, én is szerettem nagyon a virágcserepeket, és mindent, ami föld és sár. Emlékszel? - pillantok a nővéremre, akinek már lehetnek emlékei azokból az időkből, mikor én egy-két éves voltam. A mama mesélte, hogy nem egyszer kapott fel a sárból és le sem tett csak a fürdőkádban.
Nem akartam, hogy sokat álldogáljanak Aidaék, szerintem Mitchi is már jobban érezné magát, ha mehetne útjára felfedezni a helyiséget, úgyhogy a kanapék felé veszem az irányt, csakhogy én nem Aida mellé, hanem a földre, Mitchihez ülök lenne. Mivel tiszta minden, ezért nem kell aggódni, hogy netalán kezébe kerülne valami rossz dolog.
Az elmúlt napokban az adott erőt, hogy azokra gondolhattam, akiket szeretek és még mindig mellettem állnak, ezek közé pedig Mitchi is beletartozik. Sosem volt kérdés, hogy mennyire szeretem őt elkényeztetni, hiszen én keresztapaként abban a helyzetben vagyok, hogy ezt megtehetem, a szüleinek a dolga megtartani őt egészségesnek és jól neveltnek. Na, ez speciel nem azt jelenti, hogy én csupa rossz dolgokra tanítom, csupán ki lesz az, ha nem én, aki az ötezredik építőjáték után is megadja neki az ötezer egyediiket.
- Mikor megláttam ezt a játékot, úgy rémlett, hogy ilyenetek még nincs - mondom, miközben elkezdem hasonló gyermeki átéléssel kibontani a dobozt, majd mikor már könnyen szétszedhető, átadom Mitchinek, hogy ő "zúzza szét", azt minden kisgyerek imádja. - Elvileg van benne egy már összeépített daru, egy dömper és egy buldózer. - A dömpert minden gyerek szereti, a nagy építkezésekhez pedig ezek ugyebár nélkülözhetetlenek. Philipe arcából kiolvasom a meghatódottság apró jeleit, nagyon jó érzéssel tölt el, hogy nem csak Chris szülei fogadtak családjuk részévé, Philipe pedig egy kicsit tényleg úgy viselkedik, mint egy csodálatos nagybácsi számomra, mindezt úgy, hogy meg tudja tartani a komornyik viselkedését. Fantasztikus az ember, ki egyúttal elveszi Mitchi üvegét és elhagyja a szobát a konyha felé. Miközben Mitchi megtalálja a dömpert, az én tekintetem a kisfiú és a nővérem között cikázik.
- Akkor üresek az alsó polcok mindenhol? - mosolyodom el és próbálom kialakítani lelki szemeim előtt a képet, majd Taeri arca jelenik meg szemeim előtt.  Esküvő... ha családtagokról van szó, mindig az esküvő jut először esezmbe és bár olyan személyről van szó, akivel nem találkozok sűrűn, interneten azért egészen rendszeresen tartjuk a kapcsolatot.
- Emlékszem, igen, szoktam is néha beszélni vele. És akkor New Yorkba költöztek, igaz? Vagy... várj, tán oda hozzátok? - buta kérdés, majdnem biztos vagyok benne, hogy előbbi lesz a válasz, csak elbizonytalanodok, mivel én speciel most kuckoltam be Chrisékhez, meglehet, itt nincs kisbaba, ami miatt rosszabban kellene éreznem magam. - Mi a helyzet velük? Nem tudod, hogy miért költöznek ide? - Miért alatt speciel azt értem, hogy mi mozdította el őket és szánták el magukat épp most, biztosan történhetett valami újság, amit Natalie ki tudja miért, de nem osztott meg velem.
Mikor kérdésével rám terelődik a szó, tudom, hogy most nem lenne helyénvaló elterelni a témát tulajdonképpen arról, amiért most mindketten itt vagyunk. Ha valaki más kérdezné, lehet nagyon finomat, nagyon távolról indítanám a válaszomat, ám Aida esetében ez olyan lenne, mintha megkérdőjelezném a közöttünk lévő viszonyt. Azt is tudom, hogy a rövidke kérdésével megadja nekem a lehetőséget, hogy úgy válaszoljak neki, ahogy jónak érzem, ezért hálás is vagyok neki, noha már szűkülni is kezd a gyomrom, hiszen egyértelmű számomra, hogy ki fogom mondani. Ki fogom... csak még nem tudom, hogy hogyan.
