El sem tudom mondani, hogy mit jelentett nekem ez a ház Bohemian. Az eltűnt és hirtelen véget ért gyerekkoromat, anyám halvány arcvonásainak emlékét. Mások talán érzelgősnek gondolnának, és közeledve a negyvenhez, magam is úgy érzem, hogy sok tekintetben túlértékelődnek bennem az emocionális dolgok. Különösen azóta, hogy visszatértem New Yorkba. Noha Baton Rouge határozta meg a jövőhöz való viszonyomat, és adott célt nekem úgy igazán, de a tartó oszlopait a New Yorkban eltöltött évek, az alapjait pedig ez a hely adta meg. Hogy milyen emberré formálódtam, nagyban ez határozta meg és életem első hét éve, amelynek még az anyám is részese volt. Nem tudom mennyire lenne rám büszke, ha látna. Mennyire róná fel a hibáimat, mennyire húnyna szemet a tévedéseim felett, és mennyire érezné azt a semmihez sem fogható büszkeséget, hogy milyen messzire jutottam az életben. De valóban messzire jutottam? Valóban a pénz és a hatalom megszerzése az ami igazán boldoggá tesz, vagy kielégíti minden olyan vágyamat az életben ami elegendő ahhoz, hogy elégedettséget érezzek? Talán. Mert a munka mellett, amellett, hogy a kitűzött célok elérésén dolgozzam valójában és igazán alig maradt időm bármire. Jobban belegondolva nem nagyon maradt időm arra, hogy a pénzemmel úgy igazán kezdjek valamit, azon túlmenően, hogy nem volt okom kényelem szempontjából panaszra és apámnak is biztosítani tudtam gyakorlatilag mindent amit csak megérdemelt. Egyedül nevelt fel, időnként meghajolva mások akaratának, pőrére vetkőzve a büszkeségét engedelmeskedett, mert azt akarta, hogy többre vigyem az életben. Többre vittem. De én vajon kiért vagy miért csinálom ezt az egészet? A bosszú vajon elég alap? Angie emléke távolinak tetszik már, mintha csak egy álom lett volna, hogy visszatértem után találkoztunk, és talán szövögettünk valamiféle csalfa álmot egy közös életről. Én nem vagyok rá alkalmas. Az érzelmek kevésnek bizonyulnak, mert rájuk rakódott tizenkét év levakarhatatlan mocska, és nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennénk azt lemosni. Lehet, hogy alatta már nem ugyanazok vagyunk, és talán csalódottan törne össze a múlt egy darabja, amibe még jó volt kapaszkodni. Jobb ez így. Áltattam magam, de nem is változtattam volna rajta, még akkor sem, ha számtalanszor ránéztem arra a bizonyos, első napon vásárolt festményre az irodám falán. Az egyetlen kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy volt egy lehetőség, amit hagytam elillanni. Az idő majd később megmondja mennyire volt ez így helyes. Az utóbbi egy hónapban itt töltöttem a legtöbb időt Bohemian. Itt nyugalom volt, és lehetőség a csendre. Egy kisváros, közel de mégis távol a metropolisz nyüzsgésétől, Long Island szívében. A Lanson street tulajdonképpen eladható lett volna bármelyik mesebirodalmakról írt könyv illusztrációjaként. Fákkal és virágoskertekkel övezett kis városrész közelebb a vadregényes erdőhöz, de még félig kapaszkodva a kisvárosi szolíd nyüzsgésbe. Hugh, a bohemiai ház majdhogynem egyetlen személyzeteként már reggel óta sürgölődött. Vendéget vártunk, akivel már hosszú ideje nem találkoztam, noha lett volna rá alkalom, csak éppen az idő örökké kevés. Egy katonai projecten dolgoztunk együtt pár évvel ezelőtt még New Orleans-ban, és akkoriban a közös munka alatt valahogy több idő jutott beszélgetni egy-egy üveg sör mellett. Kedveltem Greget, vagy ahogy Albert időnként emlegette Mr Gregory-t. Alapvetően barátságos ember benyomását keltette, és minél többet ittunk, minél többet beszélgettünk, a benyomás igazolta önmagát. Aztán a munka végeztével a találkozások megritkultak, majd az akkor kötött átmeneti barátságot az idő és a távolság, mint esetemben olyan sokszor, teljesen ellehetetlenítette, végül majdhogynem ellaposította. A telefonszáma és persze az email címe megvolt. Mikor pár hónapja visszatértem, még úgy gondoltam, hogy felhívom, összehozunk egy találkozót, a régi idők emlékére. Talán mesélek neki arról a snekkjáról, amit Norvégiában láttam egy aukción és azonnal beleszerettem. Tudtam, hogy ha időm lenne, legalább annyi amennyi pénzem, gondolkodás nélkül megvásárolnám. Ha jobban belegondolok akkor a munkám tulajdonképpen szorosan kapcsolódott ahhoz amit szerettem: a hajókat. - Mr Aubry, január lévén úgy vélem, hogy egy kinti grillezés meglehetősen hűvös lenne ebben az évszakban, szóval ha önnek is megfelel, akkor a télikertet javasolnám erre a célra. A dupla szárnyú ajtó mellett kialakított részen megoldható, és ott a tető is nyitható, ahol távozhat a füst. Kényelmesebb is, mint odakint nagykabátban.- Hugh hangja nyugodt volt, és tiszteletteljes. - Tökéletes lesz, köszönöm a javaslatot, elfogadom. Apám ébren van már? - Az édesapja Loren-el az ápolónőjével bement New Yorkba még reggel. Óhajtja, hogy felhívjam őket? - Nem köszönöm. Örülök, hogy kimozdul itthonról. Szerettem őt a világoskék, kopott hintaszékben látni elmélyülten figyelni a kinti világot, és nem is sejtettem, hogy fejben ilyenkor merre járhat. Talán ez jobb is ha az ő titka marad. Még volt pár elintézendő hívásom, néhány találkozó lemondása, amely nem volt sürgető, és másik napon is meg lehetett ejteni, még akkor is, ha azokon esetleg alapból is zsúfoltabb volt a napirendem. Mondjuk nekem alapból sem volt olyan, hogy laza vagy éppen tökéletesen szabad napom. A magam ura voltam, és amennyire ez megkönnyítette, úgy meg is nehezítette a dolgokat. Magával szemben sokszor kritikusabb az ember. Én legalábbis. Greg-et délután háromra vártuk, és reményeim szerint nem fog már vissza sem utazni New York-ba, így aztán egy vendégszobát is előkészíttettem a számára. Sok évet kellett átbeszélni, sok évnyi várakozó baráti csevejt kellett bepótolni. Kevés barátom volt. Az üzleti élet megkíván bizonyos távolságtartást, és mert én alapvetően is hajlamosabb voltam az érzelmeim kimutatására, az öröm vagy éppen a harag és a bánat megélésére, hát szükséges volt valamiféle védelem kialakítás, hogy ezekkel ne áruljam el magam azonnal. Néha nem könnyű másnak lenni, mint amilyen valójában vagyunk. Jól esett néha mégis engedni megmutatni azt az oldalamat, amit kevesen ismertek. Ebből éppen Greg volt az egyik. Pontosan érkezett, és mikor meghallottam a nevetését, meg a kutyák csaholását, amint követik gazdájukat, végigszimatolva mindent a számukra ismeretlen helyen mosolyogva indultam eléjük, átvágva a nappalin, a dolgozóból érkezvén. Hugh tisztelettudóan köszöntötte őket, a maga sajátosan diszkrét stílusával, és meglehetősen erőteljes brit akcentusával. Udvarias volt, és minden esetben a vendéghez igazodott. A szakácsnő ma szabadnapot kapott, elvégre a kerti sütögetést mi is meg tudjuk oldani. Csak egy sima fekete szövetnadrágot, világoskék inget, felette pedig egy sötétkék kötött pulóvert viseltem, ami esetemben szokatlan volt, tekintve, hogy a hétköznapokon is öltönyben jártam. Mivel rengeteget tárgyaltam, szinte nem is nagyon vettem le, ez vált az általános viseletemmé. Most azonban nem hivatalos minőségemben vagyok jelen, sokkal inkább magánemberként, és azt hiszem ezt az egész lényem tükrözi. Ez voltam igazán én. Hugh jött elől, mögötte Greg a kutyákkal, a murvás bekötő részen ami a ház főbejáratához vezetett a távolabbi parkolóktól.Zsebredugott kézzel, vigyorogva néztem ahogy közelednek, és amikor hallótávolságon belül voltak akkor szólaltam meg. - Greg, drága barátom, hát fiatalabb már te sem leszel!- nevettem és élcelődtem, majd lesétáltam a három lépcsőfokon, hogy üdvözöljem. A kezem nyújtottam felé, hogy őszinte örömmel rázzak vele parolát, majd megveregettem a vállát. - Örülök, hogy el tudtál jönni, annak még inkább, hogy én is időt tudtam szakítani erre a találkozásra. Ne haragudj, hogy nem hívtalak hamarabb, amikor New York-ba visszatértem, de az igazság az, hogy akkor rengeteg dolgom volt, közeledtek az ünnepek, és nem nagyon volt lehetőségem rá. Rád meg nem akartam öt percet szánni, attól azért jobban érdekel, hogy mi van veled.- nem volt ez a barátság napi szintű, de úgy hiszem néha nem is kell hozzá, hogy az legyen. Néha elég csak a gondolata annak, hogy tudjuk, létezik valaki, akivel jó néha, az élet rohanása közepette megállni. Ha csak egy délutánra is, ha csak egy fél napra is. Néha elég ez is. Vagy nem elég, de megbecsüljük ha ennyi jut. - Nos, ez itt az én csodám. Bohemia, a nyugalom szigete. Azt hiszem sokat meséltem egykor neked róla, a szülő házról, a leégett romokról. De hát a főnix is hamvaiból éled újra.- féloldalasan fordultam vissza és mutattam büszkén a házra, majd mosolyogva megint felé néztem és a tekintetem levezettem a kutyákra. - Látom a testőrséget is hoztad magaddal. Hugh, gondoskodna kérem arról, hogy az állatoknak legyen víz a télikert mellett? - Hogyne, Mr Aubry.- biccentett fejet az öreg, én pedig összecsaptam a két tenyerem, megdörzsöltem azokat, majd az egyik karommal szélesen mutattam a ház irányába. - Nos, akkor gyere, először körbevezetlek! Inni mit kérsz?- tettem fel közben a kérdés, és ha válaszolt, azt Hugh is hallotta, ő pedig tudta, hogy mindig ugyanazt iszom amit a vendégeim.
