A legtöbb munkával szemben sok elvárást támasztanak a kezdők, és sok téves információval is rendelkeznek, mert rendszerint a tévés-filmes reprezentáció sokkal fikcionálisabb, az eladhatóság kedvéért. Tényleg nem hiszem hogy lenne ez alól kivétel, akár befektetőről van szó (ahol nem, nem elég az, hogy megveszed a részvényt és akkor onnantól a semmiből gazdag vagy, de szép próbálkozás – én is úgy tudtam meg ezt egy nálam szakértőbbtől, aki mindebbe bele is bukott), akár pincérről, akár… nos, rendőrről. Tudtam én, hogy ez nem olyan mint a filmekben, és az, hogy megszerezzük az egyenruhát, nem jelent semmit. Ez nem olyan kilenctől ötig tartó meló, ahol aztán felállsz és el is engeded a dolgokat aznapra, bár úgy sejtem, ma már nem is nagyon létezik ilyen. Tudtam, mit vállaltam amikor nem csak végigküzdöttem magam az akadémián, de aztán az igencsak nevetséges kezdő fizetés ellenére is elhelyezkedtem Broooklynban, hiába mondogatta az összes tanár, hogy „az nem olyan ám, mint elképzeled”. Igazából soha senki nem kérdezte, milyennek képzelem, csak rám néztek és feltételezték hogy fogalmam sincs semmiről. Tény, hogy nem ondolom magamat túlzottan világlátott embernek, igazából Portlandet és New Yorkot kivéve még nyaralni se igen voltam máshol, és hogy talán túlzottan is barátságos vagyok másokkal, de… Azért azt illetően elég jó elképzeléseim voltak, mit is jelent rendőrnek lenni. Nem a legszebb meló, nem is a legjobban fizető, de legalább számít, amit csinálok.
Számít, amit csinálok. Ezt mantrázom magamban akkor is, amikor a hatodik szemetesbe kell másznom.
– Ne már! Ezt még a tisztító se fogja kihozni! – állapítom meg elgyötört hangon, óvatosan felvéve azt az azonosíthatatlan doboznyi kínait, amiből a szósz a pólómon landolt. Próbálnék keresni egy zsebkendőt vagy valamit amivel leitathatom, mert érzem, hogy a bőrömön csorog le, de azt már két kukával ezelőtt mind elhasználtam, Carlos meg nem tűnik olyasvalakinek, aki zsebkendőt hord magánál. Úgyhogy valamiféle vállmozgással próbálom lerázni magamról a szószt, amitől úgy tűnök mint akinek epilepsziás rohama lesz. Az előzőben lévő patkánynak biztosan az volt. – De azt nem, hogy a saját bőrömet is le kell vedlenem utána…!
Azt hinné az ember hogy ennyi kukázás után már megszokja a szagot, de New York népe minden egyes konténernél képes más unodrító keverékekkel áztatni a szemetet, úgyhogy nincs megszokás. – Ha segítenél, akkor gyorsabban menne…! – jegyzem meg némileg mogorván, már magamhoz képest. Tudom, hogy én vállalkoztam arra, hogy segítek, de nem gondoltam hogy olyasmiről lesz szó, amiután a lakótársaim majd két hétig távoltartási végzést kérnek ellenem. Vajon jó ugyanaz erre a szagra mint a bűzösborz ellen? A paradicsomlé? A Beethovenben azt használtak, de nem tudom, igaz-e. Ahogy azt sem, hogy Carlos mennyire mondja komolyan, hogy túl öreg konténerben mászkálni, és mennyire csak kihasználja azt, hogy úgysem kötelezem rá. Amilyen öreg, bármikor szívrohamot kaphatna két káposztás csirke között. – Rosszabb? Hogyan? Közben lőhetnének rám?
Igazából az megváltás lenne.
– Nem erre vannak a helyszínelők? Vagy a tanoncok? Vagy ilyesmi? – Szerintem hatalmas hiba hogy erre még nem találtak egy külön embert. Hivatalos kukatúrót.
Kissé kihajolok a konténerből, hogy onnan szívjak egy adag viszonylag friss, hideg levegőt, mielőtt visszafordulnék a halmok felé. Úgy érzem magam mint aki áttörhetetlen orrdugulással szenved ahogy próbálok véletlenül se szaglószervvel venni levegőt. A tetején lévő zsákokat viszonylag egyszerű a másik oldalra tolni, de az alatta lévő már ki van szakadva – vagy rágva – és így óvatosabban kell fogni, nehogy a nyakamba szakadjon az egész. Igazából az elején nem is nagyon értettem, mit keresünk, és annyira még most sem, annyit kaptam Carlostól, hogy „ha látod, tudni fogod”. Egyelőre csak annyit tudok hogy a környéken élők egészségtelenül sok rendelt kaját esznek. – Neked aztán nem volt gyerekszobád, ugye? – nézek fel rá, átdobva az egyik zsákot a mellette lévő, már átnézett szemetesbe. Még hogy labdamedence…! – Egyszer anyáék elvittek egy olyanba a hatodik szülinapomra. Fél óra múlva ki kellett üríteni az egészet, mert az egyik kölyök odavégezte a dolgát. Tulajdonképpen az tényleg hasonló volt.