- Hát... - kezdek bele valahogyan kicsit nyögvenyelősen. Nehezen tudom, hol kezdjem, az emlékek miatt pedig az arcom is kissé szomorkássá válik. - Tudod, várható volt, hogy apa megtudja és ez be is következett. Igazából semmi sem lepett meg, a reakciója sem. Viszont aminek örülök, hogy most én hagytam ott őt a szobájában és nem ő tessékelt ki engem, egy percig sem engedtem, hogy azt érezze, hogy majd könyörögni fogok a kegyelméért. - Próbálom a pozitív részét megragadni, a negatívval nem fájdítanám Aida lelkét, azok látszódnak arcomon szavak nélkül is. Rossz érzés kiszolgáltatottnak lenni, de még rosszabb az a tudat, hogy ezt a saját apád teszi ezt veled. Nem vagyok hülye és tudatlan. Neurológusnak tanulok, tudom, hogy a következmények mind kihatnak rám és feltehetőleg rosszul irányítják majd a személyiségemet, de pont ezt igyekszem kompenzálni valahogy.
- Annyira szükségem lett volna mindig is egy apára, hogy az elmondani nem lehet. Nem tudom, miért alakult így az életem, vagy hogy utolsó gyerekként tényleg másban részesültem-e, mint mondjuk Adam, vagy esetleg te, de én tényleg úgy gondolom, hogy az apahiány miatt kezdtem el férfiak szeretetét keresni. - Ennyire őszintén még sosem beszéltem erről a dologról senkinek, de Aidanak sem talán. Lehet, hogy Aida is pont ugyanabban szenved, mint én, annak a különbséggel, hogy ő nő és a férfi társ, férfi szeretete iránti vágya teljesen normálisnak tűnik. Adamot megfejteni meg sem próbálom, ő egy robotnak tűnik. A különbség apa és anya között, hogy anya azért mutatott irántunk szeretetett, csak apa mögé bújva, és tán ez is elég volt nekünk ahhoz, hogy ne alakuljon ki a vágyódás. De azt sem tartom kizártnak, hogy csak én vagyok ilyen szeretethiányos és az egész az én agyam problémája, bárhogy is, a tényeken ez nem változtat.
- Christopher szeretem engem. Először én sem akartam elhinni, de azóta többször is éreztem, hogy így van és benne megbízok. Ha úgy tetszik, azt is mondhatnám, hogy őt választottam a család helyett, de ez ne értsd félre, jó? Nem én állítottam választás elé önmagamat, én meg akartam volna maradni családtagnak, miközben Chrishez is kötődöm! - kicsit elcsuklik a hangom, de azért nem adom ennél több jelét a bennem lévő fájdalmaknak. Átölelem az ölemben játszó Mitchit is, aki mintha megérezne valamit, rám néz felfelé, s elmosolyog. Apró csókot nyomok feje búbjára, mindeközben pedig, pont a pillanatnyi csend közepette megérkezik Philip is a kért italokkal. Még én is kaptam kávét, pedig színtisztán emlékszem, hogy elfelejtettem kérni. Nagyon figyelmes ember, ám ezúttal nem akarok rá nézni, ahhoz túlságosan csillognak a szemeim az előbbi érzelmes kifakadásomtól.
- Tervezel bármit tenni ezek tudatában otthon? Nem szeretném, ha bajba sodornád magad miatta, tudod... - utalok vissza arra a beszélgetésre, amit még terhesen folytattunk. Tudom, hogy nem fog butaságot csinálni, de azért aggódni érte még mindig lehet. - Tudsz bármit arról, hogy mi zajlik most otthon? Apa mérgében nagyon sok mindent hozzám vágott és nem úgy tűnt, mintha az életben látni akarna, de a kártyáimon még mindig rajta van a pénz. - Ami pedig anyát és Adamot illeti... fogalmam sincs, ők mit gondolnak. Feltételezem teljesen le vannak sokkolva, hogy összejöttem Chris-szel, pláne azok után, hogy Adam nem egyszer tárgyalt már a párommal a cégeket érintő kérdésekben.

Aida & Aiden

What a beautiful moment with heartbreaking pain

Aztért annyira nem vagyok biztos benne, hogy a barátnője járna sikerrel velem, bár annyira nehéz dolga nem lenne, mivel éppen csak súrolom az egészségtelen életmód határát, egész eddigi életemben azért inkább tarthattam magam egészségesnek, ellenben, ha azt érezném, hogy mindenáron rám akarna erőltetni azt, amit én nem akarok, akkor feltehetőleg kölcsönösen kikészítenénk egymást és pár hónap leforgása után eldöntjük, hogy jobb nem terrorban élni és elengedni egymást. Na de nem mindig ennyire szélsőséges velem a kapcsolat, csak Aida szavai nem éppen egy békés szituációt festettek elém.
- Ez ijesztően hangzik! Túl ijesztően… - Annyira talán mégsem akarok én egészséges életmódot folytatni, most, hogy így belegondolok, lehet elég nekem annyi, amennyit Christopherék életmódja felkínál, hiszen ők sem a csokipudingokról híresek. (Sajnos.)