Minimalista és egyszerű berendezésű irodám alapján nem igazán jön le, ki is vagyok, vagyis voltam a cégnél. Csak névleg mondtam le, papírforma szerint a pozíciómról, összeférhetetlenség okán, ám a munka és a felelősség maradt, mert valójában nem is akarják másnak átadni a szüleim. Egészen jól vagyok képes funkcionálni vezető tervezőként és fejlesztőként. Nem foglalkozom azzal, mit tesz valaki vezetővé. Azt tudom, hogy az évtized alatt, amit itt töltöttem, megosztottan a tervezői, vezetői és terepi körülmények között, megtanított arra, milyen az a csapatmunka, ahol eredményesen lehet dolgozni és érvényesülni, érvényesülni hagyni. Terepi, katonai tiszti vagy üzleti egyenruha, teljesen mindegy, mi van rajtam. A fizikai igényeim és szükségletem legfeljebb a technológiában csiszolódnak ki, így, ha az egyenruha egy fürdőgatya lenne, minden zokszó nélkül azt venném fel. Ruha, ruha, feleljen meg a funkciójának és kész. Az ingem azonban nem akar, sem az öltönyfelsőm, ahogy belemerülök végre a tervezésbe a megbeszélés után. Nem tartom magam vezetőnek, itt az a tervezői agyam működik, amit nagyjából kevesen vagyis tulajdonképpen senki sem ért. Alexander kívételével. Míg Owen a szívem ütemét ismeri, addig Alexanderrel fejben kattogunk egyszerre. Mindazok ellenére, hogy időben sokat vagyunk távol, s térben is. Nekem nem számít, az idő és a tér egy viszonylagos valami, ami a legfontosabb, hogy amikor együtt vagyunk, akkor csak egymásra figyeljünk és egyszerre kattogjunk. Alexander ugyanakkor nagyszerűen ért az érzelmekhez, amihez a mai napig kifejezetten nullát értek. Az egyes a bitekben nekem a logika és az ész, ami teljesen kiüti az érzelmeket. Ezért tárgyalok általában én, és ezért kapok magam mellé rendszeresen valakit, aki kiegészít az érzelmek értelmezésében. Igényem pedig azért van rá, mert a tények is azt mutatják, hogy valóban sokkal hatékonyabban vagyok képes működni. - Te még mindig itt vagy? - nővérem türelmesen megvárja azt a két percet, mire az agyamra tudok figyelni, legalábbis azon részére, hogy valaki beszélt hozzá, s rajta keresztül hozzám. - Hm? - Egészítem ki tovább a számításokat, hogy pontosabb képet kapjak a hatékonyságról, a tervrajzot illetően. - A becsapódási idő egészen pontosan négy óra, tizenöt perc, harminc másodperc – nézek az órámra, majd rá, s aztán azt is, ahogy eltűnik. Sosem kések, hajszál pontos vagyok, a terep szoktatott rá, hogy az ütem és az időzítés elhibázása életet vesz el és lehetőségeket. Leveszem a szemüvegem, az asztalra teszem, s ezzel egy időben veszem tudomásul, hogy az ingem anyaga megadta magát. Megint a régiek közül vettem fel egyet, márpedig még mindig nem apadtam le azóta, hogy már képes vagyok járni. Nem zavar, inkább csak elmosolyodom. Proccos sportkocsik kíméljenek, csússzon hátsón az asztfalton, aki akar, nekem egy sima sedan is megfelel, magam vezette módon. Hazaérve átvedlek. Még van időm, míg elindulok Alexanderhez, s bepakoljam a kocsiba, amit és akiket el szeretnék vinni hozzá. Ha bárki szememre vetné, hogy nem tartom vele a kapcsolatot, valószínűleg nem ért, mondanám én, ha értenék a lélek és érzelmek bugyraihoz. Éppen ezért éppen olyan lelkülettel vettem fel és beszélgettem Alexanderrel a telefonban, s írásban is, mintha csak tegnap váltunk volna el. Ismertség és barátság nálam idő és tér nélküli. Régen nem találkoztunk már és az az élmény, ahogy képes volt hagyni agyilag nem csak kattogni, hanem követni is, ritka értékes tulajdonságnak tartom, mint ahogy azt is tudta követni, amikor teljesen a felszínre került az az énem, ami a másik oldalam s mindig jelen van: végtelen és féktelen optimizmus, rózsaszín szemüveg nélkül. Minden képes működni, ha megtalálod a vezérlő elvét. Ha nem működik, a titok csak annyi, hogy nem találtad meg, vagy nem tudod alkalmazni, s ilyenkor az operátorban van a hiba, nem a képletben. Vagyis igen, képes vagyok egy hároméves gyerek rajongásával szétszedni és összerakni sok mindent. Fizikailag, fejben, mindenhogyan, s a semmiből teljesen újat alkotni, követhetetlen utakon száguldani tervek terén. S azt, hogy Alexander képes volt az iramot felvenni és végigszáguldani, azzal megszerezte a tiszteletemet s felkeltette az érdeklődésemet. - A bor mellé még nem fértek ti is. És amilyen kíváncsiak vagytok, mire odaérünk, csak az üres üvegeket tudom Alexandernek odaadni – nézek Apollóra és Marcipánra, ahogy a motorhoz mennek előbb. Oldalkocsi ide vagy oda, amit miattuk vettem pár hónapja, ha jó idő van, akkor száguldjunk, azért az nem akkora, hogy a csomagok és ők is együtt beleférjenek. És a rövid bundájuk, ahhoz nincs túlzottan jó idő, hogy a száguldásom gond nélkül végigülnék. Marad a terepjáró. Az úton lelkesen nézelődnek, csak azt érzékeltem, ahogy időnként áttelepednek egyik ablaktól a másikhoz, a hátsó ülésen. Élvezik az utazást, és nemrég jöttem vissza a vadászatról, s megkérdeztem Alexandert, két, egészen energikus és játékos négylábú mennyire kavarná fel a port a békés helyén, ha elvinném a két ebet. Beleegyezett, így minden akadály elhárult. A települést azt hiszem nagyi nagyon imádta volna. A kertből a mai napig kerülnek elő meglepetésszerűen virágok. Mindene a virág, a zöld a szépség és a takaros, csinos ház és kert volt. Igyekszem ezt fenntartani, ám, hogy sokat vagyok távol... a növények kifejezetten hálásak nekem, nem kezdem el babrálni őket. Kész kellemes dzsungellé nőtték ki magukat. Leparkolva a ház előtt, a két négylábú önkiszolgálóvá válik, ahogy kinyitom nekik a kormány mögül az ajtót és máris a földön van a nyolc tappancs, ám megállnak, rám várakozva, majd mikor halkan pittyen az automatikus zár, a közben már kinyíló ajtó felé trappolnak. Napszemcsi fel a fejemre, homokszín pantalló és kék, hosszú újjú ing fölött egy vastagabb, szürke, szövet kabátot kaptam magamra. - Mert miért is kéne megvárni ám? - tudom, hogy senkit sem fognak bántani. Hacsak azt nem mondom, vagy meg nem támad az illető. Erős védő ösztön lett bennük felém, míg a kórházban látogattak és otthon próbáltam összerakni magam a kerekes székben. Hugh-t mosollyal üdvözlöm, s megkérdezem, hogyan szólíthatom, számomra mindenki egyenlő. S azonnal elfogadom olyannak, aki. Bár forgok olyan körökben, ahol megszokott az olyan alkalmazottak jelenléte, mint Hugh, nekem még mindig nincs, a végtelenül egyszerű igényeim miatt, feltehetőleg, s sosem foglalkoztam ezzel. A helyzet az utóbbi időben változott, s elég rugalmas vagyok ahhoz, hogy a felmerülő kérdésre nem dobtam légycsapót, ám az átszervezések még mindig lefoglalnak s most Hugh tölti ki a figyelmemet teljesen. Mint ahogy a két ebét is, akik leülnek elé és értelmes tekintetekkel fürkészik. - Hugh, bemutatom Apollot és Marcipánt. Ő pedig itt Hugh, és nem főfogás és nem is desszert. Jó barát. Csak vicceltem – nézek Hughra. - Félig. Nem a jóbarátre értve. Kiképzettek. Ahogy követem Hught, meglesem jobban a házat, mint ahogy meglestem, miközben közeledtem a ház felé a kocsival. Meglátva Alexandert, még szélesebbre vonódik a mosoly. - Most már én is három X-et tehetek a vonalra, senki sem kérdezi meg, tudok-e írni – vigyorgok. - Pedig nagyon dolgoztam rajta, hogy ne következzen be – túrok bele a hajamba, mert azt bizony én le nem vágattam centise! Bírja a sisakot, ez a hosszúság belefér. Kezet fogok vele, ám amikor vállon akar veregetni, barátilag átölelem egy rövid időre. Kevés múlott azon, hogy most ez nem történik meg. - Még szép. Miért haragudnék? Úgy nézek ki? - nevetem el magam, félredobva a magyarázkodás mibenlétét. - Szükségtelen magyarázkodnod. Itt vagyunk, s más nem is fontos jelen pillanatban. S engem mindennél jobban izgat, mi minden történt veled. Felnézek a házra, s rá is mutatok. - Már vártam, hogy saját szememmel lássam - körbenézek. - Ezt nevezem, nagyon sok munka lehet benne. A főnix örök életű – mosollyal bólintok. Mitológikus, s így csak annyiban tudom követni, mintha évszak lenne. Minduntalan újra és újra kezdve körforgását. - Hoztam. Vadászatra nem viszem magammal és gondoltam, kiváló társaságot kapsz személyükben. A cipőidet azért rejtsd el – nézek rá félkomolyan, a szám sarkában mosollyal. - Nem bántanak, minden kényeztetésért extrém boldogan hálásak. Állítólag a mentett kutyák egyik ismérve – és mintha tudnák, lihegésbe és hunyorgásba kezdenek. Ezt sosem értem, miért teszik, s inkább mosolynak veszem. - Köszönöm, Hugh. Azt ajánlom is, Alexander, mert körbevezettetem magam, ez a ház valami remekmű – szeretek mindent, amiben szerkezet van, amit meg lehet ismerni, s a házak is ilyenek számomra, a rendszer és a struktúra érdekel mögötte. Az anyagok. A kérdésre lenézek a kezemre, s feltartom a két, egy-egy borospalackot rejtő papírcsomagot. - Mondjuk.. ezt? Ha már sütögetünk és nem csak az eszünket? - vigyorgok rá. Arra indulok, amerre irányt vezet a házban, s bár nagyon ingerem van arra, hogy kézzel meg-megfogjak egy-egy részletet, nem teszem, szemmel mérem fel az anyagot és a struktúrát. - Mikor kezdtétek el az építkezést? Meg... úgy mióta vagy erre? - kérdőre vonás nélkül teszem, hiszen mindenki éli az életét. Mint ahogy azt sem fogom feltenni kérdésnek, mi van veled, mesélj? Konkrét kérdésekkel tudok elindulni, s elemezni. Apolló és Marcipán egy ideig követnek bennünket, aztán inkább saját magukat kezdik el kísérni, amit hagyok, úgyis egyik fülük és egyik szemük az irányomban van, el nem veszítetének a hatósugarukból. Small talk sosem volt az esetem, s a körülményeskedés sem. Mindenre nyíltan és őszintén kérdezek rá, fejtem ki, s ezzel egyesekben (voltaképpen sokakban) rengeteg gomb nyomogatásával jár, amivel nem tudok mit kezdeni, s az ilyen, felém dobott szúrkálásokkal, beszólásokkal sem. - Van, ami megmaradt a korábbi házból? - próbálom meglátni, ha van, akkor az hol jelenik meg, foglalkoztatnak a kapcsolódási pontok.