Bár igyekszem nem belegondolni abban, vajon mennyi ürülék lehet körülöttem, épp elég a tény, hogy már hajszálon múlt hogy belelépjek egy széttört sörösüvegbe. Aztán Carlos sajnálhatta volna ha meghalok vérmérgezésben!
– Miért nem cserélhettek információt valami szebb és egészségügyisek által is látogatott helyen, hm? Vagy egy állatkertben? Biztos be lehet tanítani a majmokat hogy üzeneteket adjanak át. Láttam egyet a TikTokon amelyik tudta tárcsázni a 911-et. Mondjuk utána nehézkes volt a kommunikáció de a szándék a lényeg – magyarázom, legalább addig se gondolkodom azon, hogy szerintem az egyik zsák az előbb magától mozgott. – Majmok, Carlos. Ők a jövő. Szerintem a rendőrkutyák helyett is jobbak lennének, tudnak fára is mászni meg minden, és sokkal meglepőbbek. Számítanál arra hogy egy majom szegezi rád a sokkolót? Ugye hogy nem!
Lehetséges, hogy kezd az agyamra menni az a válogatott párolgás ami ezekben a kukákban véghez megy.
– Mármint Laurennel? – támaszkodom neki a fém oldalának, egy kicsit kifújva magam. Nem tudom ezek az emberek mit dobnak ki de erősen tesztelik a kukászsákok teherbírását. – Nem ördögi! Én csak… Ne már. A pasas úgy néz ki mintha a nagyapja lenne! Tuti megvan vagy ötven éves. Lauren pedig biztos akar gyerekeket, szerintem szegény kölykök is jobbat érdemelnek annál, hogy apu még a középiskolai kezdésük előtt végkimerülésben meghal. Ráadásul az eddigi tapasztalataim alapján kábé tíz éve van még mielőtt olyan fura öreg-szaga lesz. Aztán jön a nyáladzás…
Anya biztosan nem lenne büszke rám amiért ilyen tiszteletlen vagyok nem csak az öregekkel, de Laurennel szemben is; felnőtt nő, aki el tudja dönteni mit szeretne. Gondolom. De mi van ha csak nem tudja hogy lehet máshogy is? Akkor már ér az aggodalom?
– Nem mintha baj lenne azzal, ha valaki ötven – kapok észbe. Carlos nem hajlandó megmondani pontosan hány éves, de olyan körül lehet, nem? – Csak ő az a… tudod. Akin látszik is. Biztos zabkását eszik reggelire és elolvassa az üzleti rovatot az újságban. Papír újságban! – Egyszerűen nem tudok túllépni rajta. A másik felére viszont nem nagyon tudok mit mondani. – Hát… Nem tudom. A legtöbb munka nem az, hacsak nem vagy élből gazdag, nem? Persze egy gyári munkásnál nem aggódnak, hogy lelőnek, az igaz. De mindennek megvan a maga hátránya.
Gondolom. Kár, hogy ennek a szakmának talán több mint kellene. – A kukából? – kérdezek vissza reménykedve. Bár technikailag akkor a kukából is kiszállhatnák. Samnek általában mindent elmondok, de ez az egyetlen, amit nem. És egyébként rosszul is érzem magam miatta. – Ez most honnan jött?
Rákönyöklöm a konténer szélére. – Történt valami vagy ilyesmi? – Tudom hogy Carlos nem túl jó ebben az egész beszéljünk a félelmeinkről dologban, vagy hát ha az is, nem velem. Akkor sem, ha fenntartom a véleményem, hogy a marcona külső érző  szívet takar. – Tudom hogy nem mondtok el nekem mindent és nem is kell. Azért értem hogy miről van szó. Nézd, oké, a világ elég szar hely, de ha minden ilyesmit engedünk akkor az is marad, és egyre csak szarabb lesz. Szerintem kellenek az olyanok akik néha kockáztatnak a saját részükről… És minden ellenére nekem sincs még sok vesztenivalóm. Mármint, inkább most rúgjanak ki mint mikor már lesz három gyerekem, nem? – nevetek fel mintha igaz lenne. Ha tényleg rámenne az egész karrierem, akkor… nem tudom mit csinálnék.
– West is túlélte eddig valahogy. Pedig ő több szart csinált mint te, amennyire hallom.

1166 szó | ⚶