Titokzatosnak mondanád, hiszen azt feltételezed, a hűen szaracén jegyeket rejtő vonásokban, és szemének ritka világos kékje mögött számos elhallgatott információ, ezeregy éj el nem mondott történet lapul. Kíváncsi vagy rá, pusztán csak, mert a lényével elnyeri a figyelmet, és be kell vallani, a megragadó küllemű embereket látva hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy különösen érdekfeszítő, izgalmas egyéniségek, akik helyettünk élik meg a magunk álmát is.

A világ leggyönyörűbb emberét is unja valaki.

Malik nem az az ember, akire helytálló lenne a sejtelmességet fogni. Nyílt lapokkal játszik, és nem a legizgalmasabb paklit tartja a kezében. Méltán kivívott elismerése bár a szakmában fellegyezte, és jólesőn cirógatta az egóját, ami révén tagadhatatlanul pökhendivé nőtt a kivagyisága, se nem nagyképű, se nem becsüli alá magát -ha mégis azon kapnák, valószínűleg csak kelleti magát. Tökéletes tudatában van az érdemeinek, és szereti végiggörgetni eredményeinek az agyában őrzött nívós listáját, ha már van mire felvágnia, mégse tesz úgy, mintha első körön neki volna köszönhető a spanyol viasz. Egészséges mértékű önkritikával rendelkezik, és csak egy keveset repetázott belőle.
Világszínvonalon teljesít tökéleteset, amiben szereti megvívni a saját harcait -a végletekig maximalista. Több, mint kevesebb kihívóra tett szert tinédzserévei végén felfutott karrierje óta, és abban, hogy huszonhatodik évét taposva is magason foglalkoztatott táncművész, döntő szerepet játszott, hogy annak idején nem ejtették a fejére, hogy attól koldult volna. Karakán és határozott kiállása mögött robosztus harcivirtus lapul, ami nem tűri a trónfosztást. Meglehet, a Royal Ballet számára már csak a múlt, mégse száműzöttként, letaszítottként, hanem emelt fővel távozott a helyről, ahol már húszévesként danseur étoile volt. Mint egykori kollégista, és egyikeként a nagyravágyó, törtető táncosoknak, megtanulta, hogy ami az övé, az az övé -a rivaldafény is az övé volt, és nem osztozott benne senkivel. Idegenkedik a bajtársiasságtól, a csordaszellemtől, számára az önzés gyakorlása a módi. Ha valaki kér egy falatot a kajájából, meglehet, még a kezére csap, ha a tányérja felé nyúl -attól függ, hogy mennyire kedveli a másikat. Ha ne adj' isten még szereti is, lehet megússza egy feddő pillantással, később pedig hallgathatja, hogy amiatt az elcsent falat miatt maradt éhesen.
Békés, nyugodt természet, akit nehezen lehet kibillenteni az egyensúlyi helyzetéből, nem könnyű csak úgy felbőszíteni -ugyanakkor a boldogságát se mutatja ki könnyedén. Hozzászokott a dicséretekhez, ahhoz, hogy a közelébe akarnak férkőzni, ezért higgadt, udvarias, mégis távolságtartó modort vett fel. Kiegyensúlyozott, akinek megvan a maga véleménye, viszont sokszor, ha nem látja értelmét a felesleges szóváltásnak -aminek nem feltétlen kell békétlen természetűnek lennie-, jobbnak látja csendben maradni. Tökéletesítette a pléhpofát, nem esik nehezére a gondolataitól szélsőségesen eltérő véleményt alkotni: gátlástalanul mosolyog, ha a szituáció úgy kívánja, vagy a másik azt szeretné látni.
Tartják a modellekről, cseppet sem eltérően a táncosokról is, hogy üresfejűek. Kultúrkörből való, aki kis megerőltetéssel, de bármiről tud beszélni, meglehet, nagyon felületesen és felszínesen. Szereti csavarni a szavakat, még ha kevésszer is szól. Hallgatag művészlélek, aki napokig ellenne csak a saját gondolataival összezárva, és nem különösebben vágyná az emberi interakciókat. Közösségi személy, megszokta, hogy folyamatosan körbezsongják, de nincs, aki jobban gyakorolná nála a szelektív hallást.