A pénz szabaddá és boldoggá tesz. Én is ebben hittem egykor. Hittem, hogy ha elég vagyonom lesz és elég komoly befolyásom, akkor mindent elérhetek, és gyakorlatilag megvásárolhatom a magam számára a nyugalmat és a boldogságot. Pedig pontosan a vagyon tesz bennünket igazán rabbá. A saját életünkben. Azt hiszem túl sokáig voltam távol ahhoz, hogy bármit is vissza tudjak hozni egykori önmagamból. Talán már nem is akarom. Egy korszakot lezárni vágytam, magam mögött hagyni azt aki akkor voltam amikor elhagytam New York-ot. Ez a Mr Aubry noha nem kíméletlen, talán már nem akar mindenkin és mindenen átgázolni a céljai elérése érdekében, de már csak részben az az egykori huszonéves fiú. Talán Bohemia volt az egyetlen hely, úgy alapvetően az egész világon, ahol mégis az idő valahogy megállt, és én kicsit megrekedhettem itt. Mert a pénzemből talán ez volt az egyetlen hely, amit meg tudtam úgy vásárolni, hogy a semmihez sem fogható boldogságot éreztem. Megadhattam végre valamit apámnak, valamit, amiről talán soha nem gondolta, hogy valaha újra része lesz benne. Végre én adhattam neki, azután,hogy annyi nélkülözéssel és szinte a semmiből felépülő évekkel ő adott nekem. A ház elkészültével és az első karácsonnyal, amit itt ünnepeltünk, valamint az új évvel egy külön időszámítás kezdődött számomra. Az élet itt, Long Island-en, és egy másik New York-ban. A két ember pedig élesen elkülönült egymástól. Nem csupán öltözködésben, hanem abban is, hogy ez az Alexander valahogy lelassult, valahogy a város csendes nyugalmához igazodott. Ez az Alexander elkezdett figyelni a környezetére, elkezdett figyelni arra, hogy mi minden maradt távol, vagy kopott ki teljesen az életéből. A hajók. Egykor nem véletlen alapítottam hajózási vállalatot. Mindig is imádtam nem csupán magát a hajózást, nem csupán magát a modellezést, vagy később részt venni valódi hajók építésében, hanem a történelmét, a kultúrákban való fellelhetőségét. A hajó volt az egyetlen, amire ha több időm lett volna, akkor minden bizonnyal több kikötőben is horgonyozna egy-egy. Közeledve életem negyedik évtizedéhez, azt hiszem itt lesz az ideje valami olyasmivel is foglalkozni, ami nem csupán célt ad, hanem céltalanul tesz boldoggá. Apámhoz hasonlóan én is szívesen kertészkedtem, noha neki szakmája volt, nekem inkább csak afféle ostoba hóbort. Elültetni egy fát valahol ahol éppen eszembe jut. Virágokat, gyümölcsösöket. Talán egyszer vásárolok majd Floridában egy hamisítatlan tradicionális narancsligetet. Ilyen dolgok jutottak eszembe amikor itt tartózkodtam. És számok, kimutatások, meeting időpontok, fontos üzleti tárgyalások, vagy éppen munkavacsorák lettek az életem része, amikor visszatértem New York-ba. De a pénzt meg kell keresni arra, hogy később az ember boldogságot, vagy legalábbis annak tűnő valamit vásárolhasson belőle. Egy dolgot azonban nem lehet megvenni, hanem azokat vissza kell szerezni, már ha voltak. És nekem voltak. Barátokat. Ők azok akik az életünk sarokkövei, akiket néha észre sem veszünk, hogy ott vannak, mégis nélkülük összedőlne az a ház, amit az életünknek nevezünk. Örülök, hogy végül mégis tudtam időt szakítani, hogy felhívjam Greget. Hívhattam volna valóban hamarabb, de valamiért az volt folyamatosan a fejemben, hogy ide akarom, hogy eljöjjön. Jobban passzolt ide, mint a mnahattani lakásba, ami ugyan tágas, és pazarul berendezett, egy magamfajta egyedülálló férfi számára ideális és tökéletes, de mégis vannak helyek, amelyek jobban passzolnak az efféle régóta várakozó beszélgetésekhez. És egy manhattani penthouse határozottan nem a mi kettőnk közege. - Hiába küzdesz az évek ellen. Bár tudod, bizonyos nők ránk is azt mondják, hogy az évek kifejezetten előnyünkre válnak. A nők zamatosabbak lesznek az idővel, a férfiak meg bölcsebbek. Bár ezekkel a barna murilló fürökkel aligha feltétleznének rólad bölcsességet, még túl a harmincon is.- nevettem igazán szívből és jóízűen mutogatva a feje búbja felé, ahol kócosan és rendezetlennek tűnően mered a haja az ég felé. De Greg így volt Greg. Jólfésülten valószínű idegenül hatott volna, még egy igazán nívós new york-i közegben is. Ahol amúgy születése jogán bármikor felbukkanhatott volna. - Hogy velem? Velem mindig történik valami, de ezt tudhatnád. Engem inkább az érdekel, hogy veled mi történt. Rengeteg mindent írtál az emailedben, legalábbis próbáltam követni. De mondhatjuk azt, hogy te sem unatkoztál mióta utoljára nem láttalak.- aztán a kutyákra nézek és kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Apollo hosszabban méreget, Marcipán jobban el van foglalva Hugh nadrágjával, ahonnan minden bizonnyal a konyhában való sürgölődés egyik hozadékát érezheti. - Te cipőkkel apportírozod a kutyáidat? Vagy csak simán jutifali egy-egy drágább darab?- nevetek vidáman, és nyilvánvaló, hogy ahogy ő tréfál, úgy én is. - Ha a főnix nem is örök életű feltétlen, de roppant kitartó jószág, ahogy én is az vagyok, meg ez a ház is. - pillantok fel büszkén a homlokzatra, aztán már kormányozom is befelé Greget, miközben hagyom, hogy Hugh végezzen az egyéb teendőivel, na és persze a két kutyának biztosítson vizet. Közben persze kínálok is, hiszen száraz torokkal ugyan ki akarna hosszan beszélgetni, meg aztán a kerti sütéshez is mindig inni szoktunk. Mikor éppen mi van. Néha a húsra szánt sörnek vagy éppen bornak a fele fogy el a poharunkból, de nem is számít, hiszen nem ezért van az egész. Valami háttértevékenység az olyan beszélgetésekhez, amihez mi készültünk. Talán nem is jött volna jobbkor a társasága. Valahogy képes volt a helyzeteket másképp látni mint én. Kevesebb érzelemmel, sokkal racionálisabban, és egyenesen a képembe vágta volna, ha úgy van, hogy mekkora ökör vagyok. Ugyanerre az őszinteségére számítok most is. Nevetek a bor láttán, és Hugh készséggel átveszi a papírtáskákat, hogy majd megszabadítsa belőlük a palackokat, a palackok tartalmával pedig később visszatérjen hozzánk. De még poharak nélkül indulunk be a házba. A tágas előtérből egyenesen a nappaliba lépünk. Nincs egyben a konyhával. Kiborulok az amerikai konyhás nappalitól. Számomra a kettő mindig is külön helyiségként funkcionált. - Itt Bohemian vagy úgy alapvetően New Yorkba? Bohemiat már évek óta rendezem. Mármint elég zűrös volt a jelenlegi tulajdonosi helyzete. Nagyjából két éve szenvedek azzal, hogy megszerezzem a telket. Én itt születtem, itt éltem hét évig, itt élt az anyám, és itt halt meg. Ez a ház úgy tartozik hozzám, mint mondjuk a karom, vagy bármi ami mindennél fontosabb a számomra ahhoz, hogy élni tudjak.Miután mi gyakorlatilag áron alul eladtuk apámmal, és kifizettük a jelzálogot nem sok mindenünk maradt. Azóta soha nem építette újjá senki, és majd három évtized alatt teljesen leamortizálódott. Az emlékeinkből, meg a könyvtárban fellelhető régi és ritka fotók némelyikéből rekonstruáltuk és építettem újjá.- magyarázom, miközben a nappaliban megállok és büszkén nézek körbe. A fejem rázom a kérdésére. - A korábbi házból csak az alapok egy része maradt meg, és a kert. Az is elgazosodva, és gondozatlanul. Voltak fák amiket nem lehetett már megmenteni, mert elgombásodtak az évek alatt. De apám első szelídgesztenye fája még épen megmaradt. Mintha csak arra várt volna, hogy az öreg visszatérjen ide.- őszintén és láthatóan büszkén mosolyodtam el. Greg tudta, hogy apám mindig is központi helyen volt az életemben. Az egyetlen élő rokonom, és egyben a legfontosabb. Mindig is az volt. Időközben megérkezett Hugh és a két poharat átnyújtotta nekünk. - Köszönjük, Hugh. Ha gondolja, akkor menjen és tévézzen. Ha jól tudom most adják a Kelly Hőseit.- biccentettem a fejemmel, és láttam, hogy az öreg arcán valamiféle izgatott hála suhant át. - Köszönöm, Mr Aubry. Ha szükségük lenne rám, akkor kérem csak hívjon a belső telefonon. Mindent előkészítettem a télikertben. A konyhában pedig találnak még innivalót és némi apró falatot, addig is amíg készül a hús. Engedelmével. Mr Wallem, érezze jól magát.- biccentett fejet Greg felé, majd apró, kiszámíthatóan egyenletes lépteivel, szálegyenes tartásával megindult a konyha felé, azon át pedig a saját lakrészéhez. Greg felé fordultam. - Hugh szállása, egy külön kis apartman külön épült a házhoz, ami eredetileg nem tartozott hozzá. De mivel ő itt él, szerettem volna ha külön a háztól, de mégis kényelmes otthona van. Nos…..- emeltem meg a poharam és koccintásra tartottam rég nem látott cimborám felé. - Igyunk az újra találkozás örömére. És, hogy semmit sem változtunk, csak bölcsebbek lettünk.- ha elfogadta akkor koccintottunk, ha még ő is akart mondani valami rövid tósztot, természetesen azt is megvártam, és csak azután ittam egy jó nagy kortyot a borból. - Hmm….ez egészen kellemes. Ezt nem boltban vásároltad, abban biztos vagyok.- hogy honnan hozta arról majd felvilágosít, remélem, addig is a szabad kezemmel irányt mutatok egyenesen, hogy térjünk át a konyhába, hogy azt is megmutassam neki. Közben azért én is kérdezek, elvégre szeretném tudni mi van vele, hogy van most. - Mi volt az a pár hetes vagy hónapos időszak? Az a baleset, ami miatt nem tudtál járni? Erről nem sokat meséltél.- fordulok felé őszinte érdeklődéssel, némiképp komolyabban. Valóban aggasztó volt az az email, és akkor megfordult a fejemben, hogy felhívom, de valahogy másképp alakultak a dolgaim akkoriban.
A tavalyi év nagy változásokat hozott az életembe. Egyesek szerint. Én meg csak a pajeszomat vakargattam ilyenkor elmerülten, mert ugyan mit is mondhatnék arra, ami engem nem visel meg. És ez az érzelmek. Éppen egy éve, ugyanonnan jöttem vissza vadászatról, ahonnan most, jóval felvilágosultabban. Azon a hajnalon értettem meg, hogy voltaképpen simán és következetesen, át lettem ejtve a kapcsolatban, ami tíz évvel azelőtt volt. Nem kergettem álmokat akkor sem, az legfeljebb a legújabb prototípusok felé történne így. S nem is sírtam vizesre a párnámat, ugyan, miért tenném? Logikusan a helyükre tettem az információkat, megkapva a hiányzó képletrészt, az emlékbeli eseményekkel összekapcsolva és mire a kocsimba ültem, már magam mögöm hagytam végleg az egészet. Megvan a tökéletes képlet, megvan a megoldás és meglettem végre én a képletben, miként voltam benne, s pontosan hol is. Tíz éve történt és a tavalyi sűrű felbukkanások, utólag összerakva, csak előkészítették a terepet az igazságra. Újabb bizonyosságot kaptam arra, hogy az érzelmek és az álarcok mögötti bekukucskálások, nem az én asztalom. Elfogadtam, ugyan miért hőbörögnék? Cserébe kaptam egy sokkal fontosabb képességet, az pedig az az elme, amivel bírok. Mások engem kevésbé, az meg az ő bajuk és rájuk hagyom. A nagyszülők viszont nagyon rendesek voltak, s hogy az évtizedes kapcsolatunk erősebb, mint, hogy tíz éve jártam az unokájukkal. Ők nyitották fel a szemem tényekkel kapcsolatban. Átérezni ugyan nem tudtam azt a kínlódást, ami kísérte ez évek alatt őket, hiszen a szakítás után is minden évben rendszeresen meglátogattam őket, s ők hívtak hozzájuk. Megkönnyebbültek (amit persze nem igazán vettem észre), hogy lerakhatták azt a terhet, amire én olyan vak voltam tíz éve is, mint a nagyágyú. A velük való kapcsolatom azonban megmaradt. Az öreg fegyverimádata, vadásszenvedélye, nejének józan észjárása az, ami kapcsolatot erősített bennünk, s ez odáig ment el, hogy mikor megtudták, mi történt velem, képesek voltak Texasból felutazni. S miután megnyugodtak, elhívtak újabb vadászatra. Látni akartak. A vadászat nagyon jó élmény volt, ismételten, szeretek ott lenni, még ha most kicsit zavart, hogy eléggé téma lett a sérülésem, az akció. Hogy a nővéremet idézzem: máshogy nagy az arcom. Humorral hárítottam, s lassanként minden visszavágódott a régi, megszokott kerékvágásba. Alexander hívása egy katonai megbeszélésen ért el, gondolkodás nélkül válaszoltam a hívásra. Vannak, akiket nem veszek fel, Alexander nem ebbe a csoportba tartozik. A folyosón a hangárba bámultam befelé, míg beszéltünk és akkor, a repülők helyett a hajók foglalták le érzetben a látványt előttem, noha pilótaként élek-halok a repülőkért, legfőképpen a helikoptekerét (egy vadászgépben is kiegyezhetünk, nem bánom...). Nagy tudással bír a hajókról és a tudását nagyra becsülöm. Hangosan felnevetek a megjegyzésre és megingatom a fejem. Előírás lenne most már a rövidebb haj, ám mint mindig, most is kicseleztem a szabályokat, mert az érdekemben állt. Nem, mintha zavart volna, csak így kevesebbet kell foglalkoznom a hajammal, mint triviális tényezőkkel az életemben. - Murillo? Az mi? - Adom először az értetlent, majd újfent elnevetem magam, jelezve, hogy a fürtös utalást értettem. - Dehogy küzdök. Töröd előttem az utat. Én csak követlek – bólogatok álkomolysággal. A korom sosem zavart, másokat lehet, azt meg észre nem veszem. - Éppen ezért vagyok kíváncsi arra a sok mindenre, ami történt veled – és ezeket telefonon keresztül nem igazán lehet elmondani. A személyes találkozókat jobban kedvelem. Hiszen ezért is barát a barát. - Mi az, hogy próbáltad? Az unalmat nem nekem találták ki – ezért is mentem még inkább mindenkinek az agyára. Szerintem még Owenére is néha, időnként, sokszor. S külön hálás vagyok neki, nem csak elviselt, ott volt mellettem és