Nem vagyok annyira biztos benne, hogy nem én fogom Mitchit rosszra tanítani, de ezt most így nem akarom közölni Aidaval, mert még kiemeli az unokaöcsémet a kezemből és kisétál a házból, vissza az autójához, hogy aztán angolosan elhajtson. Szeretnék teljes mértékben részese lenni Mitchi életének és látni, ahogy felnő. Mivel majdnem biztos vagyok abban, hogy nekem sosem lesz gyerekem, így minden hasonló törődésemet, amit egy gyereknek adhatok, azt Aida és talán, ha az élet úgy hozza, akkor Adam gyerekeinek fogom szentelni.
Leülök Mitchivel a földre és több sem kell, hogy előhúzzam az ajándékát. A kisfiú szemei egyből felcsillannak, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy ez az övé lesz. Amint sikerül persze lefejtenem a csomagolását annyira, hogy ő szét tudja szedni az építkezéshez szükséges járműveket. Vigyorogva nézek fel az anyjára, míg ő felfedezi, miket kapott.
- Ilyeneknek minden férfi örül, pláne, ha esetleg távirányítós lenne, vagy még repülni is tudna, akárcsak egy drón. – Aki ennek ellentétét állítja, az hazudik, még az atomfizikusok, orvosok, tengerészek, fodrászok, hentesek és bármilyen más szakágban dolgozók is imádják a gyerekeknek szánt játékokat, mert élvezetesek, szóval igen, bizony Taeyang is le fog ragadni a dömpereknél egy kis ideig, feltehetőleg Mitchi legnagyobb örömére. Bár puszit nem kapok, ahhoz túlságosan izgalmas ajándékot kapott, de én ezért megpuszilgatom a kis orcáját úgy különösebb indok nélkül. Olyan selymes…  
- Azta, nagyon elővigyázatosak vagytok, ha még te sem éred el a dolgokat – cikázik a tekintetem a kisgyerek és Aida között. – El tudom képzelni, de szerencsére akkor nem lett belőle baj. – Hiszen a váza nem sebesítette meg Mitchit, maximum picit piskos lehetett tőle, az meg nem a világ vége.
Egészen jó a kapcsolatom Taerivel, már ha úgy vesszük, hogy Aida férjének a húgáról van szó, tehát érthetően nem egy olyan rokonom, akihez már sok tíz év ismeretség fűzne. Ennek megfelelően Aidaék milliószor több információval bírnak róla, hiába szoktunk azért mi is beszélgetni telefonon, vagy messengeren. Arról speciel nem tudtam, hogy tényleg ideköltöznek, vagy ahogy hallom nővéremtől: csak ő egyedül jött New Yorkba. Ez számomra érdekes, de bizonyára oka van. Egy kellemetlen mosoly jelenik meg arcomon Aida sunyi megjegyzésére, hiszen én is huszonöt felett vagyok és még csak most jöttem el a szüleimtől és még csak azt sem mondhatom, hogy önszántamból. Ciki vagy sem, néha az élet úgy hozza, hogy nincs értelme elköltözni otthonról, nálam eddig ez volt a helyzet és ha nem vadultak volna el a dolgok és Christopher sem kényszerül arra, hogy a szüleivel megetesse a valóságot, akkor talán még jó pár évig anyáékkal laktam volna.
- Igazából megértem. Ha választanom kellene, én sem hozzátok mennék, hanem egy másik lehetőséget választanék. Nem miattatok, hanem mert ti olyan komplett kis család vagytok, senki sem szívesen csöppenne be az életetekbe tudva, hogy kisgyerek is van. – Mindig is őszinte tudtam lenni Aidaval, mivel tudom, hogy megért. Szerintem a szíve mélyén átérzi a lány döntését, hiába sajnálja is, hogy Taeri nem hozzájuk költözött.
Pár másodperc erejéig elszomorodva nézem ahogy Mitchi szorgoskodik, miközben próbálok az általam ismert információkból kikövetkeztetni azt, hogy vajon mi állhat Taeri cselekedetei mögött. Sajnos a részleteket én sem tudom, már honnan tudnám, mikor a bátyjának sem részletezi, habár én „csak” egy távoli rokon vagyok, ha aggodalmamat fejezem ki iránta, akkor lehet vagy könnyebben megosztja velem, ha valami nyomja a szívét, vagy elküld melegebb éghajlatra és hónapokig nem akar majd velem beszélni, mindaddig amíg nem sikerül meglágyítanom a szívét, hogy újra mosolyogva köszönjen nekem.  
- Hmmmm - egyelőre csak ennyi hagyja el számat, de láthatóan csikorognak a bejáratott fogaskerekeim. - Szerintem, ha bármi komoly van vele, az előbb-utóbb kiderül majd. Nem hiszek abban, hogy valamit örökké el lehet hallgatni. - Vegyük például az én esetemet. Párizs nagyon messze van Seoultól és még úgyis lebuktam apa előtt. Túl kicsi és túl pletykás a világ ahhoz, hogy mindent el lehessen tusolni.