Egyebek:
» bár Kairóban kopt ortodox keresztény szomszédságban nevelkedett, az ő és a családja vallása iszlám. Malik azonban a szüleivel és két bátyjával ellentétben nem gyakorolja ájtatosan hitet;
» megveti és élesen elhatárolódik a származásán alapuló sztereotípiáktól;
» több országban is élt (Egyiptom, Anglia, USA), és mindegyik etnikum sajátossága rajta hagyta a nyomát a megnyilvánulásain;
» Londonban élt a legtöbbet, onnan a brit dialektussal vegyülő arab akcentus, és a kimért gentleman stílus -az angol humort azonban a megvetésig utálja;
» a fekete a kedvenc színe, nem, mert sötét, hanem az a legkellemesebb a szemének -mellette a kéket és a fehéret kedveli;
» sokan nevezik a barátjuknak, ő azonban legtöbbjükre ismerősként tekint -meglehetősen sokat utazik, ezért nem különösebben ápol mély kapcsolatokat, akikkel azonban igen, azokat kimondatlanul is, de nagyon a szívének közelihez érzi;
» bármikor boldoggá lehet tenni étellel, különösen gyengéje a négysajtos pizza, amit kólával szeret leöblíteni, de a súlyos kaják után mindig bűntudata van;
» az erkölcsével szembe megy, hogy munkatársával kezdjen -főleg, mert többször volt rá rosszul végződő példa-, mégis sokszor felrúgja a maga alkotta szabályt