támogatott. Pedig vele is zajlott az élet. Apollo érzékeli, hogy nézem, Marcipánt jobban izgatja a nadrágon lévő illat és csak csodálni tudom, ahogy Hugh teljes természetességgel várakozik tovább. - Apollo a főnök. Aham. Különösen az igazi bőrre buknak, főleg ami... - kíméletlen részletességgel írom le az éppen a lábán lévő cipőt. - Az kifejezetten desszert nekik és élvezettel nyammognak rajta – az arcomra van írva, ugratás az egész. Egész hamar leszoktattam a cipő rágsáról, mindent szétkaparásról a trénerrel. A házban. A kertben még jó ideig sorakoztak az aknamezők, mire abbahagyták az ásást. - Egyetértek – bólintok. Amennyit ismerek az életéből, számomra azt mutatja, hogy szívós és feladás helyett szekerének sorsát a siker felé mind jobban görgeti. Nem az anyagiakra értem. Akikkel az Almában hozott össze a sors, penthouseban élő, szüleik sikerén élő emberek a fasorban sincsenek a barátaimmal. A ház pedig mesteri alkotás! Aki építette, felújította, értett ahhoz, miként tud működni egy épület. Hugh készséges mozdulatára a papírzacskóra nézek, majd átnyújtom neki, rábízva, mit akarnak tenni vele, nekem mindenhogyan jó, Alexander a fő. Azzal pedig, hogy átadtam valamit neki, a két eb bizalma megnő felé, látom, ahogy hosszasan mérlegelve nézegetik, miután szemöldökük mozgása jelzi, hogy villan azért a két-két szempár közötte és közöttem. A kutyaiskola nem a kedvencem, ám hozzájuk nagy segítség volt, ugyanakkor éppen én nem fogok irányítani senkit, aki éppen a mikormenedzselés és kontroll ellen van. Ami már önmagában is ellentmondás, ám köszönöm, én így nagyon jól működöm. A trió elvonul, s figyelmem már a házra tud jobban terelődni és Alexanderre. Jóleső sóhaj szakad ki belőlem. Talán éppen ezért kedvelem a Long islandi házak nagy részét, mert olyan az elrendezésük, ami a kedvemre való. A tágas, nyitott tér a mindenem, ám a konyhát azt minden esetben szeretem leválasztani, mint ahogy a dolgozó szobát is. - Ahh, ez nagyon jó elrendezés! - közelebb hajolok a falhoz, közelebbről megnézem. - New York... Bohemia. Ennek a háznak a felújítása nem két hónap – vádlás nélkül, elgondolkodva nézek körbe. Alexander maximalista és ennél a háznál az időbe kerül. - És nagyszerűen sikerült. - Két éve? Nem egyszerű menet - hümmentek egyet elgondolkodva. Nagyszüleim házának öröklésénél is voltak gondok, mint kiderült, jóval nagyobb a telekrész, csak a nagy szívük nem akart a szomszédoknak rosszat. Mediátort kértem fel a tárgyalásokhoz velük, mert tudtam és ők is, hogy a kocka megnyilvánulásaim eredménye nem a jó szomszédság lesz, igaz, az sem zavart. Elég nekik az, hogy el kell viselniük, a banda időnként a garázsomban gyakorol, zajcsökkentő szigetelés ide meg oda, van hangunk. - Akkor van jó pár dolog, amire emlékszel. Sokat változtattál a házon? – ha magamból indulok ki, ám megtapasztaltam, nem mindenki képes olyan korai időre visszaemlékezni. - Fontos neked – bólintok. A ragaszkodásokat ugyan sosem értettem, mert az olyan módon érzelem, amit nem tudok felfogni. S talán mégis... éppen a tavalyi év mutatta meg, hogy volt, amit tíz évig őrizgettem... - A fotókra kíváncsi vagyok – csillan fel a szemem. Minden érdekel, ami tervezés, legfőképpen funkcióban. Az esztétikát ergonomiai szempontból közelítem meg, mint ahogy a színeket a végfelhasználási célnak megfelelően. Ezért sem én vagyok a színekért és egyebekért felelős. Funkció van, esztétika is... csak valahogy nem jön össze a kettő... - Az igen... ám így lehetőség volt az átalakításra is – valaki más azt hinné, hogy a dolog lelki részének a pozitív oldalának megmutatásával igyekszem támogatni, akkor szerintem előbb fogja kívülről fújni a húrelméletet. Funkciójában gondoltam végig a lehetőségeket. - Nyáron lesz mi alatt üldögélnie – bólintok. Alexander minden alkalommal szeretettel beszél apjáról, s fontos számára, ezt kivettem belőle. - Hogy van? - Nem láttam jönni, igaz, nem is várnám el, mindenki éli a saját életét. Ám ha valaki nincs jelen, az általában jelent valamit. S megkedveltem mindazon találkozásokon, mikor ő is ott volt. Van egy sajátos stílusa, amit megkedveltem benne. - Ha meg csak ásni kell, szólj a két vérebnek. Kínáig leásnak – vigyorodom el. Aknamezőket már nem ásnak, akkor nem hoztam volna el őket, még akkor sem, ha visszalapátolom a gödröt. - Köszönöm – veszem át a poharat a közben felbukkanó Hughtól. Érdeklődéssel pillantok rá a nevemre, s rámosolygok. - A gondoskodása már azzá tette – pár dolgot még nem tudok összerakni az egészben, vagyis inkább sok dolgot, ám mivel azok főleg érzelmi vonalban adják ki az üres pontokat, egészen biztos nem én leszek az, aki azokat kitölti. Így Hugh loyalitását úgy veszem, szakmai ”ártalom”. - Ez egy nagyon jó elgondolás. Helyben van, mégis van egy saját, külön területe – funkció és kényelem. Az utóbbit is fontosnak tartom, sokat segít a megfelelő koncentrálásban. Bár... mondom ezt én. A tósztra egyből felnézek és felnyúlok a hajamhoz. - Azt hittem már, sunyiban levágtad, hogy beszélgettünk – utalok a kezdeti, fürtös beszólására. Kell a riposzt! Egy jóbaráti, mert közben felemelem én is a poharam koccintásra, nevetve. - Az újbóli viszontlátásra és a jövőnkre – koccintok vele, s a kortyom után várakozok a válaszára, mennyire van kedvére. A steakhez választottam ki. - Nem bizony. Texasi, helyi pincészet, a legjobb bora, s elég nevessé nőtte ki magát az elmúlt évtizedekben. Ha már itt tartunk, a lövései is a legjobbak közé tartoznak – kortyolok bele a borba megint, élvezve az ízeket. Először nem tudok megszólalni, ahogy belépek a konyhába, még egyszer körbenézek. - Te mióta jártál a konyhámban? - Mutatok körbe. - Nem, ne mássz ki a fejemből, jól vagy ott – vigyorodom el, a poharat a pultra teszem, megsimítva a pultot. Az asztalokra nagyon kényes vagyok, hiába modern kor, az igazi tervezéseket kézzel szeretem megrajzolni. Ahhoz pedig a kiváló asztal a minimum. - Ilyen volt az eredeti konyhátok is? - Olyat senki se várjon tőlem, megkérdezzem, milyen érzés hogy a régi konyhájukban. Ami feltehetően nem is olyan mint a régi. És én és az előfeltételezés, nem létezik. - Hol a hús? Addig előkészíthetjük. Mi meg a kutyákra fel – mosolyodom el. - Mennyi steaked van? - vigyorodom el a kérdésére. Egy ideig eltart a történet mesélés, még ha sok mindent nem adhatok ki. Úgy örökre. Sosem voltam egy tragikus, komor jellem, bár senki se nézze az arcom, ha éppen bele vagyok merülve valamibe fejben. - Megtervezett akció volt, s elég kevés esélye volt, hogy sikerülni is fog. A nem sikerülni esélynek valószínűsíthető következménye volt, hogy lebénultam deréktól lefelé – a körülményeket nem igazán adhatom ki, így erről csak ennyit tudok mondani. Mint ahogy arról végképp hallgatok, miért vannak hegek a felső testemen azóta. A dokik és azagyturkász is nehezen dolgozta fel a hegek okait és a bénulást is, bár az a könnyebbik része volt, még ha látványosabb is. A kötések alá nem látott be, csak a dokik és az ápoló. Ilyenkor gondolom azt, hogy mennyire jó, hogy az érzelmek ebben sem tudnak megérinteni. Célra koncentráltam és nem foglalkoztam azzal, hogyan jutok el oda. Pontosabban, milyen állapotban. Csak így jöhetett össze, ezért is vállaltam el az akciót. - Biztos voltam abban, hogy lábra állok – ha a húst megmutatja, hol van, kezet mosok, miután levettem a kabátom és a napszemüveget is leszerencsétlenkedtem a fejemről, mert néha eléggé ragaszkodnak egymáshoz. - Három hónap múlva lábra álltam. Aztán persze, pofára estem, mert hát, hol tartson meg a lábam. Ú, ezek nagyon ínycsiklandó szeletek – nézem a húst, s kintről már hallani a kétszer négy láb trappolást. - S veled? Mi van a hajóval, amiről említést tettél? - a félmondatok, ha fontosak, megmaradnak bennem és tudom, hogy odáig van a hajókért. Érdekes is lenne, ha hajógyár tulajdonosaként a főzésért lenne oda. S minden érdekel, ami Alexanderrel történik és történt. Négy, hatalmas méretűre megnőtt szempár szegeződik nekünk, zavartalanul pakolok tovább.
Huszonévesen semmi másra nem voltam büszke, csak a kitartásomra. Arra, hogy jól tudtam, bármit is hoz az élet, nem fogom feladni. Sem azt, hogy egy napon majd pénzzel kitömve, gazdagon és hatalmas befolyással fogok ide visszatérni, sem azt, hogy a lányt, akit mindennél jobban szerettem, majd elviszem innen magammal, ahogyan mindig is tennem kellett volna. A befolyást és a vagyont megszereztem, de a lány és az iránta táplált szerelem, valahol félúton elfogyott. Kanóccá kócolódott gyertyacsonk lett. Az én hibám. Mert sok dologban kitartó tudtam lenni, az érzelmekben mégis elbuktam. Ha tovább küzdök érte, vagy ha jobban, vagy egyszerűen csak hajlandó vagyok lemondani az életemben eddig fontos szerepet betöltő dolgok egy részéről, ha hajlandó lettem volna több időt fordítani rá, arra,hogy megszokjuk ismét egymás jelenlétét, akkor talán lett volna esélyem. Vagy talán másképp alakult volna. Sok hét után azonban rá kellett döbbennem, hogy a múlt néha felemészti a dolgokat körülöttünk, és mássá formálja a világunkat a jelenbe lépve. Mi magunk néha csak azt képzeljük, hogy olyanok vagyunk mint rég, hogy nem változtunk meg teljesen, de ha kívülről látjuk a dolgokat, akkor bizony szembe állunk a nyilvánvaló ténnyel: megváltoztunk. Méghozzá alaposan. Néha el kell ismerni, hogy bizonyos dolgokat képtelenek vagyunk megugrani. Én pedig a szív dolgaihoz noha nagyon is értettem, de arra sosem tudtam magam rávenni, hogy túllépjek az egykori önmagamon. Talán emiatt is volt bennem némi irigység, vagy nevezzük talán különös és meglehetősen nyakatekert csodálatnak Greg iránt. Irigyeltem a józanságát, azt a precíz kiszámíthatóságot, amivel a dolgok felé fordult, az érzelmeket, vagy éppen azokat a dolgokat, amelyek meglehet egy-egy fontos pillanatban tévútra visznek, ő ki tudta zárni. Egy időben ez nekem is ment. Vagy azt hittem, hogy megy. De vajon látott valaki, egy üveg Bowemore társaságában az irodám kihalt magányában egy-egy jól nyélbe ütött üzlet után? Nem akartam azokra az emberekre gondolni, akik az utcára kerülnek azért, mert én éppen másnap, vagy egy héten belül darabjaira fogom szedni a céget, amely munkát adott nekik, őket pedig szélnek eresztem. Egy cápa sosem mérlegel, egy cápa pontosan azt teszi, amire teremtetett: felfal mindent a környezetében, amiről úgy gondolja, hogy több lesz tőle. Aztán a cápa egy napon úgy dönt, hogy vége, és befejezte. Megáll. Greg-el beszélgetni kicsit olyan, mintha az elkezdett kérdés, nem is kérdés lenne, sokkal inkább egy megkezdett mondat, amit ő fejez be. Mintha nem is teltek volna el hosszú hónapok az utolsó találkozásunk óta, vagy nem teltek volna el hetek az utolsó email váltásunk óta. Kevés dolgot tudunk a másikról, mióta elváltak az útjaink, azokat is inkább csak foszlányokban, mégis a mozaik apró darabjaiból már egy kezdetleges kép kirajzolódik, a másik pedig majd úgyis összerakja alkalomadtán. Nevetek a murilló kifejezésre adott reakcióján. Szívből és jóízűen, még a fejem is csóválom enyhén a hitetlenkedés jeleként. - Ha nem tudnám, hogy tökéletesen otthonosan mozogsz a művészet bizonyos ágaiban, akkor talán még el is hinném neked, hogy nem láttál soha murilló angyalkát.