Aida tulajdonképpen végigkísért engem az elmúlt években, láthatta ahogy nyakam körül egyszer szorosabbá válik a kötés, tudta, hogy miként gondolkodok és reagálok apám cselekedeteire, főként a nyomozásaira és mocskos terveire, hogy lebuktasson. Talán éppen azért haragudtam meg apára ennyire, mert szándékában állt megtudni rólam az igazságot, holott megtehette volna, hogy nem erőltetni a témát, amíg én nem követek el akkora hibát, hogy az egész világ előtt lebuktatom magam és Christophert. Ez nem történt volna meg velünk, éppen ezért, ha apa kicsit is szeretne, hagyta volna fedél alatt az én dolgomat. De bármekkora harcot is vívtam apával, arra azért vigyáztam, hogy az akkor még terhes nővéremre ne zúdítsam rá a gondjaimat, hiszen megvoltak neki is a saját nehézségei, így hát épp csak annyira hisztiztem, míg elmeséltem az aktualitásokat, de ezek éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy most szavak nélkül is tökéletesen érti, miért kerültem Christopherhez és miért akarok egy kis ideig bujkálni anyáék elől.
Megszoktam már, hogy mindig igazolnom kell magamat, akárhányszor hazamentem, meg kellett mondanom, hol voltam és miért. Nem volt ez mindig így, de az elmúlt egy évben nagyon nagy nyomást éreztem magamon. Lehet csak beképzeltem az egészen, lehet meg sem kérdezték csak éreztem a szándékot, én pedig tisztán akartam tartani magam hazugságokba burkolózva. Éppen ezért kerekednek ki szemeim Aida szavaira, mikor közli, hogy nem kell magyarázkodnom. Tényleg nem kell? Megható számomra, amit mond, így saját ujjaimra pillantva hagyom, hogy átjárnom ez a bizsergő érzés. Jól esik, bár azonosulni nem tudok vele teljes mértékben, végtére is, belém égették, hogy én más vagyok és nem különleges, az utóbbi inkább pozitív kifejezés, márpedig szerintem az én másságomat aligha lehetne pozitívnak nevezni. Azt már annál inkább, ami köztem és Christopher között van.
- Köszönöm! - Végül csak-csak bólogatással szólalok meg, jelezvén, hogy bár még emésztenem kell mindazt, amit mondott, de azért megértettem és elfogadtam, innentől megpróbálom pozitívabban gondolni magamra.
Elveszem Aidatól Mitchi üvegét, reflexből nyúltam érte, aztán utána realizálom, hogy valójában nem tudom, mit keres nálam a fia üvege. Simán megiszom én is, csak az vicces látvány lenne, szóval inkább a kisfiú szemei elé nyújtom, hátha kedvet kap hozzá és eszébe jut, hogy szomjas. Nem? Semmi?  Majdhogynem azt érzem, hogy zavarom a játékában. Hát jó, akkor tartogatom még neki, hátha később érdekelni fogja.
- Én választani sem akartam volna. Úgy akarnék élni, mint te, egyszerre Lee-ként és Na-ként. - Csak éppen én Nam-ként, már ami a kötődést illeti, házasságról én álmodni sem merek. A halványnál kicsivel erőteljesebb meghatódott mosollyal fogadom halántékomra irányított puszit, minden érintése nagy hatással van rám, mivel én is azok közé tartozom, akik éheznek az érintésekre és szükségük is van rá. Én nem tudnék egy olyan kapcsolatban élni, mint Adamék, akik szinte egymáshoz sem nyúlnak egész végig, habár kezdetben Christopher sem volt túl közvetlen. Sokáig féltem, hogy zavarja a bújásom, de mostanra azért már megtapasztaltam, hogy élvezni és a maga módján viszonozza is.
- Remélem tényleg javul majd a helyzet a távoli jövőben. – Oké, most nagyon mérges vagyok rájuk és látni sem akarom őket, de azért örökké nem akarok háborúban állni velük. Persze, ez nem rajtam fog múlni. – Igen tudom! Ki is használom a kedvességeteket, efelől ne legyen kétséged. – Vigyorodom el, ami kicsit testidegen a hangulatomhoz képest, de hát mi tagadás, szeretem Aidaékat, úgyhogy gyakran leszek náluk ezután is. – Nálatok mindig olyan jó és békés lenni.
Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy most nyugodjunk le és hagyjuk ülepedni a történteket és a milliónyi érzelmet, ami kavarodik bennünk, vagyis bennem és apáékban. Nem tudok még teljesen racionálisan hozzáállni a történtekhez, ahhoz túlságosan frissek az emlékek és még mindig látom nyomait az arcomon, fáj is rendesen, de talán pár hét és én is le fogok tudni nyugodni, amennyibben hagyják. De Aida szavainak hiszek, ha szerinte anyáék is most emésztik a történteket és nem fognak további intézkedéseket hozni ellenem, akkor talán ez így is lesz.