A teafilter felcsapva a vizet placcsant a bögrébe. Earl Grey, mi más lett volna, amit anya a tengerentúlon, Los Angeles városában is inni óhajtott? Én mimosat javasoltam, ő azt, hogy ildomos volna felszámolnom az alkoholfogyasztást -és nem csak a brunch alkalmával, hanem mondjuk egy életre. Abszurdum.
Szerette megélni a nemzetiségek ráragasztotta kettősséget. Nem, mintha bármi etnikai vonatkozása is lett volna az angolokhoz, ellenben, mióta több pénz jött a konyhára -amit holmi rendes fiúkhoz fogható kötelesség gyanánt alkalmasint hazaadtam-, felkapottá vált nála a brit kellem. Stílusidegen volt az általa felvett manír, néha inkább nevetségesnek tetszett a modora, mint valós tőről fakadó eleganciának, de úgy ítélte meg, hogy ez a leghatékonyabb módja annak, hogy belesimuljon a Cambridge-i asszonyok egyletébe, akik ugyan nem tárt karokkal, de fogadták. Nem illett az imázsukba, hogy egy arabus nő kívánt beférkőzni tetőtől-talpig kaukázusi felekezetükbe, amiben hirdették az esélyegyenlőséget, de feltett kézzel kihátráltak, hogyha nemzetközi szintre kellett volna lépniük.
Anyám azonban megtanulta, hogy kell kellő eleganciával, kinyújtott kisujjal hahotázva hörpintgetni a teát a míves csészéből. Elsajátította a vitatható gasztronómiai csodákat, amik kulináris élményt okoztak odahaza, épp csak azt nem vallotta be neki senki, hogy a brit kaják alapvetően szarok, de ahogy ő csinálja, úgy még inkább ehetetlenek. Helyette gigászi falatokkal kitömött pofazacskóval mosolyogtunk rá, ha kérdezte „milyen?”, és a telepofás vigadalom vége, ami egy „finommal” zárult volna -az ő szemszögéből ideális esetben-, mégis az lett, hogy ki-ki milyen irányba tudta eltüntetni az ételt. Lenyelni egyikünk se merte, félve, hogy milyen élettani hatással járna, de mázlinkra a kutyák nem válogattak, és a szalvéta is ideig-óráig elég jól elfedte az ehetetlen förtelmet. Ennek a megoldásnak egy hátránya akadt: nekünk kellett leszedni az asztalt.
Idővel elvárta volna a két kultúra közti választást is, holott nem más, ő volt, aki leginkább kilengett az iszlám és a társadalmi norma rákényszerítette anglikán tanok közt. Pechére a jalabiya nem illet a breechesemhez.
- És pontosan mi is lesz ez? -nézett fel az öblös csészéjéből, kezében tartva a filter papírját meg-megmártóztatta a teafüvet a lassan színeződő italában. Valahol egészen álszent látszatot keltett ott, a Los Angeles-i elit körében. A szavaiból kiütközött az ízes, arab akcentus, mégis egy jóvágású angol lady képében kívánt tetszelegni, ahogy égszínkék kosztümében, valószínűleg a reggel hat óra óta gondosan feltűzött kontyával ült, lábait elegánsan kulcsoltan húzva maga alá. Nyilvánvalóan hűen kívánta visszaadni a tehetősség látszatát úgy, hogy ne tűnjön ki a kompániából, és mégis, ő maga játszott rá arra, hogy a szomszédos asztaloknál ülők kinézzék az étterem nívójából.
- World of Dance. A Netflix fogja streamelni, januárban kezdődik a forgatás. Kortárs tánc duóra szerződtem. Leegyszerűsítve: egy televíziós vetélkedő, aminek a fődíja egymillió dollár -az angol muffinra halmozott Benedict-tojás hollandi mártással épp akkor érkezett meg anya elé, mikor a kérdésére óhajtottam választ adni, ezen okból nem is lepődtem meg, hogy miután hálálkodott a pincérnek a kiszolgálásért, értetlenül emelte rám a szemét. Lesütve a kékjeimet nyúltam egy bagel után, és míg gondolkoztam, hogyan egyszerűsítsem tovább az amúgy veszettül primitív koncepciót, kést ragadtam, hogy felvágjam. A bagelt. Nem anyámat. – A műsor, aminek Jennifer Lopez az egyik zsűritagja.
- Imádom J-Lo-t!
- Mindenki imádja J-Lo-t -az ő korában biztosan, a mai ízlésvilágnak mondhatni túl kapatos, és kevéssé kifinomult -nem, mint egy elefánt a porcelánboltban, de Olga Smirnovahoz mérten meglehetősen trampli. Ettől függetlenül nagy név a szórakoztatóiparban, nyilván mindenhova bevágják: hogyha más nem, majd ő vonzza a közönséget.
Azt, hogy az adatott lehetőséget az én szempontomból, és nem Jennifer Lopezéből meg se említette, már jobbnak láttam nem a szívemre venni. Helyette az időközben vajkrémmel bevakolt, prosciuttoval telerakott, és finoman rukkolával díszített bagelbe haraptam, közben halvány érdeklődéssel pillantottam az asztal túloldalára. Úgy bűvölte a tányérját, mintha annak tartalma megbabonázta volna, de látványos volt, hogy gondolkozott. Volt egy jellegzetes gondolkodó-arckifejezése. Nem volt különösebben okos nő, de mentségére legyen mondva, kedves legalább igen. Többnyire.
- Min rágódsz? -kérdeztem, és a lenyelt falatot egy korty koktéllal öblítettem, majd a számat a textilszalvétába töröltem. Mikor csuklómmal támaszkodtam meg az asztalon, a sárga anyagot még mindig a kezemben morzsoltam.
- Csak azon gondolkodtam, hogy egészen biztos jó ez így neked? Boldog vagy a mostani életstílusoddal? -nézett fel rám, és ha nem ismertem volna, talán ráfogtam volna, hogy aggódik, azért olyan zavaros az arckifejezése. Nem aggódott ő egy percig se értem: azt sajnálta, hogy szerinte idejekorán hagytam fel a Royal Balletban futott karrieremmel. Mennyivel tekintélyelvűbb azzal villogni, hogy „a fiam a Royal Ballet danseur étoile-ja!”, mint „a fiam a Bloc Talent Agency táncosa és modellje!”. Sokkal, értelemszerűen.

---

BBC News
Entertainment & Arts

A Királyi Balettet megrendítette Malik Zayd Rahal távozása
2018. április 25.