- nem mondom, hogy egy művészeti gourmand, de tény, hogy van hozzá érzéke, még ha talán ő maga ezzel nem is feltétlenül van tisztában. Inkább talán jó érzéknek mondanám, semmint feltétlen mély ismeretnek. - Ismersz. A személyes beszélgetést, akárcsak te, én is jobban kedvelem. Főleg mert a szavak leírva olyan szenvtelennek és üresnek hatnak néha. Meg aztán nem is feltétlenül fogom fel őket. Főleg ha egy hosszú tárgyalás után kínzom magam azzal, hogy a személyes leveleimet megnyitom. De félre ne érts, szívesen olvastam mindig, hogy mi van veled. Mert az tény, hogy unalmasnak a te életed sem nevezhető, bár talán kevésbé száraz módon izgalmas mint az enyém.- mosolyodtam el, és közben haladtunk befelé, hiszen nem akartam mégsem egy helyben állni. Időnként a kutyákra néztem, akik követtek bennünket, időnként lemaradtak, vagy éppen Hugh közelében sertepertéltek. Úgy tűnik az öreg mindkettőnek szimpatikus volt. Nem csoda, Hugh igazi és hamisítatlan állatbarát hírében állt, és elég nehezen fogadta el, hogy egy ideig még nem szeretnék ebbe a házba kutyát. Sok oka volt. Az egyik, hogy jelenleg még nem tudtam volna itt annyi időt tölteni, amennyit szerettem volna. Talán majd jövőre. Vagy idén. De később. Büszkeséggel a tartásomban, kihúzva magam és persze egy nyugalmat és mindenképpen elégedettséget sugárzó mosollyal vezetem beljebb Greget, miután Hugh megszabadította őt a papírtáskáktól, és persze elindult, hogy az italt szervírozza nekünk. - Sok dologra már nem emlékszem. Mármint vannak emlékeim, meg apámnak is. De ezek valahogy mintha kicsit elégek volna a tűzben. Vagy talán azért mert nem szívesen emlékeztünk rájuk.- mesélek, miközben figyelem, hogy megvizsgálja a falakat is. - Masszívak. Európai technikával építettük újjá. Ugyebár errefelé elsősorban fából és kőzetből készült, dupla falú házak vannak. Az eredeti is ilyen volt. Azért volt gyúlékony. A fa miatt. Ezek a falak szellőzést biztosító lyukacsos téglából épültek. Szóval az alapanyagon mindenképp változtattam. És a tetőszigetelés sem kőzet vagy üveggyapot, hanem polisztirol lemez, ami szintén kevésbé gyúlékony.- nos igen, a tűz, amely ezt a házat, illetve ennek elődjét egykor a földdel tette egyenlővé mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem éppen ezért azt hiszem az egyik és legfontosabb követelmény az volt, hogy mindenképpen tűzbiztos legyen. Nem akartam a sorsot kísérteni. - Ha valóban érdekel, akkor előkeresem őket. Meglehetősen érdekesek. Én magam sem tudtam róluk, hogy léteznek. Az édesanyám a Sunrise Drive Általános Iskolában tanított egykor, és nagyon sok fotó jelent meg a tanítványaival közösen eltöltött kerti mulatságokról, vagy éppen arról, amikor szegényebb családok gyerekeit látta vendégül itt nálunk uzsonnára. Ezekről pedig a helyi újság is beszámolt, fotókkal illusztrálva. Így bukkantam rá ezekre a cikkekre. Némelyikre még én is emlékszem, pedig apró gyerek voltam. A mai napig az orromban érzem a karamellás tej illatát, amivel az édesanyám a tanítványait fogadta.- lágyan mosolyodtam el, jó érzés volt felidézni a múlt egy igen törékeny, más számára alig felfedett szeletét. Még akkor is ha ezt Greg nem feltétlen úgy reagálta le esetleg mint mások. De talán pont ezért. Nem volt mögötte megjátszott érzelgősség, amit válaszreakcióként kaptam tőle, ezt pedig nagyra értékeltem. Közben megérkezik Hugh a pohár borokkal, majd távozik is, mi pedig ismét ketten maradunk Greggel. - A szélütése óta egyre jobban, pedig eleinte az orvosok nem adtak neki sok esélyt, hogy felépül. Attól is féltem, hogy nem fog tudni beszélni, vagy járni. Mindkettő nehézkes, a beszéd sokszor hamar kifárasztja, de mindettől eltekintve remekül van. Előszeretettel viteti be magát Lorennel, az ápolónőjével a Metropolitan Múzeumba. Órákig képes üldögélni egy-egy festmény előtt. Sosem lesz már a régi, ami az egészségét illeti, úgyhogy nekem minden újabb és újabb nap ajándék vele. Csak hát, nehezen viseli, hogy még mindig nem állapodtam meg.- sóhajtva vontam meg a vállam, és be kellett látnom, hogy talán van benne valami. Megvan a biztos egzisztenciám, tulajdonképpen ha azt vesszük nincs semmi ami hiányozna, mégis valami mégis nagyon. Vagy valaki. Akivel mindezt megoszthatom. Akiért érdemes felkelni reggelente. A konyhába lépve elnevetem magam a reakcióját hallva, és ismét nagyon büszkén nézek körül, hiszen ez az egyetlen hely talán az egész házban, ami majdhogynem eredeti másolata annak, ahogy egykor édesanyám kis birodalma kinézett. - Abszolút ilyen. A bútorokat egyedileg terveztettem és készíttettem, sőt ügyeltem rá, hogy minden úgy kerüljön elhelyezésre, ahogy egykor volt. Talán csak egy picit modernebb mint az édesanyám idejében volt, de alapvetően talán ez az egyetlen amin nem sokat változtattunk.- közben a hűtőhöz léptem és egy nagyobb méretű, ezüstös, rozsdamentes, letakart tálat elővettem és a pultra tettem. Közben hallgatom, ahogy Greg mesélni kezd a balesetéről. Egyszerűen, lényegretörően, de tudom, és érzem, hogy a szavai mögött hosszú hónapok komoly szenvedése lapul. Hiába nem tudja kifejezni, attól még biztos vagyok benne, hogy ott belül megéli a testi fájdalmat, vagy a döntése következményeit. Az ember emocionális lény, akár ki tudja mutatni, akár nem. Én magam is kezet mostam Greg után, és kivettem a fiókból néhány kést, és a tál mellé helyeztem, hogy válasszon amelyiket szeretné. - Persze, hogy lábra álltál. Az akarat ilyenkor ezerszeresen dolgozik az emberben. Néha ezen múlik, hogy itt fejben mennyire rakod helyre magad.- kocogtattam meg a halántékom, majd a fűszereket is a pultra helyeztem, hogy amelyikből szeretne, abból pakoljon rá. Volt ott csípős is, bár én magam jobba szerettem a mediterrán fűszerezésű steaket, így én megkocogtattam az oregánós üveget. - Nekem egy kis só és ez elég lesz. Ohó, úgy tűnik az illatok másokat is bevonzottak.- nevetek meglátva a két kutyát a pult mellett, amint hatalmas szemeket meresztenek a gazdájukra. - Két szeletet nyugodtan vegyél ki nekik. Találsz a bal lábad mellett a szekrényben olyan tálat, amit befoghatsz a kutyáknak. Gondolom sütve és fűszerezve is megennék, de úgy mégsincs meg a préda varázsa. A téli kert felől finom faszén illata gomolygott végig, és beszökött belőle a konyhába is, amelyből apró, fedett átjáró vezetett a télikertbe. - Velem? Nos, sikerült megvennem azt a céget, amire nagyjából azóta fáj a fogam, hogy még csak pár dollár volt a zsebemben. Az aki miatt egykor el kellett hagynunk apámmal New York-ot.Ezért jöttem vissza, és ezért maradtam itt. Meg Bohemia miatt.- talán egy kissé görbére sikeredett estén meséltem először Greg-nek a Brexton-Larrabee cégről, arról, hogy mennyire imádtam a tulajdonos lányát, és hogy ezért kellett egykor elmennünk innen. És ha azt vesszük, most átvitt értelemben mégiscsak neki köszönhettem a vagyonomat. Annak a bosszúnak, amit elültetett bennem. Ez hajtott egykor. A hajó említésére elnevette magam. - Nauzikára gondolsz? A snekkja-ra amit egy árverésen végül veszett sok pénzért de megvásároltam?- még mindig nevetek, hiszen gyakran viccelődött velem azon, hogy addig halogatom ezt a vágyamat beteljesíteni, amíg a világon többé egyetlen snekkja sem kerül majd kalapács alá. Pedig nagy álmom volt megszerezni. Bólogattam és kortyoltam egyet a poharamból. Segíthettem volna a hús előkészítésében, de hagytam, hogy Greg csinálja, addig sem érezhette haszontalannak a várakozást. És mert én legtöbbször ezt a vendégeimre hagyom. Nem lustaság, sőt ellenkezőleg! Tisztelet. A fiókból két konyharuhát elővettem és a keze ügyébe raktam. - Jelenleg még a bergeni kikötőben várakozik Norvégiában. A bürokrácia arrafelé sem egy egyszerű menet. Mire minden papírt elintézek….és mire áthozatom. És még azt sem döntöttem el, hogy hova kerüljön, noha egyre erősebb bennem a késztetés, hogy Long Island lesz az otthona. Egy igazi viking csoda. Gyönyörű. Bár a pajzsokat újra kell készíttetni, de nem számít. Volna kedved esetleg ebben egy kicsit kutakodni velem? A régi norvég hajós címerekhez nem túlságosan értek, azt sem tudom merre induljak el. - vonom meg a vállam miközben figyelem, ahogy a kutyák egyre közelebb araszolnak. Szerintem biztosan értették a korábbi felajánlásomat.
S valahogy, mégis, mintha valóban lezárult volna életem egy szakasza. A temetések nehezek azoknak, akik képtelenek elengedni. Én csak igazságot akartam menyasszonyomnak, tisztázni mindazon képzelgések alól, amivel kapkodva összerakott információk alapján vádolták. Ennek köszönhetően mégis akadtunk élő rokonok nyomára, s így december vége óta végre a családja körében nyugodhat. Az igazat pártolom, legfőképpen a tényeket. Mégis, furcsa volt ott állni másodjára is a temetésén, ugyanannak a személynek. Az ünneplés utána viszont szerfelett örömteli volt, ott az a szokás és sokkal kellemesebbnek is találtam. A kellemetlenebb inkább az, hogy a családnak van krónikása, aki felettébb kíváncsi pár dologra, ám azt sosem fogja megkapni, így az azóta megesett találkozásaink sokkal inkább a magánéletére korlátozódtak, amiket találtunk, mintsem a munkájára. Legalábbis részben, hiszen ipari kémkedéssel vádolt személyből lett éppen az ellenkezője: ő is az elhárításnak dolgozott és megérdemli, hogy így maradjon fenn az emléke. Nem tudom átérezni, mi a szomorúság és a gyász. Számomra minden változik, állandóságot a tudat tud adni, éppen ezért megértettem utána, a párkapcsolatot nem nekem találták ki. A felfogásom szokatlan, az életvitelem kiszámíthatlan. Mások számára. Ezért, aki elfogadja bennem mindezt, keresem a társaságát, ám sosem ragaszkodom, mindenkinek megvan a maga élete. Éppen ezért minden, közösen eltöltött időt élvezni és kiélvezni akarok. S tanulni. Velük, rajtuk keresztül, a tapasztalataikon keresztül. Ám mostanra már azt is megértettem, hogy az érzelmek értelmezésével ne is küzdjek, engedjem el, hogy meg akarom érteni. Alexandertől mit lestem el (és nem tudom alkamazni, éppen azért, mert teljesen más vagyok?)? Hogy miként működik az érzelem és logika együttesen. Kérdései, másokkal való beszélgetése megmutatták, miként érdemes reagálni az emberekre (ami most sem megy, nem is erőltetem), és megértettem általa. S azt is felismertem ebben, hogy nagyon hasonló a logikai gondolkodásunk, éppen ezért, ha olyan technikai helyzet kerül elő, habozás nélkül Alexandert nevezem be a porjectbe. Valójában nem foglalkoztat senki magánélete, hiszen azért magán. Ezért is nehéz velem kapcsolatot kialakítani, mert mindig a munka vágányán haladnak a beszélgetéseink. Azonnal visszarántom a beszélgetés menetét a munkába, ha esetleg letérnek róla. A barátaimé viszont érdekel. Tudom, hogy nekik fontos az érzelem. Mint ahogy a családomnak is. Sutának nem suta vagyok, ebben is inkább sokkal inkább logikára építve kérdezek, mintsem érzelmi, együttérzési alapon. S eddig csak ők ketten mentek át ezen, a felettesem valószínűleg csak inkább átdobja válla felett a saját értetlenkedését és az eredményre koncentrálunk. A művészetekre ártatlan mosolyt eresztek el. A festés olyan számomra, mint a zene. Szabályokból áll, és ha azok megvannak, akkor minden megvan. Éppen ezen válasz okán terelték a bandatagok a beszélgetést, ha megkérdezték tőlem, miért a dob mellett döntöttem, vagy utána jött a gitár? Ha tudnák, hogy a hullám-elméletet figyeltem ezzel, véleményük szerint utána egy album sem fogyott volna el. - Ne is kínoztasd magad, teljesen felesleges – önkéntelenül elnevetem magam a végére a szavainak. - Ezt pont te mondod, aki hajókkal foglalkozik? Legközelebb hajóra beszéljük meg a találkozást – A személyes megbeszéléseket részesítem előnyben, ami élesen elkülönül attól, mikor csak információra van szükségem. Az történhet bárhogyan, a barátaimmal viszont csakis személyesen vagyok hajlandó bezsélgetni. - Megértem, ha nem tudsz azonnal válaszolni – van, hogy