- Oké. Megpróbálok addig is nem rájuk gondolni. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem fog sikerülni, mindössze csak jól csengő szavak. Újra megpróbálom felkelteni Mitchi figyelmét az üvegre, ezúttal már elveszi tőlem és ügyetlenül a szájába veszi, ami mosolyt csal arcomra. Nem tudom, mennyire bírja el egyedül az itókáját, úgyhogy még ott tartom nála a kezemet, hátha szükségessé válik. Arra én magam sem számítok, hogy a kisfiú önként mászik az ölembe és foglal helyet, mint egy kiskirály a trónján. Feje búbjára puszit nyomok és gyengéden átölelem pocakját, így hallgatom Aida történetét.
Mosollyal fogadom a boldog képeket, ahogy Taeyang, mint apa foglalkozik az unokaöcsémmel, régen, mikor megismertem Aida párját, akkor még ezt én nem tudtam volna elképzelni róla és mégis, tényleg sokat változott a világ azóta, na meg ahogy nővérem is mondja: Mitchi születése óta. Kétségtelenül személyiségváltó tud lenni egy gyerek születése és őszintén mondhatom, hogy én nagyon örülök kettejük közös boldogságának, annak ellenére is, hogy meglepve hallom, hogy nem tudatos volt egy a kis angyalka itt az ölemben.
- Én tudtam, hogy veletek nem lesz gond. Oké, ez most nagyon naív kijelentés talán, de ha valami biztos volt első pillanatoktól kezdve, mikor már ketten jelentetek meg a családi ünnepségen és nem csak te egyedül, az az, hogy mindketten nagyon küzdő személyiségek vagytok, nem adjátok fel, ha nehézség éri a kapcsolatotokat. Ti szeretitek egymást, tisztelitek egymást és ezért Mitchie érkezése is erősíthette bennetek az összetartozást. – Nem okoskodás, mindössze csak egekig szeretném magasztalni a kapcsolatukat, ami bár lehet nem rózsaszínül tökéletes, de egyik kapcsolat sem az. Ettől függetlenül vagyok annyira makacs, hogy még ezzel sem tud teljesen meggyőzni afelől, hogy apa tettei mögött aggodalom és apaiság lakozik. Talán így van, de aki nekem ennyi mentális és fizikai fájdalmat okozott, attól már én ezt nem igazán tudom elképzelni. Majdnem kibukik számon a kérdés, hogy vajon Taeyang képes lenne több alkalommal is izomból megverni a fiát, de nem akarom, hogy a nővérem belegondoljon egy válasz erejéig sem ebbe a szituációba, így hát átfogalmazom magamban a kérdést.
- De Taeyang sosem tudná annyiszor és olyan erősen megverni… a legnagyobb kincsét… – elcsuklik a hangom, de még időben kapcsolok, hogy ne mondjam ki Mitchi nevét, hiszen a fiú már sok dolgot megért, amikről mi még nem is sejtjük, hogy felfogja, ezért nem akarom, hogy értse, miről beszélünk éppen most – mint ahogy engem apa. Szóval én megértem és várok, hogy megeméssze, de már több éven keresztül emészti elvileg. Párizsból is ezért hívott haza és bevallom, nem most vert meg engem először. Ez már a sokadik alkalom. – Nem tudom, mikről tud Aida és mikről nem, én azért igyekeztem nem világgá kürtölni, hogy milyen sérelmek értek a múltban. És akkor felmerül a kérdés, hogy Aida, mint anya mit tenne? Ő hagyján ezt, mint ahogy anyánk sem tesz semmit apám ellen?
Kavarog a gyomrom, szemeimben majdnem megjelennek újra a könnycseppek, de próbálom nem engedni őket előbújni. Időközben hallom, ahogy a főbejárat ajtaja becsukódik, az előtérből Philip hangja szűrődik be tompán, ahogy köszönti a hazatérő igazgatót. Az én szerelmemet.
- A málnahabot te tudod a legjobban elkészíteni. Már azért megérné autóba ülnöm – vigyorodom el hálásan, amiért ismét tökéletesen oldotta fel a feszült és szomorú pillanatot. Mindeközben Mitchi megunta az egyhelyben ülést, hogy őszinte legyek, már az is csoda, hogy pár percen keresztül tudott az ölemben lenni fecergés nélkül.
- Aida… - húzom ki magam, ezzel elhitetve magammal, hogy újra erős vagyok az iménti témák után. – Szerintem hazajött Chris. Szeretnél találkozni vele? – Tudom, már beszéltük, hogy igen, de azért újra megkérdezem mielőtt vagy belépne ide, vagy én magam hívnám be. Feltehetőleg magától nem zavarna meg minket, ahhoz ő túl udvarias.

Aida & Aiden & Chris

What a beautiful moment with heartbreaking pain

Annak ellenére, hogy nehezen tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy egy nap én is apa legyek, meglehetősen szeretem a gyerekeket, imádok velük foglalkozni, pláne, ha rokonról, vagy egyik barátom gyerekéről van szó. Természetesen azért nem megyek oda ismeretlen kisfiúkhoz, kislányokhoz, hogy pesztráljam őket, az azért már túlzás lenne tőlem, viszont Mitchiért egyszerűen megbolondulok. Késztetést érzek arra, hogy minden jóval kényeztessem és talán a nagyszülőkhöz hasonlóan az én reszortom is, hogy ezt megtegyem.