A Királyi Balett vezető táncosa, az egyiptomi származású Malik Zayd Rahal (24) meglepte a színház vezetőségét, hogy hat évvel a társulathoz való leszerződése után benyújtotta a felmondását. Mint ahogy azt az intézetigazgató a fejleményeket érintő közleményében elismerte, mélyen megrendítette a munkatársakat a váratlan hír, de a jövőre való tekintettel sok szerencsét kívánnak a távozó művészüknek.
Rahal a társulathoz 2012-ben csatlakozott. Először, mint szólistát szerepeltették, majd a 2014/2015-ös évadban vezető táncosként debütált. Az akkor még húsz éves balett-táncos osztatlan sikert aratott a Királyi Balett közönségének körében.
2007-ben családjával együtt érkezett az Egyiptomi Arab Köztársaság fővárosából, Kairóból az Egyesült Királyságba. A jövőjét tartva szem előtt tanárai és szülei a Királyi Balett Tánciskolája által hirdetett próbameghallgatásra nyújtottak be videót a fiatal tehetségről, akit az intézmény vezetői a személyes selejtező során megfelelőnek találtak az iskola hírének öregbítéséhez. Kimagasló tehetség révén kitűnt kortársai közül, évfolyamot lépett, és harmadévesen már szólótáncot kapott az iskolai produkciókban. A Királyi Balett végzésének évében, 2012-ben felfigyelt rá, és szerződést ajánlott, hogy karrierjét a színház falai között egyengethesse.
Lapunk az eset kapcsán interjút kért Malik Zayd Rahaltól, de a többszöri megkeresés ellenére se kívánt nyilatkozni a színtársulattal való szerződésbontásáról. Kollégái, ismerősei, volt oktatói árultak el részleteket a fiatal táncos körüli viharos eseményekről.
„Már az iskola tanulója voltam, mikor Malikot felvették. Kirívó tehetség volt, és nem csak az évfolyamán, korosztálytól függetlenül túltett a színvonalon. Nem voltak teljesen letisztázva a mozdulatai, nyers volt, nem elég kifinomult, de nem számított keményfejűnek, se tudatlannak. Könnyen alkalmazkodott, rugalmas volt, és egyből teljesítette, amit a tanárok elvártak. Nem kellett nógatni, egyszerűen tökéletes volt ahogy, és amilyen módon a tánchoz viszonyult. Született tehetség, és mindent felülíró szorgalom.” -Brendan McCarthy (28), a Sadler's Wells szólistája

„(…) Emlékszem, többször mondta, hogy nem érti, mire fel az a nagy felhajtás körülötte. Ekkor nem volt több tizenhárom-tizennégy évesnél, és úgy tűnt, ő az egyedüli, aki nem fogja fel igazán, hogy miféle őstehetség lakozik benne. Belőle nem egyszerűen táncost, hanem vezető táncost akartak nevelni, és ezért dupla táncórákat teljesített. Mikor mi már pihentünk, lazítottunk, ő az esti órákban még mindig a próbateremben gürcölt. Tudta, hogy mit kell csinálnia, hogy mi az, amit elvárnak tőle, csak az ok-okozati összefüggést nem látta, mígnem, mintha egyik napról a másikra kapcsolták volna át az agyát, rájött. (…)” -Jeremy Franklin (25), a Peacock Theatre szólistája

„A legemlékezetesebb növendékem! Lankadhatatlan törekvés és tettvágy lakozott benne, ami egybevágott az igazgatóság szándékával. Robotot, nem embert láttak a személyében. Kizsigerelték, ami akkoriban nem látszott, hogy maradandó rossz élményeket plántált volna a fiatal fiúba, hiszen élvezte a figyelmet, a megbecsültséget mind a közönsége, mind a vezetőség irányából. Ha jó kedve volt, táncolt; ha rossz kedve volt, táncolt; ha álmatlan éjszakái voltak, táncolt; ha esett, ha fújt, táncolt. Úgy tűnt, miután a felfogása azonosult a külső visszaigazolásokból fakadó közvéleménnyel, hogy ő se másért, csakis a vezetőtáncosi karrierért teper. Emberfeletti volt a hajtása, ezt a munkamorált viszont senki nem akarta megfelelési kényszerként értelmezni. A táncának szépsége, letisztultsága egyre dinamikusabbá és szenvedélyesebbé vált, gyakran az őrület és a laikusok, de még a szakmabéliek számára is a meg nem érthetőség határáig fokozva a testével való lehetetlen bánásmódot. Mintha egyre nagyobb belviszályok dúltak volna benne, amit nem mert kimondani, hanem azt a számára leginkább ismert módon, a tánc nyelvén akarta volna kifejezni. Ekkorra már a valaha volt kedves, nyitott fiú magába forduló, hallgatag fiatal férfivá nőtte ki magát. A változása már a végzős évében látványos volt, de a Királyi Balettben töltött éveiben csúcsosodott ki. (…)” -Thomas Barlow (51), a Royal Ballet School volt tanára