úgy vagyunk küldetésben, nem lehet kontaktunk a külvilággal, s azt sem mondhatom el előtte, hogy nem vagyok elérhető, hiszen ezek éppen azon küldetések, amikor jó, ha senki sem tud arról, hol vagyok. - És így valóban a saját kényelmetekre tudtátok igazítani. Ez mész alapú festés? - A mai, modern festékenyagot csak modern, és mű dolgokon vagyok hajlandó elviselni, véleményem szerint arra vannak tervezve. A kérdésem egyszerre tűnhet trollnak, és nemtörődömségnek, hiszen éles váltást tettem a témában. Némileg. - Nagyszüleim házában is meghagytam jó pár dolgot és technikát. Európai? - Megkocogtatom a falat. Valóban, azt hangot adja ki, mint Bob bácsiéknál, legalábbis a kastély egy részénél, mivel építési kőért, ahogy ők mondták, csak ki kellett lépni az ajtón. - Például azt nem tudtam, hogy nagyiék a ház egy részében vályogtéglával dolgoztak, más részében téglával. A polisztirollal tud levegőzni a fal? - Nem értek mindenhez. És ha nem értek valamihez, nem okoskodom. Kérdezek. - Ha nem érdekel, nem mondom – vigyorgok a fotókkal kapcsolatban. Egyenes vagyok, s amire kérdezek vagy kérek, az foglalkoztat. A virághímzéses, üres kifejezések nem az asztalom. A folytatásra kis híján rákérdezek, hogy a házban találtak-e fotót. Hamu alakban biztosan, így máshogy teszem fel a kérdést. - Lehet, hogy a környéken lakóknak is vannak fotóik, bár most már megvan a ház – mutatok a falakra, mosollyal. - És még emlékszel is pár dologra – vagy legalábbis segített neki felidézni. - Gondoskodó volt édesanyád. Nálunk nagyi és anyám a gyerekzsivalyt úgy oldotta meg, hogy áthívta a szomszéd gyerekeket is – különben negyedórán belül megjelent valamelyik szomszéd, hogy csendet kérnek. - Illatokra is emlékszel? - Kérdem némileg meglepetten, sokkal inkább elismeréssel. - Az tök jó – bólintok. Az érzelmi emlékek is ugyanúgy kerülnek kezelésre és feldolgozásra, mint az érzelmek. A logikát keresem bennünk, hiszen valamiért megvannak bennünk, s okkal. Az átélt örömmel tudom jobban megfogni, noha már apró gyerekként sem ismertem határokat, s ugyanakkor nagyon ritkán ért baleset. Az öreget kifejezetten csípem, a humora és a világlátása egyből megvett. S egyáltalán nem azért, mert a kapcsolatom más lenne apámmal, vagy a szüleimmel. Nem éppen úgy neveltek, mint gyereket szokás. Sokkal inkább barátként és társként vagyunk egymás életében jelen, egyenlően. Mások azért fedték őket, hogy túl korán tettek a nyakunkba olyan felelősséget, amit szerintük egy gyerek nem bír el. Ó, dehogynem, ha lélekturkász lennék, akkor most jót nevetnék! Olyanok voltunk, hogy nekünk szükségünk és igényünk volt rá és ezt ki is nyilvánítottuk. Mint ahogy azt is, hogy a családi döntéshozatalban részt vegyünk, mikor már nagyobbak voltunk (mások szerint még mindig nagyon kicsik). S indoklást, ha nem a mi javaslatunk volt a nyerő. Alexander és apja között egészen más volt a kapcsolat, mégis, ugyanazt a kapcsot látom benne, mint a mienkében van. - Az akarat sokat számít – s hogy mit mondanak a közeledben. Félálomban halottam, hogy mondják, sosem fogok lábra állni. Mivel altatásban voltam, nem tudtam felülni az ágyon és jól megmondani humorral a magamét, hogy köszi a bíztatást, ám a hangjukat felismertem és kértem, hogy többet a közelembe se jöjjenek. Fogalmuk sincs, hogy alvás közben is vesszük a környezetünk szavait, én azzal értettem meg, mert könnyen megadhattam volna magam a szavaiknak. De mindig is öszvér voltam. - Apád pedig szívósabb, mint bárki gondolná. Igen? Festeni van kedve? - érdeklődöm. - Vagy rajzolni. Ha azzal jön, sosem lesz egy Picasso, én mondom, Picassonál minden jobb. Kivéve aaaa... á mindegy, ha az egész vásznat kékre festi, az is egy kikapcsolódás és fejlődés. Vannak irányzatok, amiket a nagyon realista, nagyon kocka fejem képtelen felfogni. És általában kiborítom a türelem bilit sok műkedvelőnél. Ezért is kezdtem el inkább a repülőgép modellezést, azt jobban át is látom. - A.. engem nagyi nyaggatott pár évre rá – a menyasszonyom halála után. - hogy mikor fogja a dédunokákat emelgetni a kezeiben. Hát, lottót, nem fogok venni a válaszom alapján, mert azt mondtam neki, hogy akkor örök életű lesz minimum – vigyorgok. Nagyszüleimnek is volt egy humora, ám az eset után azonnal abbahagyták a célozgatást, s örömükre, hamar lefoglalták magukat az unokákkal, nővérem révén. Hogy miért nem sajnálom, hogy nincsenek velünk? Ugyan kinek ne állt volna vigyorra a szája, mikor a halál oka: extázis okozta trombózis? Tudtak élni és úgy is mentek el. Ilyet akarok én is! - S az a kérdés, te akarod-e? - Hiszen ez a lényeg. Akkor már itt lenne mellette élete párja. Ez lenne a logikus. A tenyerem még mindig a pultra simul. Egyenes, hűvös és nagyszerű anyagból készült. - Még a végén kiderül, hogy ismerte egymást a családunk – mosolygok. - Addig nem mondok semmit rá, míg meg nem látod a konyhát. Nagyi ízlése, mindent úgy hagytam, én is csak a technológiát újítottam be. Bár a sparhert az nagyon jó volt, be is raktam a kis kunyhóba, jó meleget tud még mindig adni. - Az mindig rendben van. Egyesek szerint nagyon is éles élekkel bír, s sima lapokkal – nincs PTSD-m, amitől az agyturkász csak azért nem mászott falra, mert már előzetesen is kaptunk képzést és gyakorlatokat. De alapvetően sem értem, miért kéne ezek után minden éjjel felriadni, minden zajban és mozdulatban azt látni és ott lenni (ahogy megnéztem, mit is jelent). Felelősséget vállaltam a tetteimért, tudatosan mentem bele, és sikerült. Ez elég nagy erő, hogy örüljek, úgy gondolom. - És mi nyertünk – vigyorgok. - Mondhatni, minden téren. Azóta egy külön divíziót kaptunk, noha ezért színt kellett váltanom és most nem kékülök, hanem zöldülök – vagyis katonai sorba, méghozzá katonatiszti sorba vettek át, magasabb rangon. A másik lehetőség a négy fal volt, de ahhoz húzni tudtuk eléggé az időt, hogy az a mi malmunkra hajtsa a vizet, pontosabban az enyémre. És a dominók szépen el is borultak. - Ez – nyúlok a fűszerért, amit ő kér a saját steakjére, s beleszagolok. - Ú, ez... oregánó? - a magam számára szegfűborsot és mustármagot keresek, mind a kettőből van. - A sót rám bízod? - Nézek rá. Az elsózás nem az erősségem. Owentől lestem el egy-két dolgot, ám a steakekben ő a nagyágyú. A megfelelő kést kiválasztva, nekikezdenék a szeletelésnek, de oda fordulok a kutyák felé s éppen mondanám, hogy várják ki a sorukat (mintha akarnák), mikor Alexander mentőkötele feldobódik és oldalra, le nézek. - Nyersen az igazi, tény, sütve is megeszik, bár a fűszer – vigyorgok. A csípős nem az ő ízük, és hamar megtanulták, hogy én meg bizony szeretem. A két négylábúra tekintek. - Miután felhajolok, szeretném itt látni a húst továbbra is. Fognyomok nélkül, változatlan mennyiségben – azzal kinyitom a szekrényt és egy-egy szelet megy a tálakba. Aztán mivel kétfelé nem megy gondolkodni, a tálba teszem a szeleteket, és el is felejtem. A beérkező illatra először megáll a kezem, aztán tudomásul veszem, hogy ez az előkészített faszén. Igazi profizmus, én rendre elfelejtem előkészíteni, nem is vagyok egy steak-huszár. Időnként megállok a szeletelésben, két dologra egyszerre figyelni darabokban megy, osztottan, s aztán folytatom. Emlékszem arra, mikor legelőször beszélt erről. Ezt csak ahhoz tudtam hasonlítani, mikor végül civilként mégis a csoporthoz kerültem. A munkáért rajongtam, az éltetett, ám a parancsok teljesítése már más eset volt. Ez a kettőség mégsem tartott vissza attól, hogy tökéletesen funkcionáljak az osztagban. Vagy pont nem ugyanolyan. Ezekben sosem voltam túl jó. Talán az a féléves kapcsolat lehetett ilyen, hiszen anonimnek kellett volna lennem, ehhez képest minduntalan címlapon voltam, előtte meg a banda miatt volt ismert a nevem és az arcom. - Az a cég nem öt cent – nézek rá, s elveszem az oregánót, hogy éppen annyi kerüljön rá, amitől még nem lesz túlzottan oregánó íze. Sót majd a sütés után kap, hogy zamatos maradjon a hús. Aztán leteszem a fűszert tartalmazó üveget. - A képletből valami... valaki hiányzik... - az pedig, aki miatt itthagyták ezt a helyet, a tulajdonos lányát. - Mik a terveid a céggel? - Hiszen ahhoz elég nagy cég, hogy csak úgy kukába dobja, ám lehet, éppen ez a célja. A saját steakemet meghintem a szegfűborssal, hogy kellemesen átadja a ízét. - Igen-igen, Nauzikára – mosolygok. - Végre megvan – nevetem el magam, fejcsóválva. Amennyire nem vagyok képes értelmezni az érzelmeket, az álmokat és elképzeléseket nagyon is tisztán vagyok képes látni és másokban is meglátni. És Alexanderhez nagyon ment a snekkja, amit megmutatott és nem voltam rest rágni a fülét, cukkolásként is, mert annyira ő, le sem tagadhatja. Megköszönöm a konyharuhát, jól fognak jönni. - Van fotód róla? Ó, idehozatod? Itt lesz helye – bólintok. Aztán eszembe ugrik valami. - Ezek a hajók műemlékvédelem alatt állnak, nem? Ha nagyon akadna a bürökrácia, szólj. Bob bácsi biztos ismer onnan pár embert – megszállott múlt védő, a kastélyokat is teljesen felújíttatta, igaz, ahhoz a mi anyagi támogatásunk is kellett, de megérte, nagyon is. - Pajzsok is vannak hozzá? - Nézek rá csodálkozva. - Ilyen jól megmaradt? Na, abban viszont Bob bácsi tényleg tud segíteni, de szerintem az egyik ottani múzeum készséggel segít. Akármi is van, szólj. Bob bácsi nagyon szeret ilyenekben varázsolgatni – mosolyodom el. A Wallem családnak elég erős befolyása van még most is és Bob bácsi csak úgy lubickol ebben. Felelősséget érez a név tisztán tartásán. Még akkor is, ha a Wallace klánnal kötöttek frigyet és költöztek fel Skóciába, a család ezen ága, a másik rész maradt lent. Sors fintoraként, évszázadokkal később újent házasság lett a két család között, s míg mi maradtunk Wallemek, Bob bácsi büszke Wallace. Meg igazából fogalmam sincs, egyszerűen sosem tudta követni a családom ilyen beszélgetéseit, rájuk hagytam. Felőlem Hottentotta nevem is lehet. A figyelő szemekre ismét felfigyelek, s megakad a szemem a tálakon. Megtörlöm a kezem az odakészített konyharuhában. - A konyhában ehetnek? - igenlő válasz esetén leteszem egy olyan helyre, ahol nincsenek útban, majd hátrébb lépve a tálakra mutatok. - Ehettek – s az éhes szemek, toporgó lábak máris nekiesnek a tálaknak. Annyit már megtanultak, hogy nem esznek át a másik tányérjából. - Köszönöm, a nevükben is. Túl rossz soruk van, én csak éheztetem őket – azért olyan izmosak és termetesek, bár az inkább genetika. Csak.. tényeg... kicsit... nagyok. - Hova pakoljam a holmikat? – megtörlöm a kezem, nem akarom úgy összefogdosni a tálat és minden más eszközt. Belekortyoltam a borba, hümmentettem hozzá. Még jobb, hogy egy kis levegő érte. Azokat az eszközöket, amiket már nem használunk, elpakolom. Rend és rendezettség a világom, s ezzel is a világba tudok mindenkit kergetni. Terepen pedig nincs más választásunk, s igényem van rá. - Kész, mehetünk. Csak utánad! – kapom fel a tálat és a két konyharuhát a könyököm alá csapom, s felkapom a pohár boromat is. Közben a Apollo és Marcipán is végzett a húsadaggal. Ami bőséges volt nekik, a fülükig ér a nyelvük, annyira nyalják a szájukat. - Nyugtunk lesz tőlük – ami azt jelenti, hogy ki fognak nyúlni a közelünkben és alszanak egy jót. Az asztalra teszem a tálat, s felnyitom a steak sütőt. Éppen jó a hőmérséklet. - Nagyon szuperül elő lett készítve. Jó sütő – nézem meg a gépet, s fogót a kezembe véve, a rácsokra teszem a hússzeleteket, s lefedem vissza a tetőt. - Lesz itt helye a hajónak? Kell felújítani? - Mivel nem szokásom feltételezni, így ismét a kérdéshez folyamodok.