El tudom képzelni, hogy Mitchie olyan viselkedésformákat vált ki az apjából, amit a születése előtt elképzelhetetlennek tartanánk, Aida ezen szavai egyenesen megmosolyodtatnak, hiszen egy fiktív kép felvillan a szemeim előtt.
- Emlékszem mennyi energiát belefektettél, mikor terveztétek a lakás kinézetét - mondom elismerősen, mert bár nekem is megvan a magamfajta elhivatott elegáns stílusérzékem, szeretem a jól kinéző dolgokat, de feltehetőleg nem töltenék el annyi időt a jövőbeli lakásom kialakításával, mint a nővérem, szimplán csak nem lenne hozzá elég türelmem. Ilyen tekintetben szerintem Chris igényesebb, bár azt is meg kell jegyezni, hogy ha vele költöznék külön, akkor lehet mindent pöpecre akarnék megtervezni és ezzel éppen szembe mennék azzal az állítással, amit épp az előbb fogalmaztam meg magamról.
Megértem Aida aggodalmait, ha vele valami baj történne, én biztosan megveszve futnék a segítségére, úgyhogy nem várhatom el és nem is kérhetem, hogy ő ne aggódjon értem ilyen hegekkel az arcomon jelenleg. Ettől függetlenül, valószínűleg mindenki nagyon rosszul érezné magát, ha ideiglenesen odaköltöznék hozzájuk, a kedvesség és a törődés vitathatatlan, de végső soron mégiscsak már egy külön családot alkotnak, saját napirenddel és én ezt mindig is próbáltam tiszteletben tartani azontúl, hogy kezdetekben nagyon nehezen dolgoztam fel, hogy a nővéremből feleség, majd anyuka lesz. Mindezeknek borzasztóan örültem, hálás voltam azért, mert boldog és eléri céljait a család, valamint a karrier terén is, mindössze csupán kistestvérként féltem, hogy ezentúl vajon mennyire maradok magamra a nővérem nélkül. Szerencsére nem volt valós a félelmem és ezen gyorsan túllendültem.
Taeriért Aida szavai és arcmimikái miatt bennem is aggodalom tör ki, így némileg együttérzően figyelem gyönyörű arcát, de abban mindketten egyetértünk, hogy ha tényleg okunk van az aggodalomra, akkor ki fog derülni, remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb.
Én alapvetően nem úgy gondolok a vezetéknevekre, mint a nevem első (vagy Amerikában utolsó) tagjára, nekem ez inkább szívbeli elköteleződés. Sokáig éreztem azt, hogy ha a Namokhoz költözök, akkor megszűnök Lee lenni és ezt a családi dolgokra érzem, nem saját magamra. Én tisztában vagyok, hogy ki vagyok, mit akarok, viszont a hovatartozás kérdését mindig rosszul kezeltem. Lee-nek lenni nekem annyit tesz, hogy a család teljeskörű tagja vagyok, minden eseményre és összejövetelre meghívnak, szülinapomat megünnepeljük és érezhetem, hogy részese vagyok a körforgásnak. Márpedig, ha a Namokhoz költözök, ez elveszik, mert olyasvalamit teszek ezzel, amit ők nem tudnak elfogadni, gondoltam én ezt ezidáig és hát egy része be is igazodott, mert jelenleg Aidan kívül senkivel sem tartom a kapcsolatot. Hiányzik, ezt el kell ismernem, nagyon szeretnék hazamenni és úgy érezni magam, mint kiskoromban, de ezek az évek elmúltak és be kell látnom, hogy ha önazonos akarok maradni, akkor le kell mondanom bizonyos dolgokról, olyanokról, amikről itt a Namoknál nem ennyire drasztikusan szükséges. Aida esetében erre a kérdésre máshogy tekintek, pláne akkor, amikor azt mondom, hogy ő egyszerre Lee is meg Na is, elvégre a mi családunknak is szerves részese maradt, de megvan a sajátja is és természetes, ha az elsődleges számára. Ezt nagyon példaértékűnek tartom, így hát büszke tekintettel nézem őt és Mitchiet egyszerre.
- Már milliószor mondtam, tudom, de még mindig azt gondolom, hogy nagyon szép pár vagytok. - Pláne férjként és feleségként. Nem tudom, nekem azzal, hogy házasok, nagyon elegáns érzetet kelt a kapcsolatuk. Azokat a párokat is szépnek tartom persze, akik nem házasodnak össze, de személy szerint úgy gondolom, hogy a gyűrű mégiscsak egy olyasfajta elköteleződés és elhivatottság szimbóluma, amelynek erős összetartó ereje van. Mint ahogy Aida is említi, kellemes érzést vált ki az, ha Na Tae-yang feleségeként is hivatkoznak rá.