„Nem csak ő, mi is mind izgatottak voltunk, amikor a vezetőség bejelentette a társulathoz való igazolását. Mindig örömmel fogadtuk a fiatal tehetségeket, ő pedig már tizennyolc évesen túlmutatott sok, már akkor szólistaként vagy vezetőtáncosként foglalkoztatott tagunkon. Fiatal kora ellenére megérdemelte volna, hogy egy legyen a legnevesebbek közül, de eleinte csak paus de deux-ket táncolt, idővel kisebb-nagyobb szólóbetéteket kapott. Bejárta a szamárlétrát, és a közönségünk egyértelműen őt akarta. (…) Nem ő az első, és sajnos nem is az utolsó, aki összeomlott a ránehezedő teher súlya alatt. Húzóneve lett a színháznak, és azt tartotta, eleinte legalábbis, hogy élvezi a rá irányuló figyelmet, de úgy tűnt, idővel összeroppanni látszik alatta. Ékes ereklyeként mutogatták, nem volt produkció, ahol ne lett volna a férfi főszerepben feltüntetve a neve. Kora reggeltől próbált, este az előadáson kimagaslóan teljesített, és szinte a lábán nem bírt megállni, mikor elhagyta az épületet. Ez ment minden egyes nap, mígnem besokallt. A balett azoké, akik tűrik a monotonitást, és bár ő határozottan bírta azt, mégis elérte a szintet, amikor már túlcsordult, és nyilvánvaló lett, hogy nem élvezi, amit csinál.” -Garret Dawson (35), a Royal Ballet koreográfusa

„(…) Szólt, hogy segítségre van szüksége, de sehonnan nem kapta meg a támogatást. Az előadások szüneteiben mindig az öltözőjébe zárkózott. Szenvedett, és eleinte megpróbálta felülírni, később már nem is kívánta titkolni, hogy napról napra egyre jobban küszködött. Meg akart felelni a felé tanúsított teljesíthetetlen elvárásoknak, amik érkeztek az igazgatóságtól, a közönségtől, és otthonról, de egy idő után az ember belefárad -ő pedig belefáradt testileg és lelkileg is. Doppingszereket és fájdalomcsillapítókat szedett, elmondása szerint azért, mert akkor, amikor nem érzett fájdalmat, egy kicsit élvezni is tudta a táncot, amiben addigra már teljesen kiégett. Csinálta, mert kétségeket felülíróan abban volt a legjobb, és nem csak a személyes teljesítményében, hanem világszínvonalon is, de az számára már csak egy beidegződött kényszer volt. Elmúlt a színpad, az üdvrivalgás varázsa, és elkezdte annak látni a színház világát, ami mindig is volt: az egész lényét kiszipolyozó taposómalomnak. Sajnáltam, amikor bejelentette a távozását, mert négyszemközt egy kedves, szeretetreméltó fiú, de az ő érdekében örültem, hogy meg merte lépni. Huszonnégy évesen még előtte áll a világ, ami visszatekintve az elmúlt hat évre, számára nem a Royal Ballet-et jelentette.” -Tiffany Abrams (39), Rahal volt menedzsere

Malik Zayd Rahal helyét a jelenleg futó produkciókban (Bernstein Centenary, Manon), valamint a közelgő A hattyúk tava előadásban, melynek premierjét június 12-ére tűzték ki, Timothy Jones (27) fogja átvenni.