Van egy Linkin Park szám. Hogy ilyesmit hallgatok ki nem néznéd belőlem ugye? A legvégén a címe. Talán pontosan ez írja le a legjobban azt, hogy az ember milyen hullámvölgyeket él meg, milyen erősen el akar érni egy célt, mennyi mindent megtesz érte, de mindez annyira nem fog majd a legvégén számítani. Mégis ahányszor csak elesik újra feláll, és tovább indul. Néha szükségünk van kapaszkodókra, másokra, hogy felemeljenek bennünket, barátokra, vagy éppen tárgyakra, a múltunkra, valamire, amiből erőt meríthetünk a folytatáshoz. Sosem voltam olyan, akinek támaszték kellett. Tettem a dolgom, néha csak szenvtelenül taposva át bármin és akár mindenen, hogy egyetlen célt elérjek. És most, hogy megvan, vajon megérte? Számít bármit mi mindent áldoztam fel érte? Csak a vagyonomat növeltem vele, de a bosszú nem adott semmiféle megnyugvást. Sőt igazán ez adott számomra csak valódi lelki megterhelést. Angie felbukkanása, majd újra a semmibe válása, mintha nem is létezett volna, mintha mindaz amit az elmúlt tizenkét évben naívul magamban dédelgettem nem is létezett volna. És megérte? Nem tudom. Talán újra el kell majd telnie egy évtizednek, hogy erre választ kapjak. Az elmélkedés csak akkor volt rám jellemző, ha egy közepesen behűtött Chateau Thivin társaságában kiültem az erkélyre Baton Rouge-ban, a távoli kikötői fényeket bámulva, és azon elmélkedve, vajon lesz egyszer arra bátorságom, hogy hajóra üljek és hónapokra magam mögött hagyjam a világot? Néha jó lenne valóban ezt tenni. Minden gondot bezsákolni a hajók belsejébe, és jó messzire vinni. Ki a világ végére, és szabadon bocsátani, hagyni, hogy a víz maga alá gyűrje és a hullámok befogadják. Helyette egy sokkal kézzelfoghatóbb menekülést választottam. A szülői házat, amelyet mindig is meg akartam szerezni, és tudtam, éreztem, hogy nem nyugszom addig amíg újra az enyém nem lesz. A miénk. Apa gyakorta emlegette, hogy egyszer itt akarna majd meghalni. Itt, ahova számtalan emlék köti, nyilván jóval több mint engem. Anyám illata még akkor is érződik, ha gyakorlatilag az alapoktól újjáépítettük az egészet. Én is érzem, apám meg gyakorlatilag ezerszeresen. A ház építése, és a kert renoválása, mindkettőnknek új célokat adott, friss inspirácókat. A cég lassan önjáróvá válik, időnként megjelenek ugyan ellenőrizni a dolgokat, de szerencsére olyan emberekkel vettem körül magam az évek alatt, akik nem csupán fizetésük nem csekély összegével, de személyes hűségükkel is kötődnek hozzám. A legtöbbet a megvásárolt cégekkel együtt vittem tovább magammal, vagy éppen tartottam meg őket, mert láttam bennük lehetőséget a megújulásra. Számomra mindig is ez volt a fontos: új lehetőségek, új távlatok felkutatása. Elvégre a vizek és a hajózás szerelmese lévén tudnom kellett rögtönözni, vagy készen állni egy váratlan viharra is akár. Most azonban csendes hullámok csapnak fel a vizeimen, elvégre egy barátot látok vendégül akinek egyrészt a sorsa érdekel, az is első kézből, másodsorban pedig egyszerűen jól esne vele beszélgetni. A racionalitása, az ahogyan a dolgokat szemléli mindig is különösen érdekes volt a számomra. Van benne valami megfoghatatlan feszesség, valami különös látásmód, ahogy a dolgokhoz közelít. Ő az érzelmek feldolgozhatatlanságával vagy éppen felfoghatatlanságával magyararázza, én sokkal inkább egy sajátos látásmóddal. Elvégre akinek lelke van - márpedig Gregnek van - az igenis képes az érzelmek befogadására, csak talán a feldolgozásával akad problémája. Véltem én. Büszke vagyok a házra, és ez talán az egész testtartásomon látszik, vagy azon ahogy beszélek, ahogyan gesztusokkal támasztom meg a mondandómat, időnként még az időközben megérkező pohár is eszközként szolgál a mondanivalóm nyomatékosítására, ahogy ide-oda himbálom a levegőben. Látom Gregor-on, és érzem a kérdéseiből, abból ahogy szemléli a házat, ahogy kocogtatja a falakat, elidőzik némely részen, hogy sokkal inkább a gyakorlatias részek érdeklik, semmint az a kötődés, amit én mutatok a ház iránt. Ettől még beszélek neki róla, hiszen ez a hely nem csupán téglákból vagy éppen tetőből áll, hanem mindenből ami ide köt, ami egy-egy ablak kiválasztásánál jelen volt, az órákon át tartó válogatás, a kivitelezővel történő egyeztetés, hogy ne csupán praktikus legyen, és minden szempontból komfortos, hanem a falak közé zárhassuk a gyerekkoromat, mindazt amiért pont itt és pont ezt a házat vásároltam meg. - A mész alapú festéssel az a baj, hogy a jelenlegi nagyon szélsőséges időjárási viszonyokat nem sűrűn bírja már el, és hát nem ártana sűrűbben cserélni. Szóval maradt a hagyományos diszperziós megoldás, némely falfelület mint látod kapott valamiféle vintage hatást, csak hogy emlékeztessen ebben is a nyolcvanas években itt megszokott selyem vagy éppen bársony tapétára. A kivitelező erre külön gondot fordított, ha bármikor szükséged lenne rá, abszolút nagy bizalommal ajánlom. Minden befektetett dollárt megért, bár két hetet csúszott az átadással. Nem az ő hibájából.- a nagyszülei házának említésére elmosolyodom. Ritka alkalmak egyike, hogy Greg a családjáról beszél. Futólag említeni szokta őket, de a téma nem annyira szokott terítéken lenni közöttünk. Nem azért mert engem nem érdekelt volna….sőt sokszor rá is kérdeztem. Ő nyílt meg nehezebben vagy inkább számomra értelmezhetőbben ezen a téren. - Hm, érdekes. Miért dolgoztak kétféle téglával vajon? Vagy erről nincsenek információid?- érdekel a dolog, hiszen bár ez a ház készen van, de ki tudja, talán a jövőben még bővítenem kell, mert ez ebben a formában egy családnak nem tökéletes. Gyerekszoba ugyanis nem tartozik hozzá. Még. - A polisztirol a tető szigetelésére szolgál. Pontosabban a födém szigetelésére. Máshol ezt tőzeggyapottal oldják meg, én nem túlságosan kedvelem. Van egyfajta szaga, és nem is feltétlenül a legjobb.- magyarázom neki, miközben a plafon felé mutogatok, mintegy nyomatékot adva a szavaimnak. Haladunk azonban tovább, hiszen a házi túra nem ér itt véget. A fotókról már a konyhában folytatom vele a diskurzust, miközben előkészülődünk a sütögetéshez. - Bár van jó pár régi fotó, nemrég úgy döntöttem, hogy kompletten végigfotóztatom az egész házat, sőt videóanyagot is szeretnék megőrizni az utókor számára. Van cloud tárhelyem, hogy biztosra menjek a tárolást illetően, és hogy ne vesszen el semmiképp. Fontos számomra. Mások azt mondanák, hogy csak egy ház. De nekem a hely, ahonnan indultam. Szerintem fontos, hogy hol tesszük meg az első lépéseket.- magyarázom, miközben megjelenik a közelünkben a két kutya is. Őszintén szólva rájuk nem számítottam, mármint úgy alapvetően, pedig gondolhattam volna, hogy Greg hozza majd őket. Ettől függetlenül, mintha éreztem volna, és meghagytam Hugh-nak, hogy négy szelettel több húst készítsen be hűtőbe, mint amit úgy alapvetően kigondoltunk. Az igazság az, hogy jó vendéglátó vagyok, de változatlanul csapnivalóan háziatlan. Egykor kényszerből megcsináltam, de az idő előrehaladtával, és amint a lehetőségeim megengedték, örömmel adtam át ezt a feladatot másnak. Thea a házvezetőnő és konyhatündér, vagy éppen Albert, aki szerintem a világ legfinomabb brownie-ját tudja elkészíteni, annak ellenére, hogy ízig-vérig monarchista brit. Greg nekiáll a húst pácolni, a fűszereket illetően csak a sajátomról rendelkezem, az összes többit eléteszem és rá bízom a választást. - Úgy bizony. Szerettem volna friss fűszereket, de Hugh szerint csak a hétvégén hoznak a belvárosi piacra. Bohemia nem olyan nagyváros….jó persze nagyobb város úgy alapvetően, de az efféle dolgok nem feltétlenül vannak errefelé nullahuszonnégyben. Szóval maradtak ezek. Nekem meg még az üvegház ilyen szempontból nincs kész. - vontam meg a vállam, és csak ültem vele szemben a pultnál figyelve hogyan pácolja be szakavatott mozdulatokkal a hússzeleteket. - Amúgy apára visszatérve. Nem. Festeni nem festeget, viszont előszeretettel foglalkozik a kerttel, a legnagyobb örömömre, mert ez azt jelenti, hogy még nem adta fel a küzdelmet, hogy életben akarjon maradni. Ahogyan ezek szerint te sem adtad fel egykor. Talpra álltál, itt pácolod nálam a húst és meglehetősen remekül, kell ennél több bizonyíték arra, hogy az ember mennyire kitartó és erős jellem?- kérdem mintegy inkább csak költőinek szánva a kérdést. Elnevetem magam a Brexton-Larrabee cégre tett hasonlatán. Meg is ingatom a fejem a mosoly közepette. - A humorod mit sem változott cimbora. Nem, valóban nem öt cent volt. Bár a tulajdonos veje valószínű annyiért is odavetett volna nekem, ha hajlandó vagyok kifizetni a tetemes kártyaadósságot, amivel majdnem a teljes new york-i alvilágot a nyakára szabadította. A szerencse is a kezemre játszotta a céget, bár nem tudom ezt mennyire lehet szerencsének nevezni. A képletet illetően, csak sokat sejtetően mosolygok, kicsit hümmögök is, de összenézve Greggel, azt hiszem a hallgatásom tökéletesen árulkodó lehet számára: az a hajó számomra bizony elúszott. Egyelőre erről nem is mondok többet, valószínű majd sütögetés közben és a második üveg felbontásának újra terítékre kerül majd a téma. - Nem tudom. Sok tervem volt a céggel, de végül most ott tartok, hogy egyben marad. Valamiért nincs szívem megválni tőle. - a valamiért az nyilvánvaló….vagy valakiért. De ez most mellékes talán. Egyelőre. Miután a kutyák is megkapták a jussukat, és egy időre nyugalomba vonultak a jóllakottak rezignált nyugalmával, a snkejjára terelődik a szó, amitől pillanatok alatt olyan leszek, mint a gyerek, aki a hőn áhított játékot kapta meg karácsonyra. - Hát lehet szükségem lesz Bob bácsira, mert a norvég hatóságok három hete szarakodnak egy papírral, amiben igazolnom kell, hogy nem akarom a hajót tíz éven belül eladni, hogy az anyagi helyzetem megfelelő a tárolásához, és, hogy nem akarok belőle valami bulihajót csinálni.- forgattam meg a szemeimet, majd jeleztem Gregnek, hogy hagyjon mindent ott a pulton, majd Hugh pár óra múlva úgyis megjelenik, és elpakolja. Közben elindultunk kifelé a télikert irányába, ahonnan egyre jobban lehetett érezni a faszén kellemes illatát. - Őszintén szólva nem tudom melyik barbár akarna egy ilyen szépségből bulihajót csinálni, de én már legalább százoldalnyi papírt kitöltöttem, és még mindig küldik az újabbakat. Amennyi pénzt ráköltöttem, tulajdonképpen akár darabjaira is szedhetném, elvégre az én tulajdonom. Amúgy van róla kép. Hozzam? Miközben magyaráztam, hagytam, hogy Greg lepakoljon mindent, amit hoztunk az előre odakészített közepes méretű, halványsárga abrosszal leterített asztalra, én pedig kicsit felszítottam a tüzet. - A kert hátsó részét apával úgy alakítottuk ki, hogy oda menjen majd a hajó. Az öreg ültetett néhány libanoni cédrust, ha már ugye Norvégia…. ami majd idővel valószínű a hajó fölé emelkedik….bár ezt esélyesen már csak az unokáim láthatják majd - nevettem fel kedélyesen, ahogy kényelmesen leültem az egyik rattan fotelbe, és figyeltem Greg miképpen ténykedik, vagy mikor ül le végre. Gondolom ha már a húsok sülnek majd. - Néhány havasszépe is került oda, aminek nagyon szép rózsaszín a virágja.A kertészet nálunk hagyomány. Apának a szakmája, nekem megmaradt hobbi szinten. Egyébként a hajóra visszatérve, a pajzsok közül csupán kettő maradt meg, aminek valamennyire látszik a festése, a többiről csak rajzaim, vagy éppen valamiféle festménytöredékeim vannak. Azokat majd el kell készíttetni. Abban is tud esetleg a te Bob bácsikád segíteni?- néztem rá vidáman, majd a magammal hozott boros üvegből töltöttem újra az ő poharába, és az enyémbe is. Csak hogy valami hasznosat is csináljak. Vagy legalábbis olyasmit, amihez értek.