- Lehet… - húzódik lefelé egyik szám sarka és bár jelenleg semmi jelét nem érzem annak, hogy szüleinkről alkotott meglátásai beteljesülnének, de nem szabad elutasítanom a reményt magamtól. Régen sokkal durcásabb fiú voltam, akkor simán bevágtam volna a makacs Aiden énemet és meggyőzhetetlenül tartottam volna az orromat a magasba, hogy márpedig én nem hiszek senkinek, csak a saját érzéseimnek. Utólag azért megmosolygom a régi önmagamat, de azt is meg kell jegyezni, hogy ha nem lettem volna ilyen és nem ért volna sokszor hidegzuhany, amiért kiderült, hogy számtalanszor én tévedtem nagyot, akkor talán most nem itt tartanék érettségben.
- Én remélem, hogy így lesz, mert nem akarok velük örökké rosszban lenni. Igazából egy percig sem szeretnék, csak… - ennél a pontnál elcsuklik a hangom és rá kell jönnöm, hogy nem igazán tudom befejezni értelmesen a mondatot. - Ahh, nem tudom, nehéz. - Összébb húzom magam, mintha csak várat építenék testem köré. Biztosan megvan a szüleim szemszögének is az igaza, hiába akarom őket minden erőmmel hibáztatni és támadni. Még mindig haragot érzek irántuk, ezért teljesen tisztán nehéz rájuk gondolnom, de talán idővel majd én is tudok olyan objektív lenni, mint Aida. Nagyon jól esik a törődése, az, hogy próbál bíztatni és nem a családunk ellen hergelni, miközben ujjainak tapintásával kezemen kellemes és békésebb érzéseket kelt bennem.
Annak ellenére, hogy Aidaék kapcsolatára én mindig mintaként tekintettem, korántsem hiszem, hogy minden pillanatban a szerelem hatalmas lánggal égne közöttük és a napok huszonnégy órájában csakis szép szavakkal beszélnének egymáshoz. Talán pont azért tartom őket csodálatos párnak, mert helyén tudják kezelni egymás kevésbé előnyös tulajdonságait és a nehéz körülményekben is összetartanak végül. Természetesen nem vagyok légy a szobájuk falán, így csak az elkapott pillanatokból és a velem megosztott történetekből tudom összerakni kettejük életét. Sosem gondoltam, hogy könnyű lenne Aidanak, sőt, itt van most és az én hisztimet hallgatja, egy csodálatos gyermeknek adott életet és gondoskodik róla, neveli, miközben a férjének is irigylésre méltó felesége.
- És te szívesen mennél időként nélküle? - A válasza magával vonzza ezen kérdésemet, így nem tudom magamban tartani. Szeretnék itt lenni Aidanak és támogatni őt, mint a nővéremet.
Nekem szokásom egyébként embereket, vagy épp emberekhez fűződő kapcsolataimat egymással összehasonlítani (ez talán nem egy jó tulajdonságom), de apát és Taeyangot tényleg elég nehéz feladat lenne, jelenleg is pont a köztük lévő ellentétre hívom fel inkább a saját figyelmemet, mintsem Aidaét, aki talán mindkét embert jobban ismeri, mint én és a „talán” természetesen apámra vonatkozik.
- Ööö - kerekednek ki ijedten szemeim Aida számonkérésére, miközben a szívverésem is felgyorsul. - Nem akartam mindig sírva futni másokhoz és panaszkodni - sütöm le szemeimet az ölembe. Voltak esetek, amikről tud Aida, mint ahogy akkor is velem volt, mikor Párizsból hazaérkeztem a családi és egyúttal üzleti vacsorára, ahol végig dicsérte az egyetemi eredményeimet, majd a szobájában már merőben más hangulattal és egészen agresszív bánásmóddal bánt velem. Aida volt a támaszom mindig, mint ahogy most is, viszont minél inkább elmerült a házas életében, én úgy éreztem, hogy nem futhatok hozzá rendszeresen a sérelmeim miatt, mert neki is megvan a saját élete és a maga problémája.
- Igen. - bólogatni kezdek, ahogy apa szemszögét próbálja megértetni velem, bár a bólogatásom inkább szomorkás, mintsem azt sejteti, hogy nagyon bele akarnék látni az apám fejébe. Most legalábbis nem, vagy talán még nem. – Valószínűleg szívesen elfelejtené ezt a tulajdonságomat – vagy elfelejtene engem, de ezt már csak magamban teszem hozzá, mert még mindig nem akarom, hogy ez a beszélgetés túl hisztisbe menjen át, így is próbálom eltüntetni a torkomban fájdalmaktól és sírástól duzzadó gombócot valahogy, amihez jól jön a málnahab adta témaváltás.