---

És még azt kérdezte, hogy boldog vagyok-e?
- Igen -feleltem röviden az érdeklődésre, szükségszerűen kerülve, hogy komolyabb eszmecserét folytassak annak kapcsán. A szája sarka mégis kelletlenül rándult, akkor tudtam, hogy ő nem akarja annyiban hagyni.
- Sztár lehettél volna! -nyöszörögte, ahogy a két evőeszközt marokra fogva támaszkodott meg az asztalon, és dőlt előre, hogy a tányérok és poharak halma felett némileg áthajolva nézzen bele a szemembe.
- Sztár voltam! -helyesbítettem. - És ebben az érdemben abba is hagytam a csúcson. Mára már feltörekvőben van az új generáció, és mint olyanban, mindig vannak kimagasló tehetségek. Ugyan nem ez befolyásolta a döntésemet, de legalább nem kellett megvárnom a trónfosztást, hogy valami új üdvöske a helyemre pályázva letaszítson, és az ő árnyékában kelljen beérnem a másodhegedűs szerepével -tudtam, hogy miről beszélek. Én is voltam „új üdvöske”, aki az akkori korszaksztárt tiporta földbe azzal, hogy kivívtam a közönség egyöntetű elismerését. A vastaps nekem szólt, és nem a vezető táncosnak -a Royal Ballet pedig erre kontrázva lépett.
Elhallgatott, és visszapártolt a tányérjához. Kevesek véleménye foglalkoztatott, és szégyenszemre ő volt az egyik, aki elmaradt attól, hogy befolyással tudott volna lenni a megítélésemre.
- Kivel szerepelsz majd abban a műsorban? -tudakolta a beállt csöndet törve meg, miközben a Benedict-tojást nyiszatolta. Nem érdekelte, tudta ezt ő is, én is, de megkérdezte, puszta udvariasságból. Amennyiben nem balettről volt szó, anya elvesztette a valós kíváncsiságát, és én már megszűntem kárhoztatni ezért. Feltett vágya volt neki, aki azelőtt csődöt mondott, hogy akárcsak beindulhatott volna a karrierje, hogy belőlünk, három fiából valamirevaló felnőttet nevel. Némelyikünknél sikerült is, épp csak az érte váratlan meglepetéssel, hogy mint kedvence -mert ő szókimondó nő lévén nem titkolta, hogy rangsorolt-, én okoztam neki a legnagyobb csalódást a törekvéseivel szembemenő tetteimmel. Szerinte az én sikereim a mi sikereink voltak -tiszta szocializmus.
- Ella Johnson-Koch -feleltem kurtán, majd kiürítettem a poharam tartalmát. Közelebb intettem a pincért, jelezve, hogy hozzon még egyet, és utána fordultam vissza az anyám felé, aki szája elé emelve a kézfejét, halkan köhögött párat.
- AZ az Ella Johnson-Koch? -indokolatlan döbbenettel szökött magasabb regiszterbe a hangja, a torkára akadt falatot a teájával segítette le. Megemelkedett a szemöldököm, már csak azért is, mert meglepett, hogy bármit is mond neki a név.
- Gyanítom ugyanarra gondolunk, igen. A Koch családnév nem hinném, hogy túl gyakori lenne, és a hozzájáró előtag is beszédes -helyeseltem, és amikor megérkezett, mondandóm közepette biccentettem a pincérnek. Ujjaim a pohár szárára tévedtek, de nem kortyoltam belőle azonnal, hiába csábított a narancs-pezsgő elegye. – Miért?
- Nem olvasol híreket?
- Ha azokra a bulvárlapokra és magazinokra gondolsz, ahonnét te tájékozódsz, gondolom megbocsájtod nekem, ha azt mondom, hogy nem. Nem fanyalodtam még a clickbait cikkeket felsorakoztató médiára.
Szúrós tekintete szinte keresztüldöfte az enyémet, ahogy csendben rivalló szándékkal próbált helyreigazítani. Nyelvével, míg tanakodott, átnyálazta az ízléstelen, világos rózsaszín szájfénytől amúgy is túl csillogó ajkait. Tiszta kétezres évek eleje, de akinek J-Lo a legnagyobb sztár, attól a divatipar fejlődő árucikkeinek felvásárlását se várjuk.
- Tudhatnád -két kézre fogva a csészéjét húzta azt az orra elé. Amíg mélyen beleszippantott a teájába -mint egy igazi brit, gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy az angolok nemzetközi itala már sokkal inkább a sör, mint a tea-, elcsigázottan sóhajtva húztam fel a szemöldököm, nonverbálisan siettetve a folytatást. -, hogy a Koch lánnyal nem a kacsaúsztatóban fogtok lavírozni. Egyenest a cápák közé veted magad. Óvatosságra intelek.
Fogaim szórakozottan csíptek alsó ajkamba, ahogy megpróbáltam elfedni, hogy a megfelelő önkontroll hiányában minden kétséget felülírva képen röhögtem volna. Szerette azt hinni, hogy mindent tud; én szerettem azt tudni, hogy túl makacsul hisz a képzelgéseiben. Nem volt azokban semmi rossz, épp csak jobb lett volna, ha megtartja őket magának, különösen, ha a véleménye felől senki nem kérdezte -tehát nagyjából mindig.
- Egészen meghat a féltésed, különösen úgy lenne, ha igaznak is gondolnád, de hidd el: meg fogok vele birkózni.