Aztán ott van még az egyenességem is, amivel példának okáért ma is kiborítottam az egyik új tervező asszisztenst. Nővérem szerint az összes létező gombját megnyomogattam, mire végignéztem az ingemen, hogy de hát rajta póló volt, legfeljebb csak rajtam lehettek gombok beszélgetés közben (a ruhája többi része patentos vagy cipzáros volt. Tettem hozzá. Amire már csak a fejét fogta). A folytatás után értette meg az asszisztens, hogy a hibákra azért mutatok rá, mert azokat ki lehet javítani. S az embert különválasztom a cselekedeteiktől. A tetteink nem mi vagyunk, nem az határoz meg minket. Azok a cselekedeteink, s azon keresztül tapasztalunk. Ezzel meg az agyturkászt készítettem ki, merthogy hova is akkor a morál? Még szerencse, hogy ismer régóta, s a folytatásra sem hökkent meg. Annyira. Sosem a kicsit nézem. A nagyobb képre koncentrálok, időben és térben. A következményekre, amelyeket a tetteinkkel váltunk ki. Ezért is, ítélkezés helyett cselekszem, ha úgy látom, a következmények, az egész kép, sérül. Ez mondjuk elég sokaknak, magas helyen, nem volt ínyükre. Most sincs, ellenben vannak, akik befogták a hátszelüket, jóval magasabb helyekről, lévén nagyon jó játszópajtik vagyunk elméletek és taktikák terén, így végül az alakult ki, ami ma van. Akkor nem voltam boldog, az alezredes a tanúm rá, ám tudtam, hogy ennek a mostani alakulásnak hosszabb távon vannak és lesznek jóval kecsegtetőbb következményei s vannak, amik már most éreztetik hatásukat. A nem értem rajongók nem örömére, amivel nem foglalkozom. A ház nagyon tetszik. Nem hasonlít a nagyszüleim házára, ami már az enyém, anyám átadta nekem, egyetlen gyerekükként megtehette, a nővéremék számára, három vásott kölökkel kevés volt, s addigra már megvették a mostani házukat. Ennek örömére beköltöztek hozzám, mikor felújították és akármenynyire is élveztem, éppen olyan fárasztó is volt. Szükségem van a tervezési időre, amit otthon is folytatok a munkák mellett. És ez a ház jobban tetszik, felépítésében és anyagában is. Alexander pedig nagyon is ismeri az egész házat, az utolsó szögig, amitől csak még tökéletesebb lesz számomra az épület. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy újból hozzájuk került az épület. Alexander szemmel láthatóan és tapinthatóan odafigyelt mindenre. Hátrébb lépek a szavaira és úgy kémlelem a festést. - Igaz. Nagyiéknál is hasonló volt az eredeti festés – átalakítottam, mikor beköltöztem, a sérüléskor újfent alakítottam rajta, s ha már belenyúltam, most, hogy visszaalakítottam, hogy már nem szükséges a kerekesszék, még egyszerűbbé tettem benne mindent és volt időm még jobban szortírozni. Egyszerű, kevés bútorokkal, cuccokkal, úgy tökéletes nekem, ahogy van. - El fogom kérni. Statikussal megnézettem a házat, ám a tégla kontra vályog nekem kicsit homályos értelmezés és nem akarom újravakoltatni a külső részt öt év múlva – az még hiányzik, igaz, nem látni rajta, mégis, ha már bent rendbe vágtam, akkor kint is legyen rendben. - A hiba addig foglalkoztat, míg meg nem oldódik – sosem érdekelt, kinek a hibája. Nem a hibázó érdekelt, hanem maga a hiba. Nem értettem, miért emberi tényezőket beletenni olyanba, ami nem emberi tényező, ami alatt azokat a fogalmakat értem, ami nekem megfoghatatlan. - Már értem, köszönöm – bólintok. Nálunk ez fel sem merült, igaz, a tető építése most jön. - Jó tudni, észben tartom. - Nincsenek. A tervrajz megvolt a hivatalban, aki építette, a nagyapám, az nem. Állítólag szokás volt – én és a szokások. - hogy téglával erősítették meg az alapot, és a közfalak vályogtégából épültek. Itt viszont a főfalaknál vegyesen volt kialakítva. Ezért nézettem meg statikussal. Nem a tető újraépítése után szeretném összedőlni látni a házat. Bár... - elgondolkodom egy pillanatra. - Az új lehetőségeket nyitna meg. Hiszek abban, hogy minden lehetséges és nem feltétlenül csak fejben. Bólogatok. A felvételeket jó elgondolásnak tartom, a kísérleteimet szigorúan dokumentálom, hogy a hibákat kielemezve, rájöjjek a megoldásra. Ám a cloudnál olyan tekinetet engedek rá, ami egyértelműen jelzi, mi is a véleményem az alkalmazásról. Nem, mintha nem én lennék az, aki előszeretettel kutakodik más tárhelyében. És éppen ezért ismerem, mit lehet vele tenni. S máris megvan, mit fogok magammal hozni legközelebb számára, ha találkozunk. - Vagy esel bele cangával a rózsabokorba – vigyorodom el. Nagyanyám összes rózsáját letaroltam, két másodperc alatt, mikor elsőként mentem kétkerekűn és nem működött a fék. Nem volt boldog, és én sem, de csak azért, mert ecettel kezelte a sebeimet, hogy ne fertőződjön el a rengeteg mélyszántás a végtagjaimon. Nagyapám pálinkája feledtette egyhamar a fájdalmat... Mielőtt bárhová elvinném két, négylábú kísérőimet, megkérdezem, lehet-e hozni őket. Vannak, akik ki nem állhatják az ebeket, macskákat, mások allergiásak rá, biológiai értelemben. Vagy nem abban. Mindenesetre elég kellemetlen úgy beszélgetni valakivel, ha közben folyton tüsszög. Nekem az allergiám csak az ostoba emberekre terjed ki, bár a tüneteim egészen mások, így aztán teljesen egyetértek, ha valaki nem bírja a kutyákat, akkor nem viszem magammal. Most azonban teljes odaadással képesek bámulni az asztalt, rajta a hússal. Azt hiszem, máris megszerették a helyet. - Viszont itt egészen biztos kapsz helyi termesztésű növényeket – az étel sokadlagos számomra, a finom ételeket szeretem, ám csak azért törekszem megfelelően étkezni, mert van egy testem, amiből a legoptimálisabbat szeretném kihozni, minden értelemben. - Mikorra tervezed építeni? - Üvegházunk sosem volt, a télikertet meghagytam, de igazából nem tudok vele mit kezdeni még, az is tervben van, felújítani, automatikával is, így talán van esélyem megmenteni a növényeket, de már egyre kevesebb esélyt látok, főleg, hogy akik tudnak alaposan gondoskodni nem épségükről, éppen nagy elánnal falják be a kapott steaket. Elvigyorodom, hogy remekül készítem a steaket. Hát még Owen! - Apád túlélte. És itt vagy neki te – szentimentális nem vagyok, ám nagyon is tisztában vagyok a bajtársak és barátok fogalmával. Legalábbis tudom, hogy akkor is felállok, ha a Szaharában havazik (szokott, de most nem erre az anomáliára értem), s az, hogy Owen, a csapat, a családom ott állt mellettem (a kutyák meg rajtam aludtak), nagyon fontos volt számomra. - Akkor az üvegháznak majd nagyon fog örülni – kapcsolom vissza a korábbi információt. - Tudok ajánlani máris bele jó pár növényt... persze, ha addig egyben maradnak – pillantok a kutyák felé. - Á, a nővérem szerint csak makacs vagyok, mint egy teve. Csak nem köpök – legyintek, teli szájjal vigyorogva. Elégedetten vigyorgok, a humoromért nem mindenki van oda, leginkább azért, mert nem értik. Ami utána következik, arra egy halk füttyentéssel reagálok. - Ez így valóban nem öt centes üzletnek tűnik – bólintok elismerően. A kitartásnak mindig elismeréssel adózok. - Semmi sem történik véletlenül – mindennek oka van, amit előszeretettel szeretek kibogozni, s ahogy gondolom, ennek vannak további oldalágai és előzményei. Rápillantok, aztán ismét rá. Elkapom a nézését. Ha valami hiányzik a képletből... valaki. Óhha.. Visszanézek rá, megértve a képletből, hogy valóban hiányzik valaki. Mellőle. Nem kérdezek, a labdát feldobtam, s ha úgy gondolja, majd kigombolyítja a fonalat. Kérdőn nézek rá ismét, oldalra bólintom a fejem. - Majd meglesz az indok is. És biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz dönteni – szerintem minden döntés helyes, azon oknál fogva, hogy az adott pillanatban azt tartjuk a leghelyesebbnek az összes többi lehetőség közül. Ettől még simán fel lehet nyalni a padlót, lévén az az egyik következménye. A kérdés: be merjük-e vállalni? Alexander pedig nagyon ért az üzletekhez, s nagyon jól ért ahhoz, miként fogjon össze egy üzletet és virágoztassa fel. Különleges szimata és érzéke van hozzá. Talán fogalma sincs, de a hajó említésére azt az izgatottságott és örömet látom rajta, amit ritkán látok rajta. Többször meg is állok a tevékenységemben és figyelem, ahogy teljesen felpörgeti magát. Éppen úgy, mint Bob bácsi. Vagy én, mikor elememben vagyok. Ettől újfent mosolygok, s úgy tekintek végig rajta. Kópés vigyor jelenik meg az arcomon. - Akkor mit szólnának ahhoz, hogy egy történelmi csata lejátszása után győzelmi lakomát tartanál rajta – széttárom a kezem. - Szólok Bob bácsinak. Profi benne, két kastély, párdon, az egyik már inkább vár, renovációja után – többe került végül az egész, mint amit mondott, de ezt úgyis tudtuk, így úgy képeztünk rá tartalékot. - Pff, ne is mondd. Vagy tíz éve hallottam erről beszélgetni apámmal, ha nem többel, és addig csak a rokonságnál sípolt be a fejem, utána már azon is. Rájuk hagytam – asszisztensem pedig azért van, hogy a papírmunkákat elvégezze, s észben tartson dolgokat. Hogy hagyjak mindent ott, vízzel leöblítek mindent, a legyek már télen sem alszanak, a böglyök sem. A kérdésre megállok egy pillantra és meghökkenve nézek rá. - Még szép. Csak egyet hoznál? Többet kérek, eggyel nem elégszek meg – vigyorgok rá, csillogó szemekkel. - Nagyon szuper hely! - Nézek körbe. - Itt aztán jó grillezést lehet csapni – a hangomban elismerés csendül. Ha valami jó, annak hangot adok, így az elismerésnek is. Irigység nélkül, amit szintén nem tudok hova tenni. S lesem a lehetőségeket, ha már egyszer nyáron először úgy döntöttem, hogy megritkítom a növényzetet, aztán végül úgy hagytam. Igazi dzsungel. És mert egészen biztos, hogy úgy vágtam volna bele, hogy a dzsungelből sivatag lett volna egy hónap alatt... - Van stég is? - csillan fel a szemem ismét, hagyva mesterkedni a tűzzel Alexandert, addig mindent szépen előkészítek, hogy minden alakuljon. - Annak a fának van egy jellegzetes illata – nagyon kedvelem, s mindig azt érezteti velem, nem az államokban vagyok. A hőfok már megfelelő, átrendezem a parazsat, hogy ne egyből odakozmálással induljon a sülése, hanem finom kérget szerezzen neki a hő. A has pedig valóban tele van a két négylábúnál, mert egyből eldőlnek az asztal alatt, elégedett szusszantás és mormogás kíséretében. A lábam őrzik, és ezt a titkot még nem sikerült megfejtenem, miért is. - Havasszépe? - Ha ligetszépét mondana, se tudnám, miről beszél. De azt már legalább tudom, hogy rózsaszín virágja van. - Várj, az olyan, mint a rhododenron? - Olyan van a kertben, hidegtűrő, de egészen erősen képes terjedni, legalábbis ez a fajta, így azt bizony megnyestem tavaly. - Kertészetből még nálam is többet tudsz. Meg a kutyák. Megtalálták nagyi összes hagymáját. Az egyik lement majdnem két és fél méterre - vagyis akkora gödröt kotort ki Marcipán, s hozta boldogan a teraszra, nehogy véletlenül le tudjak gurulni a kerekesszékkel. Megdícsértem, annyira büszkén hozta a zsákmányt, aztán felszedtem az ölembe és nem kisebb bosszúságára, visszaástam. - A cég... ki tudja elemezni a festék összetételét, nem? - Nézek rá érdeklődéssel. Ha már övé lett a cég, akkor hasznát is tudja venni. De lehet, valamit nagyon nem tudok. - Vagy nem tudom – mert amihez nem értek, azt be is ismerem. Ötletelni még azért ötletelhetek, legfeljebb nem jön be. Megvan a kéreg, ideje puhulni belül a húsnak, így lecsukom a grill tetejét, és leülök az egyik fotelbe, a boromért nyúlva. A kérdésre elgondolkodva nézek az égre. Tavalyelőtt is voltam náluk, büszkén vezetett végig a közben történt renoválásokon és … - Ha láttam fémpajzsokat, akkor ezekhez is tud kapcsolatot adni. Meg szerintem szakembert is felkerget neked, akár a hajóval is, aki tud tanácsot adni a felújításban. Hajónk ugyan nincs, de kapcsolata van az öregnek, és szívesen segít az ilyenekben. Tartom a poharam, majd megemelem. - A snekkjara – koccintok vele, aztán belekortyolok a borba, s hátradőlök a fotelben. - Megvan, hogyan hozatod ide? Ha itt akadékoskodnának, csak csörögj rám. Nem ígérem, hogy azonnalra meglesz. Eredeti állapotára akarod visszaállítani, vagy újítanál benne, rajta valamit? - mániám a tökéletesítés és fejlődés és bár tisztelem a régi dolgokat, minden egyes alkalommal sípol tőle a fejem. A fejlődés pártján állok, ám a régit is tisztelem.
Kezdőlap
Minimalista és egyszerű berendezésű irodám alapján nem igazán jön le, ki is vagyok, vagyis voltam a cégnél. Csak névleg mondtam le, papírforma szerint a pozíciómról, összeférhetetlenség okán, ám a munka és a felelősség maradt, mert valójában nem is akarják másnak átadni a szüleim. Egészen jól vagyok képes funkcionálni vezető tervezőként és fejlesztőként. Nem foglalkozom azzal, mit tesz valaki vezetővé. Azt tudom, hogy az évtized alatt, amit itt töltöttem, megosztottan a tervezői, vezetői és terepi körülmények között, megtanított arra, milyen az a csapatmunka, ahol eredményesen lehet dolgozni és érvényesülni, érvényesülni hagyni. 