- Persze! Bármikor szívesen elfogadom – mosolyodom el már egészen boldogan, vagy inkább hálásan, amiért még eljönne valamikor a kórházhoz, hogy átadja nekem. Gondolom majd úgyis beszélünk erről még, ha aktuálissá válna.
Ajkaim erőteljesen ívelnek felfelé, ahogy hallom a folyosóról beszűrődő hangokat, amikből tapasztalatok alapján már tudom, hogy Christopher ért haza és ez lehetőséget ad arra, hogy esetleg bemutassam Aidanak, akin örömteli lelkesedést vélek felfedezni.
- Komolyan? - csillognak szemeim Aida válaszára, majd bólintva talpra állok és az ajtó felé indulok, ahol Philip jelenik meg tökéletes időzítéssel. Összenézek a komornyikkal, izgatott szemeimből már tudja is, hogy mit szeretnék kérni tőle, így a kérdésének hangsúlya is félúton elveszik és inkább egy egyetértő, helyeslő válasznak tűnik. Nagy mosollyal köszönöm meg neki a közbenjárást, szeretem őt nagyon, rendszerint fél szavakból is megértjük egymást, pedig még nem ismerem őt olyan régóta.
Visszapillantok Aidara egy izgatott mosoly keretén belül, aztán tekintetem Mitchiere szegeződik, akinek láttán ezúttal inkább a meghittség válik a fő érzelemmé arcomon egészen addig, amíg Chris lépteit meg nem hallom az ajtó túlsó, majdan innenső oldalán.  
Látom rajta, megjelenésén és tán szemeiben is, hogy félig még a munkán jár az esze. Persze ő akkor is kimért(ebb), ha itthon van, így hát pontosan tudom, hogy az illemtudó úriember, aki most itt áll mellettünk, a természetes és általános énje.
- Szia! - üdvözlöm őt itthon ma is, pontosabban az ő otthonában, amiben az elmúlt napokban én tartózkodok többet a rengeteg elfoglaltsága miatt. Ezúttal nem támadom le egy öleléssel, tiszteletben tartom Aidat, hiába tudom, hogy ő megértőbb az ilyen dolgokkal. Igazából azt hiszem, kicsit zavarban vagyok és nem is tudom, hirtelen mit kellene tennem. Mondjuk bemutatni őket egymásnak? Már azon túl, hogy már amúgy ismerik egymást.  
- Christopher, - szólítom teljes nevén, mert egyébként is imádom kimondani. - bemutatom ezúttal személyesebb körülmények között is a nővéremet, Aidat és a kisfiát, Mitchiet. - Talán szükségtelen formalitás, de azért én is megadom a módját, mert így a helyes és addig sem makogok össze-vissza kipirultan. - Aida, Mitchie… ööö… szóval ő Chistopher - vigyorodom el, miközben hátam mögött kulcsolom össze karjaimat. Még sosem csináltam ilyet, mármint még sosem mutattam be egy családtagomnak sem a páromat, semelyiket, úgyhogy hevesen dobog a szívem mellkasomban, hiába nem lenne okom különösebb aggodalomra.
Azt én rájuk bízom, hogy kezet fognak-e, mint az amerikaiak, vagy ragaszkodnak inkább a koreai szokásokhoz, két rutinos emberről van szó, eldöntik maguk míg én az unokaöcsém rajtam ragadt tekintetének grimaszolok kicsit.
A bemutatkozást követően aztán Chris arcára pillantok, mire össze is nézünk. Látom kérdő tekintetét és szavak nélkül is értem, hogy mit sugall felém, úgyhogy egy megnyugtató, békés szemhunyással jelzem felé, hogy minden a legnagyobb rendben van velem. Ez természetesen nem arra irányul, hogy Aida és közben minimális konfliktus is kialakulhatott volna, ezt szerintem egyikünk sem feltételezi, egyszerűen csak annyira kaotikusak ezek a napok nekem, hogy sosem lehet tudni, melyik nap sírom tele a párnámat és melyiken nem, Christopherrel pedig reggel óta nem találkoztam.
- Amúgy pont jókor érkeztél! - felelek én is neki azért. - Aida azt mondta, szerinte nem fog örökké tartani ez a hidegháborús helyzet köztem és apa között. - Újságolom el a nagy hírt, miközben Aidara pillantok megerősítést remélve. Erről a félelmemről sokat beszélgettem Christopherrel az elmúlt napokban, ennek fejében osztom meg vele a talán mindhármunkat érintő kérdést. Lehet egy nap apa is el fogja fogadni Christ, mint ahogy engem az ő szülei.
- Ohh, kérzeld Aida! Chris a napokban vette át apja helyét és lett vezérigazgató - csapom össze a kezeimet, mintha tapsolnék. Ha nem Aida lenne itt, tuti nem hagynám, hogy a büszkeségem ennyire megmutatkozzon, de a növérem esetében ez tán annyire nem kényes téma, mint mondjuk Adam jelenlétében lenne.